Lányhálók

Tipikus toronyszoba, kívülről nem is gondolnád, hogy a helyiség ekkora. A sárga-fekete baldachinos ágyak körben helyezkednek el, mindegyik közelében ott van ki-ki utazóládája. A magas toronyablakokat nem takarja függöny, szabad a kilátás a kastélyra és az udvarokra. Innen még a kviddicspálya is jól látszik.
A hálóteremhez fürdőszoba tartozik.

Holden Echohawk
2005 február

!!!! 18+ önbántalmazás és öngyilkosság !!!!

A világ csendes itt, ahol senki nem lát. Ide nem érnek el Millicent rideg szavai, és innen nem hallom szüleim reakcióját arról, amit amúgy is zárt ajtók mögött, távol a kíváncsi szemektől akarnak „megoldani”. Itt a családunk fájdalma nem ér utol. Csak az apátia, ami már nyolcadik éve keseríti Percy halálának évfordulóját.
Meleg gőzfelhő torzítja tükörképem hálókörletünk fürdőszobájában. Nyolc éve, ezen a februári napon döntött úgy Percy, hogy hátrahagyja a halandó életet, és véget vet szenvedéseinek. Ma van a nyolcadik évfordulója annak, hogy a családunk cserben hagyta őt. Még nem is sejtettem, hogy az élet és a Roxfort olyan életutat tartogat számomra, ami teljesen elirányít attól, amit a családunk előre kikövezett és meghatározott nekem. Az első évben azt hiszem, hogy megemlékeztünk az évfordulóról. Feketébe öltöztünk és meglátogattuk a sírját, melyre friss, vágott virágot helyeztünk. A következő évben apám inkább egy földet vett Bordeauxban a hozzá járó borászattal együtt. Csendes voltam, de vak kevésbé; nyilvánvaló volt, hogy azt szerették volna, elfelejtjük az emlékét, és nyilvánvalóan sikerült is. Mégis hogy lehetséges az, hogy rémálmaimban pontosan felidézem az üveges szemeit és hideg arcát, amivel rátaláltam, de éberen nem emlékszem se az arcára, se a hangjára, se az illatára?
A gyászt jelképező fekete helyett házunk sárga hálóruhája köszön vissza a zavaros tükörképről, melyről azonban még így is visszacsillan a nyáron készíttetett sternum piercingem. Ügyeltem arra, hogy a Roxfort zsákruhája ne fedje fel azokat a testmódosításokat, amiket elvégeztem. Bár másfél hónap alatt a téli szünetben alkotott, mágiával felgyógyított nyelvpiercinget sem fedezték még fel – vagy csak nem akartak szólni miatta. Mindegy is. A lényeg, hogy odahaza legalább ezt látják, ha már azt nem is, hogy mekkora a probléma. Hogy Millicentnek segítség kell, ha nem szeretnénk, a sorsa kövesse Percy-ét.
A parfümöm üvege egy rossz mozdulatom miatt a földre esik. A máskor kellemes virágillat egyszerre és erősen csapódik fel a levegőbe. Azonnal felszedem a nagyobb darabokat és a mosdó pultjára teszem. Azonban amikor meglátom ismét a homályos tükörképemet, kezemben egy nagyobb üvegdarabbal, hosszú másodpercekig csak bámulom a reflexiómat. Vajon mikor jutott először Millicent eszébe, hogy bántsa magát? Mikor volt az első alkalom, amikor kezébe vette a borotvapengét, és hozzáérintette azt a combjához vagy az alkarjához? Mit várhatott a fájdalomtól? Kontrollt? Megkönnyebbülést? És nem ez irányít-e engem is azokba a mugli szalonokba?
Vajon mit érzett, amikor először ért hozzá a penge a bőréhez?
Én nem akartam megtenni. Tudtam, hogy rossz ötlet, tudtam, hogy hülyeség. De van az az apró hang az ember fejében, amikor látja a kandalló tüzét, vagy ha gyalogosan kel át a Tower Bridge-en. Nem volt szándék, nem volt terv, és nem volt semmi felkészülés – csak egyetlen, hirtelen, az indokoltnál jóval nagyobb szúrás. Először nem is érzem az alkaromban fájdalmat. Csak azt figyelem, milyen lassan kezd vérezni a bőröm. Talán ez is csak egy kis heg marad majd rajtam, melyek nélkül a bőröm olyan lenne, mint az ég csillagok nélkül.
A vörös nedű azonban ömlik megállíthatatlanul. Vérem mocskolja a borzok sárga-fekete hálóruháját és a fürdőszobát, pedig a jókora parfümös üvegdarabot még mindig nem vettem ki belőle. Chanel virágorgiája és a vér sós illatának különös egyvelege mégis olyan természetesnek hat. Mintha mindig is egybe tartoztak volna. Tükröződésem helyett tekintetem az önmagam által okozott sebre irányul, mely mélyebb, durvább és gyilkosabb, mint bármi más, amit eddig valaha is magamnak csináltam. Lábaim elgyengülnek, és a földön ülve merülök el a fájdalomban. Nem olyan, mint amilyennek képzeltem. Nálad is így indult ez, Percy? Hányszor képzelted el, milyen lenne, ha egyszer, legalább egyszer tényleg magadról rendelkezhetnél? Csak úgy, a szabad akarat jegyében.
Az ajtó nyílását és egy belépő elsőéves háztársunkat még észlelem, bár az arcán már nem látom a horrort, amivel segítségért kiáltva távozik.

You spent your whole life trying to be tough,
cause  your parents married pain to love

Ma kellőképpen lemozgattam a tagjaimat, annyira, hogy bizonyosak kicsit sajognak is. Volt egy kis kviddics, mert a gyakorlás igazán fontos, ha vissza akarok térni a formámhoz, ami nem azt jelentette, hogy bármi felém veszi az irányt, kiugrok, mint kispap a szemináriumból szokott. Most már csak ülni van kedvem a klubhelyiségben és próbálok olvasni. Na nem a mindenféle mantikórokról meg sárkányokról, amikről illene, ha jobban el akarok mélyedni a varázslények karcosfogú kis világában, nem…én a Száll a kakukk fészkérét bújom lelkesen, bár még csak húsz oldalt olvastam belőle. Apám példánya volt, szerintem néhányszor le lett öntve kávéval, az egész kötet arról árulkodott, hogy sokszor volt kézben, ha meg nem is kézben, hát táskában és jó sok minden rálehetett rámolva. Ahogy apám tudta tartani a táskáját, nagyjából egy fél élet.  Így szeretnék rá emlékezni és néha sikerül is,de ilyenkor a lehető leggyorsabban kell elterelnem a figyelmem, mielőtt megint bekúsznak a fejembe azok a fájdalmas, kétségbeejtő gondolatok.
Inkább azzal foglalkozom tovább, hogy ebben is hasonlítok rá, bevágok mindent egy táskába aztán meg a legindokolatlanabb pillanatokban próbálok megtalálni benne valami olyat, ami olyan biztos, hogy a legalján van, mint hogy a vadludak v alakban repülnek dél felé. Bár, ha dél felé ez a helyzet, akkor gondolom észak felé sem változtatnak az alakzaton. És így van az, hogy megint nem olvasok egy sort sem, hanem a vadludakon pörgök teljesen feleslegesen. Vissza a könyvbe, művelődünk, művelődünk, majd elmélkedem elalvás helyett, mikor telemegy a fejem emlékekkel és gondolatokkal. A könyv amúgy is tele van indián referenciákkal, bár azt hiszem nem a mi fajtánkba tartozik a főszereplő karakter. Mindenesetre érdekes az egész, például az üzem-hasonlat. Én is úgy érzem magam ebben az új tanévben, mintha egy üzembe kerültem volna vissza, mintha egy olyan fogaskerék lennék, ami visszailleszthető ugyan a helyére, de valami kitört volna belőle vagy meghajlott volna és most mégsem menne a rutinszerű működés olyan egyszerűen. Ott is rutin van az elmegyógyintézetben, náluk mindig minden ugyanaz, ugyanúgy, most itt is olyan kissé, kellene valami…
És eddig olvastam én, megint jó tíz oldalt mert kiáltozást hallok, aztán megjelenik egy kis elsőéves remegve és vérről beszél.
-Semmi baj, semmi baj -simogatom meg a vállát megnyugtatóan, pedig az egész, ha ködös is, nem hangzik túlzottan jól – csak mutasd az utat és majd én segítek.
Abból, amit elmondott őszintén szólva teljesen vakon maradtam, de sokkos állapotban van és még olyan kicsi, senki sem várná tőle, hogy pontosan le tudja írni, hogy mit is látott. Az egyetlen dolog, amiben segíteni tudok neki az az, hogy biztosítom róla, hogy minden rendben lesz, ő pedig nagyon jól tette, hogy szólt valakinek, abban meg csak reménykedni tudok, hogy az is rendben van, hogy ez a személy én vagyok. A lányhálók fürdőszoba részéhez érve azért elfog a kétely, hivatalosan nem mehetek be oda, nem hivatalosan meg nem vagyok perverz vagy kukkoló, csak akkor lépek be ilyen helyre, ha hívnak. Most kénytelen leszek felvenni a listára a „vészhelyzet” kitételt is.
Az elsőévest útjára engedem és belépek a gőz és párafelhőbe, amibe eleinte csak erős parfümillatot érzek, meg azt, hogy valami furcsa. Talán nem szorult belém túl sok nagypám látnoki képességeiből, de most egyszeriben rámtör az érzés, hogy baj van. Mikor kitisztul a szeme észreveszem Opheliát és a pulzusom az ezerszeresére gyorsul.
-Nem, nem, nem, nem, KÉRLEK NE -vetem magam térdre olyan vehemenciával, hogy minden csontom beleremeg és hosszú másodpercekig nem tudom, hogy mit csináljak. Olyan sok a vér, olyan vörös és olyan ijesztő és én nem, nem engedhetem, hogy meghaljon. A farzsebemben ott a pálcám, de az agyam nem működik megfelelően, nem jön a varázsige, nem tudnék rá koncentrálni sem. Nagy levegőt veszek és motyogva imádkozom minden istenhez, amit csak ismerek, hogy ne öljem meg és leveszem az ingem, ami már amúgy is rám izzadt volna. Egyszál atlétában, a párától nedves hajjal tépem félbe az inget és hajtom a vállamra, míg egy gyors mozdulattal eltávolítom az üvegdarabot a karjából. Remegve szorítom a vékony karját, amennyire csak tudom, hogy alábbhagyjon a vérzés.
-Könyörgöm nézz rám,csak nézz rám Ophelia-mondom neki hangosabban, a szívem a torkomban dobog, be kellene kötnöm a sebet az ingemből letépett anyaggal, de nem merem elengedni a karját. Nem tudom megítélni, hogy mekkora a baj, most azt érzem, hogy még sosem volt nagyobb.

Holden Echohawk
2005 február

!!!! 18+ önbántalmazás és öngyilkosság, mentális betegségek !!!!

Talán itt az ideje annak, hogy ne tegyek úgy többé, mintha az Élet nem rémítene meg. Nincs más magyarázat arra, hogy felmerült a gondolat, és nem magyarázza azt sem, hogy engedtem a késztetésnek. A földön ülve, vérző karomat a jókora üvegszilánkkal nézve kezdem realizálni, hogy ez talán nem is az első impulzusom volt a tettre. Miért is keresem a szenvedélyt, ami a legközelebb hoz ahhoz, amit testvéreim érezhetnek? Miért is kutatom azt, ami végre közelebb hoz minket egymáshoz? Mert az életünk útja eltér, de a létezés tragédiáján mind a hárman közösen osztozunk.
Érzem a fájdalmat a karomban, mégis olyan testidegennek hat, mintha csak külső szemlélője lennék a saját történéseimnek. A vörös nedű lassan, de határozottan serken a szilánk mögül. Érzékelem, hogy immáron nem vagyok egyedül, és azonnal felismerem Holdent. Elnehezedő szemeimmel azonban továbbra is álmosan nézem azt, amit önmagammal műveltem.
- Te vagy az… Holden? – megpróbálom megemelni a fejem, legalább annyira, hogy láthassam az alakját. - Nem… nincs semmi baj. Meg tudom oldani. Erős vagyok. Tényleg. – győzködöm remegő hanggal. Fejem ismét lehajtom, és résnyire nyitott szemekkel vagyok szemtanúja annak, ahogyan eltávolítja az üvegdarabot a karomból. Ennek hatására az eddigieknél is több vér távozik belőlem.
Az eddigi fájdalmat valami egészen más veszi át. Légzésem gyorsabbá és sekélyebbé változik, ahogyan a vér távozik belőlem. Valamit mond nekem – talán hogy nézzek rá? Már nem értem tisztán. Erőtlenül hunyorítok az arcra.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? – bukik ki ajkaim közül. Ma van nyolc éve, hogy rátaláltam a szobájában. Szeretem azt hinni, hogy csendesen, fájdalmaktól mentesen ment el a gyógyszerekkel, amiket utolsó földi éjszakáján a testébe vett.
- Tegnap veled álmodtam. – halvány mosoly szalad fel arcomon, résnyire nyitott szemeimből azonban könnyek távoznak. Fél életem eltelt, mire újra láthattam őt. Fél élet kellett ahhoz, hogy vissza tudjak emlékezni az arcára.
- Együtt néztük a csillagokat a tanyán. Mi hárman a lovakkal. Nyár volt, és hazajöhettem a Roxfortból. – bár valójában Percy sohasem élte meg azt, hogy engem Nagy-Britannia egyetlen boszorkányképző iskolájába vettek fel. Milyen büszke lenne rám, ha tudná, én tényleg láttam azt a sárkányt!
- Aztán valamit mondani akartál. A szád mozgott… de te néma voltál. – a mosoly helyett egyfajta rémület kezdi átvenni a helyét arcomon. Ott voltunk és figyeltünk rá, még sem hallottuk őt, ahogyan minket sem hallanak meg azok, akiktől a leginkább ezt várjuk.
- Mit akartál mondani nekem, Percy? – kérdezem, a disszociálást fel nem ismerve. A szorítás a seben erős ugyan, de a vér erősen szivárog.

You spent your whole life trying to be tough,
cause  your parents married pain to love

Apám mindig azt mondta, hogy stresszhelyzetben dől el minden. Egy tehetséges auror szorult helyzetben is feltalálja magát, de én nem vagyok auror és épp küzdök a teljes pánikkal a belsőmet feszíti. Ami a fürdőszobában fogadott, egy jól megtervezett rémálomra hasonlított, ennek ellenére én iderohantam és bele sem gondoltam abba lehetőségbe, hogy nem fogom tudni kezelni azt, amivel itt találkozom, most pedig kétségbeesetten harcolok.
De legalább felismer, legalább rám néz, ami néhány másodpercre okot ad a reményre.
-Tudom, hogy az vagy -mondom neki, de a szorításom nem enged a karján, már a kezem is véres, megijeszt a friss vér érzetének melege -de itt vagyok, segítek.
Felismerem, hogy nem kellett volna kivennem az üvegdarabot, ha tehetném most a falba verném a fejem, mert nem lehetek ennyire kegyetlenül ostoba, nem most, nem akkor, amikor nem az én életemről van szó. Ha nyílvessző mélyre megy, csak akkor szabad eltávolítani, amennyiben szakszerűen el tudjuk látni, különben a sérült elvérzik, téged meg elüldöz a törzs és akkor lakhatsz odakint az erdőn a hódokkal, márpedig a hódok nem szimpatikusak senkinek. Ezt mondta a dédapám, dohánytól karcos hangon és nekem nem szabadott volna elfelejtenem. Nem engedhetem meg magamnak a gondolatot sem, hogy elvérezhet, a nyomókötést nem vesszük le, maximum újabbat teszünk fel, nem szabad kockáztatni. Nem fogok, nem lehet– ez megy a fejemben, miközben az ingem újabb darabját kötözöm szorosan a karjára. Varázsolnom kell, csinálnom kell valamit, mert, amit eddig tettem az nem elég!
Közben beszél,de nem néz rám, pontosan tudom, hogy épp nem itt van velem, már nem találja arcom. Libabőrössé válok a félelmtől, holott valósággal folyik rólam a hidegverejték. Összpontosítanom kell, most nem ronthatom el, ha csak összébb lennék képes zárni a sebet…
Amint lehetséges felkapom és rohanok vele a gyengélkedőre lélekszakadva, ez egy reális terv, de ilyen állapotban nem merem mozgatni. Mozgás, véráram, ez az…már emelem is fel a karját, miközben szabad kezemmel a pálcámért nyúlok. A szavai súlyosak, még az én vállaimat is nyomják, de őt most nem törhetik össze.A pálcát a kötésre emelem és minden energiámat igyekszem koncentrálni, ezt most nem baszhatom el, nem baszhatok el mindig mindent.
-Hippokrax -suttogom és, ha ezzel nem is teszek sokat, csak abban reménykedem, hogy a vérzés enyhülni kezd. Leejtem a pálcát és hatalmasat sóhajtok, kezemmel gyengéden felemelem a fejét, hátha el tudom érni, hogy visszataláljon a jelenbe.
-Lovak, ez az! Emlékszel, mikor először találkoztunk?-kérdezem, magam is küzdök a könnyeimmel,de ha én is elvesztem a kontrollt minden tönkremegy. Valahogy vissza kell hoznom!

Holden Echohawk
2005 február

!!!! 18+ önbántalmazás és öngyilkosság, mentális betegségek !!!!

Odakint, a fürdőszoba előtt kisebb tömeg gyűlt össze. Talán nem láttak abból semmit, ami történt. Talán csak a résnyire nyitott ajtón, kiszálló, parfümmel és vérszaggal kevert vízgőzön át sejthettek valamit. De azt mindenképpen érzik, hogy valami nincs rendben, valami történik és zajlik – valami, ami borzalmasabb, mint amit az eddigi évek alatt a kastély biztonságot nyújtó, vastag falai között megtapasztalhattak. Suttogásuk azonban nem ér el abba a világba, ahol én vagyok. A ziháló légzésem és fókuszálatlan tekintetem lidérces figyelmeztetés csupán, hogy fogy az idő, ahogyan az életet jelentő, vörös vitae is riasztóan nagy mennyiségben távozik belőlem a nyomás ellenére is.
A nyers, mély fájdalmat egyre kevésbé érzem, ahogyan rég elfeledett testvérem is erősebben elevenedik meg előttem, mint bármelyik, ezt megelőző álmomban. Azt hiszem, talán mosolygok is, amikor meglátom az arcát. Megpróbálom megemelni a karomat, hogy végigsimítsak rajta, hiszen olyan régen láttam már, a szándék azonban megmarad a gondolataimban. Csak egy apró izomrángás lesz belőle, nem több.
- A lovak? – álmosan kérdezem, fókuszálatlan szemeimmel azt a helyet pásztázva, ahol Percy arca is lehet.
- Micsoda kérdés, Percy… Hiszen egész életemben ismertél. – mindaddig, amíg el nem vetted a sajátodat. A gondolatmenetet fejben vagyok csak képes befejezni. Ha a fájdalmat nem is, de azt érzem, hogy a légzésem nincs rendben. Mintha az üvegszilánk nem is a karomba, hanem egyenesen a tüdőmbe szúródott volna, pedig jól tudom, hogy ilyen nem történt. A varázslat persze szépen dolgozik. A karomra helyezett kötés ugyan pillanatok alatt átázik, de a gyógyulási folyamatot a bűbáj azonnal megindítja. Látható, ahogyan az éles, egyenes vágás elkezd saját magától összeforrni. Csupán az a kérdés, mennyi vért veszítettem addig is.
- Apáék eladták Stormveilt. Tudom, hogy a kedvenc lovad volt. Én megpróbáltam megakadályozni. – halk hangon folytatom. Máig emlékszem a csillogó szőrére, a nemes tartására és azokra a hatalmas, barna, értelmes szemekre. Percy imádta azt a lovat. A közös trófeáik már valahol a padláson hevernek egy pókhálókkal átszőtt dobozba dobálva. Mint minden emléke, kisemmizve, oda, ahova szerintük való.
Hűvös, kemény csend telepszik a térre, mintha a világ egyetlen rezzenés nélkül várná, hogy mi történik. Még ha Percy nem is mozdul, azért azt érzem én is, hogy valami megváltozott. A tekintete elmélyült, a hangja pedig… a hangja egyáltalán nem olyan, mint amilyenre emlékeimben visszatérek.
- Mit keresel te itt? Te nem tartozol ide! – a hangja nem evilági, másképp vibrál, mint amire emlékszem. Mintha valami nagyon távoli helyről érkezne. Tekintete egyenesen rám irányul, de hiányzik belőle az a melegség, ami mindig befogadott, ha valami bajom volt. Ez most üres és könyörtelen. Bátortalanul teszek felé egy tétova lépést, azonban nem az elfogadása, hanem a kitörő haragja vár csupán.
- Tűnj innen, Ophelia! Menj vissza, oda, ahonnan jöttél! – parancsoló hangon utasít, pillantása pedig végigmér rajtam. Szeretnék vele sodródni, oda, ahonnan ő érkezett. Szeretném átkarolni, hogy együtt táncoljunk a világ peremére, és együtt zuhanjunk a mélybe, mindentől és mindenkitől távol. A szívemben valós szorítást érzek, sértetlen kezemmel pedig hálóingemen át odakapok. Egyszerre belém hasít az a fájdalom, amit eddig kizártam. Egyszer csak eltűnt Percival dühös alakja, helyette újra itt vagyok a Hugrabug fürdőjének vérben és gőzben ázott, parfüm illatú csempéjén. Újra érzem a légzés kényelmetlenségét, mely máskor olyan természetes, még csak nem is gondolok rá. A párafelhőn keresztül pedig már nem Percy arca köszön vissza rám. A valóság súlya ismét rám nehezedik, a testem pedig összerándul, ahogyan megérzem a hideg csempét és a meleg vért a bőrömön. Megváltozott a világ, ami eddig halk volt és elmosódott. Most már túl éles, túl nyers, kegyetlen és ragaszkodó, mitől megszabadulni csak úgy nem lehet.
Már nem Percy van előttem.
Nem tudom, hogy mikor kezdek el sírni összeszorult torokkal, de érzem a mellkasom lüktetését és kezeim görcsös szorongatását. Az egyik a hálóingemet a szívem környékén, a másik, a sérült pedig Holden karjába kapaszkodik olyan erősen, amennyire az csak képes. A sírás pillanatok alatt fájdalommal és dühvel teli zihálássá változik. A szavak azelőtt hagyják el ajkaim, mielőtt egyáltalán felfognám, mit jelentenek.
- Miért kellett beavatkoznod? Miért nem engedtél el? Miért rángattál el, miért, miért, miért, miért? – kétségbeesett hanggal ha lenne erőm, kiáltanék, de csak a szokásostól eltérő hangszínen, zaklatottan vibrál. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy én még mindig itt vagyok.