Klubhelyiség

Egy tágas, világos, jól megvilágított, kerek helyiség, mely tele van kissé fakó, sárga színű fotelekkel. A bejárattal szemközt egy kandalló helyezkedik el. A hugrabugos diákok itt írják meg házi feladataikat, és itt töltik el szabadidejük nagyrészét. A bejárat mellett egy hatalmas, fekete kőből faragott tábla kapott helyet, melyen arany betűk hirdetik az ostromban elesett, hős hugrabugosok neveit.
Két csigalépcső vezet föl a klubhelyiségből: egyik a fiúk, másik a lányok hálókörletei felé visz.

nyugi-nem-harap

Épp büntetőmunkáról térek vissza a klubhelyiségbe Thompson proftól, mivel megpróbáltam puskázni mágiatörténeten és lebuktam. Mondjuk rendes volt, mert ráírhatott volna egy nagy T-t, mint troll, de elvette és leosztályozta, amit addig alkottam, és összejött egy B, mint borzalmas. Ez magamhoz képest hatalmas teljesítmény. Cserébe azt akarta, hogy menjek büntetőmunkára hozzá, mert már porosak a könyvek az irodájában és le kellene takarítani őket egyenként, ronggyal (mint ahogy a muglik csinálják). Kétszázötven könyv volt a polcon, már nagyon elegem volt a végére, ráadásul létrázni is kellett. De legalább nem valami beadandót íratott velem, az is hasonlóan nagyszerű érdemjegyű lett volna. A takarítást legalább meg tudom csinálni. Mondtam már, hogy amúgy jó fej? Remélem, majd átrugdos az RBF-en valahogy, mert világvége lesz, ha nem hozok össze egy B-t legalább.
Ezen töprengek, amint belépnék a toronyba, de már megint új jelszó van és elfelejtettem. Az ajtó előtt várok, hátha jön valaki és beenged. Nem is kell sokáig várni, mert megjelenik néhány visító lány, akik fejvesztve menekülnek kifelé és Fricsnek meg Brown-nak akarnak szólni valamiről. Értetlenül nézek, hogy miről szövegelnek, de ettől több figyelmet nem szentelek nekik, hagy menjenek. Megfogom az éppen becsapódó ajtót és belépek.
Megpillantom Isát, aki egyedül maradt a szobában.
- Hali – köszöntöm, de ő csak azt mondja, hogy ne pánikoljak mert nem harap. – Micsoda? – nézek rá értetlenül, majd inkább nem közelítek felé, mert ez nem túl bíztató fogadtatás így.
Abba az irányba emelem a tekintetemet, amerre a lány is néz, mióta bejöttem: egy lebegő keksz van tőlünk nem olyan messze.
Valaki vagy sütött valami furcsa tartalmú kekszet, hogy megvicceljen minket, és a szerencsés nyertes két napig szenved majd hasfájástól (jobb esetben), vagy nem tudom, mi a fene lehet. Lehet, hogy Hóborc egyik trükkje, bár szerintem ő nem jöhet be ide. De ezt nem tudom biztosan.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve előkapom a pálcám a zsebemből és a kekszre irányítom majd ezt kiáltom:
- Finite!
A pálcámból kiszökkenő fénycsóva egy pillanat alatt lepattan és szétoszlik, amint a kekszhez ér: nincs elvarázsolva semmi, itt valami mással lesz dolgunk.
- Hóborc az? – kérdezem Isától. Mi lehet az, ami nem harap? Túl fáradt vagyok én az ilyesmihez.
Közelebb lépek az egyik felém eső fotelhez, és ledobom magam. Remélem, Isa-nak lesz valami ötlete, hogy mi ez a keksz-izé. Amúgy éhes is vagyok, megenném szívesen. Fáradtságtól elgyötört sóhaj hagyja el a számat.

nyugi-nem-harap

Nos, úgy tűnik, a keksz nem lesz az enyém, hiába maradtunk ketten Isá-val meg a rejtélyes lebegő keksszel. Miután a varázslatom nem működik, tőle várok választ, mivel már itt volt, talán lehet valami fogalma a dolgokról.
A Hóborcra irányuló tippem sem jött be, pedig a kopogószellemről el tudom képzelni, hogy valami csínyt eszelt ki a diákok ellen, ez számára mindennapos dolog. De ezt a mi klubhelyiségünkben tenni kifejezetten undok dologra vallana egyébként is – Pufók Fráter csak nem engedné neki! Ő jó arc, nem akarna rosszat nekünk.
A fotelben ücsörögve figyelem Isát, amint az elméletét taglalja a lebegő keksszel kapcsolatban. Szerinte ez nem valami megbűvölt cucc, hanem egy szemiflázs. Ismerősen cseng a szó, mintha már hallottam volna Legendás lények órán, de ettől többet nem tudok. Természetesen a csaj naprakész a kis állatkával kapcsolatban, mindenki tudja róla, hogy rajong az ilyesmikért. Tulajdonképpen, rá is bízom a dolgot, ő sokkal többet tud a kis lényről, mint én. Talán egyszer láttam órán, ennyit lehet elmondani a közös utunkról eddig.
- Hű, wow! – reagálom a láthatatlanná tévő köpenyes dologra. Az egy eléggé hasznos cucc, jó lenne nekem is egy – merengek el a dolgon.
Isa szerint édességgel lehetne becserkészni a lényt.
- De már lehet, hogy nem is éhes, a kekszet se ette meg – válaszolom a lánynak. – Én szívesen megenném helyette, tök éhes vagyok – folytatom fásultan. – Amúgy, lehet tényleg szólni kéne egy tanárnak. Salamander profnak mondjuk.
- Egyébként, hogyan akarod elkapni, ha átlátszó? – kérdezem a lányt, miközben a zsebembe dugom a kezem és kutatni kezdek benne. Van ám benne valami, ami talán segíthet. Kiveszek a kabátomból egy fehér alapon piros csíkos, házikó alakú dobozt. Első ránézésre tudja mindenki, hogy ez micsoda, nincs olyan ember, aki ne ismerné a varázsvilágban. Nyertem egy fogadáson egy mardekáros ellen, kész csoda, hogy ideadta végül a jutalmat. Mondjuk adhatott volna valami hasznosabbat is, mondjuk csokibékát. Ez van, ha "valami édesség"-ben fogad az ember. – Van egy ilyenem – mutatom Isának a dobozt – szerinted ez jó lehet? – örömmel bedobom a közösbe, kizárt, hogy én megegyem.

nyugi-nem-harap

Isa odahívja a kekszet, majd a kezembe nyomja.
- Köszi.
Átveszem az egész jól kinéző, félig megevett csokis kekszet és alaposan megnézem. Látszanak rajta az apró fognyomok. Na jó, akkor inkább mégsem kérem, bátor kijelentés volt, hogy na majd én megeszem. Inkább úgy döntök, hogy leteszem az asztalra, lesznek nálam éhesebb hugrások is, mondjuk a fiúk. Szerintem nekik mindegy, hogy ki rágta meg a fél kekszet előtte, simán eltüntetik egy pillanat alatt.
Közben Isa okfejtését hallgatom, miszerint a lény még biztosan éhes, csak megijedt a felfordulástól és szerinte a kaja a tökéletes megoldás a problémára. Végül is, ha éhes lennék, valamikor én is kimerészkednék a búvóhelyemről, az biztos.
Kicsit eltöprengek a Mindenízű Drazsé-dolgon, hogy vajon jól tesszük-e, hogy odaadjuk neki. Szegény, ki tudja, milyet fog ki. Ha szerencséje van, valami gyümölcsöset, netán karamellásat. De mi lesz, ha kísértet ízű lesz? Figyelem a lányt, amint felállítja a csapdát a szemiflázsnak, a cukorkák mellé pedig még odatesz egy cupcaket is – óh, ha azt láttam volna előbb, megettem volna!
- Figyu már, nem akarod inkább megtartani? Tök jó poén lenne, neked lenne a legkülönlegesebb állatod a suliban! – vetem fel az ötletet vigyorogva Isának. Ismerve őt, hogy mennyire állatbolond, még szerintem simán be is vállalná. De ugye vannak a szabályok, amiket ha nem tartunk be, akkor bünti lehet a vége. Azt meg véletlenül sem szeretném, ha az én nagyszerű ötletem miatt kellene büntetőmunkára mennie.
Amint lerakta a csalikat, visszajön a fotelhez, majd mindketten elbújunk mögé és onnan figyeljük az állatkát. Igazából, azt sem tudom, hova kéne nézni, lehet, hogy már mögöttünk van és jót röhög a két emberszabásún, vagy épp fent van a plafonnál – tud ez repülni egyáltalán?
- Oké, kijön, és aztán? – kérdezem Isát, aki a feladat szakértője. Én teljes mértékben támogatom, meg segítek neki, mondjuk nem lenne rossz képben lenni, hogy mit is kéne látni meg elkapni.
Elsuttogok egy alig hallható Invitot, és odahívok magamhoz egy csokis tekercset, ami az iménti sütis asztalkán várta, hogy valaki megegye. Amint a kezembe érkezik a finom falat, elkerekednek a szemeim, majd Isára nézek. A süti félig megrágott, akárcsak az előző csokis keksz.
- Figyu, szerintem ott dekkol a sütis asztalkán – gyanúsítom meg a kis lényt suttogva, szerintem jogosan, mert az nem jellemző, hogy közülünk bárki is ilyet csináljon.

nyugi-nem-harap

Teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy Isa jobban lelkesedik ezért az állat-dologért, mint én. Ah, nekem tökéletesen megfelel Jay (már amennyire lehet simizni, hát, nem egy klasszikus háziállat, valljuk be), de természetesen Sallyt, a csodakutyát semmilyen más állat nem múlja felül, még olyan sem, aki láthatatlanná tud válni. Nem igazán szimpatikus dolog ez számomra, mert ha az állatka gondol egyet és eltűnik, akkor aztán bottal üthetem a nyomát, a végén meg kiderül, hogy a bolondját járatta velem és ott ült a vállamon mindvégig. De Isa ezekért a dolgokért – pontosabban lényekért - lelkesedik, és ezt mindenki nagyon jól tudja róla. A szemiflázst azonban nem tartaná meg elmondása szerint, mivel valószínűleg Salamander professzoré, bár egy pillanatra meginogott.
- Hát, az igaz, hogy nem szép dolog elvenni más dolgait, de honnan tudod, hogy ez biztosan az övé? Mi van, ha… ha bemászott az ablakon kintől? – kérdezem a lányt, és közben eltűnődöm, lehet-e bármi valóságalapja a dolognak. Gőzöm sincs, mi a természetes lelőhelye egy ilyen állatkának, de mivel ilyen éhenkolbász, a Mézesfalásban biztosan jól érezné magát. Megrántom a vállamat.
- Jó, legyünk barátságosak. Én alapvetően az is vagyok, meg te is – viccelem el a dolgot vigyorogva. Isa megtervezi a bevetést, miután mondtam neki, hogy bizony a kis szökevény a sütit majszolja az asztalkán. Szerinte csatlakoznunk kellene hozzá, hogy lássa, milyen kedves Hugrásokkal van tele a helyiség. Utóbbit persze csak én teszem hozzá, de ugyan már, mindenki tudja, hogy mi sokkal jobb arcok vagyunk, mint némelyik karót nyelt Mardekáros!
- Szóval, ha látja, hogy jó arcok vagyunk, akkor megjelenik és te elkapod? – kérdem a lányt és remélem, ő is így gondolja, mert én meg nem fogom, az tuti. Úgy képzelem el, mint egy hermelint, ami cuki, de fürge. Aztán lehet, hogy tök ijesztő meg csúnya. Isa véleményére nem adok ilyen szempontból, mert szerintem neki minden különleges lény cuki.
Csatlakozom a lányhoz és a fotel menedékéből kibújva odamegyek vele a sütis asztalkához, amin még van néhány finom falat. Azonnal be is tolok egy csokis kekszet, ha már az előző félig megrágottat inkább nem ettem meg. Majdnem félrenyelem a falatot, ahogy Isa túlzó dumáját hallgatom és próbálok nem röhögni közben (főleg teli szájjal), de eléggé viccesre sikeredett a szitu. A cél érdekében viszont igyekszem a legjobb formámat hozni én is és csendben maradni.
- Nyammm-nyammm húúú ez a süti valami mennyei! – mondom ezúttal én is Isának hasonlóan eltúlozva, nevetést visszafojtva. Inkább betömök egy vaníliás fánkot, abból nem lehet baj. Közben körbenézek, hogy utal-e bármi arra, hogy hol van az állatka, de én ugyan semmit nem látok itt azon a néhány megrágott kekszen meg sütin kívül, amik itt-ott hevernek az asztalon. Valószínűleg nem én leszek az, aki észreveszi.
Nyúlok a következő nyalánkságért, ami most egy banános cupcake és valamiért olyan nehéz elvenni, mintha le lenne súlyozva.
- Pszt, Isa! Szerintem a sütimet akarja!! – mondom a lánynak halkan aggódó tekintettel, nehogy az állatka megijedjen és eliszkoljon. A sütit inkább óvatosan visszarakom a tányérra, így ha valóban úgy van, ahogy gondolom, könnyebben el tudjuk majd kapni, feltéve, ha marad a fenekén.

nyugi-nem-harap

Nagy szemekkel pislogok és őszinte csodálkozás is kiül az arcomra, amikor hallgatom a lányt, amint a szemiflázs származásáról kezd beszélni. Ezt mondhatni most hallom először, vajon ilyesmiről írnak abban a simogatós állatos könyvben is? Ha írják is, valószínűleg többször forgatnám, ha nem lenne olyan, amilyen. Egy sima átlagos könyvet talán többször elolvasnék, bár az ilyen jellegű dolgokat biztosan onnan sem tudnám megjegyezni, valahogy ez sem az a terület, ami úgy igazán érdekelt, de őszintén felnézek azokra, akik profik ebben.
- Aha, oké – nyugtázom a dolgot, ő nyilván jobban tudja. Ha egy hippogriffről vagy unikornisról lenne szó, talán többet tudnék én is. Fixen tudom például, hogy az unikornisok szivárványosat szoktak hányni.
Nem nagyon merek egyebet mondani, mert akkor még az lenne a vége, hogy én üldözöm el az állatkát. Vagy lényt… akármit. Tolom be két pofára a sütiket. Némelyik kicsit száraz már, de max egy kicsit több nyál kell hozzá, kibírom. Nem is értem, hogyan történhetett, hogy ezeknek volt idejük megszáradni?!
Isa szerencsére vállalja, hogy meghozza azt az áldozatot (neki biztosan nem az mondjuk…), hogy megfogja a kis lényt, amikor felbukkan. Sóhajtok egyet a megkönnyebbüléstől, mert én biztosan nem akarnám elkapni. Felőlem nyugodtan gyömöszkélje meg, én majd távolról szemlélem a dolgot, még csak az hiányzik, hogy megharapjon. Kutyákkal tudok bánni, szemiflázsokkal nem, így hát visszautasítom a felkínált lehetőséget a simire vonatkozóan.
- Hááát… - kezdem suttogva, nehogy elűzzem – köszi, inkább kihagyom a simit. Deee biztosan nagyon cuki! – fejezem be mosolyogva, mert most épp tudok, mivel épp nincsen kaja a számban.
Néhány pillanat múlva viszont olyasmi történik, amitől teljesen ledöbbenek – és őszintén szólva nem hittem, hogy beválik a sütis trükk, de úgy látszik, mégis. A szemiflázs alakja szépen lassan kirajzolódni látszik és néhány pillanaton belül teljes valójában ott ücsörög egy fehér hosszú bundájú Yorkshire terrier, ami épp trimmelés előtt áll. A szám elé teszem a kezem, hogy a kitörni akaró nevetés bent maradjon, félek, hogy miattam lesz bukó a küldetés, ha kitör, így próbálom visszanyelni. Elfordulok, hogy egy széles vigyorba sűrítve túllépjek az első megrázkódtatáson. Sóhajtok némán egyet, majd amint visszafordulok, látom, hogy a fehér állatka még mindig itt van és Isa szemei helyén szívecskék vannak.
Leolvasom a lány szájáról, miszerint cuki – nos, persze, amúgy tényleg simizni való, el kell ismernem. Néma vigyorral válaszolok erre és bólogatok közben. Figyelem az előttem zajló eseményeket: tökre olyan, mintha a szemiflázs megbarátkozott volna Isával, még a sütijét is elveszi és nem tűnik el, sőt, a lány még a simit is megpróbálja sikeresen. Ezek szerint hallotta, hogy jó arcok vagyunk. Tátva marad a szám a csodálkozásról. Ez a lány egy suttogó!
- És most mi legyen? Megfogod? – kérdezem halkan Isát. Vajon hallja, amit mondok, vagy totál rózsaszín ködben van?
Azon tűnődőm közben, hogy végül szóltak a kirohanó diákok valamelyik tanárnak, vagy nekünk kéne talán?