Épp büntetőmunkáról térek vissza a klubhelyiségbe Thompson proftól, mivel megpróbáltam puskázni mágiatörténeten és lebuktam. Mondjuk rendes volt, mert ráírhatott volna egy nagy T-t, mint troll, de elvette és leosztályozta, amit addig alkottam, és összejött egy B, mint borzalmas. Ez magamhoz képest hatalmas teljesítmény. Cserébe azt akarta, hogy menjek büntetőmunkára hozzá, mert már porosak a könyvek az irodájában és le kellene takarítani őket egyenként, ronggyal (mint ahogy a muglik csinálják). Kétszázötven könyv volt a polcon, már nagyon elegem volt a végére, ráadásul létrázni is kellett. De legalább nem valami beadandót íratott velem, az is hasonlóan nagyszerű érdemjegyű lett volna. A takarítást legalább meg tudom csinálni. Mondtam már, hogy amúgy jó fej? Remélem, majd átrugdos az RBF-en valahogy, mert világvége lesz, ha nem hozok össze egy B-t legalább.
Ezen töprengek, amint belépnék a toronyba, de már megint új jelszó van és elfelejtettem. Az ajtó előtt várok, hátha jön valaki és beenged. Nem is kell sokáig várni, mert megjelenik néhány visító lány, akik fejvesztve menekülnek kifelé és Fricsnek meg Brown-nak akarnak szólni valamiről. Értetlenül nézek, hogy miről szövegelnek, de ettől több figyelmet nem szentelek nekik, hagy menjenek. Megfogom az éppen becsapódó ajtót és belépek.
Megpillantom Isát, aki egyedül maradt a szobában.
- Hali – köszöntöm, de ő csak azt mondja, hogy ne pánikoljak mert nem harap. – Micsoda? – nézek rá értetlenül, majd inkább nem közelítek felé, mert ez nem túl bíztató fogadtatás így.
Abba az irányba emelem a tekintetemet, amerre a lány is néz, mióta bejöttem: egy lebegő keksz van tőlünk nem olyan messze.
Valaki vagy sütött valami furcsa tartalmú kekszet, hogy megvicceljen minket, és a szerencsés nyertes két napig szenved majd hasfájástól (jobb esetben), vagy nem tudom, mi a fene lehet. Lehet, hogy Hóborc egyik trükkje, bár szerintem ő nem jöhet be ide. De ezt nem tudom biztosan.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve előkapom a pálcám a zsebemből és a kekszre irányítom majd ezt kiáltom:
- Finite!
A pálcámból kiszökkenő fénycsóva egy pillanat alatt lepattan és szétoszlik, amint a kekszhez ér: nincs elvarázsolva semmi, itt valami mással lesz dolgunk.
- Hóborc az? – kérdezem Isától. Mi lehet az, ami nem harap? Túl fáradt vagyok én az ilyesmihez.
Közelebb lépek az egyik felém eső fotelhez, és ledobom magam. Remélem, Isa-nak lesz valami ötlete, hogy mi ez a keksz-izé. Amúgy éhes is vagyok, megenném szívesen. Fáradtságtól elgyötört sóhaj hagyja el a számat.

Isa odahívja a kekszet, majd a kezembe nyomja.
- Köszi.
Átveszem az egész jól kinéző, félig megevett csokis kekszet és alaposan megnézem. Látszanak rajta az apró fognyomok. Na jó, akkor inkább mégsem kérem, bátor kijelentés volt, hogy na majd én megeszem. Inkább úgy döntök, hogy leteszem az asztalra, lesznek nálam éhesebb hugrások is, mondjuk a fiúk. Szerintem nekik mindegy, hogy ki rágta meg a fél kekszet előtte, simán eltüntetik egy pillanat alatt.
Közben Isa okfejtését hallgatom, miszerint a lény még biztosan éhes, csak megijedt a felfordulástól és szerinte a kaja a tökéletes megoldás a problémára. Végül is, ha éhes lennék, valamikor én is kimerészkednék a búvóhelyemről, az biztos.
Kicsit eltöprengek a Mindenízű Drazsé-dolgon, hogy vajon jól tesszük-e, hogy odaadjuk neki. Szegény, ki tudja, milyet fog ki. Ha szerencséje van, valami gyümölcsöset, netán karamellásat. De mi lesz, ha kísértet ízű lesz? Figyelem a lányt, amint felállítja a csapdát a szemiflázsnak, a cukorkák mellé pedig még odatesz egy cupcaket is – óh, ha azt láttam volna előbb, megettem volna!
- Figyu már, nem akarod inkább megtartani? Tök jó poén lenne, neked lenne a legkülönlegesebb állatod a suliban! – vetem fel az ötletet vigyorogva Isának. Ismerve őt, hogy mennyire állatbolond, még szerintem simán be is vállalná. De ugye vannak a szabályok, amiket ha nem tartunk be, akkor bünti lehet a vége. Azt meg véletlenül sem szeretném, ha az én nagyszerű ötletem miatt kellene büntetőmunkára mennie.
Amint lerakta a csalikat, visszajön a fotelhez, majd mindketten elbújunk mögé és onnan figyeljük az állatkát. Igazából, azt sem tudom, hova kéne nézni, lehet, hogy már mögöttünk van és jót röhög a két emberszabásún, vagy épp fent van a plafonnál – tud ez repülni egyáltalán?
- Oké, kijön, és aztán? – kérdezem Isát, aki a feladat szakértője. Én teljes mértékben támogatom, meg segítek neki, mondjuk nem lenne rossz képben lenni, hogy mit is kéne látni meg elkapni.
Elsuttogok egy alig hallható Invitot, és odahívok magamhoz egy csokis tekercset, ami az iménti sütis asztalkán várta, hogy valaki megegye. Amint a kezembe érkezik a finom falat, elkerekednek a szemeim, majd Isára nézek. A süti félig megrágott, akárcsak az előző csokis keksz.
- Figyu, szerintem ott dekkol a sütis asztalkán – gyanúsítom meg a kis lényt suttogva, szerintem jogosan, mert az nem jellemző, hogy közülünk bárki is ilyet csináljon.

Nagy szemekkel pislogok és őszinte csodálkozás is kiül az arcomra, amikor hallgatom a lányt, amint a szemiflázs származásáról kezd beszélni. Ezt mondhatni most hallom először, vajon ilyesmiről írnak abban a simogatós állatos könyvben is? Ha írják is, valószínűleg többször forgatnám, ha nem lenne olyan, amilyen. Egy sima átlagos könyvet talán többször elolvasnék, bár az ilyen jellegű dolgokat biztosan onnan sem tudnám megjegyezni, valahogy ez sem az a terület, ami úgy igazán érdekelt, de őszintén felnézek azokra, akik profik ebben.
- Aha, oké – nyugtázom a dolgot, ő nyilván jobban tudja. Ha egy hippogriffről vagy unikornisról lenne szó, talán többet tudnék én is. Fixen tudom például, hogy az unikornisok szivárványosat szoktak hányni.
Nem nagyon merek egyebet mondani, mert akkor még az lenne a vége, hogy én üldözöm el az állatkát. Vagy lényt… akármit. Tolom be két pofára a sütiket. Némelyik kicsit száraz már, de max egy kicsit több nyál kell hozzá, kibírom. Nem is értem, hogyan történhetett, hogy ezeknek volt idejük megszáradni?!
Isa szerencsére vállalja, hogy meghozza azt az áldozatot (neki biztosan nem az mondjuk…), hogy megfogja a kis lényt, amikor felbukkan. Sóhajtok egyet a megkönnyebbüléstől, mert én biztosan nem akarnám elkapni. Felőlem nyugodtan gyömöszkélje meg, én majd távolról szemlélem a dolgot, még csak az hiányzik, hogy megharapjon. Kutyákkal tudok bánni, szemiflázsokkal nem, így hát visszautasítom a felkínált lehetőséget a simire vonatkozóan.
- Hááát… - kezdem suttogva, nehogy elűzzem – köszi, inkább kihagyom a simit. Deee biztosan nagyon cuki! – fejezem be mosolyogva, mert most épp tudok, mivel épp nincsen kaja a számban.
Néhány pillanat múlva viszont olyasmi történik, amitől teljesen ledöbbenek – és őszintén szólva nem hittem, hogy beválik a sütis trükk, de úgy látszik, mégis. A szemiflázs alakja szépen lassan kirajzolódni látszik és néhány pillanaton belül teljes valójában ott ücsörög egy fehér hosszú bundájú Yorkshire terrier, ami épp trimmelés előtt áll. A szám elé teszem a kezem, hogy a kitörni akaró nevetés bent maradjon, félek, hogy miattam lesz bukó a küldetés, ha kitör, így próbálom visszanyelni. Elfordulok, hogy egy széles vigyorba sűrítve túllépjek az első megrázkódtatáson. Sóhajtok némán egyet, majd amint visszafordulok, látom, hogy a fehér állatka még mindig itt van és Isa szemei helyén szívecskék vannak.
Leolvasom a lány szájáról, miszerint cuki – nos, persze, amúgy tényleg simizni való, el kell ismernem. Néma vigyorral válaszolok erre és bólogatok közben. Figyelem az előttem zajló eseményeket: tökre olyan, mintha a szemiflázs megbarátkozott volna Isával, még a sütijét is elveszi és nem tűnik el, sőt, a lány még a simit is megpróbálja sikeresen. Ezek szerint hallotta, hogy jó arcok vagyunk. Tátva marad a szám a csodálkozásról. Ez a lány egy suttogó!
- És most mi legyen? Megfogod? – kérdezem halkan Isát. Vajon hallja, amit mondok, vagy totál rózsaszín ködben van?
Azon tűnődőm közben, hogy végül szóltak a kirohanó diákok valamelyik tanárnak, vagy nekünk kéne talán?