Konyha

[2002. január 11.]

Arian Bahri
2002. január 11.



and maybe one day
someone will look at you the
same way you look at the moon

Nagyon tudtam ragaszkodni ezekhez a... rossz emlékekhez. Amik néha nem is rosszak voltak, egyszerűen csak... túl érzékenyen érintettek ezek a dolgok. Engem minden érzékenyen érintett, néha úgy éreztem, egyszerűen csak jobb lenne, ha nem is gondolkodnék. Túl hosszasra és bonyolultra szőttem agyam minden kis részletét.
Furcsa volt ez az egész... ahogy most azzal a férfivel álltam szemben a Roxfort folyosóján, akit pár hónappal ezelőtt nyakonöntöttem egy fesztiválon. Az elmúlt napjaim, heteim... unalmasak voltak. A tanuláson és a saját gondolataimba mélyedésen kívül nem nagyon szóltak semmiről. Ja... meg persze azon kívül, hogy még mindig beteges módon meneküljek Jay elől. Nem, mintha gyakran keresztezték volna egymást az útjaink. És nem, mintha nem akartam volna látni... hiányzott. Még ennyi idő után is, sajgó heget hagyott maga után az emléke, és magamat ismerve? Talán ez nem is fog eltűnni. Talán ez is itt marad majd rajtam, mint Charlotte emléke... Pedig mostmár mindkettő elől szívesen menekültem volna. Pláne így, hogy nem volt mellettem senki, aki vezessen előre, fogja a kezemet, és ne hagyjon elszaladni... Önzőnek éreztem magam emiatt, de nekem szükségem volt valaki ilyenre. Magamtól ugyanis eléggé... nos... elveszett és szerencsétlen voltam. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen egy dologban voltam tehetséges: lehetetlenül kínos szituációkba keverni magamat.
– Akkor meg aztán tényleg megérdemelsz egy kávét - mondta a férfi, én pedig felpislantottam rá, ahogy magamhoz szorítva a cuccaimat elindultam a konyha irányába. Egy félénk kis mosollyal válaszoltam a szavakra, majd gyorsan előre is fordultam, nehogy felboruljak a lábamban, elejtsem a könyveim, vagy bármi veszély...  – Már elég régen jártam erre, szóval nem igazán ismerem ki magam.
Vajon hány éves lehet? Végigborzongott bennem a kérdés, és felé pislantottam volna, de aztán nem mertem. Még megbámultam volna, és... és na...
A festményen átkelve elözönlöttek minket a manók, ezen pedig nem tudtam nem felnevetni egy kicsit. Olyan édesek voltak, ahogy lelkesen kínálgatni kezdtek minket mindenféle frissen sült süteménnyel és étellel. Vicces volt, hogy ez volt a napjaik, életük fénypontja: betévedő, szabályszegő diákokat tömtek kajával.
– Akadémiai tanár a Godrikon és a Mandragórán. – Megpróbáltam visszafogni a vigyoromat ahogy felpislogtam a férfire a válaszára. – Az utóbbin mondjuk csak két órát tartok, jogi és filozófiai témában.
Közben az egyik manó a kezembe nyomott egy bögrét, amiből kellemes illat csapott fel az orrom felé.
- Óóóó... És... itt is fog órákat tartani? - kérdeztem nagy szemekkel pislantva fel rá, ujjaimat közben kezdte átmelegíteni a bögre fala.
A manók egyenesen toltak minket az egyik pad széléhez. Leülve már elénk is került még néhány tányér, különféle habos sütikkel és kekszekkel tömve. Ekkor lestem le az en bögrémre: kávé lehetett az illata alapján, bár keveredett belé valami édeskésebb, finom aroma, a tetején pedig egy kis tejszínhab pihent.
– De egyébként tudós vagyok. – Bólogatva lestem a férfi felé, úgy emeltem meg a bögrét, hogy aprón kortyoljak egyet. Ezzel próbáltam egy kicsit természetesebbé tenni a szituációt, ellazítani magamat. – Hány éves vagy?
A pohár széle felett néztem rá, fogaim belekaptak az alsóajkamat bevonó vékony kis bőrrétegbe.
- Tizennyolc... most vagyok... - Pakolásztam a lábamat az asztal alatt, és úgy ütközött össze a térdünk egy pillanatra. A fedetlen bőröm, ami épp kivillant a szoknya és a talár takarása alól, a nadrágon át az övéhez a férfiéhoz... a professzoréhoz préselődött egy másodpercre. Elöntött a forrósággal vegyült zavar, úgy húztam odébb a lábamat, de éreztem, ahogy a vörösség egyre inkább arcomra kúszik. - Öh... Hetedéves.
Gyorsan kortyoltam egyet, és próbáltam minden erővel lehűteni magamat. Semmi baj, Rose, semmi baj, ez csak véletlen volt...
– Egyébként tegezz nyugodtan. Nem vagyok olyan öreg… – jegyezte meg felém a férfi, a hangneme pedig olyan másképp csengett most, hogy kicsit meg is borzongtam tőle.
- Oké... - válaszoltam kicsit halkabban, ahogy tekintetünk összeakadt egy pillanatra. Arra öntött el egy kis zavar ismét, és sebesen oldalra lestem. - Őőő, és... te hány éves vagy?
Félénken tettem fel a kérdést, utána kezdett csak el sikítani bennem, hogy talán nem kellett volna, de addigra már a tekintetem is újra az övét kutatta. Mit csinálsz, Rose, mit csináálsz?

 

illatos pillanatok



2002. január 11.
Rose

Kicsit megtévesztettem, de éppen azért, hogy tényleg elkísérjen a konyhába. Végre megtaláltam a jóillatú lányt és nem… nem voltam hajlandó elengedni. Már nyár óta másra sem vágytam, csakhogy a közelébe kerüljek. Vele álmondtam, az illatát éreztem, mikor rossz kedvem volt vagy nem tudtam éjszakánként elaludni. Olyan mélyen égett a tudatomba, mintha csak valami átok volna, ám ez nem fájt. Nem. Ez valami egészen más volt.
– Óóóó... És... itt is fog órákat tartani?
Csak egy percre vontam el róla a tekintetem, hogy megnézzem magamnak a fekete folyadékot a kezembe nyomot bögrében. Aztán kortyoltam egyet, mielőtt megválaszoltam volna kérdést –, ami amúgy elég egyértelmű volt, de csevegésnek jó volt… addig is itt volt a közelemben.
– Nem. Nem tartok órákat a Roxfortban. Azt hiszem nem is lenne igazán nekem való – válaszoltam. Valamiért el kellett húznom egy gúnyos kis mosolyra a számat… ha a tanára lennék, nem ácsoroghatnék vele így. S nem csodálhatnám meg, mert eltanácsolnának nagyjából azonnal az állásomból. Az akadémia egészen más volt, fel sem tűnt a professzoroknak, hogy egy-egy diáklány időnként túl közel került hozzám.
Beszélgetés közben a manók jóformán a padig tessékeltek, hogy ugyan üljünk már le. Aztán jöttek a sütemények… sosem rajongtam az édességekért. Inkább ittam is egy újabb nagy korty kávét, mielőtt csevegőre fogtam a dolgot.
–  Tizennyolc... most vagyok... – Ficergett az asztal alatt. Talán zavarba hozta… ami nem lenne meglepő, hiszen az első pillanattól kezdve rendkívül félénknek tűnt. Csendesen nyugtáztam, ahogy összeért a lábunk. Az arcára pillantottam megint, miután lenéztem a térdeinkre. Azonnal elvörösödött és azonnal visszavonulót is fújt. Nem nyúltam utána, pedig úgy végig simítottam volna rajta. –  Öh... Hetedéves.
Nem is tudom. Talán azért ajánlottam fel a tegeződést, mert nem akartam még kínosabbá tenni ezt a helyzetet. Végül is tizennyolc éves, nem lenne bűncselekmény kikezdenem vele, a ráadásul a tanár sem vagyok… lényegében minden feltétel adott volt, hogy elhívja a következő roxmortsi hétvégjén egy italra.
– Oké… – egyezett bele. A tekintetünk kicsit összeakadt, én élveztem a szemében ülő különböző fényeket, a csillogást. Persze ennyitől is zavarba jött, talán ezért is terelődött a kínosabb irányba a beszélgetést… igen, az én koromra. – Őőő, és… te hány éves vagy?
Túlzás lett volna azt állítani, hogy kétszer annyi idős vagyok, de nem sok híja volt. Megköszörültem a torkomat a válasz előtt. A szabad kezemmel végig simítottam a szakállamon, és egy zavart mosolyt is megengedtem magamnak.
– Harminckettő. – Nyeltem egy nagyot, mert éreztem, hogy valami gombóc féle kezd el ott nőni. Inkább ittam is egy korty kávét, hogy helyre tegyem magamnak a történteket. Majdnem visszakérdeztem, hogy zavarja-e a korom… de aztán rájöttem, hogy ennek aztán semmi értelme nem lenne. Nem csináltam semmi olyat egyelőre, ami indokolná a kérdést… igazából csak élveztem, hogy a szemébe nézve nem Ekbal holttestét látom újra és újra.
– Tudod… sokszor járok Roxmortsba könyvet venni, meg néha beülök a Három Seprűbe. – Magyaráztam kicsit talán szerencsétlenül bevezetve azt, amit akarok. – Igazából… szóval… nem lenne kedved a következő alkalommal összefutni és meginni valamit valahol? – Nem tudom, miért beszéltem így, talán rám ragadt egész egyszerűen a lány félénksége. Már-már attól rettegtem, hogy minden szavam hatással lesz rá.

[meg ne halj nekem]

meg ne halj nekem


2003. május 20.
Hill

Odaléptem Hill elé, ahogy visszarogyott, most már köntösben az ágy szélére. Gyűlöltem, hogy gyengének látom… általában ő volt közöttünk az erős, a nagymenő. Most viszont törékeny volt és még hallucinált is. Megigazítottam rajta a köntösét, szorosan húzva össze az anyagot az izmai körül. Így legalább nem nézett ki úgy, mint valami mutogatós Roxmorts egyik sikátorában.
– És most viselkedj úgy, ahogyan azt elvárják tőled. – Közöltem, majd szorosan megkötötte rajta a köntöst, mielőtt még felrángattam volna. Csak úgy tomboltak bennem az indulatok, amiért hagyta, hogy így átvegye felette az uralmat ez az egész sérülés. Néhány repedés és zúzódás, amit le kellett tudnia nyomni. Én is lenyomtam a saját betegségemet… hát neki is meg kellett tennie.
– Alf, ha így rohanunk, út közben hányni fogok, és rontana a népszerűségemen – magyarázta, miközben húztam végig a folyóson, hogy a pince felé haladva egészen közel kerüljünk a sárgák klubhelyiségéhez. Azok sem voltak normálisak, hogy ilyen közel a konyhához, nem nassoltak állandóan. Azt még én is elismertem, hogy a süteményekért azért érdemes megpróbálkozni a bejutással.
– Fejezd be a panaszkodást… – közöltem ridegen és megálltam a gyümölcsöket ábrázoló kép előtt. Tudtam a helyről… mert hát aki jóban van Millerrel az mindent tud az életről a Roxfortban. Az a csaj nem tudott veszteg maradni, állandóan valamibe belekeveredett. Ha nem éppen a fürdőben csórta a prefektusok színes habfürdőjét, hát akkor itt tömte a fejét édességgel.
– Alfonz ez nem nyílik. Most hogy szendvicsezünk és hogy fog az izém mozogni? – kérdezte, mire rácsaptam a kezére, hogy ne csiklandozza már feleslegesen azt a képet.
– Ne legyél már barom. A körtét kell… – mordultam rá, majd helyette is beengedtem magunkat a hatalmas gyümölcstál mögé rejtett konyhába. Alighogy feltárult a titkos bejárat, megpillantottuk a manókat, akik hosszú asztalok körül sürögtek forogtak, máris készülve a három óra messzeségben kezdetét vevő vacsorára. – Ideje, hogy összeszed magad, Hill. A töketlenséged nem vonzó, cseppet sem. – A hangom nem mélyült túl sokat, mióta megismerkedtünk, mégis éreztem, hogy úgy beszélek, mint a szüleim, mikor becsmérelnek valakit.
– És ne ellenkezz. A válasz: igenis, uram. – Tettem hozzá és máris beljebb húztam, hagyva, hogy bezáruljon mögöttünk a kijárat. A következő pillanatban már odasietett elénk egy manó, hogy egy-egy pohár kellemes, hűvös limonádét nyomjon a kezünkbe.
– Uracskák, mit hozhat nektek Vidorka? – visította, majd nagyon széles mosoly ült ki az arcára. Elég egyértelmű volt, hogy miről kapta a nevét.
Csak megköszörültem a torkom és kihúztam magam. Szerettem a manók szemében valóban úrnak tűnni… nem ilyen környezetben szoktam meg őket.
– Ez a semmire kellő egy óriásszendvicset szeretne. – Böktem a fejemmel a vörös srác felé, majd lehuppantam az egyik asztal mellé a székre. Alig, hogy Hillt is odahúztam, már előtte is volt a szendvics, tele mindenféle finomsággal. Zöldség, sonka, sajt, valami szósz.

Még élek
~ 2003. május 20 ~


au, au, au, au

– És most viselkedj úgy, ahogyan azt elvárják tőled. – Ahogy ezt Alf kijelentette furcsán bámultam rá, hirtelen nem értettem ezt a töbesszámot. MÉgis kik várták el? Tod kétlem, hogy elvárhat most már bármit is Charlie-éknak mindegy volt, csak játszak jól, és ne vetkőzzek pucérra a koncerteken. Amúgy eg igazából Alfnak voltak elvárásai, és lehet, hogy csak a királyi többest használta, minden esetre ez is elegendő volt, hogy összezavarjon. Az biztos, hogy még nem voltam százszázalékosan teljesen önmagam, néha eléggé kihagytak pillanatok az agyamba, és elképzelni is szörnyű, milyen lehet szellemileg nem éppen épnek lenni. Reméltem azért a maradék józanságommal, hogy én az maradok, és nem leszek egy élatre nyomorult. Bár végül is egy minimális zinten már az voltam, ahogy azt Baldron gondolhatta, de ez mellékes volt. Inkább csak követni kezdtem a folyosón, minden ellenkezés nélkül, ám annál nyafogósabban, a gyomrom nem iagzán bírta még a kisgyerek tempót se.
– Fejezd be a panaszkodást… - mormogta felém mogorván Alf, mintha ő lett volna egyenesen Morgó a meséből. Nem mintha nem lett volna eddig se morgós, de most meg még jobban az volt. Bár még midnig egészen kellemesen megbizseregtetett az, hogy hiányzott valami belőlem neki, amit jelen állapotomban én se találtam meg. talkán a gurkó beledöngölte azt is mélyen a földbe, csak valahogy ki kellett ásni.
- Ideje, hogy összeszed magad, Hill. A töketlenséged nem vonzó, cseppet sem - magyarázta Alfonz, mielőztt még bejuthattunk volna a festmény mögé, én meg csak engedelmesen bólogattam, ami nem hiszem, hogy meggyőzhette, mert közben el is sápadtam, és nyitottam a számat, hogy modnjak valamit, de ő persze megelőzött, olyan mélyen parancsolgató hangon, ami neki olyan szexin állt.
– És ne ellenkezz. A válasz: igenis, uram.
- Uram is igen - bólogattam teljesen komoly ábrázattal, abban a hitben, hogy a szavakat is normális sorrendben ejtettem ki.
Ahogy végre bejutottunk a konyhába a manók sürgés forgása csak még jobban összekavart és kereszrbe állt a szemem, így megkapaszkodtam Alfonz vállában, miközben neki dőltem. őersze fennállt a vezsélye, hogy elborulunk, mert én nagyobb voltam és erősebb, meg fess is, de legalább jól esett az, hogy a támaszom lehetett, a maga furcsa erőszakosan aggódó módján.
Aztán a hasam még az illatokra olyan hangosan megkordult, mintha legalább egy éve nem láttam volna kaját. pedig amúgy ma ettem már. Többször is. olyan hatszor-hétszer. nyolcszor. Sok volt a fogyasztásom, és kellett a kalória. Főleg a sok hús. A hús a legjobb.
- Manó, éhen pusztulok - sápítoztam, cseppet sem férfiasan, de az éhezés általában tényleg kicsinálta az idegeimet. Aztán egy nagyon cuki vigyorgó fejű manó lépett elénk én pedig legszívesebben megölelgettem volna őket. olyanok voltak, mint a kiskutyák, azzal a küönbséggel, hogy nem voltak kiskutyák. Alf persze olyan méltóságteljesen szólt hozzájuk, mintha egy uralkodó lett volna.
- szerinted szeretik vajon a pocak vakargatást? - kérdeztem, miután megrendelte a kajámat és már az asztalnál ülve találtam magam alffal és a szenvicsemmel. Csillogó tekintettel bámultam a jakára, az éltető nedűre, ami végre alig várta, hogy eggyesüljön vele. Vidorka hozott egy karcsú vázában elánk egy vörös rózsát is.
- Imádlaaak - borzoltam kócossá Alfonz haját, és nyomtam neki egy olyan kissé bájitalos ízű és illatú csokót az ajkaira, miközben felsóhajtottam. - Jó lennél előételnek - mondtam eztán zavarbahozóan kába vigyorral, és belehaparva a szenvicsembe, magam mellé  pontosabban az ölembe húztam Alfot. Így pedig előfordulhatott, hogy a zabálás közben le is ettem, miközben kellemetlenül éreztem magam a nadrágomban is. Megköszürültem a torkomat.
- ööö. Egy kicsit ketcupos lett a hajad... meg a talárod... khm...

[meg ne halj nekem]

meg ne halj nekem


2003. május 20.
Hill

- Uram is igen - mondta kicsit kábán Hill, ahogy a konyhába lépve megtámaszkodott rajtam. Össze kellett szednie magát, hogy végre az a hülye legyen, aki volt. A támaszkodásra persze megtorpantam, a korom ellenére is még mindig alacsony és vézna voltam, nem álltam készen arra, hogy egy nagydarab kviddicsjátékos támasza legyek, aki tíz tányér ragut eszik meg egyetlen vacsora alatt. Hány kiló lehet? száz?
- Manó, éhen pusztulok - közölte, amikor elénk lépett a Vidorka nevű házi manó. Hirtelen nem is tudtam, hogy nekem szólt-e, vagy neki, minden esetre mordultam egyet. Reméltem, hogy nem most akar idióta beceneveket adni, mert akkor én bélpoklosnak fogom becézni, az is biztos.
Vidorka vidáman rohant el, hogy Hill óriás szendvicsét összerakja. Látszott, hogy élvezi ezt csinálni, mi meg közelebb húzódtunk az egyik asztalhoz. Alig egy pillanattal később már étel, és giccses vázában egy szál vörösrózsa került elénk... mintha ez egy randi lenne! Hát nem volt az. Ez a Hill-összeszedő hadművelet volt.
- szerinted szeretik vajon a pocak vakargatást?
Sóhajtottam egyet.
- Nem tűnnek kutyának... - toltam még közelebb hozzá a kajáját, hogy inkább azzal foglalkozzon dumálás helyett.
- Imádlaaak - nyúlt oda hozzám, majd összeborzolta a tincseimet, mintha nem tudná, mennyire utálom. Tényleg nagyon beüthette a fejét. - Jó lennél előételnek- folytatta... és mennyivel könnyebb lett volna ha nem teszi. A szavaira kipirultam, ahelyett, hogy a tincseim igazgattam volna. Hagytam magam az ölébe húzni. Éreztem, hogy a szendvics vele rajtam köt ki, mert igénytelenül fogta meg. Ráadásul már megint ott volt az az érzés a nadrágjában, amikor a fenekemet végre letettem.
- ööö. Egy kicsit ketcupos lett a hajad... meg a talárod... khm... - magyarázott a szokásos teszetosza stílusában, erre a mellkasára csaptam nyitott tenyérrel.
- Hill, basszus! - emeltem fel a hangomat, ahogy kézzel próbáltam a hajamat törölgetni. - Ne legyél már ilyen nyomi! - Folytattam fennhangon, de természetesen ettől nem lettem tisztább sem. Az ölében ülni pedig egyre zavarba ejtőbb volt. Talán izgatónak találta, hogy kaja van rajtam... és le akarta enni?
- Hill... ezzel a kemény nadrággal nem kéne a manók előtt mutatkoznod. -  Jegyeztem meg még mindig vöröslő arccal, de aztán odahajoltam, hogy az ajkairól lecsókoljak egy ketchup pöttyöt.   

Még élek
~ 2003. május 20 ~


au, au, au, au

Tulajdonképpen én tényleg jól akartam lenni. Fusztrált az egész helyzet, hogy nem voltam az igazi, hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Amilyen őrült és felelőtlen volt a viselkedésem, úgy voltam óvatos is. Todnak megígértem, hogy vigyázni fogom magamram helyette is, szóval a kedvéért sokszor igen csak visszafogtam magamat. De ahogy láttam Alfon, hogy milyen őrülten aggódot értem, már inkább miatta is vigyázni kellett magamra. A felépülésre kellett koncentrálnom, ami most azzal kezdődött, hogy megtömjem magam óriás szendvicsekkel, és óriás pohárnyi tejjel. Az egészség fontos és az ember a kajálástól lesz csak igazán egészséges. Amúgy is Alfonz lyan imádni való volt, ahogy próbált velem törődni.
A manók is aranyosak voltak bírom őket, mert meglehetősen viccesek és olyanok, mintha egy fantasy szerepjátékból pottyantak volna ki. Az életem egészen más lett, amióta Tod, meg aztán én is idekerültünk, és sokszor még most is rácsodálkozok egyes mágikus dolgokra. Izgalmas élettel kínált a Roxfort és a mágia, de ettől függetlenül a manókhoz is nehezen szktam hozzá. Olyanok voltak száomra, mintha csak valami ritka állat szaladgált volna előttem, amit amúgy lehetetlen lenne látni. Ehhez képest Alfból kinéztem, hogy az otthonában is egy halom ilyen manó robotolt. Végül is olcsóbb lehetett őket tartani, mint a mugli arisztokratáknak a személyzetet.
- Nem tűnnek kutyának... - dünnyögte illúziórombolóan Alf, miközben elhelyezkedett az ölemben és megkaptam a kaját meg  arózsát. Minden majdnem olyan volt, mint egy randi. ÉS reméltem, hogy a szendvics is meg fog maradni a hasamban a hányinger ellenére, ami egyáltalán nem akart megszűnni. Hátha nem hányom le Alfot.
- Most hogy lehetsz ilyen? Tök aranyosak. Nézd már hogy mozog a fülük - mutogattam összevissza és magyaráztam teli szájjal. Aminek meg is lett az eredménye, Alf végül mégis csak kajás lett. - Jól áll a vrös, mondták már? - kérdeztem enyhén kétértelműen fogalmazva, és reméltem, hogy legalább egy kicsit ezzel zavarba tudtam hozni. Amúgy is kissé kellemetlenül szűkös volt a nadrágom. De Alf zavarba hozását lassan olyan szinten űztem sportszerűen, mint a kviddicset.
Hill, basszus! Ne legyél már ilyen nyomi! - méltatlankodott, miközben csak röhögtem rajta. Bár ettől sem lettem jobban, a fejem hasogatott és minden szervem fájni kezdett.
- Hill... ezzel a kemény nadrággal nem kéne a manók előtt mutatkoznod - magyarázta, mire megköszörültem a torkom, a manók pedig elpirulva hátat fordítottak nekünk, hogy továbbra is zavartan a vacsora elkészítésén munkálkodjanak.
- Ugyan Baldron, rajongsz értem - mormoltam a csók után a finom, ketchup ízű ajkaira. Beletúrtam a hajába, hogy közelebb vonjam, miközben igyekeztem nem nagoyn koncentrálni arra, hogy nagyon megkívántam. - Te vagy a legjobb gyógyszer, amit csak kaphatok - jelentettem ki bólogatva, amúgy is szerette, ha hízelegtem neki, de ez így is volt. De nem akartam hogy megint úgy meneküljön el előlem, ahogy eddig, szóval elengedtem, hogy elhúzóddjon és inkább fogtam egy darabot a szendvicsemből, és a szájába nyomtam.
- Neked is enned kell, ilyen vékonyan hogy vigyázol majd rám, ha elájulok?

[meg ne halj nekem]

meg ne halj nekem


2003. május 20.
Hill

Utáltam, hogy összekajázott és az valami furcsa módon keménnyé tette az ölét. Tudtam mindig is, hogy perverz, de hogy fel akarjon falni. Az még elképzelésnek is túl sok volt. Mégsem mozdultam el, szerettem az ölében lenni. Sőt, csak még inkább szerettem volna csókolni, élvezni az undorító, kviddics utáni illatát. Egyszerűen vágytam rá... mert az enyém volt. Nem akartam, hogy másokkal pótoljon vagy hiánya legyen.
- Jól áll a vrös, mondták már? - kérdezte. Nem akartam neki helyeselni, hogy egyen le. Inkább lecsesztem, hogy ne higgye azt, hogy elérzékenyülök a közelségében, vagy érzek valami bizsergést. Nagyon is éreztem, de ezt a végletekig tagadtam. Utáltam volna, ha túlzottan egoista lesz.
A manók persze nem törődtek velünk. Ők úgy gondolták, hogy randizni jöttünk ide. Talán meg sem zavartó főzés közben őket a csókolózás, vagy Hill vágyainak szembetűnő képe. Egy-kettő persze elpirulva sietett el mellettünk, de egy szót sem szóltak.
- Ugyan Baldron, rajongsz értem - lehelte az ajkaimra. -  Te vagy a legjobb gyógyszer, amit csak kaphatok - folytatta persze a hízelgést. Aztán elengedett. Csakhogy nem akartam távolabb menni tőle. Ezért hát, ott maradtam az ölében.
- Csak azért simulsz, mint egy ölcica, mert kaptál szendvicset. - közöltem határozott hangon. Ez most az az állapot volt, amikor keményen kellett bánni vele. - És ezzel nem...- még mondtam volna, de a számba nyomta a szendvicse végét. A hatalmas falattal persze alig tudtam megbirkózni, így volt alkalma megint megszólalni.
-  Neked is enned kell, ilyen vékonyan hogy vigyázol majd rám, ha elájulok? - magyarázta nagy okosan, én meg nagy nehezen lenyeltem a falatot, kicsit ficeregve a limonádémért és persze rátenyerelve Hill "bunkós botjára." A francba... ettől persze úgy elvörösödtem, mintha muszáj lenne és csendesen megköszörültem a torkomat.
- Máskor figyelmeztess, mielőtt a számba dugod... - dünnyögtem még mindig kicsit csámcsogva. De aztán szembe fordultam vele, úgy ültem az ölébe, hogy a hátam az asztalnak támaszkodott. - Szóval. Most megígéred, hogy többet nem esel le. - Tettem hozzá és egyenesen a szemébe néztem, de a tekintetem azonnal lesiklott az ajkaira. Volt ez a furcsa, kívánós érzés, amibe egészen beleremegtem. Az én testem is elkezdett másképp reagálni... nem úgy, mint eddig. Azonban ezt fel sem fogtam, mert csak átkarolva a nyakát, közelebb húzódtam, hogy megcsókoljam.
- Mit művelsz velem, Hill...

Még élek
~ 2003. május 20 ~


au, au, au, au

16+

A manók nagyon diszkrét rársaság voltak, igazából nem nagyon fogllakoztak velünk, a vacsora órák múlva el kellett készüljön, és addig még azt hiszem sok tennivalójuk is akadt. Azt hallottam, hogy egyszer összevesztek valami tálalási módon, de legalább kibékültek. Én pedig nyugodtan leehettem Alfot a kajámmal, amit két pofára tömtem, miközben örültem, hogy az ölemben ült és nem menekült már úgy el,mint a legelső alkalommal. Egy kicsit mindiog jobban kívántam, és igyekeztem visszafogni magam, de ezellen nem tudtam mit csinálni, végül is természetes folyamat volt. AKkor lettek volna gondok, hogy ha nem is történik a gatyámban semmi. Az még eléggé kellemetlen lett volna, valljuk be. Nem akartam Elfot megerőszekolni, de azért örültem, hogy nem vagyok antiszexuális sem.
Jó, azt nem tudtam megállni, hogy ne hízelegjek neki, azért egy férfi dolga a bókolás volt meg az, hogy levegyem valahogy a lábáról,. Tod mondta, hogy a pasiknak nagyon is jó, ha az elején kűzdenek a másikért, és aztán pedig ez majd ki fog egyenlítődni, de nem szabad hagynom, hogy ellaposodjanak a dolgok. NEM mintha tudtam volna mire célozgatott akkor, néha olyan érzésem voltegy csomó mindent azért modnott el hamarabb, mert érezte a végzetét, főleg az utolsó félévünkben. Egy kicsit elszomorodtam. Nem sok minden maradtmeg tőle, de a kazettákat, amiket rámhagyott féltve őriztem. Sajnáltam, hogy a Roxfortban nem tudta hazsnálni, hogy onnan is csináljon felvételeket. DE lehet megoldotta máshogy, csak azokat még nem találtam meg. Minden esetle fényeztem Alf lelkét, ő pedig ennek ellenére se mozdult el az ölemből, aminek nagoyn örültem. Tele hassan nem voltam olyan kába, mint eddig, bár tény,  hogy minden tagom úgy bizsergett és fájt.
- Csak azért simulsz, mint egy ölcica, mert kaptál szendvicset. És ezzel nem... - dünnyögte, de én persze felsóhajtottam, és a szájába nyomtam a szendvicsemet. Rossz volt nézni, ahogy én zabáltam ő meg nem evett.
- Máskor figyelmeztess, mielőtt a számba dugod... - megforgattam a szememet, és sóhajtottam.
- Ne dramatizáld túl a helyzetet, Alfie - mormogtam és szemtelenül elvigyorodtam, miközben fészkelődöztt az ölemben, és mélyen a tekintetemet fürkészte.
- Szóval. Most megígéred, hogy többet nem esel le - erre felhorkantam, és megráztam a fejem,amitől kicist kibillent a szoba az egyensújából, de azért igyekeztem nem lefordulni a székről. mÉg javában fekvőbetegnek kellett volna lennem, vártam is a pillanatot, amikor visszatérek, és Madam Pomfrey meg dühödten rikácsol az ágyam mellett, hogy hova is indultam el.
- Ahhoz rá kéne magam ragasztanom a seprűre - mormogtam és Alf ajkaira néztem közben én is, és egyre jobban szerettem volna megcsóklni, és érezni őt, ha nem is úgy, de máshogy.
- Mit művelsz velem, Hill... - motyogta és közelebb húzódott, mire hosszan megcsókolt, én pedig viszonoztam, talán kevesebb óvatossággal mint eddig, de nem igazán tudtam visszafogni magam, a nacim is fojtogatott. A kezem akartalanul nyúlt Alf testéhez a nadrágján keresztül, miközben a manók olyan hatalmas sürgéssel voltak, hogy serintem már észre se vettek minket. Óvatosan csusztattam be oda a kezemet hogy megsimítsam a bőrét, és reméltem, hogy nem fog elmenekülni mint az előbb. igyeketrem gyengéd lenni.
- Alf, megőrülök érted - motyogtam az ajkainktak, miközben egyre finomabban simogattam, hogy ha nem vágott arcon, és a mmásik kezemmel odahúztam magamhoz az ő tenyerét is.

[meg ne halj nekem]

meg ne halj nekem


2003. május 20.
Hill

18+

Nem tudom, mi történt. Valahogy a testem felforrósodott, ahogy ott ültem az ölébe. Már nem csak a gyomromban éreztem remegést a közelében, hanem mindenhol. Egyszerre volt olyan, mintha fáznék és hőgutátkapnék... talán Hill beteg lett és megfertőzött és valójában ezért zuhant le a seprűről. Csakhogy én nem akartam még az ölőbél sem lebillenni. Ezért kapaszkodtam még jobban belé, ahogy teljesen szembe fordulva vele, azt kértem, ígérje meg, nem esik le többet a seprűről. Valahogy megült bennem a félelem, hogyha megint leesik, elveszítem. Most is ettől féltem titokban, ám ezt sosem mondtam volna ki neki őszintén. Ahhoz túl büszke voltam.
- Ahhoz rá kéne magam ragasztanom a seprűre - nézett rám. Egy ideig elidőztem a barna szemek bámulásában, majd a tekintetem az ajkaira siklott. Érezni akartam az ízét, ami bizonyára eddigre leginkább ketchupos volt és édes. A testem megint olyan volt, mint egy felfűtött kályha. Talán tényleg beteg vagyok... nem normális ez itt. Nem szokott ilyen lenni. A mérgezésem óta persze gyenge voltam, könnyen megfáztam, sok minden fájt, ami mások szerint "nem is olyan nagy dolog," ezért kellett az idegenek előtt mindig erősnek mutatkoznom.
Most viszont, beszéd vagy egy hidegzuhany helyett csak odahajoltam Hillhez. Megcsókoltam, hagytam, hogy a szívem erős zakatolása beletaszítson a forró érzésbe.
Az ujjai gyorsan olyan helyre tévedtek, ahol korábban nem érintett meg, még a ruha anyagján keresztül sem. Hangosan sóhajtottam egyet, szinte önkéntelenül. Furcsa, bizsergős, kínzó, mégis jó érzés volt. Ezért engedelmesen belesimultam az érintésébe, most először hagyva, hogy irányítson engem. Csak akkor akadt el a lélegzetem, mikor kipattintotta a gombot az egyenruhámhoz tartozó nadrágon és besimítottak az ujjai az anyag alá.
- Ah... miért ilyen forró a kezed... - dünnyögtem. A testem valamiért őrült remegéssel reagált az érintésekre. Még mindig egészen más volt, mint bármelyik lázas roham, amit átéltem. Ettől megőrültem, még többet akartam belőle. Éreztem, hogy az arcom rózsaszín foltokkal tarkított, kicsit izzadok, ahogy odanyom az asztalhoz minden mozdulattal.
-  Alf, megőrülök érted - motyogta az ajkaimra, ahogy a kezemet behúzta a gyengélkedői pizsama alá. Éreztem azt, amit eddig csak nadrágon keresztül. Kemény volt és ijesztő, ezért jó formán neki kellett mozgatnia a kezemet. Azt sem tudtam, mit teszek. Már nem is voltam annyira magamnál. Csak csendesen nyögtem az ajkai közé, kizárva a manókat, akik körülöttünk sündörögtek. Ismeretlen, kellemes remegés futott megint végig a testemen, majd éreztem, hogy valami kiszabadul belőlem odalent. Olyan érzés volt, mintha ezer meg ezer terhet tettem volna le és hátra dőltem, kissé kimerülten az asztalhoz.
- Merlinre... - sóhajtottam és csak hangosan kapkodtam a levegőt. - Mit tettél velem... - dünnyögtem. - Elkaptam tőled valamit. Lázas vagyook...

Még élek
~ 2003. május 20 ~


au, au, au, au

18+

Alf őrült módón hatással volt rám, és még csak nem is értettem, hogy miért. két más világból jöttünk, őt egész életében körbeugrálták a házimanók, pátyolgatták, mert betegeskedett, és óvták, és semmiért sem kellett látszólag megkűzdenie, amit akart elvehette és még csak meg sem büntették alaposan, mert aranyvérűek voltak a szülei. Olyan helyen élt, amiről a legtöbb gyerek csal álmodozhatott, és megvehetett mindent amit csak akart, anélkül, hogy számolgatnia kellett volna a pénzt. Szinte mesébe illett, és tudtam, hogy ez a felszín volt, hogy neki se könnyű az élete, mégis olyan messze állt az enyémtől az ő világa, hogy nem is értettem, miért vonzottuk egymást enynire erősen.
Albérletben laktunk egy kis apartmanban, apámmal, és én még csak az anyám nevét sem tudtam. Senki se bezsélt róla Tod kazettái is hallgattak róla, apa meg csak úgy tett, mintha nem is akarta volna a kérdésemet meghallani. Pedig kamasz voltam kellett az eredetem, hiányzott valami. És amúgy is, én teljesen mugli családból származtam, egyszerű, unalmas angol közemberek között nőttem fel, az apám is növényekkel foglalkozott, és egy dzsungel volt a lakásunk. Nem voltunk gazdagok, semmit se kaptunk meg csak úgy, mindenért meg kellett kűzdeni az erőmből, és még azt is mutattam ki, hogy egyáltalán nem esett nehezemre. Szerettem az életem nem vágytam gazdagságra, és nem tdutam volna Alfot is arra kényszeríteni, hogy dobja el értem. Én úgysem illettem bele a családjába.
Nem tudtam mddig tarthat ez közöttünk, meddig titkolhatjuk el, és belül féltem, hogy egy szép napon elvesz egy nőt és gyerekeket csinál, én pedig cska úgy lemorzsolódok. Tudtam, hogy ez fog törtánni, és féltem elengedni. Inkább nem is akartam erre koncentrálni. Inkább csak beletemetkeztem a kellemesen mentolos, finom, kissé bájitalillatú csókjainak a menedékébe, miközben egyre jobban éreztem, hogy a testem is izzani kezd, és a nadrágom is már nagyon kellemetlenül szűk lett.
Nem godnolkodtam, csak simogattam, még akkor is, ha azt vártam egyszer csak pofon csap. De nem tette, és én a kezét magamhoz vezettem. Vágytam az érintésére, és arra, hogy kényeztethessem. Alf arca egészen kipirult és miközben sóhajtozott a kezeim alatt. A hangjai csak nagyobb hatással voltak rám, és már nem cska az ajkát hanem az arcát és a nyakát is csókolgattam. Vezettem a kezét a testemen, és csak még erősebben éreztem odalent  abizsergés. Addig forrtunk így össze, amíg végig nem szaladt rajtam a hullámos mámor, miután ő is öszemaszatolta a kezemet és azt hiszem a nadrágom is. Remegve reszkettem a kezei alatt, miközben elhúzódott és kicsit az asztalnak dőlt.
Már nem éreztem magam olyan tompán lázbetegnek, de a testem ezek után csak alvásra lesz képes.
- Merlinre... Mit tettél velem... Elkaptam tőled valamit. Lázas vagyook... - fáradtan elvigyorodtam, miközben én is hátra vetettem a hátam a szék támlájára. A kezemmel a hajamba túrtam míg a másikról elegánsan letisztítottam Alfot. Elvigyorodtam és csak rákacsintottam.
- Lázas vagy a szerelemtől, üdv a világomban és hmmm, köszi a desszertet - kacsintottam rá. Tudtam, hogy Alf nem ismerte annyira a testét, mint én. Én már kalandoztam ezzel-azzal, a koncertek után, de az arcokra sem emlékszem még a nemükre sem.
A manók persze mit sem törődtek velünk hol veszekedtek hol csak sütöttek-főztek, miközben egyre több kaja illata töltötte meg a helyiséget.
- Ez durva volt, Manó, ezek után méginkább nem fogok tudni járni - nyögtem fel, aztán lassan megigazgattam magamon a ruhámat, miközben készültem megindulni kifelé. Mindenem zsibbadt egyszerre a mámortól és a fel-fel törő fájdalomtól. - Remélem romantikusan ölbe veszel - vigyorgtam gonoszul és loptam tőle egy csókot, majd ha végre elkészültünk nagy nehezen csoszogva, mint egy öregember megindultam ki a konyhából.
- Most már jobban vagyok, imádlak - hajoltam az ajtóban hozzá egy széles vigyorral és hosszan, lágyan megcsókoltam mielőtt elindultunk volna a folyosókon.

[meg ne halj nekem]

meg ne halj nekem


2003. május 20.
Hill

18+

Éreztem, ahogy remeg alattam. Az ujjaim még égtek a forróságtól, amit  kiváltottam belőle. Fogalmam sem volt, hogy mi történt velünk... mi ez az egész. Nem éreztem hasonlót és eddig nem is voltam benne teljesen biztos, hogy ez miképpen zajlik. Mindenesetre túl fiatlanak éreztem magam még ehhez. A kezeimet kicsit ijedten töröltem bele a ruhájába. Láthatta az arcomon és hallhatta a hangomon, hogy hirtelen egy kicsit nem vagyok jól és nem tudom, mi folyik körülöttem, meg bennem.
- Lázas vagy a szerelemtől, üdv a világomban és hmmm, köszi a desszertet - kacsintott rám. Erre csak összerezzentem, hogy mekkora egoista barom. De tudtma, hogy ez volt az, amire vágyott... és hogy a pöcke ezért volt sokszor kemény, mikor csak csókolóztunk. Az ujjaim között ugyanis elolvadt a forróságtól. De velem is az történt, csak gyorsabban és valahogy olyan intenzíven, hogy még mindig úgy hittem, ki fog szakadni a mellkasomból, vagy hőgutát kapok, menten elájulok.
- Nem vagyok szerelmes... - morogtam magam elé, de igazából nem akartam, hogy ezt meghallja. Nem akartam elveszíteni... mert akkor keresett volna mást, akivel jobban érzi magát. Nem engedhettem meg, hogy mással legyen jóban.
- Ez durva volt, Manó, ezek után méginkább nem fogok tudni járni - mondta, én pedig lekászálódtam az öléből, hogy megigazítsam magamon a ruhámat. Az egyenruhámhoz tartozó nadrág és az ingem alja is alaposan meggyűrödött és ragacsos lett attól, amivel összekente a kezemet.-  Remélem romantikusan ölbe veszel - tette hozzá.
Erre persze csak úgy néztem rá, hogy: "te hülye vagy?" Megmozdítani sem bírtam volna a nagydarab, izmos testét. Mostanában bizonyára még többet gyúrt, hogy így nézett ki. Erre persze elvigyorodott és megcsókolt.
- Most már jobban vagyok, imádlak - tette hozzá, ahogy csoszogva megindult kifelé. Megfogtam a kezét, hogy támogassam egy kicsit, de még mielőtt megtehettem volna, a folyosó árnyékos homályában odavont magához egy hosszabb csókra. Végig simítottam az arcát, áttúrtam a vörös tincseit.
- Szeretlek... - leheltem csendesen az ajkaira. Persze, ahogy a szemébe néztem, azonnal zavarba jöttem és félrenéztem. - Mármint irány a gyengélkedő. - mutattam előre és inkább elindultam. Nem kellett volna neki vallomást tennem. Nem... csak szép nyugodtan, előre, Madam Pomfrey felé.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

♥csillagpor♥

I eat cake, because it’s somebody’s birthday somewhere.

pretty : red velvet ♥ vibe: arcadia

2002. 09. 24.

Késő este volt, a jó diákok alvási ideje már javában megkezdődött, de nekem - és a többieknek is -, csak most fog elkezdődni az éjszaka. Óvatosan és nesztelenul suhantam át a folyosókon, és szerencsémre a prefektusok sem voltak olyan szemfülesek, na meg a tanárok sem. Biztos nem számítottak rá, hogy itt most szétcsapják magukat a lányok nyers tésztával. A konyhába érve óvatosan kinyitottam az ajtót, és bekukucskáltam. A manók nem nyüzsögtek odabent, mert éppen valahol aludtak, és ez pont tökéletes alkalom volt arra, hogy egy kis csajos buliban hülyeségekről dumáljunk és együnk egy halom nyers tésztát. A nyers tészta finom volt, amikor anya tanított sütni, sokat ettem belőle. Talán emiatt nem megy profin a tálalás és nem szép a végeredmény, akármit is csinálok, de legalább elvileg finom. Egy kicsit hamarabb érkeztem meg, mint Lola, meg Sandy, túl izgatott voltam, és be akartam rendezni. Majd ők úgyis találkoznak a folyosón. Kíváncsi voltam kik jönnek még.
Elégedetten néztem végig magamon, a vörös pizsamám tökéletes volt egy ilyen nyilvános összejövetelre. Csak nem jelenhettem meg a véletlenül elhozott - amúgy alvásra használt és kényelmes - Armin pólójában, meg a véletlenül szintén elhozott Barbara LILA melegítő nadrágjában. Az nem volt menő egy ilyenhez. Pedig szerettem a kényelmesebb ruhákat is, csak nem reklámoztam. Minden esetre a köntössel együtt nem is fáztam annyira, és az anyag sem ütött át úgy, hogy olyan is látszódjon aminek nem kéne. És még csak kihívó sem volt. Egy igazi nő amúgy is minden ruhában kihívó.
Gyorsan azt asztalhoz léptem, és kipakoltam a tészta hozzávalókat, meg egy nagy tálat is, és a Deranged Delicaciesből szerzett ehető csillámot, amitől csillámosak leszünk ha eszünk abból, amibe benne van. Rendeltem belőle rózsaszínt, és aranyszínűt.
Éppen egy adag lisztet is öntöttem a tálba, ami persze egyből ki is csapott, kissé elhomályosítva a látó viszonyokat, amikor neszezést is hallottam az ajtó felől, így kíváncsian hunyorogtam oda.

FIGYELEM!
- Hogy viszonylag gyors legyen a játék, mindenki maradjon a maximum 200 szavas reagnál
- Reag sorrend ha az első körben kialakul, azt légyszi tartsátok be
- Igyekezzetek 15 percen belül visszaírni

Köszi

[csajbuli, csajbuli, csajbuli]

csajbuli, csajbuli, csajbuli
2003. szeptember 24.

mindenki

Egész nap teljes izgatottságban próbálgattam a pizsamákat. Ajj, hát miért vannak nekem unikornisos, meg csillámos pizsamáim? Végüll aztán vettem egy fehér, és egy fekete szebb háing félét, ami kényelmesnek is tűnik, és elég szexi is. A tükör előtt egy ideig illegetem, billegetem magam, majd rájövök, hogy ha még itt elnézegetem magam, lemaradok a tésztáról, és nem jut nekem. Még sosem voltam ilyesmin, pedig mindig is érdekelt, csak valahogy..nem tudom. Év vége óta valami megváltozott. Többet találkozom Ezrával is, és tényleg bejön, nem csak úgy hogy uhh, de dögös, hanem...szeretem, hogy viccel, folyton viccel, talán többször is, mint kellene. A ruhát gyorsan visszacserélem a fehérre, és már indulok is neki, hogy a konyhába leérjek. Jaj, remélem, nem késtem el. Halkan osonok a folyosón, óvatosan, mielőtt megbotlok valamiben,  például a saját lábamban, vagy rálépek a hálóingre, és szétszakad. Íff, az rémes lenne. Pár lépés és...
-Halihóó..
Norűt látom, amhogy tényledik. Kötbenézek, de egyelőre még senki.
-Ú, de jó, azt hittem kések.
Prüszkölok egyet kettőt a lisztfelhőtől, majd gyorsan le is ülök. MOndjuk hm..lehet nem a fehér hálóinget kellett volna választanom..Jaj,na most már mindegy. Szemem végigfutom újból a konyhán. Az a helyzet, hogy ide sem járok gyakran, a manók ugyanis nem mindig barátságosak velem. Tudom, persze, nem is illő dolgo láb alatt lenni, de ha egyszer süti, meg kaja...

Igazából meg sem lepett, hogy csak úgy hallottam erről a buliról. Talán Lola beszélt róla az egyik Furkászos összejövetelen. De engem valahogy sosem hívnak ilyen titkos találkákra.
De végül úgy döntöttünk, hogy nem elég, ha csak egy kis furkász képviselteti magát a pizsipartin, így megkértem Lolát, hadd csatlakozzak én is. Persze nem mondott nemet, mert ő egy kivételesen jófej Mardekáros.
Úgyhogy felvettem a legszuperebb cikeszes pizsamámat, és elindultam a konyha felé. Azért izgultam, hogy ne fussak össze egy tanárral sem, de úgy tűnt, szerencsém van, vagy csak a lányok elintézték, hogy ne legyenek a folyosón tanárok.
A konyha folyosóján azért már volt némi mozgás. Előttem pont a bejárat felé settenkedett valaki, én meg elég óvatosan követtem, hogy ne ijedjen meg, és ne kiáltson fel. Az azért feltűnő lett volna.
Úgyhogy még mielőtt becsukódott volna a konyha titkos ajtaja, én még megfogtam az ajtót, és szinte Sandy után bújtam be a konyhába.
Ott már... igazából nem láttam, ki van ott, mert éppen minden tiszta liszt volt.
-Halihó! - hallottam magam előtt Sandyt, és én is köszöntem:
-Sziasztok!
Reméltem, hogy Lola már itt van, mert fogalmam sem volt, hogy rajta kívül ismerek-e valakit. Nem láttam senkit sem kiosonni a Griffendél klubhelyiségéből, szóval azt feltételeztem, hogy rajtam kívül nem érkezik senki.
Sandyvel szinte egyszerre léptem be a konyhába, és a lisztfelhő felé indultunk.

A Deranged Delicacies mostmár zárás utáni kiszállítást is vállal.
Oké, hivatalosan nem.
De valaki lealkudott egy-egy tégelyt rózsaszín és arany csillámos csillámporból, csak magában, a Roxfortba ma estére. Mit csináljak ezzel, mondjam, hogy hozzávalónagyker nem vagyunk? Túl gyanúsan hangzik ahhoz, hogy ne valami diákbuli legyen titokban, arra meg ki vagyok én, hogy nemet mondjak? Már a prefektusra sem lehet hivatkozni - mintha az valaha ért volna bármit.
De jobb híján egyéni megrendelésként könyveltem a dolgot - tehetek én arról, ha mondjuk a vendég úgy kér tortát, hogy receptként kifejezetten kizárólag csak liszthez ragaszkodik? A vevőnek végülis igaza van. Én meg ráérek most hozni ki, és ismerem a bejárást is, a cukrászdát meg nem érinti, hogy nem bagollyal küldtem ki.
Szóval ittvagyok, álca gyanánt a régi - "régi", tavaly még aktuális volt - hugrás taláromal együtt, csak elugrottam diszkrétebb helyen varázsolni át magam pizsamába. Még sportcipőtalpú plüssmamuszom is van - ha topánkaként működik a recept, slattyogót miért ne varázsolhatnék belőle ugyanúgy?
Mire visszaérek, már a delikvens jómadarak is elkezdtek befutni.
-Jóccakát, gyerekek, én leszek itt a "felnőtt felügyelet", hogy hivatozhassatok rá szükség esetén, hogy volt- integetek egy bájvigyorral, és kíváncsian figyelek, mire kellett nekik ennyi csillámpor.