Konyha

Csendes karácsony

2003. december 20.

Christmas casual - Christmas song any-way

to Digby

Biztos vagyok benne, hogyha most itt lenne Campbell rongyosra nevetné az önelégült arcát, majd símán belemarkolna a professzornő fenekébe és valamilyen túlvilági mágikus csajozós dumával elreptetné a kufircseprűjével. Én meg itt bohóckodok és tuskó módon viselkedem, miközben csak azért jött el ide, hogy felvidítson, igen, ez az! Nem lehet más a dolog mögött, nem akar tőlem semmit, csak meg-sajnált. Az új hús, esetlen professzor, akit mindenki kerül, meg magának való, a jó tét lélek Digby professzornő nem tudta magára hagyni egy ilyen kellemes estén. Mindent megmagyaráz, így mostmár egy kicsit visszanyerem pókerarcom és nem bambulok olyan kisfiús zavartsággal.
- Ha lenne, sem vagyok én ebben olyan biztos. Nem vagyok én olyan egyszerű eset... de azért kedves – válaszolt nyugalommal, aminek köszönhetően leesett, túl messzire mentem. Pedig annyira nem volt sok ez, visszafogott voltam, de manapság már ez is sok? Hogy csajoznak manapság a férfiak. AH…hülye Brown… Ütöttem fejen magam, mikor a professzornő épp nem figyelt.
- Semmi baj, tudom. Egyébként tényleg, előbb mosom ki egy dementor száját szappanvarázslattal, mint hogy mondjuk patrónust idézzek. De nem kell mindenkinek mindenhez érteni. És a csokit, azt nagyon szeretem. – fordult végül vissza hozzám a magyarázatomra reflektálva és egy enyhe mosoly volt csupán, amit meg tudtam ngedni magamnak pillanatnyi zavaromban, ugyanis eszembe juttatta megint, hogy csúnyán melléfogtam a számonkéréssel, szegény semmit sem tud a múltamról én pedig azt hittem, a saját dementorbéli kalandjaimról mesél.
- Én sem szívesen használom, egy ideje alakja sincs. – válaszoltam enyhülve.
- Ha gondolja, majd egyszer…szivesen…megtanítom…izé…nem mintha…szüksége lenne tanításra…ááá nem, nézze felejtse el. – hebegtem, habogtam, a végére már szinte felmérgeltem magam, hogy nem tudom sértésnek számít-e egy kolleginát valamire tanítani, vagy jófejségnek, hátha szeretné ismerni ezt a fajta mágiaformát.
Végül az ujjamra zúduló hidegvíz kicsit lehűtött. Figyelmeztetett is rá, de ez most enyhén jól eső érzés volt. Figyeltem az ujjaimra folyó vizet, Digby professzornő kellemes, pihe puha kezét, ahogy szinte anyai gondoskodással forgatja karomat le és fel. Mosolyogva néztem fel a hölgyre, s ekkor döbbentem rá, hogy basszus, de közel van. Zavarba jöttem és egyből félrenéztem. Krákogtam egyet, mintha csak a köhögés miatt fordítottam volna el a tekintetem, majd szerencsére a karácsonyos kérdésem kihúzott a csávából.
- Általában a lányommal töltöttem. Mindig visszautaztunk a rokonainkhoz Francia országba. De ő már végzett a Roxfortban, és most élvezi a kötetlen felnőtt életet. Nem ér rá az anyukájára. – játszotta meg a mondat végén a sértődött anyukát, mire akaratlanul is elmosolyodtam. - Igen. Tudja, van egy majdnem felnőtt lányom. Ilyen öreg vagyok, hajaj… - sóhajtott fel, kijátszva a nők egyik legjobb fegyverét, amivel mindig extra bókhoz juthatnak hozzá. A jajj, de öreg vagyok kártya. Úgy ugrottam bele a csapdába, mint kezdő auror az első pálcával intézett lángosába.
- Jajj, dehogy öreg, hát magácska gyönyörű és fiatal…mármint bocsánat…nem úgy…tehát még ön előtt az élet...a…mindegy. – fordítottam el ismét a tekintetem, miután leesett, megint bolondot csináltam magamból. Nem megy ez nekem. A súlyzókkal tudom én megértetni magam, igaza volt akkor Campbellnek, egy bugyuta melák vagyok. Nagyot sóhajtottam mikor megcsapta a fülem a következő mondata.
- Mióta a férjem már nincs köztünk, mindig ketten voltunk, együtt valahol, vagy itt, vagy a rokonoknál. De most… Hiába a nagy tömeg odafenn. Kicsit ismeretlen most nekem ez a terep. – magyarázta, mire én együttérzően emeltem fel rá a tekintetem. Szinte varázsütésre eltünt minden zavartság és önutálat. Ha valaki, hát én meg tudom érteni, min mehet ez a nő keresztül. Mindkettőnket úgy hagytak el, ahogy soha senkit sem szabadna, de velem ellentétben ő nem tudok tenni ellene.
- Sajnálom. A lánya. A lánya biztos nagyon szereti Önt. Miért nem látogatja meg? – kérdeztem, mikor jött a várva várt kérdés, az a fránya visszarúgott labda. Számíthattam volna erre.
- Na és Ön? Hogyan tölti az ünnepeket?
- Óh, rengeteg tervem van. Találkozok a barátaimmal meg… - akadt el a szavam egy pillanatra majd elmosolyodtam, amolyan kínosan grimaszolva.
- Itt leszek a Roxfortban és őrzöm a kastélyt, mert itt legalább nem kell lakbért fizetnem. – nevettem fel végül őszintén. Hosszú ideje nem kacagtam, de ez most jól jött ki. Próbáltam bemesélni ennek a nőnek, hogy tök jó programjaim lesznek karácsonyra, közben meg azon a helyen fogok szenvedni, ahol a legjobban utálok jelenleg, mindazért, mert itt nem kell lakbért fizetnem és mert köteleznek rá.
- Ha felkészült, megpróbálhatjuk lehúzni. Én szép óvatosan húzom az üveget, Maga meg… Magát – mosolygott rám, mire én is már abbahagyva a nevetést visszamosolyogtam rá. Rég nem éreztem ilyen jól magam, ha másért nem is, ezért mindig is hálás leszek neki. Bár, valami feltűnt. Éreztem, ahogy szikrázik a levegő, vagyis én gerjedek, mintha egy mágnes húzna a professzornő felé, de közben az agyam ordít, ne… Fel se figyeltem rá, hogy az ujjamat meg közben húztam elfelé fűszartartóból, amit Digby professzornő tartott vagy húzott, már nem tudom. Ha valaki pálcát tartana a fejemhez se fogom tudni soha megmondani, mi történt ebben az öt másodpercben. Már csak arra eszmélek fel, hogy az ujjam kicsúszott a tartóból és mivel el voltam foglalva Digby professzornő csodálatos vörös ajkaival és bódítő, részegítő illatával, nem volt időm megkapaszkodni a pultba. Böhöm nagy termetemnek köszönhetően indultam meg hátrafelé, a lábam is cserben hagyott, valószínűleg az izgalom elzsibbaszt-hatta, így az egyedüli lehetőséget tudtam választani, amit tehettem, megfogtam a kollegina kezét, magammal rántva a konyha kövére. Ha meg tud kapaszkodni valamiben, vagy kirántja a kezét, az lenne a legjobb, de próbálom megfogni, nehogy megüsse magát. Ha rámesik, annyi baj legyen, én bírom. Hű…dehát, ha rám esik…

to Mr BigBoy
2003. December 20.

   


santa baby

- Ha gondolja, majd egyszer…szivesen…megtanítom…izé…nem mintha…szüksége lenne tanításra…ááá nem, nézze felejtse el.
Nem hagytam, hogy kibillentsen a hebegésével, és igyekztem nagyon megnyugtató hangot megütni, miközben visszafogottan azért lelkesedtem.
- Szívesen megtanulnám. Nagyon kedves Öntől, ha valamikor szán erre egy kis időt.
Nem fixáltunk le semmit, se időpontot, se a terv tényszerűségét, de azért az újabb ürügy ötlete, hogy együtt töltsek vele egy ksi időt, egészen feldobott. Sose lehet tudni, mire számítsak a közelében. Legalább nem a szokásos kaptafa volt, ahogy beszélgettünk. Nos, egy kis kivételtől eltekintve, de hát azt a labdát én dobtam el, ő pedig kedvesen visszadobta.
- Jajj, dehogy öreg, hát magácska gyönyörű és fiatal…mármint bocsánat…nem úgy…tehát még ön előtt az élet...a…mindegy.
- Tudja mit? Hiszek Magának - kacsintok rá, mert persze tudom én, hogy nem vagyok azért még benne a korban igazán, és egyébként is, a gyerekek fiatalítanak. Vagy mi a szösz. Azért ha Minervát nézem… Mondjuk, hogy hosszú ideig tartanak egy adott korban.
A családot még érintjük kicsit.
- Sajnálom. A lánya. A lánya biztos nagyon szereti Önt. Miért nem látogatja meg?
- Köszönöm… Igen, tudom én, hogy szeret, de hát nem szeretnék ráakaszkodni sem. Ha kérném, biztosan jönne… Majd később biztosan fog.
Magnus tervei kicsit átlátszónak hangzanak, de én kedvesen mosolyogva bólogatok hozzá, és nem mutatom kcisit sem, hogy gyanakodnék. Pedig hát… Nem kell mindenkinek társasági embernek lenni. Nem abban mérem az embereket, hogy hány barátjuk van.
- Itt leszek a Roxfortban és őrzöm a kastélyt, mert itt legalább nem kell lakbért fizetnem.
- Kedves Öntől, hogy ilyen szorgalmasan vigyáz ránk - mondom, kiemelve a lényeget, ami miatt tényleg nagyra becsülöm őt. Sokszor csinál úgy, mint aki ki nem állhatja az embereket, és inkább lenne egyedül - mint most is - de az a sejtésem van, hogy ez csak valami egyszerű, de nagyszerű álca, és azalatt egy törődő és segítőkész, jószívű ember bujkál. Ha az egész hacukát egyelőre nem is, de apránként segítek majd lehámozni ezt a jelmezt. Kezdve épp a fúszertartóval.
Nem is tudom, hogy fordult velem hirtelen ekkorát a világ. De mivel Magnus itt volt, valahogy nem ijedtem meg igazán, inkább csak meglepetésemben sikkantottam egy aprót, de ahogy földet - jobban mondva professzort értem - ki is tört belőlem a nevetés.
Azt hiszem, nem nyomtam össze a súlyommal, szerintem a fele lehetek az övének nagyjából. De hát ott feküdtem a mellkasán, és a keze még mindig az enyémbe kapaszkodott. A nevetésem hirtelen megakadt, ahogy elkaptam a pillantását. Volt a szemében néhány gondolat akkor, ami szerintem ugyanaz volt, mint az én fejemben is. Az hagyján, hogy éreztem közvetlen közelből, milyen erős is ő, de esküszöm, ilyen távolságból még a szemöldöke is izmosnak és megnyerőnek tűnt. Hajaj… Már nem vihogtam kislányosan, hanem meglepett dermedtségben mosolyogtam, s  azon gondolkodtam, hogy ez a helyzet innét gyorsan változhatna bármilyen irányba…
De sosem tudjuk meg, hova is alakult volna, ha nem zavarnak meg. Mert pont ebben a pillanatban néhány hangos pukkanás hallatszott, és a fent serénykedő manók közül jelent meg három, éppen mellettünk egy asztalnyira. Az egyik kezében egy kiürült puncsostál volt, a másik kettő egy halom poharat egyensúlyozott.
- Bocsánat a zavarásért, nem akartunk zavarni… Mi csak… - hebegte a tálas, egy másik manó kezében meg megbillent a hatalmas pohártorony, és tipeget oldalra egy párat, hogy visszanyerje zavarában kibillent egyensúlyát.
- Nem zavartatok. Nem történt semmi, csak véletlenül bele… ráestem Magnus professzorra - magyaráztam teljes lelki nyugalommal, és oldalra gurulva lekászálódtam a férfiről, majd még mielőtt talpra álltam volna, még egyszer rámosolyogtam, egy futó kacsintással kísérve.
- Jó is, hogy látjuk, Digby professzor asszony. Fent egy másodéves kislány igencsak furcsán viselkedik a folyosón. Gyanús, hogy részeg egy kicsit - cincogta a másik, poharas manó, én meg nagy sóhajjal álltam most már tényleg fel.
- Azt hiszem, rá kellene néznem. Mennyi esély van rá vajon, hogy ne egy griffendéles legyen már megint?! - kuncogtam kissé bosszúsan, aztán a távozás mezejére léptem. Volna. Az ajtóból még visszafordultam.
- A patrónust illetően remélem, még szaván foghatom! - mosolyogtam Magnusra, aztán méltóságteljesen tovalibbentem. Csak mikor már a folyosón jártam, ahol senki se láthatott, csak akkor engedtem meg magamnak, hogy két kezemet a szám elé szorítsam, és vigyorogjak a gyomromban kavargó bosszantó, de szórakoztató pillangóktól, mint egy meghibbant tinilány.

Köszönöm a játékot! ]

[[Köszönöm a játékot. Helyszín szabad!]]

Csendes karácsony

2003. december 20.

Christmas casual - Christmas song anyway

to Digby

Bűbájok tanítása nem esett nehezemre, bár először furcsa volt a diákoknak elmagyarázni pont egy védekező bűbájt, vagy éppen a támadások kombinatorikájáról beszélnem, de azt hiszem pont ezért hívtak ide, hogy kiképezzem a gyerekeket a rájuk váró veszélyre. Azonban patrónust eszembe se jutott volna oktatni senkinek, főleg, hogy nekem is igen nehezen ment, már nem az idézés, hanem kellemes, boldog pillanatok felidézése és egy valamire való, nem mutáns energiahullám megidézése.
- Szívesen megtanulnám. Nagyon kedves Öntől, ha valamikor szán erre egy kis időt. – válaszolt higgadtan, amire majd kiugrott a szívem. Egy illedelmes, ám de nemleges választ vártam, erre igent mond, nem is várt, nem is hezitált, egyből válaszolt.
- Hogyne! Mindenképp! – vágtam rá olyan izgalommal, mint ahogy gyermeket kérnek meg, válasszon egy édességet a cukorka boltban. Talán túl hirtelen voltam, rámenős, ahogy a fiatalos fogalmaznak, sajnos túlságosan belelovalltam magam, így egyértelműsítem, hogy tényleg minden vágyam a professzornővel tölteni az időt.
Ezt még tetézte a dicséretem, amit a korára és szépségére tettem tapintatlanul, külső szemmel talán úgy tűnhettem, mint egy elmérgesedett feltüzelt bika, aki képes bármikor letépni láncait és megrohamozni az ártatlan, mégis tüzes Digby professzornőt. Erőt kell vennem magamon. Csak lazán, hogy szokta csinálni Campbell? Lazán.
- Tudja mit? Hiszek Magának – válaszolt rám kacsintva, amivel ismét kibillentett egy pillanatra, de most megőriztem a hidegvérem.
- Simán. – mutattam felé bal, még szabad kezem mutatóujjával. Igen…olyan bénának tűnt, miután ezt tettem belülről is, mint ahogy Digby láthatta. Nem volt menő…Merlinre…
- Köszönöm… Igen, tudom én, hogy szeret, de hát nem szeretnék ráakaszkodni sem. Ha kérném, biztosan jönne… Majd később biztosan fog. – válaszolt kedvesen, bár inkább magát próbálta vigasztalni, látszott rajta, hogy jelenleg rá vágyik, a családjára és lányának ölelésére. Meg tudom érteni, nekem, akinek senkije sincs, ám engem vele ellentétben az évek megedzettek.
Aztán rátértünk természetesen arra, hogy mivel és hol fogom tölteni az ünnepeket, bár nem panaszkodhatom, magamnak ástam a vermet kíváncsiskodásommal, talán nem kellett volna puhatolóznom, így most magam sem lennék kellemetlen helyzetben, de üssek kő, vessük ki a kártyáinkat, csak lazán.
- Kedves Öntől, hogy ilyen szorgalmasan vigyáz ránk. –
- Ez a dolgom. Ezért vagyok itt. – válaszoltam elkomorodva, bár ez nem a téma ridegsége miatt volt, csupán ennyire komolyan vettem a munkámat. Elegem van, hogy mindenki a rendről és a szeszélyről csacsog, főleg, mióta felütötte a fejét a parkban a felirat.
Végre azonban elérkezett az ideje annak, hogy lekerüljön rólam a fűszertartó. Megkönnyebbült érzés lehetett volna, ha nem esek a professzornő bűvkörébe. A fenébe is, ez a nő teljesen levett a lábamról, mozdulni sem tudok. Ha most rám vetette volna magát, vagy megcsókolt volna, nem tudtam volna ellenállni. Levettem volna rideg páncélomat, melyet oly gondosan építgettem éveken keresztül.
A bénázásomnak köszönhetően olyan súlytalanul esett rám, meg sem éreztem a súlyát, ez a nő valódi gepárd. Gyönyörű, karcsú teste tökéletesen szinte pihe pehelytollként nehezedett durva testemre, melyet hosszú idő óta nem érintett nő. Megdermedtünk. Először én is nevettem Digbyvel, majd viszonoztam zavart, ám mégis valamilyen szinte kellemes mosolyát. Akár csak a fiatalok. Nosztalgikus érzés volt, ahogy feküdt rajtam és talán mindketten arra gondoltunk, amire egykor kamaszon gondoltuk volna, amikor tilosban jártunk. Milyen izgalmas.
- Bocsánat a zavarásért, nem akartunk zavarni… Mi csak… - jelent meg két manó a mosatlannak, megzavarva a kettőnk közös pillanatát, ami talán jobb is volt. Egyik szemem sírt, a másik nevetett.
- Neeeem, hát mi csak, gyakorlatoztunk… - vakartam meg a tarkómat, ahogy a professzornő fiatalokat megszégyenítő gyorsasággal lendült oldalra és pattant fel ülőhelyéről, ami azért ebben a ruhában nem lehetett egyszerű mozdulat.
- Nem zavartatok. Nem történt semmi, csak véletlenül bele… ráestem Magnus professzorra. – magyarázta, mire én elfordultam és úgy mosolyogtam válaszára még mindig kicsit kábán. Öröm volt nézni, ahogy egy ilyen jelenet után is már tudta mi a teendője a manók intelmével kapcsolatban és máris igyekezett elejét venni a további problémáknak. Gondolkodtam egy darabig azon, hogy felajánlom a segítségem, de jobbnak láttam hagyni a dolgot. Le kell hűtenem magam. Nem gyengíthet meg egy nő, mikor ekkora veszély fenyegeti a Roxfortot. Nem csinálhatok viccet magamból, mikor kötelességem van itt és céllal küldtek ide. Megacélozom az idegeimet és az érzéseimet, igen, ez lesz a megoldás.
- A patrónust illetően remélem, még szaván foghatom! – fordult vissza még, mire gondolkodás nélkül válaszoltam.
- Mindenképpen! – kiáltottam utánanyúlva a levegőben, mikor már eltűnt a folyosón és csak cipője kopogása volt az csak, mi a köztem és a manók között kialakult csendben néha kellemetlen hanghatást gyakorolt. Fenébe ez a nő ellágyít…
- Mivan? Mit bámultok? Megég a süti. Vegyétek ki és a felét küldjétek el Digby professzornőnek, a másik felét szolgáljátok fel a vacsorán. Ne menjen kárba. – adtam ki mérgesen az utasításokat, majd magam is elindultam a hálókörletembe, hogy aludjak egyet erre az izgalomra. A fenébe is.  

[Köszönöm a játékot. Helyszín szabad!]