Gyakorlópálya

Leo
#maythefourthbewithus
#mindmeghalunk

Valahonnan a távolból hallottam valamit, mintha azt kiabálta volna, hogy „fagyaszt”, de egyáltalán nem vagyok biztos benne. Azzal voltam éppen elfoglalva, hogy hol van a pálca. Bármennyire is azt mondják, hogy a nők képesek egyszerre több dolgot is csinálni, az jó nagy badarság, vagy csak én nem álltam sorba, amikor ezt a képességet osztották. Néhány hasonló defektem van még, meglepő hát, hogy ez sem megy?
De vajon miért kiabálta azt Leo, hogy fagyaszt? Vajon a labda valamilyen fagyasztó átokkal van megbűvölve? Szerintem, most nem lenne boldog, ha visszakérdeznék, hogy „mi van?”, így inkább majd az akció után megkérdezem, hogy mit mondott, feltéve, ha egészben megússza ezt a manővert. Remélem, hogy túléli, huh azt sem tudom, hová nézzek, nem akarom látni, hogy mi történik, de muszáj, hogy tudjam, egészben van-e a fiú.
Szerintem jól döntöttem, hogy a Finite-t választottam, az úgy gondolom, hogy eléggé széles körben működik, úgyhogy ha fagyasztva van a labda, akkor azt is meg kell, hogy szüntesse – remélem. A tenyerembe temetem az arcom és az ujjaim közötti résen próbálok kikukucskálni, mintha a tenyerem amúgy megvédene attól, amit látok.
Igazából, Leo derekasan helytáll, és szerintem ettől jobban nem is lehetne csinálni, ahogy ő. Lehetséges, hogy mivel kviddicsezik, nem ez az első eset, hogy ilyen helyzetbe kerül, biztosan van már némi gyakorlata. Nos Leo, én ezért nem kviddicsezek, mert az lenne az első dolog, hogy ez a gurkó lelökjön a seprűről aztán vége is lenne a dalnak. Te igazán kitartó vagy!
- Igeeeeeeen!! – éljenzek önfeledten, amint a varázslatom célba ér és úgy látszik, működik is. A labda leesik, Leo pedig fejjel a táskámba érkezik. Uhh, szegény, oda is megyek hozzá nyomban, hogy megnézzem, hogy van. Bár, igazából az van, hogy meg sem merem már kérdezni, az előbb már kellőképp leoltott, hogy hagyjam. Még véletlenül sem kellene kifejeznem az aggodalmamat a hogyléte miatt.
- Gondolom, semmi bajod – mondom Leonak, miközben látom, hogy kismadarak röpködnek a feje fölött körbe-körbe. Úgy látom, hogy lélegzik, úgyhogy bízom benne, hogy komolyabb sérülés nélkül megúszta a dolgot.
Valamit motyog, de nem értem, közelebb kellene hajolnom hozzá, de mire közelítek a fejemmel, addigra valami teljesen mást mond. Koffer. Hmmm, tessék?
- Koffer? – kérdezek vissza, bár nem úgy tűnik, hogy nagyon körül akarná írni a dolgot. – Tessék? – kérdezem újra, majd a logikátlanul egymás után pakolt szavakból sikerül megérteni, hogy mit mond. - Jaaa, hogy koffer! – ismétlem, amint leesik a tantusz, majd kimászom az arcából és próbálom mérlegelni a dolgot, hogy most mi is jön. Én koffereljem be a labdát? Huh, látszik, hogy szegény nincs a helyzet magaslatán… Rám bízni egy ilyen feladatot nem egy életbiztosítás. – Na jó.
Feltápászkodom és nem tudom, hogy inkább fogjam a cuccaim aztán helló vagy a labda irányába menjek. De lelkiismereti okokból a labda felé veszem az irányt, bármennyire is rettegek tőle. Na meg Leo feje éppen a táskámban van, úgyhogy nem is lenne olyan könnyű meglógni innen.
Odasettenkedek a gurkóhoz, egészen közel tudok menni, lehajolok és felveszem. Nem ránt magával, nem reptet meg, szépen tűri, hogy megfogjam, de érzem, hogy valamilyen élet van benne, vagy mi, úgyhogy ha gondolna egyet, akkor simán ki tudna röppenni a kezemből.
- Invito láda! – mondom ki gyorsan a varázsigét és odahívom a labda természetes lelőhelyét. Könnyű megtalálni, hogy melyik a helye, bele is rakom óvatosan, majd rázárom a láncokat. Amint kattan a zár, ismét ficeregni kezd és ki akar szabadulni. Na, végre egyszer nekem is lehet mázlim valamivel.
Elégedetten sóhajtok egyet, zsebre vágom a pálcámat, majd elindulok a sánta királyfi irányába, aki sikeresen megmentette a királylányt a sárkány karmai közül. Vagyis öhm… mondjuk úgy, hogy közös akció volt, egymást mentették meg.

Szeszélyes gurkó

2004.05.04

Quidditch outfit
Workout music

to US girl

"A boldogság nem káros, sem veszendő ,
amit szeretsz csinálni, azzá válsz végül.
ne teljen el úgy vészterhes esztendő
hogy nem vagy önmagad."

Nem is volt olyan rossz érzés itt fetrengeni gondtalanul és mostmár teljesen lelazulva a fűben, bár Tyra táskáját mostmár lerántom az arcomról, aminek köszönhetően még néhány papír az arcomba ömlik. Korábban itt örjöngött az örömtől, meg faggatott megint a hogylétem felöl, én csak egy lusta felfelé álló hüvelykujjat tudtam felé mutatni, de egyszerűen túl fáradt és túlságosan lusta voltam egyéb másra, így be kellett érnie ennyivel. Hatalmasat korogva a hasam is felélénkült és úgy döntött, egy ilyen kaland után a megfelelő elfoglaltság az evés lenne, persze csak egy jó fürdőt követően, bár olyan jó volt itt henyélni, eszemben sem volt még csak felülni sem.
Már tudtam volna segíteni a lánynak is, de kicsit dolgozzon ő is, a mellkasom érintésre még mindig fájt, de valószínűleg nem kell vele elmennem a javasasszonyhoz, majd másnap kiderül nagy-e a baj, de szerintem csak egy kis zúzódás, így a végkimerülés mellett más bajom nem nagyon volt.
Jó volt figyelni, ahogy az amcsi lány szorgoskodik, még büszkébbé tett, hogy az én utasításaimat követi, nem csoda, jó vezető lennék, minden szavam aranyat ér.
Egy pillanatig elgondolkozom, hogy akár itt is hagyhatna, de mivel már a táskáját használom párnának, hátra kellene hagynia mindent, ahhoz, hogy eliszkoljon, gondolom, fontosak neki ezek az irományok, amik között volt, amit valami Ambernek címzett, legalábbis az egyik fejemre esett papír tetején ez állt. Biztos valami levél egy barátnak vagy rokonnak, így nem olvastam tovább, összeszedegettem a mellettem lévőket, majd csokorba gyűjtve belecsúsztattam a táskájába azokat, legalább ezek ne vesszenek el.
Merész a lány, hogy egy nála nagyobb ládát invitóval hív magához, de hát az amerikaiak biztos kemények, megbírkózik velük, szerencséjére a tárolásra alkalmatos eszköz a földön csúszva közeledett felé, így gond nélkül bele bírta operálni a labdát és még le is tudta azt zárni.
Én már felülve vártam vissza a lány, ki ekkorra már eltette a pálcáját és az a furcsa elégedettség ült ki az arcára, amit nem igen értettem, ez egy szörnyű nap eddig, minek örül.
- Ki az az Amber? – szúrom oda a kérdést, ahogy odaért hozzám, egyrészről, mert tudtam, hogy megint a hogylétem felöl fog érdeklődni, az pedig már nagyon idegesített, így szerettem volna másfelé terelni a szót, másrészről pedig jól eső érzés volt még ücsörögni a selymes, hüvös fűben. – A papírjaid az arcomba ömlöttek, akkor láttam. – tettem hozzá, még mielőtt azzal vádolna, hogy elolvasgattam az irományait. Becsültem a személyes teret és nem tettem volna semmi illetlen dolgot, bár jogosabb volt az az indok, miszerint inkább nem is érdekelt.
Ha elkezdi összeszedegetni a papírjait, lustán végignézem, nem nagyon akarok a személyes cuccaihoz nyúlni, plusz dolgozzon ő is egy kicsit, a móka java részét én végeztem, megérdemlem a pihenést. Meg aztán nem nézett ki egyébként rosszul, legalább most van lehetőségem kicsit bámulni. 
- Miért jöttél el Amerikából? – kérdeztem visszafeküdve a fűbe és a karjaimat a fejem alá támasztva figyeltem. Kicsit talán magam is megleptem a viselkedésemmel, nem szoktam faggatózni, de gondoltam, míg kipihenem a fáradalmaimat az amcsi lányka szóval tarthat és elhívom ebédelni, már, ha van kedve hozzá, de majd csak azután teszem fel neki az ajánlatot, hogyha végzett a pakolással.

Leo
#maythefourthbewithus
#mindtúléltük

El sem hiszem, hogy bármilyen kviddiccsel kapcsolatos dologból én jól jövök ki, de most úgy tűnik, hogy ez történik. Most még inkább azt látom, hogy sokkal jobb, ha én kimaradok mindenből, aminek köze van a kviddicshez vagy a repüléshez. Tökéletesen elég, ha tudok (nem is tudom hány év után) normálisan seprűn repülni anélkül, hogy leesnék. Inkább az elméleti tárgyak felé húz a szívem, ahogyan ez minden suliban így volt eddig.
Amint gondosan bepakolom a labdát a ládába, elégedetten leülök a földre a sebesült Leo mellé.
- Au! – kiveszem a tollamat meg a pálcát a zsebemből. Két perce kötöttem a lelkemre, hogy le ne üljek így, és máris kiesett a fejemből. Lerakom őket magam mellé. Csak itt ne hagyjam!
Habár kérdésemre nem válaszol a fiú, kezével jelzi, hogy életben van. Jé, már a kismadarak is elszálltak a feje fölül, így biztos vagyok benne, hogy magánál van. Mindenesetre még mindig elvinném a Gyengélkedőre, de én már csak ilyen parás csaj vagyok. Inkább mondják azt, hogy nincsen semmi bajom, minthogy valami legyen, aztán később derüljön ki, hogy hanyag voltam és amiatt nagyobb lett a gond. De befogom, békén hagyom.
Leo remekül érzi magát a földön fekve, úgy látom, a táskám is egészben megúszta az ütközést. Vajon látta, hogy mi van benne?
Na jó, azt hiszem, kérdéséből ítélve igen.
- Ame a barátnőm az Ilvermornyból – felelem a kérdésre. – Oké, semmi baj.
Jobbnak látom összeszedni a szétszóródott cuccaimat, mielőtt még jobban szétvinné őket a szél. Először Sally képéért mászom arrébb. Amint megvan a klasszikus mugli módszerrel készült fotó, ránézek és elmosolyodom. Hiányzik ez a négylábú szőrmók. Ezt követően mászom arrébb a többi papírért, füzetekért, tollakért. Amikor már megvan minden, visszamegyek a magát továbbra sem zavartató Hollós sráchoz, és elrakom az összeszedett holmit.
Leo kissé meglep a kérdésével, nem igazán kérdezte még tőlem senki, hogy miért vagyok itt. Egyszer csak itt van egy új csaj, aztán kész. Belecsöppenni egy már kialakult közösségbe nem túl egyszerű, így a legtöbben nem is nagyon érdeklődtek rólam, hogy mit keresek itt.
- A nagymamám miatt, aki beteg lett tavaly. De már jól van amúgy… csak akkor már itt maradtunk, több a lehetőség Európában. – viccesen hangzik, mikor Amerikát a lehetőségek országának tartják, ám nekem a suli szempontjából sajnos nem így van. Meg ez már a harmadik suli, ahova tíz év alatt járok, kezd sok lenni a jóból. Bár, még gőzöm sincs, mihez kezdek magammal a Roxfort után. Van néhány ötletem, amit szeretnék megvalósítani addig, de hogy azokkal később mit tudok kezdeni, még nem tudom. – De biztosan hallottad, hogy azt terjesztik rólam, hogy kibuktam a másik iskolából – mondom fásultam és elhúzom a számat.
– Amúgy, egész jó hely Anglia, habár az angolok kicsit furcsák – vigyorgok. Nyilván nem fogok ebből jól kijönni, hogy kvázi sértegetem őt, de ha van egy kis önkritikája, akkor érteni fogja, hogy mire gondolok.

Szeszélyes gurkó

2004.05.04

Quidditch outfit
Workout music

to US girl

"A boldogság nem káros, sem veszendő ,
amit szeretsz csinálni, azzá válsz végül.
ne teljen el úgy vészterhes esztendő
hogy nem vagy önmagad."

Elképzelni sem tudtam most jobb helyet ennél a csendes, nyugis kis parknál. Néha Tyra hangja zavarta meg a tökéletességet, de persze én is szóval tartom őt, tehát így fer, hogy elviselem a válaszát. Nem vészes a társasága, ahhoz képest, hogy amerikai és hogy mennyit gúnyolják, igazából csak lusták me-gismerni. Na jó, ha bajba kerülök, valószínű nem őt fogom hívni segítségül, mert nagyon bénán viselkedik stresszhelyzetben, de cserébe jó bőr, ami ellensúlyozza.
Ahogy mellém telepszik, felkiáltva fájdamában, mert ráült a pálcájára és a tollára még inkább az jut eszembe és legalább szép.  
Végül csak elkezdte összeszedni a cuccait és én jobban is szemügyre vehettem őt, persze a táskáját, miután belepakolt visszaveszem magamhoz és a fejem alá teszem támasznak. Csak azért adtam vissza neki, hogy nyugodtan elpakolhassa a dolgait. – Azt a levelet úgyis újra kell írnod. – rántom meg a vállam, ha elkezdene hepciáskodni, majd egy sóhajjal teszem hozzá a legnagyobb nyugalommal. – Rémes volt. Ha a barátod lennék és rég óta nem hallottam volna rólad, csalódnék, ha egy ilyet küldenél nekem. – magyaráztam, majd unottan hallgatom végig az Amerikából jöttem mugli film Roxforti változatát. Megkérdeztem volna, hogy a nagymamája hogy érzi magát, de megválaszolja a kérdést, anélkül, hogy nekem nem is kell megszólalnom, így bólintva veszem tudomásul, hogy az Amcsi nagyi remekül érzi magát. Az, hogy itt Európában több a lehetőség egy fintorgással jutalmazom, nem hiszem, hogy ez volt az ő álma, legalábbis szerintem csak ezzel vígasztalja magát, miközben minden napot átkoz, amit itt tölthet.
- Nem szoktam pletykákkal foglalkozni, nem érdekelnek még akkor sem, ha igazak. – válaszoltam arra a kérdésre, eljutott-e már hozzám a róla szóló pletyka. – Azért kérdeztem meg tőled, mert tőled akartam hallani. – néztem magam elé még mindig ridegen. – persze lehet, hogy kamuzol és tényleg kibuktál, de az is a te dolgod. Nem ismerlek. – rántom meg a vállam egyszerűen, majd az Angliát sértő mondatára csak vigyorgok egyet. – Furcsa, de akárhányszor látlak, csak azt látom, hogy fánkokkal tömöd magad. – nézek fel rá. – Erősíted az amerikaiakról beszélt sztereotípiát. – kuncogtam kicsit gonoszul, majd felültem a fűből, hogy jobban lássam, mivel csak álldogál mellettem mióta visszaért.
- Anglia, Amerika, Afrika, teljesen mindegy melyik földrész vagy melyik ország, az embert a tettei határozzák meg, nem az, ahonnan jön. – mondom neki magam elé bambulva. – Biztos nem itt fogod megtalálni azt, amire vágysz, de ha már kényszerből idekerültél, hozd ki a legjobbat a helyzetből. – tettem hozzá, majd nyöszörögve felkeltem a helyemről és felé nyújtottam a szétlapított táskáját, majd felvettem a tollát és a pálcáját is, amit szintén odanyújtottam neki.
- Megéheztem. Megyek ebédelni, gyere ha gondolod. Biztos maradt fánk még. – néztem rá a lányra, majd közelebb léptem hozzá.
- Megmentettem az életed. Ezért díjazás jár. – közöltem vele, majd egy apró puszit leheltem a szájára. Nem túl romantikusat, nem is hosszút, inkább játékosat. Nem vártam meg a reakcióját, előre siettem, úgy fordultam vissza felé. – Az arcodra adtam volna, de tiszta kosz a csokitól. – nevettem rá, majd még hozzátettem. – A kabátod ne hagyd itt Álmodozó Amcsi lány! – Igazából annyiról volt szó, hogy még nem csókoltam amcsi lányt, így ezt kipipálhatom és el kell mondjam, nem volt rossz, habár nyilván nem hosszú, komoly, nyelves csókról volt szó. Ha utánam jön és arcon csap, hát hagyom neki és közben jót kacagok rajta. Jó kedvem lett és ezt neki köszönhettem.

[A helyszín ismét szabad]

Leo
#maythefourthbewithus
#wtf

Leo tekintetét érzem magamon, ahogy a dolgaim összeszedésével foglalatoskodom. Most jól meg tud bámulni legalább, ahogy ott chillezik a földön, jobb is, hogy nem segít, hagy pihenje ki az elmúlt percek fáradalmait. Cserébe legalább szóval tart.
- Az a helyzet, hogy nem tudok írni neki sehogy. Igazából… - sóhajtok egyet – ha találkozunk, majd odaadom neki, vagy otthonról FedEx-szel elküldöm. Nincs az a bagoly, ami átvigyen egy levelet az óceánon… - folytatom lemondóan. Ez van, majd ha profibb leszek, akkor biztosan meg tudom oldani valahogy, hogy a Tengerentúlra is küldhessek levelet, addig meg maradnak a mugli módszerek.
- Amúgy, nem buktam ki, ott is nagyjából ilyen tanuló voltam, mint itt. Nem igazán ment a seprűlovaglás ott sem – mondom zavartan nevetve és a fülem mögé simítok egy kósza hajtincset. – A fánk az egyetlen, ami van ott is meg itt is, és szerintem nagyon fini az itteni és ezer féle ízben létezik. Próbáld ki, és meglátod – folytatom egy bíztató mosoly kíséretében.
Azt veszem észre, hogy az elmúlt percekben nem beszélt annyit összesen, mint most kábé egy lélegzetvétel alatt. Vagy nagyon beüthette a fejét és szófosása lett, vagy csak egy álca az a hűvös, megközelíthetetlen valaki, aki először volt és mivel látta, hogy normális vagyok (?), bizalmat szavazott nekem és rendesen beszél már hozzám. Ezt sosem fogom megtudni, mi állhat a dolog mögött.
- Még nem tudom pontosan, mit is szeretnék – felelem elgondolkodva. Van még rá nagyjából két évem (na jó, másfél), hogy kitaláljam. Vannak elképzeléseim, de némelyik olyan, hogy abból bizony nem lehet megélni, ilyen például a világjáró fotós vagy az író. Ezekhez eléggé sok idő kell, hogy megérje csinálni. Meg ha már varázserőm van, azzal is jó lenne kezdeni valamit…
Elveszem a fiútól a földön maradt holmikat és berakok mindent a táskámba, hogy induljak tovább. Ő is indulni készül és invitál, hogy tartsak vele, de az a helyzet, hogy én még semmire sem jutottam, mióta kijöttem, mivel meg akart ölni a labdája.
- Köszi, de most kihagyom. Te már ilyen korán ebédelsz? – nézek rá értetlenül. Én még csak néhány perce ettem meg a fánkjaimat reggelire.
Majd ami ezután következik, na azon egy kicsit nagyon ledöbbenek. Szájrapuszi a jutalom a megmentőnek? Nagyon érdekes és furcsa ez az angol megközelítési mód.
- Hű, ez valami újabb angol szokás? – kérdezem gúnyosan, miután totális ledöbbenés van az arcomon. Na erre nem számítottam. – Mi?! Csokis a szám, és csak most mondod?! – dorgálom meg, majd fogok egy papírzsepit és megtörlöm az arcom, tényleg csokis volt, tök ciki vagyok, na mindegy. – Hát, én inkább visszamegyek a fához, ahogyan eredetileg is terveztem. – mondom Leonak és sarkon fordulok, útba ejtem a földön heverő farmer kabátom, ami szerencsére sértetlenül megúszta a kalandot. Nem is tudom, hogy dühös vagyok vagy csalódott, vagy micsoda. Lesz itt még revans, ebben biztos vagyok.

Köszi!


A helyszín ismét szabad

Training with Holden

Téli idő, mégis mintha most kicsit enyhébb lenne a hideg, a nap is kisütött, úgy világította meg a gyakorló pályát, mintha csak egy színpadot mutatott volna az erre járók számára. A kviddics pálya foglalt volt, a Mardekár edzett rajta, nekem meg nem igazán volt kedvem megbirkózni velük a helyért, sőt még csak szóba sem akartam állni velük, a lesajnált, gúnyolódó megjegyzésüket hallgatni arról, hogy idén se nyerjük meg a kupát, nem is érdemes pályára lépnünk ellenük, meg hogy eltipornak.
Akaratlanul összerándult a gyomrom a gondolatra, hogy körbeállnak seprűikkel és különböző megjegyzésekkel illetnek, még a hideg is kirázott. Biztos új játékost próbálgathatnak, mert, ha igazak a pletykák az egyik hajtójukat kitessékelték, mert nem felelt meg Connor elvárásainak. Elvileg még a kezét is eltörte, bár ezt csak néhányan sutyorogták egymás közt, a hivatalos verzió, hogy baleset volt, bár ki tudnám nézni a srácból, elég agresszíven áhítozik azért a kupáért. Na persze, ki ne akarná megszerezni, nekem is régi vágyam, a Hugrabug mindig le van sajnálva, idén azonban biztos, hogy meglepetést fogunk okozni. Ezért is kell nekem is külön edzéseket tartani, nincs most éppen tanóra itt, így szabadon használhatom a pályát, van pár új trükköm, amit kiszeretnék próbálni, remélhetőleg senki nem fog benne megzavarni.
Ezen gondolatokat megfogalmazva szorongattam honom alatt a seprűmet, mikor kiléptem a kétszárnyú kapun. A nap egy pillanatra elvakította a szemeimet, kellett pár lépés, mire megszoktam a nap fényét, a félhomályból kilépve pedig felkészülhettem volna erre az eshetőségre. A szemeim akaratlan kacsingatásba kezdtek, nyilván hirtelen jött a fény rájuk. Rég voltam a dokimnál, szabadságra ment szerencsére, így most két hét várt rám is anélkül, hogy ismét a mentális problémáimról faggasson és közölje, gyogyós vagyok. Mondjuk szerinte jól haladunk, de hát míg édesapám pénzeli őt, nem is fog mást mondani, így megmarad nekem a kacsintgatás.
Mikor végre abbahagytam a tikkelést, egy alakot pillantottam meg a távolban. Háttal állt és ő is egy seprűt tartogatott magánál, bár a szín, amit viselt megnyugvásra adott okot számomra.
- Szevasz Pajti! – köszöntöttem a tőlem már megszokható módon, magasba emelve a kezemet. – Neked se volt kedved a Mardisokkal kakaskodni? – kérdeztem egyre közelebb érve hozzá, bár nem tudom, mennyire okoz számára örömöt a jelenlétem, a magam részéről nem bánom a társaságot.
Holden hozzám hasonlóan egy jópofa, jó lelkű, csendes srác volt. Na jó, talán túloztam magammal szemben, de a lényeg, hogy jó srác és bár nem lógtam vele annyit, mint Miles-al, legfőképp a kviddics miatt jobban ismertem őt, mint a többieket.
Mindig is bírtam a hosszú haját, meg a történeteit, sokat olvastam az indiánokról és bevallom nagy kedveinceim voltak a western mugli filmek, Clint Eastwood hatalmas figura, de ott voltak még a Terence Hill és Bud Spencer bunyók is, persze soha nem próbáltam meg párhuzamot vonni az ő élete és az általam csodált filmek között, mert nem akartam megsérteni őt vagy a kultúráját. 
- Beszállhatok? – kérdeztem végül odaérve, ökölpacsira emelve a kezem, miközben még egy kacsintást is megeresztettem felé. – Jól vagy? Miújság, mesélj. – kérdeztem letéve a seprűmet magam mellé, miközben megigazgattam magamon a felszerelésemet.   

I got sunshine in my bag, I'm useless but not for long...

Rosszul keltem. Feszültnek éreztem magam, különösen nehéz volt a reggelinél tartanom magam és azt a valómat mutatni, amit mindenki megszokott. Apám halála után közvetlenül épp eléggé meg voltam reccsenve, nem szerettem volna, ha többiek, a barátaim, a csapattársaim ezt látják, nem akartam gyökeresen megváltozni és teljesen elengedni azt, aki korábban voltam. Azzal apám egy részét is elveszítettem volna, amit nem bírnék elviselni. De néha olyan mocskosul, pofátlanul, kegyetlenül nehéz!
Ki kellett szellőztetnem a fejem, mielőtt felrobban és ezt csak a levegőben tehettem meg. Már egy ideje csak úgy céltalanul repkedtem, mint a fáradt őszilégy, mondjuk sebességben nem ahhoz próbáltam hasonlítani. Az utóbbi néhány hétben valahogy a kviddics se ment úgy, azt éreztem, hogy semmivel és senkivel nem akarok konfrontálódni, főleg fizikailag, mindent felém érkező repülő tárgy vagy ember arra ösztökélt, hogy húzzak szépen odébb, mint a vadlibák, pedig nem pont ez lett volna a feladatom. Most is csak manőverezgettem egy ideig, élveztem a menetszelet, ahogy az arcomba vág, a napfényt és a tényt, hogy kivételesen egészen élhető az idő. Normális esetben ez lett volna minden, amire vágytam, de most annyi minden fészkelt még a fejemben és nyomott egyre mélyebbre. A pénzügyek, mint az ólomszárnyú betonbagoly telepedtek a vállamra, én mégcsak nem is számítottam, nekem tulajdonképpen mindenem megvolt, az egyetlen dolog, amihez tartanom kellett magam, hogy ne verjem el a pénzem minden felesleges baromságra. Nem is magam miatt aggódtam, inkább anyám és a nagyszüleim miatt, akiknek a Roxfortból nyilván nem voltam hasznosabb, mint egy mokaszinban lopakodó elefánt a porcelánboltban, és ez eléggé bántott.
Csak álltam a pályaszélén és a vadonatúj seprűmet szorongattam, amit, ha nem ajándékba kaptam volna attól a nőtől, fixen pénzé tettem volna, amint a kezembe kaparintom. Pedig számított a seprű, apám is mindig figyelt arra, hogy a felszerelésemet illetően is tartsam az iramot a többiekkel, hiszen az equipment meg a skill együtt válik csak verhetetlenné. Szívem szerint szétvertem volna ezt a seprűt dühömben és gyakoroltam volna a korábbi modellel.
Mikor Robert megszólít összerezzenek, nem számítottam rá, pedig teljesen logikus, hogy megjelenik. Az nem logikus, hogy úgy viselkedem, mint egy félig nyúzott szurikáta és minden hangra úgy fordulok meg, mintha ellenség jönne. Nincs ellenség, most épp nincs.
-Hey -villantom meg a jólismert kedves mosolyomat háztársamra – Jól mondod, azt is csodálom, hogy egymáshoz van kedvük.
Tulajdonképpen oda próbálhattam volna pofátlankodni, de jobb nekem magamban, mint olyan társaságban, aki a házam nagy részét lusta, jófejkedő, naplopó bandának találja. Szívesen folytattam volna itt a légi kerengést önnön társaságomban, de azt hiszem Robert nem fog ártani, addig is eltereli a figyelmem a mentális száj és körömfájásomról.
-Naná, két vadlúd jobb egynél – kezelek le vele és, mikor megkérdezi mi a nagy büdös helyzet velem jól meg kell gondolnom minden mondatomat.
-Jól hát, napozom amíg lehet, nehogy még a végén ki találjak fehéredni. Na és veled?-fordítom meg azonnal a kérdést mintegy általános érdeklődéssel leseperve magamról a tényt, hogy mondtam valamit, de nem volt mögötte túl sok minden.

Training with Holden

Sok idő telt legutóbbi gyakorlásom óta, hiszen még nem kezdődött el az idény, edzések ugyan mennek, de nem volt még túl sok. A legnagyobb kihívást idén is a Mardekár fogja jelenteni, a Hollóhát sikeressége azon múlik, hogy Zafira Tavish milyen napot fog ki, mert ha időben elkapja a cikeszt, akkor nekünk is meszeltek. A griffendél idén nem tűnik túl acélosnak, így az első három hely valamelyikére várom magunkat, hogy aztán mi lesz belőle, Merlin tudja, de hogy bele kell húzni az edzésbe az biztos, hisz miután megbuktam Bájitaltanból, a kviddics felé kell terelnem magam, édesapám legnagyobb bánatára. El kell adnom magam valamelyik nagyobb csapatnak, különben mehetek valami alantas munkát végezni, esetleg az újdonsült gitártudásommal olcsó csehókba jattért énekelgetni Finnigham az ír balfék néven. Szép kilátások.
Miután megláttam Holdent, a kedvem kicsit javult, nem is lett volna nagyon kedvem egyedül edzeni, így gyakorolhatom a gurkó elleni elkerülő manővereket, mert Travers igaz egy tahó drámakirálynő, de hihetetlen érzéke van a terelő használathoz, nagyon jó és félelmetes ellenfél, nem egyszer okozott majdnem olyan sérülést, amely bérletet jelenetett volna nekem Madam Pomfrey-hoz.
Connor pedig úgy hajtja őket, mintha a világkupáért játszanának minden alkalommal, tehát fel van adva a lecke rendesen, szinte már mindenki Mardekár kupagyőzelmet ír alá az éves házak közti fogadóirodákban. Jut eszembe, Miles-al majd le kell ugranunk le adni a mi voksunkat is, ugyanis kviddics játékosok nem fogadhatnak, így Miles fogad helyettem is. Mire nem jók a barátok, igaz?
-   Szerintem olyanok, mint a veszett kutyák, tudod, ha meglátnak egy macskát, azt üldözik, minden más esetben egymással marakodnak. – böktem meg nevetve az oldalát, szinte elképzelve, ahogy Connor és Travish láncra kötve várja, hogy elkezdődjön a bajnokság.
-   Két vadlúd? Imádom a hasonlataidat. Komolyan van egy naptárad, ahonnan előszeded ezeket? Minden napra egy indián bölcsesség, valld be. – mosolyogtam meg a szövegét, tényleg, szerintem velem szemben jobban használja ezt a dumát, tudja, hogy imádom.
Holden egyébként nagyon jó terelő, csak neki is az nem mindegy, milyen napja van. Néha, kicsit szomorkás, bágyadtan réved a semmibe, a múltkori edzésen is inkább kerülte a gurkókat, minthogy elütötte volna. Azonban mikor jó kedvű, szinte elüt az ütőjével egy szúnyogot, egy madarat és egy gurkót egymás után, mindhárommal eltalálja az ellenfél játékosait, de közben még arra is van ideje, hogy kimosolyogjon a nézőtéren a csajokra. Hihetetlen figura.
- Kifehéredni? Elég, ha én hófehér vagyok, ne roncsd el az egyensúlyt pajti. – ütögettem meg a hátát, majd ráfeküdtem a seprűmre és úgy kezdtem el emelkedni vele. – Hoztál gurkót? Gyakorolhatnád az ütőgetést, én pedig megpróbálom elkerülni, de elég csak egy gurkó, nem akarok a gyengélkedőre kerülni. – magyaráztam neki még mindig mellette lebegve, megtámasztva a tarkomat a jobb kezemmel. Mióta feltaláltam, hogy így is lehet pihenni seprűn lovagolva, gyakran kezdem így a felszállást, már a védjegyemmé vált, ezért is szoktak a Mardisok sokszor kikezdeni, mit is mondhatnék, a komfort minden helyzetben fontos számomra.
-   Esetleg van valami, amit gyakorolni akarsz? Vagy csak dumcsizzunk? Tudod, velem mindent megoszthatsz, apropó, hallottam hogy pálca nélkül is tudnak az indiánok esőt csinálni, igaz ez? – dumáltam megállás nélkül az eget kémlelve közben, nem is figyelve Holden milyen arcot vághat a kérdésemre. Pár másodperc után néztem rá és kacsintottam mosollyal az arcomon. Nem, nem szándékos kacsintás volt, de nem javítottam ki magam. Nem akartam, hogy megtudják a társaim, hogy fletnis vagyok, de remélem cserébe, nem gondolta azt, hogy gúnyt akarok űzni a kúltúrájából, csak kíváncsi vagyok és sokat fecsegek.  

I got sunshine in my bag, I'm useless but not for long...

Tavaly még jobban ott volt bennem a kviddics iránti alapvető izgalom, most sem hagy feltétlenül hidegen, nyilván nem sírnám el magam, ha nyerne a csapatunk, mindettől függetlenül viszont kicsit távolinak tűnik. Maradhatunk annyiban, hogy tavaly ilyenkor minden olyan egyszerű volt, a dolgok folytak a medrükben és nekem csak, mint roxfortos diák kellett teljesítenem, nem volt a vállaimra pakolva a családom sorsa is. Legalább egy egész törzs miatt nem kell aggódnom, nem nagyon lettem volna a dédapám helyében, aki úgymond irányító középpályás volt két törzsben is párhuzamosan, mondjuk azért most jól jönne a bölcsessége. De nem küldött vele szirtisast, mert ő is tök halott, földben van a tudományával együtt.
-Legalább nem harapnak -bólintok szórakozottan a kedves képre, ahogy a zöldek csak úgy brahiból egymásnak ugranak. Inkább az jut róluk hirtelen az eszembe, mikor épp nem védett a hajam és egy olalról bekapott áldástól olyan agyrázkódásom lett, hogy másfél napig bűvöltek a gyengélkedőn, mire nem kéket-zöldet-vöröset láttam párhuzamosan. Oh azok a régi szép idők, amik csak annyira voltak tavaly, hogy tulajdonképpen idénre estek!
-Persze, az indiánboltban vesszük-vigyorodm el, mert, ami azt illeti akár lehetne is olyanom, ha nem csak nagyapám és apám után szabadon lennék én a mondások feneketlen tárháza. Lehet írni kéne egyet, lehetnének rajta mindenféle prérinlovaglós, meg nyilazós képek, persze a skalpolást kihagynánk, mert azt már nehezen tűri a nyomdafesték, meg amúgy sem sűrűn jön az ember kezére a nagy, mocskos civilizációban. Itt terelőütő van, meg a tény, hogy az utóbbi edzésen engem kellett volna ütni vele, olyan szerencsementes voltam.
Szavaira felveszem a gurkós dobozt és pár másodpercig nézem, mert a jóég tudja, hogy mi keringek előle, mintha az is megölhetne és megsemmisíthetné a vérvonalamat. Eleve miért gondolok ilyenekre és honnan jut egyáltalán eszembe az a szó, hogy vérvonal. Bődület az egész.
-Azt kéne tenni, sápadtarcú barátom-mondom neki a dobozra nézve, ha már ennyire jól elvagyunk azon, hogy ki milyen színű, az ő árnyalata mondjuk a szitált lisztre hajaz- hogy én ütöm, te kitérsz és, ha van rá kapacitásod remek lenne, ha igyekeznél kicsit zavarni, csak, hogy szokjam.
Minél több minden történik körülöttem, annál valószínűbbnek találom, hogy visszakapcsolnak a reflexeim és megint úgy repkedek, mint egy doppingolt sasmadár, legalább is ebben reménykedem, meg persze abban, hogy nem vágom agyon Robertet, mert az nem lenne poén. Egészen az esőcsinálásig komor is a képem, de aztán, mikor ezt a csoda gondolatot meghallom elnevetem magam és felpattanok a seprűmre.
-Úgy szokott lenni a dolog, hogy ha nyugat felé táncolunk, akkor eső lesz, ha belefeledkezik az ember, még monszun is jöhet -egészen direkt mesélem ezt úgy, mintha kis köze is lenne a valósághoz, mert mitagadás nem értek a dologhoz, meg táncolni se nagyon járatott édesapám- na de, ha kelet felé fordolunk és kibontjuk a hajunkat olyan strandidő következik, amit ezen a földrészen ti még nem is láttatok.
Azért a végére elmosolyodom, mondjuk az teljesen biztos, hogy azt a délibábos nagy meleget csak hírből ismerik errefelé, pedig azért megvan a varázsa. Erre gondolatra elengedem a gurkót és ütővel a kezemben elemelkedem.
-Na álljunk neki mielőtt Sas Szem testvérem nyugat felé fordul-vigyorodom el és meglengetem az ütőmet.

Training with Holden

Holden válaszára azért elfintorodtam, oké nem harapnak, de egyre hangosabbak és egyre agresszívebbek, a bullying fogalmát rág rég kimerítik, folyamatosan bántják a kisebbeket és a többi ház tagjait, oké, hogy béke évfolyam vagyunk, de rég nem láttam már ilyen megkülönböztetédt házak között.
-   Még nem harapnak. – tettem hozzá óvatosan, próbálván olyan bölcsnek tünni, mint amilyen edzőtársam úgy általában. De komolyam, ha valami bajod volt, Holdennek mindig volt egy vagy két jó tanácsa, és nem olyan kössz, haver, hogy meghallgattál, hanem nyomott valami tuti indián bölcsességet, aminek a felét nem értetted, de aztán elmagyarázta, mire is gondolt és mindig betalált. Hatalmas szíve van és mindig ott van, ha kell, ha bárkinek is szüksége lenne rá.
-   Indiánbolt? Van olyan? – hüledezek, ahogy fetrengek a seprűmön, egyszer feltétlenül el kell mennem oda, kizárt, hogy én ott ne vásároljam degeszre magam Western cuccokkal. – Holden édes barátom. Ugye elviszed majd Lisztfehér Finnighan testvéredet ebbe az üzletbe? – mosolyogtam rá, bár nem sokon múlt, hogy kitörjön belőlem a nevetés, miután sápadt arcúnak hívott. Imádom ezeket az indián anekdótákat és poénokat, egyszerűen nem tud megsérteni vele, de megunni sem tudnám soha. Ez lesz az új indián nevem, Lisztfehér Finnighan. – Benne vagyok Pajtikám, elütöd, kitérek vagy legalábbis megpróbálok, aztán idejövök hozzád és zavarásból próbáld meg elütni a Gurkót. – magyarázom neki, s bár van pár taktikai ötletem, amit majd bevethetnénk a Mardekár elleni meccsre, szívesen veszem a kérését, miszerint gyakoroljunk előtte, hogy bemelegedjen, az igazat megvallva, nekem sem árt.
-   Micsoda? Táncolással csináltok esőt meg meleget? – képedek el megint, de már nem tudom eldönteni Holden mikor ugrat és mikor mond igazat ezekkel az indián dolgaival kapcsolatban, szerintem már csak azért is ugrat, élvezi, hogy imádom a témát, közben pedig nem igen vagyok benne járatos. – Nagyon jó Holden, akkor legközelebb veled megyek strandolni. Kibontott hajjal kelet felé nyomjuk a táncot és még az is lehet, hogy felcsípünk néhány jó csajt. – nevetem el magam én is a végére, mert a mosolya elárulja, hogy csak ugratott, főleg a Sas szemes dumájával buktatta le magát, egyszerűen imádom, Sasszem, honnan jön ez neki tényleg elképesztő.
-   Na, Holden, figyu, azért adj valamennyi egérutat. – húzok el előle mosolyogva, miután már ütésre is emeli a terelőjét. Kétszer is be Kellett vetnem a dugóhúzót, mert úgy tűnik a makacsabb gurkóját vette elő az Indián harcosom, de nem kámpicsorodom el, megkerülöm az egyik tornyot és visszafelé húzva magammal a gurkót Holden felé veszem az irányt.
-   Itt jövök Pajtikám, készülj! – húzom magammal és igaz, nem értem oda időben, hogy zavarni tudjam elütés közben, így is feladja a leckét talán, hogy engem üldöz és pedig majd az utolsó pillanatban fogok kitérni Holden elől.

I got sunshine in my bag, I'm useless but not for long...

-Meglehet-biccentek aprót, a mardekáros diáktársakat illetően, akik engem speciel mióta nagy nehezen megszokták azt, ahogyan kinézek egészen ritkán ekéznek – de ugye a kutyát sem ütjük agyon, ha még nem veszett.
Hiába, a mindenkori béke embere vagyok, teljesen feleslegesnek érzem a feszkó fenntartását csupán azért, mert mások ezen dolgoznak és Robertet is csak erre tudom inteni. Hasznos dolog nem időt pazarolni olyanokra, akikkel nem szimpatizál az ember, jóval több marad neki. Ezek miatt a totál indokolatlan bölcselkedéseim miatt néha falnak bírnám vezetni magam, de nincs velük mit tenni, valahogy mindig utat találnak és elárasztják a külvilágot. Gondolom a koromból adódik, legközelebb akkor illik majd filozofálnom, ha elmúltam hatvan és az arcbőröm hosszan érlelt mazsolára hajaz majd. Akkor az lesz, hogy kilovagolok a prérire- már nem itt Angliában, már csak azért sem, mert nincs- és ott filozofálok majd a különböző növényeknek lelkesen. Na nem, ez most kicsit úgy hangzik, mintha már most arra készülnék, hogy bolond vénember leszek.
Nehezen tartom bent az irdatlan röhögést, mikor drága barátom gond és kételkedés nélkül veszi be az indiánboltot, aminek a létezését ugyan el tudom képzelni, de nem hiszem, hogy olyan dolgokat lehetne benne kapni, amit utóbb említettem. Talán egy-két előre elkészített skalpot, amúgy szuvenírnek, meg extra hajat, ha valaki kipróbálná milyen semmit se látni oldalszélben.
-Bizisten elviszlek, csak találjunk egyet. Ha árulnak lovat is, kapsz egyet nyergestül -vigyorgok rá és leutánzom a kis kacsintását, mielőtt még útjára engednénk a labdát és nekiállnánk a konkrét gyakorlásnak. Nem akarok brutálisan lebőgni, főleg nem a Mardekár ellen, mert, ha ott is majrézni kezdek, mint valami szaró őz a sarokban, megnézhetjük magunkat. Akkor aztán kapni fogok a pofámra a kígyós népségtő, ha kérek, ha nem és még csak nem is fogom őket tudni különösebben hibáztatni érte. Abban reménykedem, hogy nincs akkora baj, végül is a traumám nem a kivddicshez kötődik, annyira nem, hogy semmi köze sincs hozzá. Inkább az élettel kapcsolatos problémákhoz sorolnám, ha be kellene osztanom valahova, ami egy kicsivel rosszabbul veszi ki magát, mintha tudomisén…leborultam volna a seprűmről és felnyaltam volna néhány köbméter homokot, amúgy orrba-szájba.
-Bírnád Oklahomát, ott nagyon megy a kibontott hajas téma, most olyan 20 fok lehet árnyékban -mesélem, de közben fél szemmel már a megfelelő szöget lesem és minden erőmmel ütök is, de figyelek arra, hogy bár erőst fej felé, de mellé menjen. Az utolsó meccsen épp ezzel próbálkoztam, senki sem tud arra fókuszálni, amit csinál, ha éppen attól kell tartania, hogy a gurkóm összezilálja a fejében a tudományt. Innen már csak arra kell koncentrálni, hogy bele ne tudjanak fejelni egy jól irányzott mozdulattal, mert akkor már kész is az agyrázkódás, lehet tálalni és fogyasztani.
-Egérutat? Jóbarát, azt mondtuk gyakorlunk, mit szórakozzak itt veled, mint a szűzlánnyal szokás?!-vetem hátra a fejemet nevetve és hirtelen kicsit úgy érzem magam, mint régen. Néhány másodpercre minden a helyére kerül és Robert élvezheti a jólmegszokott Echohawk társaságát, akit magam is egészen megkedveltem az elmúlt évek alatt. Figyelek a mozdulataimra, olyan összeszedett vagyok, amilyennek az utóbbi időben nem láthattak.
-Na, kezdek visszatérni -sóhajtok megkönnyebbülve. A helyzet ugyan még messze áll az élestől, de ez is  valami, fő a pizitivitás.