Tanári pihenő

[– És hol dolgoztál, mielőtt idejöttél? -]

to; Mr. Mage Holton
My last word
will probably be
"O O P S"


2002. 08. 02.
outfit

Mage sziszegő sziszegésére felvonom a szemöldökömet és egyik kezemet csípőre téve figyelem, és várom, hogy abbahagyja. Oké, ennyire nem vagyok  reménytelen eset, hogy meg kelljen tanítani engem beszélni. vagyis, néha van, hogy elfelejtek, de akkor nagyon tudóskodom, és olyankor nem igazán érzem meg mit mondanak nekem, és én is inkább képletekben é számok halmazában gondolkodom, mint betűkben.
– Sz… szzzz… ahogy kígyó sziszeg. Sage - halkan felsóhajtok.
- Hát biztos vagyok benne, hogy nem így kell megtanítani a párszaszájul, kedves Page, de akárhogy is erősködsz, én akkor is keverni fogom a neved. Nyugi, holnapra lehet lesz neked egy másik. Vagy felírom a kezemre puskának a neveket. Sokszor bejött már - kacsintok rá. Én nem iagzán aggódom azon, hogy menynire fogok boldogulni a gyerekekkel kapcoslatban, általában lazasággal megvezethetőek, na meg azzal, ha élünk a jutalmazásos rendszerrel. vagyis, merem remélni, hogy nem csak a 8-10 évesek körére igaz ez. Bár a kamszokhoz más módszert kell azt hiszem kitalálni.  á, mindegy ezzel majd ráérek foglalkozni.
Közben persze kirepítem Hóborcot az ablakon és erősen elgondolkodom, hogy ezzel nem írtam-e alá valami halálos ítéletet, ami megkeseríti a következő pár száz évemet az iskolában. feltéve, ha elkaristolok olyan hosszú vekig, mint Dumbi és Galagonya.
- vajon a szellemekre hatásos az ex memoriam? - kérdezem elgondolkodva, miközben igyekszem magam krétamentessé tenni, és megindulok Page..vagy Mage mellett kifelé a tanáriból. Esküszöm kérni fogok tőle egy cigit. Már csak attól előtör belőlem a nikotin hiány, ha csak ránézek, milyen jól néz ki, ahogy füstölög. De nem, nem erős vagy, Maris, ellen tudsz állni.
– És hol dolgoztál, mielőtt idejöttél?  - közben mondanám, hogy nosztalgikus érzéseket kelt bennem ahogy a folyosókon haladok vele, deee. Nem. Semmi. Egszerűen semmi nincs ami könnyeket csalna a szemembe, pedig szerettem ezt az iskolát, szerettem itt tanulni attól még, hogy egy rémisztően fura csodabigárnak tartottak az emberek.
- Egy mugli planetáriumban dolgoztam és a gyerekekkel ismertettem meg a csillagos égbolt csodáit - magyarázom neki, majd visszagondolva arra, hogy Elena, vagy Heléna milyen fura arcor vágott erre, hozzáteszem: - Nem furább őket tanítani, csak mondjuk nem lebegtetem magam elé a kávét, és nem robban fel minden, amikor varázsolok. Na és te, hol dolgoztál? -
– Én a Godrikon tanítottam. Csakhát… fel kellett mondanom bizonyos okokból. Most a Skandináv Mágiatörténeti Múzeumban dolgozok ez mellett.
- Bizonyos okokból? Ez rosszul hangzik - pislogok rá. Említenem kellene neki, hogy a szociális tapintatosságom egyenlőa a nullával, de nem. Inkább csak megkérdezem - Lefeküdtél a rektor lányával?
- Na jó, én ezt nem bírom tovább. Tudsz adni nekem is egy szál cigit? Ígérem csak egyszer kérek, de nem tudok ennek ellenálni - sóhajtok fel miközben feléfordulok.

to; MARIS

2002. augusztus 2.

Kezdtem feladni, hogy az új tanárnő megjegyzi a nevemet. Közben persze kicsit azért is aggódtam, hogy egy iskolában ez miképpen fog mutatni. Nem azért, mert a tanárok előítéletesek lennének, egyszerűen csak a nevek megjegyzése nélkül elég nehéz osztályozni a diákokat.
– vajon a szellemekre hatásos az ex memoriam? – Kérdezte. Nem tudtam komoly-e a kérdés, én magam nem gondoltam, hogy a szellemekere a mágia bármilyen formája úgy hatna, mint ránk emberekre… de ki tudja. Végül is az én varázslatom is betalált. Túl sok volt a kérdés, ezért nem válaszoltam, csak sóhajtottam egyet és nagyot szippantottam a cigarettából. Engem nem érdekelt amúgy sem Hóborc, csak szerettem volna kimenni a tanáriból, hogy végre elkezdjünk körbe nézni a kastélyban.
Sok minden valóban nem változott. Talán csak a felújított folyosók és tantermek voltak az, amik némiképpen másmilyenek voltak. Na meg a tanári szobákat rendszerint átalakították, új bútorokat kaptak, amikor új kolléga érkezett. Maris is kapott egy szobát. Ezt is meg kellett volna mutatnom a mai napon neki.
- Egy mugli planetáriumban dolgoztam és a gyerekekkel ismertettem meg a csillagos égbolt csodáit – Az új hangvétellel egészen másmilyennek hatott. Látszott, hogy van valami, amit igazi szenvedéllyel szeretett. - Nem furább őket tanítani, csak mondjuk nem lebegtetem magam elé a kávét, és nem robban fel minden, amikor varázsolok. Na és te, hol dolgoztál? – Az én korábbi munkám nem volt élvezhető. A Godrik száraz volt, unalmas, nem sok szórakozás volt egy magamfajta fiatal tanárnak. Ezért hát, röviden, kissé visszafogottan válaszoltam a kérdésre. A Múzeumot viszont szerettem. Ott jó volt dolgozni, tetszett, ahogy kialakították a helyet és ahogy az a tipikus északi, kissé mesevilágot idéző mágia ott vibrált, egyenesen levett a lábamról. Hiányoztak az északi kutatómunkák. Még az a furcsa gömb is ott volt a tanári szobám könyvespolcán… amit annyira szerettem volna megismerni közelebbről.
- Bizonyos okokból? Ez rosszul hangzik – Mutattam neki, hogy forduljunk jobbra. Így juthattunk a nyugati szárny felé, ahol a szobája is helyet kapott. Nem tudtam, hogy néz ki, hogy átalakították-e Prescott tanárnő után. Elég hirtelen távozott az Dél-Amerikában kapott kutatómunka miatt.– Lefeküdtél a rektor lányával?
Elröhögtem magam és az ajkaim közé dugtam a cigarettát, hogy szívjak belőle egy adag füstöt, majd magam elé fújtam egy karikát. Egészen előre libbent a hosszú folyosón, majd semmivé foszlott.
– Mondjuk, hogy unalmas volt nekem az a munka. A sok poros, szürke professzor vett csak körbe és ha nem úgy ugráltam, ahogy nekik tetszett, problémás kölyöknek tituláltak. Itt, a srácok miatt egészen bulis néha a hangulat. – Magyaráztam, bár fogalmam sem volt ő hogyan áll ehhez az egészhez. Én barátként kezeltem a diákokat, ami több tanárnak, de főleg Belbynek nem tetszett. Álladóan elmondta, hogy gyerekesen kezelem a problémákat.
– Na jó, én ezt nem bírom tovább. Tudsz adni nekem is egy szál cigit? Ígérem csak egyszer kérek, de nem tudok ennek ellenálni – sóhajtott egyet és felém fordult menet közben.
Benyúltam a zsebembe és elővettem a dobozt, hogy felé nyújtsam.
– Bocsi… nem tudtam, hogy akarsz… vagy zavar… vagy mi…. – Vigyorodtam el. – A szobád a nyugati szárnyban van. McGalagony a lelkemre kötötte, hogy mutassam meg. – Folytattam és lekanyarodtam balra. – Biztosan nagyon kicsicsázták a manók. – Amint vett magának cigit a pálcámmal nyúltam felé, hogy meggyújtsam. Aztán már kanyarodtunk is le újra, hogy a lépcsőházba jutva haladjunk tovább a nyugati szárny felé.
– Kövess szorosan, még az átlagosnál is szeszélyesebbek a lépcsők, mióta beütött a Mágikus Szeszélyt. – Magyaráztam és felléptem az első lépcsőre, ami már is mozogni kezdett, szerencsére a nekünk megfelelő irányba. Persze nagyot rántott, mint mindig, így egy egészen kicsit neki is ütköztem Marisnak. Annyira, hogy összekoccant a fejünk. – Nem égettelek meg, ugye? – Kérdeztem aggódva.

to; Mr. Mage Holton
My last word
will probably be
"O O P S"


2002. 08. 02.
outfit

Azért kívácnsi vagyok mennyire leszek Hóborc bögyében ezek után. Minden esetre lefoglaltam magam Page göndör fürtjeinek a tanulmányozásával. Kedvem lenne meghúzni, és végignézni, ahoyg visszaugranak az eredeti helyükre. Bájos srácnak tűnik, meg kicsit elvontnak, én meg  mindig is bírtam az elvont fura fickókat. legalább lesz társaságom, ha a többi komolykodó tanár nem fog bírni. És ezt már most tudom, hogy alig lesz majd olyan, aki el tud majd viselni. De nem mintha számítana a véleményük, ha támadnak vagy sarokba szorítanak, akkor karmolok. Vagy legalább is köpök egy jó nagyot a képükbe. Hátha még ki is rúgnak, remek vagy, Maria, tényleg remek.
Közben a folyosókon sétálva, amik még mindig olyan gyönyörűen unalmasak, mint régen, kivesézzük egymás előző munkáját. A mugli kisgyerekek tanítása is egészen jó móka volt, de kezdtem beledögleni az unalomba, mert a planetáriumba nonstop minden nap ugyan azt a 3 programot vetítettük le egy rahedli diáknak, és én már teljesen kinyúltam tőle. Valahogy a csillagos ég bolt nem ilyen unalmas, hogy csak a naprendszerről legyen szó, ahol három féle korosztálynak negfelelő szinten magarázunk. Remélem itt mér lesz alkalmam kibontakoztatni a tehetségemet, és végre normálisan is tudást adhatok át.
– Mondjuk, hogy unalmas volt nekem az a munka. A sok poros, szürke professzor vett csak körbe és ha nem úgy ugráltam, ahogy nekik tetszett, problémás kölyöknek tituláltak. Itt, a srácok miatt egészen bulis néha a hangulat.
- Semmi sem jobb annál, mint hogy nem állsz be a sorba. Hadd főjjenek az irigységtől, hogy te mersz más lenni - viygorodom el, és lazán beleboxolok a vállába. Nem hiszem, hogy ettől felhörrdülne még szerintem el se tudna dőlni. - Ebben hasonlóak vagyunk - kacsintok rá huncutul. AZtán nem bírok ellenállni a cigi llatának meg a látványnak. Már annyit kesek arra, kezdek azon aggódni, Mage azt hiszi-e beindultam rá, vagy valami. Bár egész helyesen cigizik, az tény. Végül megadom magam a felsőbb akaratnak, ésörömmel veszem az ajkaim közzé a cigit.
- Bocsi… nem tudtam, hogy akarsz… vagy zavar… vagy mi… A szobád a nyugati szárnyban van. McGalagony a lelkemre kötötte, hogy mutassam meg. Biztosan nagyon kicsicsázták a manók.
- Köszi, életmentő vagy - vigyorgok rá, majd követem a szobám felé, élvezettel fújkálva ki az ajkaim közül a füstöt. - Kicsicsázták? Hercegnőt vártak? - kérdezem aztán szórakozottan. Szeretem a nőies darabokat, de azért ha minden rózsaszínben és csillámban úszik, azt talán egy kicsit sok lenne.
Közben lassan kikötünk a rég nem hiányolt, hátam közepére sem kívánt mozgalmasan mozgó lépcsőknél. Elhúzom a számat, aztán mire visszafordulok Sage felé, a lépcső megmakacsolja magát ő pedig belém esik. Mámrint nem úgy, ahogy egy ember  amásikba, hanem úgy belém. Ösztönösen odébb teszem gyorsan a cigim, hogy ne vakítsam meg szerencsétlent, de közben túl közel van és túlságosan is szimpatikus nekem az illata, meg a... Aj, hirtelen olyan menőnek néz ki. Jesszusom, MAria, ne mozduljunk már rá arra, akivel harminc perce ismerjük egymást. De határozottan hülye jeleket kezd produkálni a testem.
– Nem égettelek meg, ugye? –
- deee a szívem - mondom zavartan, aztán hülyén elviygorodok, és gyorsan korrigálok. - Úgy értem a szemem kiégeti a sejtelmes Roxforti fény - modnom még lehetetlenebb helyzetbe sodorva magam, aztán csak legyintek és felröhögök. - Csak vicceltem, semmi bajom, tök jól vagyok - veregetem meg a vállát, miközben még egyet ránt rajtunk a lépcső, csak most a másik oldalról, aminek következtében az így is közeli Sage száj még közelebb kerül. Úgy féig a számra. Határozottan leblokkolok, majd miután teljesen elpirulok kicsit fére tolom.
- Hűha, félelmetesen nyomulós srác vagy - jegyzem meg csipkelődve, mintha nem is venném komolyan, pedig... TEJÓSZAGÚMELRINSEGG! és gyorsan lemegyek a lépcsőről, őt is magam után húzva.

to; MARIS

2002. augusztus 2.

Nem igazán akartam arról beszélni, hogy milyen volt a Godrikon tanítani. A legtöbb professzor befásult, unalmas alak volt és ezek tanították a jövő generációját bármire is… aurorokat és olyan személyeket, akik az egész varázsvilág biztonságáért feleltek volna. Kár lett volna jobban belemenni a dologba tényleg. A végén úgyis ott kötöttünk volna ki, hogy én ittam túl sok bort munkaidőben, ami valahol amúgy igaz is volt. Jobb is volt témát váltani és áttérni arra, hol van a szobája meg megkínálni egy cigivel.
– Köszi, életmentő vagy – mondta. Figyeltem, ahogy az ajkai közül előszökken a füst, én meg elvigyorodtam. – Kicsicsázták? Hercegnőt vártak? – tértünk aztán át a szobája kérdésére. Valójában nem láttam, hogy milyen lett most, hogy felújították. Azt tudtam, hogy az egyik legnagyobb helyiség a kastélyban, amit tanároknak adtak és hogy Prescott professzor idején nagyjából egy hotelszobára hasonlított. Nem hittem, hogy hatalmas átalakításokat eszközöltek volna, legfeljebb egy komolyabb takarítást.
– Hát azt azért nem hiszem. De számíts rá, hogy olyan, mint egy hotelszoba. Prescott professzor idején erre eléggé figyeltek. – Magyaráztam és újabb adagot szippantottam a cigimből, ahogy elértük a lépcsőfordulót. Egy kép zsörtölődött a hátam mögött, hogy „tilos a dohányzás,” de nem igazán foglalkoztam vele. Csak ráléptem az egyik éppen nyugodt lépcsőre. Szerencsére még Maria is éppen elérte, mielőtt hirtelen rántással megindult volna.
Az erőteljes mozgással persze elveszítettem az egyensúlyomat. Neki estem és hirtelen azon aggódtam, hogy esetleg kiégettem a ruháját. Azért elég csinosan öltözött fel, megadta a módját annak, ahogyan megjelent… ezért kicsit megköszörültem a torkomat és megpróbáltam kiegyeneseni.
– deee a szívem – Mi? A válaszára csak pislogni voltam képes, reméltem, hogy nem égettem ki a mellkasát vagy ilyesmi. Bár ahhoz egy ekkora csikk kevés lenne és nem is üvöltött, hogy ég a bőre. – Úgy értem a szemem kiégeti a sejtelmes Roxforti fény – folytatta. Még mindig nem értettem, de erre ő is felröhögött egy kicsit. – Csak vicceltem, semmi bajom, tök jól vagyok – tette hozzá és megveregette a vállamat. Mielőtt még mondhattam volna bármit is erre a káoszra, a lépcső megint rántott egyet. Így még közelebb kerültünk egymáshoz. Igyekeztem megtartani és láttam, hogy az ajkaimat bámulja.
A szívem nagyon hevesen verni kezdett. Marhára zavarba jöttem és megpróbáltam összeszedni magam.
–Bocsi…
– Hűha, félelmetesen nyomulós srác vagy – jegyezte meg csipkelődve, én viszont szörnyen zavarban voltam. Annyira, hogy el is pirultam kicsit a borostám alatt. Reméltem, hogy a sötét arcszőrzet legalább valamennyire elnyomja ezt az egészet.
–  Csak a lépcső teszi, amúgy tökéletesen jólnevelet fiú vagyok – próbáltam humorizálni és inkább hagytam magam lehúzni a lépcsőről. Onnan már csak pár lépésnyire volt a szobája, amit azonnal kinyitottam neki a nálam lévő kulccsal és előre engedtem. Hagytam, hogy befogadja a helyet, még kicsit meséltem is neki közben az iskoláról, mielőtt elváltak az útjaink…

Köszönöm a játékot.
A helyszín szabad.

KOMOLYAN VENNÉL VÉGRE?
2004.01.07.



to: BigBoy Brown

outfit

Lehúztam a harmadik pohárka lángnyelvet is. Élveztem, ahogy végig égeti a torkomat, miközben végig mértem a pástétomos falatkáknál gyülekező kollégákat. Olyanok voltak, mint a sáskák, akik mindezt azonnal fel akartak falni. Ez ilyen népség volt, ahelyett, hogy minőségi alkoholhoz nyúltak volna, inkább beszélgettek és iszogattak voltak, hogy taníthatnak. A legtöbb tárgy persze sok gyakorlati haszonnal nem járt… például elég kicsi esély volt rá, hogy bármelyik is felkészítette volna a kölyköket arra, hogy egy halom halálfaló betör az otthonukba és addig átkozza őket, míg össze nem törnek a csontjaik.
A gondolatra morrantam egyet.
Inkább letettem az üres poharat és elvettem egy másikat. Azt is azonnal lehúztam. Az elmúlt napok nem voltak könnyűek. A fájdalom ott bizsergett a csontjaimban, mintha csak tegnap történt volna az egész. Talán a hideg idő tette, talán a magányosan eltöltött karácsony. Jó. Annyira nem volt magányos. Megnézhettem, ahogy valami béna, madaras fejfedőben ünnepel McGalagony a diákokkal és kaptam karácsonyi vacsorát, de ahogy tudtam, visszavonultam a saját szobámba. Nem volt ez az ünneplés nekem való. Ahogy ez sem… minek ünnepeljük meg az új félévet?
Morgós voltam, határozottan és ezen az sem segített, hogy megpillantottam Brown-t. Most nem volt kedvem még BigBoynak sem becézni. Novemberben határozottan gusztustalanul viselkedett. Semmit sem tudott rólam, az emberekről sem tud általában semmit és ítélkezik. Ő is csak egy elbaszott maszkot viselt, mint itt mi mindannyian és mégis baszott mögé nézni.
Sóhajtottam egyet és megfogtam egy újabb poharat. Így sétáltam oda hozzá… minek is? Inkább futottam volna Betty után, hogy megpaskoljam a fenekét. Még azzal is többet tudtam volna tenni az este alakulásáért.
Rajtam kívül csak Flitwick tűnt elázottnak, ahogy nagyokat sóhajtozva egy szomorú történetet osztott meg Smith professzorral. Dodonus sem volt jobb bőrben, éppen a belső szem tisztántartásáról tartott előadást DD-nek. Mondjuk nem csoda, hogy éppen neki. Rá én is felcuppantam volna, de nem tettem. Nem, mert láttam, hogy Brown úgy csóválja rá a farkát, mintha jutalomfalattal kínálnák. Még, hogy nem vagyok kedves!
Újabb sóhajtás szakadt fel belőlem, ahogy odaértem a gorillaszabásúhoz.
– Innod kéne velem egyet… hikk! – csuklottam és felemeltem felé a poharamat. – Megérdemlem, hogy igyál velem egyet! – Tettem hozzá. Sok érteleme persze nem volt a mondanivalómnak, csak beszéltem. A felemelt pohár neki ütközött Brown mellkasának. Természtesen azzal a lendülettel a ruháján is kötött ki a lángnyelvem fele.
– A fenébe… drága darab volt? – kérdeztem és gyorsan felkaptam egy szalvétát a kajás pultról. A foltra nyomtam, az pedig odatapadt. – Váó… és még csak nem is varázsoltam! – Nevettem el magamat. Túl sokat ittam és túl sok volt a bájital is mára.

Csak hagyj békén

2004.01.07

Outfit

to Mr Csirkefogó Campbell

Újabb buli, amit végig kellett szenvednem. Nem is értem, azt hittem, hogy a Roxfort egy komoly, elit iskola, végül kiderül, havonta rendeznek ilyen vad és lehetetlen partikat. Persze, lehet ennek az oka éppen Campbell, aki mindig csak azt keresi, hogy lazíthatja le a tanárokat, egyedül én és Smith állunk ellen a nyomásának. Ha jól látom, még Minerva is jól érzi magát, szinte hihetetlen, hogy megpuhította a vénlányt is. Jobb dolgom híján az asztaloknál álldogáltam és vártam a lehetőséget, hogy elnézést kérjek Digby professzornőtől a karácsonyi partin való viselkedésemért. Azonban ez a lehetőség rendre kudarcba fulladt, mert egyik ittas tanár találta meg őt a másik után, így magamban maradtam már a negyedik italom társaságában. Enni nem sokat ettem még, így lehet jobban is járok, ha nem érek oda a kedves Digbyhez, lehet csak jobban lejáratnám magam. Lehet beszélni sem tudok már rendesen. Feladva az esélyt, hogy valaha is közelebb jutok a professzornőhöz, körbenéztem. Flitwick professzor szokása szerint ittas, mindig gyorsan az üveg aljára néz, legalább is ezt hallottam róla, most volt lehetőségem személyesen is megtapasztalni, Dodonus ittas szavait még hallgatni is volt szerencsém, míg vártam, hogy közelebb férkőzhessek Digbyhez, most azonban Smith is jobb társalgópartnert talált Bolton társaságában, az általában idegesítő Mariskával a nyakában. Ah…kezdem átvenni Campbell szokásait, kezdek én is mindenkit a becenevén hívni. Ártó szokás ez, de mit tenni, ennyi alkohol után, nem csoda, hogy eltorzul az ész.
Campbell furcsa mód egyedül áldogált, pedig arra számítottam, hogy vagy Bettyt vagy Digbyt fogja ostromolni, de azt is el tudnám képzelni, hogy Sage-ekhez beugrana harmadiknak.
Szerintem ezt meg iszom, aztán nyugovóra térek, még a végén megszólít valaki és jelenetet rendezek. Nem erősségem a párbeszéd, főleg nem ittasan, főleg nem olyan alakokkal, akiket a hátam közepére sem kívánnék, de valószínűleg Campbell felfogta, hogy nem akarok vele társalogni. Azóta, persze kiderült, hogy Ezra volt a kis elkövető, terveimben szerepel a kifingatása, már volt alkalmam öt kört futtatni vele a parkban, mert rosszaságon kaptam. Igazából csak úgy tartotta kedvem, de míg idejár szivatni fogom azt a kis bajkeverőt.
Valaki közeledik. Oldalra nézek és meglátom azt az embert, akivel a legkevésbé sem akartam ma találkozni.
– Innod kéne velem egyet… hikk! – csuklott és felemelte a poharát. – Megérdemlem, hogy igyál velem egyet! – tette hozzá és meglepetten tapasztaltam, hogy berúgott. Lekezelően, nehezeket pislogva néztem le rá, azt, hogy nekem nyomta a poharát és leöntötte a mellényem körülbelül úgy regáltam le, mint egy lajhár.
- Te neked kellene velem innod velem! – válaszoltam kicsit túlspilázva a dolgot, a fejemben jobban hangzott ez a mondat.
– A fenébe… drága darab volt? – kérdezte, miközben próbálta menteni a menthetőt és gyorsan felkapott egy szalvétát a kajás pultról. Szintén a leöntött területre nyomta, majd, mint aki minden problémát letudott volna ezzel, hozzátette. – Váó… és még csak nem is varázsoltam! – nevetett, nevetett azon, hogy tönkretette a méreg drága mellényem…hehe…hehehe…méregdrága…hahaha.
- Hogy lenne már méreg drága, te barom. Mindent…mi…mindent használtam veszek…hahaha. – nevettem vele én is megfogva a vállát.
- Majd te…te veszel nekem helyette egy drágát. Tenneked úgyis jól megy. – tettem hozzá még mindig kacagva.    

KOMOLYAN VENNÉL VÉGRE?
2004.01.07.



to: BigBoy Brown

outfit

Hogy a fenében lehet valaki ilyen mocskosul széles? Sportember voltam. Láttam megtermett hajtókat és terelőket, akik mindenkin átküzdötték magukat, csakhogy megszerezzék az áhított előnyt a csapatuknak. Én ebben kívülálló voltam persze, de Brown még a megszokottaknál is sokkal, de sokkal nagyobb volt. Mondjuk mint egy kétajtós szekrény… vagy inkább kettő kétajtós szekrény. Mégis mivel pumpálja ez magát?
Nem volt időm a testfelépítésén agyalni, ahogy véletlenül a mellkasába locsoltam a lángnyelvet. Kicsit sajnáltam a tüzes kis italt, mert inkább ittam volna meg… na meg Brown is megpróbálta kicsípni magát és a barna mellénye éppen elég ragacsos lett most ettől… mintha mellkason pisálta volna egy tündérmanó. Ezen magamban jót is vihogtam.
– Te neked kellene velem innod velem! – válaszolta BigBoy. Persze időközben egy szalvétát nyomtam a foltra, hogy elrejtsem. Így kicsit jobban nézett ki, mint mondjuk egy félperccel korábban. Olyan volt, mintha egy hatalmas valamivel lezabálta volna magát. Bár Brown mellkasán a normálméretű szalvéta is egészen kicsinek tűnt.
– Hogy lenne már méreg drága, te barom. Mindent…mi…mindent használtam veszek…hahaha – nevette el magát. Hát ez furcsa volt, de valamiért csak még jobban kellett röhögnöm. Biztosan nem a bájitalaimra kellett volna rápiálnom. Ez az este bizonyára nekem lesz a legvidámabb. Á! Talán Brownnak is az kéne, hogy ellazuljon. Vajon élvezné a fájdalomcsillapító kotyvalékokat.
– Majd te…te veszel nekem helyette egy drágát. Tenneked úgyis jól megy.
Bólintottam egyet. 
– Elviszlek a Mágus térre vásárolni, te melák… – vihogtam fel, még a szám elé is kellett kapnom a kezemet. A szexi nőstények előtt nem akartam azért kisfiúsra járatni magamat. Fiatal vagyok, de közel sem gyerek… egy-két gyenge pillanatomat leszámítva. Azt persze Brown sosem láthatja meg. Így is úgy kezelt, mint egy rakat szart, csak azért, mert többet értem el nála.
– Rád fog férni egy rendes ruhatár… hikk! –Csuklottam egyet. Azzal a lendülettel fordultam is az italos asztal felé. Mutattam neki, hogy menjünk oda, még hátba is veregettem, hogy kövessen. Aztán szépen elindultam, kissé dülöngélve arra. – Na gyere, akkor iszok én te veled. – Folytattam és ahogy odaértem, megfogtam két poharat. Az egyiket felé tartottam, a másikat megtartottam.
Vajon mire ihatnánk? Arra, hogy ma még nem is szólt be annyira durván? Vagy éppen arra, hogy fájnak a karjaim, a lábaim, az oldalam, a nyakam és a fejem? Vagy hogy… hogy… még nem estem le a seprűről ezek ellenére sem? Hirtelen keserű lett a szájízem és lebiggyesztettem az ajkaimat. Fasza. Így kell elcseszni az ember jókedvét egy pillanat alatt. Hirtelen semmire sem vágytam jobban, mint egy vicces cigire. Az legalább fel tudott vidítani.
– Mi is igyunk… – dünnyögtem.

Csak hagyj békén

2004.01.07

Outfit

to Mr Csirkefogó Campbell

Nem tudom, mi történt. Teljesen elengedtem magam, annak ellenére, hogy itt volt majdnem a teljes tanári kar. Jól éreztem magam és nem foglalkoztam sem a tartásommal, sem a múlttal vagy a megregulázott közönyösségemmel. Még Csirkefogó közelségét és érintését sem tartottam kellemetlennek, bár megígértem magamnak és őt is megkértem arra, hagyjon békén. Együtt nevettünk, bár meglehet ő mindig ilyen. Beiszik vagy Merlin tudja miket szed be, hogy jól érezze magát és leszarja a valóságot és mindazt a megrázkódtatást, amin én is átmentem. Biztos neki is van valami takargatni valója, amit a lazaság és a sikeresség mögé rejt, de a tudatmódosítók ezt mind elrejtik, bár nem hibáztatom érte, magam is ezt tenném. A mindenit, azt se tudom, minek élek, az életem egy nagy tál szarkupac.
– Elviszlek a Mágus térre vásárolni, te melák… - válaszolt még mindig nevetve, mire én levettem a szalvétát a mellkasomról és gondosabban áttöröltem a leöntött ruhadarabot. Persze, vele nevettem, mert valamiért volt egy humoros oldala ennek a történetnek, de tudtam, úgysem vesz nekem másikat.
– Rád fog férni egy rendes ruhatár… hikk! – tette hozzá, majd megpróbált az asztalok felé cibálni, ami ha nem engedtem volna a húzásnak, biztos nem ment volna könnyen, de a fenébe is, tudtam mire készül és rám fért már egy rendes lazulós este.
- Na de hé…én válogatom össze. A te stílusod nekem túl fennnnkölt. – nevettem megnyújtva a szót, szabad kezemet pedig a magasba emeltem, ezzel is jelezvén, mennyire is tartom a stílusát nem eviláginak. A másik kezemmel a vállánál magamhoz húztam őt, majd még mindig kacagva böktem a mellkasához.
- Na végre, valamiben egyet értünk Mr. Kviddicssztár professzor. – mondtam, bár ez nem amolyan szívom a vérét beszólás volt, hanem amolyan már minden mindegy volt, csak nevessünk elszólás. Nem olyan rossz fej ez a srác, csak még nem nyílt meg senkinek és nem fedte fel a benne rejlő bánatot, ami miatt felhúzta az arcára a maszkot. Talán belefáradt a sok edzésbe, mérkőzésbe és még itt is neveli a nebulókat? Sok lehet neki? A bulikkal és az orgiákkal el akarja felejteni, talán mit rejt a szíve vágya vagy a bánatát akarja valahogy oszlatni a viselkedésével. Az is lehet azonban, nincs neki semmi baja, csak tényleg ilyen. Bejött neki az élet és szarik a világra.
– Mi is igyunk… - dünnyögte abbahagyva a nevetést. Kicsit elkedvtelenedett, talán eszébe jutott miért is iszik ennyit, vagy ez mind egy színjáték lett volna és nem azért hívott félre, hogy igyunk, hanem hogy jól beolvasson nekem minden halló fültől távol?
- Igyunk… - gondolkodtam mostmár én is megkomolyodva. – arra, hogy még nem nyírtuk ki egymást? – vetettem fel rámutatva a férfira, majd tovább gondolkoztam, hiszen annyi mindenre lehetett koccintani.
- Hogy a tanulóink a legelitebbek és a hálával tartozunk, amiért ilyen jól és szépen fejlődnek szárnyaink alatt. – magyaráztam komoly képpel kezdve, de a mondat végére elnevettem magam. Persze, elit tanulók.
- Nem…nem…most komolyan…Igyunk a… - itt egy pillanatra elkomorodtam… - nincs mire koccintanom…a fenébe is utálok mindent az életemmel kapcsolatban, mondj te valamit inkább. – keseredtem el, majd keményebben szorítottam meg a poharat, félő is volt, hogy elpattan. A francos múlt, szar a jelen is és semmi okom bizakodni abban, hogy a jövőm is jobb legyen. Hikk…sokat ittam.

KOMOLYAN VENNÉL VÉGRE?
2004.01.07.



to: BigBoy Brown

outfit

Határozottan túl sokat ittam. Éreztem minden porcikámban az alkohol mámorító erejét. Még a lépteim is könnyebbek voltak, amikkel közelebb léptem Brown-hoz. Nem lett volna muszáj, sőt, ami azt illeti, mindenkinek jobb lett volna, ha egész egyszerűen békén hagyom őt. Nem kellett ez a felesleges melodráma, hogy tovább rontsa a mindennapjaink hangulatát. Éppen eléggé utált, lényegében ok nélkül, egy előítélet alapján.
A testem még mindig fájt. A háború alatt az otthonunkat ért támadásban ezer meg a csontjaimat törték szarrá. A kviddicsben nem akadályoz, de a fájdalom elviselhetetlen, ha változik az időjárás vagy éppen túlhajtom magamat. Azt mondják a medimágusok, hogy az átok az oka, amit rajtam használtak. Megmérgezett belülről. Ezért kaptam erős bájitalokat, de persze erről senki sem tudhatott, főleg nem a Brown-félék.
- Na de hé…én válogatom össze. A te stílusod nekem túl fennnnkölt. - Nevetett fel BigBoy, ahogy a ruhatárváltást javasoltam. Csuklottam egyet és bólogattam válaszként. Az én stílusom tényleg béna lenne rajta, mint egy nagyra nőtt selyemfiú, úgy festene. Ami rajta elegáns, rajta bohócos lenne.
Átkarolta a vállamat.
- Na végre, valamiben egyet értünk Mr. Kviddicssztár professzor.
Erre már nem bírtam, felnevettem. Még mindig egy nézőpontból látott, de kellőmennyiségű bájitallal és alkohollal a szervezetemben szánalmasan viccesnek találtam. Még a hasam is megfájdult tőle. De nem számít, a súlyától amúgy is borzalmasan fájtak a vállaim. Nem nehezedett rám, de ez még mindig a korábbi kínjaim hatása volt. A bájital sem volt teljesen hatásos.
- Igyunk… - mondta végül, ahogy a tósztra került a sor. - arra, hogy még nem nyírtuk ki egymást?
Megemeltem a poharam.
- Vagy, hogy te nem öltél meg engem! - Javasoltam, de hiába. BigBoy folytatta. Mikor lett ilyen beszédes? Nyilván az alkohol tette. Korábban vagy morgott a közelemben vagy elmondott mindennek, most viszont egész arzenált sorolt fel arra, miképpen is koccinthatnánk.
- Hogy a tanulóink a legelitebbek és a hálával tartozunk, amiért ilyen jól és szépen fejlődnek szárnyaink alatt. - Aztán elnevette magát. Én csak sóhajtottam. Ha valamire, hát a munkára biztosan nem akartam inni egy kortyot sem. - Nem…nem…most komolyan…Igyunk a… - komorodott el. -  nincs mire koccintanom…a fenébe is utálok mindent az életemmel kapcsolatban, mondj te valamit inkább.
Vállat vontam.
- Igyunk arra, hogy jóképű vagyok. Azzal nem lőhetünk mellé. - Koccintottam a poharához az enyémet, majd nagy korttyal lehúztam a pohár tartalmát. Kellemesen, szédelgősen talált fejbe, de legalább volt erőm megint Brown-ra vigyorogni. Hirtelen ötlettől vezérelve, megragadtam a karját és elkezdtem húzni magammal. Menet közben letettem a poharamat és felkaptam egy üveg lángnyelvet. Még bontatlan volt.
- Bízz bennem! - Mondtam és kivezettem a tanáriból nyíló kicsi teraszra. Régebben itt dohányoztam Boltonnal és Smith-szel, egészen be lehetett látni a hegyvidékes erdős részt. Milyen jókat is lehetne erre repkedni! Még sóhajtottam is egyet a gondolatra, ahogy a csillagos égbolt alatt, egészen távolra lehetett látni. Persze most hűvös volt, de az alkohol melegített annyira, hogy ne tűnjön fel.
- Nézd meg ezt a helyet... milyen békés. Arra teremtették, hogy az ember jól körbe repülje egy rozoga, iskolai seprűn. - Mondtam. Már majdnem telihold volt, így jól megvilágította az arcomat és sajnos, ha BigBoy nem volt túl ittas, láthatta, hogy kissé magam alatt vagyok. Máskor vigyorgok és mindenki elhiszi, hogy az a maszk a valóság. Most viszont alig tudtam nem lebiggyesztett ajkakkal sajnálni magam.
Inkább előhúztam egy szál cigit és bepréseltem az ajkaim közé.
- Kérsz? - Nyújtottam felé a cigis dobozt.

Csak hagyj békén

2004.01.07

Outfit

to Mr Csirkefogó Campbell

Kellemesen zsong a fejem, olyan, mintha egy felforrósított körhinta pörögne folyamatosan az agyam helyén. Zavarbaejtő, kicsit aggódom is, mit hoz majd a reggel, de jelenleg olyan nyugodt vagyok, egy zen mester elbújhatna mellettem. Campbelltől, ami általában idegesítő vagy sértő, most vicces és menő, ja kicsit az. Nem csoda, hogy mindenki odáig van érte, bevallom, a régi énem is jól érezné magát a társaságában, de ő elnyelte egy teljesen meggyötört, viharvert, lelkironcs ember. Megkomolyodtam és néha az az érzésem, neki is meg kellene, pedig az ő korában én magam is hasonlóan viselkedtem, bár nem voltam tanár.
- Vagy, hogy te nem öltél meg engem! – válaszolt, mikor javasoltam, hogy koccintsunk, arra, hogy még nem tettünk kárt egymásban. Csak püffögve legyintettem és megráztam a fejem.
- Sosem bántanálak Campbell, vagyis…nagyon jó ok kellene hozzá. Ez a néhány fricska pedig kevés ahhoz. Hikk… - csuklottam a végére, ahogy a mellkasába bokszoltam amolyan játékosan, mégis erőt fitogtató módon. Jó az, ha tudja, erőben én vagyok a jobb, mondjuk egy kviddics játékos nem szabadna, hogy felérjen egy SVK tanárhoz vagy egy aurorhoz, de ki tudja, milyen keményen bűvöli a pálcáját, ha úgy, mint a micsodáját odalenn, lehet bajban lennék.
- Igyunk arra, hogy jóképű vagyok. Azzal nem lőhetünk mellé. – szemeimet összehúzva bámultam le rá, kicsit játékosan megnéztem magamnak, majd elismerően, flegmán bólintottam.
- Ja, snájding gyerek vagy. Még egy kis izom kellene rád és tényleg nem tudnánk levakarni rólad senkit. – nevettem elismerően, majd én is legurítottam a felest, amit kiöntött korábban, ugyanis féltem, hogy ez az adag is a mellényemen végzi.
Éppen nyelvemmel próbáltam az ital maradékát lenyalogatni a szám széléről, köszönhetően ügyetlenkedésemnek, mikor Len elkezdett kifelé rángatni. Na ez egy jó ötlet volt, a friss levegő valamennyire kitakarítja a fejünket, plusz a többi tanár sem hallja mennyire szánalmasan lerészegedtünk. Az is lehet azonban, hogy olyan dolgokról akar beszélni, amit más nem hallhat, vagy csak ki akarja szellőztetni a fejét. Még mindig ismeretlen számomra ez az ember, sosem tudom éppen mi jár a fejében.
- Bízz bennem! – kért meg rá, miközben másik, még szabad kezével felkapott egy üveg lángnyelv whisky is. Vittem magammal a poharamat, egyrészt időm sem lett volna lerakni, miközben kifelé cibáltak, másrészt így legalább én is tudtam osztozni az ital iránti szeretetben, már, ha megkínál.
- Nézd meg ezt a helyet... milyen békés. Arra teremtették, hogy az ember jól körbe repülje egy rozoga, iskolai seprűn. – magyarázta, mikor kiértünk és én magam is szétnéztem. Mielőtt jött volna a hideg idő, sokat szivaroztunk itt Smith-szel, ilyenkor leginkább az égboltot bámultuk és a csillagokat, egymáshoz viszont nagyon ritkán szóltunk. Nyugtató volt, tehát ismét, a mai napon már sokadszor kellett igazat adjak Campbellnek. Ijesztő, szerintem ez rekord.
- Azt hiszem igazad van. Békés. – válaszoltam nekitámaszkodva a korlátnak, úgy meredtem a távolba, figyelve a teliholdat, ami szinte úgy világította meg a kis erkélyt, mint egy tragikomédia színészeinek előadását.
- Kérsz? – kérdezte Campbell felém nyújtva bagóját, majd elmosolyodtam a felajánlásra és a mellényem belső zsebébe nyúltam. Elővettem a buli utánra tartogatott szivaromat, majd felé mutattam. – és te ilyet? – Igen, kettőt hoztam, mert számítottam rá, hogy Smith-szel hamar letudjuk a murit és kijövünk ide elpöffögtetni, de mint ahogy az látszik, nem így sült el az este.
Szép komótosan elővettem a mindig zsebben tartogatott kicsike szivarvágót, majd lenyiszaboltam a végét, elégedetten szaglásztam végig, mint egy csinos, érett nő nyakát szokták udvarláskor. Óh…drága Digby.
Ha elfogadta a szivart, az övét is lecsíptem, majd bármit is tesz a szájába, ami káros és éghető, segítettem neki meggyújtani. Amint végeztünk és már mindketten pöfékelünk, a közben erkélykorlátra tett poharam nyújtottam felé, reméltem, nem csak magának hozta ki az üveget, bár lehet jobb lett volna.
- Tudod. Én is sokat kviddicseztem. Akkoriban a suli legjobb őrzője voltam és nem csak a termetem miatt. – próbáltam kicsit menőzni, habár a sztori kimenetele nem effelé hajlott.
- Olyan voltam, mint most te. Gondtalan, menő, a bulik királya. Ezt ígérte a családi életem és a munkám is. Tepertem, tele vágyakkal és célokkal. Azonban, nem minden buli ér véget happy enddel. – néztem rá végül mosolyogva, mikor megláttam a hold fényében, hogy ő sem a legboldogabb. Elkomorodtam, majd elvettem a tekintetem róla.
- Mi a te sztorid? – kérdeztem néhány másodpercnyi szünetet követően, ameddig mélyet szippantottam a szivaromból, majd Len tiszteletére három kört formáltam a levegőbe és egy gömb alakot átfújtam rajtuk. Tíz pont a griffendélnek. 

KOMOLYAN VENNÉL VÉGRE?
2004.01.07.



to: BigBoy Brown

outfit

Az alkohol nem volt rám jó hatással. Most nem szórakoztató voltam, hanem megkeseredett, egyenesen túl érzelmes. Talán tényleg nem volt jó ötlet bájitalokra inni. Nem egy kviddicsjátékos így csinálta ki magát, most meg zombiként hevernek a Mungóban vagy a föld alatt. Egyik sem lett volna büszke kimenetele a karrieremnek, ahogy az sem, ha rájönnének, mennyire fájnak a csontjaim és az izmaim, ha éppen olyan az idő vagy csak szeszélyeskedik a testem.
– Sosem bántanálak Campbell, vagyis…nagyon jó ok kellene hozzá. Ez a néhány fricska pedig kevés ahhoz. Hikk… – Közölte Brown, én pedig egyetértően bólogattam. Hát persze. Sosem bántana, de valójában ott volt az a villanás a szemébe, amiből szinte éreztem, nem is lenne olyan nehéz nagyon jó indokot találni. Ő volt az egyetlen férfitanár, akit zavart a jelenlétem. A többiekkel el-elbeszélgettem, de valamiért Brownie képtelen volt ezzel megbarátkozni.
– Ja, snájding gyerek vagy. Még egy kis izom kellene rád és tényleg nem tudnánk levakarni rólad senkit.
Elnevettem magam.
Elképzeltem, ahogy az ő testalkatával ülnék a seprűn és próbálnám elkapni a cikeszt. Nos, van ahol a túlsok izom inkább hátrányt, semmint előnyt jelentett volna. A kviddics éppen ilyen volt. Még a terelőknek sem szokott akkor izomzatuk lenni, inkább szálkásak és a vállasak voltak.
– Hidd el, nekem nem állnának jól a lufik az ingem alatt! – Legyintettem, majd csuklottam egyet, ahogy a tekintetem a teraszajtóra vándorolt. Hirtelen ötlet volt odakimenni, de vágytam azt a csendet és persze a tájat. Na meg menet közben, csakhogy biztosítsam a saját hangulatom is, egy üveg lángnyelvet vettem magamhoz. Kellemesen tüzes volt ahhoz, hogy életben tartsa ezt a nem egyszerű társalgást.
Sosem voltam szentimentális, a Roxfortot kis iskolának tartottam az élet minden más részéhez képest, ám ez a táj és a lehetőségek, melyek ezen a helyen bontakoztak ki, még az én életemet is felülírták. Mellesleg, nem is olyan régen.
A táj békés volt, leírhatatlanul gyönyörű. Bár a levegő egészen hűvös volt, mégsem zavarta meg a hely békéjét. Meglepett, hogy még BigBoy is képes ezt az egészet békésnek titulálni. Olyannak tűnt, aki egész életében soha, sehol nem volt képes ilyesmit érezni. Nem voltam annyira jó emberismerő, de a legtöbbre rá volt írva, ha valami kínozza. Brownt pedig minden bizonnyal nem én akartam az őrületbe kergetni. Volt egy olyan érzésem, hogy célpont voltam. Én csak szórakoztam vele, ő meg komolyan vette. Ami másoknak olyan egyértelmű és mulatságos, meg üdítő volt, az neki bosszantó és szokatlan.
Felajánlottam neki, hogy kaphat egy cigit. Igen, márkás volt és a legjobb fajta, amit a piacon kapni lehet… de ő jobbat adott. Szivar. Nem sokszor szívtam, most viszont csábított a gondolat, hogy újra kipróbáljam. Utána nyúltam és elvettem.
– Na, de Brown, elkényeztetsz. – Fogadtam el a kedvességét, figyelve, ahogy a szivarvágóval dolgozik. Úgy tűnt ért ehhez, bizonyára többször élvezte az ilyen dohányt. Én Egyiptomban próbáltam ki, ahová nyáron úgy menekültem el, csak hogy egy kicsit ne halljak semmit. A luxus szálloda legeldugottabb szobáját vettem ki, majd éjszakánként, mikor elég hűvös volt és nem láthatott meg senki, végig repültem egy ócska seprűvel a sivatag felett. Minden pillanatát élveztem. Az volt maga a szabadság, nem a pénz vagy a csillogás.
– Tudod. Én is sokat kviddicseztem. Akkoriban a suli legjobb őrzője voltam és nem csak a termetem miatt.
Egy kicsit kuncogtam a visszaemlékezésre. Talán őrzőként még jól is funkcionálhatott… vajon mennyi labdatámadást foghatott fel?
– Olyan voltam, mint most te. Gondtalan, menő, a bulik királya. Ezt ígérte a családi életem és a munkám is. Tepertem, tele vágyakkal és célokkal. Azonban, nem minden buli ér véget happy enddel.
Semmit sem értett belőlem. Ez csak egy szerep volt, ahogy neki is csak egy szerep volt, adni a keményfiút, miközben sebek voltak mögött. Azt mondta a bátyám, hogy néha meg kell mutatni a hegeinket, hogy mások megértsenek… de én nem akartam megmutatni. Ha a lepel lehullik, minden lehullik.
– Sajnálom. – Feleltem őszintén és beleszippantottam a szivarba. A füstöt nehézkesen, hosszan fújtam ki. Valójában egész kellemes bukéja volt. Nem akartam rákérdezni, mi történt a családjával, válás, vagy rosszabb… féltem, hogy azzal a sebbel már én sem birkóznék meg. Talán az én vallomásom után.
– Mi a te sztorid? – kérdezte végül. Tudtam, hogy erre is sor kerül. Ő adott, most nekem is adnom kellett.
– Egy mugli születésű anya, néhány halálfaló, borzalmasan sok vér és sok törött csont. Valójában egészen átlagos, akármilyen borzalmasan is hangzik. Tudjukki uralma mindenki családját tönkre tette, mindenki életébe beférkőzött valahogy– suttogtam és újabb adag füstöt engedtem magam elé. A részegsége tompult. Olyan furcsa, elmélkedő állapotba vágott át. Nyeltem egyet, mert úgy éreztem még beszélnem kell. – Az összes csontomat eltörték. Egy gyógyító rakott össze, de az emléket sosem veszi el. Sem a fájdalmat, ami utána maradt.
Persze nem ez volt a legrosszabb. Anyám halála. Borzalmas, fájdalmas… egyenesen felfoghatatlan.
– Mi… történt a családoddal? – kérdeztem végül halkabban.

Csak hagyj békén

2004.01.07

Outfit

to Mr Csirkefogó Campbell

Rá kell sokszor döbbennem, üres az életem. Folyton ugyanazt csinálom, megállás nélkül, semmi változatosság, senki és semmi sem rángat ki a komfortzónámból, de csak mert nem engedem. Elmerülök a magányban, az önsajnálatban, mert úgy gondolom, ez így van jól. Ez is vicces, hogy pont most gondolkozom el ezen, miközben Campbell professzorral iszogatok egy tanároknak tartott bulin. Lehet ez őt igazolja és tényleg el kellene engednem magam, no persze csak bizonyos határokon belül. Élveznem kellene ezeket a bulikat, világot kellene lássak, esetleg nyitni az emberek felé. Ezen talán józanul is elmélkednem kellene majd mielőtt olyan döntést hozok, amit később megbánhatok vagy olyat teszek, amivel kellemetlen helyzetbe sodorhatom magam vagy másokat.
– Hidd el, nekem nem állnának jól a lufik az ingem alatt! – legyintett és igazat kellett neki adjak. Valóban nem mindenkin mutatnak jól a megdagadt, kidolgozott izmok. Nekem eleve ilyen volt a testalkatom, nagy darab voltam már az iskolában is, így választhattam, hogy a ruhám alatt izmok vagy háj türemkedjen ki. Ha kevesebb lett volna rajtam az izom, szerintem hülyén néztem volna ki, persze lehettem volna térkép is éppenséggel, erekkel a karjaimon, de maradtam a nagy izmoknál a szállkás testalkat helyett.
A szivarral való babrálás közben is az alkaromra bámultam, úgy feszült az ing alatt, az volt az ember érzése, majd szétszakad a ruhadarab és még csak be se feszítettem rendesen. Nem, túlságosan szeretem őket, ahhoz, hogy meggondoljam magam és lemondjak az edzésről és az egészséges életmódomról. Nem is lennék önmagam, több éves munkát kidobnék az ablakon.
– Na, de Brown, elkényeztetsz. – válaszolt Cambpell, ahogy elfogadta a szivart, majd lecsippentettem a végét, hogy aztán meggyújtva mindketten élvezhessük a kubai barátaink által készített füstös élvezetet, ahogy a levegőbe engedjük a füstjét, végtermékét a nyugodt, felhőtlen életnek.
Úgy meséltem neki pöfékelés közben, mintha csak egy parancsnokságon lévő haverommal tárgyalnék egy Whisky mellett vagy a medimágus agytúrkászomnak mesélnék a mentális bajaimról. Nem tudom, az ital hozta ki belőlem az őszinte érzelgősködést vagy csak bizonyítani akartam, okkal vagyok mindig ilyen merev és gondterhelt. Esetleg önsajnálat? Reméltem, hogy megsajnál és nem cseszeget többé? Jól hangzott, de nem. Magamon könnyítettem. Az ital mindig előhozta belőlem ilyenkor a magatehetetlenség és a depresszíó érzéseit, aminek köszönhetően vagy egyedül gubbasztottam a szobámban még több alkohol társaságában vagy beszéltem. Hát most ki akartam adni magamból, ha meghallgat Campbell, ha nem, legfeljebb itt hagy az erkélyen egy magamban. Az sem olyan rossz.
– Sajnálom.
- Ne tedd, inkább adj már a Whisky-ből, órák óta tartogatom a poharat. – nevettem fel, mikor részvéttel a hangjában felelt. Nem akartam annyira elrontani azt a kevéske megmaradt jó hangulatot és azt végképp nem akartam, hogy gyengének higgyjen. Kemény vagyok…legalábbis szeretem annak mutatni magam.
– Egy mugli születésű anya, néhány halálfaló, borzalmasan sok vér és sok törött csont. Valójában egészen átlagos, akármilyen borzalmasan is hangzik. Tudjukki uralma mindenki családját tönkre tette, mindenki életébe beférkőzött valahogy. – hallgattam, ahogy hallkabbra véve hangját mesélte saját történetét. Töredékét annak, aminek köszönhetően olyan fejet vág, mintha kivégezni vinnék. Közben csendben töltöttem a poharamba az italból, ha persze végre valahára ide adta nekem.
– Az összes csontomat eltörték. Egy gyógyító rakott össze, de az emléket sosem veszi el. Sem a fájdalmat, ami utána maradt. – itt abbahagytam a mocorgást és felnéztem. Szegény ördög. Mit az én bajom az övéhez képest, szinte semmi. Megadóan sóhajtottam és úgy nyújtottam vissza az italt a férfi felé. Nem szóltam, visszafordultam mostmár a korlát irányába és ismét rákönyököltem. Aprót kortyoltam a Whiskyből, mostmár valóban amolyan macsó módjára ittam, majd leszorítottam a krémes, égető ízt egy slukk szivarral. Újabb nagy sóhajjal engedtem ki a füstöt, majd megráztam a fejem.
- Hogy vagy képes erre ember. – mondtam szinte inkább magam elé suttogva, a hanglejtés nem kér-dést sejtetett, inkább megrökönyödést. – ekkora fájdalmat viselsz el, mégis úgy próbálod élni az életed, mint akinek a világon semmi baja. Megtörték a szíved és a tested, te mégis olyan…Campbell vagy. – nevettem el magam a végén. Találtam egy kifejezést erre az egészre.
- Sajnálom, azt hiszem rosszul ítéltelek meg, bár gondolom nagyjából lesz*rod, eddig mit gondoltam és ezután sem fog ez változni. – mondtam megrántva a vállam, miközben az italomat bámultam.
– Mi… történt a családoddal? – kérdezte végül, bár biztos voltam benne, csak illemből teszi, igazából annyira nem akar bele menni a dologba. Lehet esélyt lát arra, hogy megoldjuk a köztünk lévő év eleje óta tartó ellenségeskedést, vagy csak kiváncsi arra, miért vagyok mindenkivel távolságtartó és ellenséges.
- Semmi. Velünk ellentétben nekik a világon semmi bajuk. – mosolyodtam el, belegondolva, hogy milyen egyszerű is valakit kitörölni egy életből. Nekem sose menne. – Élnek, boldogan…nélkülem. – tettem hozzá püffögve egyet, majd mélyet szívtam a szivaromba. Tudtam, hogy ennyivel nem úszom meg. Rendes választ kell adjak, ez amolyan epés megjegyzés volt tőlem feléjük, no nem mintha hallanák a távolból, amit mondtam. Két megkeseredett ember volt itt az erkélyen és boldog emberekről kell beszéljek neki, mikor ő a poklok poklát élte meg és az ő családja már nem lehet köztünk. Az élet valóban nem túl kegyes hozzánk.
- Ahogy te is mondtad. – kortyoltam a Whiskymbe egyet, miközben összeszedtem a gondolataimat. – Lord sz*rházi mindannyiunk életéből szakított egy darabot. Engem veszélyesnek ítélt meg, ezért a Minisztérium megvádolt, hogy segédkezem neki és bedugtak az Aszkabanba, miközben a feleségem terhes volt. – magyaráztam, majd mivel pár kellemetlen emlék bedörömbölt az elmémbe, kis szünetet tartottam. Tikkelt párat a szemem, a fejem zsongott, pár rémkép tűnt elő a semmiből. Hosszúkat pislogtam és megráztam a fejem. Szörnyű érzés. Ilyenkor legszivesebben levetném magam egy szikláról, hogy vége legyen.
- Míg benn élveztem a dementorok vendégszeretetét ghm… *fogtam közben a fejem, mert megint megszédültem kicsit a rémképektől.* - a feleségem elhagyott egy másik fasziért és vitte a gyerekemet is, akiről kiderült, hogy nem is az enyém. – nevettem a mondat végére.
- Ez…a legrosszabb…hahaha…ez a gyerek…haha…tartotta bennem a lelket odabenn…hehehe…érted, erre kiderül…nem is az enyém… - nevettem már szinte önfeledten.
- A házam, a vagyonom, a családom...az életem. Minden oda lett. Mentálisan tönkre mentem és ha meglátok egy dementort összeszarom magam. – mosolyogtam rá, bár a tekintetemen láthatta, kicsit még zavaros és a szemem is tikkelt. Hiába, akárhányszor eszembe jutnak az aszkabanban töltött évek, előjön ez a roham, bár mióta Dr. O’Mara agytúrkászhoz járok, enyhültek a tünetek.

KOMOLYAN VENNÉL VÉGRE?
2004.01.07.



to: BigBoy Brown

outfit

Az alkohol szinte bugyogott az ereimben. Az elmémet elhomályosította, így pedig a menőség álarca egészen lesiklott az arcomról. Éppen Brownie előtt fedtem fel valamit, ami sokkal mélyebben volt bennem… elrejtve, mint egy kincs. Valójában egy szégyellni való titok volt. Mégis milyen kviddicsjátékos vallaná be, hogy küzd a fájdalommal, hogy a meccsek nem csak borzasztó erőpróbák, de kínzó következményekkel járnak? Nem mindig, ám igencsak sűrűn ahhoz, hogy Lennox Campbell ne a környék legjobb játékosa legyen, hanem a legszomorúbb életű alakja legyen. Ez a szerep nem tetszett. Nem erre születtem.
– Hogy vagy képes erre ember. – Szólalt meg Brown a rövid vallomás után. Azt hittem, csak iszok a whiskyből, amit éppen az előbb töltöttem ki a poharába. De nem, ő inkább beszélt. Erre képtelen voltam már ránézni, csak a távolba bámult. A hegyekre, a zöldellő lankákra… nekem nem kellett a sajnálat vagy az együttérzés. Attól nem leszek előrébb. – ekkora fájdalmat viselsz el, mégis úgy próbálod élni az életed, mint akinek a világon semmi baja. Megtörték a szíved és a tested, te mégis olyan…Campbell vagy.
A nevetéstől kicsit jobban éreztem magam. Beleittam az üvegbe. Minek vesződtem volna pohárral, ha egyszer ennyire könnyen magamhoz vehettem az italt.
– Sajnálom, azt hiszem rosszul ítéltelek meg, bár gondolom nagyjából lesz*rod, eddig mit gondoltam és ezután sem fog ez változni.
Nem bírtam ki. Vállon veregettem. A legjobbakkal is előfordult. Az anyámnak meg már amúgy sem fáj, amit vele tettek. Többé nem… és ezért én sem gondolok rá. Minden erőmmel azon voltam, hogy ezeket az emlékeket elnyomjam. Nem akartam, hogy tudják rólam, miken mentem keresztül, habár mikor idejöttem dolgozni, éppen ezzel szembesültem. Az igazgatónő ismerte az anyámat, az én múltamat. Jóformán nem volt mit titkolnom előle.
– Semmi. Velünk ellentétben nekik a világon semmi bajuk. – Felelte Brown fanyar mosollyal, mikor a családjáról kérdeztem. Miközben beszélt kissé remegő kézzel, talán túlzottan is megtöltöttem a poharát. – Élnek, boldogan…nélkülem. – Tette hozzá és a szivarból vett magához egy adagot.
Én is hasonlóképpen tettem. Volt ebben valami dekadens és mégis megnyugtató. Eleve szerettem füstölögni, de a szivar más volt, mint egy egyszerű cigaretta. Nem illett hozzám. Valahogy az olyan nagydarab pasik stílusa volt ez, mint Brownie vagy Oliver. Mindketten jól mutattak vele, én viszont csak a szórakozás kedvéért vállaltam be.
– Ahogy te is mondtad.– Kortyolt a whiskybe egyetet. – Lord sz*rházi mindannyiunk életéből szakított egy darabot. Engem veszélyesnek ítélt meg, ezért a Minisztérium megvádolt, hogy segédkezem neki és bedugtak az Aszkabanba, miközben a feleségem terhes volt.
Kifújtam a füstöt magam elé. A kellemes, függönyszerű szürkeség kissé kitakarta a tájat, de nem bántam. Gyönyörű pillanat volt, ahogy ismét előbukkant álcájából.
– Míg benn élveztem a dementorok vendégszeretetét ghm… – Csak hallgattam, nem néztem rá. Kissé zavarba ejtő volt az elegendő alkohol ellenére is ez a téma… de meg akartam hallani a szavait. Brown nem olyannak tűnt, aki sok embernek elpanaszolta, mi bántja a szíve mélyén, én viszont töretlenül hallgattam őt. – a feleségem elhagyott egy másik fasziért és vitte a gyerekemet is, akiről kiderült, hogy nem is az enyém.
Újabb korty tűnt el bennem. Aztán nyeltem egyet és csak sóhajtottam válasz helyett. Meg akartam várni, míg elmond mindent, amit szeretne. Jó társaság voltam, ha éppen az akartam lenni.
– Ez…a legrosszabb…hahaha…ez a gyerek…haha…tartotta bennem a lelket odabenn…hehehe…érted, erre kiderül…nem is az enyém… – nevetett. Nekem inkább hisztérikusnak tűnt, mint őszinte kacajnak. – A házam, a vagyonom, a családom...az életem. Minden oda lett. Mentálisan tönkre mentem és ha meglátok egy dementort összeszarom magam.
A kezem ismét a vállára simult. Most kicsit megszorítottam.
– A háború így vagy úgy, de mindenkit utólért. – Állapítottam meg, nem mintha erre a következtetésre szüksége lett volna. – Te vagy a legerősebb ember, Brown, akit csak ismerek. Most lehet, hogy a padlón vagy, de lesz, ami talpra állít. Engem a kviddics mentett meg.
Nem akartam én tényleg lelkizni vele. Nem volt jogom amúgy sem azt hazudni, hogy majd jobb lesz. Gyakorlatilag semmi sem volt biztos. Hány év telt el a Roxfort Ostroma óta? Már vagy hat… és még mindig annyi összeroncsolt élet nyomait kellett eltakarítani. A házakat újra lehetett építeni, de az embereket nem. Ahhoz több idő kellett. Ezen az sem javított, hogy előkerült a rend.
– Tudom mi kell neked. – Állapítottam meg és csuklottam egyet. – Rendes szórakozás. Hamarosan lesz egy meccsem, te eljössz és elviszlek az afterpartyra. Te leszel Lennox Campbell díszvendége. Hidd el, ott el lehet lazulni!

Csak hagyj békén

2004.01.07

Outfit

to Mr Csirkefogó Campbell

+16

Jó érzés volt kiadni magamból a bánatom, kicsit megnyílni másoknak is. Ez volt amúgy is dilis Monty kérése, hogy beszélgessek másokkal, engedjem le a falat, amit magam köré húztam és jobban fogom élvezni az életet, legalábbis nem ragad magával olyan gyakran egy a rohadt feszítő érzés a mellkasomban. Az kicsit fura volt, hogy Campbellnek sírtam el a bánatom, de ez nyilván az alkohol és a Whisky kombinációja által szolgáltatott kényelemnek köszönhető, de nem bantam, talán holnap. Igen, holnap már biztos sajnálni fogom, hogy ennyit dumáltam neki. Utálok sebezhetőnek tűnni, azon is aggódom kicsit, mi van, ha később felhasználja majd ellenem. Lehet az is, hogy ez az egész csak színjáték, hogy kihozza belőlem az érzelmes frátert, aztán majd jókat nevetnek rajtam a kollegákkal. Á, nem is érdekel, leszarom, nevessenek, eddig is ezt tette mindenki.
Meglepődve figyeltem, ahogy megveregette a vállam. Persze, tévedtem vele kapcsolatban, nagy súly nyomta a vállait, hatalmas terhet cipelt és mindezek ellenére volt olyan, amilyen. Kitartó és tudta élvezni az életet, pont azért, hogy az ne nyomja össze. Lehet ezen megértés vezetett el odáig, hogy most ne szoruljon össze az öklöm az érintésére vagy ne fusson végig a hátamon a hideg.
Azonban gyorsan el is felejtettem ezt a közjátékot, ugyanis végre kaptam a Whiskyből, túl is let öntve, de én ezzel nem foglalkoztam, áttettem a másik kezembe, míg a szivar a számban pihent, majd leráztam a maradék nedűt a kezemről. Amilyen balszerencsés vagyok, biztos beletörölném figyelmetlenségemben a nadrágomba, így inkább amit lehetett leráztam.
Miközben szavaltam elbaszott életemről, fel se tűnt, hogy bent lassan eltünedeztek az emberek. Későre járt az idő és mire végeztem balsorsom felfedésével és kinevettem magam már valószínűleg Campbell is más szemmel nézett rám. Lehet szánt, sajnált vagy már teljesen elege volt az ömlengésemből. Míg ő elhadarta pár szóval mi történt én addig kisregény szavaltam neki. Biztos unta már a pofám. Nem is hibáztattam érte őt, ő sem volt éppen teljesen részeg már, talán nekem is azért zsibbad a fejem, nem ártana pihenni mostmár, bár a kezemben lévő ital mást mond.
Belehörpintettem, ahogy befejeztem a beszédet, majd egy mélyet szippantottam a szivaromból és szinte megkeseredve engedtem ki a füstjét, remélve, vele repül a rossz érzés is, messzire, túl a látóhatáron. Békés volt a táj, a messzeségben megcsillanó víz tükre szinte teljesen ellazított, váratlanul is ért Campbell professzor hangja.
– A háború így vagy úgy, de mindenkit utólért. – válaszolt, de inkább tűnt illedelmes, kényszerített beszédnek, mint valódi meglátásnak. – Te vagy a legerősebb ember, Brown, akit csak ismerek. Most lehet, hogy a padlón vagy, de lesz, ami talpra állít. Engem a kviddics mentett meg. – magyarázott, mire én elmosolyodtam. Félreértés ne essék, jól esett, hogy valaki bíztat, ráadásul nem is mond zöldségeket, a bók is jól esett, főleg ettől az embertől, de nem igazán tudok azonosulni azzal, amit mondott. - Kösz Cimbora. - válaszoltam szűkszavúan, de továbbra is fejcsóválva meredtem magam elé. Mi állítana engem talpra? Ezzel a gondolattal fordultam volna vissza a part irányába, mikor a repülésoktató professzor ismét megtörte a csendet.
– Tudom mi kell neked. – csuklottam egyet, mire én ismét ráemeltem tekintetem. – Rendes szórakozás. – Dehogy. – próbáltam szabadkozni, de folytatta. - Hamarosan lesz egy meccsem, te eljössz és elviszlek az afterpartyra. – Ugyanmár, erre tényleg semmi szükség. – nevettem el magam végül. - Te leszel Lennox Campbell díszvendége. Hidd el, ott el lehet lazulni! – fejezte be ellentmondást nem türően, mire én legyintettem felé.
- Szebb díszvendéget is találhatsz itt magadnak, Thompson professzor vagy Digby szívesebben virítana veled egy ilyen eseményen, de még Fitzgerald professzor is jobban nézne ki az oldalalon, a másikon Boltonnal. – próbálkoztam elhesegetni az ötletfelhőt Campbell körül, bár aztán kicsit megbántam, hogy Digbyt is hozzávettem a listához, nem akartam, hogy elvigye magával, még a végén valami olyasmit tenne, aminek én nem örülnék. Az a nő teljesen megbabonázott, de nem úgy, mint mondjuk Campbellt. Engem a személyisége, a ragyogó megjelenése és a csábos mosolya, ami még akkor is megnyugtatott, ha a kölkök valami rosszban sántikáltak és emiatt jöttem teljesen ki a sodromból.
- Nem lennék én jó társaságnak Campbell. – tettem hozzá elkámpicsorodva. Mikor lehetne nekem esélyem egy ilyen nőnél.

KOMOLYAN VENNÉL VÉGRE?
2004.01.07.



to: BigBoy Brown

outfit

Brown magába fordult, ebből kifolyólag éppen úgy viselkedett, mint bármelyik magába fordult ember. Elfogadta, hogy szar az élete és ennek a ténynek a komfortzónájából nem akart kimozdulni. Annak ellenére sem, hogy amúgy mindig próbált keménynek tűnni. Az is álarc volt, ahogy az enyém a nagyszájú, leghelyesebb srác álarca volt. Nem ítéltem el érte. Hasonlóan éreztem, mint ő. Az ajánlat pedig a közös buliról nem annak szólt igazán, hogy én ebből kirángassam, inkább csak ráfért volna egy kis szünet a nagy melankólia kellős közepén.
Hallottam én az ellenkezését. "Dehogy" vagy éppen: "Ugyanmár, erre tényleg semmi szükség." Az egyetlen gond csak az volt, hogy nem érdekelt. Meghívtam egy olyan buliba, ahol csajok, jóminőségű piák és pokolian híres sportemberek vannak. Talán egy-két terelővel meg is találta volna a közös hangot.
- Szebb díszvendéget is találhatsz itt magadnak, Thompson professzor vagy Digby szívesebben virítana veled egy ilyen eseményen, de még Fitzgerald professzor is jobban nézne ki az oldalalon, a másikon Boltonnal.
Csak megráztam a fejemet a válaszára. Újabb italt vettem magamhoz, újabb adagot szívtam a szivarból. Jól esett a füst és a bársonyos, erős alkohol égető érzése a nyelvemen.
- Nem lennék én jó társaságnak Campbell.
Ismét megráztam a fejemet.
- Azt, hogy milyen társaság vagy, nem te döntöd el. - Vontam vállat. - Csak add magad és imádni fog mindenki. - Ez persze nem volt teljesen igaz. A legtöbbször, mikor beszéltünk mogorva volt és dühös... és fél szavakkal kommunikált. De ettől még van, aki őt is a maga módján tudná kedvelni. Már én is elviseltem, pedig talán ez volt a második legértelmesebb beszélgetésünk, mióta itt volt. Ezen kívül csak fújt rám, mint valami mérges macska, pedig nem is ismert.
- Ha csinos társaságot vinnék, nem tudnék csajozni. Nyilván. - A szivarral a kezemben, a másikban pedig az italommal megindultam vissza a társaságba, hogy búcsút véve, korai edzésre hivatkozva visszavonuljak. Már éppen eléggé fájt minden porcikám. Forró fürdőre és alvásra vágytam.
- Gondold át, Brownie. Jót tenne neked. - Tettem hozzá, majd egy intéssel búcsúztam esti társaságomtól, hogy nyakamba vegyem a kastélyt. Talán a szobámig nem csapódok bele senkibe - mint legutóbb Nora Narekbe - és nem kell diákokat nevelnem sem. Csak a szobám csendjét akartam, átélni a fájdalmat, ami a főzetek delíriumos hatása sem tudott tompítani. Ma minden rossz volt.
Persze tudtam, hogy Brown most olyan dolgokat tudott meg rólam, melyek még a nagyközönség előtt titkoltak. Csak a családom ismerte a múltamat, hiszen ők ennek legalább annyira részesei voltak, mint én. Közösen viseltünk álarcot a világ előtt. Nem mutathattuk magunkat megtörtnek vagy szomorúnak.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT.
A helyszín szabad.