Klubhelyiség

To: Jack

2002. május 18.


I hate getting flashbacks
from things I don’t want to remember

Szinte észre sem vettem, hogy a szívem szép lassan megnyugodott a mellkasom fogságában. Jack mellett a biztonság létezett, pontosan úgy, mint korábban is… csak valahogy Noah mellett elfelejtettem ezt… mintha senki más nem lett volna nekem. Pedig ő mindig ott volt. Ahogy felnéztem rá, valahogy megnyugodtam.
– Akármely esetben, rúgd ki a delikvens alól a lábát. Egy erős ide lábszárra és ha nem is esik össze, addig biztos el lesz foglalva, hogy neked legyen időd vagy eltűnni vagy csak fordítani a helyzeten – magyarázta Jack és még meg is emelte a lábát, így mutatta végig, hogy mit kell tenni. Sosem tudtam volna legyőzni Morrowt, ha az lett volna a célja, hogy jobban bántson. Neki elég volt, hogy belém rúgott, mikor a földön voltam amúgy is. Azt mondta, amit tudtam: nem vagyok elég neki. Nem hittem, hogy Nightingale-nek bárki is elég lett volna, de abban biztos voltam, hogy én nem tudtam volna eltántorítani a kis játékaitól… hiába vágytam erre annyira annak idején.
– Máskor legyél ott… és rúgd meg a lábát… – motyogtam és lesütöttem a szememet, mint valami törékeny kis virág. Talán az is voltam. Ha nem közeledett a telihold és nem éreztem az ereimben lüktetni olyan hévvel a farkas, nem voltam más, mint egy letaposott fejű pitypang, ami arra várt, hogy végre meggyógyuljon. Jack pedig ezt tudta, mert látta mindennap.
– Az, hogy az a nyomorék mit akar és mi teljesül, két külön dolog – mondta, ahogy ujjaim összemorzsolták az egyenruhája sarkát. Kellett ez az apró érintés, mintha csak meg akarnék tényleg bizonyosodni róla, hogy ott van velem, hogy nem hagy magamra. Nem kellettek ilyen biztosítékok. – Mindjárt megsajnálom, hogy nem mer. Szegény, biztos szétveti a bosszúvágy.
Sóhajtottam egyet. Ebben igaza volt. Tudtam, hogy a köpésért majd még jobban gyűlölni fog, hogy most már én is csak egy áldozat leszek, akit addig gyötört, amíg fel nem adta… nem tudom mi célja volt. Öngyilkosságba kergetni, megszökni. De valami csak volt emögött, hiába nem tudott velem már ártani Nightingale-nek. Én csak egy szexpartnere voltam, semmi többé. Nem voltak közöttünk érzelmi dolgok, részéről biztosan nem. Ez még mindig féjt. Éreztem, ahogy összeszorul az a sok érzés a mellkasomban.
– Szólhattál volna előbb is. Komolyan – mondta Jack. A hangja durcásabbá vált, így nem rá néztem és végre nem a bennem gyűlő keserűséggel foglalkoztam. Remek Sebastian, most őt is megbántottad… igen, magamat gyötörtem, mert megfeledkeztem az emberről, aki mindig ott volt. Az én családom nem volt támogató vagy összetartó. Magányos voltam, de nem is tudtam mennyire, míg Jack hozzám nem szólt először.
– Valahogy biztos akar majd. De nehezen talál rajtam fogást.
Nyeltem egyet. Nem akartam, hogy Morrow áldozata ő legyen miattam. Részben ezért sem óhajtottam korábban beavatni a dolgaimban. Elengedtem a ruhája anyagát és kicsit összerendeztem magam ott mellette a kanapén. Nem kellett volna közelebb hajolnom, megéreznem az illatát, a szíve ritmusa szinte ott lüktett a fülemben, mind jobban ébresztgetve a bennem lapuló farkast. Azt mondják, hogy a törődést könnyű összetéveszteni mással… talán igaz. Talán össze is akartam kicsit téveszteni, kellett volna az az ölelés, a szeretet… de nem úgy, ahogy Jack tudta megadni. Mégsem tudtam volna elképzelni, hogy más fiúhoz ilyen közel üljek.
– Nyugodtan keverj bele. Ha én vagyok neked, akkor meg főleg tedd meg. Nem az van, hogy én cserébe elvárok dolgokat, mert nem. Eddig sem tettem, most se fogom elkezdeni. – Finoman érintette a vállamat. Nyelnem kellett egyet, csak akkor húzódtam vissza végül teljesen, mikor kicsit engedett. –  Úgy nem tudok senkit se megvédeni, ha utólag hallom a dolgokat.
Tudom, Jack, tudom. Éreztem, hogy megremeg a gyomrom. Nem kéne ezt éreznem… nem kéne engednem, hogy a farkas még mélyebben morduljon bennem. – Nyugi, ha bajom is lesz, közel sem annyi, mint neki.
– Jack. Ő más, mint mi… – sóhajtottam és a tenyereimbe temettem az arcomat, mert annyira zavarba voltam. Így támasztottam meg a könyökömet a combjaimon. Kicsit előre görnyedtem. – Számára mi csak bábuk vagyunk, akiket kedve szerint mozgat… neki a Roxfort játszótér. Te is játék vagy. – A szavaim meglepően bölcsnek hangzottak sosem mondtam ilyet. Még is, ahogy a fejemet oldalra fordítottam, hogy ránézzek, megremegtek gyerekesen az ajkaim. Éreztem, hogy ez az egész teher megint rám nehezedik, hogy a könnyek megint jönnek.
– Nem felejthetnénk el? Nem… nem lehetnénk megint mi… mi? – kérdzetem. – Jack és Seb. – Mindenél jobban vágytam erre, mindennél jobban akartam, hogy visszatekerhessük az időt még az előttre, hogy Noah-val Frics üldözni kezdett volna minket. Hát úgy elkerültem volna a helyszínt, ahogy lehet.

to; Sebastian
2002. május 18.

Promise?
Promise.


zene: i saw the light ● outfit: uniform

Kicsit talán kevésbé feszeng. Vagyis, mintha engedne belőle. Tény ami tény, még mindig nem a pontállásról vagy valami másról beszélünk, a téma, a gondolatok kellemetlenek. Egyszer kell túl lenni rajta, azt mondják, utána könnyebb. Ez nem hiszem, hogy valaha az lesz, hogy valaha szebb lesz. El fog halványodni, idővel ugyan, de sosem tűnik el teljesen. Nekem ezek idegen dolgok, engem valahogy sosem találtak meg így, vagy épp küldtek a padlóra. Értem én, hogy ez valami elcseszett szerencse fia kaland, másnak irigylésre méltó, nekem meg… Megszokott. Pedig elsőben ugyanúgy apró voltam és céltábla, csak épp a szám volt nagy és a merészségem. Akinek soha, semmit nem tiltottak, az nem is érezte, mikor kell meghátrálnia. Nem féltem, nem rettegtem, pedig aztán szóltam én olyanoknak is, akik elevenen nyúztak volna meg, ha nem futok olyan gyorsan. Most pedig vagyok aki vagyok, egy korban Seb-el, mégis, teljesen másképp sikerültem. Értem én, hogy hiába magyarázom, ezt csináljam én legközelebb. Őszintén? Remélem nem lesz olyan eset, ahol közbe kell lépnem.
- Hajaj, az a baj, hogy ha én ott vagyok, akkor nem csak a lábát rúgom meg. A fejét is, minimum – mert az biztos, hogy nem állnék meg. Pedig nem vagyok agresszor, nincsenek dührohamaim. Heves indulatok, érzelmek igen, az megint más, ahogy erő és energia. De olyan gyomorból jövő rosszindulat, gyűlölet, az nincs. Nem azért esnék neki, mert nekem arra áll fel, ha valakit kínzok, egyszerű védelem. Amennyire tagadtam, hogy megmentési kényszerem van, úgy kapcsol be bennem mellette valami, ami ösztönös és amire nem figyeltem sosem. Mintha a nem létező testvérem felé lenne bármi, vagy éppen, valami sokkal mélyebb érzelmi kötődésé. Én ezt nem tudom, nem vagyok jó benne. De, megtenném. - Viszont ott leszek, ez már biztos. Még egy ilyen nem lesz – az a baj, hogy nem tudom ezt megígérne. Mert valami miatt mégis el kell válni, egyedül marad és mivel Murphy kedves, tökéletesen akkor történne a baj. Meg mert, ezek sunyi dögök és kifigyelik az embert, mikor és mit tesz, akkor csapnak le, amikor nekik kedvez. Éppen ezért kell előbb lépni, hogy ne legyen rá többé merszük. És azt hiszem, tudja jól azt Sebastian, hogy valamit tenni fogok ezek után. Talán ezért is hallgatagabb, merül kicsit megint magába. Nem zavartatom magam, mondom ami jön, ami kibukik belőlem. Igen, egy pillanatra a gyerekes durca is, hogy pont rám nem gondolt, aztán azt is megértem. Elkavarták az érzelmei, mert másra figyelt, másnak adott mindent és ezt nem róhatom fel neki, mert elég szemét dolog lenne. Akkor is lógtunk együtt, kevesebbet ugyan, de megtettük. Én itt voltam mindig, neki pedig most esik le, hogy talán tévedett. Nagyot. Az ilyen kellemetlen, de létező. Elhallgatok kicsit, hagyom szóhoz jutni, ha kíván bármit. Szavaira csak felhorkanok.
- Dehogy más. Ha megvágod, vérzik. Ha meghal, gödörbe kerül – úgy, ahogy én sem vagyok más, mint a többi ember. Van, ami igen és amiben Morrow is más. Hatalom, befolyás, a gerinctelenség és hogy mit mer megtenni és mit nem. Ezekben valóban más, de nekem ettől nem kapcsol be a félelemérzetem. Sőt.
- Velem ugyan nem játszik. Elhiszi, hogy azt teszi, de a közelembe se jön. Hadd higgye, hogy a kezében van az irányítás – vonom meg a vállam, aztán rápillantok. Eltörik, menten törik darabokra, ahogy erről beszél. Ennyire félne tőle? Mindentől? Tenyerem simítom a hátára, ösztönösen, ilyet sem csináltam még, csak lányokkal inkább. De megsimítom, ott hagyom. Elég volt mára, igaza van. Játék leszek, olyan, ami visszaüt és csúnyát.
- Nem akarom elfelejteni, ameddig nem értem el – mert akkor minden úgy maradna, ahogy. Nem akarom, most viszont barátságos mosolyt küldök felé. - Dehogynem lehetünk. Mindig azok voltunk és vagyunk is. Ezen ezer seggfej Morrow sem változtathat. Soha – húzom el egy simítás után a kezem végül és a táskámra fogok, amit a saját ölembe veszek. - Szeretnéd, hogy untassalak a rém rossz beadandóm eddig kész felével? - akkor legyünk mi, megint.

To: Jack

2002. május 18.


I hate getting flashbacks
from things I don’t want to remember

Jack erős volt, sokkal erősebb nálam és tudtam, hogy meg fog védeni. Tudtam és szégyelltem magam, amiért nekem nem megy, mert olyan más voltam, mint ő… gyenge, kisnövésű és még vérfarkas is. Sokan azt feltételeznék, ez azzal egyenlő, hogy állatias erők vannak bennem. Nem így volt. Csak összezavarta a hormonjaimat, a gondolataimat és telihold idején úgy éreztem magam, mint akit betegség gyötör. Csak is átalakulva jelenthettem veszélyt bárkire… meg amikor elborult az agyam Soulier miatt.
– Dehogy más. Ha megvágod, vérzik. Ha meghal, gödörbe kerül.
Nyeltem egyet. Tudtam, hogy Jacknek igaza van, ő sokkal, de sokkal jobban átlát az embereken, mint én. Számomra Morrow olyan volt, mint egy démon, aki bármit és bárkit képes eltaposni. Abban sem hittem igazán, hogy tényleg kicsapják, még ha jól is esett, hogy a tanárok elhitték, amiket állítottam. Hajlandóak voltak utána menni a dolognak, de biztos voltam benne, hogy nem fogják kicsapni és amíg nem járom ki a Roxfortot nem szabadulok meg tőle.
– Velem ugyan nem játszik. Elhiszi, hogy azt teszi, de a közelembe se jön. Hadd higgye, hogy a kezében van az irányítás. 
– Jack… én nem akarom, hogy bajod essen… miattam… – mert nem érek annyit. Ezt is hozzá akartam tenni, de végül is lenyeltem. Dolgoznom kellett az önbizalmamon, az egész kiállásomon. Már felismertem a helyzetet, csak nem ment a javulás.
Olyan akartam lenni, mint Jack. Erős, határozott, olyan akivel nem kezdhetnek ki… mégsem ment. Most is, ott ülve a kanapén, könnyes szemmel néztem rá. A sírás pedig csak akkor apadt el, mikor megérintette. A tenyere meleg volt, éreztem még a talár és az ing anyagán keresztül is. Nem húzta el azonnal, a simítás után sem.
– Nem akarom elfelejteni, ameddig nem értem el – igen, igaza volt. Igaza volt, nem azért voltam őszinte, hogy elfelejtsük. Azért voltam őszinte, mert kellett egy támasz… és mert megérdemelte, hogy kimondjam a szavakat. A mosolyára, még én is kicsit elmosolyodtam, habár a szememben ott ültek még a könnyek.
– Igazad van… – csuklott el a hangom válasz közben. Megint tehetetlennek és gyengének éreztem magam.
– Dehogynem lehetünk. Mindig azok voltunk és vagyunk is. Ezen ezer seggfej Morrow sem változtathat. Soha – magyarázta, ahogy az ölébe került a táskája. Végre kicsit visszazökkentünk a fájdalmas emlékek közül a hétköznapi dolgok irányába. Jobb lett volna, ha ott marad rajtam a keze, kellett volna a melegsége, de nem bántam, hogy haladtunk. – Szeretnéd, hogy untassalak a rém rossz beadandóm eddig kész felével?
Szusszanva nevettem egyet.
– Jó lenne, úgyis már régen súgtam meg, mit kéne kijavítanod – húzódtam közelebb hozzá és kicsit a vállára hajtottam a fejemet. Így figyeltem, hogy kinyitja a táskáját és előkerül esetleg belőle az említett dolgozat. Persze közben pár elkerekedett szempárt is elkaptam a sarokból figyelő lányok irányából. Én sokkal közelebb voltam Jackhez, mint a legtöbbjük… amíg le nem fekszik velük.
– De ugye arra nem akarsz rávenni, hogy befejezzem helyetted? – Mosolyodtam el, de az orromat egyre jobban csiklandozta az illata. Ettől megint kicsit felkavarodott minden. A szívem vadul kalapálni kezdett, szóval inkább elhúzódtam annyira, hogy egy normális barátnak tűnjek csupán.

to; Sebastian
2002. május 18.

Promise?
Promise.


zene: i saw the light ● outfit: uniform

Nem vagyunk egyformák és nem is leszünk, ez azonban nem hátrány. Én sokáig dundi gyerek voltam és tömzsi, mígnem a genetika úgy döntött, hogy apám mintájára nagyobbra és szálkásabbra nyúlok. Nem mondom, hogy bánom, mert szégyentelenül használom ki ahol tudom, de legfőképp, itt mutatkozik meg. Nincs is ezzel probléma, mert kérdés nélkül adom ki a feszültséget ezen módon is. Most, a hallottak után meg főleg bennem van a mehetnék, hogy pépeset alkossak az arcából. Visszafogom magam, mert látom aggódik. Vagy csak megijed? Ha olyanná válok, csak órákra is, mint azok, akik megtiporták, tőlem is félni fog? Nem akarom megtudni a választ erre a kérdésre. Eleve egy lapon sem vagyok azokkal a férgekkel, de nem is kell. Egyelőre az a célom, hogy egy kis erőt és lelket öntsek a másikba, nem pedig újabb adagnyi ideget. Morgolódok még kicsit rajtuk, mert ennyi azért kell. Ismerhetnek engem, tudják, hogy én vagyok a mindig vidám, lökött laza idióta, akit imádnak és aki imád szerepelni. Azt hiszem, azt a felem nem is tudják elképzelni, aki azon agyal, hogy melyik folyosón és hol húzzon be nekik. Szavaira pillantok vissza felé és ingatom meg a fejem.
- Tört már be az orrom, meg hasonlók – vonok vállat, mintha ezzel azt mondanám, nekem semmi sem árt. Pedig nem így van, ugyan úgy fájnak a dolgok, elfáradok vagy éppen nincs jó napom, csak éppen tökre jól palástolom, vagy nem megyek emberek közé. Egy picit se emelem magam egyikük fölé sem, mert azzal pontosan olyan arrogáns seggfej lennék, mint ők. Persze, megtehetném, a családomnak van elég pénze, hogy kiskirályt és burzsuj faszt játsszak, csak éppen, nekem az nem jön be. - Tudom, hogy nem akarod, fura is lenne – nevetem el a dolgot. Ha valamit nem tudok elképzelni, az az, hogy Seb gonosz legyen. Se ő, sem a benne tomboló farkas, aki ugyan ölni tud és pusztítani, de az ösztönök megint más kategória. - Figyelj, valami lesz. Egy kicsi, de simán lemegy, viszont, amit hoz magával, az mindent meg fog érni. A nyugalom – pillantok felé beszéd közben. - Elsősorban miattad, de másoknak is jobb lesz így. Bár őket pont nem kérdeztem, de nem baj – legyintek végül. Ez amolyan: a közjó érdekében történő dolog lesz. Mondhatni. Ha a tanárok nem is díjazzák majd, én igen és ő is, állítom. Mennyivel jobb lesz, ha nem kell rettegnie, mikor egyedül sétál a folyosón, hogy mikor lép elé és kezdi előröl az egészet. Tudom, hogy fél attól is, hogy mivel most beszélt a tanároknak és nekem is, még jobban rá fog szállni. Csak az a bökkenő, hogy most már tudom a dolgokat és ott leszek.
- Na akkor meg. Legyen mára ennyi, miközben arra gondolsz, hogy hamarosan megszabadulsz ettől és nyugodt napjaink lesznek – vagyis nem, valami mindig lesz, de harmadannyi rossz lesz benne, mint most. Elhiszem, hogy mára elég volt, így, mintha csak egy könyvben lapoznék, már térek is át másra. Persze, hallgatnám én még bőven azt mi volt, mit érez, elég lesz ennyi is. Legalább nem kiabál és zavar el, bár tudom, ó, tudom, én nagyon tapadok, ha valamit tudni akarok. Remélem, nem lesz elege belőlem.
- Hát tényleg régen. Jó szar jegyeket kaptam arra, amiket egyedül írtam – mert hát, volt aki segített, ki miért, a sarokban pislogók közül is volt, aki megtette, remélve hogy… Hát igen. Intézek egy vigyort feléjük, miközben érzem, hogy nekem dől és a feje a vállamra kerül. Néznek is nagyot, mintha éppen meztelenre vetkőzne és az ölembe ülne minimum. Most sírta ki a bánatát, komolyan, ilyenkor még nekem is jobban esne egy kis pátyolgatás, bár én nagyon régen sírtam már.
- Nem mondtam ilyen, nyugi. Amúgy se rávennélek, hanem megkérnélek. De nem – veszem elő a pergament és hajtom ki, majd nyújtom felé. - Bűbájtanra kell, a másik meg Mágiatörire. Van időd elolvasni a kettőt? Mondjuk az későbbre kell, hagyjuk is – vágom be a táskába, majd hagyom olvasni, meg hát, nézem az arcát, mikor torzul olyanba, amikor megtalálja, mekkora ökörséget írtam már megint.
- Ne kímélj.

To: Jack

2002. május 18.


I hate getting flashbacks
from things I don’t want to remember

Borzalmas görcs állt a gyomromba, habár próbáltam minden erőmmel azon lenni, hogy Jack ezt ne vegye észre. Nem tudom elsápadtam-e és ha igen azt észrevette-e. Egyszerűen csak a gondolat, hogy neki miattam bármiféle baja lehet, megijesztett. Nem akartam még véletlenül sem azt az érzést kelteni benne, hogy fel kell áldoznia értem magát... habár mindig azon agyaltam, mikor nem voltunk éppen együtt, hogy vajon mikor bukkan fel és véd meg. Már a folyosón sem tudtam úgy végig menni, hogy Morrow vagy a barátai ne tegyenek rám valamilyen megjegyzést. Csak azért van ez az egész, mert össze mertem feküdni Noah-val. Mást nagyon nem csináltunk... én tényleg csak valami szexjáték voltam neki. Már a gondolattól is képes lettem volna elpirulni, de most túlságosan rosszul voltam ahhoz, ezért csak zavartan piszkálgattam hol az én ingemet, hol Jackét, nem is nézve a szemébe.
- Na akkor meg. Legyen mára ennyi, miközben arra gondolsz, hogy hamarosan megszabadulsz ettől és nyugodt napjaink lesznek - Jack szavai tényleg olyan képet vetítettek előre, amit imádtam volna. Imádtam volna, ha az a régi srác lehetek, aki még azt sem tudta, mit jelent szeretni és ragaszkodni valakihez, akinek csak Jack, a Roxfort és a teliholdak jelentették a világot. Vissza akartam kapni azt az életet.
- Úgy legyen... - suttogtam magunk közé, mintha csak valami fohász végét böktem volna ki. Talán így is volt. A belső fohászt, ami hónapok óta tart s most megosztottam Jackkel.
- Hát tényleg régen. Jó szar jegyeket kaptam arra, amiket egyedül írtam.
Elmosolyodtam. Jól esett kicsit belecsöppenni a régi normába, mikor nem volt más, csak mi ketten és a tanulás, így hát, mikor a kezembe vettem Jack dolgozatát, és megláttam annak hosszát és kinézetét, máris tudtam, ez nagy munka lesz. Nem bántam persze... habár az utóbbi hónapokban alaposan lerontottam az amúgysem éppen kimagasló jegyeimet. Ezért kaptam annyi haladékot és ezért tepertem annyira az utóbbi napokban minden órán. Kaptam egy új esélyt.
- Nem mondtam ilyen, nyugi. Amúgy se rávennélek, hanem megkérnélek. De nem- magyarázta, miközben én már a kihajtott pergament olvasgattam. - űbájtanra kell, a másik meg Mágiatörire. Van időd elolvasni a kettőt? Mondjuk az későbbre kell, hagyjuk is - Tette hozzá, én meg csak bólintottam. Hát felismertem, mert az egyik nem rég tanult bűbáj elméleti leírása volt rajta, az Arresto Momentum. Némileg hibásan, de annyira nem is volt vészes.
- Még a végén kiderül, hogy a Bűbájtan nem is megy olyan rosszul. - Mosolyogtam rá. Végre nem dadogtam és a kezem sem remegett meg, ahogy magamhoz vontam a táskámat és beletúrtam a tartalmába, kiemelve egy pennát és tintát. - Belejavítok egy kicsit... ha nem gond. - Pislogtam rá aztán, miután a penna hegye a fekete folyadékot érte.
- Ne kímélj.
Így hát közelebb húzódtam hozzá, a vállam kicsit az ő vállának biccent, ahogy a pergament a Mágiatörténet tankönyvre fektettem rá és javítani kezdtem. Hangosan magyaráztam neki, hogy mit miért javítok ki, mi a hiba, s ha kellett, hát a tankönyvünkbe is belenéztem. De nem is az volt a jó, hogy kicsit kiszakadtunk a sötét valóságból, hanem az, hogy ott volt mellettem, éreztem az illatát és hozzáérhettem. Bele-beleborzongtam ugyan, de tökéletes volt a maga nemében...

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!