Klubhelyiség

To: Jack

2002. május 18.


I hate getting flashbacks
from things I don’t want to remember

Szinte észre sem vettem, hogy a szívem szép lassan megnyugodott a mellkasom fogságában. Jack mellett a biztonság létezett, pontosan úgy, mint korábban is… csak valahogy Noah mellett elfelejtettem ezt… mintha senki más nem lett volna nekem. Pedig ő mindig ott volt. Ahogy felnéztem rá, valahogy megnyugodtam.
– Akármely esetben, rúgd ki a delikvens alól a lábát. Egy erős ide lábszárra és ha nem is esik össze, addig biztos el lesz foglalva, hogy neked legyen időd vagy eltűnni vagy csak fordítani a helyzeten – magyarázta Jack és még meg is emelte a lábát, így mutatta végig, hogy mit kell tenni. Sosem tudtam volna legyőzni Morrowt, ha az lett volna a célja, hogy jobban bántson. Neki elég volt, hogy belém rúgott, mikor a földön voltam amúgy is. Azt mondta, amit tudtam: nem vagyok elég neki. Nem hittem, hogy Nightingale-nek bárki is elég lett volna, de abban biztos voltam, hogy én nem tudtam volna eltántorítani a kis játékaitól… hiába vágytam erre annyira annak idején.
– Máskor legyél ott… és rúgd meg a lábát… – motyogtam és lesütöttem a szememet, mint valami törékeny kis virág. Talán az is voltam. Ha nem közeledett a telihold és nem éreztem az ereimben lüktetni olyan hévvel a farkas, nem voltam más, mint egy letaposott fejű pitypang, ami arra várt, hogy végre meggyógyuljon. Jack pedig ezt tudta, mert látta mindennap.
– Az, hogy az a nyomorék mit akar és mi teljesül, két külön dolog – mondta, ahogy ujjaim összemorzsolták az egyenruhája sarkát. Kellett ez az apró érintés, mintha csak meg akarnék tényleg bizonyosodni róla, hogy ott van velem, hogy nem hagy magamra. Nem kellettek ilyen biztosítékok. – Mindjárt megsajnálom, hogy nem mer. Szegény, biztos szétveti a bosszúvágy.
Sóhajtottam egyet. Ebben igaza volt. Tudtam, hogy a köpésért majd még jobban gyűlölni fog, hogy most már én is csak egy áldozat leszek, akit addig gyötört, amíg fel nem adta… nem tudom mi célja volt. Öngyilkosságba kergetni, megszökni. De valami csak volt emögött, hiába nem tudott velem már ártani Nightingale-nek. Én csak egy szexpartnere voltam, semmi többé. Nem voltak közöttünk érzelmi dolgok, részéről biztosan nem. Ez még mindig féjt. Éreztem, ahogy összeszorul az a sok érzés a mellkasomban.
– Szólhattál volna előbb is. Komolyan – mondta Jack. A hangja durcásabbá vált, így nem rá néztem és végre nem a bennem gyűlő keserűséggel foglalkoztam. Remek Sebastian, most őt is megbántottad… igen, magamat gyötörtem, mert megfeledkeztem az emberről, aki mindig ott volt. Az én családom nem volt támogató vagy összetartó. Magányos voltam, de nem is tudtam mennyire, míg Jack hozzám nem szólt először.
– Valahogy biztos akar majd. De nehezen talál rajtam fogást.
Nyeltem egyet. Nem akartam, hogy Morrow áldozata ő legyen miattam. Részben ezért sem óhajtottam korábban beavatni a dolgaimban. Elengedtem a ruhája anyagát és kicsit összerendeztem magam ott mellette a kanapén. Nem kellett volna közelebb hajolnom, megéreznem az illatát, a szíve ritmusa szinte ott lüktett a fülemben, mind jobban ébresztgetve a bennem lapuló farkast. Azt mondják, hogy a törődést könnyű összetéveszteni mással… talán igaz. Talán össze is akartam kicsit téveszteni, kellett volna az az ölelés, a szeretet… de nem úgy, ahogy Jack tudta megadni. Mégsem tudtam volna elképzelni, hogy más fiúhoz ilyen közel üljek.
– Nyugodtan keverj bele. Ha én vagyok neked, akkor meg főleg tedd meg. Nem az van, hogy én cserébe elvárok dolgokat, mert nem. Eddig sem tettem, most se fogom elkezdeni. – Finoman érintette a vállamat. Nyelnem kellett egyet, csak akkor húzódtam vissza végül teljesen, mikor kicsit engedett. –  Úgy nem tudok senkit se megvédeni, ha utólag hallom a dolgokat.
Tudom, Jack, tudom. Éreztem, hogy megremeg a gyomrom. Nem kéne ezt éreznem… nem kéne engednem, hogy a farkas még mélyebben morduljon bennem. – Nyugi, ha bajom is lesz, közel sem annyi, mint neki.
– Jack. Ő más, mint mi… – sóhajtottam és a tenyereimbe temettem az arcomat, mert annyira zavarba voltam. Így támasztottam meg a könyökömet a combjaimon. Kicsit előre görnyedtem. – Számára mi csak bábuk vagyunk, akiket kedve szerint mozgat… neki a Roxfort játszótér. Te is játék vagy. – A szavaim meglepően bölcsnek hangzottak sosem mondtam ilyet. Még is, ahogy a fejemet oldalra fordítottam, hogy ránézzek, megremegtek gyerekesen az ajkaim. Éreztem, hogy ez az egész teher megint rám nehezedik, hogy a könnyek megint jönnek.
– Nem felejthetnénk el? Nem… nem lehetnénk megint mi… mi? – kérdzetem. – Jack és Seb. – Mindenél jobban vágytam erre, mindennél jobban akartam, hogy visszatekerhessük az időt még az előttre, hogy Noah-val Frics üldözni kezdett volna minket. Hát úgy elkerültem volna a helyszínt, ahogy lehet.

to; Sebastian
2002. május 18.

Promise?
Promise.


zene: i saw the light ● outfit: uniform

Kicsit talán kevésbé feszeng. Vagyis, mintha engedne belőle. Tény ami tény, még mindig nem a pontállásról vagy valami másról beszélünk, a téma, a gondolatok kellemetlenek. Egyszer kell túl lenni rajta, azt mondják, utána könnyebb. Ez nem hiszem, hogy valaha az lesz, hogy valaha szebb lesz. El fog halványodni, idővel ugyan, de sosem tűnik el teljesen. Nekem ezek idegen dolgok, engem valahogy sosem találtak meg így, vagy épp küldtek a padlóra. Értem én, hogy ez valami elcseszett szerencse fia kaland, másnak irigylésre méltó, nekem meg… Megszokott. Pedig elsőben ugyanúgy apró voltam és céltábla, csak épp a szám volt nagy és a merészségem. Akinek soha, semmit nem tiltottak, az nem is érezte, mikor kell meghátrálnia. Nem féltem, nem rettegtem, pedig aztán szóltam én olyanoknak is, akik elevenen nyúztak volna meg, ha nem futok olyan gyorsan. Most pedig vagyok aki vagyok, egy korban Seb-el, mégis, teljesen másképp sikerültem. Értem én, hogy hiába magyarázom, ezt csináljam én legközelebb. Őszintén? Remélem nem lesz olyan eset, ahol közbe kell lépnem.
- Hajaj, az a baj, hogy ha én ott vagyok, akkor nem csak a lábát rúgom meg. A fejét is, minimum – mert az biztos, hogy nem állnék meg. Pedig nem vagyok agresszor, nincsenek dührohamaim. Heves indulatok, érzelmek igen, az megint más, ahogy erő és energia. De olyan gyomorból jövő rosszindulat, gyűlölet, az nincs. Nem azért esnék neki, mert nekem arra áll fel, ha valakit kínzok, egyszerű védelem. Amennyire tagadtam, hogy megmentési kényszerem van, úgy kapcsol be bennem mellette valami, ami ösztönös és amire nem figyeltem sosem. Mintha a nem létező testvérem felé lenne bármi, vagy éppen, valami sokkal mélyebb érzelmi kötődésé. Én ezt nem tudom, nem vagyok jó benne. De, megtenném. - Viszont ott leszek, ez már biztos. Még egy ilyen nem lesz – az a baj, hogy nem tudom ezt megígérne. Mert valami miatt mégis el kell válni, egyedül marad és mivel Murphy kedves, tökéletesen akkor történne a baj. Meg mert, ezek sunyi dögök és kifigyelik az embert, mikor és mit tesz, akkor csapnak le, amikor nekik kedvez. Éppen ezért kell előbb lépni, hogy ne legyen rá többé merszük. És azt hiszem, tudja jól azt Sebastian, hogy valamit tenni fogok ezek után. Talán ezért is hallgatagabb, merül kicsit megint magába. Nem zavartatom magam, mondom ami jön, ami kibukik belőlem. Igen, egy pillanatra a gyerekes durca is, hogy pont rám nem gondolt, aztán azt is megértem. Elkavarták az érzelmei, mert másra figyelt, másnak adott mindent és ezt nem róhatom fel neki, mert elég szemét dolog lenne. Akkor is lógtunk együtt, kevesebbet ugyan, de megtettük. Én itt voltam mindig, neki pedig most esik le, hogy talán tévedett. Nagyot. Az ilyen kellemetlen, de létező. Elhallgatok kicsit, hagyom szóhoz jutni, ha kíván bármit. Szavaira csak felhorkanok.
- Dehogy más. Ha megvágod, vérzik. Ha meghal, gödörbe kerül – úgy, ahogy én sem vagyok más, mint a többi ember. Van, ami igen és amiben Morrow is más. Hatalom, befolyás, a gerinctelenség és hogy mit mer megtenni és mit nem. Ezekben valóban más, de nekem ettől nem kapcsol be a félelemérzetem. Sőt.
- Velem ugyan nem játszik. Elhiszi, hogy azt teszi, de a közelembe se jön. Hadd higgye, hogy a kezében van az irányítás – vonom meg a vállam, aztán rápillantok. Eltörik, menten törik darabokra, ahogy erről beszél. Ennyire félne tőle? Mindentől? Tenyerem simítom a hátára, ösztönösen, ilyet sem csináltam még, csak lányokkal inkább. De megsimítom, ott hagyom. Elég volt mára, igaza van. Játék leszek, olyan, ami visszaüt és csúnyát.
- Nem akarom elfelejteni, ameddig nem értem el – mert akkor minden úgy maradna, ahogy. Nem akarom, most viszont barátságos mosolyt küldök felé. - Dehogynem lehetünk. Mindig azok voltunk és vagyunk is. Ezen ezer seggfej Morrow sem változtathat. Soha – húzom el egy simítás után a kezem végül és a táskámra fogok, amit a saját ölembe veszek. - Szeretnéd, hogy untassalak a rém rossz beadandóm eddig kész felével? - akkor legyünk mi, megint.

To: Jack

2002. május 18.


I hate getting flashbacks
from things I don’t want to remember

Jack erős volt, sokkal erősebb nálam és tudtam, hogy meg fog védeni. Tudtam és szégyelltem magam, amiért nekem nem megy, mert olyan más voltam, mint ő… gyenge, kisnövésű és még vérfarkas is. Sokan azt feltételeznék, ez azzal egyenlő, hogy állatias erők vannak bennem. Nem így volt. Csak összezavarta a hormonjaimat, a gondolataimat és telihold idején úgy éreztem magam, mint akit betegség gyötör. Csak is átalakulva jelenthettem veszélyt bárkire… meg amikor elborult az agyam Soulier miatt.
– Dehogy más. Ha megvágod, vérzik. Ha meghal, gödörbe kerül.
Nyeltem egyet. Tudtam, hogy Jacknek igaza van, ő sokkal, de sokkal jobban átlát az embereken, mint én. Számomra Morrow olyan volt, mint egy démon, aki bármit és bárkit képes eltaposni. Abban sem hittem igazán, hogy tényleg kicsapják, még ha jól is esett, hogy a tanárok elhitték, amiket állítottam. Hajlandóak voltak utána menni a dolognak, de biztos voltam benne, hogy nem fogják kicsapni és amíg nem járom ki a Roxfortot nem szabadulok meg tőle.
– Velem ugyan nem játszik. Elhiszi, hogy azt teszi, de a közelembe se jön. Hadd higgye, hogy a kezében van az irányítás. 
– Jack… én nem akarom, hogy bajod essen… miattam… – mert nem érek annyit. Ezt is hozzá akartam tenni, de végül is lenyeltem. Dolgoznom kellett az önbizalmamon, az egész kiállásomon. Már felismertem a helyzetet, csak nem ment a javulás.
Olyan akartam lenni, mint Jack. Erős, határozott, olyan akivel nem kezdhetnek ki… mégsem ment. Most is, ott ülve a kanapén, könnyes szemmel néztem rá. A sírás pedig csak akkor apadt el, mikor megérintette. A tenyere meleg volt, éreztem még a talár és az ing anyagán keresztül is. Nem húzta el azonnal, a simítás után sem.
– Nem akarom elfelejteni, ameddig nem értem el – igen, igaza volt. Igaza volt, nem azért voltam őszinte, hogy elfelejtsük. Azért voltam őszinte, mert kellett egy támasz… és mert megérdemelte, hogy kimondjam a szavakat. A mosolyára, még én is kicsit elmosolyodtam, habár a szememben ott ültek még a könnyek.
– Igazad van… – csuklott el a hangom válasz közben. Megint tehetetlennek és gyengének éreztem magam.
– Dehogynem lehetünk. Mindig azok voltunk és vagyunk is. Ezen ezer seggfej Morrow sem változtathat. Soha – magyarázta, ahogy az ölébe került a táskája. Végre kicsit visszazökkentünk a fájdalmas emlékek közül a hétköznapi dolgok irányába. Jobb lett volna, ha ott marad rajtam a keze, kellett volna a melegsége, de nem bántam, hogy haladtunk. – Szeretnéd, hogy untassalak a rém rossz beadandóm eddig kész felével?
Szusszanva nevettem egyet.
– Jó lenne, úgyis már régen súgtam meg, mit kéne kijavítanod – húzódtam közelebb hozzá és kicsit a vállára hajtottam a fejemet. Így figyeltem, hogy kinyitja a táskáját és előkerül esetleg belőle az említett dolgozat. Persze közben pár elkerekedett szempárt is elkaptam a sarokból figyelő lányok irányából. Én sokkal közelebb voltam Jackhez, mint a legtöbbjük… amíg le nem fekszik velük.
– De ugye arra nem akarsz rávenni, hogy befejezzem helyetted? – Mosolyodtam el, de az orromat egyre jobban csiklandozta az illata. Ettől megint kicsit felkavarodott minden. A szívem vadul kalapálni kezdett, szóval inkább elhúzódtam annyira, hogy egy normális barátnak tűnjek csupán.

to; Sebastian
2002. május 18.

Promise?
Promise.


zene: i saw the light ● outfit: uniform

Nem vagyunk egyformák és nem is leszünk, ez azonban nem hátrány. Én sokáig dundi gyerek voltam és tömzsi, mígnem a genetika úgy döntött, hogy apám mintájára nagyobbra és szálkásabbra nyúlok. Nem mondom, hogy bánom, mert szégyentelenül használom ki ahol tudom, de legfőképp, itt mutatkozik meg. Nincs is ezzel probléma, mert kérdés nélkül adom ki a feszültséget ezen módon is. Most, a hallottak után meg főleg bennem van a mehetnék, hogy pépeset alkossak az arcából. Visszafogom magam, mert látom aggódik. Vagy csak megijed? Ha olyanná válok, csak órákra is, mint azok, akik megtiporták, tőlem is félni fog? Nem akarom megtudni a választ erre a kérdésre. Eleve egy lapon sem vagyok azokkal a férgekkel, de nem is kell. Egyelőre az a célom, hogy egy kis erőt és lelket öntsek a másikba, nem pedig újabb adagnyi ideget. Morgolódok még kicsit rajtuk, mert ennyi azért kell. Ismerhetnek engem, tudják, hogy én vagyok a mindig vidám, lökött laza idióta, akit imádnak és aki imád szerepelni. Azt hiszem, azt a felem nem is tudják elképzelni, aki azon agyal, hogy melyik folyosón és hol húzzon be nekik. Szavaira pillantok vissza felé és ingatom meg a fejem.
- Tört már be az orrom, meg hasonlók – vonok vállat, mintha ezzel azt mondanám, nekem semmi sem árt. Pedig nem így van, ugyan úgy fájnak a dolgok, elfáradok vagy éppen nincs jó napom, csak éppen tökre jól palástolom, vagy nem megyek emberek közé. Egy picit se emelem magam egyikük fölé sem, mert azzal pontosan olyan arrogáns seggfej lennék, mint ők. Persze, megtehetném, a családomnak van elég pénze, hogy kiskirályt és burzsuj faszt játsszak, csak éppen, nekem az nem jön be. - Tudom, hogy nem akarod, fura is lenne – nevetem el a dolgot. Ha valamit nem tudok elképzelni, az az, hogy Seb gonosz legyen. Se ő, sem a benne tomboló farkas, aki ugyan ölni tud és pusztítani, de az ösztönök megint más kategória. - Figyelj, valami lesz. Egy kicsi, de simán lemegy, viszont, amit hoz magával, az mindent meg fog érni. A nyugalom – pillantok felé beszéd közben. - Elsősorban miattad, de másoknak is jobb lesz így. Bár őket pont nem kérdeztem, de nem baj – legyintek végül. Ez amolyan: a közjó érdekében történő dolog lesz. Mondhatni. Ha a tanárok nem is díjazzák majd, én igen és ő is, állítom. Mennyivel jobb lesz, ha nem kell rettegnie, mikor egyedül sétál a folyosón, hogy mikor lép elé és kezdi előröl az egészet. Tudom, hogy fél attól is, hogy mivel most beszélt a tanároknak és nekem is, még jobban rá fog szállni. Csak az a bökkenő, hogy most már tudom a dolgokat és ott leszek.
- Na akkor meg. Legyen mára ennyi, miközben arra gondolsz, hogy hamarosan megszabadulsz ettől és nyugodt napjaink lesznek – vagyis nem, valami mindig lesz, de harmadannyi rossz lesz benne, mint most. Elhiszem, hogy mára elég volt, így, mintha csak egy könyvben lapoznék, már térek is át másra. Persze, hallgatnám én még bőven azt mi volt, mit érez, elég lesz ennyi is. Legalább nem kiabál és zavar el, bár tudom, ó, tudom, én nagyon tapadok, ha valamit tudni akarok. Remélem, nem lesz elege belőlem.
- Hát tényleg régen. Jó szar jegyeket kaptam arra, amiket egyedül írtam – mert hát, volt aki segített, ki miért, a sarokban pislogók közül is volt, aki megtette, remélve hogy… Hát igen. Intézek egy vigyort feléjük, miközben érzem, hogy nekem dől és a feje a vállamra kerül. Néznek is nagyot, mintha éppen meztelenre vetkőzne és az ölembe ülne minimum. Most sírta ki a bánatát, komolyan, ilyenkor még nekem is jobban esne egy kis pátyolgatás, bár én nagyon régen sírtam már.
- Nem mondtam ilyen, nyugi. Amúgy se rávennélek, hanem megkérnélek. De nem – veszem elő a pergament és hajtom ki, majd nyújtom felé. - Bűbájtanra kell, a másik meg Mágiatörire. Van időd elolvasni a kettőt? Mondjuk az későbbre kell, hagyjuk is – vágom be a táskába, majd hagyom olvasni, meg hát, nézem az arcát, mikor torzul olyanba, amikor megtalálja, mekkora ökörséget írtam már megint.
- Ne kímélj.

To: Jack

2002. május 18.


I hate getting flashbacks
from things I don’t want to remember

Borzalmas görcs állt a gyomromba, habár próbáltam minden erőmmel azon lenni, hogy Jack ezt ne vegye észre. Nem tudom elsápadtam-e és ha igen azt észrevette-e. Egyszerűen csak a gondolat, hogy neki miattam bármiféle baja lehet, megijesztett. Nem akartam még véletlenül sem azt az érzést kelteni benne, hogy fel kell áldoznia értem magát... habár mindig azon agyaltam, mikor nem voltunk éppen együtt, hogy vajon mikor bukkan fel és véd meg. Már a folyosón sem tudtam úgy végig menni, hogy Morrow vagy a barátai ne tegyenek rám valamilyen megjegyzést. Csak azért van ez az egész, mert össze mertem feküdni Noah-val. Mást nagyon nem csináltunk... én tényleg csak valami szexjáték voltam neki. Már a gondolattól is képes lettem volna elpirulni, de most túlságosan rosszul voltam ahhoz, ezért csak zavartan piszkálgattam hol az én ingemet, hol Jackét, nem is nézve a szemébe.
- Na akkor meg. Legyen mára ennyi, miközben arra gondolsz, hogy hamarosan megszabadulsz ettől és nyugodt napjaink lesznek - Jack szavai tényleg olyan képet vetítettek előre, amit imádtam volna. Imádtam volna, ha az a régi srác lehetek, aki még azt sem tudta, mit jelent szeretni és ragaszkodni valakihez, akinek csak Jack, a Roxfort és a teliholdak jelentették a világot. Vissza akartam kapni azt az életet.
- Úgy legyen... - suttogtam magunk közé, mintha csak valami fohász végét böktem volna ki. Talán így is volt. A belső fohászt, ami hónapok óta tart s most megosztottam Jackkel.
- Hát tényleg régen. Jó szar jegyeket kaptam arra, amiket egyedül írtam.
Elmosolyodtam. Jól esett kicsit belecsöppenni a régi normába, mikor nem volt más, csak mi ketten és a tanulás, így hát, mikor a kezembe vettem Jack dolgozatát, és megláttam annak hosszát és kinézetét, máris tudtam, ez nagy munka lesz. Nem bántam persze... habár az utóbbi hónapokban alaposan lerontottam az amúgysem éppen kimagasló jegyeimet. Ezért kaptam annyi haladékot és ezért tepertem annyira az utóbbi napokban minden órán. Kaptam egy új esélyt.
- Nem mondtam ilyen, nyugi. Amúgy se rávennélek, hanem megkérnélek. De nem- magyarázta, miközben én már a kihajtott pergament olvasgattam. - űbájtanra kell, a másik meg Mágiatörire. Van időd elolvasni a kettőt? Mondjuk az későbbre kell, hagyjuk is - Tette hozzá, én meg csak bólintottam. Hát felismertem, mert az egyik nem rég tanult bűbáj elméleti leírása volt rajta, az Arresto Momentum. Némileg hibásan, de annyira nem is volt vészes.
- Még a végén kiderül, hogy a Bűbájtan nem is megy olyan rosszul. - Mosolyogtam rá. Végre nem dadogtam és a kezem sem remegett meg, ahogy magamhoz vontam a táskámat és beletúrtam a tartalmába, kiemelve egy pennát és tintát. - Belejavítok egy kicsit... ha nem gond. - Pislogtam rá aztán, miután a penna hegye a fekete folyadékot érte.
- Ne kímélj.
Így hát közelebb húzódtam hozzá, a vállam kicsit az ő vállának biccent, ahogy a pergament a Mágiatörténet tankönyvre fektettem rá és javítani kezdtem. Hangosan magyaráztam neki, hogy mit miért javítok ki, mi a hiba, s ha kellett, hát a tankönyvünkbe is belenéztem. De nem is az volt a jó, hogy kicsit kiszakadtunk a sötét valóságból, hanem az, hogy ott volt mellettem, éreztem az illatát és hozzáérhettem. Bele-beleborzongtam ugyan, de tökéletes volt a maga nemében...

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

[BUMM]

Sleepless nights
with Sienna

Veletek is fordult már elő, hogy az éjszaka közepén arra riadtok, hogy nem bírjátok elviselni a tudatot, hogy noha tudjátok ki kivel fog összejönni a könyv végén, de még nem volt leírva? Na, velem pontosan ez történt ezen az éjszakán. Édesded álmaimból, ahol tiszteletét szokta tenni egy-egy alkalommal az összes könyves szerelmem (nem egyszerre, hanem egyesével, nyugi, nem vagyok a háremépítés híve...de tényleg) hirtelen ébredek meg. De olyannyira hirtelen, hogy szó szerint felpattannak a szemeim, és már nem vagyok tovább álmos. Utálom ezt az érzést, mert ilyenkor addig nem tudok elaludni, ameddig el nem olvastam a könyvet, utána meg azért nem fogok tudni aludni, mert azon fogok fortyogni, hogy mennyire klisés a könyv. Kedvenc hobbim az olvasás és köztem ilyen love-hate kapcsolat van. imádok olvasni, de cserébe csak olyan könyveket olvasok, amiket utálok, de letenni sem tudom őket, hogy valami mást olvassak... szörnyű.
Felülök az ágyamban és meglepődve tapasztalom, hogy Fogykos nincs mellettem. Ezt csak azért találom furcsának, mert éjnek évadján nem szokott útnak indulni, mert nincs ki etesse. Hacsak...
Körülnézek a hálókörletemben. A többi szobatársam, köztük a művészlelkű Poppy csak úgy húzzák a lóbőrt. A mellettem levő ágy azonban üres.

Vajon hol lehet Sienna?

Volt már pár alkalom a múltban, amikor nekem is álmatlan éjszakáim voltak, és tapasztaltam ilyet nála is. Sosem mentem utána, hiszen ilyenkor gondolom inkább egyedül akart lenni, mi pedig nem voltunk sosem olyan kapcsolatban, hogy zaklassam jelenlétemmel. Most is így teszek... megpróbálok visszaaludni. A probléma csak az, hogy bármennyire is próbálkozom újfent bebocsátást nyerni az álmok világába, a kapuk zárva vannak. Felkelek és kiülök az ablakba, hogy egy kicsit csodáljam az éjszakai égboltot. A csillagok vakítóan pislognak rám. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak jó lennék asztronómiából. Világ életemben lenyűgözött a csillagos égbolt, de nincs meg a képességem a csillagok olvasására, legnagyobb bánatomra. Órákig tudnék olyan embert hallgatni, természetesen nem órai kereteken belül, aki mindezt odaadással és teljes átszellemüléssel tudná nekem átadni.

Végül megadom magam a belső kényszereimnek és egy sóhajtással felkelek a párkányból és battyogva megindulok le a klubhelyiségbe.

~~~~~~~~~~

Sienna ezen az estén is társaságot élvezhet egy macska személyében. Szobatársnőjének, Anne-Rose-nak a lerobbant, csapzott szőrű, alul harapásos teknőctarka macskája, Fogykos szórakoztatja a lányt társaságával. Egy jó pajszmirigy túlműködéses macskához méltóan igyekszik kaját kunyerálni a lánytól. Dorombolás és keserves akadozó nyávogás váltja egymást, miközben dörgölőzik a lány lábának, majd ha Sienna engedi fel is ugrik az ölébe és nyekeregve dagaszt rajta (karmait nem engedi ki közben, így nem is fájdalmas).

BUMM

Tompa puffanás, majd egy halk szitkozódás.

~~~~~~~~~~

Megindulok kifelé a lépcsőn, a ropogó tűz fénye, és a meleg félhomály fénye az addigi sötétséghez képest vakítóan hat. Erre szeretném fogni a tényt, mintsem saját kétballábasságomra, hogy az utolsó öt lépcsőfokon gyönyörűen leborulok a francba. Egy nyomdapapírt nem tűrő káromkodássorozat kicsúszik a számon, de szerencsére csak halkan, moderáltan, és nőiesen. Egy kocsis is megirigyelhetné ezt a szép alliterált káromkodási sort, amit itt lenyomtam. Nyögdécselve és a fenekemet dörzsölve felállok. A belépő megvolt, az biztos. Fogykos ott is hagyja erre Siennát, és odajön hozzám, hátha tőlem nagyobb eséllyel sikerül bevágódnia.

-Ha nem láttam volna ma, hány embertől kaptál eddig vacsorát, még adnék is neked. Lehet nyáron elviszlek egy vérvételre, rengeteget zabálsz, de egy ideje nem hízol, sőt fogytál egy kicsit... - nézek a szerencsétlen kinézetű állatra. Milyen jó, hogy van ez a macska, végig láb alatt van. Nem volt elég egy megborulás az estére.
Nagy nehezen eljutok a kandallóig, ahol a lány is állomásozik.

-Szép esténk van egy jó kis álmatlan éjszakához, nemde? - kérdezem tőle mosolyogva, laza mindennapi stílusban, ahogy lehuppanok a másik fotelbe a kandalló elé. - Meglepően gyönyörűek most a csillagok. Te vágod a csillagképeket? - kérdem tőle.

[- Basszus, jól vagy?]

Sleepless nights
with Anne-Rose

2005.03.26. késő éjszaka

  Tudom, hogy talán célszerűbb lenne inkább bevennem valamilyen altatót, mint ébren töltenem minden második éjszakát, de megint az asztal mellett ülök az üres klubhelyiségben, és bámulok a tollra és levélpapírra. Fogalmam sincs, mit írhatnék le még: ha apám élne, vagy elfogadna úgy, ahogy vagyok, vagy lesöpörné a magyarázkodásomat az asztalról, és elmondaná, hogy még ahhoz is kevés vagyok, hogy az árnyéka legyek. Amikor eszembe jutnak azok az arc nélküli kezek reggelinél, ahogy a hajamhoz érnek, az a sziluett az ágyam végében, mely mély basszusán jó éjt kívánt egy hiába kért, késői estimesét követően, szeretném elhinni, hogy az előbbi igaz. Félek tőle, hogy az utóbbi.

 Végighúzom a tenyeremet a karomon, azután, ahogy lesiklik a kezem, megérintem a kanapé karfáját. Elszakítom a tekintetem a levéltől, hogy a Hugrabug elleni Kviddics stratégiámra nézzek. Kicsit találgatás minden felkészülés, nekik is új kapitányuk van, és kétlem, hogy a februári meccsük után mi is részesülnénk abban a luxusban, hogy a terelőik végig engem üldöznek, és védelem nélkül hagyják a hajtóikat. Örülnék neki, akkor is, ha én is elszenvednék néhány sérülést, mert úgy érezném, hogy azzal adok egy lökést a csapatomnak, hogy legalább egy győzelmet összeszedjünk idén. Ebben a tekintetben is nagy elvárások vannak felém, de a gondolat már ott van, ahogy az is, hogy szinte mindegy, mi lesz, már lemaradtam, mgé ha szigorúan véve nem is az én hibám a Mardekár és a Hollóhát elleni vereség.

 Egy sóhajtással elnyúlok a kanapén, felteszem a lábaimat a karfára, és miközben nézem, ahogy a jobb lábfejemen lévő papucs menthetetlenül lesiklik a földre, belenézek a tűzbe, amely békésen ropog a kandallóban. Az egyszerűség megnyugtató, az állandóság is. A vizsgák nehézségei és az állandó, örökké ismétlődő drámák ellenére úgy érzem, hogy boldog lennék itt még pár évig: felhoznám a Kviddics csapatot, felfedeznék olyan titkokat, amelyeket mások nem láttak, kiszöknék a Rengetegbe, megpróbálnám elfelejteni Barclayt és randiznék újra… minden percet élveznék, a jövő meg lesz, ahogy lesz. Nem kell egy napon méltónak lennem apához, nem kell megfelelnem elvárásoknak, mert nem azért halt meg, hogy boldogtalan legyek… de nem is azért, hogy ne kövessem a példáját, és beérjem kevesebbel, mint amit akarok.

 Hagyom leesni a másik papucsot a lábamról, és ráteszem a tenyerem a hasizmaimra, melyek még mindig kicsit égnek az alvás előtti edzéstől. Talán túl kemény vagyok magammal az elvárásokat illetően, és végül tudom, hogy nem apám ítél majd meg engem, én generáltam egy képzeletbeli lényt, fantomot belőle, mely eldönti majd, hogy elég vagyok-e. Ha valakiről tudnám, hogy mindent megtett érte, hogy elérjen valamit, megvetném, ha kudarcot vallana? Megvetem majd a csapatunkat, ha úgy játszanak, ahogy kérem őket, mindent beleadva, tisztességesen, felemelt fővel, mégis veszítenek? Megvetem a barátaimat, ha nem sikerül nekik egy vizsga? Megvetem az apámat, amiért mindent megtett Volemort legyőzéséért, de az nem volt elég? Magamat sem kellene... kifújom a levegőt, és a szabad kezemmel beletúrok a hajamba, ami nagyrészt rendezetlenül átlóg a karfán.

 A mély gondolatokból egy macska nyávogása riaszt ki, és ahogy oldalra nézek rá, azonnal fel is ismerem Anne-Rose macskáját. Revan pont elégszer „fordított” már hozzánk beszélő macskákat, hogy tudjam, hogy most enni szeretne kapni, azért játssza el, hogy nem kapott semmit napok óta (akkor is, ha láttam, hogy igen). Valószínűleg Revan miatt gondolhatja azt is, hogy azonnal lesz is nálam valami, amit odaadhatok neki, pedig a támlára dobott fürdőköpenyem zsebe étel szempontjából olyan üres, amennyire csak lehet. Azért kinyújtom a kezem, amit megszimatol, és amikor felülök, rögtön fel is ugrik a kanapéra, én pedig vakargatni kezdem a fülét. Ahogy megnézem, eszembe jut, hogy talán vehetnék egy saját macskát nyáron. Megnyugtatnak.

 Talán megijesztem a macskát, amikor én magam is megijedek a hirtelen zaj hallatán, aminek hatására felugrok. Néhány másodpercre szükségem van, hogy a lépcső felé nézve rájöjjek, hogy mit is látok, ahogy a macska gazdája káromkodik. Néhány gyors lépéssel megkerülöm a kanapét, és a lányhoz sietek.

 - Basszus, jól vagy?- senkit nem láttam még így lezuhanni ezen a lépcsőn, de meglepne, ha igen lenne a válasz, közelebb érve nem is merek hozzáérni, mert simán eltörhetett valamije. Az mindenesetre biztató, hogy még a macskához beszél, igaz, ez nem azt jelenti, hogy nincs sérülése, legfeljebb azt, hogy még nem érzi.

 Ahogy Anne-Rose feláll, hogy célba vegye a fotelt, végig mellette maradok, mintegy készülve rá, hogy bármelyik lépésnél rájöhet, hogy eltörte valamijét, és el kell kapnom, de végül erre nem kerül sor, úgyhogy kicsit még mindig a sokk hatása alatt foglalom el az előző helyemet a kanapén, közben végig nézem. Nem voltunk soha rossz viszonyban, annyira rosszban semmiképpen nem, hogy eljátssza, hogy nem fáj semmije, és most ne hagyja, hogy segítsek neki, legalább azzal, hogy elkísérem a Gyengélkedőre.

  - Micsoda... a csillagképeket?- kicsit bizonytalanul mosolygok a kérdés hallatán, amely kicsit szürreálisan hat az esést követően, mintha terelni szeretné a témát, de végül arra jutok, hogy talán tényleg nem lett semmi baja. Azt végül is tudom, hogy rengeteget jár tilosban (jóval többet, mint én), és biztosan sokszor megüti magát, úgyhogy valószínűleg éppen úgy megszokhatta a kék-lila foltokat, mint én. Elmosolyodom, ahogy kicsit megnyugszom. - Járok asztro RAVASZ-ra én is, de inkább órák előtt szoktam memorizálni mindent. Nem mondanám, hogy tízből tíz csillagképet megmondanék.

 Vetek egy gyors pillantást az asztalra kipakolt dolgokra: az öcsém által küldött újabb füzetet, ami egy számítógépjáték CD-je mellett volt, és amelyből szerinte én nyárra memorizálom az irányítást, és pont olyan jó is leszek benne elsőre, mint ő négy hónap gyakorlással, ahogy a tervezett kviddics formációinkat tartalmazó rajzokat sem érzem úgy, hogy el kellene rejtenem egy másik griffendéles elől. Az egyetlen dolog, lefelé fordítok, a papír, amelyen csak annyi szerepelt: „Kedves apám,”. Szerencsére nem felül volt.

 - Volt néhány kellemetlenebb álmom. Talán az időjárás teszi. Te hogyhogy nem alszol?- ritkán futok bele ilyenkor valakibe, a legtöbben könnyen alszanak éjjelente amellett a rengeteg tárgy mellett, aki pedig nem, valószínűleg nem kezdene a Klubhelyiségben mászkálni. Szerencsére holnap nem kell korán kelnem, de ha valami nem tesz jót a teljesítményemnek, azok az ébren töltött órák.

Sleepless nights
with Sienna

Szobatársam aggodalmán kedélyesen felnevetek, de hamar észreveszem magam, így lejjebb veszem a hangerőt.

-Persze, estem már nagyobbat - legyintek erre az egészre. - Nem mondom, hogy nem fáj, de hamar elmúlik. - Díszkíséretet kapok a fotelig, utána mindenki elfoglalja a maga helyét. Fogyimogyi próbálkozik még kicsit, de hamar belátja, nincs itt Revan, most nem lesz plusz kajaosztás, így inkább felugrik a nyakamba, befekszik, mintha csak egy hevenyészetten feldobott sál lenne és dorombolni kezd.

Felsóhajtok, közben a macska fülét kezdem vakargatni. Ezt nagyon szereti, el is kezd dagasztani. - Én is hasonlóképpen vagyok. Bár nem is igazán értem, miért vettem fel az asztronómiát. Lehet szükségem lesz rá a továbbtanulásnál? - gondolkodom hangosan. Közben diszkréten nem figyelek oda, amikor egy lapot fejjel lefelé fordít. Nem tartozik rám, abban azonban biztos vagyok, hogy nem egy félkész házit akar rejtegetni. A személyes dolgaiban pedig nem vájkálok másoknak, noha kíváncsi lennék. Mindig bárkit szívesen meghallgatok, de erőltetni nem lehet semmit sem. - Gondolom neked az aurori hivatás miatt kell. Vagy mert érdekel? - ismét rápillantok, egy hamiskás félmosollyal. El szoktam kapni olykor-olykor Ashford-on időző pillantásait, de ez nem bizonyít semmit természetesen. Ha ebből indulnánk ki, akkor engem a fél iskolával összeboronálhatnak. Imádom megfigyelni az embereket, a testbeszédüket, arcmimikájukat, másokkal való kapcsolatépítésüket. Sokat tanulhat belőle az ember, ha elég figyelmes. Na meg számomra igazán szórakoztató elfoglaltság fejben összepárosítani embereket.

- Hasonló okokból vagyok fent most én is, bár szerintem vagy egy órán keresztül próbáltam még visszaaludni fent, de nem ment. Zavar, hogy nem tudom mi lesz a könyvem vége, és elvileg valahol itt hagytam a Klubhelyiségben - megvonom a vállam. Nekem ritkán vannak hála Merlin szakállára rémálmaim. Engem inkább a kíváncsiság, és a gondolataim szoktak ébren tartani éjjelenként. A mai sem más a többihez képest. - Próbáltál már nyugtató teákat egyébként? Rengeteg ilyen praktikát tudok álmatlan éjszakákra, mert sajnos én alapból nehezen alszom fel, és még nehezebben kelek. Nyaranta este 10 körül élénkülök fel igazán és kitart a lendület hajnal háromig legalább. Nem túl egészséges, mert már egész nyáron szinte végig a lovardában vagyok, ahhoz meg mindig 5 vagy 6 órakor kelek. Azért a napi 2-3 óra alvás nem a hosszú élet titka, főleg nem úgy, hogy semmilyen koffein tartalmú italt nem fogyasztok mellé. Szóval ha esetleg ilyen téren tanácsokra vágysz, segítek szívesen. Mindenkinek más válik be, nekem meg minden nap más válik be. De a mágiatöri jegyzeteim mindig tuti befutók! - kacsintok rá nevetve. Minden rezdülését figyelem, hogy ha esetleg a legkisebb diszkomfortot észlelem, akkor inkább más kellemesebb vizekre tereljem a beszélgetést. Nincs szüksége arra, hogy álmatlan éjszakáin még mások nyaggassák. Ha Ő maga akar róla beszélni, az teljesen más, de ha nem, akkor talán egy kis kötetlen jó hangulatú beszélgetés segít neki is, hogy álomra tudja hajtani a fejét ismét.

[- Remélem...]

Sleepless nights
with Anne-Rose

2005.03.26. késő éjszaka

  - Remélem...- kivéve, ha eltört valamid, de ezt már nem teszem hozzá. Anne-Rose soha nem tűnt olyan embernek, mint például én, hogy hosszú ideig eljátssza, hogy valami nem fáj neki, mint én a Mardekár ellen, amikor Wilson és Travers eltörték egy két bordámat a gurkóikkal- igaz, egy Kviddics meccsen nem is feltétlenül előnyös, ha az ellenfél meg tudja mondani, hogy valami nincs rendben veled.

 Keresztbe teszem a lábam, és egy darabig nézem még a lányt, mielőtt arra jutok, hogy valószínűleg nem fog tényleg belehalni abba az esésbe, és inkább a macskát nézem meg egy kicsit. Az biztos, hogy ha Revan ma este itt lenne, már kapott volna ő is valamiféle vacsora utáni nasit, és a barátnőm hozzá járulhatna ismét a kövér macskák körének gyarapításához. Nem állítom persze, hogy a macskák nem érdemelnek meg minden figyelmet és szeretetet, és azt hiszem, ha lenne macskám, én is elképesztően elkényeztetném- lehet ellenállni annak a kedves nyávogásnak? Biztos vagyok benne, hogy direkt néznek ki ilyen kedvesen, és direkt hangzanak ilyen kétségbeesettnek.

 Rámosolygok Anne-Rosera, és megpróbálom kiolvasni a tekintetéből, hogy mire gondolhat. Az első gondolatom természetesen a legrosszabb, rögtön arra gondolok, hogy talán gúnyolódik rajtam, talán valamiféle utalást tett, talán arra vonatkozóan, hogy a szóbeszédek szerint sok pár jár oda privát időtöltésre, bár aki ezt a szóbeszédet terjeszti, bizonyára nem járt még nappal a toronyban, mert ha valaki ott próbálna csinálni bármit, egészen biztos lehet benne, hogy Frics rövid időn belül ott lenne.

  - Az asztro nem igazán fontos aurori felvételihez. Nem mondom persze, hogy árt, de kicsit ki kell tekerni hozzá a magyarázatot, hogy összefüggést találjunk.- elűzöm a negatív gondolatokat, amelyek nappal nem hiszem, hogy megtalálnának, nem látok rá amúgy sem magas esélyt, hogy tényleg gúnyolódna. Soha nem voltam barátságtalan vele, és még az egyébként velem kevésbé barátságos lányok is ki voltak akadva azon, amit Barclay és a baráti köre csinált (különösen, hogy nem én voltam az egyetlen trófea).

 Arra csak bólintok mosolyogva, hogy egy könyv vége miatt nem tud aludni. Én is szoktam néha olvasni iskolán kívüli dolgokat, de annyira sok dolgot tanulunk, hogy szívesebben töltöm könyvektől távol az időmet, inkább emberek társaságában, vagy olyan helyeken, ahová felnőttként nem juthatok el. Furcsa belegondolni, hogy nem hogy a Klubhelyiséget, magát a Roxfortot sem látogathatom majd, csak távolról nézhetek majd rá Roxmortsból.

 Nehéz nem azt érezni, hogy nem ez a kastély az igazi otthonom, mert itt lehetek boszorkány. Bármennyire szeretem a családomat, akit ők szeretnek, nem létezik, és soha nem is létezett, ők egy muglit szeretnek, valakit, aki soha nem lehetek. A Roxfortban is vannak titkaim, de itt nem kell visszafognom a gondolataimat, háromszor átgondolnom, hogy milyen szavakat használhatok, itt nem kell hetente egyszer kimentenem magam valamilyen elszólásból, akkor is, ha furának találnak miatta. Tudom, anyám örülne, ha a létező legminimálisabb szerepet kapná a varázslás az én életemben, ahogyan az övében is, de nem tudok elképzelni egy ilyen életet.

 - Nekem általában nincs problémám az alvással. Nem hiszem, hogy általános alvászavar lenne.- pár másodpercig gondolkodom rajta, hogy talán megosztom vele részletesebben a rémálmaimat, de nem hiszem, hogy Revanon és Amycuson kívül bárkinek szívesen megmutatnám az énemnek ezt a részét. Azon nincs mit szégyellnem természetesen, hogy rémálmom volt, elég sok hirtelen és ijesztő dolog történik, a tantárgyaink most, hogy szinte felnőttek lettünk (a legtöbben már azok is lettek a csoporttársaim), de arról, hogy mennyire szorongok a jövőm miatt, nem beszélnék szívesen.

 Elengedem ezt az egészet, és ahogy befejezi a beszédet, elmosolyodom.

 - A két óra alvás valóban nem egészséges ötlet. Arra már lehet valamilyen bájital kéne, nem annyira gyógytea. Különösen, ha utána állatokkal vagy, egy ló simán nyom tízszer annyit, mint mi, nagyjából olyan veszélyes lenne, mint seprűre ülni. Vagy lehet, hogy rosszabb is.- ami engem illet, próbálkoztam álomtalan álom bájitallal, és más altatókkal is, de valahogy mindig megmagyarázhatatlanul hiányzik valami ébredés után. Mintha fele annyit aludtam volna, mint egyébként, és a szorongásomat is tovább viszem, hiába nincs olyan álmom, amire emlékezhetnék.

 Nem is megyek bele, hogy mennyi különböző praktikával próbálkoztam, gyakorlatilag mindent és minden sorrendben kipróbáltam, annyira kifárasztottam magam, amennyire lehetett, de a rémálmok akkor is megtalálnak időnként. Akkor is, amikor tényleg úgy érzem, hogy nem tehettem már többet, amikor beleadtam mindent abba, hogy jobb legyek- most is érzem azt az izomlázat, most is emlékszem a sikerélményre, amit akkor éreztem, amikor a szokásos, a Birtokon lévő gyakorló helyemen sikeresen elsajátítottam végre a de Winter párbajmanővert, de utána még is látom apámat, ahogy vádlón nézett rám. Vagy inkább csalódottan- nem éreztem, hogy az a csalódottság a szeretet hiányából fakad, inkább szomorúság, mert többnek itt, mint ami vagyok.

  - Attól tartok, a rémálmok ellen inkább lelki béke kell, nem teák. Vagy ezen a téren is hasznosnak érződtek?- lecsúszom a földre a kanapéról, egy pillanatra megérintem a hasamat a köldököm felett, ahogy belenyilall az izomláz, azután elkezdem összeszedegetni az elől hagyott dolgokat. Szeretném, ha biztosan senki nem tudná, hogy apámnak írok. Ha elterjedne rólam, hogy halottakkal levelezem, az biztosan nem segítene a mostanában amúgy sem túl szilárd lelki békémen.