Fiúhálók

A diákok mélyvörös baldachinú ágyakban alszanak. Minden ágy mellett egy-egy kis éjjeliasztalka áll. Az ágyak végében tulajdonosuk ládája fekszik. A hálókból át lehet menni egy mosdóba, ahol a szoba lakói elintézhetik a mosakodást, és egyéb dolgaikat.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14
előzmény

Ez az iskola nem arról híres, hogy különösebben megkönnyítené bárki dolgát, ha szabadidőről beszélünk. Negyedikben több az óra és bírhatatlan a könyvtömeg, hatodikban viszont hiába kevesebb az óraszám, az anyag mennyisége és nehézsége egy teljesen más szintet képvisel. Még ő is erőteljesen érzékeli, pedig kifejezetten nem a stréber könyvmoly típus. Egyszerűen csak eljött az a pont, hogy a szimpla affinitása nem elég. Mégsem viszi rá a lélek, hogy beüljön a könyvtárba tanulni, nem... inkább lelép egy nyűgös negyedikessel lógni, mert az egy érett döntés.
Nos. De legalábbis furcsa módon kellemesebb, mint az ellenkezője.
Csak a sötét pillák rebbennek, ahogy a fiú belekarol, engedi, hogy közel bújjon hozzá. Senki nem szól rájuk, elvégre ebben a korban nincs abban semmi furcsa, ha egy kamaszpáros turbékolva távozik a színről, még ha ez rá személy szerint meglehetősen jellemzőtlen is. Bár, ki tudja? Nem mintha mostanra nem néznének ki belőle bármit is.
Lepillant a srác fejére a szavakat hallva. Milyen... direkt. Tényleg nagyon rossz passzban kell legyen, ha ennyire nem érdekli az ég világon semmi, még saját zavara sem. Mondhatná, hogy ez az egyetlen ok, amiért ilyen könnyedén enged neki, de valójában nem biztos benne jelenleg, mi ez a fenenagy engedelmesség tőle. Persze. Élvezett vele lenni, de élvez bárki mással is lenni nagyjából, szóval...
Hhh... túl fáradt ahhoz, hogy gondolkodjon, egyszerűbb, ha szimplán csak sodródik az árral és csinálja amit Sebastian épp szeretne.
Valahol ezen a ponton találkozik pillantása a bejárati csarnokban kószáló aurorpajtással. Egy hosszú másodpercig farkasszemet néznek, mielőtt a férfi szája éles, féloldalas mosolyra húzódna.
Valami beazonosíthatatlan, kellemetlen gondolat kúszik fel a gerincén és szorít rá a tarkójára hideg ujjakkal ő pedig reflexből kiszabadítja magát a kezek fogságából és helyette átöleli Sebastian derekát közelebb húzva magához. Nem tűnhet másnak jelenleg, mint biztonságosabb támasznak, ám az auror tökéletesen érti a néma, területvédő figyelmeztetést. Még a szemével se tapogassa, ami az övé.
...
Az övé?
Alig kerülnek ki látókörből, már megkérdőjelezi magában a gondolatot. A reakciója értelmezhetetlen a számára, egyszerűen csak indokolatlan az egész jelenet... és amíg ezt próbálja sikertelenül megfejteni, tőle merőben szokatlan módon csendben is marad.
Kicsit fellélegez, ahogy beérnek a klubhelyiség kandalló fűtötte oltalmába, a meleg színárnyalatok lecsendesítik belülről és ahogy a srác ujjai az övéibe kulcsolódnak, van az egész jelenetben valami baromira meghitt, ami egy pillanatra belenyilall az agyába.
Ujjai megszorulnak a fiú kezén, de nem engedi el, koponyájában acsarogva száműz olyan démonokat, melyeknek itt és most helye nincsen. Ha fáradt, mindig könnyebben találnak rá.
- Ugyan, látnod kéne az enyémet. Egy őskáosz van ott. - Neveti el magát, figyelme körbejár azért a szobán, ami maximum a személyes tárgyakban különbözik az övéktől. Pillantása megakad az azonosítatlan főzeten, míg legombolja magáról a talár sötét anyagát. Az alatta lévő fehér, hosszúujjú ing, vörös-arany nyakkendő és fekete, szűkített nadrág kombinációjában különösebben semmi új nincs, bár... az a nadrág kurvajól áll rajta.
A talárt és a táskát egy szomszédos ágyra dobja, a hanyag mozdulat részeként lép a fiúhoz. Állát mutató- és hüvelykujja közé fogja, puha mozdulattal fordítja maga felé. Ezúttal nem mosolyog, pillantása kutatón figyeli a srác nyúzott vonásait. Hacsak nem mozdult el az érintés elől, úgy tenyere az arcára siklik, hüvelykujja megcirógatja bal oldalt a szem alatt húzódó sötét karikát. Elképzelni sem tudja, hogyan képes ilyen titkot rejtegetni saját társai elől, ha ilyen szélsőséges állapotba kerül minden alkalommal. Vagy csak a mostani ennyire kritikus? Szeretné megkérdezni. De esélyesen pillanatnyilag ez hiányzik a srácnak a legkevésbé.
Időnként olyan átkozott figyelmes tud lenni.
Nem szól semmit, egyszerűen csak lehajol hozzá és megcsókolja. A gesztus ezúttal nélkülözi azt a már jól ismert vad szenvedélyt, amivel magának követelte. Ez a fajta finom, gyengéd és kellemes melegséget hagy maga után anélkül, hogy követelne az égvilágon bármit is.
Szabad kezét megemeli, ujjai végigfutják a fiú talárjának gombjait megoldva őket, hogy szintén megszabadulhasson az ágyban meglehetősen kényelmetlen viselettől.
- Mondd csak, Sebastian... - Előrébb lép, éppen annyira, hogy a fiú vádlija beleütközzön hátulról az ágyba és kénytelen legyen leülni. Nem megy tőle messzire, a kiszámított mozdulat részeként hajol le és hacsak Sebastian nem akar beleütközni, kénytelen lesz hátradőlni.
Bal térde belemélyed az ágyba a srác csípője mellett, míg a jobb a combok közé pozícionálva még a földön támaszt hátul. Pillantása kiismerhetetlenül fénylik, a rakoncátlanul lelógó nyakkendő pedig úgy köti össze őket, mint valami elbaszott szimbólum.
- ...eszedbe jutottam, amikor itt feküdtél aznap éjjel a sötétben? - Nem dorombol hangjában az élveteg perverzióra éhes trágár szörnyeteg. A kérdésnek más íze van, de nehéz behatárolni igazán. Egyszerűen csak... érdekli.

To: Noah

2001. december 14.

A zavar minden erejét bevetett, hogy úrrá legyen rajtam s talán sikerült is volna neki, ha nem vagyok annyira nyúzott és nem csak egy másik test melegére vágyom. Ahogy a folyosón a derekamra siklott Noah keze és még közelebb vont magához, ellenállás nélkül simultam hozzá. Éppen csak annyit engedtem a testemnek, hogy újabb adag forrósággal töltse el a füleim hegyét. Ez volt a legfőbb jele a zavarodottságomnak, de időnként olyan erőteljesen ült meg a rózsaszín pír az arcomon, mintha rengetegett futottam volna. Erre most nem volt erőm, enyhe zavarodottság maradt csupán... és elveztem, hogy komolyabb ellentmondás nékül simulhatok bele Noah oldalába. Talán bele is borzongtam volna, de elértünk a klubhelyiségbe és én csak óvatosan kulcstam az ujjaimat az övé közé, hogy elvezessem a hálótermünkig - ami egyébként még nagyjából három és fél óráig biztosan üres volt.
- Ugyan, látnod kéne az enyémet. Egy őskáosz van ott. - Mondta, mikor szabadkozni kezdtem. Az egy dolog volt, hogy az én ágyam olyan volt, mint amin miniumum bombát robbantottak, de mellettem Jacké sem volt éppen szép látvány. Jó szokásához híven teledobálta félpár zoknikkal, mert soha egyiknek sem volt meg a párja. Túl rendetlen volt ahhoz, hogy rendezetten tartsa a cuccait, a házimanók meg nem győzték éjszakánként karban tartani a cuccait.
Erőtlenül gyűrtem a pizsamámat a párna alá. Igazásg szerint elképzeltem párszor Noah ágyát... ahogy este átosonok és mellé bújok, ő pedig azt teszi velem, amit ott a lezárt folyosóban. Anyám bizonyára azt vágná a fejemhez, hogy túl fiatal vahyok ilyen gondolatokhoz és igaza lenne, én mégis újra érezni akartam magamban. Ezért hát az álmodozás kitöltötte a nem átváltozással töltött éjszakát.
- Na így már... - makogtam magam elé, mikor végre kicsit rendezettebben nézett ki az ágy és ledobtam a vállamról a táskát is az éjjeli szekrény elé. Míg nem figyeltem Noah-ra, addig megszabadult a talárjától és a fehér ing meg a nyakkendő nézett velem farkasszemet, túlzottan is kiadva a teste alakját. Valamivel nagyobb volt nálam, én pedig egyenesen tökéletesnek láttam - mégha minden bizonnyal nem is volt teljesen az.
Éreztem, ahogy megint közelebb lép, mert az illata még erősebben talált meg, mint korábban. Messziről képes lettem volna kiszúrni, akár nagy tömegben is... de ilyen közelről veszélyes volt. Éreztem, ahogy a szívem vadul löktet és ő is tudta ezt minden bizonnyal, mert olyan könnyedén nyúlt felém, amire én biztos nem lettem volna képes, hiába akartam őt mindennél jobban újra. Hagytam hogy maga felé fordítsa az arcom, óvatosan végig simítson az arcomon. Egyetlen pillanatra gondolkodtam el csupán, hogy vajon látja-e rajtam a nyúzottságot, aztán jött a csók. Lehunytam a szemem és vadul forgott velem a világ. Nem akartam, hogy ez az érzés elmúljon. Gyengéd volt és finom, hiába nyúltak ujjai a taláromhoz, hogy megszabadítsanak tőle.
- Mondd csak, Sebastian... - kezdte és egy lépéssel könnyen az ágy felé tolhatott. Ekkor éreztem meg megint, hogy elpirulok, de nem ellenkeztem. Ahogy a vádlimnál megéreztem a matracot, azonnal leültem. Így néztem fel rá azokkal a szinte ártatlan, kölyökkutyásan csillogó barnai szemeimmel - amik valjában egy vadállatot rejtettek. Könnyedén fölém kerekedhetett, engedelmesen dőltem el az ágyon, érezve milyen jó érzés, ahogy a puha matrac a testem alá simul, ő pedig fölém. A comjbát megéreztem a combjaim között, amitől egy picit talán sóhajtottam is.
- ...eszedbe jutottam, amikor itt feküdtél aznap éjjel a sötétben?
Nyeltem egyet két zavart pislogás között. Tudtam, hogy mit akar hallani... de én nem igazán szoktam azt csinálni. Még túl fiatal vagyok hozzá... ugye? Nem, biztosan nem, hiszen lefeküdtem valakivel, illetve hát pontosan vele. Szóval ahhoz sem lehetek túlzottan fiatal.
- Hát én izé... csak... csak éreztelek még ott és akkor igen... - motyogtam szinte felnézve rá. Úgy kaptam levegőért, hevesen, hirtelen, mint amikor a teste alatt remegtem a folyosón, már csak a belőle áradó meleg is valamit kiváltott belőlem. Láthatta, ahogy vadul emelkedik a mellkasom az ing-nyakkendő-pulóver hármasa alatt. - És akkor újra éreztem azt a lüktetést... meg ahogy bennem van... - nyeltem megint egyet, kiszáradt a torkom, ahogy erről beszéltem. Abszolút semmi szexi nem volt ebben a viselkedésben, pedig én mindennél jobban azt éreztem, mióta megpillantottam a Nagyteremben, hogy tetszeni akarok neki. De túl béna voltam ehhez... a testem reagált rá, határozottan, még ő is érezhette, de mégsem tudtam normálisan beszélni.
- Te... te gondoltál rám? - próbálkoztam felvenni a ritmusát.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14
16+

Nem, Noah Nightingale alapvetően nagyon sok minden, de egészen biztosan nem tökéletes. Helyes gyerek, de valójában nincs benne semmi extra, hiányzik a vonásaiból az a férfias sárm, ami 17 évesen azért már kiülhetne az arcára, ám kifejezetten nem ilyen géneket örökölt. Feltehetően kölykös képe lesz még hosszú évek múltán is, ami van, akinek bejön és van, akinek nem. Az utóbbiak miatt nem kell aggódnia, az előbbieket pedig többnyire problémás viselkedése tartja távol avagy hozza testközelbe egy-egy futó játszadozás kedvéért. Nightingale egészen biztosan nem olyasvalaki, akire Sebastian anyja az áldását adná. Ellenben lehet kitekerné a nyakát, ha megtudná mit művel a fiacskájával. Ki tudja? Nem ismeri, nem áll szándékában megismerni és legfőképpen nem gondolkodik ilyesmin.
Tisztában van vele milyen hatást gyakorol a fiúra. Talán nincs félrész farkasból, hogy kiszagolja Sebastian izgalmát, de épp elég tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy felismerje a rá irányuló követeléseket. A helyzet csupán, hogy viszonylag ritkán... ennyire fókuszált.
Igen. Lefekszik másokkal, viszonylag rendszeresen elvégre neki is vannak igényei és a suli okozta stresszt is le kell vezetni valahol. Mégis jellemzőtlen, hogy kifejezetten rá vágyna valaki és nem a kielégülésre önmagában, amiben ő csak egy eszköz csupán. Nincs ezzel baj. Ő is eszköznek tekint másokat. És ez így tökéletesen meg is felel a számára.
Az utolsó azonban, akit a konkrét személye érdekelt egy olyan ember volt, aki már nincs az élők sorában... és pontosan ez, ami miatt nem tudja valójában, hogyan nyúljon Sebastianhoz. El van szokva az ilyen fókuszált jellegű, kiélezett figyelemtől. A feltétel nélküli befogadástól. Attól, hogy valaki tényleg őt akarja.
Megcsókolja, miközben eldönti, hogy valójában nem így van. Nincs szó másról, mint a srác tapasztalatlanságáról. Ha bárki mással hempergett volna abban az átjáróban helyette, akkor valószínűleg fel sem tűnt volna neki a létezése. Talán igénye lesz rá egy-két hétig, hónapig maximum, de idővel levetkőzi a gátlásosságot és rájön, hogy az égvilágon nincs benne semmi különleges azon kívül, hogy elvette a szüzességét.
És ez így rendben van. Függetlenül attól, hogy viszonylag minimális az esély arra, hogy ő maga képes lesz kivárni, amíg a fiú maga fordul el tőle. Belenézve azokba az ártatlan kiskutyaszemekbe, tudva-tudván mi van mögötte, kifejezetten veszélyesnek érzi, hogy neadjisten egy óvatlan percben elkezdene valamiféle... kötődést érezni.
Nem kell hagynia, hogy idáig fajuljon, hm? Meghúzhatja anélkül, hogy jelentene számára bármit is.
Tisztában van vele, miért tesz fel neki állandó jelleggel ilyen kínzó kérdéseket. Talán nem kellene, de imádja, ahogy próbálja átküzdeni magát saját zavarának kusza védfalán, csak hogy közelebb mászhasson hozzá. Jobbját a fiú arcához emeli, hüvelykje megsimítja az ajkait, ahogy beszél és hazudna, ha azt mondaná, nincs rá hatása. Szélsőségesen vizuális típus, elég kimondani előtte valamit, automatikusan elképzeli. Ezért tanul szédítő tempóban anélkül, hogy belefulladna a könyvekbe és ezért reagál azonnal arra is, amit Sebastian mond.
Ujjai lesiklanak a fiú állán, még mindig harapásnyomtól elszíneződött nyakán, zaklatottan emelkedő mellkasán. Elcsípi a nyakkendő utolsó harmadát, finoman meghúzza és biztos benne, hogy még mielőtt végleg elválnának az útjaik, a saját nyakkendőjével fogja hátrakötözni a karjait mielőtt felhúzná magára. De még baromi korán van a perverzióihoz, hm?
- Mhm. Többször is. - Ujjai elérik a pulcsi szegélyét és befutnak alá megmártva magukat a két anyag közt húzódó forróságban. Nem ér a bőréhez, mégsem lehet figyelmen kívül hagyni az ing anyagán felfelé simító mozdulatot, mely mind feljebb kényszeríti a pulcsit.
- Nem tudtam melyik szobában vagy, de biztos voltam benne, hogy nem lehetsz messzebb néhány ajtónyinál. - Átbújtatja a pulcsit a fiú fején, alácsókol az állának, amíg az anyag fogságában van és ezúttal nem is áll meg félúton a vetkőztetésben. Nem árt némi segítség Sebastiantól, de így vagy úgy leszedi róla a felesleges anyagot.
- Elképzeltem, ahogy fekszel a sötétben, felhúzva, türelmetlenül, arra várva, hogy bármelyik pillanatban nyílhat az ajtó és besétálok rajta. Átkozottul szerettem volna megtenni. - Ujjai lefutnak az ing gombjain, ezúttal sokkal figyelmesebb velük, mert nem tépi le őket. A szavakkal szinkronban gombolja végig fentről lefelé, hagyva hogy a szétnyíló fehér szárnyak között mellkasra, hasfalra csússzon a nyakkendő a legminimálisabb jelét sem adva, hogy azt le óhajtja venni róla.
Lehajol hozzá és megcsókolja újra. Ezúttal sokkal forróbb, mint az imént, de a szenvedély most lassan építkező, türelmes fajta, amit arra terveztek, hogy pontról-pontra gyújtson lángra, ne pedig egyetlen lobbanással égessen el.
- Legközelebb... - Súgja elszakadva a csóktól, arcát az arcához simítja és a szájába véve harapja meg kissé az érzékeny fülcimpát. - ...nyúlj magadhoz a kedvemért. Imádnám, ha rám gondolnál, miközben kivered magadnak.
Széthúzza az inget rajta teljesen, amíg lemezteleníti a fiú felsőtestét és lehajol, hogy végigcsókoljon rajta. Nincs benne az égvilágon semmi sietség, lassan, de biztosan halad lefelé, hol csókol, hol rányal, hol megszívja a bőrt rózsaszín foltot hagyva maga után.
Valahol a sebhely magasságában pillant fel gyorsan bizonyítva, hogy még az átlagbarna szemek is tudnak olyan izzást közvetíteni, amitől az embernek nagy hirtelenséggel egekbe emelkedik a pulzusszáma.
- Biztos lehetsz benne, hogy én ezt fogom tenni. - Hacsak a fiú nem kerüli a pillantását zavarában, hát nem szakítja meg a szemkontaktust, ahogy végignyalja a durva marás okozta szabálytalan szélű sebhelyet. Megpróbálhatja elrejteni előle, de hacsak nem lát valódi, zsigeri nemtetszést, le fogja fogni a csuklóját. Az égvilágon semmi nincs, amit takargatnia kellene előtte.

To: Noah

2001. december 14.

Újabb remegés futott át a testemen, ahogy az ujjai végig cirógattak az ajkaimon. A fáradtság még ott volt ugyan, de a testemben uralkodó új, némileg kellemesebb érzések átvették felettem az uralmat. Talán még ott voltak a sötét karikák a szemem alatt és a pirultság éppen csak rózsaszínre színezte a bőrötmet, de határozottan nem éreztem úgy a gyengeséget, mint korábban. Talán csak a tagjaimban ült még mindig az a tompa izom fájdalom, ami az átváltozás utáni legjellemzőbb érzés volt. Ez sosem maradt el, csak voltak alkalmak, amikor könnyebben megküzdöttem vele... leginkább tizennégy éves korom előtt, amikor hirtelen minden sokkal nehezebbé és elviselhetelenebbé vált. Akármennyire is szerettem volna persze, hogy ennek az egésznek vége legyen, tudtam, erre semmi esélyem. Még is reméltem, hogy valaki... egy tudós megtalálja a módját a visszaváltozásnak, én ugyanis teljesen ember akartam lenni. Nem is tudom miért... talán, hogy megfeleljek a családomnak, a barátaimnak... és ne ijesszek halálra senkit, aki úgy közeledik hozzám, mint Noah. Még, ha neki ez játék is volt, nem akartam széttépni még veletlenül sem. Bár erre emberként nem volt esély, az is igaz.
- Mhm. Többször is. - Éreztem, ahogy a meleg tenyere bebújt a pulcsi alá és finoman simít. Az anyag egyre feljebb csúszott a felső testemen. Nem attól remegtem, hogy megéreztem a bőrömön a kastély gyűlölt hűvösségét. A mzodulattal, mintha valaki port vert volna fel, az illata még erősebben ért el és én még jobban azt akartam, hogy kerüljön még közelebb. Egy sóhaj szakadt ki az ajkaim közül, mintha azt akarnám mondani: vedd már le és gyere közelebb. Valójában nem siettettem volna, élveztem a pillanatot.
- Nem tudtam melyik szobában vagy, de biztos voltam benne, hogy nem lehetsz messzebb néhány ajtónyinál. - Az anyagot annyira feltűrte, hogy egy pillanatra a kezeim fogságba estek, ő pedig könnyedén csókolhatott az állam alá. Morgás. Morgás jött, mintha csak az átváltozás előtt lennénk megint... aztán a pulcsiból végleg kibújva, lelöktem azt a földre és tudtam gondolkodni. Gondolkodnom kellett, fékezni a morgást, mielőtt túlzásba esnék. Most nem volt bennem annyi erő, mint a legutóbbi találkozásunk alkalmával.
- Elképzeltem, ahogy fekszel a sötétben, felhúzva, türelmetlenül, arra várva, hogy bármelyik pillanatban nyílhat az ajtó és besétálok rajta. Átkozottul szerettem volna megtenni. - Mintha csak a gondolatiamban olvasott volna. Én is kívántam azt, hogy bár rám találná, bár bemászott volna az ágyat éjszakáként körbeölelő függöny mögé és ölelt volna még inkább magához. De ez a kép gyorsan elillant. Csak a pillanat számított, ahogy az ujjai finoman gombolták az ingem.
Nem mondtam semmit, csak felnéztem rá. Furcsa érzés volt, hogy mennyire helyesnek láttam... azelőtt nem is tudom. Nem néztem át rajta, mert folyton belement és zavarban voltam, de csak arra a furcsa, hányingeres érzésre emlékeztem, amit a gyomromban éreztem, akárhányszor megéreztem az illatát. Valahogy túlságosan hatott rám, nem úgy, mint mások esetében. Az övét messziről felismertem... elbódított, ezért nem vettem sokszor észre, mentem belé és jött a zavar.
Az újabb csókot már könnyebben viszonoztam, kevesebb zavarodottsággal. Az ajkai olyan puhák, olyan melegek voltak, hogy szívesen adtam meg magam nekik. - Legközelebb... - húzódott el, hogy az arcát az arcomhoz préselje... majd a fülembe harapva egy sóhajt csaljon ki megint a testemből. Ez a hang más volt, magasabb, remegősebb, mintha az egész testemben hirtelen ezerszeresére növekvő mindent akaró érzést egyetlen, rövid hanghatásba sűrítettem volna. Éreztem, ahogy az a forróság elöntötte minden porcikámat. -  ...nyúlj magadhoz a kedvemért. Imádnám, ha rám gondolnál, miközben kivered magadnak.
Éreztem, hogy zavar jövök, ráadásul a mellkasom, a felsőtestem, így pedig lassacskán a marás nyom is. Nem akartam, de nem tudtam mozdulni, túlságosan akartam.
- Én nem szoktam... azt.- Motyogtam a szavakat, de közben egy kicsit megfeszültem, hiába remegtem a vágyaktól olyan nagyon. Nem akartam, hogy megérintse a sebet, hogy lássa miféle lények tették... mert még a vak is láthatta. Éreztem, hogy felnéz a csókok között, de kerültem a pillantását. Nem akartam látni, ahogy átvillan a szépen csillogó szemeken a felismerésre.
- Biztos lehetsz benne, hogy én ezt fogom tenni. - Oda akartam kapni a kezemmel, hogy visszahúzzam a ruha anyagát és elfedjem, de ő olyan könnyen tolta félre a kezem, szorította le a csuklóm, hogy esélyem sem volt ellenkezni. Gyenge is lettem volna az átváltozás után csak úgy kiszakadni a szorításából.
- Nem szép látvány... kérlek... - érezhetően kétségbesettebbé vált a hangom, de a testem ugyanúgy akarta, érezhette, ahogy odalent hozzám ért a teste, mennyire akarom. Sóhajtottam is egyet, mintha egyszerre rettegnék és élvezném a pillanatot. Nem akartam, hogy megtudja, mi vagy... de kellett az az érzés, ahogy a testemben volt legutóbb. Akartam azt a forróságot, azt a kínzó érzést az aprócska fájdalommal, hogy aztán megint jöjjön a megkönnyebbülés.
- Csak... tegyél velem, amit akarsz... - suttogtam halkan, megadóan. El akartam ezzel is terelni a figyelmét az undorító sebhelyről.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14
18+

Hogy képes-e érzékelni a sóhaj mögött neveletlen vadállatként nyújtózó türelmetlenséget, örök rejtély marad. Nem adja semmi jelét legalábbis, hogy bármit is változtatni kívánna a tempón, szándékában áll minden porcikájában kiélvezni a vele töltött időt, ha már feláldozta az összes délutáni óráját érte. Tekintve persze mai teljesítményét, ez nem nevezhető túl nagy áldozatnak, ám... ha már az ölébe hullott a lehetőség, hát élni is fog vele.
Az a morgás lesz a veszte. Hiába dönti el ugyanis, hogy végtelen türelemmel nyalja feszesre pontról-pontra, ha a saját testébe úgy rezonál bele az állatias hang, mintha minimum benne vonyítana a már fogyóban lévő teliholdra.
Rá kell jönnie, hogy szeret változatos hangokat kicsikarni belőle és elmereng a gondolaton, hogy egy éjszaka talán tényleg belopózik hozzá. Be kellene fognia a száját közben. Ez a kósza jelenet pedig elég alaposan felhúzza a fantáziáját. Ehh... túl sokat fantáziál mostanában.
A fiú zavara csak úgy süt alóla. Belemosolyodik, ahogy lefelé halad rajta, nem tántorítja el az sem, ahogy megfeszül a szavaktól, mintha csak fizikailag próbálna ellenállni nekik.
- Hmh. Mit csinálsz akkor, ha felizgat valami? - Ah le kéne állnia. Vagy Batesnek kéne inkább valaki olyat találni, aki nem stresszeli ilyen kérdésekkel minden egyes alkalommal, ha testközelbe kerül. Bár ki tudja? Lehet valahol mélyen élvezi, egyszerűen csak... nem meri kimutatni.
Számít az ellenállásra és nem is kell csalódnia. Ujjai ráfónódnak a csuklójára, lenyomja az ágyra a fiú kezét, ám a hirtelen fellángoló akaratosságon túl nincs benne az égvilágon semmi erőszak. Ujjai meglazulnak ugyanis a csuklón amint nyugton marad és elpihennek a pulzusán valami lusta, puha cirógatás kedvéért.
- Ritkán szép, ha az embert megpróbálják széttépni. - Jegyzi meg csendesen, szája puhán érinti a seb szélét határoló még sima bőrfelületet. - De nekem tetszik. Valami, amit képes voltál túlélni és aztán felállni belőle. Ezen szerintem az égvilágon nincs semmi szégyellnivalaó. - Középmély hangja egyszerre komoly és könnyed, nem engedi hogy lehúzza a téma súlya, de nem is veszi azt olyan félvárról, mint ami kinézhető belőle.
Nem akarja azonban túlfeszíteni a másik tűréshatárát ezügyben, ereszti hát a kezét, ahogy lejjebb csúszik rajta. Annyira, hogy végül térdei a földön koppannak, csípője a fiú combjai közé ékelődik, jobbja pedig felsimít a hasfalán.
- Akármit? - Hangja szinte dorombol a srác domborodó öléből és ha még ezen a ponton sem hajlandó ránézni, hát esélyesen váratlanul éri a csók, ami még nadrágon keresztül éri feszes vágyakozását. Nem. Abszolút nem kerülte el a figyelmét, ahogy lecsúszott rajta.
Szabad keze megoldja a nadrág gombját, a cipzár zizegése figyelmeztető jelzés a szívdobbanásnyi csendben és ha ezen a ponton sem visszakozik Sebastian hiperűrsebességgel, akkor ideje sincs átkozni a vetkőztetéssel ölébe csókoló hideget, Noah ugyanis gátlástalanul végignyal merev tagján lentről-felfelé.
Függően attól, Sebastian hogy reagál az ingerre, folytatja a vetkőztetését. Mindkét kezével a feneke alá nyúl, rákényszeríti, hogy emelje meg a csípőjét és egyszerre nyúzza le róla a nadrágot és az alsót is. A mozdulattal szinrkonban húzza magához közelebb, eléggé ahhoz, hogy kényelmesen rá tudjon hajolni és a következő óvatlan pillanatban már engedje mélyre futni a szájában.

To: Noah

2001. december 14.


18+

– Hmh. Mit csinálsz akkor, ha felizgat valami? – A kérdésre annyira elpirultam, hogy egy pillanatra még azt is elfelejtettem, ami a lábaim között lüktetett. Még soha senki sem kérdezett tőlem ilyet… meg igazából nem is nagyon fogtam fel, ha felizgatott valami. Előtte nem is éreztem igazán olyasmit.
– Hát… ö… ö… se… semmit… – dadogtam, mintha nem tudnám erre, mi lenne a helyes válasz. Mikor a történtek után rágondoltam és éreztem még a nyomát annak, ami történt, csak azt kívántam, hogy bár megint velem lenne. Az ágyamba feküdtem és elképzeltem, ahogy a hátam mögött van, átkarol és csókolja a nyakamat, harapja a fülemet… de más nem történt. Igazság szerintem eszembe sem jutott odanyúlni. Egy kicsit féltem, hogy a hangom túlságosan megtöltené a hálótermet.
A zavarról hamar elterelődött a figyelmem. Rettegés vette át… a sebhely. Az az átkozott sebhely olyan gusztustalanul mocskolta be a testemet. Utáltam, ha látják, mert egyértelmű volt, honnan származik. Ráadásul volt egy-két kisebb harapásnyom is a testemen, amit magamon ejtettem, mikro bezsongtam farkasként. A tudatom megmaradt a bájitaloknak köszönhetően, de a marcangolás utáni vágy olyan erősen lüktetett bennem, hogy azt hittem őrületbe kerget. A saját húsomba martam a hatalmas, vadállatias fogakkal.
– Ritkán szép, ha az embert megpróbálják széttépni. – Csendesen beszélt. Az ajkai azonban puhán érintették a sebet, amitől megborzongtam… pedig már majdnem megértettem, hogy tudja mi vagyok… tudja, egyébként biztosan nem a széttépni szót használta volna. –  De nekem tetszik. Valami, amit képes voltál túlélni és aztán felállni belőle. Ezen szerintem az égvilágon nincs semmi szégyellnivalaó.
Elengedte a csuklómat. Nem, mintha eddig szorongatta volna, igazából meglepően lágy volt velem, csak én voltam erőtlen az ellenálláshoz. Ahogy lesiklott rólam és halottam a térdeit földet érni, sóhajtottam egyet. Nem is tudom, talán megnyugodtam a szavaitól… ne, éreztem magam egy undorító szörnyetegnek, akit csak megvetni lehet. Mégis azon dolgoztam, hogy eltereljem a figyelmét… a testem arra vágyott, amit legutóbb adott neki. Mindennél jobban érezni akartam.
– Akármit? – kérdezett vissza, de nem néztem rá. Éreztem, ahogy a lüktető, merev részemre csókol és még a nadrágon keresztül is éreztem, milyen forró lehelete, milyen puhák az ajkai. Apró morgást hallattam. Aztán engedtem magam vetkőztetni. Csak akkor rezzentem újra össze, mikor megéreztem magamon a nyelve érintését. A francba… a francba… a francba… Tudtam, hogyha ezt így folytatja, akkor sokkal gyorsabb lesz az a bizonyos robbanásérzés, mint a legutóbb. Újabb morgás szökött ki a számon, ahogy az ajkai rám fonódtak. A hátam ívesen megfeszült… ezek szerint még sem vezettem le elég feszültséget a szexszel az átváltozás előtt.
Az ujjaim belemarkoltak a takaróm amúgy is rendetlenül ledobott anyagába. Egyszerre nyögtem és morogtam, ha megismételte az előző mozdulatot. Ez nagyon nem volt jó… nagyon nem… éreztem, ahogy ki akar belőlem szakadni az az érzés és mindezt alig valamennyi kényeztetéstől.
– Ezt ne… – nyöszörögtem és lenyúltam a hajához, hogy belemarkoval elhúzzam magamtól. – Ne… mert én mindjárt… ahh… – Ha sikerült elengedtem és már a semmitől is csak remegni és nyöszörögni tudtam. Másra nem voltam képes egész egyszerűen.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14
18+

- Fursztráló érzés lehet. - Súgja halkan, mintha lenne bárki is a szobában, aki meghallhatná őket. Nem érdekelné különösebben, ellenben a bizalmasság hajlamos arra, hogy elültesse az érzékeny elmékben a megfelelő gondolatot. Talán legközelebb mikor az éjszaka közepén már mindenki alszik és ő arról álmodozik hogyan öleli hátulról, meglehet eszébe jut milyen átkozottul könnyű lenne egyszerűen csak... engedni a saját testének.
Nem zavarja, hogy válasz nélkül hagyják. Anélkül beszél, hogy különösebb elvárásai lennének vele szemben és az egyetlen, amire igazán vágyik az, hogy Sebastian megnyugodjon az érintései alatt. Hogy természetesnek tűnjön akkor is, ha feltehetően úgy rejtegeti saját sebhelyeit, mintha az élete függene tőle... és valószínűleg így is van, ha az élet minőségét tekintjük inkább.
Noahban nincsenek ilyen jellegű előítéletek. Mindannyian szereztek örökérvényű hegeket az Ostrom alatt, vagy épp a megelőző évben, de még Umbridge főinspektori rémuralma alatt is. Vannak, akiken látható jele van és vannak akik csak a mélyben őrzik, de az iskolai évek egyikükön sem múlt el nyomtalanul. Hogyan is ne fogadná el, ha valaki havonta egyszer kívül viseli a szörnyeteget, ha az övé mindeközben 0-24-ben belül kapar?
Elmondta amit akart és egyéb ingerek híján ereszti is a témát, aminek valószínűleg itt és most nincs sem helye, sem ideje. Nem biztos, hogy lesz valaha is egyáltalán, elvégre a minimális tapasztalatok alapján viszonylag keveset kommunikálnak egymással verbálisan. Tökéletesen el tudja ezt így fogadni, mert amíg nincs más kötődés, szabadon hempereghet vele anélkül, hogy különösebb pórázszerű veszéllyel fenyegetne néhány óvatlan pillanat.
Belemosolyodik abba a kitartó zavarba. Minél tovább fosztja meg a pillantásától, annál jobban vágyik rá és annál hathatósabb stratégiákat piszkál fel benne, hogy megszerezze amit akar. Nem mintha eddig nem lett volna épp elég az inger, de a morgás végérvényesen vezeklésre kényszeríti, amiért ilyen kibaszott szűk nadrágot kellett felvennie. Ami azt illeti, még élvezi is így. Mindig is volt benne egy jó adag mazochizmus.
Fél kézzel nyúl a fiú háta alá, végigsimítja a gerinc feszes ívét és megtapad hátul a derekán, ahogy engedi mélyen a torkára csúszni. Nem hagy neki túl sok pihenőidőt, a következő szívdobbanással már felfele halad, csak hogy aztán ismét mélyre csókolja. A nyöszörgésre nem reagál, ellenben a markolásra már összerezzen. Engedi elhúzni a fejét és méltatlankodva felnyög, ahogy újra levegőt kap, nyelve még utánanyal érzékeny tagjának, mielőtt megnyalná a saját száját.
- Azt mondtad, azt tehetek veled amit akarok. - A hangja szinte ártatlan, ám sokkal kevésbé az a mozdulat, amellyel lehajol azzal sem törődve, ha megtépik ezúttal tényleg. Félrebiccenti az állát és oldalról csókol rá feszes vágyára. Szinte a száján érzi a szívverését. - Nyugi, Bates. - Forró, simogató lélegzete nem segít az önkontroll visszaszerzésében.
- Ne gondolkodd túl, oké? Csak élvezz a kedvemért. - Ezzel a zárszóval csókol rá újra. Szorosan köréfonódó ajkai között a behatolás élménye tökéletes és valóban nem is arra tervezett, hogy gondolkodjanak rajta. Hacsak nem kap valódi ellenállást, hát ezúttal szenvtelenül ignorál mindent, ami nem közelebb kívánja húzni magához. Ritmikus, céltudatos mozgása nem kínozza elhúzódó játszadozással, kimondottan a srác gyönyörére játszik és engedi is, hogy a szájában élvezzen el.
Noah egyszerűen csak arcpirítóan gátlástalan. Fél kézzel továbbra is szorosan öleli a fiú derekát, amíg az feloldódik a kéjben és kérdés nélkül nyel magába fogadva a másik élvezetét. Csak akkor ereszti, ha lecsillapodott és bár ezen a ponton határos némi kínzással, azért még végignyal rajta, lelopva az élvezet maradékát.
Ezen a ponton felpillant, rácsókol a fiú combjára és hacsak amaz nem akadt ki, mint az órarugó, felmászik mellé az ágyra. Ez veszettül lüktető merevedéssel abban a szűkre szabott nadrágban nem épp kényelmes feladat, de legalább segít, hogy némi önkontrollt gyakoroljon.
- Hé. - Lefekszik mellé az oldalára fordulva, hozzásimul egészen Sebastian lemeztelenített testéhez, átöleli a csípőjét és már-már bocsánatkérőn csókol bele a nyakába. - Mondd, hogy legalább egy kicsit azért tetszett.

To: Noah

2001. december 14.


18+

Nem akartam. Megijedtem, mert túl forró és nedves volt, én pedig túlságosan lüktettem. Nem bírom… Figyelmeztettem magam, de éppen az utolsó erőmmel nyúltam a tincsek közé és rántottam el a fejét onnan. Már nem voltam zavarban… vagyis hát igen, de nem így akartam azt az érzést. Túl idegen volt ahhoz képest, amit legutóbb éreztem és rettegtem. Rettegtem, hogy kitör belőlem a farkas.
– Azt mondtad, azt tehetek veled amit akarok. – Nem mertem ránézni, csak a hangját hallgattam. Ártatlanul csengett, de én haragudtam… azt mondtam valóban, de azt hittem csak a hasamra fordít és megtörténik, aminek meg kell. Ez bőven túlmutatott minden elképzelésemen. – Nyugi, Bates.
Megremegtem, ahogy megéreztem a bőrömön a leheletét. Egy morgás tört fel belőlem, még ezt is élveztem. Már megint jött az az érzés, hogy menten szétszakadok, hogy felrobban a testem egy pillanat alatt.
– Ez nem jó… – motyogtam, de nem reménykedtem benne, hogy Nightingale-t meghatná. Ő irányított minden téren, azt tett valóban, amit akart… ehhez jóformán még csak az engedélyem sem kellett. Tudtam eddig is, de csak most esett le igazán. Kisklott az ujjaim közül a haja, a kezem visszahullott a gyűrött takaróra.
– Ne gondolkodd túl, oké? Csak élvezz a kedvemért. – A mondat végén megint megéreztem magamon a forró, nedves ajkakat. Lehunytam a szemem, a ritmusra figyeltem, remegtem, martam a takarót. A hangomat pedig képtelen voltam visszatartani. Egyszerre volt morgós, éles és nyögdécselős. Nem hittem el, hogy mindezek komolyan belőlem jönnek ki… de csak egy ideig voltam éber, addig tudtam gondolkodni. Aztán jött az a forró örvény, magával rántott és egész egyszerűen robbant… nagyjából pillanatokon belül.
Éreztem, ahogy a nyelve még egyszer végig fut rajtam oda lent. Ekkora már furcsa, kínzó remegést éreztem csupán… meg egy halkabb nyögés szakadt még ki belőlem. Az ajkai azán rátaláltak a combomra, én meg remegtem. Úgy éreztem, mindjárt elbőgöm magam, csak markoltam a takarót. Bénának éreztem magam.
– Hé. – Éreztem, ahogy mellém simul, de egyelőre a másik irányba néztem. Nem akartam rá nézni, csak sóhajtottam egyet, ahogy finoman csókolt a nyakamba. – Mondd, hogy legalább egy kicsit tetszett azért.
Biztos voltam benne, hogy látszik rajtam, mennyire megijedtem. Más biztosan nem retteg, miközben az az ember kényezteti, akire napok óta vágyott… de én… én éreztem, hogy félek és ő is érezte. Kellett egy pillanat, hogy felé nézzek, az én barna szemeim rátaláljanak az övéire. Azt akarja, hogy én is ezt csináljam neki? - pislogtam nagyokat, szinte beleremegve a puszta gondolatba is. A sima szexben sem voltam túl tapasztalt, de ebben végképp nem. Egyszer láttam, ahogy Jack célozgatásokat tesz a barátnőjének egy banánnal, sőt egyenesen javasolta a lánynak, hogy a gyümölcsön gyakoroljon. Kellett egy banán… minél előbb… ha csak nem akartam, hogy Nightingale megunjon… már pedig azt biztosan nem akartam. Merlinre, éreztem, ahogy a gondolatok őrült módon kavarognak bennem és talán két egész percig is várattam, mielőtt megszólaltam volna.
– Furcsa volt… – böktem ki és lebiggyesztettem kicsit az ajkaimat, még mindig nem tudtam hogyan kéne kezelni ezt az egészet. – Azt hittem, hogy úgy fogod csinálni, mint legutóbb és… – Beharaptam az alsó ajkamat kicsit talán túl szerencsétlenül is, ahogy ránéztem. –Ennyit még sosem morogtam egy huzamban…

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14
16+

Egyszerűen csak ignorálja, amit mond. Nem érti, miért kellene leállnia igazán, elvégre a hangokból ítélve nyilvánvalóan örömet okoz neki. Márpedig ő ilyen típus, szeret örömet okozni különösebb elvárások nélkül, mert neki egyszerűen csak... jól esik. És nincs benne a szótárában, hogy a másiknak nem. Elfelejti, hogy a test reakciói nem feltétlenül vannak szinkronban a mentális felkészültséggel. És nem is ébred rá egészen addig, amíg fel nem mászik mellé az ágyra.
Viszonylag sok mindenre számít, de az ijedtség meglepi. Elhallgat egy pillanatra és most rajta a zavar sora, még ha az nem is pírt mar az arcára, egyszerűen csak...  összekavarja a gondolatait.
Az ijedtség olyasmi, amit nem akar rajta látni. Valami furcsa, kellemetlen érzést kapar a gyomrába, a mellkasába, amit képtelen bár beazonosítani, de nagyon. Nagyon nem akarja érezni és ettől pánikszerű menekülhetnékje támad odabent.
Mi a fasz bajod van, Nightingale?!
Pillái megrebbennek, ahogy a fiú végre felé fordítja a pillantását és ettől csak kimélyül benne az a kellemetlen, mardosó üresség, aminek nem kéne, hogy súlya legyen, de Merlin seggére, kurvára van. Utálja ezt az érzést. Mint valami kellemetlen gúnya, amit ráaggattak, most pedig hozzánőtt a bőréhez és képtelen levedleni. Hát baszki. Olyan sokáig nyúlik a csend, hogy a végére szinte vibrál a bőrén és nagyon... nagyon szeretné megtörni. Muszáj, vagy itt helyben hülyét kap? Levegőt vesz, hogy megszólaljon, de végül Bates csodával határos módon megelőzi. Ő pedig csendben marad. Figyeli az arcát, a szemeit, a szavait.
Basszus.
- Ah... ne haragudj. - Keze, mely eddig monoton simogatott csípőn, csak hogy valamit csináljon, most megszorul a fiú oldalán és rákényszeríti, hogy felé forduljon, még ha éppenséggel ez sem épp egy túl figyelmes gesztus részéről. Ebből a pózból ellenben jóformán lehetetlen félrenézni és sokkal. Sokkal könnyebb átölelni.
Meg is teszi, fél kézzel átöleli és hozzásimul egészen, míg a homloka a homlokának koccan, a mellkasán érzi a szívverését és amíg a térde befurakszik a combok közé. A látszat ellenére figyelmes, nem érint érzékeny ponton jelenleg, bár tény és való, hogy egyszerűen csak mintha mindenhol ott lenne.
- Nem akartalak megijeszteni. - Rácsókol a fiú szemöldökére, orrnyergére, az arcára, a szájára. A gesztus rövid, inkább hat simogatásnak, mint valódi csóknak. - Átkozottul felizgat ez a morgás tőled, tudod? -  Felpillant rá újra, lusta köröket cirógatva ujjaival a lapockái között. - Annyira, hogy minden féle és fajta szituációban hallani akarom és... nem tudom neked megígérni, hogy türelmes leszek veled. - Nem, valószínűleg nem ez a legmegnyugtatóbb szövege, de ez az igazság. És a tévhittel ellentétben van, amikor arra is szükség van.
- De nem kell olyasmit csinálnunk, amit tényleg nem akarsz, oké? Az nekem se jó érzés. - Ereszti a hátát, felsimít helyette a fiú arcára, hüvelykje lecirógat az állán és finoman lefelé nyomja, hogy a srác ajkai elnyíljanak. Belekóstol az alsóajkába, puhán, alig harapva és bár a pillantása jelenleg inkább otthonos, semmint zavarbaejtő, a helyzet miatt nyilvánvalóan lehet az utóbbi is. - A "nem"-ek nem feltétlenül jelentenek számomra tényleg nemlegességet, mint a példa is mutatja szóval... akarsz valami... biztonsági szót? - Szemöldökei összeszaladnak, ahogy keresi a megfelelő szavakat a témára, amivel még ő sem találkozott különösebben. Nem mintha nem lett volna valaha ő is tapasztalatlan, de az a kapcsolat egyszerűen csak... máshogy épült fel.

To: Noah

2001. december 14.


18+

Nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire felkavartak a történtek. Talán jó érzés volt ezt kár is lenne tagadni, mert ugyanazt a megkönnyebbülést éreztem utána… de a hangom. A saját hangom, amit kihozott belőlem megrémített. Nem akartam hallani, a lihegés, a furcsa kis vékony hang, amit akkor adtam ki, ha a fülemre tapadtak az ajkai, annyival nyugodtabbak voltak.
Végül még is csak ránéztem, sőt mikor jelezte, hogy azt szeretné, forduljak az oldalamra megtettem. – Ah… ne haragudj. – Pontosan ezért nem szerettem volna, ha az ijedtséget látja rajtam. Máris bocsánatot kellett kérnie és azt hitte, valami rosszat tett, pedig csak én voltam olyan rohadtul szerencsétlen mindenben.
Ahogy közelebb simult hozzám és összeért a homlokunk, sóhajtottam egyet. Aztán lehunytam a szememet és csak élveztem a pillanatot. Ez is jó volt, legalább annyira, mint az, ami ott történt a lezáródott folyosó részen. Éreztem a belőle áradó meleget, a leheletét, ahogy végig simít az arcomon.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta, közben az ajaki rátaláltam a szemöldökömre, az orromra, az arcomra, a számra. Olyan finom volt ez is, mint egy nyugtató simogatás. – Átkozottul felizgat ez a morgás tőled, tudod?
Az ujjai finoman simítottak a lapockáim között. Annyira, hogy még egy kis hangot is hallattam, olyan mormogás félét. Még közelebb simultam hozzá, csak érezni akartam őt még jobban. Talán hülyeség volt, de nem tudtam elképzelni, hogy bárki máshoz úgy bújjak, mint ehhez a hatodikos sráchoz. Bizonyára volt nála helyesebb, erősebb, ahogy nálam is… nekem mégis ő kellett abban a pillanatban ahhoz, hogy megnyugodjak. Nem tőle ijedtem meg, nem is attól, amit csinált, hanem a bennem lévő farkastól, azt hiszem. Olyan vékony a határ az ember és a vadállat között.
– Annyira, hogy minden féle és fajta szituációban hallani akarom és... nem tudom neked megígérni, hogy türelmes leszek veled. – Közölte a tényeket, mire felpillantottam rá. Nem is tudom, mik forogtak a fejemben, talán valami olyasmi, hogy: de én nem akarom, hogy türelmes legyél velem. Nem, én azt akartam érezni, amikor elvesz mindent… még most sem ítéltem el, amiért megkértem, hogy ne és még is a szájába vett.
– De… de nem baj… nem kell türelmesnek lenned. – Megköszörültem kicsit a torkomat, hogy megembereljem magam. Nem akartam mindig dadogni és gyengének tűnni… de Nightingale illata, az érintései egészen összezavartak. Nem tudtam megmondani mi ez – a nyilvánvaló testiségen kívül. De vonzódtam hozzá, túlságosan, mert a szívem még nyugalmi állapotban is olyan rohadtul kalapált, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból.
–  De nem kell olyasmit csinálnunk, amit tényleg nem akarsz, oké? Az nekem se jó érzés. – mondta és az államhoz ért a hüvelyk ujjával. Az ajkaim szinte azonnal megnyiltak, hogy aztán finoman harapjon az alsóba. Lehunytam a szemem, hogy a hörgés távozzon. – A "nem"-ek nem feltétlenül jelentenek számomra tényleg nemlegességet, mint a példa is mutatja szóval... akarsz valami... biztonsági szót?
Csak megráztam a fejemet.
– Egyelőre ne legyen biztonsági szó. Azt hiszem… én csak szeretnék minél többet megtapasztalni. – Suttogtam kicsit talán szerencsétlenül és közelebb húzódtam hozzá, hogy a lábamat csípőjére tegyem. Bátor akartam lenni. – És szeretnélek minél többet érezni… ott… meg banánon gyakorolni, amit rajtad kell csinálni a számmal…
A francba. Ezen a ponton jött a felismerés, hogy pont azt mondtam ki, amit egyáltalán nem kellett volna kimondanom. Éreztem, hogy elpirulok megint… ez kellett nekem még. Nem elég, hogy bepánikoltam a kényeztetéstől, még az orrára is kötöttem, hogy mit akarok egy banánnal csinálni.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14
18+

Nem feltétlenül érti, miért csinálja, amit jelenleg csinál. Nem is biztos, hogy akarja egyáltalán értelmezni a saját tetteit, egyszerűbb ha csak hagyja megtörténni azt, ami pillanatnyilag természetesnek tűnik és nem gondolkodja túl a dolgot, mert az nála még soha nem vezetett semmi jóra. A nem gondolkodás ellenben rengeteg problémát szül, de azokat legalább kiszámítva idézi elő. És szerinte sokkal jobb, ha azt kapja, amire számít.
Kimondottan szereti a reakcióit. A legapróbb sóhajtól egészen a falakra kaparó morgásig, egyszerűen csak szereti hallgatni. Jó érzés, hogy miatta keletkeznek egyáltalán és amíg nem gondol rá, hogy ez nem egy általános felállás a részéről, addig tudja élvezni is igazán.
- Nem? - Kutató pillantása az íriszeket vizsgálja és ettől egy nagyon hosszú szívdobbanásra egészen... másmilyennek tűnik. Komolyabbak a szemek, a vonások, az egész hangulat és ez abban a kósza pillanatban megsejteti talán, hogy több is van a barna szempár mögött a szertelen, játékos felhangnál, ami szexben úgy látszik nem ismer nemet és ami minimum a hivatalos büntetőmunka-rekordra hajt az elmúlt éveket figyelembe véve.
A furcsa érzésvilág gyorsan elmúlik, ahogy szemet huny felette és harap inkább tovább gördítve a gondolatmenetet.
Nem szólal meg, ha már egyszer hajlandó úgy istenigazán beszélni hozzá a másik, de rásimít a térdére, a combjára, a fenekére, ahogy közelebb húzódik. Van valami érzéke ahhoz, hogyan pótolja ki a mozdulatokat úgy, hogy azok szerencsétlenkedés helyett abszolút természetesnek tűnjenek.
- Mhmmm... - Ő is szeretné minél többet ott érezni magát, tökéletesen egyetértésben hümmög a gondolattal és már majdnem. Majdnem az álla alá csókol, mielőtt az utolsó szavakra megdermedne a mozdulat.
Hogy mivan.
Egy pillanat néma csend. Aztán kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, még levegőt is vesz... aztán beharapja az alsóajkát. Nagyon. Kurvára nagyon igyekszik nem nevetni. Francba, belül épp megdöglik. Tuti hiéna lesz belőle, ha egyszer animágusnak áll.
- Zabálnivaló vagy. - Nyilatkozik meg végül, a hangjában ott bujkál még a nevetés, de inkább a nyakába csókol, mielőtt újra felpillantana.
- Ki a franc tanácsolt neked ilyesmit, hm? - Sikerült ugyan rendeznie a vonásait, de ez még nem jelenti, hogy a kérdést is vissza tudja fojtani magába.
- Ha gyakorolni akarsz, rajtam gyakorolj. Sőt. Ha BÁRMIT ki akarsz próbálni, azt rajtam csináld, oké? - Baromi szuggesztív tud lenni a pillantása, ha akarja és ezúttal nem nevet, teljes mértékig komolyan gondolja. - De egyébként is. Azért csináltam, mert tetszett, nem mert elvárom, hogy viszonozd. Ellenben, ha ilyen gondolataid vannak... - Ezúttal keményebben rámarkol a fiú fenekére, jobbja becsúszik az ágy és a dereka közé és a következő mozdulattal már fordítja is magára lovaglóülésbe.
Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, hogy úgyamúgy ő még mindig kőkeményen felajzott állapotban van, hát most viszonylag nehéz nem érezni még a nadrágon át is. Le is hunyja egy pillanatra a szemét, ahogy a pózváltással ránehezedő súly olyan mozgást kíván meg tőle, aminek pillanatnyilag nem tehet eleget és nem feltétlenül csak azért, mert még mindig ruhában van.
- Nagyon sok minden van, amit a száddal csinálhatsz és állatira jól esne. - Mindkét keze rátapad a fiú csípőjére, hüvelykjei masszírozó mozdulattal felfutnak a csontok ívén, pillantása végignyalja lentről-felfelé.
- Példának okáért... - Megdönti a saját csípőjét annyira, hogy a fiú előre bukjon, rögtön testközelbe, pillantása ellopja az övét. - ...megcsókolhatnál.

To: Noah

2001. december 14.


18+

Az enyhe rózsaszín pír először a fülemre talált rá, aztán szép lassan az arcomra is. Azt a rohadt banánt nem kellett volna emlegetne… de annyira beköltözött a kép a fejembe, ahogy Jack a barátnőjének magyarázza a gyakorlást.
– Zabálnivaló vagy – mondta Noah, de még mielőtt rápillanthattam volna, hogy felmérjem, mennyire égettem le magamat, a nyakamhoz hajolt egy csókra. Lehunytam a szemem és megborzongtam egy kicsit, talán megint morogtam… mert már tudtam, hogy őt nem zavarja a szörny bennem. Felizgatta a hangja, meglehet szándékosan csalta is elő… nem tudtam, de kezdtem úgy érezni, hogy felszabadulhatok vele.
– Ki a franc tanácsolt neked ilyesmit, hm?
Sóhajtottam.
– Hát Jack… a legjobb barátom… – motyogtam kicsit bénán és rápillantottam a barna szempárt keresve. Persze ez megint félreérthető volt több szempontból is. Úgyhogy megint jött a pirulás és a magyarázkodás: – Mármint nem azért, hogy az övét vegyem a számba… szóval a barátnőjének mesélte el, hogy hogyan kell és kérte meg, hogy gyakoroljon a banánon… – Hadartam el a végét, nehogy azt higgye, hogy más miatt ilyet tennék. Egyáltalán minek akarom erről biztosítani? Megborzongtam, ahogy ránéztem… kezdett megfogalmazódni bennem valami, ami összefügött a furcsa érzéssel a gyomromban.
– Ha gyakorolni akarsz, rajtam gyakorolj. Sőt. Ha BÁRMIT ki akarsz próbálni, azt rajtam csináld, oké? – ahogy ránéztem, csak bólintani tudtam. Komolyan gondolta… komolyan, hogy még a bénázásomat elviselné. Én viszont egyelőre a biztonságos részen maradtam volna, ahol ő irányít, ő mutatja mit csináljak. Nem mertem volna azonnal kísérletezni. – De egyébként is. Azért csináltam, mert tetszett, nem mert elvárom, hogy viszonozd. Ellenben, ha ilyen gondolataid vannak...
Rámarkolt a hátsómra, amit sóhajtottam egyet. Fel sem fogtam hogy mozdulunk együtt, amíg le nem pillantottam rá. A fenekem alatt éreztem, hogy most ő készül felrobbanni, hogy rajta lüktetnek végig ugyanazok a vágyak, talán ugyanaz a forróság is, ami engem majdnem az őrületbe kergetett.
–  Nagyon sok minden van, amit a száddal csinálhatsz és állatira jól esne. – Mondta, a kezei a csípőmre simultak. El sem tudtam képzelni, hogy amit lát vonzó lehet. Nem voltam még annyira sportos, habár szeptember óta rendszeresen futottam, de a törpe, vézna test nem volt semmiképpen tökéletes.
– Példának okáért… – mozdult egyet. Erre nem voltam felkészülve, így előre buktam, olyan közel, hogy az orrunk hegye majdnem összeért. Az ajkaimon éreztem a lélegzetét és az illata megint hevesebben tört rám. –  ...megcsókolhatnál. – Érkezett a folytatás.
Nem volt elég bátorságom még kezdeményezni, habár mindennél jobban vágytam arra, hogy megint érezzem magamban azt az érzést. Lassan hajoltam közelebb, mintha minden mozdulattal a szeplőit akartam volna megszámolni. Aztán a tekintetem az ajkaira vándorolt, mielőtt még csókoltam volna. Finom, puha érintés volt csupán, de már ettől is úgy éreztem, hogy képes lenne ismét magával ragadni az a szokásos melegség.
Egy kicsit bizonytalanul nyúltam a nadrágja gombjához, hogy kipattintsam. Aztán remegve lehúztam a cipzárt. Most nem téptem el… azt nem… csak az alsógatyát, ahogy túl nagy erővel próbáltam lehúzni mindent. Aztán jött a morgás.
– Teperj le… kérlek… – leheltem az ajkai közé és szerencsére nem gondoltam bele a kérésembe, így a pirulás sem jött.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14
18+

Belemosolyodik úgy igazán a morgásba és ez meg is szelídíti benne azt a pillanatnyi ingert, ami fennakadt a banánon nevetgélni és esélyesen ott is maradt örökre.
- Óh? - Automatikusan feltételez az a felkanyarodó mosoly a száján, nyilván direkt félreérti. Imádja, ha belezavarodik saját magába.
- Mhmmmm... - Olyan agyhúzós az a hümmögés, mintha nem lenne úgy istenigazán meggyőzve. - Gondolsz rá úgy? Már érted, nincs abban semmi fura, ha bejön a legjobb barátod. - Mondhatná, hogy tapasztalat, de inkább csak mégsem. Rendkívüli tehetsége van ahhoz, hogy mélyre nyomjon olyan gondolatokat, amelyek óvatlan pillanatokban megpróbálják felkapni a fejüket. Már ha erre van lehetősége és pillanatnyilag... elég jól érzi magát ahhoz, hogy a hangulatot ne a saját sötétjével mérgezze.
Persze szokása szerint gondolkodás nélkül kérdez. Eszébe sem jut, hogy Sebastianra még vár a facepalm felismerés melegkérdésben, pedig az ember azt hihetné, hogy már a folyosón sikerült benne elég mélyen elültetni a gondolatot. Ahw, nagyon rég volt ártatlan szűz kiskölyök. Már nem is emlékszik, milyen volt úgy igazán. És hogy volt-e valaha ártatlan egyáltalán? Kétséges.
Hagyja, hogy a fiú fülig tudjon vörösödni a témában, mielőtt biztosítja úgy istenigazán arról, amiről kell. Benne nem tudatosul ilyen kategorikusan, mennyire is gondolja egészen komolyan amit mond. Persze... nyilván. Ki tudja mi a faszt talál még ki Jack, van pár zöldség és gyümölcs a világon és bárki mással szórakoztató is lenne a téma, de. De?
Hhhh... nagyon engedékeny magával, amikor úgy dönt, inkább mellőzi ezt a gondolatmenetet és valószínűleg meg is bocsátható, tekintve hogy valami sokkal érdekesebb lopja a vérét ölbe. A vonzódás kérdéskörében egyszerűen nincs mit meditálni. Abból az egyetlen pillantásból süt, hogy minden ízében akarja úgy, ahogy van. De ha ennek nem hinne, az teste alatt feszülő követelésnek talán fog.
Igenis azt akarja, hogy kezdeményezzen. Ha pontról-pontra kell irányítania, megteszi és azt is pokolian élvezni fogja. Előre löki tán és megindítja a mozdulatot, de nem segít utána. Azt akarja, hogy csókolja meg. Ő. Azért, mert akarja. És az elhúzódó, óvatos pillanatban belefeszül odalent valami szabadjára nem engedett türelmetlenség hívószaván.
Lehunyja a szemét arra a puha érintésre. Együtt mozdul vele a szája, de nem csinál semmit, amivel felüldominálhatná a csókot. Válaszol rá, de nem veszi el tőle azt a pillanatnyi kontrollt, elvégre... ő kérte. Kezei lecsúsznak a csípőjéről, ujjai belemarnak a takaróba és ahogy a srác keze a nadrág gombjához ér, hirtelen szívja be magába a levegőt. Ezúttal ő csókol. Hiába próbálja visszafogni magát, egyszerűen csak nem olyan óvatos, mint Sebastian. A szája forró, a csók maga elnyújtott, követelő, ajzott fajta és végül nyögve szakad el tőle szinkronban az alsó recsegő zajával, saját szabadulásával...
Ezúttal rajta a sor, hogy morduljon. Bár mélyről jön és érdes a saját vágyától, a türelmetlenségtől, ez a hang színtisztán emberi. Elemi válasz a kérésre, amire nem tud nemet mondani és legfőképp; nem is akar.
Hirtelen a mozdulat amivel magához öleli és már fordul is vele. Csípője a combok között nehezedik rá az ölére, félreérthetetlen hosszú mozdulattal csúsztatja végig magát rajta, hogy érezze elejétől a végéig. De nem temeti bele magát. Elvárja, hogy remegjen érte újra, mielőtt megteszi és ezt a követelést át is adj a csóknak, amellyel a szájára tapad. Heves, forró, akaratos, szenvedélyes, szinte ráfáj a fiú ajkaira és ellopja a lélegzetét annyira, hogy zihálnia kelljen, amikor végre levegőhöz engedi egyáltalán. Nem túl kegyes ellenben, mert ez az a pillanat, ahol a szája helyett fülcimpára harap és pofátlan módon maximálisan ki is használja a felfedezett erogénzónát.
Fél keze a srác fejénél támaszt, jobbja viszont a saját csípőjénél. Sebastian érezheti a combján a kar ínjainak jellegzetes feszülését, bár ebből a szögből egyszerűen csak nem látszik mit csinál. Hogy mennyire nyer értelmet a következő mozdulattal, az éppúgy kérdéses, ám végül keze becsúszik kettejük közé, rásimít a srác fenekére valami nedves, síkos érintéssel alig egy gondolattal azelőtt, hogy belé csúsztatná a középső ujját.
- Nyugi. - A hangja rekedt, ahogy végre ereszti a srác fülét és felemeli a fejét, pillantása kissé ködösnek tűnik bár, kifejezetten fókuszál a másik arcára. - Ezúttal megkapod a farkamat is. - Baromi trágár tud lenni, ha akar, de ha őt kérdezik, ez még virágnyelv volt. Bármilyen virágokat is ismernek a magafajták.
A célja, hogy ezúttal valóban fel is készítse magára, ám ez nem jelenti, hogy nem tudja ingerelni közben, sőt. Érzéke van hozzá, hogy oda nyúljon, ahol baromi jól is esik és akkor. Ha majd tényleg megveszik érte, akkor hajlandó lesz belelökni magát ezúttal egyetlen hosszú, síkos mozdulattal és lehetőleg tövig.

To: Noah

2001. december 14.


18+

Ezt a banános témát nem kellett volna szóbahozni. Nagyon nem… mert hát Jack mégis csak egy fiú barát… és Noah is fiú… te jó ég… nekem nem szabad gondolkodni! Lehunytam egy pillanatra a szememet, hogy megnyugtassam magamat. Csak a szívem kalapált még mindig olyan veszettül vadul, amit nem tudtam hová tenni, de az arcomból talán kezdett szép lassan elszivárogni a pír… egészen addig, míg meg nem hallottam, Noah következő kérdését.
– Gondolsz rá úgy? Már érted, nincs abban semmi fura, ha bejön a legjobb barátod.
Valami hümmögés és nyüszítés közötti hang jött ki az ajkaimon egyből. Azonnal kipattantak a szemeim és fogalmam sem volt, hogy mit kéne erre mondani. Mármint… mármint most féltékeny vagy… vagy mi? Nem hittem, hogy tényleg az lenne, hiába fordult meg a fejemben. Noah olyan típusnak tűnt, aki bármit megkaphatott, amit csak szeretett volna.
– Én nem… nem… – hebegtem-habogtam. Még sosem gondoltam Jackre így, jó pár éve a legjobb barátom volt, akit láttam a legrosszabb és a legjobb pillanataiban is. Támogattam, ő is engem… és volt barátnője… és az tűnt természetesnek. Én csak a harmadik kerék voltam.
Igazából örültem is, hogy egy kicsit más felé terelődött a téma, egészen pontosan a testi dolgok irányába. A finom csók, mintha felszakított volna bennem valamit… talán egy gátat, amitől addig olyan veszettül hadonászott eddig minden ellen. Utána olyan könnyek jött a kérés, amivel tökéletesen megfogalmaztam, mit akartam: érezni őt magamban megint. Újra akartam azt a vad lüktetést a mellkasomban, az őrjítő forróságot, a hangos sóhajokat.
Könnyed mozdulattal kerültem alá. Éreztem, milyen merev odalent és egy sóhaj ki is szakad belőlem, jelezve, mennyire akarom. Egy ideig nem is figyeltem a mozdulataira, elterelte a figyelmemet az ajkai játéka a fülemen. A harapásba olyan hangosan sóhajtott, olyan vékony kis hang, amire normális esetben nem lettem volna büszke… most azonban fel sem fogtam, mert megéreztem magamban az ujját, olyan könnyen, olyan nedves dugta oda, hogy megremegtem és nyögtem egyet ismét.
– Nyugi. – Szólalt meg rekedt hangon, de a tekintetem már elhomályosult a lüktetéstől, ami ismét rám talált. Egyetlen forró hullámként remegtem az ujjára. – Ezúttal megkapod a farkamat is. – Tette hozzá, amire talán elpirultam, de megint megfeszült a hátam. Úgy éreztem, hogy a testem mindennél jobban készen áll erre az újabb közös élményre… de nem tudtam megszólalni. Nem voltam elég bátor ahhoz, hogy még egyszer kimondjam, mit akarok. Pedig ott ült az ajkaim szegletébe, hogy: akarom a farkad…
Megint elpirultam, most még erősebben, mint korábban. Éreztem, ahogy a füleim égnek a zavartól, de közben odalent egyre erősebb lüktetést éreztem, már nem tudtam gondolkodni. A forróság végig kúszott a gerincemen, már-már attól féltem, hogy megint robbanok. Az érzést persze megkoronázta egy morgás is.
– Ké… kérlek… – Suttogtam alig hallhatóan, mintha valami szégyenteljes dolog lett volna… pedig a korábbi beszélgetésünk biztosított róla, hogy tényleg bármit megpróbálhatok vele. Nem. Egyelőre szükségem volt rá, hogy ő irányítson… olyan volt ugyanis, mintha tökéletesen ismerné a testemet. Akárhová nyúlt rajtam úgy éreztem menten megőrülök és most… az ujja mozgása. Csak remegni és nyögni, morogni tudtam, hol egyszerre, hol felváltva.
– Ah… mindjárt felrobbannok… – nyögtem bele a hálóterem csendjébe.