Gyengélkedő

[kórság]

kórság

to: Louis

zene: Pink moon || megjegyzés: van nálam csoki

Úgy tűnik, én nem vagyok szerelmes típus. Elvagyok a könyveimmel, az állatokkal. Barátokat is cak ebben az évben keztdem el szerezni. Amúgy meg a társaságra vágytam, akkor elővettem egy könyvet, és olvastam. Vagy nyáron, otthon néztem a mugli sorozataimat a tv-ben. És ez körübelől ki is merítette a társasági életem. Nyáron vagy elmentem valami sportklubba fallabdázni, vagy falat mászni, vagy egyszerűen az erdőben kirándultam. És persze leveleket írogattam, amiket soha senkinek nem küldtem el. Nem érdekeltek a pasik,vagy a pasizás. Megjegyeztem a szép embereket, és szerettem is közelükben lenni, de ezek inkább barátkozsi kísérletek voltak. De a menők mindig lenézték a fura lányt, aki mintha nem itt járna. Így hát aztán egy időre fel is hagytam magával a barátkozással is.
- Jason előtt én is féltem megnyílni...
- Akkor tényleg szerencséd volt. Örülök neki.
Jó, hát majd biztos lesz valaki, aki hasonló, mint én. Ettől a gondolattól meg is könnyebbültem, és azt hiszem, magamban le is zártam ezt a fonalat.
- 'át lehet, 'ogy volt egy olyan igazgató, aki szerette a teheneket..
-Biztos indiai volt!
Nevetek, mert tudni kell, hogy imádom az indiai akcentust. Egy kicsit tudom utánozni is, majd máskor megmutatom Louisnak, hogy hadd nevessen. Jaj! Hát előbb eszembe juthatott volna! Egy időben azt akartam, hogy bárcsak félig indiai lennék, vagy esetleg egészen, és én is így beszélnék. Sokat gyakoroltam, és tényleg egészen hihtő a kamu indiai akcentusom. De nem szoktam másioknak mutogatni, mert nem akarom, hogy rasszistának tituláljanak. Pedig pont azért csinálom, mert nagyon tetszik. De hát az emberek félre érthetnék.
- Azt hiszem a banya nem örül, hogy nem pihenek...Figyu, Beth, beszéljünk majd, 'a kikerülök innen. Ki kell találni, 1ogy mit csináljak ezzel a Bates-üggyel. Nem akarom, 1ogy féljen tőlem is, mint Morrowtól.  
Én biztos vagyok benne, hogy meg tudják beszélni a dolgot. Félreértések mindenhol vannak. És mély sebek, begyógyulatlan sérelmek. Azért vagyok emberek, hogy megbocsássunk, és meg tudjuk érteni a másikat. Lejjebb csúszik a párnán, segítek neki a takaróval.
- Miss Hepburn, nincs tanulnivalója? Hagyja Soulier-t pihenni, vagy sosem jut ki a gyengélkedőből.
Kedvesen bólintok, és már tudom is, innen hova indulok. A szoborhoz. Persze, ha Hóborc nem settenkedik arrafele már megint.
- Figyelj Louis, szerintem nem lesz gond. Mindketten jó srácok vagytok. Gondolj arra, hogy lassan itt a nyár, és ki tudtok kapcsolódni Jasonnel. Ez az egész konfliktus meg hidd el, elrendeződik. Gyógyulgass, hogy utána sokat tudj nevetni. Gyengén nem lehet jókat mókázni ám!
- Nem beszélgetnie kéne Soulier, hanem aludni. Látom magán, hogy megint nincs jól.
- Jól van, jól van, már repülök is, látja Ms Pomfrey?
Kezeimet úgy mozgatom, mintha szárnyak lennének, és miután kedvesen körbe repülöm Ms Pomfreyt, dobok egy puszit a szép Louisnak, és már tova is szállok.

Köszönöm a játékot, a helyszín szabad!

[játék az egész]

játék az egész


2003. január 22.
Hill

– És te beszélsz? Mégis ki figyelne fel egy ilyen morgolódó, állandóan a szemöldökét ráncoló durva manóra. Előző életedben Morgó voltl a Hófehérkéből? – vágott vissza Hill, mintha valami nagy dicsőség lenne, hogy újra kinyitja a száját, ahelyett, hogy megtanulná: hallgatni arany. Nem, neki nem ment, mert benne van valami nyamvadt iskolai bandába és ettől fogva ő a helyi nagymenő.
– Ha én Morgó voltam, akkor te Kuka… – Sóhajtottam fel és végig dörzsöltem az orrnyergemen. A szócsata persze folytatódott volna, ha nem kell órára mennem. Ráadásul mindezt meghiúsítva még Hóborc is előkerült, hogy alaposan elrontsa a nap maradék részét. A hasamon talált el, ami nem csak egy öklözésre emlékeztetett, hanem még valami furcsa, égő érzést is éreztem. Biztos voltam benne, hogy valami veszélyes tárggyal talált el és mire feleszméltem talán ösztönösen, talán némi rásegítéssel, de máris ott volna Hill karjainak erős ölelésében. Erős volt, éreztem, hogy meg tudna védeni, ha kéne. Talán mégis csak volt még egy haszna a megállapodásunknak.
– Ó faszom – suttogta. Talán érezte, mennyire fáj, mennyire lüktet és mennyire elgyengültem. Nem akartam átengedni magam ennek az érzésnek, mert tudtam, szólnak az anyámnak és akkor mehetek vissza az unalmas kastélyba. Magántanároktól pedig közel sem olyan érdekes tanulni, mint itt, mások társaságában. Miller sem bosszantana és Theronért sem küzdhetnék sehogy… na meg ez a hülye Hill sem lenne ott. – Persze kibírod, a gyengélkedőn biztos. – Emelt meg és éreztem, ahogy visz a lépcsőkön feljebb és feljebb.
– Csak oda ne. – Próbáltam ellenállni, de tudtam, hogyha kibököm, hogy az anyám hazavinne, vagy röhögni kezdene,  vagy faggatózni és éppen egyik állapotban sem voltam igazán.
Hamarosan felértünk a Gyengékedőre, Madam Pomfrey pedig annyit mondott „fektesse le, Hill máris jövök.” Egy ágyon találtam magamat. Kényelmetlen, kórházi ágyszerűség volt, túlságosan is süppedős matraccal, lapos párnával. Hill pedig odaült mellém és megfogta a kezemet. Tudtam, hogy mennyire sápadt vagyok és könnyben úsznak a szemeim, mégis elhúztam az arcom elől a karomat, hogy a mozdulatot bámuljam.
– Szigorúan csak az alkunk miatt.  – Dünnyögte, de még mielőtt lerázhattam volna, már érkezett is Madam Pomfrey. Sietős léptekkel pakolt le a mellettem lévő éjjeli szekrényre valamit, és nem is zavartatta magát attól, hogy Hill éppen az ujjaimat szorongatja, már-már szerelmesen.
– Jól van. Jól van. Nagyon helyes, Hill, hogy felhozta hozzám. – Magyarázta és feltűrte a felsőmet, ahol kicsit égett, kicsit kék-zöld sérülés volt látható. – Ezt Hóborc tette? Ön a második, akit a héten égő trágyagránáttal dobott hason. – Tette hozzá a javasasszony, majd valamiket elkezdett összekutyulni. – Ezt meg kell inni, aztán Hill majd bekeni a sérült területet egy kis nyugtató kenőccsel. Ha minden jól megy negyven perc múlva készen is van.
Sóhajtottam egyet. A tekintetem Clausra vándorolt. Nem akartam még véletlenül sem, hogy a hasamhoz érjen… vagy bármi. Legutóbb is veszélyes volt, mikor közvetlen közelről megpillantottam az arcát.  Majdnem… majdnem még közelebb hajoltam.
Megittam a furcsa színű bájitalkeveréket, ami keserűen csúszott végig a torkomon. Még csak meg sem rezdültem. Már hozzászoktam a bájitalok ízéhez, anyám is állandóan erősítő elixírekkel tömött, ráadásul gyerekkorom óta ugyanazt a koktélt döntöttem le esténként. Ez itt sem volt másképp, a Roxfort falai között. A kúra folytatása volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy anyám elengedjen otthonról.
Madam Pomfrey még egy pillantást vetett Hillre, majd a kezébe nyomta egy kenőcsöt tovább sétált. Még az ágykörüli elválasztó paravánt is gondosan a helyére tessékelte egy pálca mozdulattal, így szinte tökéletesen kettesben maradtunk.
– Nyugi, bekenem magamnak. Add ide! – Tartottam a kezemet felé.

játék az egész
~ 2003. január 22  ~


vacog a szívem, nincsen rá kabát

– Ha én Morgó voltam, akkor te Kuka… – sóhajt fel IfjúBaldron, mire én cska felröhögök. NAgyon azt hiszi magáról, hogy ő az isola kiskirálya, de maximum kisherceg lehetne, de az a csávó is aranyosabb volt nála. Alfonz jelenleg egy sarokba szorított fekete mambára hasonlított, ha már mardekáros, maradjunk a kígyós hasonlatoknál, ugye... Szóval bármikor képes volt marni, ha úgy tartotta kedve, de én meg egészen zseniálisan tudtam kikerülni ezeket a mérgező csapásokat, mert hát... Egyszerűen én voltam Claus HIll, az iskola egyik fénylő csillaga, akinél jobban csak Oswint imádták. De őt is csak azért mert megrúgott kiskutya szeme van.
Az események persze nem haladtak anormális megszokott medrükben, mert nem is a Roxfortról lett volna szó, ha nem sérülés nélkül készülünk az amúgy is lassan a felénél tartó tanórára. Hóborc ritka nyűg tudott lenni, és mivel eltalálta az én ideiglenes pasimat ha ember lett volna, biztosan kitéptem volna az összes haját és a golyóit a hasába rúgtam volna. De szellemmel nem lehetett mit tenni. Nem is értettem, hogy nem zavarták el. Biztos a saját hülyeségei miatt förmedt meg az iskolán belül.
Fittyet hányva Baldron nyöszörgésére, egyenesen a gyengélkedőbe vittem, ahol végre az ápolónő el is látta. A karomban tartva egyébként meglehetősen aprónak és gyengének tűnt. Nem mintha nem lett volna az, csak hát így még feltűnőbb volt. Biztos voltam benne, hogy az anyja még a széltől is óvta, ami nem feltétlenül volt túlságosan egészséges.
– Ezt meg kell inni, aztán Hill majd bekeni a sérült területet egy kis nyugtató kenőccsel. Ha minden jól megy negyven perc múlva készen is van. - magyarázza, miközben a kezembe nyomja a kenőcsöt, én meg csak pislogok rá, miközben el is suhan egy másik meglehetősen bizarr kiütésekkel tarkított nyöszörgő alsóbbéves felé.
- Megmontdam, hogy ne egyen lápisellő bogyót, Mr. Borbon! - magyarázza, miközben én visszafordulok Alfonz felé, még mindig a kenőccsel a kezemben, miközben az ágyan még midnig nagyban szenved Alfonz. Hangosan felsóhajtok, miközben a hegre nézek, ami nem iagzán fest jól az amúgy is fakó, szinte hófehéren sápadt bőrén. Valahogy Aerith nem ilyen szellem fehér, bár annak a csajnak is érdekes arcszerkezete van.  Hiába, na ezek az aranyvérűek meg a beltenyészet, és az olyan szerencsétlen kölykök szívják meg ezt az egész hülyeséget, mint ők.
– Nyugi, bekenem magamnak. Add ide! – mormogja erőtlenül, én meg kinyomom a kencőstöt a kezemre, és megérinten az ujjaimmal óvatosan a bőrt, majd lassú gyengéd mozdulatokkal kenni kezdem.
- Ja persze adom, mijdár, csak éppen elfoglalt vagyok, bocsi - vigyorgok rá szemtelenül, miközben kenegetem a bőrét és néha a szemébe pillantok, hogy menynire fáj neki. Egészen óvatos is tudok lenni, mert hát a gitározáshoz is kell egy kis ügyesség. Csendesen elkenem rajta a kenőcsöt, miközben nem is tudom mit mondhatnék.
- Kellene neked egy tetkó. Akkor nem lennél ilyen feltűnően fehér - dünnyögöm. - Kifejezetten jól állna - magyarázom tovább majd elviygorodva felé hajolok hirtelen, hogy szinte súrolja egymást az ajkunk, de nem csókolom meg.
- Hajlok arra, hogy most azonnal kérjem a fizetségem, amiért ápollak - húzom szemtelen vigyorra a számat.

[játék az egész]

játék az egész


2003. január 22.
Hill

Nem annyira örültem, hogy Madam Pomfrey eltakart minket azzal a paravánnal. Lényegében így tökéletesen kettesben voltunk Hill-lel, aki azt cseppet sem érdemelte meg. Nem is értettem, miért nem megy el inkább és hagy magamra. Most már úgyis jól leszek. Megkaptam a bájitalt és a kenőcsöt, így még anyámnak sem kellett megtudnia, mi történt velem.
Aztán nem adta ide a tégelyt. Belenyúlt és elkezdte kenegetni vele a hasamon húzódó enyhe égési sérülést, én pedig egész egyszerűen csak összeszorítottam az ajkaimat. Nagyon fájt, de közben iszonyatosan kellemetlenül is kezdtem magamat érezni. Ez nem tetszett. Gyűlöltem, mikor kicsúszott a gyeplő a kezemből és más próbálta meg átvenni az irányítás. Főleg Hill, akit két perce ismertem, de máris bosszantóbb volt még Lola Millernél is.
– Ja persze adom, mijdár, csak éppen elfoglalt vagyok, bocsi – vigyorgott rám, mintha ez legalábbis szórakoztató lenne. Hát nem volt az. Kicsit sem volt az… nem értettem, miért nem vette észre, hogy legszívesebben letépném az arcát… vagy a karját a kenőccsel együtt.
– Azzal lennél inkább elfoglalva, hogy ne tépjem le a fejed. – Vágtam rá, de akkor meg a szemembe nézett és megborzongtam tőle. Nem jó ez így. Nem kéne semmilyen reakciót kiváltania belőlem, mert engem csak és kizárólag Theron érdekel. Még csokit is adtam neki, miközben azt sosem szoktam senkinek.
– Kellene neked egy tetkó. Akkor nem lennél ilyen feltűnően fehér – dünnyögte. – Kifejezetten jól állna – Fel sem fogtam, mit beszél, mert közelebb hajolt. Az ajkai az enyémeket súrolták. Te jó… Merlin szerelmére… éreztem, hogy neki már borostája is van. Túl idős volt hozzám. Túl idős… mégis ettől valahogy menőnek éreztem magam. Theronnak tuti nincs még egy szőrszál sem az arcán.
Az ajkai közé sóhajtottam, ahogy lehunytam a szememet.
– Te barom… – leheltem. Kedvem lett volna belerúgni valahogy, de sikerült ellágyítania egyetlen pillanatra. Erre még soha senki sem volt képes, mert kiskorom óta mást sem csináltam, mint kibírtam és tűrtem. Tűrtem a fájdalmakat, a bájitalokat, csakhogy kiszabaduljak a házból, ahol felnőttem, amit egy börtönnek éltem meg. Ki kellett jutnom, ezért csak akkor sírtam, ha anyám vagy a nevelőnőm nem látott. Claus határozottan elkapott egy gyenge pillanatomban. Ezért könnyeztem és bújtam egyedül a karjaiba… és talán egy kicsit meg is ijedtem. Bátor sosem voltam, csak erős és kitartó.
– Hajlok arra, hogy most azonnal kérjem a fizetségem, amiért ápollak – vigyorodott el aztán, mint aki marha jól szórakozik. Ezen a ponton szakadt el bennem a türelem utolsó cérnája. Hillnek igenis meg kellett tanulnia, hogy a kettőnk közötti kapcsolatban én irányítok. Most pedig, most pedig akkor is megkapom, amit akar. Nem szórakozhat velem.
– Kussolj, te hülye sárvérű. – Dünnyögtem és beletúrtam, sőt belemarkoltam erőteljesen a hajába, hogy közelebb húztam. Még soha életemben nem csókolóztam, ahogy az ajkaink találkoztak, mégis olyan könnyen ment. Nem voltak többé kérdések, sem gátak. Ha akart persze ellökhetett. Nem voltam erősebb nála, inkább csak határozottabb.
– Egész helyes srác lennél, ha nem beszélnél ennyit. – Közöltem, ahogy a szemébe néztem.

játék az egész
~ 2003. január 22  ~


vacog a szívem, nincsen rá kabát

Annyira idegesítőan gyenge volt és szerencsétlen. Egy pasinak erősnek kellett lennie, olyannak, aki ránézésre is hegyeket mozgat meg, mint mondjuk Tod. Tod erős volt menő és olyan mindenben ügyes és tehetséges, mnt a legtöbb bátynál ez szokás volt. Felnéztem rá, mert olyans ebezhettelennek tűnt, és most valéahogy mégis azon kűzdöttem minden nap, hogy éegalább ne fájjon a helye, ha eszembe jutott. Pont az olyan elkényeztetett, agymosott aranyvérű snekik ölték meg, mint amilyen Baldron szülei is lehettek. Ettől a gondolattól persze kirázott a hideg, mert nem tűnt ő sem külömbnek tőlük. A halálfalóktól, akik csak azt akarták, hogy tűnön el az én "fajtám" a föld színéről. Mintha tehetett volna arról bárki is, hogy milyennek született. Sose értettem az ilyet. És valahogy mégsem utáltam őket, egyszerűen csak... nem akartam rájuk godnolni. Se az aranyvérüekre se a halálfalókra, akik árnyékokként tornyosultak felém minden este, amikor elaldutam, és tűntek el minden ébredésre.
Alfonz valahogy ebbe az egész furcsa világukba mégsem illett bele úgy. Törékeny volt és valahogy olyannak tűnt, amint aki csak azért szájalt és fitogtatta az erejét meg fenyegeőzött olyan idétlenül nevettségesen a nevével, a rangjával és a családjával, mintha az valamiféle pajzs lett volna a világ ellen. Pedig talán csak le kellett volna engednie ezt a pajzsot az arca elől, hogy meglássa milyen is az élet.
– Azzal lennél inkább elfoglalva, hogy ne tépjem le a fejed - vágott vissza, én meg csak horkantottam, miközben az ujjaimmal a gusztustalan massza szerűséget kentem szét a hasán, miközben a bőrét bámultam. Még egy kani szőrszáll sem volt rajta, ami valahogy furcsa volt, hiszen elvileg 14 volt. Elvileg, ja. Vagy valami durva alulnövése lehetett tényleg, vagy ennyire hülyének nézett. Vagy mind a kettő. De nem igazán agyaltam túl, mert a helyzet minden kellemetlenség ellenére igen csak szórakoztató volt.
- Ugyan, Törpilla, meg se tudnád markolni a hajam - mormogtam már csak azért is mert szórakoztatóbb volt a tűzhöz közel menni, és inkább kenegettem egy mardekáros hasát valami gusztustalan békanyállal, mint hogy azzal a pszichopata professzorrel kevergessem a kotyvalékokat az üstben. Egyszer megfenyegetett, hogy le fog önteni sárkány savval. Azóta is tök jó haverok voltunk. Beletettem a cipőjébe egy bűzbékát meg ilyenek.
- Komolyan. Persze felajánlanám, hogy én csinálok neked, de az körülbelül ugyan olyan szarul nézne ki, mint egy börtön tetkó. Nekem van, és ha jó fej leszel velem megmutatom - vigyorodtam el, miközben folytattam a hülyeséget, amit csak úgy mellékesen rázúdítottam. Amúgy meg igazán büszke voltam a tetoválásomra. Egy sólyom volt a bal lapockémon, és még csak nem is az a túlrajzolt giccses fajta. Csak a bátyám kedvenc állata volt a sólyom és amúgy is a DS-ben sólyom volt a patrónusa.
– Kussolj, te hülye sárvérű - jelentette ki, de én mire kinyögtem volna egy héééé te, a héé is meg a te is egy elfojtott hangba fulladt, mert hirtelen ott voltak az ajkai az enyémen. Nem ez volt az első csókom, azért próbálgattam már a tehetségemet elvégre egy sztár nem lehetett frigid meg szűz meg minden. Amúgy is menőnek tartottam azt a fajta életet, miint amit anno Axl Rose meg Slas és a többiek éltek, bár felpuffadni az alkoholtól én se akartam. Csak szexi srác akartam lenni, akit mindenki magának akart. Claus ajkai puhán landoltak az enyémeken, én pedig szinte rögtön vissza is csókoltam kissé átvéve az irányítást az ügyetlen csók közben, mert már ha neki ez volt feltehetőleg az első, akkor nem akartam, hogy szar legyen. Nekem összeakadt a nyelvem Matild fogszabályzójával 13 évesen, és Madam Pomfreynek kellett minket szétszedni.
– Egész helyes srác lennél, ha nem beszélnél ennyit - mormogta, mire én felvontam a szemöldököm, miközben elhúzódtam tőle, és igyekeztem az ösztöneimet a gatyámban tartani, főleg hogy mellettünk két ággyal behoztak valami mániákusan röhögő diákot, miközben a felnőttek valami nevetőporról magyaráztak, meg az idegkárosító hatásáról, és hogy a drog rossz.
- Te meg aranyosabb lennél, ha nem lenne ilyen sebző a nyelved - mondtam aztán és odahajoltam hozzá visszacsókolni, miközben egy kicsit talán túlságosn is szenvedélyes lett és nyelves, de nem iagzán akartam volna megerőszakolni egy ilyen kölyköt csak úgy a gyengélkedőn, miközben halálra röhögte magát valaki mellettünk, úgyhogy elhúzódtam, és úgy tettem mintha valami nagyon sürgős dolgom lenne hirtelen.
- És nekem most mennem kell felhangolni a kottámat és megírni a gitárom.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT,
A HELYSZÍN SZABAD

[meg ne halj nekem]

meg ne halj nekem


2003. május 20.
Hill

Őrülten rohantam végig a folyosókon, néha bele-beleakadt a lábam a saját taláromba, de ez persze mind Hill hibája volt. Nem mentem le a kviddicsmeccsre, mert nem volt kedvem még véletlenül sem azt hallgatni, hogy a lányok ott szurkolnak neki. Inkább bent maradt olvasni a klubhelyiségben. Aztán megjelent egy halom mardekáros, azon röhögve, hogy „Hill lezuhant, hahah. Biztos betört a feje, mert Madam Pomfrey kiskanállal szedegette össze.” Azonnal felpattantam, elhajítottam a könyvet, majd áttörve a sorfalon megindultam kifelé.
Ahogy elértem a lépcsőt, ami kivezetett a pincéből, máris éreztem, hogy kifulladtam. Mostanában megint gyengébbnek és fáradtabbnak éreztem magam, nem bírtam egyszerűen futni, meg ilyenek. Anyám mindig azt mondta, hogy gyenge vagyok és a változékony idő megvisel. Valójában ez csak a bájitaloknak a mellékhatása volt, amiket naponta kellett tömnöm.  
Lihegve álltam meg a lépcsőn. Kicsit előre görnyedtem, aztán rohantam tovább felfelé. Végül, mire elértem a gyengélkedő előtti folyosót, már ott gyöngyözött az izzadtság a homlokomon, kicsit megkavarva a hajszálaimat. Megköszörültem hát a torkomat, aztán lenyomtam a kilincset. A nehéz ajtót pedig könnyedén lökve be, már ott is találtam magam a gyengélkedő ágyai között.
– Mit akar Baldron? – sietett elém Madam Pomfrey, mintha ki akarna űzni azonnal. – Sok a dolgom. Ha megint fájdalomcsillapítót akar, jöjjön vissza később, vagy legküldetem az egyik manóval. – Magyarázta túl hangosan, még csak elnyomni sem tudtam volna a hangommal. De amúgy sem lett volna szükség rá, hogy a fél kviddicscsapat előtt bökje ki, hogy miért járok ide. A legtöbben nem tudtak a betegségeimről.
– Hillhez jöttem. Azt mondták, hogy megsérült. – Vettem át végül a szót és próbáltam komoly lenni, hogy még a javasasszony is érezze, ma nincs kedvem vele cseverészni.
– Kérem, hadd beszélek vele. – Tettem hozzá aztán, hogy kicsit udvariasabbnak tűntjek, pedig az aztán nem volt a szakterületem. Megszoktam, hogy mindenki azt csinálja, amit mondok. Néha még Fricsre is sikerült úgy ráripakodnom, hogy egész véletlenül még engedelmeskedett is.
– Csoportos ütközés volt a pályán, vagy verekedés, ki tudja. Mindenesetre egy gurkó is bekeveredett a dologba és végül három fiú is csonttörést szenvedett. Hill talán a legkomolyabbat. – Kezdett bele és intett, hogy követtem. Hirtelen összeszorult a szívem, úgy éreztem egy ritmust is kihagyott a hallottaktól. – Ne sápadozzon itt nekem, Baldron! – Szólt rám végül Madam Pomfrey, megállva az egyik elfüggönyözött ágynál. – Hill túl fogja élni. Csupán két napot itt kell töltenie a társaságomban, míg minden csontja összeforr és el tudom halványítani a véraláfutásait is, mert most pont úgy fest, mint aki kocsmai verekedésbe keveredett. Menjen be! – húzta el a függönyt nekem.
Óvatosan léptem be. Egyértelműen hangszigetelő varázslattal látták el az ágykörnyékét. Hill pedig vagy aludt vagy ájult volt. Bár a vért már letörölték róla, de sok sebe volt és a keze, meg a lába be volt kötve.
 – Mit tettél magaddal, de hülye? – kérdeztem és leültem az ágy szélére. – Muszáj neked kviddicsezni, de komolyan? – Értetlenkedtem és megsimítottam az arcát ott, ahol láthatóan nem volt sérült. Lehajoltam hozzá egy csókra. Csak óvatosan, mert mostanában elég szembetűnően reagált még ennyire is. A betegágyán nem akartam, hogy a vér mind oda szálljon.
– Akkora barom vagy…

Még élek
~ 2003. május 20 ~


au, au, au, au

Ők kezdték. Iagzából az egész miattuk volt. Minden madrekáros kviddicses egy pszichopata állat volt, közveszélyes és elmebeteg módszerekkel játszottak. Utáltunk ellenük kiállni, de nem cska mi. Komolyan biztosan direkt az olyan szörnyű, segg alakokat válogatták be, mintha valami felavatott verőemberek lettek volna, akik csak azért játszottak, hogy mindekinek nekimenjenek, összetörjék a csontajinkat és a többi. Mi griffendélesek legalább fel tudtuk venni ellenük a kesztyűt, de még győztünk is volta, ha nem kezik el provokálni a két terelőnket. Durekt őket akarták először leszedni, és mivel a pályán erős volt a falka ösztön, így egy kisebb verekedésbe fajult át az egész. És ezek a seggek még a gurkókat is beleterelték a verekedésbe. Mindegy az, kit talál el.
A többi dolog egészen homályos, igazából eléggé elfolyi előttem az egész meccs dolog, mert hát a fejemet találta el az a szarság, aztán lezuhantam, és még esés közben is mintha nekem jött volna egy gurkó, aztán már csak a keményet éreztem a testem alatt és a sötétség rámtalapadett. Erős, majd tompa fájdalom zakatolt hullámokban végig rajtam, miközben hallottam valahonnan Madame Pomfrey motyogását arról, hogy még mindig úgy játszunk, mint az állatok. Szerettem volna válaszolni rá de éppen ki volt száradva  atorkom és ráadásnak még megtömött valami bájitallal is, ami miatt az egész testem égni kezdett. Valószínüleg fel is nyöghettem a fájdalomtól, mire csak a formáját hozva megszólalt.
- ha már kviddicsezésre adta a fejét, legalább ezt a kis fájdalmat is tűrje el, Mr. Hill - magyarázta, aztán otthagyott. Alfra gondoltam, és reméltem, hogy nem érdekelte annyira a kviddics, hogy nézze is, és szurkoljon a saját házának. ELvégre ha már együtt voltunk, nekem kellett volna szurkolnia amúgy is. Ahogy ezen agyaltam így félig tompán, félig az ájulásba hullva, valami szöszmötölést hallottam, de abban sem voltam biztos, hogy ez álom-e vagy a valóság. Csak fájt mindenem a sötétségben.
– Mit tettél magaddal, de hülye? Muszáj neked kviddicsezni, de komolyan? – Halottam valahonnan messziről Baldron hangját, miközben lebegtem valami nehéz, fájdalmas sötétségben. Szerettem volna reagálni, de nem igazán tudtam, még a szemem is nehéz volt kinyitni, meg magamhoz térni pláne, de az óvatos, puha csóktól éreztem, hogy egy kicsit kezdtem viszatérni az életbe.
– Akkora barom vagy… - folytatta én pedig cska sóhajtottam a csókba, ami egy kesernyés köhögéssé fajult, miközben összeszedtem az erőmet és kinyitittam a szememet.
- Ahh, de élethű álom vagy - mormogja. - Mit csinálsz itt amúgy? - kérdeztem úgy, mintha nem esett volna le mi történik, de azt hiszem egy kissé még zavaros volt a fejem.
- Basszus a vacsora... - tettem még hozzá, mert  asok bájitaltömés nem enyhítette a gyomrom korgását.
- Óóó, de nincs kedvem meghalni, kapjátok be hülye mardekérosok - ordítottam el magam hirtelen. Gondolom a sok bennem lévő lötty enyhén összezavart.

[meg ne halj nekem]

meg ne halj nekem


2003. május 20.
Hill

Semmi okom nem volt Hillért aggódni. Az igazat megvallva még azt sem érdemelte meg, hogy komolyabban törődjek vele… mert mindig hülye volt és fejjel a falnak rohant, ha felpörgött. Néha azt kívántam bár le tudna nyugodni és legalább egy kis hasonlóság lenne bennünk. Így viszont állandóan attól kellett félnem, hogy esetleg megutál és nem akar majd velem lenni. Nem voltam olyan, mint ő. A zene sem érdekelt, amit ő annyira szeretett. Nekem ez csak zörgés volt.
Úgy rohantam a Gyengélkedő felé, mint valami idióta. Megint miatta csináltam hülyét magamból, ami önmagában nem is lett volna meglepő, hiszen mindig ez volt. Most viszont tényleg aggódtam, nem csak azok az őrült ösztönök hajtottak. Egészen megfertőzött persze azzal is. Ha csak megéreztem, hogy reagál a teste az enyémre, én csak hajtottam és hajtottam az érzést, amit az ajkai csókolgatása jelentett. Azt akartam, hogy megőrüljön értem, hogy csak az enyém legyen.
– Ahh, de élethű álom vagy – dünnyögte, mikor odahajolva hozzá, a rozoga gyengélkedői ágy szélén, megcsókoltam. Nem láthatott itt minket senki, hiszen Madam Pomfrey gondoskodott róla, hogy eleget tudjon pihenni, így hangszigetelt paravánnal zárta el a kinti zajos társaságtól.  – Mit csinálsz itt amúgy? – kérdezte és a hangja hirtelen túlzottan is éber lett, de még így is hallatszott, hogy kicsit kótyagos lett.
– Egy idiótát keresek, aki összetörte magát. – simítottam végig az arcán, remélve, hogy nem mozog túl sokat. Madam Pomfrey nem mondott semmit az állapotáról, de abban biztos voltam, hogy most pihenésre van szüksége. Így hát nem akartam még csak azt sem, hogy véletlenül felüljön.
– Basszus a vacsora... – folytatta, aztán a gyomra olyan hangosan kordult fel, hogy jóformán még visszhangot is vert a paraván mögött. – Óóó, de nincs kedvem meghalni, kapjátok be hülye mardekérosok – kiáltott fel hirtelen, én meg annyira megijedtem, hogy hátra hőköltem, de el nem mozdultam mellőle.
– Hill… nyugi! A gyengélkedőn vagy. – Magyaráztam és megint odahúzódtam hozzá. Egészen rádőltem és mindkét kezemmel az arcát, a vállait simogattam. Nem tudom miért akartam megnyugtatni, hiszen tudtam, hogyha a javasasszony nem képes nekem sem sok esélyem van erre.
– Itt már nincsenek mardekárosok… rajtam kívül és én nem akarlak megölni egyelőre… és a vacsi idő is még odébb van. Épp csak vége lett a meccsnek. – Magyaráztam, bár nem voltam benne biztos, hogy rendesen hallja, amit mondok neki. Mármint olyan furcsán zavarodott volt még a tekintete is. Ez nem olyan volt, mint amikor én voltam rosszul a betegségeim miatt. Talán agyrázkódása lett.
– Szóval… nyugi… – ismételtem meg kissé szerencsétlenül.
Kicsit még feljebb húzódtam és finoman megcsókoltam. Inkább csak lágy puszi volt, de ha hagyta, akkor elmélyítettem a csókunkat és addig játszottam a nyelvével, míg egy egészen kicsit el nem lazul. Nem tudom, egyszerűen éreztem a feszültséget, ami benne volt. Tuti, hogy kicsit összezavarta ez az egész helyzet. Nem lepett volna meg.
– Jobb? – kérdeztem és óvatosan végig cirógattam az arcán az egyik ujjammal, de nem húzódtam el olyan vészesen.

Még élek
~ 2003. május 20 ~


au, au, au, au

Nem voltam az a típusu ember, aki minden lépésnél vigyázott magára, Ha verekendi kellett, verekedtem, ha meg kellett sérülni, hát megsérültem, nem izgatott a dolog, ahogy a fájdalom sem érdekelt. Volt jobb dolgom is, mint azon nyafogoni, hogy fáj valamim. Nem izgatott, amúgy is  avilág ettől még nem állt meg, és abban túl sok érdekes dolog történt, amiről nem akartam lemaradni...
De most éppen ki voltam ütve  ahülyxe gyógyszerektől, amiket belémtömtek, és agyon voltam nyugtatózva bájitalokkal is. Szerettem akviddicset, mert pörgős volt, és menő, olyankor úgy éreztem, hogy az egész világ rám figye, még ha nem is én voltam ott a főszereplő. Szerettem, mint a zenét, egy pillanatig a markomban tarthattam a világot, és egy időre talán én is olyanná váltam, aki példakép is lehetne. Szerettem volna olyan lenni, mint Tod, hogy erős és méltóságteljes bástyává váljak, de tudtam, hogy nem vagyok olyan, mint a bátyám, és nem is tudtam volna teljesen azzá válni. Apa azt mondta, hogy a magam útját kell járnom, miközben hagyom, hogy a szívem mélyén Tod vezessen. Csak még nem is értettem pontosa, hogy ez mit jelent, hiszen ha ő vezet akkor olyannak kelle lennem, mint ő. Talán még egy kicsit fel kell nőnöm a világ meghódításához is, és Tidhoz is. És akkor talán Alfonz is teljesen belém fog csvarodni, még akkor is, ha utálta a zenémet. Elhatároztam, hogy csak azért is valahogy valamit megszerettetek vele. A világ tele volt szépséggel, és meg akartam neki mutatni. AMi így egy kicsit nehéz küldetésnek tűnt.
– Egy idiótát keresek, aki összetörte magát - válazsolta Alf, mire hunyorogva próbáltam megkapaszkodni a valóságban, és a simohgatására felsóhajtottam.
- Akkor téves helyre jöttél, az két paravánnal odébb van. Ez az isteni sztárjátékos helye - válaszoltam neki nagyon egoistán, hogy idegesítsem, miközben hirtelen megint minden szétfolyni látszott körülöttem, de azért lehányni nem akartam volna.... És akkor az zökkentett vissza, hogy Alfonzt simogatta a testem. valamit modnott még, de csak tompa mormogást hallottam, miközben egészen ellágyultam és megnyugodtam az érintéseitől.
– Itt már nincsenek mardekárosok… rajtam kívül és én nem akarlak megölni egyelőre… és a vacsi idő is még odébb van. Épp csak vége lett a meccsnek. Szóval… nyugi…  - mondta haljan én meg csak bólogattam, de ettől szinte keresztbe állt a szemem, és lüktetni kezdett a fejem, még öklendeztem is, de szerencsére nem hánytam le se őt, se magamat.
- Ahha - mormogtam és csukott szemmel élveztem ahogy csókolt és mivel a testem fájt és tompán nyögött rajtam még csak be se indult erre igazán, egyszerűen csak ellágyított teljesen és már  aszívem sem vert olyan őrültem.
- Imádlak. Szólj majd légyszi Todnak, hogy azért hozzon nekem szendvcsiet a konyháról. Meg hogy ne veszekedjem velem annyira, hogy nem vigyáztam magamra, jó? - mormogtam még, mert hirtelen valahogy nem is voltam tudatában annak, hogy tod már nem tud jönni nekem kaját hozni. Igazából, azt hiszem még nem is meséltem Alfnak magamról, meg arról, hogy volt egy bátyám, akit megölt az egyik aranyvérű, beteh halálfaló. Meg úgy magamról se sokat meséltem. Akkor valahogy nem volt olyan nagy a szám, nem is tduom miét. Szégyellnem kellett hogy sárvérű vagyok, és ha bár ezt nem titkoltam és nem sértődtem meg ha valaki ezt ordította rám, nem szívesen beszéltem a családomról. Pedig most már nem kellett apát megvédenem.
- De nyugi veled nem fog kiabálni, ahhoz túl udvarias - motyogtam és felnyögtem, mert hirtelen nehéznek éreztem a testemet. Utáltam, hogy így kellett látnia.

[meg ne halj nekem]

meg ne halj nekem


2003. május 20.
Hill

Gyűlültem, hogy felelőtlen és bolond. Gyűlöltem, hogy másoknak teszi az agyát, miközben az én barátom. A barátom, a pasim, akárhogy is nevezzük, de semmi joga nem volt annak a sok vinnyogó kislánynak megbámulni őt. De nem… Hill még élvezte is. Erre itt köt ki egy elzárt kis részen a gyengélkedőn, mert éppen agyrázkódást sikerült kapnia.
– Akkor téves helyre jöttél, az két paravánnal odébb van. Ez az isteni sztárjátékos helye – és még sérülten is azt bizonygatta, hogy ő persze nem törte össze magát. Még véletlenül sem azért feküdt ott a párnák között a belé diktált bájitalokkal a testében.
Válaszként csak sóhajtottam egyet. A szemeimet még meg is forgattam.
– Hogyne Hill… – feleltem, amint ráhajoltam és végig simítottam a mellkasán. Nem foglalkoztatott különösebben, ha ott is megsérült. Érezni akartam, hogy az enyém… mert nem, nem azoké a sikongató csajoké, akik a folyosón arról pletykáltak, milyen durván megsérült. Őket biztosan nem engedné a közelébe Madam Pomfrey. Csak engem. Nekem itt jogaim vannak.
– Imádlak. Szólj majd légyszi Todnak, hogy azért hozzon nekem szendvcsiet a konyháról. Meg hogy ne veszekedjem velem annyira, hogy nem vigyáztam magamra, jó? – mormogta, ahogy kicsit közelebb húzódtam hozzá a csókot követően. Egyenesen az ajkait figyeltem. Muszáj is volt, mert ahogy beszélt nehezen voltak kivehetőek a szavak. Olyan volt, mint amikor apa barátai átjöttek és ünnepeltek valamit. Apa mindig kedves volt olyankor, de összevissza beszélt, mert sokat ivott, nekünk meg el kellett vonulnunk a saját szobánkba, hogy ne zavarjuk a felnőtteket.
– De nyugi veled nem fog kiabálni, ahhoz túl udvarias  – mondta, majd nyögött egyet.
Tod.
Ki a fene az a Tod? Mégis ki?
Hirtelen úgy éreztem, valaki, akit a hátam mögött ismertem meg. Valaki, akibe beleszeretett, mert együtt járnak a konyhába… randizni. Csak egy vicsorgásra telt tőlem, mielőtt egészen kikészültem volna. Akárki is volt az a Tod, meg akartam ölni. Nem csak őt persze, hanem Hillt is, amiért képes volt megcsalni magam a konyhában. A konyhában! Ennél gázabb lehetne bármi is? Nívótlan. Legalább a prefektusi fürdőben történt volna, az egy fokkal talán értelmesebb… de nem. Neki a konyhában kellett egy fél sonkás szenvics felett.
– Te meg mi a fenéről beszélsz? – kérdeztem. Az ujjaim kicsit szorosabban érték a takarót anyagát. Készen álltam kiakadni, mert már az sem érdekelt, hogy rosszul van.
– Nem tudom ki az a Tod, de megtiltom, hogy találkozz vele! Nem csalhatsz meg! – Akadtam ki és megrángattam rajta a takarót, mintha a ruháját ráncigálnám vagy éppen ő magát. – Elegem van! Te választottál egy tizenhárom évest! Sajnálom, hogy nem vagyok elég, mert nem tudom a reakciózós testedet kezelni és…. és! – Sírtam el magam hirtelen. Persze már nagyon hangosan vágtam hozzá a szavaimat, de odakint Madam Pomfrey varázslatának köszönhetően amúgy sem hallották odakint.

Még élek
~ 2003. május 20 ~


au, au, au, au

Nem igzaán fogtam fel a szavaim jelentősségét, azt hiszem kicsit tényleg beverhettem a fejemet. nÉha hányingerem lett,  néha nem tudtam kivenni rendesen Alf alakját néha hirtelen azt se tudtam, hogy hol vagyok. De a közelsége és a csókjai megnyugtattak, így nem tévedtem el anynira. Csak egy kicsit, A jelenem és a múltam valahogy a fejemben valami összeállhattalan masszává állt össze, így szinte nem is tudtam elválasztani a kettőt egymástól. Azt hittem Tod is velem va, pedig igazából ő már lehet hogy éppen egyetemre járt volna. Nem volt logikus sehogyan se nézve, mégis úgy éreztem, hogy itt kell, hogy legyen, elvégre az idősebbek dolga az volt, hogy velem legyen. Szerettem volta, hogy ez így van, és talán ezért is godnoltam úgy, hogy így is kell lennie. Furcsán kezdtem tehát magyarázni, valószínüleg először összezavarfa Alfot, aztán pedig modnjuk úgy, hogy kicsit fel is dühítettem vele. Hirtelen még gondolkodni se tudtam, hogy amúgy semmit se tud rólam, mert nem meséltem se a családomról, se a múltamról neki.
– Te meg mi a fenéről beszélsz?  - kérdezte, én meg csak nagy szemekkel, amikről azt érzetem, hogy keresztbe állnak, néztem vissza rá, hirtelen még kettőt is láttam belőle, de mind a két Alfot úgy éreztem ugyan olyan rajongva szeretem.
- Tod - válaszoltam értetlenül, mintha nem érteném, hogy miért nem érti, hogy miről bezsélek. - Todról beszélek. Tidod, Tod - mondtam, mintha magyarázatra se szorulna, hogy ki az a Tod. Persze, mert hát Tod emlékezetes jelenség volt. Kviddicsezett, izmos volt, széles vállakkal, kissé hosszú vörösbarna hajjal, borostával, olyan félig hippi félig rockeres külsővel, és kék szemekkel. AMiket valószínüleg az anyánktól örökölt, akiről nem sokat tudtam. Tod és apa sose beszéltek róla, csak hogy miután engem megszült otthagyott a kórházban és ő örökre eltűnt.
– Nem tudom ki az a Tod, de megtiltom, hogy találkozz vele! Nem csalhatsz meg! Elegem van! Te választottál egy tizenhárom évest! Sajnálom, hogy nem vagyok elég, mert nem tudom a reakciózós testedet kezelni és…. és! – akadt ki Alf, és rángatta a takarómat, mintha le akarná rólam tépni. Én meg csak néztem rá érthetetlenül, miközben könnyekbe tört ki. Hirtelen nem tdutam mit csináljak, féltem, hogy ha közelebb húzom elüti a kezem, vagy arcon vág, vagy legrosszabb esetben modnjuk lehányom.
- de hát... Alf nyugodt meg, ne üvölts... Félre érted - kezdtem el magyarázkodni, miközben hirtelen a feje tetejére fordult az egész gyengélkedő, és öklendezni kezdtem. Nagy levegőt vettem és amilyen erőmmel csak telni tudott, odanyúltam az arcához, és  akét kezem közzé fogtam hogy a kissé sebes bekötött ujjaimmal letöröljem a dühös könnyeit.
- Miket beszélsz összevissza... Tod a bátyám, érted? a bátyám - magyaráztam, aztán mintha hirtelen rájöttem volna, hogy egy rég halott emberről bezsélek, kissé megköszörültem a torkomat. - Mármint a bátyám volt... De nem csalnállak meg sohasem - mondtam és kissé megremegett az én hagom is. Odahúztam magamhoz, hogy egy erőtlen csókot leheljek az ajkaira.
- Sosem csalnálak meg, mert téged szeretlek. Hogy is jut ez az eszedbe? - modntam és csak magamhoz öleltem, mintha én is csak vígasztalódni akartam volna.

[meg ne halj nekem]

meg ne halj nekem


2003. május 20.
Hill

Nem akartam, hogy más tetszen Hillnek. Miért jön mindig más emberekkel? Tod, meg az az Oswin, meg mindenki előbb jött a szájára, mint én… hát persze, hogy a könnyek a tehetetlenségtől végig siklottak az arcomon. Nem tehettem róla, hogy ennyi idős vagyok és bár a testem határozottan változott a nyár óta, nem hittem magam alkalmasnak a testi együttlétekre.
- de hát... Alf nyugodt meg, ne üvölts... Félre érted - fogta az arcomat a tenyerei közé. Éreztem, ahogy az ujjai végig simítanak a szemem alatt, mintha el akarná tüntetni a könnyeimet.
- Mit értek félre? Egy másik emberrel akarsz szendvicsezni helyettem… - magyaráztam, mire újabb adag könny bukkant ki a szememen. Nem szerettem, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy én akarom. Csak azért sírtam, mert dühös voltam, mert nem tudtam irányítani, mert minden kicsúszni látszott az ujjaim közül. - Velem kell szendvicsezned.
Hallhatta a hangomon, hogy nem is igazán elkeseredett vagyok. Ha nem a takarót szorongattam volna, bizonyára a nyakát kínoztam volna az ujjaimmal.
- Miket beszélsz összevissza... Tod a bátyám, érted? a bátyám - magyarázta és megköszörülve a torkát még hozzátette: - Mármint a bátyám volt... De nem csalnállak meg sohasem - mondta elcsukló hangon. Az ajkai finoman érintették az enyémet, de nem hunytam most le a szememet. Azt sem tudtam, hogy valaha volt bátyja… ám a gondolat megrémített, hogy a halott testvérével akar szendvicsezni. Ennyire rosszul lenne? Madam Pomfrey azt mondta már jobban van és holnapra jobban lett.
- Sosem csalnálak meg, mert téged szeretlek. Hogy is jut ez az eszedbe? - ölelt magához, én pedig a mellkasára fektettem a fejemet. Hallottam a szívverését, ami lassú és nyugodt volt. Egyáltalán nem illett Hill túlpörgött énjéhez… vissza akartam kapni azt a bolondot. Nem esett jól azt éreznem, hogy baj van… beteg és sérült és nem önmaga. Gyenge volt és törékeny, ami az én dolgom volt a nagy szám ellenére is.
- Nem érdekel Tod. - Jelentettem ki és felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézzek. - Kelj fel… kimegyünk innen. - közöltem és felkeltem az ágyról, majd intettem, hogy kövessen. Nem akartam ezt látni, nem, nem, nem ÉS NEM!
Ezért hát leakasztottam a barrikádról a köntöst és felé nyújtottam.
- Te nem ez a magatehetetlen nyomi vagy. Már teletömtek bájitallal. Szóval megyünk szendvicset szerezni. - Jelentettem ki szigorúan, ha nem kezdett el öltözködni, megfogtma a kezét, felhúztam és úgy erőszakoltam rá azt a hülye köntöst. - Azt akarom, hogy hülye vicceket mondj, mozogjon az izé a nadrágodban és… és legyél az a hülye cigizős segg. - Hadartam, persze szinte üvöltözve vele az idegtől.
Valószínűleg még sérülten is erősebb volt nálam, így akár ellenkezni is megpróbálhatott. Minden lehetősége megvolt, hogy visszafogjon.

Még élek
~ 2003. május 20 ~


au, au, au, au

Tod úgy áramlott a jelenembe, mintha még mindig a részese lenne, nem pedig ott lenne megdermedve a múltban. Hirtelen kicsit szédültem is és lüktetett a halántékom, mintha a fejemen több gurkó is pattogott volna, és nem akart elmúlni, pedig általában strafabíró voltam és keményfejű. Elég kaotikus harc lehetett a mardekárosok ellen, de valahogy véresen komolyan vettük ezt az egészet. Ahogy én is és meg is lett az eredménye ágyhogy lettem kötve és összevissza beszéltem, kikészítve Alf idegeit. És még csak nem is a perverz értelemben vett szendvicsezésről beszéltem. Pedig ha belegondolok, most is borzasztóan hiányzott a Tod féle garnélás, sajtos chilis melegszendvics, ami amúgy gusztustalanul hangzik, de mégis olyan finom volt. Csak hiányott és úgy tűnt most, amikor túl gyenge voltam sérült és meggyötört óhattalanul is kibukott belőlem a hiánya, pedig utáltam sajnáltatni magam. Tod is azt akarná, hogy nézzek előre, pedig ez nehéz volt. De most már előrébb kellett néznem, Alf miatt is.
- Mit értek félre? Egy másik emberrel akarsz szendvicsezni helyettem… Velem kell szendvicsezned - szóllat meg a kezeim között Alf mérgesen morcos hangon, miközben a takaróm szorongatta és biztos voltam benne, hogy ma már néhányszor a takaró helyére képzelte a nyakamat.
- De akkor finom szendvicsed kell, hogy legyen. Kérdezd meg Todot, hogy csinálja - motyogtam még enyhén zavart állapotban aztán felszisszenve kaptam a fejemhez, miközben Alf nekem dőlt és erőszakosan próbáltam magam kijózanítani. Nem tudtam eldönteni, hogy ennyire agyba kapott egy vagy kettő gurkó, vagy pedig ennyire be voltam nyugtatózva. Bár egyik sem zárhatta ki a másikat, végül is.
Pár percig csak csendben üldögéltünk, aztán Alf olyan hirtelen pattant fel, hogy a vehemenciájával szinte megrémített, és csak kibillent az ágyból. Legalább is én úgy láttam, mintha kibillent volna, de néhány dolog zavaros volt. Bár annak örültem, hogy nem vakultam meg. Olyan lennék akkor, mint az a holdkóros Bright, aki még szemüveggel se látott rendesen.
- Nem érdekel Tod. Kelj fel… kimegyünk innen - mondta, miközben felém nyújtotta a köntöst én meg olyan nagy szemekkel néztem rá, amekkorákkal csak tudtam. Nem értettem hirtelen mi lelte, de igazából ösztönösen húztam fel magamra a köntösömet, bár a felállással voltak bajok, azt hiszem.
- Szegény Tod... De mégis hova megyünk? - kérdeztem értetlenkedve, a túlméretezett köntösben ácsorogva Alf felé bámulva, aztán csak visszahuppantam az ágy szélére, mert a lábaim kissé ernyedten viselkedtek.
- Te nem ez a magatehetetlen nyomi vagy. Már teletömtek bájitallal. Szóval megyünk szendvicset szerezni. Azt akarom, hogy hülye vicceket mondj, mozogjon az izé a nadrágodban és… és legyél az a hülye cigizős segg - magyarázta olyan Baldronos vehemenciával, miközben fel akart rángatni az ágyról, ami így is neház volt neki, tekintve, hogy kétszer több izom volt rajtam. De a szavitól nagyot dobbant a szívem olyan szerelmesen nagyokat, így összeszedtem magam, hogy felálljak - nem úgy -, és kézen fogva Alffal kiosonjak a Gyengélkedőből. Szerencsére Pomfrey éppen mással volt elfoglalva, szóval gond nélkül, kissé esetlenül, de kiértünk a foylosóra és a konyha felé mentem.
- Alf, ha így rohanunk, út közben hányni fogok, és rontana a népszerűségemen - magyaráztam, miközben vettük a kanyarokat és a folyosókat, majd megérkeztünk a konyhába, ahol biztos a szőlőt kellett volna megcsikizni, de én nem azt csikiztem, hanem az almákat.
- Alfonz ez nem nyílik. Most hogy szendvicsezünk és hogy fog az izém mozogni?

A JÁTÉK MÁSHOL FOLYTATÓDIK
A HELYSZÍN SZABAD