Óratorony udvara

játék az egész
~ 2003. január 22  ~


vacog a szívem, nincsen rá kabát

Nem, Claus Hill, nem fogod magad úgy elengedni, hogy egy ilyen tizenakárhány éves csak úgy irányítson, mint terelők a gurkót, de nem ám! Kettőnk közzül amúgy is ő tűnik a gurkónak, mert állandóan mogorva képpel bámul maga elé, amióta megismertük egymást. És tessék, még a vége az lett, hogy a pasid lett. És még a könyveit is cipeltetni akarja veled, mint egy hercegnő! Komolyan mondom, ez egyre kínosabb. Nem is értettem, hogy miért nem hagytam csak úgy magára. Nem mintha a  gitáros dolog nem csábított volna, csak hát... Nekem is volt férfias büszkeségem és én voltam az idősebb is!
Mág nagyban fontolgattam azt is, hogy miután megkaptam a gitárt ott is hagyom, mint a diákok a vécét, ha megtalálják benne Mirtilt. Nem iagzán akartam ezt annyira elhúzni, de akkor hirtelen eltaknyoltunk, és Baldron alá kerültem. A gyomrom kicsit megremegett, ahogy a tekintetébe néztem, és láttam, ahogy zavarba jött miután a szemei az ajkamra tévedtek. Ennél feltűnőbben úgyse tudott volna megbámulni. Nem mintha olyan feltűnés mentes lett volna az, ahogy a két hollóhátast kukkolta. Szerintem csak ő hitte el magáról azt, hogy nem vették észre. Persze mielőtt én is zavarba jöhettem volna már fel is pattantunk, miközben megint utasítgatni kezdett. Nekem meg elegetm lett és a könyveinek a felét rásóztam. Nem mintha nem furcsállottam volna azt a hálás döbbenetet a szemében. El is gondolkodtam rajta egy pillanatik, hogy mégis most mit csinálhattam furán, de aztán megint magára vette azt a nagyon fontoskodó arckifejezést, amitől megforgattam a szemem.
- Vegyél fel szemüveget, Hill. Kétlem, hogy bárkire is képes lennél bármilyen hatást gyakorolni. Jellegtelen külsőd van.
- Kontaklencse. Mi guglik így hívjuk, a szemüveget, amit akkor hordunk, ha nem akarunk olyan gázul kinézni, mint Harry Potter - pislogtam felé jelentősségteljesen. - És te beszélsz? Mégis ki figyelne fel egy ilyen morgolódó, állandóan a szemöldökét ráncoló durva manóra. Előző életedben Morgó voltl a Hófehérkéből? - vágtam vissza. Felksóhajtottam, mert igazából nem is volt olyan unalmas képű. Csak ne ráncolta volna midnig a szemöldökét. Para, hogy így tud vele bámulni gyerek létére.
Bevonultunk az üres folyosókra. Nem nagyon izgultam amiatt, hogy késni fogok, általában mindig késtem, és mindig büntető munkát kaptam. Nagyon sok mindent nem tudtam csinálni, mert felcsendült egy ismerős röhögés, mire nagyot sóhajtottam Hóborba az utóbbi időben állandóan belebotlottam, és kezdett nagyon idegesítő lenni.
– Két szerelmes pár, mindig együtt jár! KÉT SZERELMES PÁR! MINDIG EGYÜTT JÁR!  - ordibált, majd valami szarságot dobott el, ami egyenesen gyomorszájon találta Alfonz amúgy sem túl erős testét.
- Ó faszom - káromkodtam, Hóborc meg vihogva ellebegett, miközben a karjaim közzé fogtam Alfonzt. - Persze kibírod, a gyengélkedőn biztos - öleltem magamhoz, és felkapva őt egyenesen nekiindultam a Gyengélkedre. Madame Pomfery odavezényelt minket az egyik ágyhoz, és miközben lefektettem rá, nem mozdultam el mellőle. Legszívesebben rágyújtottam volna, de akkor biztos hogy kihajított volna a madame az ablakon.  Amíg vértunk a nőre úgy éreztem meg kellett fognom a kezét. Nem is tudom miért. Csak úgy... Meg akartam fogni.
- Szigorúan csak az alkunk miatt - dünnyögtem felé, miközben megjelent újra a nő, és mindenféle bájitallal meg izével ellátta, mintha csak valami szörnyű átokheget kapott volna. Nem mondaom, hogy nem izgulok, de... Faszom aggódtam.

A JÁTÉK MÁS HELYSZÍNEN FOLYTATÓDIK!