Óratorony udvara

Egy terméskővel kirakott kis belső udvar az óraépület tövében. Az udvar közepén, kisebb emelvényen egy orbitális méretű bunkósbot kapott helyet, melyet egykoron azon óriások használtak, akik a Roxfortban is pusztítottak. Ezen az udvaron keresztül lehet kijutni a Kőkörhöz.

A MÁGIKUS SZESZÉLY MIATT 2002. SZEPTEMBERÉTŐL AZ UDVAR EGYIK SARKÁBAN ZÖLDES-LÁPOS FOLYADÉK VAN, AMI MARÓ HATÁSÚ, HA AZ EMBER MEGÉRINTI, RÁADÁSUL ELKÉPESZTŐEN BÜDÖS IS. MÉG NEM TUDTÁK ELTÁVOLÍTANI.

to; Louis
2002. május 22.

We need a talk

Nem akarok senki háta mögött szervezkedni, most mégis, úgymond meg kell tennem. Muszáj, hiszen van valami, amit a fejembe vettem és ha én azt ott tartom, akkor nem tudom és nem is akarom kiűzni. Sebastian látványa épp elég ahhoz, hogy tényleg ne tegyem meg. Tudom, hogy erősebb lesz, hogy túl fog lépni rajta, de azt is, hogy ezek a sebek vele fognak maradni, örökre. Talán bizalma is alig lesz bárki felé, amit megértek, hasonló esetben nekem sem lenne. Most egyik haverom sincs velem, kihagyom őket, mert ők ebből nem kérnek. Őket nem érdekli, nemigen akarnak nyitni Seb felé. Vérfarkas, sráccal kavart, kit melyik botránkoztat meg, így jártak. Az előítéletek rondák, nem hazudok, nekem is vannak, sőt, néha jobban, mint kellene, csak most nincs, sosem volt felé. Hiszen én tudom, tudtam végig, micsoda ő, amikor úgymond „kiderült”, nehéz volt a hülyét játszani, hogy erről fogalmam sem volt, hát nahát. Hamar túl is léptem azon, mert türelemmel vegyítve, de ugyan úgy kezeltem őt. Aztán jött Noah, Seth és tessék, át lett taposva rajta.
Ezért nem is maradok tétlen és keresem fel azt, aki szintén ártatlanul szenvedte meg ezt az egészet. Nem szép dolog az áldozatot nevén nevezni, de ők azok, egytől egyik és szaporodik a számuk. Ha nagyon akarnám, biztos találnék olyanokat, akiknek említve Morrow nevét, okoznék egy kisebb pánikrohamot. Erre azonban nincs most idő, mert az mindig szűkös. Ez egy időzített bomba, ami ki tudja mikor, hogyan és hol fog robbanni, vagy épp fontosabb – kin. Ezt inkább senki se akarja megvárni, én sem akarom, így veszem kezembe az egészet, már amennyire lehet. Nem biztos, hogy én leszek a megváltó, viszont, akkor nem mondhatom azt, hogy semmit se tettem. Mert az nem én lennék.
A Gyengélkedőn kezdem, keresem őt, de itt azt kapom, már kiengedték, tegnap. Apicsába. Morgok csúnyát, mire a javasasszony rondán néz rám és még szól is, mielőtt kiteremt, hogy ha nincs itt dolgom, ha nem fáj semmim, ne zavarjam a betegeket. Örömmel hagyom is ott, hogy a lehetetlent kíséreljem meg; megkeresem a kastélyban. Ha nem ment haza, mert az is megeshet. Pár alakot kapok el menet közben, hogy kérdezzem, látták-e, de mindenki csak a fejét rázza vagy értetlenkedik. Ilyenkor bezzeg egyik sem okos! Máskor be se áll a szájuk, mindenre tudnak valamit. Az utolsó tényleg tudott, reménysugárként hagytam ott és rohantam az udvar felé, mintha muszáj lenne. Hosszú, elnyújtott futólépésekkel hamar megjártam a távot, egy ugrással kerültem el, hogy felrúgjam az épp felállított köpkő-készletet. Így is utánam óbégatnak, nem figyelek, mert végül meglátom azt, akit most keresek.
- Soulier! - kiáltok, immáron lelassítva, normalizálva a lépéseim. Bár, most így ha nem hoztam rá a frászt, akkor sehogy. Lehet azt hiszi, majd én leszek a második hullám, így kicsit fékezem magam. - Hé, Louis – torpanok meg végül, mikor beérem, ha kér belőlem, ha nem. - Figyelj, beszélnünk kéne pár szót. Kettesben – nem fog fájni, nem leteremtős hangnemben szólok felé. Sőt. - Ráérsz most?

mirror on the wall…
 


2002. május 22.
to; Jack

Tegnap ért véget a Gyengélkedős köröm… hetem… több, mint egy hetem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fájdalmas, ha valakinek a vérébe kerül a vérfarkas átok, s én még nem is az aktívkorral küzdöttem. Szinte minden percben úgy éreztem, mintha forrna az ereimben valami. Még Jason közelében sem volt olyan, mint máskor. Valahogy nem tudtam boldog lenni, vagy mosolyogni… minden más lett és biztos voltam benne, hogy ő is érzékelte ezt. Na meg Morrow. Tegnap sarokba szorított és megkérdezte, hogy milyen érzés most, hogy már erősebben érzem az illatát…
Nem válaszoltam neki, félre löktem és felsiettem a hálótermekhez, hogy pihenjek egy kicsit. Nem jött utánam, de ma reggel is még nézett a reggelinél. Engem lefoglalt, hogy valakitől megszerezzem a tanulnivaló maradékát és legalább valamennyire megpróbáljak felzárkózni. Nem volt egyszerű, szinte a nyakamba zúdultak a házik… szinte tökéletesen együtt éreztem mostanra Bates-szel. Nem elég, hogy a vérfarkaskór egy részét átadta, még a tanulásban is megcsúsztunk mindketten. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint a mardekáros lenyomatát.
– Úgy hallottam nagyon keres valaki, Louis – közölte Gray, mikor az óratorony alatti köves kis udvaron megállt mellettem. Nem szokott velem csak úgy beszélni, mióta az a csók elcsattant közöttünk. Duncan Gray sem volt más, mint az unokatestvérem kis pincsije. Az iránta érzett plátói érzések úgy szálltak el az undorral együtt, ahogyan csak kellett. – Nem félsz, hogy téged akarnak majd eltenni lábalól, hogy ne okozhass több kárt kutyafiúnak? – Végig simított az arcomon, de én hátrébb léptem tőle.
– Kárt? Nem is én bántottam! ’anem Seth! – közöltem, szinte morogva a szavakat. Persze, ahogy felhúztam magam, alig tudtam normálisan angolul beszélni. – Mindenki tudja, ’ogy a fél tanári kar ki akarja rakni a szűrét azért, amit művelt. És, ’a valaki nem fogja támogatni, ’ogy Morrow megússza ezt, akkor az én leszek. – Tettem hozzá halkabban, hátha az segít a francia akcentus legyűrésében.
– Ha így folytatod, Seth a te nyakad fogja kitekerni, nem Batesét. Azt hiszed, hogy egy Morrowt csak úgy kirúgnak innen? – kérdezte. Félvér létére egészen belebonyolódott ebbe a talpnyalásba és a ténybe, hogy az aranyvérűek feljebb valók. Fogalma sem volt, hogy az unokatestvérem csak egy szolgának tekinti, aki elintézi helyette a rossz dolgokat.
– ’allod magadat? Te nem vagy olyan, mint ő. Nem értem, miért ’agyod, ’ogy így manipuláljon. – Közöltem, majd elfordultam tőle. – Most ’agyj békén… – Sóhajtottam és már mentem volna tovább, mikor valaki a nevemet kiáltott. Összerezzentem, mert nem ismerős hang volt, ráadásul nem a keresztnevemet mondta… mint az a kevés barátom, aki volt. Talán még is csak igaza volt Graynek és valaki engem akar eltenni lábalól, nem is Seth-et. Nem sok közöm volt ahhoz, amit Morrow Sebatsiannal tett, leszámítva, hogy hallottam, mikor később ezzel hencegett… csakhogy én nem akartam részt venni a dolgaiba. Inkább ebbe sem szóltam bele, csak elfordítottam a tekintetem róla, akárhányszor megláttam… és szép lassan összejöttem Jasonnel.
A földbe gyökerezett lábbal néztem fel a hatalmas srácra. Talán már láttam Bates-szel, de az biztos volt, hogy Jack Starling volt a neve. Egy évfolyammal alattam járt, de mégis úgy magasodott fölém, mintha már minimum végzős lenne.
– Hé, Louis – torpant meg aztán előttem, én meg kicsit megilletődve pislogtam fel rá. – Figyelj, beszélnünk kéne pár szót. Kettesben.
Nyeltem egyet. Szuper… most meg fog verni.
– Ráérsz most?
Kicsit megigazítottam a kezemben szorongatott tankönyveket és zavartan pislogtam el a karja mellett, hátha véletlenül meglátom Jasont vagy Beth-t és rájuk foghatom miért van éppen baromira sürgős dolgom, amibe nem fér bele egy-két monokli.
– Még egy kicsit korán van a könnyű testi sértéshez. Nem ér rá órák után a megverésem? – kérdeztem, de csak a távolban leső Grayt kaptam el, aki természetesen úgy röhögött, mintha muszáj lenne. – Tudod mit… ráérek… üss meg… még azt is jobban elviselem ennél… – Böktem a fejemmel az unokatestvérem túl helyes talpnyalója felé.

to; Louis
2002. május 22.

We need a talk

Nem akarok senki háta mögött szervezkedni, most mégis, úgymond meg kell tennem. Muszáj, hiszen van valami, amit a fejembe vettem és ha én azt ott tartom, akkor nem tudom és nem is akarom kiűzni. Sebastian látványa épp elég ahhoz, hogy tényleg ne tegyem meg. Tudom, hogy erősebb lesz, hogy túl fog lépni rajta, de azt is, hogy ezek a sebek vele fognak maradni, örökre. Talán bizalma is alig lesz bárki felé, amit megértek, hasonló esetben nekem sem lenne. Most egyik haverom sincs velem, kihagyom őket, mert ők ebből nem kérnek. Őket nem érdekli, nemigen akarnak nyitni Seb felé. Vérfarkas, sráccal kavart, kit melyik botránkoztat meg, így jártak. Az előítéletek rondák, nem hazudok, nekem is vannak, sőt, néha jobban, mint kellene, csak most nincs, sosem volt felé. Hiszen én tudom, tudtam végig, micsoda ő, amikor úgymond „kiderült”, nehéz volt a hülyét játszani, hogy erről fogalmam sem volt, hát nahát. Hamar túl is léptem azon, mert türelemmel vegyítve, de ugyan úgy kezeltem őt. Aztán jött Noah, Seth és tessék, át lett taposva rajta.
Ezért nem is maradok tétlen és keresem fel azt, aki szintén ártatlanul szenvedte meg ezt az egészet. Nem szép dolog az áldozatot nevén nevezni, de ők azok, egytől egyik és szaporodik a számuk. Ha nagyon akarnám, biztos találnék olyanokat, akiknek említve Morrow nevét, okoznék egy kisebb pánikrohamot. Erre azonban nincs most idő, mert az mindig szűkös. Ez egy időzített bomba, ami ki tudja mikor, hogyan és hol fog robbanni, vagy épp fontosabb – kin. Ezt inkább senki se akarja megvárni, én sem akarom, így veszem kezembe az egészet, már amennyire lehet. Nem biztos, hogy én leszek a megváltó, viszont, akkor nem mondhatom azt, hogy semmit se tettem. Mert az nem én lennék.
A Gyengélkedőn kezdem, keresem őt, de itt azt kapom, már kiengedték, tegnap. Apicsába. Morgok csúnyát, mire a javasasszony rondán néz rám és még szól is, mielőtt kiteremt, hogy ha nincs itt dolgom, ha nem fáj semmim, ne zavarjam a betegeket. Örömmel hagyom is ott, hogy a lehetetlent kíséreljem meg; megkeresem a kastélyban. Ha nem ment haza, mert az is megeshet. Pár alakot kapok el menet közben, hogy kérdezzem, látták-e, de mindenki csak a fejét rázza vagy értetlenkedik. Ilyenkor bezzeg egyik sem okos! Máskor be se áll a szájuk, mindenre tudnak valamit. Az utolsó tényleg tudott, reménysugárként hagytam ott és rohantam az udvar felé, mintha muszáj lenne. Hosszú, elnyújtott futólépésekkel hamar megjártam a távot, egy ugrással kerültem el, hogy felrúgjam az épp felállított köpkő-készletet. Így is utánam óbégatnak, nem figyelek, Igazából nem sok tervem van, amely ne súrolná az illegális határt. Sőt, egyes hirtelen jött ötleteim egyenesen át is ugorják azt. Nem kívánom a korai dementor-csókot, vagy cellát, ahonnét csak roncsként térnék vissza az élők közé, ha valaha megtörténne. Mégis, kellemes lenne úgy revansot venni, hogy annyi se maradna, amit egy gyufásdobozban haza tudnának küldeni a drága mamának. Ezért is kell más segítsége. Seb-et értelemszerűen ezzel a témával nem kínzom. A napokban unalmas, mókás, bármi más témával fárasztottam, vagy csak tengődtem mellette, nem említettem többé mit hallottam, mit tudok, mi történt. Elég volt egy kör belőle, amely aztán fájdalmas volt úgy is, hogy tudom, totálisan mindent talán nem mondott el. Nem is kell, elég volt ahhoz, amit eldöntöttem és kész.
Mint valami tank, úgy közlekedem végül, ha már arra rájöttem, kit kell keresnem. Az udvaron bőven akadtak, akik néztek vagy csak élvezték a levegőt, nekem meg most csőlátásom van és csak azt nézem, akire szükség van. Messzebbről látom, hogy csapattal van, így lassabban lépkedem, legyen idő könnyes búcsút venniük. A többivel nem vagyok hajlandó beszélni, egy turhás köpést engednék meg csupán, ha nem sajnálnám még azt sem. Végül, beérem azzal, hogy kiabálok. Nem szoktam észrevenni magam ilyenkor. Mármint, hogy hangom már elég mély ahhoz, hogy egy kiáltás és egy erősebb hangsúly fenyegető lehessen. Néha azt is elfelejtem, hogy nagyobbra nőttem, mint az átlag. Ez viccesen hangzik, miközben pofátlanul kihasználom, alkalmazom másutt, más közegben. Csak azt nem nézem, hogy míg ez sokaknak imponál, másoknak akár halálos fenyegetéssel is felér. Végül, ahogy letudom a távot, úgy tűnnek el köréből a többiek, így aztán, felesleges is mondanom, hogy nem várom vissza őket. És mégis, jobb így. A kérdésem próbáltam barátságosra fogni már, kicsit zihálok azért, amiért átnyargaltam az iskolát, így gyors mozdulattal simítom hátra kócos tincseim. Lepillantok rá, aki úgy néz, mintha hóhér lennék, bárddal a kezemben. Úgy nyel egyet, mintha minimum már az öklömet ropogtatnám, pedig, éppen hogy meglepetten, nagy szemekkel pislogok rá, értetlenül. Hogy micsoda?
- Miről beszélsz? Ki akar megverni? - vonom fel szemöldököm, majd követem a tekintetét. Ekkor akad meg figyelmem Gray-en, aki úgy vihog, mint valami hiéna. Gyomrom fordul fel ezektől, így köpök egyet feléjük, csak úgy úriasan és visszafordulok a srác felé.
- Te meg vagy veszve. Nem akarlak én megütni – rázom meg a fejem, majd fogom, mellélépek és lazán átkarolom a vállát, mintha ő lenne a világi haverom. Rámosolygok, ahogy elindulunk, lássák csak, én ezt a srácot előbb ölelem meg, mintsem üssem.
- Ha mazoista lettél és ütésre vágysz, akkor talán, de máskülönben – állok meg a lehető legtávolabb a bagázstól. - Beszélni akarok, kicsit mindenről, de főleg egy valakiről – megvárom a hatásszünetet, majd nem kertelek. - Ki akarom csinálni Morrow-ot.

mirror on the wall…
 


2002. május 22.
to; Jack

Miért nőnek a negyedévesek nagyobbra, mint én? Az lenne a normális, ha én kicsit előttük járnék... mégis Starlingon végig nézve, hirtelen megértettem, hogy Gray mit talál olyan fene szórakoztatónak. Igen, könnyedén letéphetné a fejemet, mert elvileg veszélyes vagyok a barátjára. Csakhogy egyáltalán semmiféle veszélyt nem jelentettem Bates-re. Megmart, amitől szinte állandóan gyengének éreztem magam, még a könyveimet is olyan kegyetlenül kellemetlen volt tartani... de nem haragudtam rá. Nálam jobban senki sem tudta, hogy Morrow mire képes. Egész életében arra nevelték, hogy a többiek felett áll, hogy nincs mitől tartania, mert engedelmeskednek neki. Lényegében játékszerek voltunk, akiket úgy mozgatott, ahogyan neki tetszett.
- Miről beszélsz? Ki akar megverni? - kérdezett vissza, de a tekintetem egy ideig Gray vihogásán állapodott meg. Nem tudom miért élvezi ezt... miért akar mindig a közelembe lenni. Biztosan ezt is majd Seth-nek fogja jelenteni: megverték Louis-t, mert Bates-nek keresztbe tesz.
- Te meg vagy veszve. Nem akarlak én megütni - magyarázta, egyértelműen érezve, hogy róla van szó.
Egy pillanatra tátva maradt a szám, ahogy rá néztem. Aztán végig mértem. Tudtam, hogy Starlingért minden csaj oda van, ezért is tudtam azonnal beazonosítani. Ráadásul Seth néha-néha még az orrom alá is dörgölte, hogy ő Bates legjobb barátja. Olyan volt, mint egy fenyegetés... mintha meg akarná mutatni ki fogja betörni az orrom, ha Sebastiant esetleg a történtek miatt kicsapják. Sosem gondolta volna, hogy az ő neve is majd szóba kerül. Azt hitte, tart tőle annyira mindenki, hogy még véletlenül se derüljön ki.
- Akkor mit akarsz? - pislogtam rá értetlenül. Nem számítottam arra, hogy átkarolja a vállam és elindulunk valamerre. Gray persze pontosan eddig a pontig röhögött... tudtam, milyen mocskos féltékeny. Jasont is gyűlöli, és eddig ő volt az egyetlen, aki bármilyen módon hozzám ért. Szóval nem csoda, hogy hirtelen Starling is felkerült a "kit kell kinyírni" listára. - Mármint a legjobb 'averod miattam került bajba.
- Ha mazoista lettél és ütésre vágysz, akkor talán, de máskülönben - magyarázta, ahogy kicsit távolabb kerültünk. Itt nem hallhatta Gray, sem a többiek, hogy miről van szó, de azért még egy pillantást vetettem abba az irányba. - Beszélni akarok, kicsit mindenről, de főleg egy valakiről - folytatta. Csak megköszörültem a torkomat, tudván, hogy most Seth lesz a téma. Ezekszerint Bates már nem csak a tanároknak vallott, hanem Starlingnak is. - Ki akarom csinálni Morrow-ot.
Sóhajtottam egyet.
- 'a így folytatódik ez az egész, Starling, akkor Seth kicsinálja magát. - Mondtam ki azt, amit gondolok. - Már mindenki tudja, mit tett és csak napok kérdése, 'ogy egy pszichomedimágus elbeszélgessen vele, akkor meg aztán ki is csapják. - Beletúrtam a hajamba egy picit és lenéztem a kezemben szorongatott könyvekre. Nehéznek tűntek... furcsán éreztem magam. Összességében még mindig szédültem és úgy éreztem magam, mint akinek bármelyik pillanatban összerogyhatnak a lábai. Még nem barátkoztam meg ezzel a fél-vérfarkas korral.
- De én is szeretnék megszabadulni tőle... - Pillantottam végül Starling barna szemeibe. Igen, olyan volt, mint egy szövetséges, akibe most belekapaszkodhatok. - Ő egy nagyon rossz ember. Még téged is képes lenne eltiporni, engem is talán... még Grayt is. - Böktem a fejjemmel a srác felé. - Bates számára nem volt több, mint egy bábú, akinek szép lassan leszaggathatja a testrészeit...

to; Louis
2002. május 22.

We need a talk

Oké, hát én elhiszem, hogy műsort vártak, de csak a bevezetés sikerült kicsit ingerültebbre. Nem is ingerült, inkább csak mindenképp azt akartam, hogy vegyen észre meg figyeljen rám, ne az legyen, hogy inkább sietve távozik. Nem a legjobb kezdés, tudom én, de mégis jobb, mint a semmi, amikor kukán hallgatok és csak finoman jelzek. Elhiszem, hogy olyasmit hittek, hogy én most megverem vagy bármi. Amúgy se lenne rá okom, Sebastian ugyan tette amit tett, de az nem az én dolgom, ameddig nem csorbul. A lelkiismeretével sajnos én nem tudok mit kezdeni, azzal magának kell majd megküzdenie, én csak ott tudok lenni mellette és meghallgatni, jobb kedvet csalni ki belőle, vagy bármi más. Az mát kicsit kezd fura lenni, hogy mindenki azt hiszi, hogy mert nagyra nőttem, én embereket akarok laposra verni. Értem én, ilyen ez a rohadt társadalom és az, amikor előre ítélkeznek és el is hiszik azt. Pedig… nem mondom, hogy nem vagyok képes rá, csak nem akarom. Nekem abból semmi öröm nem származik, ha oktalan. Ha van oka, akkor persze, elégtétel, de most ránézek erre a srácra meg a nagyra meresztett szemeire és ha kéne se tudnám megcsapni. Komolyan, mintha azt hinné, hogy valami időzített bomba vagyok. Jaj komolyan. Hát nem is tudok közvetlenebb lenni annál, mint ahogy végül átkarolom és elindulok vele.
- Én rengeteg mindent akarok – csicsergek, mintha csak az időjárás lenne a téma. Fél szemmel sandítok Gray felé és megejtek egy félvigyort is. Nem erre számított, szinte az arcára van írva minden, amitől nekem most hihetetlen jókedvem lett. Mindjárt fel is kapom ezt a gyereket és úgy vonulok vele félre, kár, hogy még mindig a nők azok, akikkel ezt csinálom, szóval, marad ez. Szép kényelmesen lépkedve hallgatom, majd felsóhajtok.
- Az is meg lesz oldva idővel. Ezt neked és Seb-nek kell megbeszélni egymással. Marja most a bűntudat, de egyszer valami nyugis helyen leültök és megdumáljátok – vagyis azt hiszem, így kellene. Velem ilyen még hasonlóképp sem történt, nem tudom, mi van ebben a srácban, de úgy vettem le, nem gyűlölet. Vagy lehet valamit félrenéztem? Nem hiszem, most se érzem. - Ami a bajt illeti, mivel már tudok róla, ott leszek ha kell – na akkor valóban lesz félnivaló, hogy agyonverek valakit. Az nem most van. Amikor végre nyugodtabb ponton állunk meg, elengedem őt, karom visszaesik mellém. Szinte mégis érzem, hogy a hátamat szinte átégeti a tekintet a távolból, Gray bizonyára továbbra is nézi, mit művelhetünk. Innen nem hall semmit, hacsak nincs valami a tarsolyában, de csak nem. Ennyire nem lehet kiéhezve, viszont szerencsétlen srácnak lehet nekiesik, ha végeztünk. Remek.
- Ó, hát ez várható volt, de én nem erről beszélek. Nem érdekel ki beszélget vele és hogyan, de abban biztos vagyok, hogy nem fogják kicsapni – szusszantok egyet. Nem azt a majmot védem, vagy éppen vágyom az emberek közé vissza. Örülnék, ha tényleg így történne, de az túl rózsaszín világ lenne. - Az ilyenek, amikor szorul a hurok, pontosan tudják mit kell tenni. Megbánja, könnyezik, belemegy abba, hogy kezeljék, bármit. De ez is csak egy játék lesz, hogy leszálljanak róla. Óvatosabb lesz, megtartja a helyét, de sokkal veszélyesebb – mert hát, nincs is vadabb annál, aki sarokba van szorítva. Ha valóban így lesz és marad, onnantól el fog durvulni az egész játék és talán valóban vér fog folyni. Sok. Fogalmam sincs, melyik véglet lesz végül, de abban valamiért biztos vagyok, ilyen könnyen nem szabadulunk meg tőle, nagyon nem. Visszanézek a srácra, ahogy ismét megszólal és bólintok.
- Egy féreg, valóban rossz – vannak ennek is szintjei, de Morrow már rég nem ezeken a szinteken mozog. Van egy csomó rosszindulatú egyén az iskolában, lányok és fiúk vegyesen, de az igazi, gyomorból jövő gonoszság ritka. Ő az a fajta ember, aki ha kikerül innen, a világ rosszabb hely lesz kicsivel.
- Meg lehet próbálni. Lehet én vagyok a naiv és azt hiszem nem képes rá, lehet ő, mert nem tudja, mire vagyok képes, ha valóban elhatározom magam. Nem tudjuk meg ezt addig, míg nekem nem támad, ami eddig nem történt meg – vonok vállat. Ami Gray-t illeti, felé fordítom az arcom és elfintorodom. - Annak ott addig van ereje, ameddig Morrow-nak. Nem több, mint egy pincsi. Ha nem lesz ott az, akinek a seggében van, reszketni fog, mint egy nyuszi – az ilyen emberek mégis aljasabbak, de ők a kisebb gond. - Volt. De én inkább szeretném viszonozni, és letépkedni a kiálló részeit. El kell mondanod, ha tudsz bármit arról, hol fáj neki a legjobban. Ha ki is csapják, előtte mindenképp megnyúznám – nincs vigyor, nincs mosoly, csak komoly, hidegrázós szavak. Komolyan gondolom.

mirror on the wall…
 


2002. május 22.
to; Jack

Gray röhögés bosszantott. Tudtam, hogy mit vár… hogy majd Starling felkap és a földhöz vág. A méretek alapján nem is lett volna nehéz neki, hiszen a lehető legkisebbnek éreztem magam mellette. Eleve elég törékeny alkatom volt, mint nagyjából minden férfinek a családban, elég volt csak Seth-et megnézni. Amilyen félelmetesnek találták, pontosan annyira tűnt aprónak és sérülékenynek.
– Az is meg lesz oldva idővel. Ezt neked és Seb-nek kell megbeszélni egymással. Marja most a bűntudat, de egyszer valami nyugis helyen leültök és megdumáljátok – mondta. Hát igen, lehet, hogy így kellett volna… csakhogy Bates-szel még a szemkontaktust is marha nehéz volt felvenni, nem hogy elhívni egy délutáni csevegésre arról, hogy nem baj, hogy megharapott. Szóval csak egy biccentésnek szántam az egészet. – Ami a bajt illeti, mivel már tudok róla, ott leszek ha kell.
Ahogy megálltunk és végre kikerült a látókörömből Gray, kicsit megnyugodtam. Az a srác még mindig tudja, hogyan váltson ki belőlem érzéseket. Úgy értem, hogy még mindig intenzíven élt bennem a közöttünk történt dolgok emléke. Olyan volt nekem Gray, mint másoknak az első szerelem. Bár már nem éreztem iránt azt, amit akkoriban, de a gyomrom azonnal összerándult, ha csak találkozott a pillantásunk.
– Nem csoda. Seth is jó pár embernek eldicsekedett… bár csak a belső körének, szóval… – Sóhajtottam és megforgattam a szemeimet. Még mindig hallottam magamban csendülni azokat a szavakat, ahogy megformázta. Büszke volt magára, mint általában. Seth azt hiszi, ha bánt valakit, akkor ő a főnök.
– Ó, hát ez várható volt, de én nem erről beszélek. Nem érdekel ki beszélget vele és hogyan, de abban biztos vagyok, hogy nem fogják kicsapni – mondta, majd szusszant egyet, legalább olyan gondterhelten, mint ahogyan én néztem vissza rá. Igen, minden bizonnyal ebben igaza volt. Én is csak reménykedtem benne, hogy a tanárok tudnak tenni valamit, de kicsapni nagyon drasztikus megoldás. – Az ilyenek, amikor szorul a hurok, pontosan tudják mit kell tenni. Megbánja, könnyezik, belemegy abba, hogy kezeljék, bármit. De ez is csak egy játék lesz, hogy leszálljanak róla. Óvatosabb lesz, megtartja a helyét, de sokkal veszélyesebb – folytatta.
Bólintottam.
Seth valóban ilyen volt. Egy kígyó. Tökéletesen tudta, hogy mikor kihez kell odabújni és ki kell megfojtani. Talán én is éppen rákerültem arra a bizonyos listára, akik az áldozatok, csak azért, mert megmondtam Graynek, hogy ebben nem fogom Morrowt támogatni. Hiába voltam Soulier, ugyanúgy esendő voltam és eltávolítható.
– Meg lehet próbálni. Lehet én vagyok a naiv és azt hiszem nem képes rá, lehet ő, mert nem tudja, mire vagyok képes, ha valóban elhatározom magam. Nem tudjuk meg ezt addig, míg nekem nem támad, ami eddig nem történt meg – Starlinggal egy volt a célunk, csak éppen nem egyféle képpen. Én nem tudtam harcolni a tulajdon unokatestvéremmel. Mégis hogyan csinálhatnék olyat? A Soulier és a Morrow család olyan komolyan fonódott össze, hogy még rendesen egymásnak sem feszülhettünk. Ha áldozat is voltam, Morrow vigyázott volna rám, mert kellett az örökös a családnak. Gray viszont a segítségünkre lehetett volna, ha meg tudjuk győzni, hogy nem éri meg Seth a kockázatot. – Annak ott addig van ereje, ameddig Morrow-nak. Nem több, mint egy pincsi. Ha nem lesz ott az, akinek a seggében van, reszketni fog, mint egy nyuszi.
Starling nem ismerte úgy, mint én. Graynek volt jó és érzékeny oldala is, amivel képes volt megérteni másokat. Engem is megértett és hát lássuk be, sokkal gyengédebb volt, mint Seth… bár nem történt közöttünk semmi komoly, csupán egy csók.
– Gray… többre is képes. Csak, meg kell győznünk. – Tettem hozzá, aztán inkább eltereltem Bates-re a szót, mielőtt még olyan vallomást tennék, ami egyáltalán nem tartozott Jackre.
– Volt. De én inkább szeretném viszonozni, és letépkedni a kiálló részeit. El kell mondanod, ha tudsz bármit arról, hol fáj neki a legjobban. Ha ki is csapják, előtte mindenképp megnyúznám.
Nyeltem egyet, ahogy gondolkodtam. Morrownak semmi sem fáj? Régen talán fájt volna, ha mondjuk engem elcsábít valaki… bár Jason miatt még mindig gyűlöl. Talán féltékeny lett vagy úgy érezte, hogy elveszítette a személyes kiskatonáját. Rengeteg agresszió volt bennem, de Jason mellett ezek az érzések meg tudtak nyugodni.
– Nem tudom, mit mondhatnék, Starling… – motyogtam magam elé. – Morrow sebezhetetlen. Az egyetlen dolog, amit elég komolyan vesz, azon kívül, hogy ő a főnök, az a családja. – Tettem hozzá és a szemébe néztem. – Az egyetlen elérhető a családjából az iskolában pedig, jelenleg én vagyok. Úgyhogy, ha csak nem akarsz engem bántani valami mást kell kitalálni. – Sóhajtottam fel. Ötletem sem volt. Mióta ismertem Seth-et csak a magabiztos, sziklaszilárd oldalát ismertem, amivel a kezébe tudta tartani a doglokat. Csupán akkor borult ki, mikor megtudta, hogy az anyám bánt. A család fontos volt, a családtagok kiálltak egymásért. Ráadásul a testvére miatt gyűlölte Nightingale-t is.
– Nem tudom… – suttogtam kicsit szomorúan. Én is túl akartam lenni ezen, de öngyilkosságot sem akartam elkövetni. – Akik körbeveszik csak szolgák, nem is számítanak igazán. Csak a család, mindig azt szajkózta, meg az aranyvért…

játék az egész
~ 2003. január 22  ~


vacog a szívem, nincsen rá kabát

Szipogtam egyet, mert nem hoztam magammal zsepit, így kénytelen voltam minden egyes orrfolyást megakadályozni szipogással, miközben csak összehúztam magam a hideg csendben. Igyekeztem minél messzebb állni attól a savas valamitől, ami ott bugyogott az udvar egyik oldalán. Iagzából eléggé nem akartam a közelébe menni, legutóbb belenyomtam egy botot, és szinte feketére proladva marta el a cucc. Ha lett volna ellensségem se nyomtam volna bele a képébe, de nekem nincsennek ellenségeim, mert jófej vagyok és mindenki bír. Azért mégis csak jó takika volt ez, nem? Mindenkivel jól ki kellett jönni, és akkor az életemet nyugis, béna zaklatásoktól mentesen tengethettem. Még volt pár évem, és ilyen kényelmesen akartam élni, miközben mindenkivel ökörködtem és kihasználtam a veszély adta lehetőségeimet is.
Undorítóan szipogtam megint egyet, hogy aztán megvárjam, míg végre elcsendesedett a környék, és végre előszedhettem a dugi cigarettámat, hogy végre füstölögjek egy kicsit. Nem igazán tudtam volna megmondani, hogy mikor szoktam rá. Charlie-ék között is más cigiztek és azt hittem, hogy ettől én is olyan menő leszek, mint ők. Amúgy is a rockerek mind cigiztek, ittak meg drogoztak, utóbbi kettőből nehezen tudtam volna hozzájutni, de azért féltettem is tőlük az életemet. Belül jófiú vagyok én, de még milyen jófiú! A pálcám végével gyújtottam meg hát a cigit, és unalmas hangulatomba lecsúsztam a hideg fal mentén a hátammal, hogy guggolva eregessem az ezüstös karikákat. Unatkoztam. vajon idejönnek Charlie-ék, bandázni? Egyáltalán lesz ma próba? Szerettem dobolni, pedig gitározni is tudtam valamenynire, de akkor úgy éreztem, mintha a bátyám árultam volna el, és lekiismeret furdalásom lett, ha nem doboltam. lehet túlzás volt, de valahogy kötelességemnek éreztem azt, hogy valami pokoli jó legyek.
Unalmas egyedül cigizni, de én most lógni akartam, de a többiek éppen dogáztak vagy csak most épp be akartak ülni az órákra. Unatkoztam, így unalmamba megpróbáltam mindenféle alakokat formálni az ajkaimmal, és talán egy nyomi kör sikerült is, de ezt is hamar meguntam. Meg kellett volna keresnem Hóborcot, hogy valami baromságra tanítsam megint. Az a paintball esküszöm, hogy nem az én ötletem volt! 
Aztán ahogy ott gubbasztottam, csak eltelt az idő, és lassanként megeredtek a diákok is, ide-oda lézengtek, én pedig igyekeztem elnyomni a cigimet, mielőtt valami fontoskodó jófejnek kedve nem szottyant volna beköpni. Pedig igazán lazulhattak volna az emberek is, nem egy szénakazal mellett cigiztem, hogy magunkra gyújtsam az iskolát. Egyáltalán... erősen kétlem, hogy ezt fel lehet valamivel gyújtani. Midnenféle diák jött-ment, miközben én a cigit próbáltam eltaposni, de az csak nem akart kinyúlni, mintha makacsul megszállta volna a szeszély, és feltűnően füstölt. Morcosan belerúgtam, így egy adag hó,. ami a cipőmre akadt ívesen repült egy kisebb törpe háta felé.
- Hopsz, bocs! - túrtam a vörös hajamba, és elvigyorodtam, majd közelebb mentem, és akkor láttam, hogy a csávó valami kiszögellés miatt éppen rejtve kukkolt két hollóhátast.
- Na mi van, kiskígyó, vadászni akarsz, vagy mi? - kérdezem félre döntött fejjel, és előrébb hajoltam, hogy én is kukkoljak. Hátha történik valami izgalmas.

[játék az egész]

játék az egész


2003. január 22.
Hill

Egyre szánalmasabb volt ez az egész. Nem én természetesen! Én ugyanis mindig tökéletes voltam, mindig figyeltem rá, hogy az egyenruha tökéletesen álljon rajtam, elég okos voltam és még kedveskedtem is vele. Igen. Vele. Nem, mintha megérdemelte volna, mert azóta is azt a vörös csajt kergeti. Nem volt rajta semmi különös, még csak nem is tűnt különösen csinosnak, Hugohoz meg még túlkoros is volt. Nem értettem, miért nem vesz észre, miért nem csak engem lát…
Nyeltem egyet és megráztam a fejemet. Hát azért, mert nem érdemel meg… mégis hogyan érdemelne meg? Nem aranyvérű és a legkevésbé sem felelne meg annak a szintnek, aki hozzám illene. Mégis a torkomban dobogott a szívem, akárhányszor a közelemben volt. A testem furcsán viselkedett, ha csak megláttam. Néha úgy fejbe vertem volna, csak azért, hogy figyeljen már. Azt a csaj meg… vicsorogva bámultam, ahogy az óratorony udvarán cseverésztek. Az egyik kiszögellés mögött álltam, így nem áthattak meg, egészen addig, míg valami hideg nem csattant a hátamon és fel nem visítottam.
– Merlinre! – Kaptam a mellkasomhoz és éreztem, ahogy a hólé a taláromon folyik végig, egészen átnedvesítve rajtam az anyagot. Csak fél pillanatra siettem ki, így nem öltöztem fel különösebben. Egyszerűen csak ki kellett jönnöm az épületből friss levegőt szívni, mert úgy tűnt, hogy odabent mindenki éppen a romantikus életét éli. Nem akartam látni, hogy mindenki boldog.
– Hopsz, bocs!
Erre fordultam meg és hozzá vágtam a kezembe szorongatott könyveket. Hát igen, az átváltoztatástankönyv egy komplett féltégla volt, így eléggé fájhatott, ahogy a gyomortájékába fúródott.
– Mit képzelsz magadról, te sárvérű söpredék? – kérdeztem hangosan, bár inkább csak az orgánumra kaphatták fel a fejüket a többiek. Theronék ráadásul túl közel voltak, így nyilvánvalóan lehetett, hogy utánuk leskelődtem.
– Na mi van, kiskígyó, vadászni akarsz, vagy mi? – kérdezte a srác és ő is Hugoék felé pillantott. Nem is tehette volna feltűnőbbé az egész helyzetet. Így hát átkaroltam a nyakát és közel nyomtam az arcomat az övéhez, úgy hogy kicsit lehúzzam és fülébe tudja súgni.
– Játszd el, hogy a pasim vagy… vagy tökön rúglak… ne merj taperolni, csak ha azt mondom. – dünnyögtem, aztán elhúzódtam és Hugoék felé néztem újra, akik nyilván még mindig totál hülyének néztek… pedig ők voltak a hülyék! Csak is ők. – Ez itt a barátom és épp… smároltunk! –Közöltem, hogy legyen magyarázat, miért is bujkáltam mögöttük.  
Nem mutattam zavartságot. Nem vörösödtem el… de aztán ahogy ők ketten felkeltek és elmentek, a gyomorgörcs kezdett kerülgetni. Ez nem normális. Én sosem érezem magam kellemetlenül semmi miatt. Én ugyanis Alfonz Hadley Baldron vagyok, aki alanyijogon mindent megtehet. Egy tiszta, tökéletes aranyvérű családból származok. Itt mindenki felett állok, de főleg Theron és Hepburn felett.
– Francba… – sóhajtottam, ahogy elmentek és a túl idős srácra néztem. – Te meg ki a fene vagy?

játék az egész
~ 2003. január 22  ~


vacog a szívem, nincsen rá kabát

lazán konyult lefelé az ajkaim között a hamvasan füstölgő cigaretta, miközben sunyiban szívtam éppen, és az élet fontos kérdésein elmélkedtem. Mondjuk, hogy miért van még mindig ilyen hideg és miért ilyen kellemetlenül szürke minden, esetleg, hogy miért megint én tértem el a megadott dalritmustól, és stb. De nem is tudom, méha csak úgy vitt a flow meg minden, a próbákon, és már csak a többiek bámultak rám, hogy mégis már megint mégis mi a fene bajom van. Szóval. Szóval igen. Koncerteken perfekt voltam, de van, hogy csak így sodródik az ember és akkor minden is elaszakad tőle. Vajon így érezte magát bob marley is? Azon túl, hogy kicsit túltolta a füvet.
Unalmas volt a kuporgás, így talátam el egy alsóbb évest. Elsőst vagy másodikpst már nem is tudtam megállapiítani a kicsik mindig is kicsik voltak. Főleg ez a kölyök, aki még a szokottnál is jobban kisebb volt. petrsze, amilyen kicsi volt, épp olyan lendülette vágott felém valami hörrgő könyvet, éppen hogy csak gyomorszájon ért, már éreztem, hogy képes lett volna megenni is, de aztán elnyúlt vacogva a hóban. Fehorkantottam persze az ütésre, de én nem voltam az a nyávogós fajta, aki akkor is a földön szenved, ha ránézett valaki. Nem voltam Messi, vagy Ronaldo. Szóval csak megvakargattam a könyv gerincét, hogy nyugodjon meg és kíváncisan odadugtam a fejemet, hogy mit kellett nézni. Még ez is érdekesebb volt, mint egyedül kuporogni és bámulni a zöld hányást a lépcső alatt.
– Mit képzelsz magadról, te sárvérű söpredék? - rivallt rám, én meg csak gúnyos mosolyra húztama  számat. Nem iagzán érintett meg ez a bezsólás, megéltem az ostromot, megéltem a bátyám elvesztését ez már egyáltalán nem fájt. És amúgy is, a testvérem azt mondta, hogy nem illik idősként megverni egy kisebbet. Akkor meg nem lettem volna jobb a halálfalóknál, akik ugyan azt csinálták, hogy gyengébbeket kínoztak valami fos nézet miatt.
- Ó, nagyon is sokat, de ha elkezdenemém sorolni, lekésnéd a hogyan dobjuk hasba pontosabban órát - szóltam vissza lazán, majd beámulhattam én is a vörös hajú csajt meg a barna hajú hollóhátast. Egyből levágtam a szitut annyira nyilvávaléó volt, hogy már sajnáltam a gyereket. Persze az ember 16 évesen már végtelenül tapasztalt lehetett. Persze erre ők is felénk bámultak, és hirtelen a fejemet az övéhez húzta én pedig csak le se tudtam reagálni. remek, most még debilnek is nézek ki. Persze azért villantottam egy ártatlan vigyort feléjük, olyan sztárosan, mert hát mindenki is ismert a suliban.
- Játszd el, hogy a pasim vagy… vagy tökön rúglak… ne merj taperolni, csak ha azt mondom. - magyarázta mire kelletlenül felhorkantam. Nekem semmi bajom nem volt snekivel, de azért az aranyvérűek kicist túl sokat képzeltek magukról. Pedig egészen vicces volt a nővére, ahogy sipákolt néhány szivatásom után.
- Hülye vagy? Épp az előbb sárvérűztél le, nincs az a pénz, hogy én valaha is... - kezdtem a magyarázatba, de aztán ő tovább óbégatott, még kínosabban feltűnővé téve a helyzetet. Ég, most iagzán rám szakadhatnál, ha eddig esetleg nem volt eszedben.
– Ez itt a barátom és épp… smároltunk! - erre már szinte totál nagokat pislogtam, majd a tekintetem összeakadt feléjük és csak egy olyan népszerűen sármos vigyorra futotta tőlem. Szerencsére legalább gyorsan elhúzták a csíkot így kicsit távolabb is tudtam húzódni a gyerektől.
- Te meg ki a fene vagy? - kérdezte én meg úgy bámultam rá, mint aki rosszul hall. ENgem midneki ismer, és... Na jó, ezért nem bírom hosszú távon elviselni a gyerekeket. És még aranyvérű is. Jó ég!
- Sándor vagyok - horkantam fel megint, aztán csak beletúrtam a vörös tincseimbe, és elővalartam egy szál cigit, amit az ajkaim közzé dugtam. - Ez a sárvérű söpredék itt előtted Claus Hill - húztam ki magam aztán büszkén, hogy nagyobbnak és felnőttebbnek tűnjak. Nem hagyhattam hogy egy kölyök egoizmusa levegye az enyémet. - A Koboldok basszusgitárosa vagyok - jelentettem ki. persze nem mintha olyan népszerű lettem volna. A basszereket sneki se figyeli, mindeki a szólósért a dobosért és az énekesért volt oda.
- remélem, ha kérdezik, legjözelebb azt fogod modnani, hogy szakítottál velem - forgattam meg a szememet, és furcsán méregettem őt. - Még jó, hogy nem kellett csókolóznunk. Nem akarok gyerekperverz lenni - borzadtam el.

[játék az egész]

játék az egész


2003. január 22.
Hill

Utáltam ezt a helyzetet… hogy egy nyamvadt sárvérűt kell magammal vonszolnom mostantól mindenhova ahhoz, csak mert Theron nem hajlandó észrevenni. Csokit adtam neki karácsonyra… nem vette észre? Dühös voltam mindennap, mikor ránéztem és az ő szemében nem az csillogott, amit látni akartam. Hugo még nem tudta, hogyha én valamit akarok, akkor azt meg is szerzem ilyen vagy olyan úton.
– Hülye vagy? Épp az előbb sárvérűztél le, nincs az a pénz, hogy én valaha is...
– Pofa be! Csináld, amit mondok. – közöltem, még suttogás közben is szigorúan, aztán egész egyszerűen csak odarángattam magammal, mintha teljesen normális lenne, hogy mögöttük bujkálunk. Normális is, hiszen smároltam a barátommal, aki egészen véletlenül egy felsőbb éves srác. Szóval kihúztam magam nagy büszkén, vetettem egy szánakozó pillantást a vörös csajra, mielőtt kettesben maradtunk.
– Sándor vagyok – horkantott fel, mintha humoros lenne a hülyesége. Nem tettem fel újra a kérdést, csak szúrós pillantással bámulva vártam a választ. Persze, ahelyett, hogy kibökte volna egy undorító bűzrudat dugott a szájába, amitől még csak menőbbnek sem tűnt. Szánalmas. – Ez a sárvérű söpredék itt előtted Claus Hill – húzta ki magát. Kicsit zavart, hogy fel kell rá néznem, mert majd félméterrel nagyobb volt nálam.
– Alfonz Hadley Balrdon. – Közöltem bemutatkozásként, de nem fogtam meg a kezét. – Sosem láttalak. – Tettem hozzá kíméletlenül jelezve, hogy mennyire szánalmasnak tartom.
– A Koboldok basszusgitárosa vagyok – jelentette ki nagy büszkén. Hát, felőlem akárki lehetett, fogalmam sem volt, mit jelent ez… egészen addig, míg a háttérben meg nem pillantottam Charlie Oswint, amint egy levelet olvasgatva gubbaszt az egyik hideg kőpadon. Van az az iskolai együttes, akiknek a tanárok hébe-hóba megengedik, hogy fellépjenek. – remélem, ha kérdezik, legjözelebb azt fogod modnani, hogy szakítottál velem. – Forgatta meg a szemeit, majd úgy mért végig, mintha valami undorítóság lennék. – Még jó, hogy nem kellett csókolóznunk. Nem akarok gyerekperverz lenni.
– Tizennégy vagyok. Akkor sem lennél gyerekpervez, ha megcsókoltál volna. – Hazudtam szenvtelenül és még ki is húztam magam, hogy magasabbnak tűnjek. Elég nehezemre esett vele foglalkozni. – És nem. Nem mondom azt, mert mostantól a pasim vagy. – Tettem hozzá a folytatást, hogy érezze, ebben a helyzetben nem ő dönt. Miért is döntött volna ő? A kora ellenére gyengeelméjünek tűnt, akit csak az az ocsmány bűzrúd érdekelt a szájában. Végül is, ha fiatalon akar öreges lenni, jó úton halad… ahogy apa mondaná: ez már nem fogja megélni a harmincat sem.
– Megveszem neked a piacon létező legjobb basszusgitárt, ha azt mondod, hogy a pasim vagy. Féltékennyé teszük Hugot, te meg gazdagabb leszel egy hangszerrel, ami undorító bőrkeményedéseket okozhat. Mindketten nyerünk. – Jelentettem ki határozottan és megfogtam a kezét. Nem tűrtem ellenvetést. – Sétálgass velem romantikusan! És… amíg azt napi szinte szopogatod, ne merj a számhoz érni a száddal! – Mutattam a cigire, majd a kezébe nyomtam a táskámat, ami már amúgy is nehéz volt.

játék az egész
~ 2003. január 22  ~


vacog a szívem, nincsen rá kabát

Nem hittem el, hogy ami megtörtént az előbb, tényleg megtörtént. Én egy népszerű, jó tetsű szexi basszusgitáros voltam, a lányok és a pasik egyik legmenőbb bálványa, erre kiderült, hogy egy szeretethiányos kölyk rajtam akarta kiélni a gyerekes bosszúját? Hát komolyan mibe keveredtem én? Kedztem morcos és ideges lenni. Nem szerettem, ha valaki ennyire irányítani akart, mert akkor én is csak jobban ellenálltam, és veszekedtem. Ha a bátyám még élne, akkor jót röhögne rajtam, de mivel meghalt maximum én röhöghetem ki saját balfaszságomat. Ami nem túl jó, mert debilül is néz ki. Amúgy is egyre kevésbé volt szimpatikus a gyerek, ahogy lesárvérűzött és parancsolgatni kezdett. Pedig én minden szarság ellenére nem bántottam senkit, nem akartam az aranyvérűek gyerekein bosszút állni a bátyám miatt, pedig hát.. talán meg is érdemelték volna. De igazából... Tod azt mondta, hogy a bosszú csak jobban megnyomorítja az embereket és egy ördögien mély katlanba rántja őket, amiből sose tudnak kimászni. Tod okos volt, nem véletlenül került ő annak idején a Hollóhátba. megrázom a fejem, mert a csávó ordibálása zökkent vissza. Próbáltam én komolytalankodni, de hát ezzel a már most unalmasan üzletemberes ábrázattal megáldott srácot nem lehetett kizökenteni. Vajon mit csinálhatott szabadidejében? Inkább bele se mertem gondolni, és közben inkább stresszcigiztem.
– Alfonz Hadley Balrdon - mondta ki a nevet, amit már sejtettem. Szerettem a nővérét zaklatni, és vicces volt Monstro is, ahogy szerencsétlenül próbálta tőlem megvédeni. De túl viccesek voltak együtt meg az üvöltözéseik ahhoz, hogy leszálljak róluk. – Sosem láttalak- közölte tényszerűen, én meg majdnem lenyeltem a cigimet.
- MOGYMIII? - bődültem el nem túl erotikus módon, de ezt nem hittem el. Már eléggé hozzászoktam, hogy népszerű vagyok és ismertek, de... dehogy volt aki nem... Ez azért fájt. Hevesen ütögettem a mellkasomat, miközben elmagyaráztam honnan is kellene ismernie engem. Enyhén sértett voltam és morcosan pöfékeltem a cigimmel. Bezzeg Oswin most nem óhajtottt kisegíteni engem, mert éppen az egyetemista szerelmével levelezgetett.
- Tizennégy vagyok. Akkor sem lennél gyerekpervez, ha megcsókoltál volna. És nem. Nem mondom azt, mert mostantól a pasim vagy. - erre felhorkantottam és direkt felé fújtam a füstöt. Nem hittem el, hogy valaki ennyi idő és ilyen.. kicis.
- Te tizennégy? Manó méretű vagy - hajoltam le hozzá szándékosan látványosan. - Egyébként meg miért akarnék a pasid lenni? Nem mintha goromba akarnék leni, de miért is legyek a pasid? - vontam fel duzzogva a szemöldökömet. Tod helyett csajozni akartam, ő a lányokat szerette, de én valahogy nem is tudtam igazán mi érdekelt. Csak a zene.
- Megveszem neked a piacon létező legjobb basszusgitárt, ha azt mondod, hogy a pasim vagy. Féltékennyé teszük Hugot, te meg gazdagabb leszel egy hangszerrel, ami undorító bőrkeményedéseket okozhat. Mindketten nyerünk. –Erre megint felhorkantottam. Mondjuk, a gitár... évek óta ezt a csóró olcsó gitárt nyúztam, amit még egyedül spóroltam meg, de mindig is jó lett volna egy Ibanez. Egy kék Ibanez. Francba. Kellett egy jó gitár. És amúgy minek én? Miért én? Nem is vágom csak úgy nagyjából ezt a Hugot. De mire megszólaltam volna már kezen fogott és tovább magyarázott a követeléseiről.
- Nem is fogok megcsókolni egy manót! - horkantam fel, és stresszcigizve, de elkedztem valami írtó bénán sétálgatni. Ahogy róttuk az unalmas köreinket, nem vettem észre, hogy a zöld takony kintebb folyt, így éppen, hogy vissza tudtam előle rántani Alfonzot, mielőtt belegyalogolt volna. Ennek következtében persze eltaknyoltunk a havas, csúszós talajon, és a fejem éppen a savas nyálka előtt csapódott bele a hóba, mert úgy estem, hogy ne a csávó legyen alul. Mert hát én már csak ilyen romantikus pasi voltam.
- Au - nyafogtam, és még a cigim is kiesett a számból.

[játék az egész]

játék az egész


2003. január 22.
Hill

Az addigi kellemetlen érzésnek végre megjött a gyümölcse. Imádtam látni, ahogy ideges és magyarázza, hogy ő annak az együttesnek az akárkije… közben meg majdnem belefulladt a saját cigijébe. Végül ki is vettem a szájából és óvatosan odébb pöcköltem. Ilyen bűzzel amúgy sem jöhet a közelembe, szóval jó lesz, ha leszokik róla.
– Te tizennégy? Manó méretű vagy – hajolt le, mintha humoros lenne. Amúgy is kisebb voltam a korosztályomnál, mert a mérgezés, amit kicsiként el kellett szenvednem megviselte a testemet. Nem véletlenül volt még ennyi idősen is nevelőnőm, hogy szemmel tartson, nehogy meghaljak. Tudtam, hogy kutyabajom nem lenne, de az anyám még a valóságosnál is jóval törékenyebbnek tartott.
– Kisnövésű vagyok egy gyerekkori betegségem miatt. – Közöltem komoran és még rá is tapostam a cigire, hogy ne füstölögjön ott mellettem, miközben beszélek azzal a hülye fejével. Fogalmam sem volt, hogy Hill milyen korban lehet, de esze nem sok volt, az már biztos.
– Egyébként meg miért akarnék a pasid lenni? Nem mintha goromba akarnék leni, de miért is legyek a pasid? – faggatott tovább. Hát nem lepett meg, hogy nem látja meg a lehetőséget a helyzetben. Egy gazdag, aranyvérű kölyök kérte valamire. Így ahelyett, hogy ő ajánlott volna fel valamit, én böktem ki a magam ajánlatát. Tudtam, hogy tetszik neki. Láttam, amint megcsillan a szemében valami fény. Elhúztam a számat egy mosolyra.
– Nem is fogok megcsókolni egy manót!
Eddig a pontig éreztem magam jól. A francokat nem fog megcsókolni, persze, hogy meg fog, mert nem tud majd ellenállni nekem. Mégis hogyan tudna? A gitárnak sem megy. Bosszantott, hogy olyan marha okosnak hiszi magát, hogy tudja mekkora vagyok és még le is manóz.
– Ha még egyszer manónak hívsz, a csók is bele fog tartozni az egyességünkbe. – Magyaráztam kissé ingerülten még meg is akartam lökni, de akkor már megint ott volt a szájába az egyik bűzrúd és ment valamerre, én meg követtem és próbáltam észt verni a fejébe. – Hogy gondolod ezt? Nem sértegetheted a pasidat, világos? – Hangosan beszéltem tovább, ám a következő pillanatban ő egy iszonyatosan béna balett mozdulatot adott elő, majd nekem ütközött. Épp csak rá tudtam markolni a karjába és a következő pillanatban Claus mellkasában arccal, találtam magam.
– Au – nyafogós hangon szenvedett alattam, ahogy felnéztem rá. A lehető legbénább embert néztem ki magamnak Hugo féltékennyé tételéhez. Nem baj, felkúsztam és a szemébe néztem, nem mintha megérdemelte volna, hogy megnézzem, betört-e a koponyája és kiloccsant-e az agyvelője. De ahogy ránéztem, a tekintetem az ajkaira vándorolt… végül is megtehetném és láthatná mindenki, hogy idősebb sráccal járok, aki valami bűnbanda tagja.
Már majdnem összeértek az ajkaink, mikor elpirultam. Éreztem, hogy elpirulok, pedig nem szoktam és a szívem is olyan hülyén csapkodott a mellkasomban, mintha szárnyra kapott volna.
– Hát ez remek… – közöltem hisztérikusan és felpattantam róla, hogy leporoljam magamat. Még szerencse, hogy az a zöld trutyi nem kent össze teljesen. – Kísérj be az órámra… és hozd a könyveimet. – Mutattam a szétszórodott dolgokra.

játék az egész
~ 2003. január 22  ~


vacog a szívem, nincsen rá kabát

Idegesítő volt ez a kölyök, mert nekem az már csak a magassága miatt is. Az meg főleg idegesített, hogy nem ismert fel, nem simerte az együttest nem ismerte a zenémet. Híres vagyok, és hírességként gondolok magamra, így borzasztóan zavaró, hogy még le is alacsonyít. Művész vagyok, egy kibaszott művész, mindekinek ismernie kell, még a cipőm előtt menetelő hangyának is!
Szóval idegesítésképpen, mert kölcsön sötőtökös pite vissza jár alapon, és tudtam, hogy az alacsonyabbaknáél kifejezetten zavaró, ha a magasabb emberek úgy hajolnak le hozzájuk, hogy szinte látványosan az ő szintjükre ereszkednek. Persze, ha a bátyám élne, és ezt látná, biztosan összeszidna, nem? Talán majd ha a nap véget ér, kimegyek hozzá a sírkertbe, éjszaka, és bocsánatot kérek. Már úgy is régen nem beszélgettem vele egy jót. Talán vinnem kéne neki egy almalevet is, nem? Annyit ivott minig, hogy szinte belebetegedett. kívácnsi vagyok, ha itt lenne velem, most is valahonnan kukkolna-e, hogy mit csinálok. Nem tudom, mit szólna hozzá, ha elmondanám neki, hogy igazából a fiúk mindig is jobban tetszettek nekem. Basszus, pedig annyira akartam rá hasonlítani, hogy még a csajozást is kipróbáltam. De valahogy szimpla barátságnál nem éreztem mélyebbet, és a csókolózés is annyira izgatott fel velük, mintha anyám puszilt volna homlokon, szóval... igen.
– Kisnövésű vagyok egy gyerekkori betegségem miatt - felhorkantam, engem aztán nem szed rá, a szomoró gyerekkorom volt sajnálj egy kicsit szöveggel. Kemény gyerek vagyok, acál akarattal és szívvel.
- Szerintem inkább nem ittál elég tejet, ez a bajod - horkantok fel, és még drámaian fel is vonom a szemöldököm, ahogy direkt látványosan végigmérem őt tetőtöl talpig, aztán felegyenesedtem.
– Ha még egyszer manónak hívsz, a csók is bele fog tartozni az egyességünkbe  - erre úgy felröhögök, hogy majdnem lenyelem a cigot, amit a számba tömködök, stresszlevezetés gyaránt. Merli seggszőrére, komolyan mennyire el van magától, hogy így azt hiszi ő diktálhat. Persze kell a gitár, de ha már megkapom álmaim hangszerét úgysem fog tudni már semmi mással zsarolni. Kis igényeim vannak, szerény srác vagyok.
- Húha, de félek. Előbb nőj nagyobbra és majd utána bezsélhetünk a csókolózásról manó - dünnyögöm, miközben rágyújtok. Frics úgysem jár  akörnyéken a prefektusok meg mostanában túl kedvesek ilyenekért rámszólni, vagy csak egyszerűen rajonganak értem,
- Hogy gondolod ezt? Nem sértegetheted a pasidat, világos? - magyaráz tovább, miközben utánam koslat, de mielőtt válaszolnék összevissza esünk, és még majdnem le is savosodunk. Kívácnsi vagyok, ha modnjuk pofával a zöld takonyba estem volna, is olyan nagyon a pasim akarna e lenni. Basszus, lehet ezt kellett volna, és akkor leszállna rólam. A jó ötletek mindig utólag jutnak eszembe, a francba.
Az esés közben azonban majdnem elcsattan egy csók, amitől nem is tudom hirtelen zavarba jövök, Bár szerencsémre ő hamarabb vörösödik el, mint én, szóval így lesz nekem is egy adu ászom, amivel cukkolhatom. Érzem, ahogy a teste rajtam van, ahogy öszönösen átkarolom, hogy védjem a tuhanástóll, és ez az egész egyszerűen zavaróan... zavaróan zavarba ejtő. Le is pattan rólam, én pedig gyorsan fel is egyenesedek, és úgy teszek, mintha nem lennék zavarban. Basszus, Hill, szedd össze magad, ne legyél pedofil nem tetszhet neked egy ilyen kis törpe. Az olyan pasik jönnek be neked, mind Bob Dylan vagy Axel Rose fiatalabb emberibb kiadásukban.
- Kísérj be az órámra… és hozd a könyveimet - mutogat maga körül, és a legtöbb cucc szanaszét hever. Már szerintem így is késésben lehetünk, gyanúsan üres az udvar. Engem nem nagyon zavar, asszem még Oswin még indig s szerelmesleveével tököl a padon. ELvarázsolt egy idióta.
- Mii? Mi vagyok én a pasid vagy az inasod? Hogy lehetsz ilyen elkényeztetett és önállótlan? - magyarázom, miközben mérgesen nem is tudom miért összeszedem a cuccait. A felét a kezébe nyomom, a másik felét én cipelem, mert így is majd összesik tőlük. Merlin seggére de idegesítő. - Inkább szedj fel némi muszklit, és amúgy is... Valld be, hogy meg akarsz csókolni, az előbb is az ajkaim nézted és vörös a fejed - magyarázom tovább, és ránézek közben

[játék az egész]

játék az egész


2003. január 22.
Hill

–  Húha, de félek. Előbb nőj nagyobbra és majd utána bezsélhetünk a csókolózásról manó – mondta Hill. Na ezen a ponton éreztem úgy, hogy vagy lepofozom, vagy megcsókolom, hogy értse meg végre, ennél jobbat akkor sem kaphatna, ha képes lett volna nemet mondani a lefizetésre. Éppen gyomron akartam könyökölni, mikor hirtelen felborultunk, én pedig pont rá kerültem.
Nagyokat pislogva bámultam egyenesen a szemébe. Éreztem, ahogy a gyomrom apróra szűkül és a tekintetem az ajkaira vándorolt. Nem olyan volt, mint én… már kicsit borostásodat, mint a felnőttek és a vonásai is keményebbek voltak. Ahogy ilyen közelről vizslattam, valami ismeretlen érzés kerített hatalmába. Zavarba jöttem. Talán életemben először, de szinte éreztem, ahogy kipirul az arcom, a fülem hegye. Menekülni akartam a helyzetből.
A szerencse csak az volt, hogy eddigre már egészen kevesen voltak az udvaron. Az órák már talán el is kezdődhettek. Nem érdekelt. Mindenki tudja, hogy jobb vagyok Theronnál minden tárgyból, így hát ha kések is, az nem jelent gondot. Leporoltam magam, aztán ráparancsoltam Hillre, hogy kapja össze a cuccimat.
– Mii? Mi vagyok én a pasid vagy az inasod? Hogy lehetsz ilyen elkényeztetett és önállótlan?
A kérdésére vállat vontam. Nem érdekelt, hogy melyik jelzőt kedveli jobban. Mások előtt a pasim volt, de kettőnk között csak a rabszolgám. Ha azt mondtam, hogy cipelje a cuccaimat, hát ciplenie kellett.
Elfelezte a hat könyvből álló kupacot, de úgy hogy csak kettő került a kezembe. Talán észre sem vette, hogy megpróbál megkímélni… én viszont nagyon is. Egyből az jutott eszembe, hogy anyám még arra sem tartott elég erősnek, hogy a saját táskámat ciplejem. Hónapokig kutatott olyan megbűvölt darabot, ami súlytalan vagy lebeg utánam. Végül azt kidobtam és amint ideértem, rendeltem magamnak egy átlagos, mágiamentes, vállra csapható táskát. Bizonyítani akartam. Magamnak, neki, mindenkinek. Már túléltem azt a mérgezést.
– Inkább szedj fel némi muszklit, és amúgy is... Valld be, hogy meg akarsz csókolni, az előbb is az ajkaim nézted és vörös a fejed – magyarázott tovább, ahogy rám pillantott.
A szavaira majdnem zavarba jöttem. Csakhogy így, ahogy ott álltunk kicsit távolabb egymástól, már nem volt rám hatással a büdös cigiszaga és a borostája, meg a puha ajkai. Ezért csak ridegen bámultam rá.
– Vegyél fel szemüveget, Hill. – Közöltem és elindultam befelé, szigorúan belé kapaszkodva, hogy haladjunk együtt. – Kétlem, hogy bárkire is képes lennél bármilyen hatást gyakorolni. Jellegtelen külsőd van. – Hazudtam, mint a vízfolyás. Én is azonnal kiszúrtam a vörös tincseket, a csillogó, sötét szemeket. De nem. Ez csak pillanatnyi gyengeség volt, mert éppen ki voltam akadva és ez sebezhetővé tett.
Beléptünk az épületbe.
Odabent már egészen nagy volt a csend. Nyilván mindenki a termekben volt, vagy a vécében bujkált Frics elől. Már éppen a lépcsőn haladtunk, amikor megjelent Hóborc… éppen előttünk állt meg a gusztustalan, bohócszerű alak.
– Két szerelmes pár, mindig együtt jár! – rikácsolta. – KÉT SZERELMES PÁR! MINDIG EGYÜTT JÁR! – Visította és vihogni kezdett, majd felénk hajított valamit. Egészen pontosan valami nagy büdös dolgot, ami egyenesen mellkason talált és savasan égetni kezdte a ruhámat, megégetve a bőrömet. Felüvöltöttem a fájdalomtól, bár hamarosan megszűnt, hatalmas lyukat hagyott a ruhámon és a könnyeim is folyni kezdtek. Hóbor pedig vihogva tovább reppent. Nem is tudom, csak hirtelen Claus karjaiba vetettem magam, az arcom pedig a mellkasába nyomtam, hogy elrejtsem a könnyeimet. Nem akartam dedós lenni... vagy sebezhető.
– Kibírom... - dünnyögtem egyenesen a mellkasába.