Plaszti-medimágiai osztály - Hetedik emelet

Cherub Willbutch pennájából

Bibircsókeltávolítás, balul elsült varázslat következtében kinőtt végtag-amputálás, szemszínváltoztatás, sötétjegy, - és hegeltávolítás... Csak néhány azon rutineljárások közül, amiket gond nélkül elvégeznek a plaszti-medimágiai osztály gyógyítói. De az igazán bevállalósak akár a Frank Ziggens féle nemtranszfigurációs eljáráson is áteshetnek.

[2001. augusztus 29.]

Mr. Willbutch
2001. augusztus 29.
dress


how difficult it is to be simple.
                        - Vincent Van Gogh

Idegesen tördeltem az ujjaimat, a térdeimet bámultam és mocorogtam a kényelmetlen széken a folyosón. Minden olyan fehér volt és steril... Már-már izgultam azon, hogy a cipőm talpával összekoszolom a padlót, olyan makulátlanul fénylett.
Nem igazán szerettem a Mungót... A betegségekre és tragédiákra emlékeztetett, még akkor is, ha ez a hely egyszerre jelentette a gyógyulást és a születést is. Izgultam... pedig ez csak egy csúnya kis horzsolás volt, és semmi más.
Lesandítottam a sebre a kézfejemen, rácsúszott az ujjaimra és egy kicsit egészen a csuklómra is. A Csillagleső fesztiválon szedtem össze, magam sem tudom igazán, hogy hogy... Amikor magamhoz tértem a sátorban, már az egyik medimágus kezelgette. Persze már nem fájt szerencsére, de a látványa túlságosan is zavart, pláne, ha belegondoltam, hogy pár nap múlva kezdődik a tanév... na meg azt sem szerettem volna, hogy Jay meglássa. Nem akartam, hogy aggódjon, mert ez aztán igazán semmiség volt. Egy csúnya semmiség.
A fehér ajtókat figyeltem, és közben végighúztam fogaimat az alsó ajkamon. Jártam már itt, pont ezen az emeleten, talán már ebben a székben is szorongtam. Apa néhány havonta eljött hajbeültetésre, amíg pedig kisebb voltam, általában jöttem vele, sőt... olykor még Charlotte is velünk tartott. Egyszerű, gyors művelet volt, de mi persze nagyon jót szórakoztunk a furcsa medimágusi cuccok között. Aztán az idő telt, és telt, és amikor legutóbb apa megkért, én nemet mondtam. Nem is tudom... nem akartam egy újabb helyen Charlotte árnyékát kergetni. A mai nap más volt, más, hiszen saját magam miatt voltam itt, de mégis... Már több, mint egy éve, és még mindig nem szoktam hozzá a magányhoz. Pedig lassacskán kénytelen leszek. Hiszen teljesen egyedül maradtam ebben a hatalmas világban Charlotte nélkül... Ez pedig megijesztett.
Halk kis sóhajt engedtem ki az ajkaim közül, ahogy az ajtók még mindig nem mozdultak. Nem volt időpontom, meg semmi, de azért abban reménykedtem, ezt a egyszerű kis dolgot hamar lezavarhatjuk, aztán mehetek... nem is tudom, hogy hova. Haza? Valószínűleg, valamiért egyedül nem hangzott olyan jól körbejárni a környéket.
Izgalmam már kezdett átcsapni erős unalomba, amikor a szemem sarkából észrevettem egy alakot. Csak kíváncsiságból fordítottam arrafelé a fejemet, a közeledő medimágusban viszont hirtelen felismertem apám orvosát. Óó! De várjunk, mi is a neve? Látszott, hogy már jó ideje nem jártam erre... De azért ennyire a névmemóriám nem hagyhatott cserben, ugye?
- Jó napot! - köszöntem oda valami furcsa reflexből egy kedves kis mosollyal, hiszen na... mégiscsak ismertem, meg minden, a névtáblája felé sandítva pedig végre a neve is beugrott. Cherub Willbutch! Tudtam, tudtam én, hogy valami ilyesmi... Már nyitottam a számat, hogy illedelmesen megkérdezzem a férfitól, hogy van, de... aztán hirtelen elfogott a zavar, hogy mi van, ha ő nem is tudja, ki vagyok? Mármint, egy medimágusnak rengeteg páciense lehet egy nap. És hasonlóan sok visszajáró betege...

Grey is the warmest color



2001. 08. 29.

to; Miss Teegan

talár

Az igaz szeretetnek foga van; az igaz szeretet mélyen beléd harap; és a sebek nem hegednek. Cherub jó ideje vergődött az édesanyja iránt érzett szeretet és az ezzel járó aggodalom miatt… Igen… Szabályosan kínozta a helyzet, amit az eredményezett, hogy képtelen volt rájönni, mi okozza az anyja tüneteit. Esther pedig már nem sokra volt attól, hogy belepusztuljon a fájdalomba.. mert hogy szó szerint úgy érezte, mintha belülről égne. Cherub anyja mindig is különleges nő volt… gyerekkora óta látott előre dolgokat…
Ez nem volt meglepetés, hiszen női ágon generációkra visszamenőleg mindenki megvolt áldva a látás adományával. Cherub lánya, Willow ugyancsak. De az ő képességei még csak időről-időre mutatkoztak meg, volt még ideje kibontakoztatni tehetségét, lévén, még csak hat éves volt. Esther nemsokára tölti be a 63-at, ha az ég is úgy akarja… és ha Willbutchnak sikerül rátalálnia rejtélyes és kegyetlen betegsége gyógymódjára.
Fejét fogva sétált végig most a hetedik emelet folyosóján, hogy egy rövid kávészünet után visszatérjen a munkájához. A páciensei… csak ők tartották benne a lelket az elmúlt hetekben. Csak ilyenkor érezte hasznosnak magát. Ha hazament, mindig erőt vett rajta a végtelen elkeseredés. Örült neki, hogy Willow és édesanyja, Alexia most Párizsban vannak, mert szörnyű lett volna számára, ha a lánya ilyen állapotban látná. Egyelőre azt sem mondták meg a kislánynak, hogy szeretett nagymamája súlyos beteg… Talán jobb is így…
Bár Cherub sosem szeretett hazudni, és az igazság elhallgatása számára egyenlő volt a hazugsággal, még nem állt készen elárulni Willownak a bajt. Valahol mélyen még abban reménykedett, hogy sikerül orvosolnia a helyzetet... Bármi áron. Ahogy a folyosón sétált, annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy majdnem nekiment valakinek, egészen pontosan egy várakozó fiatal lánynak.
- Jó napot! – zökkentette ki – leginkább viharos égbolthoz hasonlítható - szürkeállományából a finom hang. Cherub erre szinte az utolsó pillanatban állt meg, roppant közel a lányhoz.
- Elnézést – nézett zavartan a lány szürke szemébe, aki épphogy megúszta, hogy egy közel két méteres, masszív férfitestbe ütközzön.
– Á, kegyedet már ismerem… - lépett hátra három lépést gyorsan a medimágus, hogy illő távolságban beszélhessenek tovább. – Miss… - nem jutott eszébe a lány neve, de abban biztos volt, hogy:
- Az édesapját kezeltem, igaz? – érdeklődött halvány mosollyal, s igyekezett most már visszahelyezkedni a jelenbe. Nevezetesen a Szent Mungó hetedik emeletére, a Plaszti-medimágiai osztályra, ahol hosszú évek óta számított a munkája. Igen… számított… hisz embereket gyógyított meg… és nem nyughatott, amíg meg nem találta a gyógymódot Esther szenvedéseire is. Ahogy Rose szürkés-zöld íriszeibe pillantott, a megnyugtató szürkeség végleg kizökkentette tépelődéséből. Immár kész volt rá, hogy azt tegye, amire az életét tette fel: gyógyítson. Két tenyerét egymáshoz simítva, komoly, mégis bizalmat keltő hangszínen kérdezte meg kisvártatva:
- Tehetek valamit magáért?

[2001. augusztus 29.]

Mr. Willbutch
2001. augusztus 29.
dress


how difficult it is to be simple.
                        - Vincent Van Gogh

Nagyon szerettem volna már inkább otthon lenni, kiélvezni ezeket az utolsó napokat a nyárból. Visszamenni a Roxfortba, hát... nem is tudom, mit éreztem. Ez volt az utolsó évem, és bár egészen tiszta kép volt a fejemben a jövőt illetően, mégis... kissé azért megrémített a dolog. Tudtam, hogy az utolsó évemben nem lesz mellettem Charlotte. De hogy az azelőttiben sem? Nem, arra nem voltam felkészülve.
Szerettem volna azt mondani, hogy már sokkal könnyebb volt, de még egy egész év elteltével sem volt az, nem... nem tudtam, mikor lesz az. Tényleg nem.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy már csak egy érkező alakra kaptam fel a fejemet, és már csak akkor, amikor annyira közel volt, hogy éppen volt lehetőségem arrébb lépni, elkerülve ezzel azt, hogy összeütközzünk. Véletlen sem szerettem volna nekimenni egy medimágusnak... ők olyan fontos emberek voltak, tiszteletteljesek és okosak, hát magamat ismerve nem éltem volna túl a cikifaktorát annak, ha felborogatom valamelyiküket. Vagy... vagy inkább ha engem borogatnak fel, nem voltam elég nagy az ellenkezőjéhez. Néha még a szél is majdnem elvitt, igazából.
Felpillantva aztán ismerős tekintet fogadott, hogy hallattam is egy kis "Ó!" hangot. Ő volt a medimágus, aki sokszor kezelte apámat.
- Elnézést. - Az ő tekintetét viszonozva kissé, zavart kis mosollyal pillantottam fel rá, és közben megérintettem ujjaimmal a könyökömet, hogy lefoglaljam valamivel a kezeimet.
– Á, kegyedet már ismerem… - folytatta a férfi, mire kissé szélesebb lett a mosolyom. Szóval ő is felismert, nem csak én őt. Pedig biztosan nagyon sok betege volt. Köszönésre nyitottam a számat, de aztán rájöttem, hogy azt már megtettem egyszer, így gyorsan be is csuktam számat egy kis pírral együtt, ami reméltem, nem volt feltűnő. Utáltam, hogy mindenért elpirulok.
- Az édesapját kezeltem, igaz? – érdeklődött, én pedig bólogatni kezdtem.
- Igen, pontosan... Már emlegette is, hogy nemsokára be kell ugrania megint önhöz, pedig mostmár tényleg igazi sörénye van - nevettem fel halkan. Persze, kopaszodott egy kicsit... dehát apa így volt önmaga, a saját szeretnivaló énje. Megdúsult hajkoronával kicsit olyan volt, mint egy nagyranőtt tinédzser... de akárhányszor is nevettük ki emiatt anyával és Charlotte-tal, őt ez nem zavarta különösebben.
- Tehetek valamit magáért? - kérdezte aztán a férfi, aki persze biztos épp sietett valamelyik pácienséhez, én pedig nem is akartam feltartani... Megráztam a fejemet, ahogy kicsit hátrébb is léptem.
- Ó, nem, köszönöm, igazából csak egy kis sérülés miatt vagyok itt... - Felmutattam a kézfejemet, amelyen felsejlettek a fesztivál kisebb-nagyobb hegei és foltjai. - Semmi súlyos, csak hát mégse szeretnék így visszamenni az iskolába... nem is tartom fel, biztosan nagyon sok dolga van!

Grey is the warmest color



2001. 08. 29.

to; Miss Teegan

talár

Cherub megnyugodott, mikor látta, hogy a lány nem neheztel rá, amiért majdnem elgázolta. Még szerencse, hogy csak majdnem gázolta el… Aztán be is ugrott neki szerencsére a lány arcáról a neve is. Rose… Az apja pedig… Most hirtelen valamiért nem jutott eszébe.
- Igen, pontosan... Már emlegette is, hogy nemsokára be kell ugrania megint önhöz, pedig mostmár tényleg igazi sörénye van – felelte nevetve Rose, és erre már beugrott az édesapja neve is. Olliver… tényleg. Nagyon kedves páciens volt, és a végén öröm volt nézni, hogy milyen jól állt neki a főzettel pótolt haj. Igazán sármos lett tőle.
- Hát igen, sajnos ezt az eljárást időről időre meg kell ismételni… de a jó hír az, hogy egyáltalán nem kellemetlen és nem is tart sokáig – tette hozzá Cherub barátságosan, aztán Rose jövetelének céljáról érdeklődött. A lány erre szerényen megrázta a fejét és így szólt:
- Ó, nem, köszönöm, igazából csak egy kis sérülés miatt vagyok itt... – mutatta meg közben a kézfejét a medimágusnak, amelyen néhány heg és folt látszott. - Semmi súlyos, csak hát mégse szeretnék így visszamenni az iskolába... nem is tartom fel, biztosan nagyon sok dolga van! – mondta visszakozva Rose, de Cherub nem hagyta annyiban a dolgot. Kezdettől fogva szimpatikus volt neki a fiatal lány és az apjára való tekintettel mihamarabb segíteni akart neki. Igaz, hogy valóban vártak rá ebben a pillanatban is, de Aurora bizonyosan meg tudja oldani a dolgot.
- Nem tart fel, ne aggódjon! Pár perc alatt rendbe hozom, kérem kövessen – nézett bátorítóan a szürke zsarátnokokba, majd megindult a rendelője felé, ami csak pár lépésre volt, így hamar odaértek. Benyitott az ajtó, s ha Rose követte, akkor előre engedte, és becsukta maguk mögött az ajtót. Néhány - a közelben várakozó páciens - kissé rosszallóan nézte párosukat, de Cherub ügyet sem vetett rájuk.
- Aurora – szólt a fiatal, szőke hajú boszorkányhoz. – Kérem szóljon Mrs. Firthnek, hogy pár percig még kérjük szíves türelmét, aztán természetesen ő következik – az utasításra az asszisztens azonnal intézkedett, s nem telt bele egy percbe, már vissza is tért a rendelőbe.
- Nos, Rose, ha hívhatom így, kérem üljön le erre a székre – mutatott a vizsgálószékre Cherub, aztán melléült, ha a lány helyet foglalt.
– Néhány egyszerű varázslat, és nyoma sem lesz a hegeknek, de kérem előtte mesélje el, hol és hogyan szerezte őket – nézett rá türelmesen. A hegek története mindig elengedhetetlenül fontos volt ahhoz, hogy a megfelelő szakértelemmel tudja eltüntetni őket. Bár volt némi tippje, hogy hol szerezhette Miss Teegan a hegeket, mert az utóbbi időben több hasonló heget volt szerencséje eltüntetni, azért nem vehette biztosra a dolgot, ezért is kérdezett rá mielőtt kezelni kezdte volna. A csillagleső fesztiválon történtek kifejezetten aggasztóak voltak a Mungó medimágusai számára… valahogy egyre több furcsa, rémisztő eset történt a varázsvilágban az utóbbi időben, melyeket még mindig nem oldott meg a minisztérium. Elég csak az illuzionistára vagy a Roxfortban történt sajnálatos halálesetre gondolni… Cherub csak remélni merte, hogy hamarosan újra rend lesz a világukban, s nem kell ennyi sérült, rémült pácienst ellátnia. A hivatását örömmel végezte persze, de jól tudta, hogy hiába tűnik el egy heg, a keletkezésének emléke még sokáig kísérti a pácienst, s azon ő már nem tud segíteni, bármennyire is szeretne.

[2001. augusztus 29.]

Mr. Willbutch
2001. augusztus 29.
dress


how difficult it is to be simple.
                        - Vincent Van Gogh

Halovány kis mosoly bujt meg ajkam szegletében, ahogy apára gondoltam. Nem is tudom... talán csak azért, mert tőle örököltem a boszorkányságot, talán más volt az oka, de valami különös kapcsolat mindenképpen összekötött minket. Persze... az elmúlt egy év nem volt könnyű. Egyikünknek sem, és akármennyire is nem akartam, éreztem, ahogy tőle is egyre jobban eltávolodok, pont úgy, ahogy mindenki mástól is. Jay volt jelenleg az a... a bizonyos ember az életemben. Ő valamennyire felvehette Charlotte helyét, dehát még ő sem... ő sem volt elég.
Nyeltem egyet, hogy eltüntessem ezeket a gondolatokat, és felmosolyogtam Mr. Willbutchra.
- Nem tart fel, ne aggódjon! Pár perc alatt rendbe hozom, kérem kövessen – szólalt meg a férfi, mire egyből átszaladt rajtam a meglepettség.
- Ó, nem, én nem... - kezdtem volna máris, gondolkodás nélkül, de a medimágus már el is indult a rendelője felé, én pedig, hogy ne maradjak én nagyon, utána. Persze az arcomra kúszott egy kis pír, ahogy észrevettem azokat a csúnya pillantásokat, amelyeket a többi várakozó pácienstől kaptunk... neem, én nagyon szívesen megvártam volna a soromat, csak hogy elkerüljek mindenféle kellemetlenséget, de addigra már bent is voltunk a furcsa illatú, zöldes szobában. Körbenéztem, aztán az ajkamat harapdálva visszanéztem Mr. Willbutchra, ahogy már nem az asszisztensével beszélt.
- Köszönöm, nagyon kedves... de szívesen kivártam volna a soromat, nem sok idő... - magyaráztam kissé zavartan hebegve... merthát mikor nem voltam zavarban?
- Nos, Rose, ha hívhatom így, kérem üljön le erre a székre. - Óvatosan felmásztam a székre, majd pedig odanyújtottam neki a kezemet, közben azért izgulva egy kicsit... reméltem, hogy nem fog fájni, akármi is történik. A kézfejemen virító lilás foltok és hegek valószínűvel maguktól is elmúltak volna egy kis idő múlva, hiába voltak most eléggé csúnyák... szerencsére már nem fájtak annyira, mint az első napokban.
– Néhány egyszerű varázslat, és nyoma sem lesz a hegeknek, de kérem előtte mesélje el, hol és hogyan szerezte őket – érdeklődött a medimágus, mire bólintottam egyet, de aztán haboztam egy egészen picikét, mielőtt kinyitottam volna a számat.
- Hát... biztos hallott arról a Csillagleső Fesztiválról augusztus elején, hát... szóval ott. - Kicsit lehalkítottam a hangomat. - Igazából nem emlékszem rá pontosan, mi történt... Amikor... magamhoz tértem, ez már ott volt. - Ha közben a férfi elkezdte a bűbájokat a kézfejemen, akkor érdeklődve figyeltem. A medimágia is vonzott egy kicsit... de kételkedtem benne, hogy képes lennék olyan nyugodt és határozott lenni helyzetben, amilyennek egy medimágusnak lennie kell. A rajzolás, az építészet, az alkotás... ez volt az én utam. - Az ottani medimágusok megpróbálták ellátni, meg minden, dee... hát, mindjárt kezdődik a Roxfort, tudja, milyen ez... - Halkan felnevettem, hogy enyhítsem kicsit az előző szavaimat, de azt inkább nem tettem hozzá, hogy milyen ciki lenne már foltos kézzel kezdeni a tanévet. Ígyis... annyi volt még mindig a megbámuló, illetlen pillantás... nehezen tudtam kezelni ezeket.

Grey is the warmest color



2001. 08. 29.

to; Miss Teegan

talár

Látta Rose-on, hogy zavarba jött, amiért előrevette a sorban várakozók előtt, de nem gondolta meg magát csak azért, mert a helyzet kissé kellemetlen volt. Mindennapos volt, hogy a régi pácienseit vagy azok hozzátartozóit előbb fogadta, ez olyan íratlan körülmény volt, amit a páciensei jól ismertek és el is fogadtak. Ha egy-egy feszült pillantás érkezett is hát a lány irányába, Cherub biztos volt benne, hogy Rose így is jobban jár, mintha órákat kellene várakoznia.
- Köszönöm, nagyon kedves... de szívesen kivártam volna a soromat, nem sok idő.. - mondta Rose, mire Cherub elmosolyodott.
- Ne aggódjon, ez bevett szokás nálunk... és sajnos azt kell mondjam, téved, sok idő lett volna, mert ma egész napra be vagyunk táblázva. Szóval másképpen nem is kerülhetett volna sorra, csak így - magyarázta, majd teljes figyelmével az apró hegek felé fordult.
- Hát... biztos hallott arról a Csillagleső Fesztiválról augusztus elején, hát... szóval ott. Igazából nem emlékszem rá pontosan, mi történt... Amikor... magamhoz tértem, ez már ott volt - felelte a kérdésre Rose, s Cherub erősen hümmögött a válaszát hallgatva. Látott már ilyet, ami azt illeti, és már akkor is nagyon nyugtalanította az eset... Egy békés fesztiválon ilyen erős sötét varázslattal megtámadni ártatlan embereket? Szörnyen aggasztó...
Nemrégiben járt nála egy páciens, aki ugyanilyen hegek eltávolításával bízta meg. Bár kezdetben azt hitte, egyszerű dolga lesz, sajnos hamar kiderült, hogy a hegek hiába kicsit, nagyon nehezen halványulnak el. Akkor több módszert is bevetett, mire elérte a kellő eredményt, szerencsére ezen tudás birtokában most már jóval gyorsabb megoldásra számított.
- Igazság szerint nemrég távolítottam el pár ugyanilyen heget egy páciensemről... Elég makacs hegek voltak... - mormolta az orra alatt, félig Rose-hoz, félig Aurorához intézve szavait.  
- Az ottani medimágusok megpróbálták ellátni, meg minden, dee... hát, mindjárt kezdődik a Roxfort, tudja, milyen ez... - tette még hozzá a lány, mire Cherub megértően bólintott.
- Persze, értem... nagyon jól teszi, hogy mielőbb megszabadul tőlük - nyugtázta Rose szavait.
- Aurora, kérem melegítse fel a hegtisztító főzetet, amit a múltkor elkészítettem - adta ki az utasítást a boszorkánynak, aki pálcaintéssel eleget is tett a kérésnek, majd egy kis üvegcsében odavitte a lányhoz a szóban forgó halványbarna főzetet, s egy pohár málnaszörppel együtt letette a vizsgálószék melletti asztalkára.
- Egészségére! - mondta kedvesen a szőke boszorkány a lánynak. Cherub biztatóan nézett Rose-ra, és így szólt:
- Hajtsa fel, kérem! Elég keserű íze van, viszont nagyon hatásos! Ez segíti elő, hogy a Valetudo varázslattal hatékonyan el tudjam tüntetni a hegeit... Mivel sötét átok idézte elő őket, sajnos a varázsige nem elég a főzet nélkül - tájékoztatta a kezelésről a páciensét, majd megvárta, hogy Rose felhörpintse azt. Ha megitta a főzetet, enyhe bizsergést érezhetett a hegeknél ès környékükön.
- Tudom, elég borzalmas... nyugodtan igyon a szörpből, az majd segít - nézett rá együttérzőn. Jól tudta, hogy a főzet igen kellemetlen ízű, de itt is igaz volt a mondás, ami a medimágiában oly sokszor, hogy a cél szentesíti az eszközt. Medimágusként az volt a feladata, hogy meggyógyítsa a pácienseit, s ehhez bizony sokszor kellett olyan eszközhöz folyamodnia, ami rövidtávon borzalmasnak tűnt számukra... Ha ezen túlvoltak, akkor viszont kárpótolta őket azzal, hogy egyszer, s mindenkorra orvosolta az életüket erősen megnehezítő problémát.
- Jobb már? - kérdezte figyelmesen a lányt, akivel kapcsolatban, - bár egyértelműen jóval fiatalabb volt nála - mégis meg kellett állapítania magában, hogy kivételesen gyönyörű. Plaszti-medimágusként az esztétikum természetesen igen fontos volt számára, ezért érthető módon nem kerülte el a figyelmét Miss Teegan dekoratív megjelenése.

[2001. augusztus 29.]

Mr. Willbutch
2001. augusztus 29.
dress


how difficult it is to be simple.
                        - Vincent Van Gogh

Rossz volt visszagondolni a fesztiválra. Mintha az utóbbi években az égiek összeesküdtek volna... kezdődött Charlotte halálával, és onnan mintha minden csak lentebb lent volna. Jöttek ezek az őrültségek a varázsvilágban, egy kis részem pedig önző módon azt kívánta, bár itt lenne Char, hogy segítsen nekem... mert egyedül annyira nehéz volt ezekkel a dolgokkal megbirkózni.
- Igazság szerint nemrég távolítottam el pár ugyanilyen heget egy páciensemről... Elég makacs hegek voltak... - magyarázta a férfi, mire kicsit aggódva haraptam bele alsó ajkamba. Reménykedtem benne, hogy az én hegeim egy fokkal kevésbé lesznek ragaszkodóak... nem kellett még több emléke a rossz dolgoknak, elég volt, ha csak a fejemben léteznek. Sőt, még sok is. Mindenesetre Mr. Willbutch tényleg nagyon kedves volt, igazából nem sejtettem, hogy emlékezni fog az arcomra. Apuval épp csak a szemünk színében hasonlítottunk, egyébként sokkal inkább anya vonásait örököltem... na, leszámítva a varázsló vért. Az határozottan apáé.
- Aurora, kérem melegítse fel a hegtisztító főzetet, amit a múltkor elkészítettem. - Erre aztán kicsit izgulni kezdtem... nem voltak túlzottan biztatóak ezek a bájitalok, legyünk őszinték. Én csodáltam a medimágia művészetét, de a Bájitaltan a Roxfortban is egy elég félelmetes dolog volt.
- Köszönöm - vetettem halovány kis mosolyt az asszisztens felé, ahogy letett elém kék poharat, aztán bizonytalan pillantással néztem a barna löttyre.
- Hajtsa fel, kérem! Elég keserű íze van, viszont nagyon hatásos! Ez segíti elő, hogy a Valetudo varázslattal hatékonyan el tudjam tüntetni a hegeit... Mivel sötét átok idézte elő őket, sajnos a varázsige nem elég a főzet nélkül. - Egyből bólintottam, hiszen nem akartam elkezdeni akadékoskodni, de azért haboztam egy pillanatot, mielőtt beleittam volna. A számhoz emeltem, de végül inkább visszafogtam az ingert, hogy megszagoljam... egyszerűen csak nyeltem egyet, és amilyen gyorsan lehet, lehajtottam. Merlinre... nem is akartam inkább példákat találni az ízére, csak megborzongtam, az kézfejem pedig szinte egyből bizseregni kezdett, furcsán, de nem feltétlen kellemetlenül.
- Tudom, elég borzalmas... nyugodtan igyon a szörpből, az majd segít - mondta Mr. Willbutch együttérzően, mire kurtán biccentettem is, én kortyoltam párat a málnaszörpből. Ez szerencsére hamar elnyomta az előbbi borzadály ízét... Hálás pillantást vetettem a férfi felé, és fészkelődtem egy kicsit a székben.
- Igen, tényleg jobb... - sóhajtottam halkan, és letettem a szörppel teli poharat is vissza az asztalra. Csak utána lestem újra a kezem felé, amely mintha egyre jobban zsibbadni kezdett volna, hogy mit fog vele csinálni a medimágus.
- Jobb már? - Felmosolyogtam Mr. Willbutchra a kérdésre, és halványan bólintottam is mellé, bár a bájital utóízét még éreztem kicsit a nyelvemen, de a szörp nagyban elnyomta azt.
- Persze, köszönöm! Szóval... innen már csak egy kis idő és meg is vagyunk, ugye? -érdeklődtem, főképp azért, mert tényleg nem akartam nagyon feltartani az itt várakozókat... Ha a férfi elkezdte a kezelést a varázslattal, akkor viszont odébb sandítottam, mert azért ezeknek a dolgoknak a látványát nem nagyon bírta a gyenge gyomrom... egyből kirázott a hideg és úgy éreztem, elgyengülnek a végtagjaim.
- És... magának milyen napja volt? - kérdeztem hirtelen felindulásból, csak hogy eltereljem a figyelmemet a kezemről. - Mármint eddig, persze. Gondolom nagyon izgalmas. - Nem is tudom, mit beszéltem, a bájitaltól kicsit mintha megszédültem volna... de bármi, minthogy a kezemre kelljen figyelni.

Grey is the warmest color



2001. 08. 29.

to; Miss Teegan

talár

Willbutch egyszerűen szerette, ha a dolgok elrendeződnek körülötte, talán ezért is imádta olyan szenvedélyesen a munkáját. Itt volt lehetősége rendezni számos olyan dolgot, amiknek nem kellett volna ott lenniük, ahol. No persze a sérüléseket, deformitásokat előidéző történéseket már nem tudta meg nem történtté tenni, de így is elégedettséget érzett, ha sikerült segítenie a pácienseinek.
- Persze, köszönöm! Szóval... innen már csak egy kis idő és meg is vagyunk, ugye? - érdeklődött legújabb páciense, miután megitta a bájitalt.
Cherub erre  bólintott, majd késlekedés nélkül hozzálátott a kezelés következő, egyben utolsó fázisához.
- Igen, már csak egy perc, kérem ne mozogjon, amíg eltüntetem a hegeket - kérte Roset, majd a pálcáját a lány csuklójára irányítva, erősen koncentrálva ejtette ki a varázsigét.
- Valetudo Maximo - s egy fél perc elteltével lassan, de biztosan elkezdtek halványulni a hegek. Cherub elégedetten pillantott a művére, s csak most vette észre, hogy a lány elnézett oldalra. Elmosolyodott egy kicsit, persze nem azért, mert mulatságosnak tartotta a lány reakcióját. Érthető volt, ha Rose félt egy kissé attól, hogy fájdalmas vagy kellemetlen lesz a beavatkozás, de ezúttal pozitívan csalódhatott; a varázslat semmilyen mellékhatással nem járt ugyanis.
- Készen is vagyunk! - jelentette be elégedetten. - A hegek fokozatosan halványulnak majd, úgy három óra múlva hűlt helyük lesz - nézett biztatóan Miss Teeganre, aki ezután kedvesen az ő napja felől érdeklődött.
- Remek napom volt, valóban elég izgalmas, nagyon köszönöm - válaszolt hálásan és kissé meglepetten, mert őszintén szólva elég ritkán esett meg vele, hogy felőle is érdeklődtek a páciensek. Itt, ebben a rendelőben általában olyan volt, mint egy tükör, akinek csak az a feladata, hogy a vele szemben ülőre reflektáljon, saját személyisége, élete és érzései mindig másodlagosak voltak. Éppen ezért, bár szívesen elbeszélgetett volna még Rose-zal, hogy jobban megismerje, jól tudta, erre sem az idő, sem a hely nem alkalmas. Talán majd egyszer, máshol a sors lehetőséget ad erre, de most nem tehet mást, minthogy folytatja a munkát, és útjára engedi a lányt.
- Ami azt illeti, még koránt sincs vége a napnak, úgyhogy... - célzott finoman arra, hogy ideje mennie a lánynak.
- Kérem adja át üdvözletemet az édesapjának! Mondja meg, hogy bármikor szívesen fogadom, ha megismételné a kezelést! - nézett meleg tekintettel Rose-ra, akit ugyanolyan szimpatikusnak talált, mint az édesapját. Kedves, természetes emberek, akiknél egy medimágus nem is kívánhatna jobb pácienseket.
- Magának pedig remek tanévet kívánok! Viszlát, Miss Teegan - búcsúzott a lánytól, majd ha elhagyta a rendelőt, Aurora már hívta is be a következő pácienst, aki segítségre szorult. Cherub mélyet sóhajtott, még mielőtt belépett az új betege, s igyekezett gondolatban elfelejteni Miss Teegan különleges íriszeit, melyek szinte megigézték. Nem volt könnyű feladat, de végül sikerült figyelmét új páciensére, és az új feladatra összpontosítva elszakadnia a szürke szempár bűvöletéből.

Köszönöm a játékot!