Elmeosztály - Hatodik emelet

[just breathe...]

just breathe...

to; Owen Redway

bloodflow

Elfáradtam. Ez az év borzalmasan nehéz volt. Bár nem hittem abban, hogy egy új naptári év kezdetével megváltozna a szerencsénk, ahogyan az asztronómia híve sem voltam különösebben, mégis valahogy jól esett volna megmártózni valami friss és új korszakban. Megtisztulni vágytam. A balszerencsém azzal kezdődött, amikor Norah leugrott a ház tetejéről, és én nem tehettem semmit. Tehetetlenül néztem végig a halálát. Aztán dominóeffektusként romlottak tovább a dolgok, egyre többet és keményebben dolgoztam az egyetem mellett, hogy elvonjam a figyelmem a történtekről, és mindez oda vezetett, hogy egy nap, mikor eljött a kínálkozó lehetőség, hogy megbüntessem magam a mardosó bűntudatom miatt, két kézzel ragadtam meg azt, teljes esztelenséggel.
Ennek a döntésnek a nyomát azóta szó szerint és átvitt értelemben is a szívem felett hordom... Ahogy nyugodt, összeszedett léptekkel haladtam végig a Mungó folyosóján, akaratlanul is elfogott a klausztrofóbia. Éreztem, hogy a poszttraumás stressz-szindróma mindjárt utol ér, de nem engedhettem meg magamnak egy újabb rohamot. A héten egyszer már haza kellett mennem a kollégiumba még a műszakom lejárta előtt, mert olyan rosszullét fogott el, hogy nem tudtam ellátni a munkámat. Ez egyszerűen most nem történhetett meg... Ahogy elértem a rendelőt, már nehéz légzéssel kaptam a kilincs után, felrántottam az ajtót, majd amikor már az ajtó túloldalán voltam, jó erősen szorítottam a kilincset, egész addig, míg rémisztően kifehéredtek az ujjaim. Ez legalább elvonta a figyelmemet a lényegi problémámról. Nem hagyhattam, hogy ez a nap is erről szóljon. Fél éve már annak, hogy Alexej miatt izzó átokheg került a dekoltázsomra, és a Mungó osztályán kezeltek. Ideje volt összeszednem magam, hogy megőrizzem az önbecsülésem utolsó morzsáit, és tovább léphessek.
- Artemis, azt hiszem jót tenne Önnek, ha visszatérne a Mungóba... segítene feldolgozni a történteket, ha valami hasznosat tudna tenni az ispotály falai között. Segítene legyőzni a tehetetlenség érzetét, ami azóta is bénítja Önt... - nézett rám együttérzőn Pippens prof, mire nagysokára beadtam a derekamat, és elvállaltam három hónap önkéntes munkát itt, az elmeosztályon, az egyetem színeiben. Már a vállalt idő felénél jártunk, de továbbra sem éreztem azt, hogy teljesen sikerült visszanyernem a kontrollt a pánikreakcióim felett. De ha valamit, azt azért értékeltem magamban, hogy nem adtam fel. Hogy kitartottam. Bármilyen szarul is voltam.
Tovább Merlinnek hála nem volt időm a saját nyomorommal foglalkozni, mert siető léptek zaja szűrődött be a folyosóról a rendelőbe, amit aztán egy hangos üvöltés követett. Ez a zaj zökkentett ki az agyamat szürke ködként ellepő kép- és hangfoszlányokból, amik immár fél éve nem csak az éjszakáimat, de az éber perceimet is megkeserítették. A ravasz, a nyakék, és a fekete, kegyetlenül csillogó szempár... Úgy engedtem el a kilincset, mint aki izzó vasat tart a kezében, még az ajtó is kissé kitárult a heves mozdulat miatt. Rémült pillantásomat sajnos nem tudtam elég gyorsan lehámozni az arcomról, pedig szerettem volna profinak és tökéletesen összeszedettnek látszani Mr. Redway előtt, főként, mert fiatalabb voltam nála. Tudtam, hogy a páciensek bizalmát nehezebb elnyerni, ha a kezelő medimágusuk fiatal, vagy éppenséggel nő... Az én esetemben mindkét nehezítő körülmény fennállt, de eddig egész jól haladtunk mindennek dacára. Zavart pillantásom láthatóan nem kerülte el figyelmét, rá is kérdezett, hogy minden rendben van-e velem. Világoskék medimágusi köpenyemet gondosan lesimítva próbáltam visszaszerezni a rendezettség látszatát.
- Ó, hát befutott! Semmi gond, érthető és köszönöm is, hogy óvatos volt a muglik előtt. Velem pedig... ne aggódjon, minden rendben. Elnézést, ha kicsit zaklatottnak tűnök, elég eseménydús nap ez eddig, ahogy azt a folyosón uralkodó hangokból is hallhatja - utaltam az egyik hallucináló, üvöltöző páciensre, akit reggel óta próbáltunk megnyugtatni, eddig sikertelenül. - Jöjjön beljebb, foglaljon helyet - léptem el az útból, majd a számomra kijelölt székhez léptem. Megvártam, hogy Owen helyet foglaljon az asztal másik oldalán helyet kapó széken, majd én is leültem. A berendezés igen egyszerű volt, mindössze két faszékből, egy faasztalból, és egy nagy ablakból állt, amin keresztül a Mungó parkjára nyílt kilátás. A székek úgy voltak elhelyezve, hogy a páciensek láthassanak rá az ablakra, mi, medimágusok pedig az ajtót tarthattuk szemmel. Hogy miért pont ez volt a felosztás, arra megvolt a magam elmélete. Magam is könnyebben nyíltam volna meg a helyükben a szél fútta faágakat nézve, mint a fehérre meszelt falakat. Ez a környezet, ha puritán is volt, mégis adott némi szabadságot... némi levegőt... távolabbi rálátást a problémára. Most, a harmadik beszélgetésen pontosan az volt a célom, hogy efelé haladjunk Owennel is.
- Nos, Mr. Redway, az előbbi alkalmak során sikerült vázlatosan érintenünk az élete különböző állomásait, most viszont szeretnék jobban elmélyülni a gyermekkorában... Vissza tudna kérem emlékezni rá, hogy milyen volt, amíg még árvaházban élt? Vannak emlékei abból az időszakból? És ha már itt tartunk, megosztaná velem a legelső, tiszta, intenzívebb emlékét? - kérdeztem érdeklődő pillantással, majd az asztalra készített pennáért nyúltam. Bíztam benne, hogy nem estek ki neki teljesen ezek az évek. Bár négy éves kor előtt ez előfordulhat, mégis szerettem volna erre a kritikus időszakra is rápillantani. Úgy éreztem, a légzési nehézségei mögött talán épp ez a homályos időszak állhat. Reméltem, hogy jó nyomon tapogatózok, de azért rásegítettem még egy kérdéssel.
- Mikor érezte gyerekként először, hogy magára van hagyatva, hogy nincs semmi és senki, amibe kapaszkodhatna?

[Az élet mélyvíz, de te evezel]

Az élet mélyvíz, de te evezel

Artemis Greenberry
2004. november 26.

– Velem pedig... ne aggódjon, minden rendben. Elnézést, ha kicsit zaklatottnak tűnök, elég eseménydús nap ez eddig, ahogy azt a folyosón uralkodó hangokból is hallhatja.
Más helyzetben talán rendben lett volna a kérdésem, de mint pácienstől, azt hiszem kissé tolakodóan hathatott az orvosom hogyléte felől érdeklődnöm. Egy röpke másodpercig még némán fürkészem a rendezetlen arcvonásokat, de aztán oly gyorsan kaptam le szemeimet a nőről, mintha csak napba néztem volna.
– Jöjjön beljebb, foglaljon helyet – mondta, majd ellépve utat engedett nekem a rendelő közepén álló asztal irányába.
Elfoglaltam a már megszokott helyemet, szemben az ablakkal, ám a kinti világ szemlélése helyett, tekintetemmel újfent a medimágust kerestem, aki eközben megkerülve engem, velem szemben foglalt helyet. Miss Greenberry mindennemű igyekezete ellenére, továbbra is feszültnek tűnt, s én elgondolkoztam, hogy vajon az efféle helyzeteket is tanítják nekik az iskolában? Vajon ők hogyan dolgozzák fel a munkájukkal járó stresszt? Egymás páciensei lehetnek? Vagy egyszerűen csak lepereg róluk az a sok mérgező iszap, amit mi, kettyósok felböfögünk magunkból és amit nemes egyszerűséggel rájuk hányunk a kezelések során?
Nem tűnik érzéketlennek…
Vakítóan kék szemeket vizsgáltam, a törékeny testet. Talán, ha nem egy fehérre meszelt, orvosi szobában találkozunk, még vonzónak is találtam volna őt. Így viszont volt valami láthatatlan gát az agyamban, ami nemes egyszerűséggel blokkolta az efféle érzelmeket, azt ordítva a fülembe, hogy ez nem helyes. Ha a stresszes napokat nem is tudta még rutinosan kezelni, ahhoz már minden bizonnyal hozzászokhatott, hogy a férfi páciensek megbámulják.
– Nos, Mr. Redway, az előbbi alkalmak során sikerült vázlatosan érintenünk az élete különböző állomásait, most viszont szeretnék jobban elmélyülni a gyermekkorában… – fészkelődni kezdtem a széken. – Vissza tudna kérem emlékezni rá, hogy milyen volt, amíg még árvaházban élt? Vannak emlékei abból az időszakból? És ha már itt tartunk, megosztaná velem a legelső, tiszta, intenzívebb emlékét?
Töprengve kibámultam az ablakon, közben jobb kezem ujjaival piszkálni kezdtem a borostámat, mintegy pótcselekvésként. Ezeket a köröket már lefutottam az amerikai gyógyítókkal is, de számítottam rá, hogy újból előkerül a téma. Furcsamód ezúttal már nem éreztem úgy, mintha egy rosszul összeforrt sebet tépnének fel a testemen.
– Mikor érezte gyerekként először, hogy magára van hagyatva, hogy nincs semmi és senki, amibe kapaszkodhatna?
Odakint egy madár vitorlázott, kitárt szárnyakkal a szélben. Követtem a mozgását, ahogy elsiklik a rendelő ablaka előtt, majd mikor eltűnt a szemem elől, ismét Miss Greenberryre pillantottam.
– Nem igazán emlékszem az árvaházra. Csak elmosódott képek vannak előttem, ahogy a beszűrődő napsugár fénye porcsíkot fest az árvaházi folyosó levegőjébe. Illatfoszlányok… Hangok… Főleg gyereksírás.
Hirtelen összerezzentem, mintha transzból tértem volna magamhoz.
– Persze, lehet, hogy csak álmodtam ezeket. Nem igazán tudom megmondani, hogy a fejemben élő képek valódiak, vagy csak én találtam-e ki őket. Mármint az ebből az időszakból származó képekre értem – tettem hozzá gyorsan, mielőtt még riadóztathatta volna a medimágus kollégáit, hogy zárjanak gumiszobába.
– Gondoltam rá, hogy talán fel kellene keresnem a helyet, de nem igazán tudtam a címet, a nevelőszüleimmel meg nem tartottam a kapcsolatot, tőlük nem kérdezhettem. Talán majd most, hogy anyámmal kibékültünk. Mármint… Nem is volt harag köztünk, csak… Szégyelltem magam előtte.
Kissé elkalandoztam.
– Bocsánat. Az első emlékemről kérdezett – kezdtem gyors mentegetőzésbe, megrázva a fejem, mintha csak így próbálnám észhez téríteni magamat, majd gondolkozó arccal harapdálni kezdtem a számat. – Nem tudom, hogy kronológiailag tényleg ez-e az első, de tisztán megvan a pillanat, ahogy az öcsém ágya mellett állok. Úgy öt éves múlhattam. Ennyi az egész emlék. Tudom, nem valami nagy kunszt. Még csak azt se tudom, hogy mire gondoltam közben, de még mielőtt megkérdezi, nem voltam féltékeny egy pillanatig sem. Soha nem éreztem, hogy másként kezeltek volna a szüleim, csak azért mert én nem vér szerinti gyerekük voltam. Persze biztos ott volt valahol bennem ez az érzés, mármint, hogy kívülállónak érzem magam, máskülönben nem szöktem volna el otthonról Alan halála után. Válaszolva a kérdésére, talán pont azon az estén éreztem először elhagyatottnak magam, amikor eljöttem otthonról.
Észre sem vettem, de abbahagytam a szakállam birizgálását, és ujjaim önkénytelenül a mellkasomra tévedtek, kitapintva az ingem alatt megbúvó, láncra fűzött pénzérmét.

[just breathe...]

just breathe...

to; Owen Redway

bloodflow

Hogy miért választottam olyan hivatást, amiben másokon kéne segítenem, ha egyszer magamon sem tudok... Ez a kérdés azóta kísértett, amióta Norah agyveleje a cipőmre loccsant. A rózsaszín, nyálkás massza egyszerre borzasztott el és nyűgözött le. Ez... ennyire egyszerű... Vége, nincs tovább. A szenvedései egy pillanat alatt szűntek meg. Csak nem úgy, ahogy reméltem. Hosszú hónapok kemény munkája, állhatatos terápiája már láthatóan nem volt ennyire hatékony. Hogy ez a felismerés mégsem volt elég ahhoz, hogy hátat fordítsak mindennek, annak két oka lehetett. Vagy túl gyáva voltam, vagy túl elhivatott. Máig nem tudtam ezt eldönteni, hiába merengtem rajta. Volt valami, ami visszatartott. Lecövekelt. Most, ebben a pillanatban is, amikor Mr. Redway előtt igyekeztem rendezni kusza arcvonásaimat, és elrejteni a kétségbeesés apró jeleit. Nem akartam ráterhelni mindazt, amit épphogy nekem kellett volna levenni az ő vállairól. A kudarcok, a fájdalmak súlyát... Legalább arra az egy órára, amit e falak között töltött. Ha teljesen nem is, valamelyest úgy látszott, sikerült azért irántam való aggodalmát csillapítani, mert többet nem hozta fel a dolgot. Emiatt őszintén hálás voltam.
Szinte biztosra vettem, hogy merő tapintatból emelkedett felül a kérdésen. Mély empátiája már az első alkalmon kiütközött számomra, ahogy magáról és az életéről mesélt. Mintha tökéletesen tisztában lett volna azzal, hogy bármennyi tragédia is érte őt (na és sajnos szép számmal érték), attól még nem ő az egyetlen nyomorult sorsú emberi lény a földön. Kék szemei ugyanazt a mély megértést tükrözték, amelyet a szavai is. Tetszett, hogy hiába született áldozatnak, minduntalan próbált kitöréni ebből a szerepből. Ám sajnos mégsem sikerült neki igazán, hogy is sikerülhetett volna, ha egyszer ilyen traumák sora kísérte az útját. Ahogy kérdésemre válaszolt, leginkább mimikája és testbeszéde kötötte le a figyelmem, ezek a tudatosan visszafogott gesztusok mutatták, hogy ugyan azt gondolja, ő már megküzdött a múlt démonaival, nyugalma irányított, darabos, még nem teljes. Ennek ellenére azt is éreztem, hogy nem lesz őt könnyű kizökkenteni az eddigi lelki munka során meglelt esetleges menedékből. Ahogy emlékeit hallgattam, kósza mentegetőzésére finoman megcsóváltam a fejem.
- Semmi gond... az emlékek hitelességének megítélése még nekünk, medimágusoknak is nehéz feladat. Kifejezetten elismerésre méltó, hogy felmerült önben, vajon a fejében morajló képek tényleg igaziak-e - próbáltam megerősíteni abban, hogy semmi gond azzal, ha bizonytalan ebben a kérdésben. Mikor a nevelőszüleit és anyjàt hozta szóba, akaratlanul is megmerevedtek a vonásai. Az, hogy ilyen tárgyilagosan kijelentette, hogy szégyellte magát előtte, csak megerősítette a gyanúmat, hogy mennyire igyekszik a történteket a tudatosság szintjén kezelni. Muszáj volt elérnem, hogy az érzelmek szintjére tereljem.
- Csak nyugodtan... nem sietünk sehová. Bármilyen gondolat valid, ami az eszébe jut... - jegyeztem meg a rövid csapongás okán. Figyelmemet természetesen nem kerülte el, ahogy az öccse halála kapcsán szinte akaratlanul is belekapaszkodott valamibe, ami az inge alatt függött a nyakában. Ahogy hozzáért, önkéntelenül felszisszentem. Olyan volt, mintha az ő érintésével párhuzamosan az én nyakamba égett medálheg perzselt volna fel. A zaj nem volt túl hangos, de nem akartam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, az nem lett volna őszinte a részemről. Vettem pár mély lélegzetet, majd visszanyerve az irányítást a testem felett, most rajtam volt a sor, hogy mentegetőzzek.
- Elnézést kérek... Csupán a reflexeim zavartak meg... Nemrég szereztem egy sérülést ezen a területen, és időnként váratlanul megsajdul - nyeltem egy nagyot, remélve, hogy most sem fog faggatózni a reakcióm kapcsán, majd igyekeztem a fejemben lévő terápiás forgatókönyvhöz visszatérni.
- Tehát az öccse ágya mellett állt... Kérem meséljen még róla... és a kapcsolatukról. Jó lenne, ha mélyebbre tudnánk menni e tekintetben...ha megengedi, szeretném belevinni egy ellazultabb állapotba. Kérem hunyja be a szemét, és lélegezzen mélyeket...
Megvártam, amíg követte az instrukciókat, majd nonverbális relaxáló varázslattal igyekeztem segíteni a visszaemlékezését, és a hipnotikus állapotot.
- Milyen érzések fűzték az öccséhez? Szívesen gondoskodott róla, vagy inkább más módon kapcsolódott hozzá? Tudtak egymással játszani? - ismét kivártam, most hosszabban, majd mikor légzése kellőképpen lecsendesedett, és a hipnózis állapotát elérte, feltettem a lényegi kérdést.
- Vissza tud emlékezni a szökése előtti pillanatokra? Mi járt a fejében? Milyen fizikai érzetei voltak? Hogyan kapcsolódott ez a döntés az öccse elvesztéséhez?

[Az élet mélyvíz, de te evezel]

Az élet mélyvíz, de te evezel

Artemis Greenberry
2004. november 26.

A mardosó szégyen pezsgőtablettaként bugyogott fel torkomon, ahogy kitapintottam a láncra fűzött, átlyukasztott érmét. Így volt ez mindig is, amióta csak a nyakamban hordtam, emlékeként annak a rettenetes napnak. Pedig nem lett volna szükségem rá, hogy külön emlékeztessem magam. Nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe az öcsém. Milliószor végigjátszottam már az agyamban, hogy mi lett volna ha én megyek le a pincébe. Vajon én elvétettem volna azt a lépcsőfokot?
A kínzó, fullasztó érzésből Miss Greenberry térített magamhoz. Felszisszenése ugyan nem volt hangos, én mégis összerezzentem tőle, majd úgy kaptam le a kezem a mellkasomon nyugvó pénzérméről, mintha csak parázshoz nyúltam volna. Kíváncsian pillantottam a nőre, aki mély lélegzetet véve, láthatóan igyekezett visszanyerni a teste felett a kontrollt, önkénytelen mozdulata után.
– Elnézést kérek... Csupán a reflexeim zavartak meg... Nemrég szereztem egy sérülést ezen a területen, és időnként váratlanul megsajdul – mentegetőzött.
Zavartan bólintottam, jelezvén, hogy megértettem a különös jelenet mögött meghúzódó magyarázatot, de még egy pár másodpercig képtelen voltam levenni róla vizslató szemeimet. Tudtam jól, hogy semmi közöm a hölgy magánéletéhez, ám mégis azon kaptam magam, hogy akaratlanul ugyan, de testének azon mutatott területét kezdem el vizsgálni, ahol az említett sebesülést véltem megbújni, mintha csak röntgenszemeimmel képes lettem volna átlátni a ruháin és szemügyre venni a heget. Aztán hirtelen ráeszméltem, hogy a kutató pillantásaim meglehetően félreérthetően hathatnak, és elfordítottam tekintetemet Miss Greenberry dekoltázsáról.
Vajon ő emlékszik-e rám a Roxfortból?
A kezelések megkezdése óta már nem először tettem fel magamnak a kérdést, és furcsa mód mindig olyankor terelődtek efelé a gondolataim, amikor azon kaptam magam, hogy épp túllépni kényszerülök az orvos-páciens között meghúzódó határvonalat. Ahogy rádöbbentem erre a tényre, a gondolataim hirtelen továbbáramlottak a miért kérdés irányába. Vajon ennyire szégyelleném azt, hogy ki is voltam? Hogy milyen ember voltam tinédzserkoromban? Persze nem kellett mélyre ásnom magamban ahhoz, hogy erre felelni tudjak. Egyértelmű volt, hogy nem vagyok túl büszke magamra. Arra a sok átvert és kihasznált lányra, a kihágásokra, a nyarakra, amiket a bár feletti lakásban töltöttem. Vajon Miss Greenberry emlékezetében is így maradtam meg? Kicsit reménykedtem benne, hogy egyáltalán nem emlékszik rám, és e felismeréstől még az a fene nagy egóm sem tiltakozott.
– Tehát az öccse ágya mellett állt... Kérem meséljen még róla... és a kapcsolatukról.
Szinte el is felejtettem, hogy miért is vagyok a rendelőben. Szórakozottan beletúrtam a kócos fürtjeimbe, majd a tarkómat kezdtem vakargatni.
– Mit meséljek róla? Ő volt a kisöcsém… – a mozdulat abba maradt, de a kezemet a tarkómon felejtettem. Igyekeztem úgy tenni, mintha roppant érdekes dolgot pillantottam volna meg a padlón, csak hogy ne kelljen az orvosra néznem.
– Jó lenne, ha mélyebbre tudnánk menni e tekintetben...ha megengedi, szeretném belevinni egy ellazultabb állapotba. Kérem hunyja be a szemét, és lélegezzen mélyeket…
Leeresztettem a kezemet, hogy aztán a ballal együtt keresztbe fonjam a mellkasom előtt. Vettem egy mély levegőt, majd a nő kérésének eleget téve behunytam a szemeimet.
– Milyen érzések fűzték az öccséhez? Szívesen gondoskodott róla, vagy inkább más módon kapcsolódott hozzá? Tudtak egymással játszani?
– Mindig vigyáztam rá, de azért… de azért nálunk is megvoltak azok a testvérek között jellemző ugratások, veszekedések. De semmi extra. Ha kívülről néztek volna minket, senki meg nem mondta volna, hogy nem édestestvérek vagyunk. Még hasonlítottunk is egy kicsit egymásra. Legalább is úgy éreztem.
Milyen furcsa, hogy az ostoba majomagyam mennyire próbál megvédeni engem a fájdalomtól.
Az évek során gyakran éreztem úgy, mintha szánt szándékkal torzítanám az öcsémről őrzött emlékképet magamban. Mintha próbálnám elfelejteni őt, legsúlyosabb traumám okát. Egyre kevésbé tudtam már felidézni az arcát.
– Tudja… A legszörnyűbb az, hogy már alig emlékeztem rá, hogy nézett ki. Ha próbáltam felidézni őt, már csak elmosódva volt meg előttem.
– Amikor még Afrikában dolgoztam, az egyik kriptában összetalálkoztam egy mumussal. A halott öcsém alakját vette fel, mint korábban mindig. De… Homályos volt az egész. Mintha a mumus se tudta volna, hogy pontosan hogy is nézett ki Alan. Persze én ettől még tudtam, hogy mit kellene látnom. És a legfurább, hogy ugyanolyan hatásos volt a dolog… Talán még hatásosabb is, nem tudom.
– Aztán mikor kibékültünk anyámmal, és visszatértem a házba, ahol utoljára kölyökként jártam, meglepődve néztem a falon lévő képeket. Teljesen másmilyen volt, mint amire emlékeztem. Nem is hasonlítottunk egymásra. Hiszen ő szőke volt, az isten bassza meg…
Mérgelődve kinyitottam a szememet. Egy pillanatig némán figyeltük egymást, majd ismét elöntött a szégyen.
– Bocsánat.
Újból lehunytam a szemem, és mély, hosszú lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni magam. Mikor Miss Greenberry is úgy ítélte meg, hogy sikerrel jártam, folytatta a kezelést és újabb kérdéssorral bombázott meg.
– Vissza tud emlékezni a szökése előtti pillanatokra? Mi járt a fejében? Milyen fizikai érzetei voltak? Hogyan kapcsolódott ez a döntés az öccse elvesztéséhez?
– Sosem fogom elfelejteni azt az érzést. A pánikot, ahogy a groteszk pózba csavarodott, törékeny kis testet nézem a lépcső aljában, hogy mit fognak szólni a szüleim, hogy mit tesznek velem. Nem a halott öcsémet sajnáltam, hanem akkor is csak magam miatt aggódtam, hogy én milyen büntetést fogok kapni. Érti? Mégis milyen önző, szar alak tesz ilyet?
– Úgy éreztem, hogy megfulladok. Hogy menten elhányom magam. Aztán már csak arra emlékszem, hogy rohanok az utcán. Hogy égnek az izmaim, de hajtom magam tovább, minél messzebb onnan.

[just breathe...]

just breathe...

to; Owen Redway

bloodflow

Ahogy végigmérte a dekoltázsomat a medimágusi köpeny alatt, hamar zavarba jöttem. Olyan volt, mintha röntgenszeme lenne, mintha nem csak a szöveten látna át, de a sima bőr alatt meghúzódó, néhány arasszal lentebb lüktető szívet is szemügyre venné. Kényelmetlenül érintett a dolog, de nem akartam szóvá tenni, elvégre korombeli férfi volt... még fiatalabb is voltam nála, és hát, magamnak köszönhettem, hogy felhívtam a figyelmét erre a területre. Ami azt illeti, valahol a zavarba ejtésen túl megmelengetett az érdeklődése. Na persze nem az a fajta, amivel a férfiak a mélyen dekoltált ruhájú nőket figyelik... hanem - bár talán naiv feltételezés volt ez részemről - az a lelki jellegű érdeklődés, amit Owen Redwayből kinéztem. Igaz, ez mindössze a harmadik találkozásunk volt így szemtől szemben, - hacsak a Roxfortban nem találkoztunk korábban... az arcvonásai ismerősek voltak, így meglehet láttam a nagyteremben vagy a folyosókon, elvégre mindössze két évvel járt felettem, de konkrét emlékem nem volt róla azokból az időkből. Ez nem csoda, tekintve, hogy még a kortársaimat is igyekeztem erősen elkerülni, nemhogy a felsőbbéveseket. Fenrir Greyback rokonaként az egyetlen lehetséges stratégia az volt, ha meghúzom magam. Egy életre. A megváltás a név- és személyazonosságváltással csak a Roxfort után jött el számomra, de sajnos ez sem tartott sokáig. Norah halála mélyebbre repített, mint valaha.
Az, hogy itt és most kapaszkodót próbáltam nyújtani egy másik elveszett léleknek, valójában az én mentsváram volt. Ezt persze Redway nem tudhatta, és nem is akartam, hogy valaha megtudja. Szerettem volna egy olyan elfogadó, megnyugtató közeget teremteni a számára, amit megérdemelt, és amiben gyógyulhat. Ahogyan az az összes korábbi páciensemnél is ez volt a célom. Ha sikerrel jártam, ha nem... ahogy az a legutóbbi tragikus esetből oly riasztóan látszott.
De éppen azért voltam itt, hogy ezen - na és Alexej támadásán - túltegyem magam, és újra kompetensnek érezzem magam a szerepemre. És Owen Redway mellett ez egész jól ment eddig... Könnyű volt vele dolgozni, eszes volt és önreflektív, és megértő tekintete a szessönök során akaratlanul gyógyított engem is. Igyekeztem hát a kis kitérő, és egy alig hallható torok-köszörülés után száz százalékosan Owenre és a válaszaira koncentrálni. Ahogy azt előre éreztem, erős falat épített a fájó emlékek köré... Nehogy valójában közel kelljen engednie azokat magához. Ez a túlélési stratégia tökéletesen érthető része volt minden sérült embernél. Ahogy a fizikai sérülés után is képesek rá egyesek, hogy mintegy dobozba zárják a fájdalom érzetét, és elveszítsék a kapcsolatot a testükkel, annak érdekében, hogy ne omoljon össze teljesen a tudatuk és a lélekjelenlétük, pontosan úgy működött ez a lelki traumák esetében. Csakhogy amíg a sebek begyógyulnak, és jó esetben utána a betegek újra kapcsolódnak fizikai testükkel, úgy a lelki sérülések egy életre képesek disszociálni a trauma elszenvedőjét. Ha ez is történt Owennel, úgy szerencsére erre volt megoldás. Pszichomedimágusi technikák és kitartó terápia segítségével sokan vissza tudták nyerni a kontrollt a múltjuk és az életük felett, és ahogyan Mr. Redway elmélyült emlékeiben, egyre biztatóbbnak láttam a helyzetet. A relaxálás megtette a hatását, és végre elkezdtek repedezni azok a falak. Nem tehettem róla, finoman elmosolyodtam, ahogy Owen elkezdett megnyílni a történtekkel és az érzéseivel kapcsolatban. Kifejezetten jó jel volt, hogy fel meri vállalni, bizony arra sem emlékszik már, hogyan nézett ki az öccse. A felejtés, a homályos emlékezés nagyon gyakori reakció iyen erős traumáknál, őszintén szólva már az is csoda, hogy az emlékei - ha kontúrosan is - de egyáltalán megmaradtak ilyen állapotban. Ezt majd később mindenképpen meg akartam említeni neki, de most nem akartam kizökkenteni ilyen információkkal a relaxált állapotból. Némán hallgattam, egészen addig, amíg be nem fejezte az emlékek megosztását, és csak aztán szólaltam meg, rendezve az őszinte kifakadása során immár széles mosollyá húzódó vonásaimat. Elvégre az ilyen mosolyt könnyű kihallani a szavak mögül, és nem akartam őt megzavarni a reakciómmal.
- Nagyon jó, Mr. Redway... Kérem továbbra is lélegezzen mélyeket... És most képzelje el, hogy a mostani, felnőtt énje odalép akkori, összezavarodott, rettegő énje mellé a lépcsőre... És még mielőtt futni kezdene, segítsen neki!
Adjon neki tanácsot, vagy csak lépjen közelebb hozzá, és legyen mellette... Ha az esne jól, ölelje meg azt az ártatlan, bajba jutott, fiatal fiút, és nyugtassa meg... Mentse meg őt... - kértem lágy hangsúllyal, miközben továbbra is elmélyülten koncentráltam a hipnotikus állapot fenntartására, nonverbális varázslattal. Bíztam benne, hogy Owen majd megtalálja a módját, hogy az eddiginél őszintébben meg tudjon önmagának bocsátani. A gyógyulás ugyanis itt kezdődik.

[Az élet mélyvíz, de te evezel]

Az élet mélyvíz, de te evezel

Artemis Greenberry
2004. november 26.

Gyerekként imádtam a szobám falára vetített diaképeket bámulni. Alan és én gyakran aludtunk el úgy, hogy egy-egy unásig ismételt mese egyre fakóbb képkockáit néztük, miközben anyánk a nagyitól örökölt hintaszékben ülve felolvasott nekünk. Varázslatosnak éreztem a sejtelmes fényeket, a hipnotikus hangokat. És ott, a rendelőben ülve, Miss Greenberryt hallgatva, hasonlóan éreztem magam, mint akkor rég, csupán gyerekmese helyett egy valóságos horrorfilm képkockáit festette a nem létező diavetítő koponyám belső falára.
A lépcső tetején álltam. Meg kellett kapaszkodnom a korlátba, mert úgy éreztem, hogy a remegő térdeim menten összecsuklanak alattam. Lebámultam a koromsötét pince mélyébe. A lépcső aljában egy test hevert, kifacsart végtagokkal…
– Nagyon jó, Mr. Redway... Kérem továbbra is lélegezzen mélyeket… – szólt valahonnan messziről Miss Grenberry hangja, tompa zenéjeként a jövőnek, vagy talán egy alternatív idősíknak.
– És most képzelje el, hogy a mostani, felnőtt énje odalép akkori, összezavarodott, rettegő énje mellé a lépcsőre... És még mielőtt futni kezdene, segítsen neki!
Kétségbeesetten néztem körbe, de a ház látszólag üres volt. A férfi, akit vártam, nem jött el...
Kattant a diavetítő, a filmszalag finoman arrébb ugrott.
Rohantam az éjszakában, magam sem tudtam hová. Lángolt a tüdőm, a zoknim lyukassá vált, ahogy cipőtlen talpam újra és újra elrúgta magát a jéghideg betonról. Én csak futottam tovább, és cipőmmel együtt az addig ismert otthonomat is egyre messzebb hagytam magam mögött.
Újabb kattanás, újabb jelenet következett.
A lelátó alatt húztam meg magam, ott kevésbé ért az eső. Hallgattam a műanyag székekre potyogó esőcseppek dobolását. Mintha csak a szurkolók morajlanának – futott át az agyamon. Rettenetesen fáztam, hát még szorosabban magamhoz öleltem a térdeimet. Pont az alatt szektor alatt kuporogtam, amelyben pár évvel korábban végignéztem a kedvenc csapatom, az A.F.C. Cardiff bajnoki menetelését a walesi másodosztályban. Milyen boldog voltam, nem is sejtve, hogy rá pár évre megszűnik a csapat, és hogy én elveszítve a számomra legfontosabb embert, az ő egykori pályájukon lelek menedéket.
Pocsolyában csattanó léptek zaját hallottam. Elszakítottam arcomat a térdem csontos menedékétől, melybe addig fúrtam azt, és a hang irányába fordultam. Egy kócos, borostás, furcsán ismerős férfi állt előttem. Szemei körül apró szarkalábak húzódtak, homloka ráncba futott össze, pedig egyáltalán nem volt idősnek mondható.
– Baj van, kölyök? – kérdezte, miközben bizonytalanul közelebb lépett hozzám. Le kellett hajtania a fejét, hogy beférjen a lelátó alá.
– Teljesen átfagytál – állapította meg anélkül, hogy akár csak hideg bőrömhöz érhetett volna, mintha tapasztalatból beszélt volna, mintha csak hasonlót élt volna át korábban.
Kipattintotta a prémes bélésű farmerdzsekije fémgombjait, és a hátamra terítette a súlyos kabátot. Nem húzódtam el tőle. Magam sem tudom miért, de kicsit sem féltem.
Farmernadrágra hátsó zsebéből egy fapálcát húzott elő, melynek egy intésére pattogó tűznyelvek csaptak fel egy fémkukában, ami pár pillanattal korábban még biztosan nem volt ott. Megbabonázva néztem a táncoló lángokat, és még mindig nem féltem a férfitól.
Ő elmosolyodott, majd letelepedett mellém a hideg betonra.
– Adjon neki tanácsot, vagy csak lépjen közelebb hozzá, és legyen mellette... Ha az esne jól, ölelje meg azt az ártatlan, bajba jutott, fiatal fiút, és nyugtassa meg... Mentse meg őt… – zengett a távolból egy elmosódott hang.
Hosszú percekig csak némán ültünk egymás mellett az ismeretlennel, bámultuk a lángokat, miközben tüdőnk megtelt a tűzből áradó fűszeres füsttel.
– Tudom mit érzel – törte meg végül a csendet. – De nem maradhatsz itt örökké. Nem bújhatsz el a tetteid elől, és nem menekülhetsz örökké a múlt árnyaitól.
Egymásra néztünk a férfival. A kék szemek, amik visszatekintettek rám, az enyémek voltak.
– Vissza kell térned a valóságba, és el kell végre engedned ezt. El... kell... engedned...
A pupillái mintha óriási fekete lyukká nőttek volna, hirtelen magukba szippantottak és én csak zuhantam, téren és időn át, a semmiben lebegve. A tűz hirtelen kialudt és a férfinak nyoma veszett, helyette ott állt a keresztapám, arcán a látható megkönnyebbüléssel, hogy rám talált. Én pedig felugrottam a földről, lelöktem volna magamról a nehéz farmerkabátot, de az már nem volt ott, és a keresztapám karjaiba vetettem magam. Már nem fogtam vissza a könnyeket, amik csak jöttek és jöttek, eláztatva a betont, amin keresztapámmal álltunk.
A diavetítő ismét kattant egyet, ám ezúttal a filmtekercs végére értem. Kinyitottam a szemeimet, és a rendelőben találtam magam, velem szemben Miss Greenberryvel.

[just breathe...]

just breathe...

to; Owen Redway

bloodflow

A legnehezebb önmagunkat megmenteni. Másokat fényévekkel könnyebb. Talán éppen ezért figyeltem visszafojtott lélegzettel Mr. Redwayt, ahogy az emlékein keresztül próbált egyre közelebb kerülni önmagához. Éreztem, ahogy minden egyes lélegzetvétellel próbált egyre mélyebbre és mélyebbre kerülni, odáig, ahol már nem álltak azok a rohadt erős, elpusztíthatatlan falak önmaga és önmaga között. Ahogy a behunyt szemű fiatalember meg-megránduló vonásait figyeltem, akaratlanul is izzadni kezdett a tenyerem. Ez most... kulcsfontosságú pillanat volt a számára. Vannak technikák, amiket meg lehet ismételni, újra elő lehet venni, de ez... amivel most próbálkoztunk, nem tartozott közéjük. Itt és most volt arra lehetősége, hogy spontán kapcsolódni tudjon önmagához, és sikerüljön felülírnia a fekete múltat. Legalább belül. Talán ez nem tűnik olyan soknak, pedig valójában ez... minden.
Mert hiába van kívül minden rendben, hiába tart minket a környezetünk strammnak, sikeresnek, okosnak, tehetősnek, irigylésre méltónak, ha mi valójában sosem cserélnénk önmagunkkal. Ha arra sem méltatnánk magunkat, hogy segítő kezet nyújtsunk annak a - szemünkben - szánalmas valakinek, akik vagyunk. Megkönnyebbülten lélegeztem hát fel, amikor Owennek sikerült élnie a lehetőséggel. És... tudom, elcseszett ezt mondani, de igenis büszkeséget éreztem. Büszke voltam rá. Neki sikerült. Legalább ő mostantól már nem gyűlölte magát annyira. Ahogy a páciens kinyitotta a szemét, és barna zsarátnokai elérték az enyéimet, ezt a büszkeséget és megkönnyebbültséget érhette tetten a pillantásomban. Egy árnyalatnyit talán az én mellkasomra ereszkedő súly is könnyebb lett most. Owennek köszönhetően.
- Ez... nagyszerű volt Mr. Redway. Kiváló munka... Gratulálok - mosolyogtam rá immár mindenfajta visszafogottság nélkül, hiszen most már nem zavartam meg őt a belső munkában. Annak mára vége.
- A relaxációt egy különleges varázslattal én is végig tudtam követni, így pontosan érzékeltem, amit Ön is - magyaráztam neki röviden, honnan tudom, hogy sikerrel járt a hipnózis során.
- Most hogy érzi magát?- kérdeztem aztán, visszarendezve az arcvonásaimat. Nem akartam a látottakat a racionális gondolatok szintjére lehozni, szerettem volna, ha belül még érlelheti őket, ezért nem kérdeztem a hipnózisról.
- Egy pár napig még előfordulhat, hogy amikor alszik, hasonló helyzetekben találhatja majd magát, és tovább oldódhatnak a látottak, illetve más, ehhez az érzelmi szálhoz kapcsolódó traumák. Kérem, ettől ne ijedjen meg, a varázslat segít abban, hogy az érzések kitisztuljanak, és a látottak után mindig meg tudjon nyugodni - néztem rá megnyugtatónak szánt pillantással, majd azon voltam, hogy lezárjuk az alkalmat, és lassan elköszönjek tőle, hisz a mai alkalmunk a végéhez közeledett, amikor... egyszer csak olyan fájdalommal kezdett el égni a varázshegem, mint amikor Alexej belém égette a medált a Hiltonban.
Hangosan felkiáltottam, a dekoltázsomhoz kaptam, majd erősen verejtékezni kezdett a homlokom.
- Ne... Hagyj békén! - kiáltottam a lelki szemeim előtt megjelenő kegyetlen pillantású férfi felé, aki persze a valóságban nem volt jelen. De én most nem a valóságot láttam. Hipnózisba kerültem. Pippens professzor figyelmeztetett minket az óráján, hogy előfordulhat, hogy ha nem elég erős a stabilitásunk, és túl erősen együttérzünk a pácienssel a hipnózis során, akkor utána magunk is újraélhetjük valamely traumánkat. Úgyszólván "behúz minket a látomás..." És velem most pontosan ez történt. A fájdalom miatt lehanyatlottam a székből,  remegve fújtattam a földön térdelve, és közben újra és újra, csukott szemmel, szinte nyüszítve ismételtem: - Hagyj békén! Elég...Eressz!

[Az élet mélyvíz, de te evezel]

Az élet mélyvíz, de te evezel

Artemis Greenberry
2004. november 26.

Zihálva kapkodtam a levegőt, amitől hirtelen régi emlékek tódultak a fejembe, de ezúttal már sokkal elmosódottabban, nem úgy, mint a percekkel korábban átélt látomás során. Egy teljesen más embert láttam magam előtt, aki viaskodva az éjszakánként rátörő rohamokkal, rendesen megküzd minden csepp oxigénért, amit még valahogy a tüdejébe próbál préselni. De az az ember már a múlt, én már sokkal erősebb vagyok – gondoltam magamban, és könnyedén rendeztem a légzésemet, visszatérve immár teljes valómmal a jelenbe, Miss Greenberry rendelőjébe.
- Ez... nagyszerű volt Mr. Redway. Kiváló munka... Gratulálok – mosolygott rám a nő, és nekem egy pillanatra megrándult a gyomrom, amit a szokatlan őszinteség számlájára írtam.
- A relaxációt egy különleges varázslattal én is végig tudtam követni, így pontosan érzékeltem, amit Ön is.
Lassan bólintottam, jelezve, hogy megértettem a mondottakat, bár az igazság az volt, hogy valójában fogalmam sem volt róla, hogy mit jelentenek a szavak. Vajon Miss Greenberry is ott volt velem a kihalt stadionban? Látta az egész jelenetet? Még a síró gyerek énemet is?
- Most hogy érzi magát? - kérdezte aztán, egy fokkal még inkább magamhoz térítve ezzel.
- Jobban… Azt hiszem, könnyebb lettem – feleltem.
De vajon tényleg jobban lettem? - tettem fel magamban a kérdést, bár tudtam, hogy erre csak napokkal, sőt lehet hetekkel később kapom meg a választ, mikor már kellőképp leülepedtek az érzelmek. Egyelőre még nem teljesen fogtam fel, hogy mi történt velem, és bár már nem álltam hipnózis alatt, mégis kótyagosnak éreztem a fejem tőle. Olyan volt, mint mikor az ember hirtelen iszik meg tetemesebb mennyiségű alkoholt, majd először áll fel az asztaltól. Hirtelen a fejembe szaladt minden.
De jó lenne most egy merengő…
Elmosódott hangként hallottam csak Miss Greenberry hangját, ahogy a kezelés utólagos mellékhatásairól beszélt, miközben próbáltam kiűzni fejemből a zümmögő hangokat. Ekkor váratlanul éles kiáltás harsant, én pedig, mintha csak pofon vágtak volna, vagy mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna a nyakamba, egyből magamhoz tértem.
Ott álltam a nő fölött, aki láthatóan elviselhetetlen fájdalmakat élt át, melynek okáról mit sem tudtam. Az agyam azonnal robotpilótába kapcsolt, akárcsak a poszttraumás stressz zavarral küzdő veterán katonák esetében, és hirtelen újból a háborúban találtam magam én is, oldalamon a sebesült társammal.
Miss Greenberry ekkorra már a földön feküdt, keze görcsösen markolta a dekoltázsa körüli részt.
- Hé! Térjen magához! Miss Greenberry! Artemis!
Azonnal a földre vetettem magam, és kezeimet a nő arcára tettem. Próbáltam magamra irányítani a tekintetét, próbáltam belenézni a szemébe, de ez abban a pillanatban lehetetlen volt. Patakzott róla a veríték, szemeiből pedig csak fehér rész látszódott, mintha a szembogarak egyszerűen csak befordultak volna a koponyájába.
- Ne... Hagyj békén! - kiáltotta, bár úgy sejtettem, hogy valaki egészen máshoz szól, engem ugyanis a jelek szerint észre sem vett. - Hagyj békén! Elég...Eressz!
Megragadtam a vállait és ösztönösen rázni kezdtem őt, mintha csak álomból próbálnám meg felébreszteni őt, de a kísérletem teljesen hatástalan volt. Addigra már a teste teljes egésze fölött átvette a hatalmat a roham: kezei önkénytelenül kapálóztak a levegőben, cipője gumírozott talpa pedig fekete csíkot hagyott maga után a padlón a rugdalózástól.
Elrántottam a kezeimet, mert mintha valahol egyszer azt olvastam volna, hogy az efféle rohamoknál csak nagyobb kárt okozunk azzal, ha megpróbáljuk lefogni az illetőt. Ugyanazzal a mozdulatommal pedig a zsebemhez nyúltam és előrántottam a pálcámat, aminek végét rögtön Miss Greenberry mellkasára szegeztem.
- Finite! - kiáltottam.
Csupán remélni mertem, hogy beválik az ötletem...

[just breathe...]

just breathe...

to; Owen Redway

bloodflow

A beleérző varázslat lehetővé tette, hogy érzelmileg végigkísérjem Mr. Redwayt a megkönnyebbülés útjűán. A konkrét látomásait nem láttam, vagy hallottam, mindössze az érzéseit érzékeltem, de azokat maximálisan. A megkönnyebbülést, amit említett, tehát nekem is volt szerencsém megélni, ám ez nem tartott sokáig. Ahogy páciensem hipnózisa elmúlt, úgy kezdődött el az én epizódom. Hamarosan már a földön fetrengve vergődtem, és Alexej arcának apró részletei tolultak az agyamba. A feketén csillogó szempár, a hideg, kegyetlen mosoly, a vérem illatára szomjazó, kitágult orrcimpák... Aztán az arca váratlanul elmosódott, és Fenrir gyűlölt arcvonásai jelentek meg előttem. Az iszonyat és a félelem olyan erővel söpörtek magukkal, hogy azt hittem, sosem térek vissza. Sosem leszek már biztonságban. Nem leszek önmagam. De aztán... a rémálomnak egy pillanat alatt vége szakadt. Hogy ki és hogyan vetett véget neki, azt egyelőre nem tudtam még, kimerülve, zihálva feküdtem a földön, és csak egy kis idő után voltam képes kinyitni a szemem. Akkor fogtam fel, hogy a páciensem térdel mellettem a földön, pálcával a kezében. Úgy látszik, nem segíthetett más, csak ő. Hirtelen elfogyott a szégyenérzet, arra vágytam, bár nem tértem volna magamhoz. De ennek a lehetőségnek sajnos lőttek.
- Öhm... Owen... vagyis, Mr. Redway... - támaszkodtam a könyökömre, és így, félig fekvő pozícióban próbáltam rekonstruálni a történteket. De hiába próbálkoztam, mindössze annyit értem el, hogy elkezdett hasogatni a fejem az emlékek után kutatástól. Egyik kezemmel a fejem után kaptam, megpróbálva elhessegetni a fájdalmat, de ez persze nem így működött.
- Mi történt? - nyögtem ki végül a kérdést Owennek, de a tekintetét gondosan kerültem. Úgy éreztem, nem bírnám elviselni, ha lesajnálást, vagy ami még rosszabb, szimpla sajnálatot látnék benne. Minden erőmet összeszedve megtámaszkodtam a mellettem lévő székben, és felálltam. A varázshegem ugyan már nem égett, csak finoman bizsergett, emlékeztetve az előbbi sokkoló fájdalomra.
- Köszönöm, hogy megmentett... Nagyon restellem a dolgot. Még sosem történt ilyen velem... Azt hiszem, legjobb lesz, ha konzultálok egy medimágus kollégámmal... - mondtam halkan, és közbven továbbra is következetesen mindent megtettem, hogy ne kelljen azokba a melegnető, barna íriszekbe pillantanom. Azt hiszem, ilyen állapotban, bármit is láttam volna tükröződni bennük, az összeroppantott volna. Sebezhető voltam, a fejem hasogatott, a kompetenciám látszatát teljesen elveszítettem, hiszen nemcsak hogy rosszul lettem egy páciens előtt, hanem traumatikus epizódom volt, amiből ő menekített ki. Tudtam, hogy magyarázattal tartozom, de erre most képtelen voltam. Egyszerűen csak... igyekeztem a lehető legrövidebb úton kimenekülni ebből a helyzetből, ami minden létező pszichomedimágus rémálma.
- Még egyszer, elnézést kérek. A további kezeléssel kapcsolatban majd küldök egy baglyot Önnek...
Tudtam, hogy szánalmasan kezelem a helyzetet, de nem volt lelkierőm felvállalni előtte a történteket. Egyelőre azt sem tudtam, hogy ezek után lehet-e még a páciensem. Ezért is fogalmaztam ilyen ködösen, mert mielőtt bármit is folytatnánk, konzultálnom kell Pippens professzorral. Elvégre mégis csak az ő tanítványaként voltam itt, nem járathattam le őt.

[Az élet mélyvíz, de te evezel]

Az élet mélyvíz, de te evezel

Artemis Greenberry
2004. november 26.

Miss Greenberry szétvetett végtagokkal hevert előttem a földön, éppen abban a pózban, amelybe a roham utolsó hullámai rendezték kezeit és lábait. Kétségbeesetten meredtem rá, figyelve a zihálását, és magamban fohászkodva, hogy nyissa már ki végre a szemeit. Múltak a másodpercek, izmaim pedig görcsbe merevedtek a feszült várakozásban. Egyedül a remegő kezem mozdult, melyben a pálca, együtt pánikolva gazdájával, pattogó szikraesőt szórt a levegőbe. Éveknek érzékeltem, mire Artemis végre kinyitotta a szemeit, és egy röpke pillanatra újfent magával ragadtak a vakító íriszek, elfeledtetve velem minden egyebet a szobában.
Hatalmas sóhaj szakadt fel a tüdőmből, majd hirtelen rádöbbentem, hogy az addigi térdeléstől megfájdultak a lábaim. Megkönnyebbültem terültem el én is a földön, kiejtve kezemből a pálcámat, amely így padlóra koppanó ceruzára emlékeztető hangon tovagurult a linóleumon.
- Atyaég, jól rám hozta a frászt – fújtam ki a levegőt a plafont bámulva.
- Öhm... Owen... vagyis, Mr. Redway… - Miss Greenberry megpróbálkozott ülő helyzetbe tornázni magát, majd fájdalmas képpel a fejéhez kapott. - Mi történt?
Magam is felültem, majd aggódó arccal vizslatni kezdtem a nőt, aki azonban gondosan kerülte a tekintetemet.
- Ugyanezt akartam kérdezni.
Még élénken élt bennem az „élmény”, amit egy váratlanul feltörő roham képes okozni az emberrel, és pontosan tudtam milyen érzés nézőközönség előtt megélni azt. Átéreztem a nő szégyenét, habár ezúttal teljességgel feleslegesnek találtam azt.
- Sikoltott, aztán összeesett. Amikor megvizsgáltam, azt kiabálta, hogy eresszem, hogy hagyjam békén magát, de…
Próbáltam kiolvasni valamit a kék szemekből, de Artemis zavartan lesütötte azokat, és én nem is hibáztattam őt érte. Amit az imént láttam, az a múltjának egy féltve őrzött, mélyen eltemetett emléke, illetve annak bizarr visszhangja lehetett. Akaratán kívül engedett magához ilyen intim közelségbe, ám ettől még nem éreztem felhatalmazva magamat arra, hogy a fejében turkáljak. Hagytam, hadd őrizze tovább magában ezt az emléket.
Azt azonban pontosan jól tudtam, hogy ez a roham más volt, mint azok, amikhez jómagam szoktam. Hirtelen tátva maradt a szám a felismeréstől, hogy a szavait talán nem is hozzám intézte, hanem a látomásában megjelenő idegennek.
- …de talán nem is hozzám beszélt – fejeztem be végül sután.
Megkapaszkodott egy székben és felállni készült.
- Hé-hé! Óvatosan!
Egy pillanat alatt talpra ugrottam, és nem törődve az illemmel, meg az orvos-beteg közti szabályok felrúgásával, bal kezemmel megragadtam a karját, jobbomat pedig a hátára helyeztem, mintegy megtámasztva őt. Hideg volt a teste.
- Köszönöm, hogy megmentett... Nagyon restellem a dolgot. Még sosem történt ilyen velem...
Nem nézett rám, én pedig zavarba jöttem a sebezhetőségétől. Éreztem a hangjában, hogy szeretne minél előbb megszabadulni tőlem, amit szintén teljes mértékben megértettem, de viaskodtak bennem az érzések, és nem szívesen hagytam volna őt magára.
- Azt hiszem, legjobb lesz, ha konzultálok egy medimágus kollégámmal…
Hirtelen elengedtem őt, mintha csak tüzes vasat szorongatnék, és éreztem, ahogy elönti a pír az arcomat. A lovagias énem hát legyőzetett, és én két lépést hátráltam a nőtől, mikor talpam alatt vékony tárgyat éreztem. Lenéztem, és megpillantottam a pálcámat, amit a megkönnyebbülés pillanatában ejtettem el. Lehajoltam érte és zsebre tettem azt. Míg ekképp cselekedtem, Miss Greenberry hátat fordított nekem. Kifelé bámult a fényes ablakon, úgy beszélt hozzám, és én megértettem, hogy most neki van szüksége arra a látványra, ami a kezelések során a pácienseknek jár. Bólintottam hát, és a kabátomért nyúltam.
- Még egyszer, elnézést kérek. A további kezeléssel kapcsolatban majd küldök egy baglyot Önnek…
- Nem kell elnézést kérnie – kezem a kilincsen pihent már. - Ég önnel, Miss Greenberry! Köszönök mindent!
Az ajtó kinyílt. Én még visszafordultam egy utolsó mondatra.
- Remélem sikerül feldolgoznia azt, ami odabent emészti.
Az ajtó kattanva záródott be mögöttem.

***

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!