Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet

Way to health with Clarice

Fél szemmel figyelem, ahogy Clarice helyet foglal velem szemben, figyelmem még mindig inkább az édességeken pihentetem. Ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, nyilván nyitottabb és beszédesebb lennék, de minden jó érzés kiöl belőlem ez a hely, meg méginkább az, amiért itt vagyok.
-   Egészségedre. – felelek félvállról, amikor válaszol a kérdésemre, inszomnia? Életemben nem hallottam róla, de nem is szeretném faggatni vele, így ennyiben hagyom, egy poén talán még így késő este is utat találhat, amennyiben nem, hát üsse kavics, nem lesz hosszú a beszélgetés. A figyelmem végül az édességről az asztalra lerakott képregényre terelődik, kicsit aggasztó, hogy a főszereplője is alszik, mi meg ébren vagyunk.
-   Képregény rajongó? – kérdezem, először nem is figyelve az válaszára, miután megkínáltam az édességből, egy bólintás csupán, amivel jelzem és megerősítem, hogy szívesen adok a cukorkából. Miután kiszolgálja magát, hiába foglalkozok a saját édességemmel, kiváncsivá tett, milyen ízűt sikerült kihalásznia magának, először nyugodtan konstatálom, hogy ő is megfelelőt talált, végül az arca olyannyira eltorzul, hogy kibukik belőlem a kuncogás.
-   Lex Luthoros? – kérdezem abbahagyva a nevetést, majd a pólómra nézek. – Gondolhattam volna, hogy ismered a mugil képregényeket is. – válaszolok elismerően, majd a zacskóra sandítottam. – Tehát kettőt. – erősítettem meg el nem fogadott ígéretemet, amit velem szemben megesketett, hogyha rosszat választ, nekem kettőt kell cserébe. Milyen életet élünk, megkínálok valakit és cserébe ilyen feltételeket támaszt. Persze, engem sem kell a szomszédba küldeni hülyeségért, így csak lazán belenyúlok a zacskóba, majd egy szürke és a narancsszínűt magamhoz vettem és be is kaptam őket egyszerre, késlekedés nélkül. Lustán rágtam meg a cukrokat, egyszerre öntött el az öröm és a bánat, arcom lassan mutatott enyhe fintort vacsoratársam felé, majd szám elé téve a kezem köhintettem egyet. – Nem tudom, próbáltad-e már a feketeborsos narancsot, de igen egyéni íze van. – mondtam lenyelve, de mivel kellemetlen volt az íze, így hörpintettem rá egy keveset a sütőtöklevemből. – Robert vagyok. Robert Finnighan. – nyújtottam végül kezet, miután sikeresen eltüntettem arcomról a fintoromat, a számból pedig a feketebors erős, karakteres ízét, ami még most is köhintésre sarkallt.
-   Suliból ismerhetlek? Nagyon ismerős vagy nekem. – teszem hozzá, még mielőtt ő is megmondhatta volna a nevét.

[Robert Finnighan]

Robert Finnighan

A mentollal alapjáraton semmi bajom, de a halnak már a szagától is ki szokott verni a víz. Pedig én aztán nem vagyok válogatós, amit rendszeresen prezentálok a meccseink utáni, nagy mértékű kalóriabevitellel (ami azért rendszeres gúny tárgya, de mit tehetek, ha egyszerűen tényleg ennyire éhes vagyok? Nem beszélve arról, mekkora energiát emészt fel az arany cikeszek kergetése a pályán.) Kész csoda, hogy nem jön vissza a drazsétól gyomrom egész tartalma, de erőt veszek magamon, és nem hagyom, hogy legyőzzön a cukorka. Különösen nem lenne szép, ha ráadásul ingyen volt, mert egy kedves vadidegen a Szent Mungo étkezőjében megkínált vele. Mégis mi baj történhet belőle? Mondjuk a Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsét eleve arra találták fel, hogy megoszd másokkal. Legfeljebb Dumbledore-ról tudom elképzelni, hogy volt olyan elvetemült, hogy csak úgy önmagában elnassolgatta, miközben kitalálta, hogy épp milyen oknál fogva adjon bónusz házpontokat a Griffendél számára, csak mert épp vesztésre állnak önmaguktól. Minden tiszteletem az öregé, nagy koponya volt, az biztos, de roppant érdekes, hogy a Hollóháttal együtt felváltva nyertük meg a házkupákat, miután Dumbi elhalálozott.
- Ja. – felelem, amikor rámutat a képregényemre. A címszereplő az igazak álmát alussza, én azonban képtelen vagyok rá. Jövőre kviddics világkupa, amire hamarosan elindítják a válogatásokat. Jogos az aggodalmam, hogy gurkóba se rúghatok, ha a betegségem miatt itt kell töltenem az időmet. Nem beszélve az utálókról, akik ugye elkerülhetetlenek.
- Valamivel el kell foglalnom magam, ha már visszatérő vendég lehetek a St Mungo Grand Hotel & Spa-ban. – közelebb tolom a képregényt felé. Ha akar, belelapozhat. A noir stílusú magazin egy nyomozóról szól, aki a látomásaival fejti meg a bűnügyeket. Régebben persze inkább a mindenféle szuperhősök hoztak izgalomba, de mostanság jobban szeretem az ilyen sztorikat.
Megemelt szemöldököm jelzi kíváncsiságom, miközben az arcát vizslatom a drazsé-próba alatt. Nyilván az a legviccesebb része az egésznek, amikor a másik valami rossz ízt választ, és ez meglátszik az arckifejezésén. Két drazsé pedig garantálja, hogy ha egyenként nem is szörnyűek, legalább együttesen valami szokatlan kombinációt alkossanak. Így történik ez most is, én pedig elégedetten nyugtázom, hogy a borsos naranccsal a srác kiállta a bátorságpróbát.
- Lex Luthor az egyik legésszerűbb villain, akit valaha írtak. Tehát ezt akár bóknak is veheted. Edevane, Clarice. – nyújtok neki kezet. Az ujjaim szokás szerint kicsit furcsán állnak, de nem különösebben foglalkozom vele. Ha tényleg ő Luthor evilági avatárja, akkor nem akadhat fent ilyen apróságokon. Luthor mégis csak az a személy volt, akinek elsőként eszébe jutott, hogy vajon ki állítja meg Supermant.
- Hát már egy ideje nem járok a Roxfortba. Milyen évfolyamba jársz most? – ha ismer is a Roxfortból, még nagyon fiatal lehetett, amikor én ott végeztem. Talán láthatott a Mardekár csapatában játszani. Vagy ha Mardekáros, akkor én kísérhettem az első napon a csibéket az alagsorba a klubhelyiségbe, és onnan is ismerhet – bár megosztotta velem a cukorkáját, tehát kétlem, hogy egy házba tartoztunk. Nyilvánvalóan a sport hírekből nagyobb eséllyel emlékezhet az arcomra, bár nekem még mindig furcsa ebbe úgy igazán belegondolni. Azért szerencsére nem én vagyok a legtipikusabban legszebb a csapatból, és inkább Ginny az, akiért a tini srácok epekednek.

Way to health with Clarice

Mindig is úgy gondoltam, hogy itt az ember jó kezekben van, tud pihenni, el tudja az itt töltött idő alatt felejteni a gondokat. A rohanást, hiszen hiába van béke, a varázsvilág folyamatosan izeg-mozog és, ha jön a baj, az ember itt a Szent Mungóban végre megpihenhet, olvasgathat legalább addig, míg meggyógyul, hogy aztán visszakerülhessen a mókuskerékbe. Van azonban ezen éjszakán két kivétel, aki nem biztos, hogy megérdemelt pihenésnek éli meg az itt létet, valójában nem tudom, mi az az inszomnia, rákérdezni pedig nem szeretnék, de biztos nem olyan dolog, aminek köszönhetően kényelmesen hátradőlhet valaki és kipihenheti az év fáradalmait. Én is, amikor itt vagyok, azon aggódok, nehogy összefussak valakivel a suliból, felismerjenek, megtudják a titkomat, hiszen békeoszály volnánk, de rengeteg manapság a szekálás, ha kiderülne, hogy mentális gondokkal küzdök, végem lenne.
Sokáig időztem Edevane képregényén, figyeltem a pihenő mozgó figurát, aki a lapok főhőse, de megvallom az őszintét, soha nem rajongtam a mozgóképes könyvekért. Mindig az az érzésem volt, mintha azzal, hogy belelapozok, zavarnám a figurákat, néha pedig magaménak éreztem egy-egy gyilkos pillantást vagy megvető tekintetet. Maradok a síma, mugil képregényeknél, szeretem az egyszerűséget, bár bizonyára nem vagyok akkora rajongó, mint a velem szemben ülő lány, hiszen én nem hoztam magammal ilyesmit, ha lenne nálam, tuti odaadnám neki, hiszen egy Lex Luthor rajongó értékeli a DC világát.
-   Igazad lehet, bár a megszállottsága sokszor elvakítja és szerintem az írók sokszor nevetségesen ábrázolják őt, tuti sokkal okosabb tervekkel is elő tudna állni, de akkor nem Superman lenne a füzet neve, hanem Lex Luthor. – magyaráztam álmoskásan, de annál nagyobb lelkesedéssel. Sose gondoltam volna, hogy a kórházban fogok a képregényekről beszélgetni egy lánnyal és ez nem sztereotípia, inkább tapasztalat.
-   Ha választani kell, inkább Viktor Fries. Az érzelmi okokból való bűncselekmény sokszor keményebb, mint a hataloméhség vagy a világuralomra törés. Gondold át, mit tennél meg egy szerettedért, hogy az újra élhessen vagy megmenthesd őt. – magyaráztam lelkesen, kiváncsi voltam a véleményére a témába, ha már képregényrajongó, biztos van meglátása és remélem ismeri Miszter Zero munkásságát is. A cukor íze a töklének köszönhetően hamar kimegy a számból, habár az emléke még ígyis sokszor fintorra kéztet, akaratlanul kacsintok is háromszor egymás után, mikután nagyot kortyoltam az italból. Ökölbe szorítom a kezem és a combomra csapok vele, aminek köszönhetően kizökkenek és ismét normális beszélgetőpartnerré lépek elő. – Hatodik évfolyam. Bocsánat, a kezelések mellékhatása. – füllentek. Sajnálatos módon muszáj ezt tennem, ha nem akarom, hogy kiderüljön a gondom. Nem lehet tudni, nem ismerem őt jól, hogy megbízzak benne, természetes reakció részemről.
-   Hugrabugba a házam, de ha jó ideje nem voltál a suliban, honnan ismerhetlek? – kérdezem kiváncsisággal, némi játékkal a hangomban, bár mutatóujjamat felé emelem, csendre intve. – Ne, ne mond el, had találgassak. Ha nem találom el, én eszek cukrot, de amint eltalálom te eszel meg egyet. Mit szólsz? – Kérdeztem, majd lenéztem a zacskóra és egy picit talán már meg is bantam a kijelentést, hiszen ha én hármat is hibázok, akkor annyit fogok megenni, míg ha eltalálom, neki csak egyet kell. Nem jó deal, dehát üsse kő, sose az eszemről voltam híres. – Találkoztunk egy Comic Conon? – kérdezte óvatosan, félelemmel telt hanglejtéssel, hiszen, már szinte éreztem a számban a következő cukor rémes ízét. Talán nem jól tippeltem.

[Robert Finnighan]

Robert Finnighan

- Ami azt illeti, – kelek máris az egyik legkopaszabb DC főgonosz védelmére. - Luthornak szerintem sosem Superman elpusztítása volt a valódi célja. Megtörni akarta, és azt, hogy az emberek ne csak egy hőst lássanak benne vakon. És végülis ezt elérte. Ha máshogy nem, akkor a képregények olvasóin keresztül. – elmélkedek. Luthornak mindig voltak háttértervei arra az esetre, ha az eredeti besülne, és mesterien értett ahhoz, hogyan befolyásolja a közvéleményt. Végül persze mindig a hős győzedelmeskedett látszólag, de mondjuk engem egész jól meg tudott győzni róla, hogy nem biztos, hogy jó az nekünk, ha létezik egy ilyen omnipotens valaki, aki állítólag a legjobbat akarja nekünk. Azt hiszem, talán Tudjukki is hasonlóan kezdhette a saját híveinél. Biztosra veszem, hogy nem egyből derült ki nála sem, hogy gonosz, ráadásul megállíthatatlan.
- Pont Fries? Na ezt se hallottam még sokaktól. – vigyorogva belekortyolok a sütőtöklevembe. Elismerésem a srác számára, hogy ismer ilyen neveket, pedig ő nem tartozik a legfelkapottabbak közé – bár annyira nem is ismeretlen talán.
- Jó példa arra, mi történik akkor, ha nincs társadalmi védőháló, és nem foglalkoznak a segítségre szoruló emberekkel. Arkham lakosai ezek az emberek, akikről a társadalom lemondott. De ezért olyan könnyű szeretni őket, nem igaz? – felelem. Nagyon könnyű rokonszenvesnek találni legalább egy-egy gonosztevőt közülük. Tulajdonképpen ők azok eleve, akik eladják a képregényeket. Még gyerek voltam, amikor Caelius az először kezembe nyomott egyet pont itt, a Mungoban, hogy ne unatkozzak. Még akkor, amikor nem voltak biztosak benne, hogy mi is történik velem. Aztán valahogy megmaradt ez. Hiába kezdtem a Roxfortot, és töltöttem annyi időt a gyengélkedőn, azért ezek még mindig izgalmasabbak voltak, mint a mágiatöri.
Legyintek egyet a bocsánatkérésére. A Mungoban vagyunk, ez ilyen. Még szerencse, hogy most legalább nem kancsóvá vált kezekkel kell társalognom, és az is, hogy azon bizonyos incidens óta nem igazán próbálkozom átváltoztatásokkal tanulva az akkori esetből. Nem hiszem, hogy el tudnám kapni így a cikeszt, hacsak bele nem terelem valahogy a kancsó nyílásába azt.
- Hatodik évfolyam, akkor… – számolok az ujjaimmal - …azt azt jelenti, hogy akkor voltam végzős, amikor te elsős. – jutok konklúzióra. Sosem vettem számításba, kinek milyen színű a talárja, és több házból alakítottam ki életre szóló kapcsolatokat, de a Hugrások valahogy kimaradtak ebből a szórásból. Néha Grisamról azt gondolnám, hogy Hugrabugos volt, mert a saját árnyékától is megijedt, szó szerint – de aztán eszembe jut az az incidens, amikor beszökött a Hugrabug klubhelyiségébe. Ott persze sütivel, kakaóval, játékokkal meg üvegezéssel várták. Hetekig csámcsogott mindenki a sztorin, amíg nem jött jobb – például az a buli a Szellemszálláson sokkal frissebb pletykahadjáratot indított el.
- Biztosan láttál a Roxfortban, de szerintem nem innen ismersz. És a Comic Con se rossz tipp, de azért vegyél egyet. – felkönyökölök az asztalra és előredőlök. Szemeim ravaszul csillognak, rókaszerű mosolyom pedig sokat sejtetően nem is rejtik el, hogy élvezem ezt a kis játékot. Adtam az előbb egy jó kis tippet – még ha nem is az én házamban volt, láthatott prefektusként, vagy láthatott a meccseken is a testvéremmel, Caeliussal együtt. A Roxfort után mindketten a Montrose Magpies tartalékosai lettünk, azonban Cael idővel feladta a kviddiccsel kapcsolatos ambíciókat, és inkább elment troll kiképzőnek. Nekem is évek munkája volt, míg teljes értékű játékos lehettem a Hárpiáknál.

Way to health with Clarice

Felvont szemöldökkel hallgatom Clarice véleményét Luthorról, Superman egyik legnagyobb főgonoszáról. Azon gondolkozom vajon mekkora az esélye annak, hogy lány ennyire képregényrajongó legyen, mert ilyenek nem teremnek ám minden bokorban és valószínűleg minden kocka vagy képregényrajongó fiú álma lenne egy ilyen csaj.
Megadóan elmosolyodok és magasba emelem a kezeimet, ezzel magadva magam a véleményének, mert nem elég, hogy szereti a szuperhős füzeteket, de még a meglátásával sem lehet versenybe kelni, Merlinre is, igaza van a csajnak.
-   Megfogtál, sajnálom, hogy nem úgy ábrázolják őt minden kötetben, ahogy te látod a ténykedéseit. – bólintottam, sőt, ahogyan reagálta a Friesról szőt gondolatmenetemet, azon is jót mosolyogtam, ugyanerre gondoltam, ezért is szeretem a DC köteteket, mert olyan mélység van bennük, amit csak azok látnak meg benne, akik nem csak a rajzokat és a füzetet nézik. – Pontosan, gondolom Batman is ezért nem mond le senkiről, bedugaszolják őket az Arkhamba, megszöknek és kezdődik elölről a keringő, ami lehetne unalmas – emelem fel a mutatóujjamat egy pillanatra – de, ha nem próbálnák őket megmenteni, akkor sosem nyerne a szuperhősök által felállított eszme. – fejezem be a gondolatmenetemet, amin egy pillanatra még én is elgondolkozok. Több kötetet kell vegyek a jövőben, Clarice meghozta a kedvem az ismételt olvasgatáshoz és gyűjtéshez. Mostanában háttérbe szorítottam ezen hobbimat a kviddics oltárán, mivel a tanulmányaim félresiklottak, minden erőmmel azon kell legyek, hogy bekerüljek szeretett csapatomba, hogy megmutassam apámnak, hogy nem csak egy áporodott irodai dolgozóként lehet megélni. Nem is értem, hogy gondolta ezt, mikor ilyen jövőt jósolt nekem, holott a kviddics az egyedüli, ami el tudja nyomni a problémámat, ami felszabadít és kiszakít a lustálkodós, nyomott hétköznapokból.
-   Nahát, akkor lehet onnan vagy ismerős és... – magyaráznám, de gyorsan letöri a szarvamat és meginvitál egy cukorra, miután a tippjeim helytelenek voltak. Viszont, ha nézem a dolog jó oldalát, adott tippet, hiszen így második próbálkozásra nem fogom a sulit mondani, pedig az lett volna a következő ötletem. – Hát jó, nézzük. – adom meg magam, miközben a zacskóba nyúlok és meg se nézem, milyen színű cukrot választok, csak benyomom a számba, hogy minél hamarabb letudjam a büntetést. Egy fintorral az arcomon jelzem, hogy ismét sikerült mellényúlnom, lenyelem és olyan gyorsan nyúlok a sütőtöklé felé, ahogy csak lehet, miközben eszetlenül köhögök. – Csípi, csípi, csípi. - legyezem a közben már kinyújtott nyelvemet, de a sütőtöklé sem segít úgy, ahogy azt szeretném, bár enyhíti a fájdalmat. – Valami chilis dolog lehetett. – fújtatok még mindig aprókat kortyolgatva az italból, majd hátradőlök és úgy elmélkedek a következő tippemet, miközben figyelem asztaltársam reakcióját szenvedésemre. – Ha nem a suliból, de nem is comic conról vagy bármi ilyen rendezvényen, akkor nyilván olyan lehetőséget kell fontolóra vegyek, ami a hobbijaimhoz köthető. – gondolkodok hangosan, miközben még mindig legyezem a számat és a sütőtöklevemet kortyolgatom. – Kviddics! Persze, találkoztunk egy meccsen? A világkupán?! – jutott eszembe, hiszen rengeteget járok ki ilyen mérkőzésekre, szinte éves bérletem van a saját csapatom meccseire is. 


 

[Robert Finnighan]

Robert Finnighan

Nagyon jól ismerem a kedvenc képregényeimet, és még inkább szeretett gonosztevőimet. A mi világunkban a valódi gonosztevők, mint Tudjukki meg Grindelwald persze sokkal rosszabbak, ráadásul minden, amit műveltek, öncélú és értelmetlen. Úgy hozta az élet, hogy a házam is tele volt halálfalókkal, meg olyanokkal, akiknek a szüleik is azok. De én sose tudnék bepártolni hozzájuk, hiszem apám részéről vannak mugli rokonaink is. Szerencsére én mindig radaron kívül voltam. Senkinek sem érdeke egy „félkviblit” a seregébe toborozni.
A képregények gonoszaira azonban mindig másként tekintettem. Gyerekkorom óta lebilincselnek ezek a történetek, és mindazok az eszmék, amiket képviselnek. Igazából alapjaiban változtatták meg a gondolkodásmódomat. Ráadásul felvérteztek azzal az önbizalommal, ami ahhoz kell, hogy ne hagyjam magam leuralni az állapotom miatt. Elég jól boldogultam végül is, amihez biztosan köze van annak a rengeteg példaképnek, amiket a történetek vetítettek elém. Caelius biztosan nem gondolta volna, hogy örök életemig kitartó szenvedély lesz abból, hogy egyszer behozott nekem egy képregényt a Mungoba.
- Batman a legnagyobb hipokrata, akit valaha láttam. Imádja büntetni a bűnözőket, élvezi, hogy félnek tőle. De komolyan, konkrétan senkit se tudnék említeni, aki egyáltalán megközelíti ezt a szintű álszenteskedést, sem a képregényekből, sem a való életből. Ami nagy szó, mert még Dumbledore professzor volt az igazgató pár évig, amíg oda jártam. – bár Umbridge is nevezhetne a díjra, jó esélyei lennének. Viszont Dumbledore-ral ellentétben ő legalább nyíltan volt elfogult, ezt pedig fura módon tisztelem benne. Nem igazságos, de az sem az, hogy egész évben összetartásról meg együttműködésről beszél, majd év végén megnyereti a házkupát a Griffendéllel.
Felnevetek a csípősséggel kapcsolatos panaszkodásra, bár nem gonoszan, inkább olyan barátian. Oda is nyújtok egy szelet csokit, amit még a büféből vettem, mert a csípősre már megtanultam, hogy az a legjobb. A legjobb barátom, Greg imád mindenféle fura kaját kipróbáltatni velem, én meg imádok enni, és nem utasítok vissza semmilyen kulináris kalandot. Még ha ez néha ilyen szokatlan ízekkel is jár. Már megtanultam, hogy a csokinál nincs jobb, ami az indiai után csillapítja az érzékszerveidet.
- Már kezdesz közelíteni. – ezzel a lendülettel közelebb tolom magamhoz a mindenízű drazsét. Szegény srác szenvedett már eleget. Az kéne még, hogy valamelyik medimágus rám ne rivalljon, ha esetleg baja lesz tőle. Az kéne még, hogy Romanov itt ordibáljon velem.
- Segítek egy picit. Nagyon kevesen tudják ezt utánam csinálni. – szándékosan egy arany színű drazsét választok. Fene tudja, milyen ízű lehet, de amilyen csillogó, olyan ijesztő titkokat rejthet magában. A mutató és a középső ujjam közé fogom a drazsét, majd a két ujjamat visszafele hajlítom, a természetessel teljesen ellenkező irányba. Mintha nem lennének ott ízületeim, vagy fordítva lennének bekötve a csontjaim. A betegségem buta mellékhatása. Nyilván én együtt élek vele, nekem ebben semmi meghökkentő nincs már benne, de ősszel már volt hüledezés belőle a sportrovatban egy fotóval együtt, hogy mégis hogy a fenében tudom így, ilyen ujjakkal megfogni azt a cikeszt.

// Bocsánat, hogy ennyit kellett várni rám, hetekig beteg voltam, csak a határidősökre tudtam reagálni Most már visszatérek