Varázslati Traumák - Negyedik Emelet

[Lélekvesztő után]

TO; Elliot


2004. február 27.
Lélekvesztő után

Nézem és figyelek. Nézem, ahogy az ágyon fekszik, egyelőre nincs magánál. Majd felébred, hadakozik az orvossal és tudom, hogy nem akar itt lenni, mégis muszáj neki. Nem szólok, mert amíg a vizsgálat folyik, addig nekem itt nincs szavam, és valószínűleg utána is csak azért, hogy itt tartsam. Bármi áron. De én nem az vagyok, akinek ez lenne a feladata.
Mégsem hagyhatom csak úgy itt szenvedni. Legalábbis a földön nem, ezért odamegyek és visszafektetem az ágyba. Akármennyire nem tetszik neki, nem érdekel. Néha nem árt, ha alaposan kipiheni magát az ember egy nagyobb trauma után.
- Túl reagálod… jól vagyok…
- Ha jól lennél, akkor nem a földön fetrengve próbáltál volna kijutni innen. Vagy nem is tudom, mi volt a célod vele.
Közben Agiel felugrik az ágy végébe kicsit nyomatékosítva, hogy Elliot addig biztos nem fog felállni innen és meglépni, amíg mi itt vagyunk. Hogy a távozásom után mi lesz vele, azt nem tudom. De ha holnap visszajövök és nem lesz itt, akkor az már a saját döntése lesz.
- Ez ciki lesz, ha pisilnem kell.
- Tudod, van egy szád és szerintem ki tudod nyitni a megfelelő időben, ha pisilned kell. De hozok ágytálat is, ha kérsz, és akkor jelen állapotodban nem kell a segítségemet kérni, amíg kimegyünk a mosdóba.
Ismerve őt, szerintem előbb teszi tönkre a veséit, minthogy ágytálat kérjen. Ismerem már annyira, hogy tudjam, azért vigyáz magára és túl büszke lenne hozzá. De nem is ez a lényeg, most inkább azzal törődjünk, hogy mégis mi a francért kerülgeti megint a baj. Miért nem tud csak egyszer kimaradni belőle.
- Nem kell testőr… Ne aggódj ennyire miattam. Semmi értelme.
- Ha nem lenne értelme az aggódásnak, akkor nem is tenném. De tudod, amíg megtalál a baj, addig biztos nem fogok leállni vele. Tudod, az nem járja, hogy csak te aggódsz értem, de én ugyanezt nem tehetem. Mert ha legalább a Fraser fiú ott lett volna, akkor még megérteném ezt a kérésed, de így…
Mostanra valahogy megbarátkoztam a tudattal, hogy ő ott van neki, de ebben nagyon sokat segített az, hogy mellette tényleg biztonságban tudhatom Elliotot. És azt hiszem, ez az elfogadás sok mindenben segített. De ettől még nem fogom teljesen elengedni vagy magára hagyni.
- Csak nem akarom megijeszteni Aident…
- Hát, azzal már elkéstél. Szerinted, mikor a Rend a nyomodban van, akkor majd nem fog aggódni miattad? És még véletlenül se mondd azt, hogy nem fogod beavatni ebbe az egészbe, ami a Mágus téren történt, mert akkor személyesen fogom őt felkeresni és megteszem én.
Mélyen a szemébe nézek. Ez most már nem vicc. Az a csuklyás alak megmondta, ha önként nem adják a vérüket, akkor el fogják venni. Ez pedig annyit jelent, hogy állandó veszélyben lesz, mert bármikor lecsaphatnak rá.
- De ha nem fogadsz szót, akkor majd valahogy bejutok közéjük, és elintézem, hogy rád ne vadásszanak. Valószínűleg egyébként is jól jönne egy belsős ember Macmillannek.

◂lélekvesztő▸

2004. február 27

◃ gabe ▹

people need to start
appreciating the effort
I put in to not be a serial killer

style: style of a working day ║ zene: amaranthine

- Ha jól lennél, akkor nem a földön fetrengve próbáltál volna kijutni innen. Vagy nem is tudom, mi volt a célod vele.
Gabe magyarázásától csak jobban megfájdult a fejem. Persze, ha hagyott volna kibontakozni, akkor esetleg lett volna esélyem arra, hogy összeszedjem magam és kijussak ebből az ocsmány szobából... ebből a borzalmas épületből. Amúgy sem volt rá szükségem, hogy vigyázzanak rám vagy meggyógyítsanak. Vagy ezerszer túlmentem már ezen. Ezerszer megpróbált ledönteni valami átok a lábamról, sőt varázstárgy is az őrületbe akart kergetni, de akárhányszor elestem, talpra álltam. Nehezen mozogtam, fájt, de túléltem. Ezt is túléltem volna, ha hazamegyek és Aiden látja, jobban vagyok. Az a támadás nem okozott bennem valódi kárt. Pillanatnyi rosszullét volt. Édes, hogy ezt el is hiszed, O'Mara... Mormogott bennem a hang.
Aztán Agielre pillantottam, aki odapréselt az ágyhoz, Gabriel meg a szabad oldalamon landolt. Ez volt Milton. Mindig tudta, hogyan ejtsen fogságba... bár ő erre talán nem is emlékezett. Még mindig nem jöttek vissza teljesen az emlékei, vagy legalábbis nem említette őket.
- Tudod, van egy szád és szerintem ki tudod nyitni a megfelelő időben, ha pisilned kell. De hozok ágytálat is, ha kérsz, és akkor jelen állapotodban nem kell a segítségemet kérni, amíg kimegyünk a mosdóba.
- Ebben a pillanatban inkább hugyoználak arcon, minthogy segítséget kérjek... - sóhajtottam. Minden tagomban ott égtek a ma történtek. Nem volt erőm még dühösen odavetni sem ezeket a szavakat. Pedig annyira megérdemelte volna. De annyira... mit apáskodik felettem? Oké, régen dugtunk, meg volt közöttünk valami szerelemnek gúnyolt kezdemény, ettől viszont még nincs ehhez joga. Már nem is akartam igazán emlékezni arra, ami akkor volt. Sok volt benne a durvaság, surlódások... rengeteg fájdalom, amiért Aiden akkor elment, Gabe pedig még a családját gyászolta.
Ráadásul még a kapcsolatunk sem volt éppen a legjobb. A surlódások megmaradtak azóta is... és nem akartam, hogy aggódjon miattam.
- Ha nem lenne értelme az aggódásnak, akkor nem is tenném. De tudod, amíg megtalál a baj, addig biztos nem fogok leállni vele. Tudod, az nem járja, hogy csak te aggódsz értem, de én ugyanezt nem tehetem. Mert ha legalább a Fraser fiú ott lett volna, akkor még megérteném ezt a kérésed, de így…
Sóhajtottam egyet megint. Képtelen voltam megszólalni... de ez az egész. Nem kellett volna, hogy Aiden tudjon róla. Valószínűleg ennek is az lenne a vége, hogy felelőtlen voltam. Igen. Beugrottam inni egy-két lángnyelvet, ahelyett, hogy hazamentem volna és ezért történt az egész. Ha azonnal elhoppanálok, nyilván nem találnak rám.
- Hát, azzal már elkéstél. Szerinted, mikor a Rend a nyomodban van, akkor majd nem fog aggódni miattad? És még véletlenül se mondd azt, hogy nem fogod beavatni ebbe az egészbe, ami a Mágus téren történt, mert akkor személyesen fogom őt felkeresni és megteszem én.
Nyeltem egyet. Tudtam, hogy Ben amúgy is odament, hogy szóljon Aidennek. Szóval ha Gabe elmegy, akkor majd az ő aggodalmait kell hallgatnom... de amúgy is. Már régen tudja, hogy mi törént velem. A gyűrű miatt érzett mindent, hiszen pont ezért választottuk ezeket az ékszereket. Összekötnek minket, ahogy az a házasoknál amúgy is helyes.
- De ha nem fogadsz szót, akkor majd valahogy bejutok közéjük, és elintézem, hogy rád ne vadásszanak. Valószínűleg egyébként is jól jönne egy belsős ember Macmillannek.
Kicsit megemeltem a kezem. Pofán akartam verni, de ehelyett a kezem visszaesett az ágyra. Nem volt annyi erőm sem, hogy meglendítsem... pedig megérdemelte volna, hogy arcon legyintsem. Utáltam, hogy már megint olyanokkal fenyegetőzik, ami tudja, hogy fáj. Néha csak megragadtam volna a gallérjánál fogva, hogy megrázzam: nem érted, hogy a hülye bevetésed és az állandó önfejűséged miatt mentünk szét? Nem érted, hogy kitépted a szívem? De hiába is vágtam volna a fejéhez. Nem értette volna meg.
- Hogy lehetsz ilyen érzéketlen barom... - motyogtam és lehunytam egy pillanatra a szememet. - Add ide a pálcámat, hogy leátkozzam az arcod... - dünnyögtem és oldalra nyúltam, hátha elérem az éjjeli szekrényt. Hol máshol lehetett a lucfenyő, ha nem ott? Az ujjaim azonban nem találtak semmit.
- Miért nem érted meg, hogy az életed többet ér ezeknél? - értetlenkedtem, most már amennyire, lehetett, csapkodva a bútordarab felé. Még Agiel is felkapta a fejét. A szemem sarkából láttam, ahogy azt lesi, mikor ad neki Milton valamilyen parancsot.

[Lélekvesztő után]

TO; Elliot


2004. február 27.
Lélekvesztő után
16+

Vajon mikor jön majd rá, hogy nekem nem tud hazudni? Még akkor is, ha nem olvasok a gondolataiban, majdnem úgy olvasom őt is. Persze, ettől még könnyen tud előlem eltitkolni dolgokat, de nagyon kevés az ehhez hasonló esemény. Ha nem személyesen tudok meg tőle valamit, akkor van egy-két ember, aki a Zsebpiszok közből jelent. De ez most nem is annyira fontos.
- Ebben a pillanatban inkább hugyoználak arcon, minthogy segítséget kérjek…
- Ugyan már, annál te sokkal kultúráltabb vagy. Tudom, hogy attól csak rosszul éreznéd magad. Meg aztán a medimágusok sem örülnének neki, ha utána ágyneműt kell cserélniük. Nem szeretik a problémás pácienseket.
De azt hiszem, erről ő is tud. Ha máshonnan nem, az öccse révén mindenképpen. Ami viszont a többi dolgot illeti. A baj megtalálja, akár akarja, akár nem, és most már inkább igen, mint amennyire nem. A vére értékes, és nem csak az apjának, hanem a Rendnek is. Sóhajtok egyet, mert tudom, hogy amennyire felelőtlenül gondolkodik erről, annyival több munkát fog adni nekem és a pasijának is.
Csak nem értem, hogyha ennyi mindenen ment keresztül, akkor hogy veheti ennyire félvállról? Arról nem is beszélve, hogy családja van. Ha a Fraser fiú miatt nem is szedi össze magát, már van egy kislánya, akire szintén tekintettel kell lennie. De erről komolyan fel kéne világosítanom azok után, hogy Forestnél szintén vannak még gyerekei?
Szóval, ha ő nem teszi meg, akkor majd megvédem én a seggét. Komolyan mondom, hogy ha kell akkor ezért összefogok a pasijával is. Van olyan dolog, ami miatt nem tehetek úgy, mintha egy ember nem létezne. A legjobb módja mondjuk az lenne, ha sikerülne beépülnöm. Az jót tenne Macmillannek és Elliotnak is.
Látom, hogy ez nem tetszik neki. Ha nem lenne ennyire gyenge, akkor talán meg is kapnám a magamét, de ideje lenne felnőnie. Vannak olyan események, amiknél érdemes elé menni a történéseknek, és nem megvárni, amíg már visszafordíthatatlan lesz.
- Hogy lehetsz ilyen érzéketlen barom… Add ide a pálcámat, hogy leátkozzam az arcod…
Elkezd matatni az éjjeli szekrényen, de szerencsére elég messze van ahhoz a pálca, hogy ne érje el.
- Azért vagyok ilyen érzéketlen barom, mert kell valami, ami felnyitja a szemed. Így talán megérted azt, hogy mit érezhet a családod, mikor ennyire nemtörődöm módon figyelmen kívül hagyod a veszélyt csak azért, mert korábban már minden szarból kimásztál. Bassza meg, mi van, ha legközelebb nem lesz szerencséd, és itthagyod ezt a kibaszott világot? Mi lesz a lányoddal? A fiaddal? Azt hiszed, hogy nekik nem hiányoznál?
Sorolhatnám még tovább is a tényeket, ha másért nem azért mindenképpen, mert ő sem lesz már fiatalabb. A sok átok, amit elnyelt egy idő után ki fogja készíteni a testét. Vajon miért került most is ide? De legfőképp, ezt ő miért nem látja? Miért nem fogja fel, hogy nem játék, amit csinál?
- Miért nem érted meg, hogy az életed többet ér ezeknél?
- Megértettem. Ezért vagyok most itt, és nem harcolok ellenük a Mágus téren. De te miért nem érted meg, hogy az életed többet ér, mint az a sok szarság, amiben hiszel, hogy majd megvédenek?
Intek Agielnek, hogy maradjon nyugodtan. Ha eléri a pálcát, hogy megátkozzon, legalább befekszek ebbe a kórterembe mellé, mert nem fogok védekezni vagy bocsánatot kérni azért, amit mondtam. De remélem, azért a nagy kalapálás közben felfogta azt, amit mondtam. Az óhaja, hogy őt válasszam és ne a munkám… hát megtettem.
- Elliot, vedd észre te is, hogyha azt akarod, hogy minden úgy legyen, ahogy te akarod, akkor neked is idomulnod kell kicsit. Az eseményeket nem tudod befolyásolni, ha csak szemléled őket. Az utólagos tűzoltás csak átmeneti megoldás.
Ha meg akarjuk fékezni a Rendet, akkor ideje lesz egy kis előnyre is szert tenni.
- Megígérem, hogy nem fogok önként jelentkezni egy ilyen munkára, rendben? De nem fogom végignézni, ahogy tőled elvesznek mindent. Ezt gondolom megérted.

◂lélekvesztő▸

2004. február 27

◃ gabe ▹

people need to start
appreciating the effort
I put in to not be a serial killer

style: style of a working day ║ zene: amaranthine

-  Ugyan már, annál te sokkal kultúráltabb vagy. Tudom, hogy attól csak rosszul éreznéd magad. Meg aztán a medimágusok sem örülnének neki, ha utána ágyneműt kell cserélniük. Nem szeretik a problémás pácienseket.- Jegyezte meg Gabe. Mondjuk abból sejthette, mennyire érdekelnek a kibaszott medimágusok, ahogy megforgattam a szemeimet. Problémás páciens? Mégis mit vártak, mikor Elliot O'Marát zárták be ide? Még a hülye is tudta, hogy nem leszünk puszipajtások és amúgy nem is érdekelt különösebben.
- Pont lefosom a medimágusokat. - Feleltem végül is mégis csak. A kapcsolatunk megváltozott, ő megváltozott és ezzel együtt persze én is. Néha olyan érzésem volt, mintha nem is ismerne... ami nem lepett meg önmagában. Miért is emlékezne rám? Én voltam pont az, amit elfelejtett. A kapcsolatunk, mintha meg sem történt volna, pedig bennem sebet hagyott. Kiváltképpen az, ahogyan hozzám állt a végén. És akkor volt még képe azt mondani, hogy majd beépül a Rendbe és küzd ellenük. Mégis minek? Hogy megint megsérüljön vagy meghaljon? Az egy dolog  volt, hogy az én érzéseim szart sem értek neki.
- Azért vagyok ilyen érzéketlen barom, mert kell valami, ami felnyitja a szemed. Így talán megérted azt, hogy mit érezhet a családod, mikor ennyire nemtörődöm módon figyelmen kívül hagyod a veszélyt csak azért, mert korábban már minden szarból kimásztál. Bassza meg, mi van, ha legközelebb nem lesz szerencséd, és itthagyod ezt a kibaszott világot? Mi lesz a lányoddal? A fiaddal? Azt hiszed, hogy nekik nem hiányoznál?
A fiammal. Gabe semmit sem tudott. Persze nem is nagyon ültünk le csevegni olyanokról, minthogy Nat Forest életéből inkább kivontam magam. Az az élet a múlté volt. Mindenkinek könnyebb volt, ha egész egyszerűen kimaradtam belőle. De nem akartam fájdalmat mutatni. Éppen elég volt ennyi érzelmi zsarolás egy napra ebben a kapcsolatban. A gyengeségem amúgy is lefoglalt. Nem értem el a pálcámat, amikor meg már azt hittem, hogy meglesz, kisiklott az ujjaim közül és egész egyszerűen lebucskázott a padlóra.
- Megértettem. Ezért vagyok most itt, és nem harcolok ellenük a Mágus téren. De te miért nem érted meg, hogy az életed többet ér, mint az a sok szarság, amiben hiszel, hogy majd megvédenek?
Nyeltem egyet.
- Milyen szarság? - kérdeztem dühösen, mintha érthetné ezt az egészet. Nem érdekelt a folytatás. Nem érdekelt, hogy azt mondja majd, hogy ezt az egészet csak önfeláldozással lehet majd legyűrni. Én nem küzdöttem a Rend ellen, egészen addig, míg nem a szeretteimbe akartak kárt okozni.
- Elliot, vedd észre te is, hogyha azt akarod, hogy minden úgy legyen, ahogy te akarod, akkor neked is idomulnod kell kicsit. Az eseményeket nem tudod befolyásolni, ha csak szemléled őket. Az utólagos tűzoltás csak átmeneti megoldás.- Magyarázta. Nem értettem, mit vár tőlem. Bólintsak rá, hogy jól van, menjél és ölesd meg magad? Gabe egy harcigép volt, nem megfontolt. Ez már többször is kiderült. Én sem voltam megfontolt, ebből kifolyólag mi hullanánk el az elsősorban. Az auroroknak kéne ezt megoldani, nem nekünk.
Fáradtan sóhajtottam egyet. Lehunytam a szemem, hogy még úgyis érezzem, mennyire szédülök.
- Megígérem, hogy nem fogok önként jelentkezni egy ilyen munkára, rendben? De nem fogom végignézni, ahogy tőled elvesznek mindent. Ezt gondolom megérted.
Aztán kinyitottam a szememet és megint az ő zöldjeibe néztem.
- És mégis mit vársz tőlem? Én mit tegyek? Én csak kívülről tudom szemlélni ezt az egészet. Amint a gömb közelébe kerülök, a testem ezer darabra akar szakadni... - kezdtem bele a mondandómba, de újra sóhajtanom kellett a megviseltségtől. - Nem foglak odaengedni.
Tudtam, hogy a szavaim nem sokat érnek persze, ha ő megint önfejűen belerohan a bajba, mintha muszáj lenne neki. a tenyerem a combjára fektettem és rászorítottam - már amennyire tudtam, talán nem is volt igazán szorítás.
- Neked is meg kell értened valamit. Te egyedül sosem fogod megoldani ezt vagy tönkre tenni a rendet. - Sóhajtottam fel újra fájdalmasan. Egy pillanatra lehunytam a szememet, mielőtt folytattam volna: - Kell valamit találni, amivel a közelükbe mehetek. Amitől nem érzem ezt a szaggató érzést... és akkor... akkor megpróbálhatjuk őket együtt eltenni lábalól.

[Lélekvesztő után]

TO; Elliot


2004. február 27.
Lélekvesztő után

Emlékszem, mikor egy küldetés után pont fordítva voltunk a szobában. Akkor én voltam a beteg, és ő jött vigyázni rám. Most akármennyire is ellene van, fordított a helyzet és nem is fog addig megváltozni, amíg nem vigyáz magára. Valahogy meg kéne értetnem vele, hogy ne vegye félvállról a veszélyt. De mégis miként? Ha fenyegetem, akkor megsértődik, és a végén megint összeveszünk, ha viszont kérem, akkor meg nem vesz komolyan. Szóval csak sóhajtok, majd lesz, ahogy lesz.
Mondjuk nem gondolom, hogy ehhez a beépülés lenne a legjobb módszer, főleg akkor, ha az én vérem nem elég jó. Bár, ezt még ki tudja megmondani, valahogy nem sikerült megcsapolniuk, amit melegen ajánlok nekik. Vagyis, az egy teljesen más helyzetet eredményezne, nem tudom mi lenne a legjobb helyzet. De addig is, amíg kitalálom, hogy mi legyen, jobb ha nyugton maradok. Mindenkit ez nyugtatna meg. Augustot és Elliotot is. Engem viszont az nyugtatna meg, ha őket biztonságban tudnám, és ez nem lehet úgy, hogy céltábla van rajtuk.
Figyelem, ahogy a pálcájáért nyúlkál, és nem, egyáltalán nem áll szándékomban segíteni neki. Nem azért, mert félnék, hogy leátkozza a fejem, inkább azért, hogy továbbra is nyugton maradjon amennyire csak lehet.
- Milyen szarság?
Azt hiszem, a békesség érdekében erre a kérdésre nem válaszolok. Jobb lesz mind a kettőnknek. Persze, ha szeretné, akkor nagyon szívesen kifejtem, de most jobb lenne inkább a nyugodtabb vizekre evezni a témát. Pont ezért, megígérem neki, hogy nem fogok marhaságot csinálni a beépüléssel, és a saját szakállamra történt nyomozással.
- És mégis mit vársz tőlem? Én mit tegyek? Én csak kívülről tudom szemlélni ezt az egészet. Amint a gömb közelébe kerülök, a testem ezer darabra akar szakadni…
- Akkor ne menj a közelébe. Ne tegyél olyat, amivel felkelted magadra a figyelmet. Csak ennyit kérek.
Tudom, hogy ez sem könnyű, főleg, mert a legtöbb esetben a tanúvallomások alapján csak belecsöppennek az események közepébe. De ha ezt nem is tudja vagy tudom megakadályozni, akkor is, kövessen el mindent annak érdekében, hogy távol maradjon tőle. Azt hiszem, hogy ennyi még azért teljesíthető. Cserébe én se fogom szándékosan keresni a bajt.
- Nem foglak odaengedni.
- Nem is kell, nem megyek én sem. De te is beláthatod a saját tapasztalataid alapján, hogy sokszor nem kérnek engedélyt ehhez. Te is csak belecsöppensz az események sodrásába, és én is a másik oldalról. Aurorként nem nézhetem azt, hogy te szenvedsz, a kollégáim dolgoznak és megpróbálják megállítani őket.
Hagyom, hogy a kezét a combomra tegye. A kezem én is ráteszem az övére, egy kicsit meg is szorítom. Azt akarom, hogy tudja, mellette állok. Majd együtt kitaláljuk a következő lépést mind a kettőnk érdekében. De valóban csak kettőnk érdekében?
- Neked is meg kell értened valamit. Te egyedül sosem fogod megoldani ezt vagy tönkre tenni a rendet.
Kicsit megingatom a fejem. Elliot valamit elfelejt. Én soha nem vagyok egyedül és most nem a kutyákra gondolok.
- Én nem vagyok egyedül. Itt vagy te, a testület és van néhány szívesség, amit be tudnék hajtani a Zsebpiszok közből is.
Van, de nem szívesen használnám fel akkor, amikor még kérdéses a siker. Plusz a legtöbbjük nem tartoznak akkora szívességekkel, hogy életveszélybe sodorják magukat. Szóval esélyesen ott egy ilyen akció után én lennék az, aki adós maradna. Az pedig nem lenne jó felállás a részemre.
- Kell valamit találni, amivel a közelükbe mehetek. Amitől nem érzem ezt a szaggató érzést… és akkor… akkor megpróbálhatjuk őket együtt eltenni lábalól.
Sóhajtok egyet. Igaz, ez lenne a legelső lépés, de mégis mi lenne az a lépés.
- Ismerik a nevedet, ki tudja még mennyi információt tudnak rólad. Akár csapdába is csalhatnak, kihasználhatják a gyengeségeidet a céljuk elérése miatt. Az nem lenne elég, hogy lepecsételjük a véredet, hogy sehogy se férjenek hozzá, és ezzel érdektelenné válj, vagy ne találjanak meg.
Lesz min gondolkodnom, és talán kikérem majd August véleményét is. Talán neki eszébe jut valami. Nekem csak alap medimágusi ismereteim vannak, ami szükséges egy harctéren. Aztán eszembe jut valami.
- Mit tudsz a férjed véréről? Ha Benjamin vére megfelelő, akkor esélyesen a testvéréé is. De ha az övék jó, akkor Rosie is célpont lehet. Ahogy az öcséd is.
Sóhajtok egyet. Fel kéne térképezni, hogy mégis mi az a pont, ami megkülönbözteti Elliotot a többiektől. Főleg a Fawcett lánytól. Ha genetikus, akkor talán lehet valamit tenni az elkerülés és védelem érdekében.

◂lélekvesztő▸

2004. február 27

◃ gabe ▹

people need to start
appreciating the effort
I put in to not be a serial killer

style: style of a working day ║ zene: amaranthine

Gabe zöld szemeiben most is ott csillogott az mély, megfejthetetlen valami, ami annak idején rávett, hogy megcsaljam Aident. Akkor meg akartam tudni mit rejteget, mik a titkai és ki ő valójában, azonban ez az érzés mostanra odáig fajult, hogy nem mindig értettem meg teljesen. Most is összezavart. Az előbb még azt szajkózta, hogy tenni kell valamit, nekünk. Nekünk. Nem az auroroknak. Aztán hirtelen olyan választ kaptam, ami ennek szöges ellentétére utalt: - Akkor ne menj a közelébe. Ne tegyél olyat, amivel felkelted magadra a figyelmet. Csak ennyit kérek.
Mit akarsz tőlem, zöldszem? Ezt kérdeztem volna. Nem faggattam inkább. Féltem csak még mélyebbre ásnék, még jobban belezavarodnék, hiszen az agyam egészen eltompult a ma történtektől. Szinte éreztem, amint zsibbad minden gondolat mögött. Csupán annyit mondtam neki, hogy őt biztosan nem engedem oda.
- Nem is kell, nem megyek én sem. De te is beláthatod a saját tapasztalataid alapján, hogy sokszor nem kérnek engedélyt ehhez. Te is csak belecsöppensz az események sodrásába, és én is a másik oldalról. Aurorként nem nézhetem azt, hogy te szenvedsz, a kollégáim dolgoznak és megpróbálják megállítani őket.
Hülyeség volt, hogy megpróbáltam megállítani. Még a tenyerem is a combjára fektettem a szavaim megerősítéseként. Annyira megkérdeztem volna tőle, mit is akar valójában, de most tényleg. Megküzdeni velük, vagy hagyni, hogy Macmillan, a háború nagy hőse azt tegye, amiért alkalmazták. Máskor én is belevetettem volna magam a küzdelemben, de ez más volt. Éreztem, ahogy az a furcsa mágia a bőröm alá szökik és megpróbál belülről elpusztítani. Össze akart szó szerint roppantani.
A tenyere a kézfejemen landolt. Kicsit megszorította az ujjaimat, én pedig csak sóhajtottam egyet.
- Én nem vagyok egyedül. Itt vagy te, a testület és van néhány szívesség, amit be tudnék hajtani a Zsebpiszok közből is.
Nekem is lett volna néhány szívesség, amit behajthatok, esetleg hívhatnám Aident és az embereit, de nem. Most inkább azt választanám, hogy a lehető legmesszebb legyen mindenki a Rendtől. Nem akartam bajba sodorni a családomat. Mindannyian megsínylették a háborút és mindenkin nyílt sebek tátongtak azóta is. Nem volt szükség erre. Mi ott, Észak-Írországban elég távol voltunk a londoni balhéktól.
- Ne akarj ennek a közepébe kerülni... - suttogtam még mindig kicsit erőtlenül. A hüvelykujjammal megsimítottam a lábát kicsit. Nem tudom miért, úgy hittem, talán egy kis kedveskedéssel visszatarthatom ezektől a beteg gondolatoktól.
- Ismerik a nevedet, ki tudja még mennyi információt tudnak rólad. Akár csapdába is csalhatnak, kihasználhatják a gyengeségeidet a céljuk elérése miatt. Az nem lenne elég, hogy lepecsételjük a véredet, hogy sehogy se férjenek hozzá, és ezzel érdektelenné válj, vagy ne találjanak meg.
Lesütöttem a szememet. Nem csak velem kellett volna foglalkoznia, hanem azzal is, hogy ő ne legyen szem előtt. Egyszer már majdnem belehalt egy küldetésbe, elvesztette az emlékeit rólam is... és akkor beküldik mindennek a közepébe. Nyugalomra lenne szüksége inkább.
- Mit tudsz a férjed véréről? Ha Benjamin vére megfelelő, akkor esélyesen a testvéréé is. De ha az övék jó, akkor Rosie is célpont lehet. Ahogy az öcséd is. - És megint előre rohant. Valahogy nem éreztem, hogy ez az egész csak és kizárólag a vérről szólt volna. Az csak egy eszköz volt, ám sokkal mélyebben gyökerezett ennél.
Felpillantottam a plafonra, mintha valamiféle választ várnék onnan, mit mondhatnék Gabrielnek. Le kellett volna csesznem, hogy ne lovalja bele magát ennyire... de valójában, még mindig ez volt a jobbik helyzet. Én már álltam volna fel, hogy lemészároljak mindenkit, amiért bántotta valakit, aki nekem fontos. Fejjel menni a falnak, ahhoz értettem. Tervezgetéshez, ötletekhez nem.
- Kár ebbe belemenni egyelőre... - Feleltem halkan és elhúztam a kezemet tőle. Már kezdett kellemetlen lenni a helyzet és amúgy is, ha Aiden benyitna, nem ezt kéne azonnal meglátnia. Tudom, hogy az évekkel ezelőtt történtek miatt még mindig fúj zöldszemre. - A vér csak egy része ennek.
Nyeltem egyet. Gyengének és betegnek éreztem magamat, tudtam, hogyha nem ülne az ágyam szélén, akkor sem tudnék megmozdulni. Megint csak kiesnék belőle, rá a padlóra... ő meg szedhetne össze.
- Csak ne hajtsd őket. Ne robbants ki háborút, mert ez még nem az. - Dünnyögtem és megint a szemébe néztem. Azok a zöld, hideg szeme. Még mindig nem igazodtam ki rajta. - Ez nem a te dolgod, nem is az enyém... mi kis halak vagyunk a vízben, ha kell nekik a vérem, ha nem.

[Lélekvesztő után]

TO; Elliot


2004. február 27.
Lélekvesztő után

Figyelem őt, ahogy itt fekszik az ágyon. Korábban én támaszkodhattam rá, most neki kéne rám, de ez már nem valósulhat meg. Csak annyit tudok tenni, hogy támogatom, ameddig lehet. Amíg kettesben tudunk lenni, és azután is. megfogadtam, hogy többet nem választom a munkámat, és tartani is fogom magam hozzá.
Tudom, hogy nem szeret itt lenni, de mégis idekerült. Muszáj volt, mert akármennyire is szeretné, ezt otthon nem tudta volna elintézni, helyrehozni magát. Mégis így nagyon esetlennek tűnik. És kicsit mókásnak is, mennyire ellenkezik a helyzettel, amibe került. Persze, valahol megértem, de ez a helyzet megváltoztathatatlan. Most már legalábbis.
Látom rajta, hogy valami nyugtalanítja. Akármennyire is próbálom megnyugtatni, ez a valami nem hagyja neki.
- Ne akarj ennek a közepébe kerülni…
Mit mondhatnék erre? Az ami megnyugtatná, nem feltétlenül van összhangban azzal, ami az igazság. De az igazság az, hogy…
- Nem akarok a közepébe kerülni. Rád és a hozzám közelállókra akarok vigyázni.
Augustra, Metzre és mindenkire, akik nekik fontosak. Én akarok lenni az a pajzs, ami megvédi őket a Rendtől. Ahhoz pedig, hogy ez bekövetkezzen, a közepében kell lennem, mert csak így lehetek egy lépéssel előrébb, mint ők. Így pedig csak annyit tudok ígérni, hogy szánt szándékkal nem keresem őket, nem jelentkezem olyan feladatokra, ami veszélybe sodorhat. De információt szerezhetek.
Megfogom a kezét, igyekszem megnyugtatni, ahogy ő is teszi ezt. Tényleg érzem, ahogy megnyugszom. Azt hiszem, beletörődött abba, hogy itt kell lennie egy kicsit. Még nem jött el az ideje annak, hogy beavassam valami nagyon fontosba. Majd, ha felgyógyul akkor.
- Kár ebbe belemenni egyelőre… A vér csak egy része ennek.
- Ebben igazad lehet.
De akkor ez még több kérdést vethet fel, amire meg kell találnom a választ. Vagyis találnunk, akár kettőnknek, akár a Macmillannek, ha előrébb akar jutni ebben az ügyben.
Hagyom, hogy elvegye a kezét, bár nem vagyok biztos benne, hogy kellőképpen sikerült megnyugtatnom… megnyugtatnunk egymást.
- Csak ne hajtsd őket. Ne robbants ki háborút, mert ez még nem az.
- Nem, ez még nem háború, de ha rövid időn belül nem történik valami, akkor az lesz belőle. Egyelőre sikerül kordában tartani, és a Rend is csak alkalmanként csinál felfordulást, ami csak fenyegető, de ha megkapnak minden információt, akkor be fognak indulni, ez nem kérdés.
A kérdés inkább az, hogy akkor mi hol fogunk tartani? Nagyon lemaradva, vagy sikerül valamennyire felkészülni? Elég lesz az egyén védelme vagy társadalmi szinten kell lépni?
- Ez nem a te dolgod, nem is az enyém… mi kis halak vagyunk a vízben, ha kell nekik a vérem, ha nem.
- Bárcsak tényleg ilyen egyszerű lenne.
Még egyszer nem választom a munkámat vele ellenben, és senki mással ellenben sem. De egy éles helyzetben tényleg meg tudom tenni? Mi van, ha adott pillanatban muszáj lesz döntenem, és az sok mindenre lesz kihatással?
- Te se vagy képes nyugton a fenekeden ülni, ha a szeretted bajban van. Szerinted bármelyik szeretted nyugton lesz, ha te bajban vagy?
Itt nem csak saját magamra gondolok, inkább mindenkire. Egy valamiben a társadalom hasonlóképpen reagál, az pedig egy szerettünk veszélyhelyzettől való megóvása.
- Akármilyen kis halak is vagyunk, sajnos nem csak szemlélői az eseményeknek. Megváltani talán nem váltjuk meg a világot, de ahhoz hozzájárulhatunk, hogy jobb hely legyen. Ehhez pedig elég az, ha normálisan élünk meg minden napot, ami adatott nekünk.

◂lélekvesztő▸

2004. február 27

◃ gabe ▹

people need to start
appreciating the effort
I put in to not be a serial killer

style: style of a working day ║ zene: amaranthine

Gabe érintése kicsit megnyugtatott. Nem azért, mert a védelmére van szükségem, hanem mert talán még vagyok neki annyira fontos, hogy hallgasson rám. Tudtam, hogy eltávolodtunk egymástól... és nem is kellett volna senkire féltékenynek lennem, aki a közelében van. Végül is én döntöttem úgy, hogy elengedem őt, mert még egyszer nem éltem volna túl azt az őrületet, amit a mellette töltött idő jelentett. Folyamatosan veszélyben volt, én meg csak ülhettem a házba, várva, hogy mikor nem jön vissza. Az az élet nem illett hozzám, ahogy én sem illettem bele az ő világába.
- Nem, ez még nem háború, de ha rövid időn belül nem történik valami, akkor az lesz belőle. Egyelőre sikerül kordában tartani, és a Rend is csak alkalmanként csinál felfordulást, ami csak fenyegető, de ha megkapnak minden információt, akkor be fognak indulni, ez nem kérdés.
Információk? Bőven nem arról volt itt szó. Mást kerestek, fogást. Valami olyan fogást, amivel mindenki fölé kerekedhetnek és a kis főhadiszállásukból központot csinálhatnak. Hogy minek a nevében jártak el? Csak a jó élet tudta, még talán ők maguk sem. Találtak egy ritka erős varázstárgyat, amivel az embereken kísérleteztek.
- Bárcsak tényleg ilyen egyszerű lenne.
- Ilyen egyszerű, Gabe, csak te akarsz ebbe többet látni. - Sóhajtottam. Mindig ez a fene nagy önfeláldozás és mélabú volt ott a szavai mögött. Néha megráztam volna, hogy ne koncentráljon már ennyire rá egy-egy ügyre. Jelenleg azonban még az is nehézséget okozott, hogy elhúzzam tőle a kezemet.
-  Te se vagy képes nyugton a fenekeden ülni, ha a szeretted bajban van. Szerinted bármelyik szeretted nyugton lesz, ha te bajban vagy? - kérdezte. Minek? Minek kezdjük megint? Legszívesebben az arcába kiabáltam volna. Ehelyett csak lehunytam egy pillanatra a szemem és mély levegőt vettem.
- Akármilyen kis halak is vagyunk, sajnos nem csak szemlélői az eseményeknek. Megváltani talán nem váltjuk meg a világot, de ahhoz hozzájárulhatunk, hogy jobb hely legyen. Ehhez pedig elég az, ha normálisan élünk meg minden napot, ami adatott nekünk.
Hát ezért halt meg akkor is majdnem, amikor együtt voltunk. Jobb hellyé tenni a világot? Na persze... majd éppen én fogom? Ez esélytelen volt. Nem azért, mert életképtelen gyökér lennék, hanem mert egész egyszerűen nem voltam elég jó ahhoz, hogy olyat tegyek, amit Gabe vár. Egy tolvaj vagyok. Nem fogom kockáztatni az életemet, inkább jó messzire megyek.
- Ne kezdjük ezt újra... csak menj most el, jó? Nyugodtan akarom megvárni a férjemet. -Jelentettem ki, mert ez egy meddő vita volt. Már megint felhozta, már megint, pedig azt mondta, hogy ne csináljak semmit, most mégis úgy dörgölte az orrom alá, mintha ott kéne állnom mellette az első sorban a harcban. Gyáva sosem voltam, sőt őrült voltam ahhoz, hogy rá lehessen erre venni... de volt egy kislányom, aki miatt előbb kellett gondolkodnom, mint cselekednem. Most haltam meg majdnem! Azt hittem agyvérzést kapok, ő meg itt harcokról meg jobb világról beszél. Ez a világ egy mocsok, és mindenkinek a maga jóságát kell megkeresnie benne, nem megmenteni saját magától.
- Ennek a beszélgetésnek semmi értelme, Gabe. - Tettem hozzá.

[Lélekvesztő után]

TO; Elliot


2004. február 27.
Lélekvesztő után

Fáj itt látnom őt, és rossz érzés az, hogy a Rendről beszélünk, mert tudom, hogy talán soha nem értünk majd egyet ezzel kapcsolatban. Egyben sikerül dűlőre jutnunk. Az pedig az, hogy mind a kettőnknek erősen ajánlott az, hogy vigyázzunk magunkra.
- Ilyen egyszerű, Gabe, csak te akarsz ebbe többet látni.
- Talán igazad van.
Annyira nincs információnk a Rendről, és tudom, hogy sokan nem heverték ki még Tudjukki rémuralmát. Hogyan lehetett volna kiheverni, ha lényegében azonnal érkezett is a következő ellenség? A terror, amit alkalmaznak a lehető legjobb szó erre. Aki szerintük megfelel, retteg, hogy mikor kapják el. Aki még nem esett nekik áldozatul, retteg, hogy mikor fog. Senki sincs biztonságban, szóval szeretnék többet belelátni mindenbe ezzel az üggyel kapcsolatban, mert akkor talán fel tudok készülni. Mert megelőzni nem tudom.
Próbálom megértetni vele, hogy ebben az ügyben ne csak a jelennek éljen, hanem tervezzen kicsit. Ha sokat nem is, pár napra, talán pár hétre. Biztosítsa be magát, a családját. Úgy érzem, ez egy olyan remény marad, ami soha nem fogja elérni a célját. Ez az egész értelmetlennek tűnik a számára, látom rajta. És bevallom, kicsit bele is fáradtam, hogy győzködjem. Úgyis azt csinál, amit akar.
- Ne kezdjük ezt újra… csak menj most el, jó? Nyugodtan akarom megvárni a férjemet. Ennek a beszélgetésnek semmi értelme, Gabe.
Felállok az ágy széléről. Látom rajta, hogy bármiféle szó felesleges lenne. Elfáradt, pihennie kell. Túl sokáig maradtam.
- Rendben. Most elmegyek, de majd kereslek. Tudni akarom, hogy vagy.
Mert akármi is van köztünk, Elliot nem közömbös számomra. Nem tudok úgy tenni, mintha nem lenne az életem része. Mintha nem lett volna soha fontos nekem, hiszen még most is fontos. És pont ezért van valami, amiről nagyon szeretnék vele beszélni.
- Ha jobban leszel, mindenképpen beszéljünk. Nem erről, nem a Rendről, de valami fontosról.
Azt akarom, hogy tudja, már nem vagyok egyedül. August fontos nekem, a legfontosabb jelenleg. Elindulok kifelé a szobából, de az ágy végében még megállok, szólok Agielnek, hogy ideje indulni.

Köszönöm a játékot.