Varázslati Traumák - Negyedik Emelet

Ez a krónikus rontások, ártások, helytelenül alkalmazott bűbájok kezelésének helyszíne. Időnként azonban kevesebb sikerrel, vagy minden pozitív eredmény nélkül végződnek a kezelések.

A mágikus fantom
A West Endes látogatás folytatása - Mágikus Szeszély Osztály

2001. 08. 22.

To: Cherub Willbutch

Kínos egy dolog ez a Szeszély, de meg kell hagyni, egész jól sült el Serena első kalandja vele. Cherub igazán kedvesen szóval tartotta, és hogy barátságos invitálása utána nő még bepillantást is nyerhetett a mugli színház világába. És Serenát teljesen lenyűgözte, amit látott. Remélte, hogy nemsokára újra lesz alkalma egy színházi előadásra eljutni.
Az Operaház Fantomja története is foglalkoztatta. A szerelmi háromszög, az emberi lélek rejtett titkai, mind nagyon érdekes témának bizonyultak, és végig szóval tartották a Mágikus Szeszély által összekötött párt. Akarva-akaratlanul is megkedvelte Cherubot az este folyamán. Igazán udvarias férfi volt, mindig odafigyelt a nőre, és egy kicsit meg is nyílt neki. Serena igazán jól érezte magát ezen az estén, és kicsit sajnálta, hogy hamarosan vége lesz.
Cherub a Szent Mungóba hoppanálta őket. Serena egészen kicsi korában volt itt utoljára, amikor véletlenül elsült a kezében édesanyja varázspálcája, és az egyik keze komolyan megsérült. De hála a medimágusoknak, semmi maradandó sérülést nem szenvedett el. A kisebb betegségeit vagy az obszervatórium orvosa kezelte, vagy a Roxfortban volt beteg, és ott gyógyították meg.
Érdeklődve nézett körbe, először a recepción. Úgy érezte, elég félelmetes, ahogy fogadják az embereket: rögtön emlékeztetik őket, bármennyire is az életük része a varázslás, millióféleképpen félresikerülhet, akkor pedig nincs más megoldás: segítséget kell kérniük. Cherubot nem kellett útba igazítani, habár a recepción ülő boszorkány a magazinjából felnézve megpróbálta. Serena nem tudta elfelejteni azt a bárgyú mosolyt, amit a nő a jóképű medimágusra villantott. De a férfi nem foglalkozott vele, valószínűleg ő is már alig várta, hogy felszabaduljon a kényszerű kötelékből.
Cherub a negyedik emeletre kísérte Serenát, és ott a Mágikus Szeszély Osztály felé vették az irányt. Serena inkább nem is nézett körbe, nem akarta látni, milyen hatása lehet egy ártásnak vagy átoknak. Inkább csak a férfibe karolva lépegetett. Nem mert megszólalni, tudta, hogy a kórházban illik csendben lenni. És egy kicsit izgult is, mi vár rá. Állítólag csak egy egyszerű varázslat, de mi van, ha mégsem. Ha valami komolyabb beavatkozásra lesz szükségük.
Megbízott Cherubban, mégis voltak kételyei. Még sosem találkozott korábban a Mágikus Szeszéllyel, de a férfi elég határozottnak tűnt már az elején is. Minden rendben lesz. - hajtogatta magában.
Aztán végül odaértek a megfelelő ajtó elé, Cherub pedig mintha otthon lett volna, belépett a helyiségbe. Úgy tűnt, ezen az esti órán, ők az egyetlen páciensek, így az ügyeletben lévő medimágus rögtön velük tudott foglalkozni.
-Remélem rendben leszünk. - suttogta azért Cherubnak, megnyugtatást remélve a férfitól.

A mágikus fantom



2001. 08. 22.

to; Miss Fawley

öltöny

Cherub azon nyomban megnyugodott, ahogy sikerült a Mungóba hoppanálniuk. Ez a hely gyakorlatilag az otthona volt, minden apróság nyugtatóan hatott hát az idegrendszerére: a fehér falak, a szürke medimágusi talárt viselő kollégái, és a tiszta, szappanszerű illat, ami körbelengte a helyet. Cherub magabiztosan ment hát a recepcióhoz, ahol új boszorkány kolléga ügyelt épp, akit még sosem látott itt, ezért lehetett, hogy a vörös hajú nő megpróbálta útbaigazítani.
- Köszönöm, de ismerem a járást. Itt dolgozom - hadarta, tudomást sem véve a rávillantott csábos mosolyról,  rögtön továbbindulva a szeszély osztály felé. Ott szerencsére senki nem várakozott előttük, így nyugodtan beléphettek a rendelőbe. De előtte még Serena odasuttogta neki:
- Remélem rendben leszünk - mire Cherub megállt egy pillanatra az ajtó előtt és finoman megsimította a boszorkány vállát a saját kezével.
- Ne aggódjon, jó kezekben leszünk! - ígérte, aztán kinyitotta az ajtót, maga elé engedve a hölgyet.
- Nocsak, Cherub  és... - nézett a párosra megdöbbenten Cherub kollégája, Igor Wars.
- Ön itt? Mi történt? - kérdezte továbbra is meglepett arccal a középkorú, pocakos varázsló.
- Szép estét, Igor! Ő itt Serena Fawley, véletlenül botlottunk egymásba az utcán... és hát, gondolom nem is kell magyaráznom, mi történt ezek után - felelte Cherub, majd egy kis szünetet tartott, hogy Serena is megszólalhasson.
- Persze értem én... a legjobbakkal is megesik. Elnézést a zavaromért kisasszony, csak meglepett, hogy most nem medimágusként, hanem páciensként látogatott ide hozzánk a kolléga... de ne izguljon, hamar túlesünk a dolgon! - intézte Serenához szavait igen közvetlen módon a medimágus, akit általában véve nagyon kedveltek a betegei.
- A szeszély miatti szétválasztás már rutineljárásnak számít nálunk - kacsintott bátorítóan Serenára.
- Nem kell semmit tenniük, csak hunyják be a szemüket, és képzeljék el, hogy szépen-lassan szétválnak a karjaik, és szabaddá válnak. Én közben elvégzem a szétválasztó varázslatot, és minden szépen rendben lesz - magyarázta az eljárást Igor, amit Cherub már ismert, hiszen előfordult, hogy ő is elvégezte már ezt a varázslatot.
- Nos, kezdhetik is! - adta ki az utasítást a varázsló, aki nonverbálisan végezte el aztán a varázslatot. Willbutch izgatottan behunyta a szemét, és úgy tett, ahogy a kollégája mondta. Ha Serena is követte ebben, akkor mindössze egy perc leforgását követően érezhették, ahogyan finoman melegedni kezd a karjuk azon a ponton, ahol összeragadt, majd mintha egyszer csak felolvadna, természetesen módon elvált egymástól a két kar. Tanulságos élmény volt ez a férfi számára, aki az eljárást eddig csak és kizárólag medimágusi szempontból ismerte. Most, hála a Szeszély szeszélykedésének, páciensként is megtapasztalhatta a szétválasztást, s ez rendkívül hasznos tapasztalat volt számára. Cherub megkönnyebbülten sóhajtott hát fel, amikor a folyamat befejeződött, és hálásan mosolygott a medimágusra.
- Nagyon köszönjük Igor! Nem is tartunk fel, további jó munkát! - köszönte meg a segítséget, majd ha Serenának nem volt ellenvetése, kivezette őt a rendelőből.
- Látja? Tényleg simán ment - nézett felszabadultan a boszorkányra. Jó érzés volt végre úgy mozognia, ahogy akart, mégis valahol sajnálta, hogy véget ért közös fogságuk, olyan jól érezte magát Serena társaságában.

A mágikus fantom
A West Endes látogatás folytatása - Mágikus Szeszély Osztály

2001. 08. 22.

To: Cherub Willbutch

Ahogy a Mágikus Szeszély Osztály felé haladtak, Serena megállapította, hogy a portás boszorkányon kívül Cherubot nagyjából mindenki ismeri a Szent Mungóban. Ez mondjuk nem volt meglepő, hiszen itt dolgozott. A lány hálás volt, amiért nem álltak meg a portánál, hanem célirányosan haladtak a megfelelő osztály felé.
Gyorsan be is kerültek a medimágushoz, akit Cherub Igornak nevezett. Középkorú, normális fickónak tűnt, és nagyon kedvesen mondta el, mit is kell várniuk, hogyan kell tenniük, hogy szétválaszthassa őket a Mágikus Szeszély okozta kénytelen kapcsolatukból.
Serena behunyta a szemét, ahogy a medimágus kérte, és nagyon erősen arra gondolt, hogy mennyire jó lenne már végre szabadon mozgatni a karjait. Jó volt a Cherubbal töltött este, tényleg élvezte minden percét, de valószínűleg még jobb lett volna, ha szabadon tudtak volna mozogni, és nem kellett volna egymás karjaiba kényelmetlenül kapaszkodni.
Egyszer csak melegséget érzett a karjában, és egyre nagyobb részét tudta szabadon mozgatni. Szó szerint felszabadító érzés volt. Amit teljesen szétváltak Cherubbal, Serena kinyitotta a szemét, és boldogan mozgatta a karját, ami bizony eléggé elmacskásodott. Kicsit megmasszírozta, és átmozgatta, majd hálásan nézett az Igor nevű férfira.
-Köszönjük szépen uram, és további nyugodt estét. - mosolygott rá a medimágusra, majd Cherubot követve kimentek a vizsgálóból.
Egy pillanatra mindketten megálltak a folyosón, kicsit tanácstalanul. Így hogy szétváltak egyikőjük sem tudta először, mit is kezdhetnének maguktól. Igazából már tényleg nem volt semmi, ami összekötötte volna őket, de Serena nem akart csak úgy eltűnni. Jól érezte magát Cherubbal, jól szórakozott az este, és egy kicsit remélte, hogy a férfi is hasonlóképpen érzett.
-Én... Köszönöm, hogy elvitt a színházba. - kezdett bele végül a lány. - Nagyon jól éreztem magam. Meglepett, hogy a mugli színház ennyire szórakoztató tud lenni. Igazából sosem értettem a mugli dolgokhoz, szóval ez most felnyitotta a szememet. Sajnálom, hogy eddig nem volt részem ilyen élményben.
Amíg Cherub válaszára várt, azon gondolkodott, hogy nincs kedve még hazamenni. Lassan már éjfél felé járt az idő, de nem volt fáradt vagy álmos, még hajtotta az adrenalin, amit a Mágikus Szeszély okozta galiba okozott benne. És úgy érezte, tartozik a férfinak, amiért elvitte színházba, ott szórakoztatta és utána még kedvesen is állt hozzá, amikor a Szent Mungóba kellett jönniük.
De mégis úgy érezte, olyan furcsán venné ki magát, ha elhívná egy italra. Ugyanakkor, most arra vágyott, hogy továbbra is a férfi társaságában legyen, hogy ilyen udvariasan bánjanak vele, még akkor is, ha ez csak egy estére és a helyzetnek szólt. Messze volt még attól, hogy gyengéd érzelmeket tápláljon a férfi iránt, nem ez volt a helyzet, egyszerűen csak jól esett egy értelmes, komoly, felnőtt férfi társaságában lenni. A Roxfortban csupa vele egykorú vagy nála fiatalabb férfi vette körül, az elmúlt egy évben pedig nem a nőt, hanem a munkatársat látták benne a férfiak. Most kicsit többnek érezhette magát, így összeszedte a bátorságát, és megkérdezte:
-Lenne kedve még egy vajsört meginni az Abszol úton? Persze csak akkor, ha holnap nem kell korán dolgoznia jönni. Ez esetben semmiképpen nem szeretném feltartani.
Serena kíváncsian várta a férfi válaszát.

● abyss ●


Gabriel
2002. február 14.

outfit

when no one else
chooses to stay,
i will…
i will.

Miamerlinmocsosfasza?! Ez hogyan történt? Ez hogy a picsába történt? A gondolatok őrülten kattogtak a fejemben, ahogy a kezemben szorongatott undorító, szívecskés tasakkal rontottam be a Mungó recepciójára. Nagyjából mindenkit félre löktem, közöttük egy bibircsókos boszorkányt is, aki azzal a lendülettel húzott rám a retiküljével. Nem számított, hogy éppen a fejem búbján ért célba és ezzel nyilván tönkre tette a hatalmas gonddal készített frizurámat… amivel azt hittem, hogy megünnepelhetjük a Valentin-napot – hangozzon akármilyen nyálasnak is. Jó, jó… tegyük hozzá, nem terveztem azt, hogy majd rózsaszirmokat szórok az arcába és folyamatosan azt hajtogatom, hogy de imádom. De minimum, hogy bezabáltattam volna vele egy csomag vágykeltő csokit, hogy jól szórakozzunk… erre mi a szar van? Egy vidra odajön nekem, hogy Milton fél lábbal a sírban van… mi a picsa!
– Húzzon a francba már! – Üvöltöttem a recepcióssal dumáló öregasszonyra. – Ez itt élet halál kérdése! – Csapkodtam meg a pultot, hogy a nagydarab, fehér talárba bújt banya végre rám nézzen.
– Mr. Forest! – Csillant fel a szeme.
– Elliot O’Mara vagyok. – Javítottam ki, nem mintha abban a percben nem éppen leszartam volna, hogy Nat nevén szólítottak. Ő rángatott ide állandóan, még azzal is, hogy lyukas az a nyamvadt fogam. – Gabriel Miltont akarom látni most azonnal! Egy-kettő, nyanyuskám! – Csapkodtam meg újra pultot, ezúttal teljesen félre lökve a nyavalyájáról panaszkodó öregasszonyt. Valami olyasmit magyarázott a hátam mögött, hogy: „Azt hiszi, lefeküdt egy sztárral és máris elsőbbséget élvez! Mocskos fajta!”
– Mi tart eddig?– förmedtem rá, mikor még mindig valami papírdarabokkal szöszmötölt. Kurvára nem értem erre rá, miközben az egyetlen ember, akit egy kicsit is jobban érdeklek egy kis szórakozásnál itt van romokban… és még csak tele sem tömhetem Verica-féle csokival.
– A Varázslati Traumák osztályán van… negyedik emelet. De csak a hozzátartozóknak… – Kezdte, de meg kellett állítanom. Nem volt időm ilyen jelentéktelen szarságokkal bajlódni, miközben ez a helyzet állt fenn. A helyem Milton mellett volt, aki ráadásul Daniel osztályán feküdt, tehát még annyira nem is volt rossz a helyzet.
– A férje vagyok. – Jelentettem ki és felemeltem a kezemet, amin éppen volt egy gyűrű, persze rohadtul rossz helyen. – Azonnal mondja meg a szobaszámát!
– A 151-es szobában helyezték el, a kezelő medimágus Daniel O’Mara. – Magyarázta és akkor esett le neki, milyen vezetéknéven mutatkoztam be neki. Nem volt időm, hogy kivárjam mire a néma tátogásból valami értelmes szó is kibukik. Ezért hát, hátat fordítottam neki és elsiettem, újra letarolva jó néhány embert. Negyedik emelet, mert miért is ne kéne felgyalogolnom a sérült lábammal annyi lépcsőn. Nem számított, hiába fájt, csak rohantam, mint egy idióta szerelmes gyerek, aki attól fél, most veszít el mindent, ami pár napja a világa közepét jelentette.
Szinte túl könnyen találtam meg a 151-es felirattal ellátott ajtót, ahol Milton neve is fel volt tűntetve. Gondolkodás nélkül téptem fel, hogy szinte azonnal elkapjam a zöld tekintetet, mielőtt lecsapott az Elliot tornádó. Nem… egyelőre nem Gabriel volt a célpont, hanem az a két nővérke, akik éppen körülötte sürgölődtek.
– Húzzanak ki. Most. – Jelentettem ki, de akkor megláttam a párnáját. Volt rajta valami fos, a takaró túl gyűrött volt. – Ez most komoly? milyen sarlatánok maguk? Azonnal hozzanak neki tiszta ágyneműt, amit lehetőleg nem egy hippogriff csőréből rángattak ki! – Üvöltöztem most már olyan frekvencián, hogy még a torkom is belefájdult.
– Mr…
– Elliot Milton. – Közöltem a mihez tartás végett. – Húzzanak el! – Ismételtem meg, erre már láthatóan megszeppentek annyira, hogy kisétáljanak a kórteremből és kettesben maradjak Gabriellel. Ekkor fogtam csak fel, milyen szarul néz ki és minden indulatom, minden dühöm most rajta csattant: – Miért csináltad ezt?! Baszki, Gabe…– Ó igen, utálja, ha így hívom, de most nem gondolkodtam. Nem volt időm kedveskedni, miközben a bőgés és az idegösszeomlás kerülgetett és igen MIATTA.

[Elliot]

Elliot
2002. február 14.

Fél nap. Vagy egy? Megkérdezte a dátumot, de kicsúszott a tudatából és nem tudja belőni pontosan, mégis mennyi ideig feküdt öntudatlan állapotban. Abban sem biztos, hogy nem a medimágusok tartották-e mélyálomban, hogy megvédjék a pszichés terheléstől, amit az a sérülés okozott. Nem biztos abban sem, hogy jelenleg ébren van. De legalább életben. Az jó. Ugye?
Ugye.
Tudata pontról-pontra próbálja összefércelni magát, apró szilánkok közül egyesével szedegetve össze mindazt, ami elveszett.
Nem emlékszik mi történt. De arra igen, hogy újra és újra O'Mara nevét hallja és bár többször is kérte már, hogy hozzák ide neki, mindig valami idegen pasas toppan be nála. Valahonnan ismerős. Nem a hangtónus, kimondottan csak a vonások. Talán fényképről látta? Lehet. Nem érti igazából miért ez a fickó jön ide újra és újra, amikor kategorikusan közölte, mit akar. Azt sem érti, miért van itt O'Mara, ha nincs itt. Ugye? Ő sem érti a logikát, sem azt miért biztosítja a fickó, hogy ő itt van. Újra és újra.
Mintha érdekelné?
Mi a fasz baja van itt mindenkinek.
Nem érti igazán azt a fehér kötözést sem rajta, ami szorosan fogja a felsőtestét, rengeteg... rengeteg fekete szimbólummal fölfestve. Tanult rúnaismeretet. Valamikor régen, de most nem tudja értelmezni a szegycsont alól meginduló, sűrű, apró méretből induló, majd egyre elhatalmasodó, zárt körben csapdába ejtett spirált. Azt az eszeveszett pánikot, amivel hirtelen négyen fogják le, amikor megpróbál hozzáérni. Azt érti.
Az ember így reagál valamire, amitől fél. Hmh.
Ez el kellene, hogy gondolkodtassa, de Mr. Ittvagyok megakadályozza ebben. Frusztráltan mordul, ahogy megint rátelepedik a sötétség.

A következő ébredésre már egy fokkal tisztább a feje. Eléggé ahhoz, hogy pálcát ragadjon, mielőtt a megveszekedett boszorkányok körülötte kapcsolnának. Csak Mr. Ittvagyoknak van annyi esze, hogy felismerje a patrónusbűbájt és megakadályozza a többieket, mielőtt valaki valóban kárt okozna. Az a bűbáj... soha nem érezte még ennyire megterhelőnek, pedig sokat. Nagyon sokat kellett küzdenie azért, hogy megfelelő emlékhez nyúljon. Valamikor régen. Évekkel... nem. Évtizedekkel ezelőtt.
Mostanra elég egyszerűen éreznie, amit akkor érzett. De a boldogság-érzetét mintha valami súlyos, nehezen moccanó dolog zabálná benne fel lassan, biztosan... mintha a mágiáján élősködne. Mégis... mit művelnek vele hm?
"Mungo" "sérülés" - nagyjából ez a két szó, amit értelmesen ad át az aprócska gyerekvidrának, a többi kusza és értelmezhetetlen orosz, sellő és koboldnyelv elbaszott mixtúrájaként megy keresztül. Valójában kiegyensúlyozott mennyiségben szerepelnek azok a szavak, csak éppen megfejteni volna sokkal nagyobb energiabefektetés, mint amit a vidra váratlan megjelenése, majd sebes eltűnése engedélyez is Elliotnak.
Gabriel ellenben valószínűleg sikeresnek ítéli az akciót, mert megnyugszik és hagyja magát visszaküldeni az öntudatlanságba. Valaki elkobozza tőle a pálcát. Valaki meg fog halni ezért.

Ez alkalommal az üvöltés hangjára ébred. Szemöldökei összeszaladnak, ahogy a fülébe beerőszakolja magát az az ismerős hang azon a nagyon ismeretlen frekvencián.
A zöldek felnyílnak, néhány pillanatig csak némán bámul a plafonra, ahogy eljut a tudatáig a lényeg. Elliot. Milton.
Hmh.
Hmmmmmmmh.
Mégis. Mennyi ideig aludt? És hogy nem emlékszik erre? Persze, pillanatnyilag nagyon. Nagyon sok mindenre nem emlékszik. Vagy hát. Honnan tudja az ember mennyi mindenre nem emlékszik, ha egyszer... nem emlékszik. Milyen elbaszott gondolatmenet.
- Mr. Milton. Kérem semmiféleképpen ne nyúljon a rúnákhoz! Egyikük sem! - Hallatszik még egy viszonylag bátrabb, sokat megélt idős ápoló hangja Elliotnak címezve mielőtt ő maga is elhagyja a kórtermet jobb meggyőződésével ellentétben. Kérdés sem lehet, hogy azonnal mennek riasztani Mr. O'Marát. A másikat.
Mostanra kezd derengeni a szituáció.
Pillantása megtalálja a mandulavágású szemeket és már majdnem. Majdnem elmosolyodik. A dühös hangra viszont összevonja szemöldökeit újra.
- Mit csináltam? - Kérdez értetlenül. Mégis... mire nem emlékszik?
Pillantása zavarodottan kutatja azokat a sötét íriszeket próbálva rájönni, mit művelt. Látja milyen állapotban van.
- Elliot, mit csináltam? - Ismétli meg újra a kérdést ezúttal már sokkal több balsejtelemmel és meglehet kissé talán túl gyorsan próbálja felnyomni magát az ágyról, mert a következő pillanatban felnyüszít és összerándul.
A kötözés még mindig ott feszít rajta, keze pedig automatikusan rándul, hogy lenyúzza magáról. De ezúttal sokkal tisztább a feje, mint korábban, ujjai megállnak pár milliméterre a sebet takaró fehér anyagtól és inkább visszahanyatlik a párnára keményen rászorítva az ágy peremére.
- Mi a fasz ez?! - Sziszegi, ahogy levegőhöz jut, kicsit megemeli a fejét, hogy lenézzen a gyomorszájára. Bármit is műveltek vele, az nem olyasmi, amit ettől az O'Marától kellene kérdeznie.

● abyss ●


Gabriel
2002. február 14.

outfit

when no one else
chooses to stay,
i will…
i will.

Nem veszíthetlek el, baszki… miért csináltad ezt? Néztem rá, könnyes szemekkel, nem értettem, mi történik velem, miért vannak rajta rúnák… miért néz ki sápadtan és gyengének. Azok a zöldek, mintha nem is úgy csillogtak volna, mint máskor. Még csak most lett az enyém… és máris meghal? Ezt nem engedhettem, meg kellett gyógyítanom. Közelebb léptem hozzá, nem érdekelt, mit mondott az ápoló, meg akartam érinteni a rúnákat, a sérülését, hogy elvegyem a fájdalmát és inkább én tűrjem.
– Mit csináltam? – kérdett vissza értetlenül. Valami nagyon nem volt rendben.
Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott, a könnyek kifolytak a szememből. Egyenletesen haladtak végig, benedvesítve az arcom mindkét oldalát, majd elérték az állkapcsom vonalát, hogy aztán a nyakamon át bejussanak az ingem alá. Erőtlenül tettem egy lépést, bénán szorongatva a giccses, szíves csomagot.
Képtelen voltam megszólalni. Csak bámultam a zöldekbe, teljesen elmerülve mindabban, amit éppen éreztem. Aggódalom, fájdalom, félelem… Koncentrálj, meg kell mentened. Meg kell mentened! Gyerünk, Elliot! Mondj valamit! A hang korholt, de én nem tudtam kinyitné még egy pillanatig a számat.
– Elliot, mit csináltam? – Ismételte meg a kérdést. Láttam, ahogy mozdul, ahogy összerándul és egy pillanattal később már úgy vetettem magam oda az ágyhoz, hogy a vállára simítsak és segítsek neki legalább kényelmesen hátradőlni.
– Merlinre… Gabe, maradj nyugton… – Suttogtam felé, még engem is meglepett a gyengédség a hangomban, amivel próbáltam ott tartani a gyűrött, piszkos párnán… amit mindjárt lecserélnek és mindjárt jobban lesz. – Ssssh… – próbáltam csitítani, de még egy rohadt puszit sem tudtam adni neki, mert hirtelen, mint a zsebgyanuszkóp elkezdett bepörögni. Mi a szar van az összes félholt emberrel? Mi?! Aztán csak visszahanyatlott a párnára és az ágy oldalát kezdte szorongatni.
– Zöldszemem… – Suttogtam tovább, nem tudtam, mennyire hatásos, de úgy tűnt teljes a pánik. Most kelt volna fel? Éppen azelőtt, hogy beléptem ebbe a rohadt kórterembe? Mindenesetre lesz miről elbeszélgetnem Daniellel ezekről a nyamvadt középkori módszerekről. Manapság már annyi erősítő bájitalt lehet vásárolni, de ha csak a patikánkból hoz el ingyen egy-egy üveggel, Milton már jó eséllyel talpon lenne. Február 12-én sérült meg, két napja… két nap alatt itt tartanak, hogy alig van magánál.
– Mi a fasz ez?! – sziszegte, s kicsit megemelte a fejét, még mindig magát figyelve. Nem akartam, hogy pánikba essen még jobban, ezért odaléptem, még közelebb, mint előbb. A tenyereim közé vettem az arcát, hogy megemeljem úgy a fejét, hogy rám nézzen. Lehajoltam és hosszan megcsókoltam. Csak eközben esett le a kérdéseinek a háttere… nem emlékszik. Nem emlékszik arra a napra, de rám igen… meg arra, hogy együtt vagyunk… ugye?
– Ez egy nagyon elbaszott kezelési technika. – válaszoltam és odafurakodtam az ágy szélére. A karján simítottam végig, bár sokkal szívesebben érintettem volna a mellkasát, az izmos hasát… de ezeket most elrejtette félig-meddig a kötés. – Mire emlékszel? A Palacsinta nap megvan? – Kérdeztem, ahogy ujjaim a nyakán vándoroltak végig, mikor végre a csomagot letettem a kis éjjeliszekrényre az ágy mellett. Hüvelykujjam az ajkain cirógatott végig. Túlsebzettnek tűnt. Kicsinek… én pedig meg akartam védeni. Olyan régen éreztem ilyet… még emlékeztem, mikor de távolinak tűnt. Eddig Gabriel volt nagy és erős, neki kellett óvnia engem.
– Két napja volt. Azután elmentél valami melót csinálni… és úgy volt, hogy ma találkozunk és együtt töltjük a Valentin-napot. Aztán jött a vidra.– Sóhajtottam és előre hajoltam annyira, hogy benyúljak a kis csomagba, kivegyek egy csokit és benyomjam a szájába. Talán jót tett volna neki egy kis cukor. Túlsápadt volt. – Ezért idehoztam az ajándékot… és nem, nem a csoki az ajándék… hanem én. – Suttogtam felé, reméltem, hogy ez a kis flört kicsit megnyugtatja. Akárhogy is, ahogy elhúztam a szájától az ujjamat, lenyaltam róla a maradék édességet. Végül is, attól függetlenül, hogy kóstolónak volt kitéve, egész jó íze volt.
– Be is csomagoltam magam. Tetszik?– Néztem magamra, majd vissza a szemeibe.

[Elliot]

Elliot
2002. február 14.

Nem érti, mi történik, de jelen állapotában nem is engedheti meg magának, hogy szerteágazó gondolatmenetet futtasson le a témában, egyszerűen csak ráfókuszál erre az egyetlen egy jelenetre, ahol a könnyek végül kibuknak a mandulavágású szemekből és őszintén. Nagyon. Nagyon sok mindent el tud képzelni hirtelen, hogy milyen szörnyűséget követhetett el a férfivel szemben, de azok közül egy sem közelíti meg azt a lehetőséget, hogy a másikra az Ő állapota lenne ilyen hatással. Miért is gondolna rá... jó 16, lassan 17 éve nem volt senki, aki ilyen szintenaggódott volna az épségéért. Persze ez nem teljesen igaz, ugye? Ott volt Warren, aki mentora, barátja és jóformán apja volt a Roxfort Ostromáig. Ott van Metzger, aki minden egyes heg történetét ismeri a testén és aki egészen biztos benne, hogy járt már nála. De az esetükben... egészen más volt a reakció milyensége, a helyzet kezelésének módja. A hozzáállás. Ők hozzászoktak, hogy ilyen állapotban lássák, hát soha nem is adtak ilyen súlyú érzelmi reakciót.
Nincs igazán alapja feltételezni, még ha az üvöltözésből össze is rakhatná a képet... még ha idővel nyilvánmeg is teszi, most a hirtelen felülés egyszerűen csak kiszaggatja az információkat a fejéből, ahogy az az undorító, parazitális fájdalom mozdulni kezd benne és ő elsápad.
Valójában még csak... nem is esik pánikba. Ujjai azért marnak az ágy fémjére, hogy ellent tartson annak a hideglelős, idegen érzésnek ami megkövetelné, hogy két kézzel kaparja ki magából, amíg nem marad más a helyén csak egy lyuk, amibe egy elégedett sóhajjal beledögölhet.
Érzékeli a gyengédséget, de csak részlegesen jut el hozzá, másodpercek alatt leizzad, de a veríték szinte jegesnek tűnik rajta. Merlin faszára, mit tettek a testébe? Meg kell szabadulnia tőle. Méghozzá gyorsan.
Valahol... felismer néhány szimbólumot, ahogy magára pillant. Fejjel lefelé és ebből a szögből ez teljesítmény, ám még így sem akkora, hogy az bármilyen információval is szolgáljon.
Már a becenévre reagál és fel is szakad benne az a bizonyos, szerinte tökéletesen jogos kérdés. Egészen mást vár azoktól az ajkaktól, mint amit végül kap, frusztráltan szusszan a csókba... és aztán lenyugszik. De legalábbis sikerül annyira elterelni a figyelmét, hogy a gondolatok ne akarjanak egymás farkába harapva rohamot indítani a fejében ő pedig hagyja, hogy egyszerűen csak egy kicsit jó legyen. Ez pedig a gyomorszájában tekergő hideg, idegen érzést is csillapítja egy pontig, ahol már elviselhetővé is válik.
- Mégis mit kezel. - Ez a kérdés már sokkal nyugodtabb tónusban szól, megnyalja a száját és hirtelen pokolian érzi mennyire szomjas.
- A mi? - Vonja össze a szemöldökét, lehunyja a szemét egy pillanatra, fél kézzel feldörgöl a homlokán és Elliot ekkor észreveheti, hogy a korábban örökösen hátán fészkelő sárkány ezúttal a jobb karjáig menekült, mintha annak még az ellentétes oldalán sem akarna lenni. Kivételesen még csak nem is harapós, nem füstöl, nem sziszeg, vagy alszik. Ezúttal lapít.
- Emlékszem, hogy otthon voltunk. Ágyban. Az mondtam, másnap este nem megy, mert uh... - Még rá sem fordul a gondolatmenet a megfelelő válaszra, már megfeszül a testében felhullámzó érzéstől. - Valami... van bennem. - Nyögi megint elvesztve a fókuszt a férfi felett, lepillant a gyomrára, mintha ugyan láthatná a kötés alatt mozogni azt a... bármi is legyen az?
Vidra. Emlékszik a patrónusra. Emlékszik arra is, kinek küldte.
Pillantása felrebben Elliotra és hagyja, hogy beletömje a csokit a szájába. Túl édes. Ez az első, ami eszébe jut, de amíg tele a szája, nem tud gondolkodni. Illetve beszélni, de valamiért összefügg pillanatnyilag a kettő. A szavakkal szinkronban néz végig rajta. Valamiért eddig csak a szemekre koncentrált, most pedig fókuszálnia kell, amíg visszaszokik a részletekre.
- Eléggé bejön. - Kinyúl oldalra, ujjai ráfonódnak a nyakkendőre, hogy közelebb húzza magához. - Pláne ez. - Milyen meglepő, hogy sikerült megint megtalálnia rajta azt, ami bármilyen szinten is béklyóra emlékeztet hm? Mi más is izgatná a fantáziáját annyira, hogy az elvonja a figyelmét a saját problémáitól... majdnem teljesen.
- O'Mara... pokoli szomjas vagyok.

● abyss ●


Gabriel
2002. február 14.

outfit

when no one else
chooses to stay,
i will…
i will.

Miért ilyen rohadtul törékeny? Csendesen bámultam rá, ahogy a könnyek végig folytak az arcomon. Nem akartam ilyennek látni, azt a nagy, erős Gabrielt akartam, aki ott állt mellettem a Palacsinta napon és átkarolt, hogy könnyebben lépjek… persze elve miatt voltak gondok… ugyebár. Igen, a szexre gondoltam, miközben ott feküdt ebben az állapotban. Szinte éreztem, ahogy pír ül ki az arcomra. Bassza meg, O’Mara… komolyan? Dugás? Ilyenkor? A hang rám förmedt és olyan kibaszottul igaza volt… ez nem volt helyes. Nagyon nem, miközben meggyógyítanom kéne.
– Mégis mit kezel.
Nyugalmat kellett erőltetnem magamra, hogy le tudjak ülni az ágy szélére. Finoman simítottam meg a karjait. Nem akartam neki még véletlenül sem fájdalmat okozni… láttam már ilyen rúnákat. Pontosan tudtam, hogy mire valók, csakhogy nem tudtam, miképpen történt. Ezért nem tudtam rá pontos választ adni… de ha átoksebről volt szó, nem éppen a legjobb volt. Már csak azért sem, mert mindössze a tűnteket tudta csökkenteni.
– Egy átoktól származó sebet, ami mélyen beleitta magát a testedbe. Valószínűleg azon a ponton próbálják kordába tartani, hogy ne áradjon szét mindenhol… – válaszoltam. Hozzá tehettem volna, hogy én ezeket kezelés nélkül szenvedtem el, úgy hogy közben nem voltak körülöttem gyógyítok. Amilyen átkot benyeltem, az ott dolgozott minden porcikámban, szép lassan várva, hogy kinyírjon. Talán ezért is vágytam arra, hogy valaki szeressen… lassú halál volt ez. Jó lett volna úgy végig csinálni, hogy valaki van velem, fogja a kezemet, nem csak ellök magától vagy egész egyszerűen elfordul. Kellett egy erős kéz… ez az erős kéz… Finoman érintettem az ujjait a gondolat közben. Imádtam, hogy kicsit érdes a bőre, hogy nem tökéletesen sima, mint az enyém. Beleborzongtam az érintésébe.
– A mi? – Lehunyta a szemét egy pillanatra. De én nem az arcát figyeltem, hanem a tetoválás helyváltoztatását. Bőven volt alkalmam az enyhén agresszív sárkányt megfigyelni a hátán, ami most valami furcsa módon a jobb karján volt. Az átok okozhatta… talán túl mélyen hatolt a testébe, a rúnák ellenére is.
– Emlékszem, hogy otthon voltunk. Ágyban. Az mondtam, másnap este nem megy, mert uh...
– Mi a baj? – Húzódtam közelebb hozzá még inkább, mintha az arcáról le tudnám olvasni, egész pontosan mi folyik a fejében. Segíteni akartam neki valahogy, finoman cirógatni végig az arcán… de ez kevés volt ahhoz, hogy megmentsem az életét attól, ami benne volt. Daniel sem tudta láthatóan megfelelően kezelni a dolgot. Ahhoz nem volt elég néhány rúna egy géztekercsen.
– Valami... van bennem. – Elfordult tőlem, a testére pillantott. Nem követtem egyelőre a tekintetét, csak odanyúltam az arcához, hogy visszafordítsam magam felé. Igen. Volt benne valami, valami nagyon veszélyes. Lényegében az is csoda volt, hogy ilyen állapotban volt. Én csak feküdtem, napokig… és ha Nat nincs. Talán túl sem élem.
Nem válaszoltam. Inkább csak egy darabka csokit préseltem az ajkai közé. Talán túl édes volt hirtelen, ha eddig nem volt magánál és nem evett semmit. Ahhoz azonban, hogy erős legyen és leküzdje az átkot muszáj volt enni. Hamarosan még egy csokit nyomtam a szájába. Enni kellett, cukrot kellett ennie. De közben egy pillanatra sem szakítottam el tőle a tekintetem. Azt akartam, hogy érezze, most itt vagyok… én vigyázok rá és nem ő rám.
– Eléggé bejön. – Az ujjai a nyakkendőre fonódtak, úgy húzott közelebb magához. – Pláne ez. – Egész közel kerültem a húzással az arcához. Finom csókot leheltem az ajkaira. Most nem akartam túlzásba esni, pedig folyton a gondolataim közé ékelődött, ahogy összesimultunk legutóbb.
– Megkötözhetnél vele, ha nem lennél itt… ilyen betegen… – Mondtam, szándékosan húzva az agyát. Nem akartam, hogy most visszasüppedjen ebbe az állapotba, mert ha fájdalmai is vannak, most harcolnia kellett. Ő elég erős volt ahhoz, hogy legyőzzön egy átkot. Tudtam, hogy képes rá… képesnek kell lenned rá, Gabriel.
– O’Mara… pokolian szomjas vagyok.
Gyorsan adtam neki még egy puszit, aztán a pult felé fordultam, hogy az ott várakozó kancsóból a mellette lévő műanyapohárba és azt tartottam felé.
– Meg tudod tartani?– kérdeztem, mert ha nem, akkor segítettem neki inni belőle. Tudom, milyen gyengének lenni, az én testemet sokkal könnyebben nyomták le az átkok. Először a hasamon lévő sebnél, aztán a Reagantől kapott heg… mindegyiknél megszenvedtem az életemért. Gabe legalább az öcsém kezei közt volt, aki nagyjából irányítható.
Vártam, hogy megigya a vizet, aztán a poharat visszatettem az éjjeli szekrényre.
– Főzni fogok neked egy erősítő szert. Ez az állapot nem maradhat így. Minél előbb talpra kell állnod, hogy velem lehess… – magyaráztam és benyúltam a papírtasakba, hogy kivegyem a Nutellát. Csak úgy megmutattam neki, hogy mit fog kapni mindjárt. – Egy ismerősöm szerint ez a világ egyik legjobb édessége. – Tettem hozzá és már tekertem is le a tetejét. Már majdnem tunkoltam is volna bele az ujjam, mikor megláttam azt a fém valami réteget a tetején. Kicsit zavartan pislogtam rá, majd finoman megbökdöstem.
– Ez meg mi a szar… – motyogtam, egy pillanatra elveszítve a fókuszt Gabe-ről. Túlságosan lefoglalt az a hülye üveg a fémcuccal a tetején, amiről fogalmam sem volt mi. Lehet, hogy valami lopásgátló riasztó... de hát simán elloptam. – A muglik miatt nem tudlak szexin etetni baszki… pedig azt akartam, hogy nyald le az ujjamról.

[Elliot]

Elliot
2002. február 14.

Minden ember törékeny. Hús, vér és csontok, sebezhető és elpusztítható. Még akkor is, ha az ember tévesen abba a képbe ringatja magát, hogy Milton valóban nem más, csupán harci gépezet, amely a nem túl távoli jövőben bekövetkező apokalipszis napjáig menetel majd. Mert hogy ilyen képet kellene keltsen, hm? Hogy O'Mara nem ilyennek látja, annak valójában számos oka lehet és a mostani helyzet, nos... erősen alá is támasztja a képet.
A dugás gondolata olyasmi, amit sokkal egyszerűbben tudna kezelni, mint azt a tényt, hogy a férfi... elsírja magát.
Nem mintha nem tudna mit kezdeni a könnyekkel. Úgy általánosságban és azt leszámítva, hogy jellemzően soha senki nem tud mit kezdeni velük. De legyünk őszinték, ha az ember nem érti, mi történik körülötte és ilyen felvezetéssel lép be valaki hozzá, esélyesen van ok arra, hogy átgondolja az életét és nem csak azért, mert lepereg esetleg ha a halálán van.
- Hmh... - Hogy a simítás csillapítja-e a kezdeti nyomatékot, vagy maguk a szavak gondolkodtatják el, kérdéses. Néhány szívdobbanásig némán figyel csupán saját testének merőben... idegen reakcióira. Valaki számára, aki azért edzi magát napról-napra, hogy tökéletesen uralma alatt tartsa a saját testét, az ilyesfajta önálló életet élő átoksebek kimondottan... kellemetlenek.
Nem kell látnia ahhoz, hogy érzékelje mekkora kiterjedésű, ahogy nem kell a karjára sem néznie, hogy tisztában legyen a sárkány menekülésével. Mostanra O'Mara is észrevehette már, hogy az a dög rajta nem olyasmi, amit Milton önszántából hord saját magán. És legfőképp nem pozitív a mágia, ami pulzál belőle. Mégis eltörpül most ahhoz képest, ami az auror gyomorszájánál lüktet.
Az a sárkány már így is élősködött az álmain. A másik pedig... nem. Nem akar találgatni, hogy mit művel egészen pontosan, az orvosi szakvéleményt akarja hallani, mégpedig tegnapra.
Ujjai ráfonódnak a férfi simító kezére. Talán nem figyel rá eléggé ahhoz jelenleg, hogy kiolvassa belőle a vágyat, de ez még nem jelenti, hogy ne lenne meg rá a megfelelő tudatalatti reakció.
A visszaemlékezés nyilvánvalóan nem tesz jót a sérülésnek, mintha csak érzékelné, hogy újdonsült gazdája a titkai után kutakszik és azt megfelelő retorzióval is "honorálja".
Megfeszül az arcában egy izom, ahogy az állkapcsa keményen zár, mikor elvonják a figyelmét. Nem az a típus, aki ne nézne szembe a saját problémáival, ha arra van szükség, ám... nem mintha pillanatnyilag tudna segíteni saját magán.
Kettejük esete valószínűleg össze sem hasonlítható, ha Elliot kezelés nélkül élte végig a maga átokhegeit. Esélyesen esetében egy percig sem késlekedtek és azonnal ide szállították, a másik O'Mara pedig rögtön kezelésbe is vette a problémát. Még akkor is, ha az életveszély miatt egyelőre kénytelenek voltak ilyen megoldáshoz folyamodni. Ahogy Elliot maga felé fordítja Gabriel arcát, láthatja azokban a zöldekben, avagy inkább azok tág pupillától elkeskenyedett gyűrűjén, hogy nem. Valószínűleg nem a rúnaspirál és védkör az egyetlen, amivel próbálkoztak nála.
Kifejezetten válaszokat szeretne, rengeteg választ mondjuk csoki helyett, de pillanatnyilag sikerül betömni a száját és elterelni a figyelmét. A másodikat sem sikerül megúsznia, de valahol ezen a ponton eléri a cukortűréshatárt, mert állati gyorsan nyakkendőre fogja a témát inkább. A csók viszonzásra nyer az ajkain, de a reakció gyenge.
- Mennyi ideig kell itt lennem. - Nem hangzik kérdésnek, de mégis az, ujjai lecsúsznak a nyakkendőről szinkronban a puszival és amíg a férfi tölti a vizet, ő némileg feljebb tornázza magát. Van benne annyi, hogy ezúttal magába zárja a fájdalmas reakciókat, de ez még nem jelenti, hogy nem fordul fel a gyomrában az a két kis csoki, ahogy az átok megcsavarodik benne újra.
Merlin faszára...
- Mh. - Ez valószínűleg az igen, mert Gabriel kinyúl a pohárért és sikerül nem magára öntenie az első lendülettel ahogy a szájához emeli. Főzetek ide, vagy oda, az hogy képes kontroll alatt tartani magát ebben a helyzetben is kifejezetten az évek és a rutin kategória. Nem először van súlyos állapotban és nem is utoljára.
Gyakorlatilag egyben lenyeli a vizet és tartja a poharat a következőért. Aztán újra. A harmadiknál már csak a felét issza meg, mielőtt visszaadná, elégedett sóhajjal dől vissza a párnára. Kéne egy cigi.
- Nyugi Királylány. Gyorsan helyre jövök. - Ez nyilvánvalóan hazugság, de legalább a fehér fajta. Kinyúl oldalra, hogy megsimítsa a férfi karját, nagyjából ekkor látja meg, hogy mit tart a kezében.
Ha nem az átok, akkor O'Mara fogja kinyírni csokival, hm? Végül is. Ez is egy módja az Azkaban elkerülésének.
Miért érzi úgy, hogy Elliot most nem értékelné a poénkodást?
- Ezt. Kenyérre kell kenni. Vagy inkább pirítósra. - Igyekszik pókerarcot vágni a dologhoz, mert igen. Vannak olyan elvetemült emberek, akik kanállal tömik magukba. Gabriel pedig elvetemült bár a maga nemében, messze nem ennyire.
- Védőfólia. - Figyeli a műveletet, aztán egyszerűen csak kinyúl az üvegért.
- Hé O'Mara. - A mozdulat részeként teszi le az asztalra és fog rá a nyakkendőre újra, ezúttal nagyon kategorikusan lehúzva magához a férfit. - Csak mássz be mellém szépen, hm? Nem lesz semmi bajom. - Az az ágy nagyon távol áll attól, hogy kényelmes legyen kettejüknek, de arrébb húzódik annyira, hogy Elliot az oldalára fekve elférjen mellette. Ott legalább nincsenek rúnák, még ha amúgy könnyű dolga sem ha át akarja ölelni. Ez utóbbit azonban Milton megteszi helyette, ha hajlandó is volt befeküdni.
Lehunyja a szemét, amíg ujjai a férfi hátán játszanak és néhány percig egyszerűen csak csendben van, ha Elliot nem érzi úgy, hogy szólnia kell. Akkor azonban végül meglassul a mozdulat és megáll valahol középtájt, ahogy a zöldek lassan felnyílnak.
- Elliot. Hol vannak a kutyáim?

● abyss ●


Gabriel
2002. február 14.

outfit

when no one else
chooses to stay,
i will…
i will.

Milton más volt. Határozottan más, mint a korábbi kapcsolataim… mintha a kezdetektől fogva lett volna közöttünk valami kapocs, ami ellen küzdenem is kellett az adott helyzetben. Eleinte leginkább hisztivel, aztán már normálisan szóban. Hiába vágytam az érintését, én tényleg hűséges akartam maradni, amennyire lehetett egy ilyen helyzetben. De valahogy a sors mégis úgy hozta, hogy egymásra találhassunk. Csak pár napja történt, nem számoltam olyan tényezőkkel, hogy máris fennáll a veszélye, hogy elveszíthetem.
Fájdalmasan hasított belém a felismerés, hogy bár fejben mindig is egy félisten erejét tulajdonítottam neki, sebezhető. Mégis úgy éreztem, most ezzel együtt csak még jobban imádom… tenni akartam érte valamit, megragadni az erőt, ami elszökött a testéből és visszaszuszakolni bele, hogy megint ott álljon velem szemben, felkapjon, ha úgy tetszik, öleljen azokkal az izmos karokkal. Szükségem volt rá. Ő volt az egyetlen, aki az elmúlt napokban ki tudott rángatni a sötétségből, amibe akaratlanul is süllyedtem vissza, felidézve mindazt, ami a válásom után volt. Talán az a seb még mindig ott tátongott a szívemen, esetleg újabb szökött mellé, addig kínozva, míg nem fájt eléggé. Gabriel volt a gyógyír. Más nem kellett.
Maradj életben nekem zöldszem… maradj életben… Ezzel az üzenettel pillantottam rá, ahogy elváltak az ajkaim az övéitől. Az a zöld tekintet jelentette a fényt abban a végtelen sötétben, ami bennem lakott. Utat mutatott valami felé, ami most még homályos, de nagyon vágyott volt… nem engedhettem kihunyni. Daniel sem engedhette kihunyni – még ha ő nem is tudott semmiről.
– Mennyi ideig kell itt lennem.
Közben az ujjaim már a kancsóra fonódtak. A víz finoman csordogált a pohárba, s éreztem, ahogy az érintései szépen lesiklanak a nyakkendőről. Beleborzongtam, hogy egy pillanatra nem éreztem a testét, csupán az illata, a lélegzetéknek a hangja maradt. Talán túlzottan is hevesek voltak még közöttünk a testi vágyak, ezért vágytam minden pillanatban érezni magamon a bőre melegségét… de nem számított. Ettől függetlenül nem csak a szex érdekelt vele, az csupán egy kifejezése volt annak a forró szenvedélynek, amit ő váltott ki belőlem a puszta létezésével.
– Nem tudom. Nem sokáig, ha rajtam múlik. – Válaszoltam egyszerűen. Vajon sejtette, hogy azonnal felkapnám és hazavinném magamhoz, hogy én ápoljam? Daniel persze biztosan nem engedné, csak közölné megint, hogy milyen rohadt felelőtlen vagyok, vagy kérdőre vonna, minek ugrálok megint be egyik kapcsolatból a másikba. „Gondolkodj már, Elliot!” Hányszor mondta ezt. Hányszor volt dühös, amiért nekem volt kapcsolatom, neki meg nem… gyűlölt érte és talán meg is érdemeltem. Kettőnk közül én voltam az instabil, a gyerekes, az aki egy „senki” – pillantottam le a csuklómon lévő hegre, ahogy letettem a kancsót –, mégis én kaptam meg azt, amit akartam az érzelmek terén… ő meg egyedül volt egy gyerekkel.
– Azt akarom, hogy velem legyél, Gabriel. – Tettem hozzá és újra emeltem a kancsót, mikor felém tartotta a szinte azonnal kiürülő poharat. Talán csak vele nem voltam senki… mert neki számítottam. Ezen agyaltam miközben harmadjára is kitöltötte neki a vizet. A félig üres poharat visszatettem a kis éjjeliszekrényre. Ezután nyúltam csupán a Nutelláért. Ha más nem, hát ez biztosan helyre hozza őt egy kicsikét… ahogy mondani szoktam, a cukor és az alkohol mindenre gyógyír. Utóbbit mégsem tömhettem belé, miközben megvolt az esélye, hogy az öcsém belép azon az ajtón. Le is fejezne…
–  Nyugi Királylány. Gyorsan helyre jövök.
Na persze. Ne keménykedj. – Nem válaszoltam, csak hümmögtem egyet. Lekötött, hogy azt a mugli vacakot megpróbáljam kinyitni. Ezek miért zárnak be mindent úgy, hogy az embernek nagyjából kirobbantania kelljen a csomagolásból a kaját? Igen, csipszek, gabonapehely… gumicukor. Volt már szerencsém mindenhez is.
– Ezt. Kenyérre kell kenni. Vagy inkább pirítósra.
Fintorogtam egyet.
– Fúj… elég barbár dolognak hangzik. Legalább annyira, mint a lekváros kenyér. – Közöltem szinte sokkalva az elhangzottaktól. Nem lepett meg, hogy Gabe tudja mi ez, számos mugli dologban, például a mészárolós videóizékben is sokkal tapasztaltabb volt nálam. Én csak azt tudtam, hogyan maradjak távol a kütyüiktől, de hogy mire jók, arról gőzöm sem volt… kivéve a pezsgős vizet… vagy fürdőt… vagy mi volt az, amit Forest Tengerszembe vásárolt, hogy aztán beleerőszakoljon.
A körmömmel bökdöstem a fémvalamit. Furcsa volt, mintha megfeszülne és robbanni készülne. Erre pedig végképp nem volt szükség úgy, hogy amúgy sincsen mindenki teljesen jól.
– Védőfólia. – Magyarázta, bár nekem a védő részén kívül semmit sem mondott a dolog. Fólia. Az meg mi? Felvontam a szemöldököm és úgy pillantottam rá. Könnyedén vehette ki a kezemből a kis üveget. Ez nem volt olyan nehéz méretét tekintve, hogy most esetleg megterhelje.
– Hé O’Mara. – Az üveg az asztalon landolt, az ujjai meg a nyakkendőre szorultak megint. Sóhajtottam egyet, mert olyan szexi volt még így sérülten is, ahogy húzott maga felé. – Csak mássz be mellém szépen, hm? Nem lesz semmi bajom.
Elhúztam a számat egy rövidke mosolyora, ahogy dőltem mellé finom csókot leheltem valahova a kötés felé. Megnyugtató volt az ajkaim alatt éreznem a bőrét rövid időre is. Még most is meleg volt annyira, hogy megnyugtasson: tényleg jobban lesz.
– Veszélyes ilyen közel vonnod magadhoz… – Bújtam oda mellé, a fejemet a vállára biccentettem, még egy csókot nyomva a nyakára, beszívva az illatát, amibe kicsit belekeveredett a Mungóra jellemző fertőtlenítős bűz. A kezem nem a hasán, hanem lejjebb, éppen ott pihent meg. A lábam pedig csak rásimult az övére. Napok óta nem voltunk ilyen közel egymáshoz.
Kiélveztem a pillanatnyi csendet, ami megült közöttünk. Csak élveztem a meleget a tenyerem alatt, a légzésének a hangját. Ez mind-mind tovább erősítette bennem a nyugalmat, hogy jó lesz. Talán megsérült, talán összetörték és még fel kell állnia belőle, de elég erős hozzá. Ki fogja bírni, O’Mara… – A hang mordult bennem, én pedig összerezzentem. Az érintése a hátamon gyengéd volt, kellemes és nagyon is szükséges.
– Ha valaki hozzád ér még egyszer, megölöm. – Suttogtam, még ha sejtettem is, hogy ez a kijelentés veszélyes a közelében. Nem érdekelt ezúttal mit szűr le belőle, más kötött le. A sérülés, amit a kötés fedett le, ugyanis ilyen közelről még erősebben éreztem az átok lüktetését, beszívtam magamba, hagyva, hogy az ereimben lüktessen végig. Így részt vállalhattam abból, amit el kellett viselnie, talán enyhítve a terheit… nekem nem fájt, nekem ez a részem volt. Annyi átok dolgozott bennem, hogy ez csak ráadás volt. Nem kínzott meg.
– Elliot. Hol vannak a kutyáim?
– Nem tudom… kiderítem… – suttogtam, simítva odalent picit, a lábammal pedig mind jobban kulcsoltam át az övéit. – Biztos vagyok benne, hogy valaki vigyáz rájuk. – Tettem hozzá, hogy megnyugtassam. Csak add ide, zöldszem, ami fáj… Lehunytam picit a szememet, hogy átérezzem a testéből lüktető negatív energiákat… persze lett volna más módja, hogy még inkább átadja, de nem voltam benne biztos, hogy ahhoz megfelelő állapotban van. Pedig imádtam volna, ha úgy ér hozzám megint.
– Arra sem emlékszel, hogy mindegyik kutya veled volt-e?– kérdeztem halkan.

[Elliot]

Elliot
2002. február 14.
16+

Mondhatná, hogy esetében is, ám... ez nem igaz. Egyetlen házasságot leszámítva Milton egyszerűen csak nem rendelkezik korábbi kapcsolatokkal. Az alapvető szükségletek kiélésén túl soha nem volt igénye másra valójában és éppen ezért nem is kellene, hogy bármi fogalma legyen arról, mi az amire O'Marának szüksége van. Hogy mit kellene tudjon nyújtani egy valamirevaló kapcsolatban egyáltalán.
Ám Gabriel nem egy ostoba ember. Nem véletlenül volt affinitása a kriminálpszichológiára, vagy a legilimenciára és annak változatos formáira egyenesen. Egyszerűen csak érzéke van az emberekhez akkor is - avagy éppen azért -, mert ő maga érzelmileg rendkívül zárkózott típus.
Bámulatos, ezt mennyire képtelen megmutatni Elliotnak valójában. Meglehet nem nyilvánvaló az első perctől fogva, hogy hatással van rá, ám a bájital után aligha lehetett bármilyen kétség, még ha az auror maga nem is tudhatta, hogy az legmélyebb vágyát hivatott kiforgatni belőle, nem pedig pusztán annyit, hogy álljon a farka, hm?
Mostanra aligha számít. Nem mintha titkolnia kellene előle bármit is, nyílt kártyákkal játszik a Cukormáz konyhai afférja óta és valójában nem hazudott az első találkozásnál sem, még ha a leadott információkat súlyosan vissza is fogta előle.
Nem. Gabriel egészen máshogy építi fel a maga érzelmi világát, mint Elliot teszi. Nem képes arra az azonnali rózsaszín szerelmi kábulatra, ami leígéri a csillagokat az égből az első három hónapban. De megvan benne a potenciál, hogy boldoggá tegyen egy életen át.
Ami most benne van... az egy megszállottság. Az a lény, ami O'Mara egy szükséges dolog. Egy célpont. Egy feladat. Egy nagyon régóta megnyitott és máig lezáratlan ügy. Valami, ami foglalkoztatja reggel, délben és este és amit felzabál belőle a most karján lapuló sárkány minden egyes éjszaka, amikor álmodnia kellene. Valami, amit elkezdett embernek tekinteni és ami sokkal több szükséget hozott elő belőle néhány nap leforgása alatt, mint amit ő maga lehetségesnek gondolt. Valami, ami most itt ül mellette és... egyszerűen csak nem zavarja, hogy gyengének látja.
Kellene, hogy zavarja. Hogy nem teszi, egyet jelent azzal, hogy túl sokat enged meg neki saját magával kapcsolatban, ám. Ki más dönthetne arról mi a túl sok, ha nem ő maga?
Akarja ezt. Kiélvezni legalább addig, ameddig tart.
- Akkor múljon rajtad, O'Mara. - Az ő válasza éppolyan egyszerű. Mindegy hogyan, oldja meg, ha erre valóban van kapacitása. Nagyon sokat képes elviselni azért, hogy ismét kontroll alatt tudhassa a saját testét mert ez... ez, legyen bármi is ami a szervei között csavarog mint valami fekete métely, nem olyasmi, aminek időt, teret, energiát és mágiát óhajt adni, nem.
Nem válaszol, egyszerűen csak iszik, mert az előbbi vággyal kommunikál a víz hűvöse, ami képes ellentartani annak a forrongó érzésnek a gyomrában. Nincs tudatában valójában, hogy lázas minden csillapítón túl is és a szervezete szinte forr belülről a folyamatos küzdelemtől, de Elliot tudhatja a csókok nyomán, vagy abból ahogy az arcát érintette.
- Volt egy homályos sejtelmem a dologról, Mr. Milton. - Ahhoz a pókerarchoz jobban illik a hideg pillantás, mint most a zöldek lázas fénye, de a tónus amúgyis elárulja. Igen, hallotta. Igen, szórakoztatónak találja. Igen, egy pár percig elmerengett rajta, mégis hány év, hónap eshetett ki, ha az esküvőre sem emlékszik.
Az alkoholt egyébként nagyra értékelné. A cigit is. És Metzgert egyébiránt, mert biztos benne, hogy a dögje már hosszasan kifaggatta a dokit a problémáról, bár... lehet nem az ő előadásában akarja végighallgatni.
Rendben. A profizmust azért nem vitathatja el tőle, van az a szituáció amiben képes komoly hangot megütni. Elég ideje ismeri ahhoz, hogy pusztán ennyiből tökéletesen tisztában legyen vele, milyen állapotban van valójában.
- Az. - Ért egyet biccentve és legalább ez a mozdulat nem jár fájdalommal. Vannak még csodák. Történetesen egyébként egyetért a lekvároskenyér kérdéskörében is, egyik sem a kedvence és nem csak azért, mert mindkettő édes mint a bűn. És átkozottul ragad.
A felvillanó pillantásnak - ha érti is mire vonatkozik -, nem ad választ, egyszerűen csak kinyúl érte. Tisztában van vele, mire van szüksége és az nagyon nem a nutella.
- Melyikünkre? - Gondterhelten ráncolja egy pillanatra a homlokát. De hacsak nem saját magát igazolja vissza O'Mara, akkor szimplán ignorálja a problémát és a tincsek közé csókol épp csak a mélyre került érintésre lassul meg kicsit a mozdulat és időzik el rajta. Be van takarva, de az anyag elég vékony rajta, hogy érzékelje az az érintés a meztelenség tényét. Annyira nem lehet meglepő. Mint auror, potenciálisan sok mágikus dolgot hord magánál és biztosra mentek, hogy az égvilágon semmi ne zavarhasson be a rúnáknak. Vagy ingerelje az átkot egyenesen.
Hunyt szemekkel élvezi a csendet, s végül csak arra a suttogásra nyílnak fel a zöldek. Nem pillant le rá, de a szavak megragadnak benne. Nem a fenyegetés maga, ami megteszi a hatását. Az a tény, hogy elhiszi neki. Hogy meg sem kérdőjelezi egyáltalán, megtörténhet-e valóban. Tudja, hogy igen.
- Nem akarom, hogy értem ölj, Elliot. - Az a kijelentés nem suttogásként érkezik, nagyon is határozott kitétel jelenleg még akkor is, ha a mély, érdes hang csendes marad. Számára nem minősül szerelmi vallomásnak, ha öl érte. Az ugyanis valami, amivel kettejük kapcsolatát veszélyezteti, mert döntési kényszerhelyzetet állít elő.
Néha egy kapcsolat nem azon múlik, mit tenne meg az egyik fél a másikért. Néha az a kérdés, mit nem tesz meg valaki a kedvéért.
Talán éppen Elliot képessége teszi az elszívásra, hogy a saját gondolatai képesek elszakadni az önző szenvedés mocsarától és immár szerteágazik annyira, hogy élő árnyékai után nyúljon, akiknek a hiány mostanra kategorikusan érzékelhető.
- Mh... - Lehunyja a szemét a simogatásra. Egyszerűen csak... nem tud nem reagálni rá. Még ebben az állapotban sem.
- Tudnak vigyázni magukra, nem ez a probléma. - A probléma az, hogy nem tudja, élnek-e egyáltalán. És ez a gondolat aggasztó... eléggé ahhoz, hogy el akarja terelni a figyelmét és a hozzá simuló test történetesen... felettébb alkalmas erre.
- Nem. - Ezúttal meg sem próbál visszaemlékezni inkább, bár olyan ez, mint a ne gondolj az elefántra szlogen. Ahogy az utasítás megszületik, másra sem gondolna hirtelen. Előbb fog rá a férfi csuklójára, semmint, hogy ez bekövetkezne, a következő mozdulattal pedig bevezeti a takaró alá. Ha simogatni akarja, hát véletlenül se csak szemérmesen tegye.
- De kétlem. - Folytatja töretlen gondolatmenettel. - Ahhoz legalább háborús állapotoknak kellett volna uralkodnia.

● abyss ●


Gabriel
2002. február 14.

outfit

when no one else
chooses to stay,
i will…
i will.

18+
Szexualitás

– Akkor múljon rajtad, O'Mara.
Milton válasza egyszerű és egyértelmű volt. A Mungón kívül akart lenni, én pedig meg akartam ezt adni neki. Daniel tudhatta, hogy van tehetségem és tapasztalatom a gyógyításban, talán olyan mértékű is, amit egy medimágus megirigyelhet. Magabiztos voltam, hiszen életben tartottam magamat ennél rosszabb helyzetekben is… s életben tartottam Natot is, mikor az apám annyi átkot küldött rá, hogy járni sem tudott. Én ott voltam és megmentettem a főzeteimmel. És most Miltont akartam megmenteni.
Tudtam, hogy a testem minden mágiát, ami kellően rossz elnyel. Olyan volt, mint a tőr, amivel megszúrtak Egyiptomban. Talán átvettem az erejét, mert ahogy az magába szívta a véremet, én úgy szívtam magamba a sötét erőket. Elbírtam, nem rángatott már elő belőlem új árnyakat, legfeljebb a régebbieket bolygatta meg.
– Volt egy homályos sejtelmem a dologról, Mr. Milton. – A megszólításra elvigyorodtam. Tetszett, hogy hallotta és hogy kimondja… ám pont ez a név kellett volna ahhoz, hogy ténylegesen kivihessem innen. Csakhogy Daniel O’Mara, az osztály gyógyítója éppenséggel ismert. Nem bízhattam másban, mint abban a testbéri szeretetben, ami valaha közöttünk húzódott. Daniel meggyűlölt, egyszerre volt féltékeny és védelmező. Ez utóbbi a család többi tagjára vonatkozott: óvni akarta Ambert, óvni akarta Deant és saját magát. Nagyon is igaza volt.
– Akkor tudod, hogy rám bízhatod magad, Mr. Milton… – Érintettem meg hüvelyujjammal az ajkait, finoman simítva, kicsit szétnyitva őket. Imádtam az érintését, hiába volt most a sérülés okozta láztól forró a teste. Még így is tökéletes volt. Csak engedd, hogy elvegyem kicsit, amit magadban hordasz… Próbáltam koncentrálni, engedni, hogy minden, ami benne lüktet, most bennem lüktessen.
Ahogy mellé feküdtem, éreztem, ahogy az ereimben halad végig a sötét valami. Talán túlzottan erőteljesen nyeltem egyet az első löketnél. Egyértelmű volt, hogy ez a sérülés rendkívül súlyos, olyan átok találhatta meg, amit éppen csak ő volt képes túlélni. Ha pedig nem teszünk ellene, hát szép lassan biztosan kicsinálja. Ezt nem engedhettem. Hagytam, hogy még több jöjjön át belőle belém.
– Melyikünkre? – kérdezte, de nem válaszoltam. Tudta a választ, én is tudtam… a veszély mindig is rám lelselkedett. Ő volt a ragadozó, én pedig az űzött vad, akit lényegében megszerzett magának, most pedig úgy játszott el velem, ahogyan csak akart. Az illata megőrjített, az érintése, ahogy ajkai a sötét tincsek közé csókoltak. Az egész pillanat tökéletes volt a maga nemében. Nem akartam, hogy véget érjen.
– Nem akarom, hogy értem ölj, Elliot. – A válasz oka egyértelmű volt. Tudtam, mit beszéltünk a konyhában, tisztán emlékeztem rá… és sejtettem, hogy képes lenne ellenem dönteni egy olyan helyzetben. Csakhogy az én életem nem ért annyit, mint az övé… csak úgy, ha benne volt ő maga is.
– Nem érted. Értünk. – Javítottam ki, de nem erősködtem tovább a témában. Pontosan tudhatta, mire gondolok, nem rejtegettem előtte semmiféle érzést vagy gondolatot azóta, hogy összebújtunk a konyhában történtek után. Talán siettem, de azért siettem, mert harminchárom éves vagyok, maholnap harmincnégy. Egész egyszerűen szükségem volt arra a biztos pontra, ami Milton volt teljes életnagyságban.
A simogatás nem állt le. Még akkor sem, amikor szóba kerültek a kutyák. Talán nem kellett volna, de részemről ez is a törődés egyik formája volt.
– Tudnak vigyázni magukra, nem ez a probléma.
Válasz helyett finom, csitított susogás hagyta el az ajkaimat. Biztos voltam benne, hogy a kutyáinak semmi baja nem esett. Nem is tudom miért… olyanok voltak, mint ő, valahol a részei voltak a falkának, aminek a vezetője Gabriel volt. Egyszerűen csak minden porcikám azt súgta, ahogy az ereim mind jobban megteltek a sötét mágiával, hogy az állatokkal tökéletesen rendben van minden.
– Ne aggódj értük… biztosan jól vannak. Majd megkérdezzük Danieltől, ha esetleg előkerül… bár örülnék, ha az nem most lenne. – Olyan természetesen mondtam ki a medimágus nevét, mintha Gabe-nek tudnia kéne, hogy az öcsémről van szó. Nem tudhatta, nem beszéltük meg, de talán nem is számított annyira ebből a szempontból.
– Nem. – Sejthettem volna, hogy erre sem emlékszik.. még csak rákérdezni sem kellett volna. Ennek ellenére mégis muszáj volt puhatolóznom. Nem értettem, mi történt, pontosan mi és mennyi esett ki neki. A palacsintázásra nem emlékezett, pedig olyan kedvesen bújtam hozzá… meghát élveztem is az andalgást. Ne szállj el a nyáltól, O’Mara… – A hang figyelmes volt, mint mindig.
A nagy gondolkodásban éppen csak arra lettem figyelmes, ahogy ráfogott a csuklómra s behúzta a takaró alá. Eddig is sejtettem, hogy meztelen alatta, olyan tökéletesen rajozolódott ki a vékony anyago minden porcikája… de a bőrt közvetlenül érinteni olyan volt, mint egy rég beteljesületlen mámor.
– De kétlem. – Folytatta aztán, miközben rámarkoltam az anyag alatt. Már nem csak simogattam, a kezem vadul, ritmusosan járt a takaró rejtekében… nem mintha nem lett volna amúgy totál szembetűnő. Én ugyanis odapillantottam és tökéletesen elvoltam ezzel a látvánnyal. Eddigre a teste megnyugodhatott az átoktól, amennyit átvettem tőle átmenetileg. – Ahhoz legalább háborús állapotoknak kellett volna uralkodnia.
Egy nyögés kíséretében bólintottam az információra, tudván, hogyha itt most végzek és elküld az öcsém, meg kell keresnem a kutyáit. Legalább ellenőrizni, hogy minden rendben van-e velük.
A kezem nem pihent, de az oldalához dörögöltem magamat csípőből. Talán a láz, talán minden más is, de fokozta a bennem tomboló forróságot. Akartam, mindennél jobban akartam… csakhogy nem valószínű, hogy ennél jobban szabad volt.
– Meggyógyítalak zöldszem… – Leheltem forrón a nyakába, és kihúztam a tenyerem a takaró alól, hogy végig nyaljak rajta, kicsit érezve az izét, majd vissza dugjam és síkosabban kezdjem kényeztetni őt.

[Elliot]

Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

Nem feltétlenül akar a Mungón kívül lenni. Működőképes akar lenni és ezt a lehető leggyorsabban. Ha ezt elérni Elliotnak van nagyobb potenciálja, akkor igen, bármikor viheti innen és egyetlen percig sem fog ellenkezni. Más lenne a helyzet, ha tisztában lenne azzal a ténnyel, hogy a férfi egyszerűen csak elnyeli belőle a negatív mágiát, még ha ebben a koncepcióban az "egyszerű", mint olyan kulcsszavakban sem létezhet. Ezesetben ugyanis egészen biztosan nem tűrné meg a maga közelében egészen addig, amíg a mocsok benne nem csitul annyira, hogy ne nyelje belőle ha kell, ha nem. Egy dolog a közös terhek viselése és egy másik jóformán átvenni tőle a problémát...
Még ha Elliot amúgy érzékelheti ki, hogy az a sötétség ott a gyomorszájánál, ami lelkes mocsadékként próbálja kaparni magát a szíve felé, meglehetősen ragaszkodó fajta is. Tompítani talán valóban tud rajta, amíg ennyire közel van hozzá, ám egyáltalán nincs biztosíték arra, hogy ha kimozdul a közeléből, nem cuppan vissza a sötét mágia pontosan oda, ahonnan jött. Pláne, ha megérzi a gazdatest megőrzési vágyát, hm?
Amiről nem tud azonban, az egyelőre nem is fáj és nem is tud tenni ellene.
Vannak bizonyos reflexek, amiket nem vetkőz le akkor sem, ha még nincs abban a stádiumban. Az hogy a vigyort vigyorral jutalmazza, vagy hogy az ajkához érve ösztönösen nyal az ujjára, történetesen pontosan ilyen.
Mentségére szóljon, valóban nem érzékeli, hogy mi történik. Ilyen mélységig még nincs ráhangolódva a testébe injektált parazitális, emésztő sötétségre és nem is fog gyanút az első reakciótól, még ha merengő figyelme meg is áll a férfi feje búbján.
Természetesnek veszi, hogy egyszerűen csak... könnyebb az emberi kontakttól, attól a ténytől, hogy elpihenhet kicsit és az égvilágon semmit nem kell tennie azon túl, hogy kommunikál vele és hagyja elvonni a figyelmét. Mert ez így most tökéletesen megfelel.
Akkor is, ha nem tetszik a csendje és valóban választ várna arra a kérdésre. Kellene, hogy mélyebben boncolgassa a témát, de ő sem teljesen önzetlen és pillanatnyilag úgy érzi, hogy kiérdemelte.
Ezzel a pillanattal valójában nagyon sok probléma van. A Mungó. Az átok. Otthon a saját ágyában sokkal szívesebben csinálná, de ez még nem jelenti, hogy ne tudná kiélvezni most is a helyzetet a lehetőségekhez mérten.
- Sem. - Közli igenis ragaszkodva a témához, ha nem is áll le hosszabban vitatkozni vele. Pontosan érti, mire gondol. De ez a munkája. A teste minden pontjára felmázolták már az évek a maguk hegtérképét, melyen lekövethető minden egyes mozzanat. Nem kell naplót vezetnie, elég végigvezetni az ujjait és tudja mi, mikor, miért, honnan és kitől származik, milyen előzmények vezettek odáig és milyen lecsengése lett végül. Sosem élt nyugodt életet és valószínűleg erőszakos halált is hal majd egy nem túl szép napon. Szóval igen. Újra és újra hozzá fognak érni úgy, ahogy Elliotnak nem fog tetszeni és nem mészárolhat halomra mindenkit, aki megteszi, különben újra és újra ő maga válik azzá a bizonyos munkává. Nem éppen ez az, amit elkerülnie kéne?
Elliot siet. Túlságosan is, holott Gabriel maga sem különösebben lassú a témában. Maximum a beteljesülési igény mértéke eltérő kettejük között annak ellenére, hogy idősebb nála. Ki tudja. Talán a probléma forrása ott keresendő, hogy Gabriel a saját személyét nem teszi függővé egy kapcsolattól, ám ezt a személyiséget képes mégis beleadni maradéktalanul. Legyen az jó, vagy rossz éppenséggel? Ki tudja. Elliot még soha nem látta a rosszabbik oldalát, ahogy valójában ő sem fordítva.
Nos... egyszer mindkettőnek eljön az ideje, hm?
Nem most. Nem ezen az ágyon legalábbis, amit kimondottan nem arra terveztek bár, hogy nyílt szexuális utazásokat küldjenek benne takaró fölé, vagy alá nagyon is fizikális módszerrel, de erre nyilvánvalóan igény van.
- Őszintén, csodálom, hogy még nincs itt. - Folytatja rezzenéstelenül, mintha tudná, hogy az öccséről van szó. Nyilvánvalóan tudja mostanra. Valahol félúton összeállt a kép, honnan volt ismerős, miért ismételgették folyton, hogy O'Mara itt van, mikor nem is volt éppen... nyilván mert kettő van belőle. Innentől már nem nehéz összerakni a képletet, ugye.
Valójában mostanra Elliot érzékelheti, hogy az a töménytelen gonosz, amit magába szív belőle mintha... egy intelligens, élő és ösztöni létforma lenne, amely önvédelmi reflexekkel rendelkezik. Ha húzni akarják, jobban kapaszkodik és mélyebbre fúrja magát. Ha bezárják, feszegeti a határokat. Ha emlékezni akar rá, hogyan szerezte, kínt okoz, hogy ne jusson közelebb semmiféle megoldókulcshoz, holott... ilyen mértékű átoksebeknél az jóformán hasztalan. Ki tudja azonban? A megértés talán csillapíthatná, mert minden szörnyeteg csak addig vad, amíg az értő kezek meg nem szelídítik és be nem parancsolják az ágy alá.
Elakad benne a lélegzet, ahogy rámarkol, elégedett hümmögése nem illik valójában a témához, de ez még nem gátolja meg, hogy folytassa a megkezdett mondatot. Abban már igen, hogy újakat találjon ki, a gondolatmenet a vérével együtt csordul ölbe, az átok pedig gyanakvón követi az útját, ha fel is kenődik végül a rúnák utálatos falain.
Nem igazán tud tenni az alapvető reflexekkel szemben. Saját nyögéseibe keveredik az élvezet és a fájdalom sziszegős kombinációja, ahogy hasfala újra és újra befeszül az öléből szétfutó ingerektől. Alapvetően... nincsenek benne mazochista hajlamok, de pillanatnyilag nagyon is igényli azt a stresszlevezetést és kristálytisztán tudja, hogy a fájdalmat viszonylag hamar dominálja az élvezet, ahogy felülkerekedik rajta pontról-pontra átdolgozva a testében dolgozó lázat szenvedéllyé. Ami pillanatnyilag rendkívül önző tőle, de néha kell, hogy az ember az legyen.
- O'Mara... - Rásimít az arcára és maga felé fordítja, Elliot pedig szemsarokból láthatja, ahogy a karjára menekült sárkány elégedetten pihenteti meg a fejét a férfi vállán. Neki is megkönnyebbülés, hogy az az idegen mocsok nem felé araszol szüntelen, bár volt idő, amikor ő sem volt több valami idegen, elviselhetetlen szörnyetegnél. Amelynek mára neve is van.
A dörgölőzéssel szinkronban csókolja meg, ebben a gesztusban adja át azt a szenvedélyességet, amit testben most egész biztosan képtelen lenne, még ha nyilvánvalóan akar is. Szinte már rituálé, hogy a szájára harap, mielőtt eresztené, elégedetlenül szusszan, ahogy ugyanezt megteszi Elliot is ölben, csak hogy aztán ráfüggjön az a pillantás a nyalásra.
Hosszan és mélyen mordul, ahogy visszatér rá a keze, a nyállal kevert asszociáció azonnali, a csípője pedig belemozdul a markába és nem. Abból a fájdalmas nyögésből ítélve ez nem valami amit csinálnia kellene.
A következő csókban fullad el a reakció, lekóstolja a saját ízét a szájáról, csak hogy végül az állára fogjon.
- Elliot. - Ha már egyszer önző, nos. - A szádat akarom. - Szeretne mocskosul az lenni.

● abyss ●


Gabriel
2002. február 14.

outfit

when no one else
chooses to stay,
i will…
i will.

18+
Szexualitás

Önzőség lett volna visszavágni és erősködni, hogy már pedig nem hagyom bántani… de én kibaszottul önző voltam, mégha ennek az ára az is volt, hogy Milton bedug az Azkabanba. Ha már úgy alakulna, úgysem számítana semmi. Az sem, hogy dementorok csócsálják a lelkem, ami valójában fekete, értéktelen vacak. De ez Gabriel nem tudta, én pedig nem tártam még fel neki annyit magamból, hogy értse, nem mindig egy energiabomba vagyok, aki berobban az életébe. Talán csak egy szeletét látta annak a mélyen szunnyadó valaminek, ami megkeserítette a nyaramat s amit azt hittem, a szalaggal együtt magam mögött hagytam. Nem volt így, ugyanúgy ott volt, csak éppen szunnyadt minden mögé kerülve, ami jelenleg szép és jó volt. Augusztus óta nem lüktetett fel bennem az a sötétség… egyszerűen nem engedtem neki utat, de tudtam, éreztem, láttam, hogy ott van mindennek a hátterében. Kellettek a zöld szemek, akkor is, ha csillogásuk hideg, tartozkodó volt. Kellett a fény.
Nem. Nem volt helyes, amit vele tettem egy ispotály falai között. Csakhogy nem érdekelt, rohadtul nem érdekelt, miközben minden porcikám azon dolgozott, hogy könnyítsek mindazon, ami benne dolgozik. Talán pillanatnyi volt, de a lázas testre ráfért a megkönnyebbülés rövid időre is. A szex – akármilyen formában is – egyszerre tűnt szórakozásnak és eszköznek a gyógyításához… a felszabadításhoz, amit meg akartam neki adni, míg itt vagyok. Éreztem, ahogy minden simítással és bújással az a sötétség átvándorol az én testembe, kicsit megkavarva a magam sötétségét. Kegyetlen volt, erős, arra szánták, hogy hosszan kínozza meg az áldozatot. Sok ilyen érte a testemet… kétségtelenül mindegyik el is érte a hatását.
– Őszintén, csodálom, hogy még nincs itt.
Hümmögtem egyet. Talán összeállt neki a kép, talán hallotta a vezetéknevét… vagy csak kiszúrt valami hasonlóságot, amit én magam sosem vettem észre. Daniel ízig-vérig O’Mara volt. Vörös haj, szeplők, világos szem, magas, erős alkat. Én viszont Lee és Rowle keverék voltam. A termetem egészen közelített apámét, a vállaim viszonylag szélesek voltak a sovány alkathoz képest… de a szemeim, az ajkaim, a hajam, sőt az egész arcformám mind-mind anyám öröksége volt. Daniellel semmiféle hasonlóságot nem láttam magunkban. Már-már annyira, hogy megkérdeztem anyámat, hogy Daniel a vérszerinti testvérem-e, persze akkor még gyerek voltam és elnézték.
– Tuti valamin fontoskodik…
A sötét erő élt. Élt, ahogy belém hatolt, szinte végig csiklandozott minden olyan dolgot, amit elnyomtam magamban. Egy-két fájó képet meg is próbált felvillantani, de túl erős voltam ahhoz, hogy megtörjön. Megtanultam a nyáron. Sokféle mágia van, de én erősebb vagyok mindegyiknél… ha valamit akarok, azt lenyomom. Legalábbis ebben a hitben szerettem volna élni.
Az érintések határozottak, kényeztetők voltak. A látvány még takarón keresztül is felperzselt bennem ezer meg ezer vágyat. Ez nem rólam szólt, hiába dörgölőztem újra és újra csípőből az oldalához és éreztem a bizsergést… most neki akartam jót. A testem még is ösztönből mozdul újra, ahogy ujjaim megfeszültek rajta odalent még hatékonyabban simítva őt. Tudtam, hogy megfeszülnek az izmai és talán fáj neki, de a fájdalom legyőzhető… s most a kettőnk szenvedélye volt ennek a szent eszköze. Szent… hogyne… – A hang gúnyosan csendült, de elnyomtam magamban.
– O’Mara… – Éreztem, ahogy rásimít az arcomra. Kicsit felnéztem rá, látva a szemem sarkából a sárkányt, ami ezúttal a vállán pihentette meg a fejét. Talán a parazita most nyugtot hagyott neki, ahogy egészen rákoncentráltam a feladatra.
A csók, a harapás és a dörgölőzés szinkronja már egész komoly forróság hullámot indított el. A nadrág megfeszült rajtam, sokkal jobban, mint korábban. Éreztem, ahogy a szenvedély átveszi felettem a hatalmat. Ettől fogva ösztönösen csináltam… ahogy végig nyaltam a tenyeremen és felismertem az ízét, olyan volt, mint egy vörös posztó a felbőszült bika tekintete előtt. Akartam. Még többet.
A bennem lüktető sötétség már nem számított. Csak az izgató velejárója volt az egész helyzetnek. Szerettem, ha kicsit fáj, valahogy még valóságosabbá tette a helyzetet… mint mikor az ember az mondja: „csípj meg!” Imádtam, hogy csíp, hogy lüktet bennem. A síkos mozdulatok és a csípő váratlan tánca, egy nyögést rántott ki belőlem, bár közel sem olyan fájdalmasat, mint belőle. Ahogy átdugtam a nyelvem a szájába, érezhette a saját ízét, ami izgatóan ült meg eddig bennem. Szerettem, ha mindenhol bennem van.
– Elliot. – Fogott rá az államra végül. – A szádat akarom.
Sóhajtottam egyet a kérésre… vagyis akarásra. Már éppen eléggé felkorbálcsolt bennem mindent… így hát… végig simítottam rajta még egyszer odalent, ahogy mandulavágású szemeim még egy pillanatig az ő zöldjein csüngtek.
–Mennyire akarod?– kérdeztem vissza. Válaszra vártam, de lényegében csak egyetlen pillanatig. Aztán lejjebb siklottam, úgy, hogy a lábai között el tudjak helyezkedni valamennyire. Le akartam húzni a takarót róla, de megállíthatott ebben úgy, hogy egy egész kicsit alátuszkol. Ez a rész nem számított.
Kicsit meglazítottam a nyakkendőmet, felpillantottam, vajon látom-e az arcát. Így csókoltam a combhajlatba. Finoman időztem el ezen a részen, apróbb puszikkal és harapásokkal izgatva kicsit. Újabb mozdulattal nyaltam végig teljes hosszában… majd hangosan nyögtem egyet, mielőtt teljesen a számba vettem. Lassú, mély mozdulatokkal kezdtem, de nem vettem egészen a számba még így sem. Hallani akartam előbb, ahogy hangosan sóhajt és nyög, a nevemet mondja.