2. emelet - Varázsbűn - üldözési Főosztály; Varázshasználati Főosztály

Ez a főosztály felügyeletet gyakorol a többi hat Főosztály felett, ez alól csak a Misztériumügyi Főosztály képez kivételt.

A L O S Z T Á L Y O K:
- Aurorparancsnokság
- Varázsvilági Vizsgálatok Hatósága
- Helytelen Varázshasználati Iroda
- Hamis Védővarázslatok és Védett Tárgyak Kimutatásának és Elkobzásának hivatala
- Wizengamot Végrehajtási Szolgálat.
- Kísérleti Bűbájok Bizottsága
- Varázsoktatási Hivatal

Kihallgatás

Mr. Benjamin Fraser

2001. október 18. 9:30

You are not alone
I will always be waiting
And I'll always be watching you
Speak to me, speak to me, speak to me

outfit

Sosem soroltam a kihallgatásokat az erősségeim közé, de nem volt más választásom, mint részt venni ebben az egészben. Úgy tűnt megint zavaros időket élünk, így aurorként teljesítenem kellett a kötelességemet, akkor is, ha egyébként csak megtűrtek itt nagyjából. A Minisztérium még mindig nem ugyanaz a hely volt, amit régen megkedveltem. Régen – vicces ez a szó, hiszen már nem is igazán emlékeztem, hogy mit kedveltem benne régen.
Benjamin Fraser nagyon fiatal volt, legalábbis a pergamenen lévő adataiból erre következtettem. Egy gyereket nem állt szándékomban megfélemlíteni, azért nekem is vannak érzéseim, akkor is, ha nem mutatom ki őket. Nehezen tudtam elhinni, hogy bármi köze lett volna az eseményekhez, de a neve mégis felmerült – ahogy a bátyja neve is. Nem akartam tudni semmit sem a magánéletükről, csak annyit amennyi a papíron állt. Mióta rólam is suttogtak ezt-azt azért kételkedve hittem el bármit is, amit mások állítottak de talán jobb is volt ez így, hiszen tiszta fejjel tudtam ítélkezni.
A kihallgatáshoz egy igen pici szobát kaptunk, eléggé telített volt ma minden hely. Reméltem, hogy Mr. Fraser emiatt nem fogja frusztráltan érezni magát, ha minden igaz amúgy sem fogunk sok időt itt tölteni. Bár megmondom őszintén a túlzott elővigyázatosság még engem is idegességgel töltött el. Mielőtt bemehettem volna az apró kis szobába háromszor is igazolnom kellett magamat az ajtó mellett álló két aurornak, ami csak azért volt vicces, mert a kollégáim voltak és ma korábban még találkoztam is velük, amikor beértem a parancsnokságra.
A magam részéről jobban örültem volna, ha kivezényelnek inkább valahova, a megfigyelés és a kutakodás mindig is jobban ment, mint a kérdezősködés. Nem szerettem mások életében turkálni, most pedig amúgy is elég kényes témáról volt szó.
– Üdvözlöm, Mr. Fraser, ha kér egy teát vagy valamit, akkor ne szégyenlősködjen – köszöntem a fiúnak, miután végre beengedtek és leülhettem vele szembe az asztalhoz. A szoba teljesen üres volt egyébként az asztalon és a két széken kívül amiben ültünk. – Irene Liu vagyok, az Aurorparancsnokságon dolgozom, én fogom ma kihallgatni önt. Köszönöm, hogy befáradt a Minisztériumba, kezdjünk is bele, jó?  – kérdeztem és bátorítóan rá mosolyogtam. Nem akartam feszültséget kelteni, éppen elég lehetett neki, hogy egy ilyen szobában kell ülnie és kérdésekre kell válaszolnia. Az a baj, hogy ez a kihallgatás tényleg véresen komoly volt. Úgy értem, hogy ez itt nem csak egy rossz álom volt, hanem a valóság és ha nem tud segíteni vagy gyanús lenne a viselkedése, akkor bármi történhet vele. Ezzel biztosan tisztában is volt, én azonban nem akartam neki ártani még véletlenül sem.
– Ne izguljon, én sem igazán szeretem a kihallgatásokat  – mondtam csendesen, hátha a másik két auror hallgatózik odakint. Nem mellesleg pedig tényleg jobb lett volna, hogyha a körülményekhez képest azért nyugodt marad, miközben beszél. – Feltételezem tudja, hogy a Mágikus Szeszély körüli tömeges balesetek miatt vizsgáljuk önt és a bátyját is. Csak annyit kérek, hogyha van valami, amit esetleg tud ezekről a balesetekről, akkor mondja el nekem. A legapróbb részlet is számíthat. – tettem hozzá és türelmesen vártam a válaszát.

[18/10/2001 - 9:40● IRENE ●⭃ Miért én? ⥷tükörképem]

18/10/2001 - 9:40
● IRENE ●
⭃ Miért én? ⥷
tükörképem

It's the year of the snake
Friends are overrated, so let's make no mistake
I watch from a distance while you poison the lake
A trail of ash that you leave in your wake
Knock me down, but I get back up
In the rain, I feel no pain from the cuts
Too much pain, is it ever enough?
In the rain and I'm filling my guts

rettenetesen hülyén éreztem magam a Minisztériumban, valahogy annyira lehetetlen volt elképzelni, hogy apám itt dolgozott. Valahogy nem illettek hozzá a falak... Nem mintha nagyon illene hozzá, hogy egy koporsóban fekszik a kriptánk mélyén Chrissie-vel együtt... Egy pillanatra megtorpantam, néztem a foylosót magam előtt. Tököm sem tudta, hogy mi a francért rángattak be ide. Vagyis de, egy részem valamiért rohadtul sejtette, hogy valamennyire Aiden miatt. Mert ha Aiden belekeveredett valamibe akkor valahogy én is megszívtam. Vagy ez volt fordítva. Mi a szarba keveredett megint. És még én vonzom a bajt, mi? Amúgy is késésben voltam, és még kedvem sem volt a bátyámról beszélgetni senkivel sem. Az utóbbi időben semmit nem tudtam róla, és ez kibaszottul zavart.
Végül nagyjából tíz perc késéssel egérkeztem a helyszínre, mert valahogy sosem akartam időben odaérni sehova sem. Túlságosan elhittem magamról, hogy én márpedig megtehetem azt, hogy kések. Mi Fraserek már csak ilyen drámaian büszkék voltunk.
Ahogy végre beértem a terembe, igyekeztem magam mutatni, de már persze forrtak bennem az indulatok, hogy hevesen nekiessek az aurornak, hogy de mégis mi a szarért hívtak be. De inkább visszafogtam magam. Ahogy megpillantottam a nőt, meg pláne nem akartam kiosztani, mert voltam annyira lovagias, hogy velük rendesen viselkedtem. Leültem egy székre és összefont kezekkel méregettem.
– Üdvözlöm, Mr. Fraser, ha kér egy teát vagy valamit, akkor ne szégyenlősködjen.
- Egy sör jól esne - eresztettem meg egy laza vigyort, mintha minden rendben lett volna. De kurvára nem volt rendben semmi sem. Már négy éve semmi nem volt rendben.
- Irene Liu vagyok, az Aurorparancsnokságon dolgozom, én fogom ma kihallgatni önt. Köszönöm, hogy befáradt a Minisztériumba, kezdjünk is bele, jó?  
Megforgattam a szememet, majd hátradőltem a székben, s onnan fürkésztem a nő arcát. Idétlenül éreztem magam, hogy itt ülök és nem értettem hogy mi miatt.
– Feltételezem tudja, hogy a Mágikus Szeszély körüli tömeges balesetek miatt vizsgáljuk önt és a bátyját is. Csak annyit kérek, hogyha van valami, amit esetleg tud ezekről a balesetekről, akkor mondja el nekem. A legapróbb részlet is számíthat.
Felvontam a szemöldökömet és pislogás nélkül bámultam rá. Nem igazán értettem elsőre, hogy miről beszélt. Mármint tudtam a Szeszélyről, szeretett engem is szivatni, de eddig nem igazán foglalkoztam azzal, hogy tömeges balesetek is voltak... De ha már így behívtak tuti szándékos balesetekről volt szó, gondoltam. De még mindig nem értettem miért hívtak be engem.
- Hát gőzöm sincsen - válaszoltam. - Egyáltalán kinek az ötlete volt, hogy behívjanak mondjuk pont engem? Meg minek keresek itt pont én? - kérdeztem, majd sóhajtottam egyet. - Nem tudok semmit - vontam meg a vállamat.
Fasza, hogy feleslegesen cseszem el itt az időmet tök érthetetlen okból, ahelyett hogy besurrantam volna Raylához a Roxfortba.

Kihallgatás

Mr. Benjamin Fraser

2001. október 18. 9:30

You are not alone
I will always be waiting
And I'll always be watching you
Speak to me, speak to me, speak to me

outfit

Őszintén nem tudom minek törtem magamat ezzel a kihallgatással kapcsolatban, úgy tűnt, hogy az egésznek semmi értelme. Próbáltam kedves lenni, végül is a saját bőrömön is megtapasztaltam már milyen egy ilyen, amikor én ülök a másik székben, de ez a tapasztalat semmit sem segített rajtam. Hamar rájöttem, hogyha kedves is vagyok, az sem jelent semmit, mert Mr. Fraser nyilvánvalóan nem érezte kellemes magát és gondoltam ez azt jelenti, hogy nem is fog együtt működni.
Nekem mondjuk nem számít, hogy együttműködik-e vagy sem. Viszont örültem volna legalább annak, hogyha megerőlteti magát és komolyan veszi ezt a kihallgatást. Nem mintha komolyan lehetne venni, hogyha tényleg azt sem tudja, hogy miért van itt. Sok energiát én sem fektettem a jelentések áttanulmányozásába, mivel meg voltam róla győződve, hogy egy gyereknek sok köze nem lehet a történésekhez. Persze, valahol frusztráló, hogy senki sem tudja miért történtek ezek a balesetek, de őszintén fogalmam sem volt róla, hogy a Minisztérium mit vár ettől a pár kihallgatástól.
– Hát gőzöm sincsen. Egyáltalán kinek az ötlete volt, hogy behívjanak mondjuk pont engem? Meg minek keresek itt pont én? – sóhajtott fel, talán ettől csak még idegesebb lett, nehezen tudtam megítélni. –  Nem tudok semmit – vonta meg utána a vállát.
– Mr. Fraser, nem én találtam ki, hogy be kell jönnie ide kihallgatásra. Higgye el, nekem is lenne jobb dolgom, mint most itt ülni önnel – válaszoltam és félretoltam a pergamenlapokat. Nem érdekelt, hogy mi van odaírva, mert igazság szerint maga az egész kihallgatás sem érdekelt már ezen a ponton. – Ha valóban nem emlékszik semmi gyanúsra, akkor nem fogom faggatni. Viszont még utoljára meg kell kérnem, hogy legalább erőltesse meg magát. Nem érdekel, hogy mennyit gondolkodik, csak próbálkozzon, ha most sem tud semmit mondani, akkor távozhat – tettem hozzá és nyugodtan vártam, hogy mit fog mondani.
Ha a testvére és ő is gyamús volt a Minisztériumnak akkor annak biztosan volt oka. Nem állítanám, hogy a Minisztérium mindig makulátlanul látta el a feladatát, tehát most is tévedhetett, viszont azt sem akartam, hogy Mr. Fraser azt feltételezze, hogy itt mindenki csak rosszat akar neki és vádolja valami olyasmivel, amihez semmi köze nincsen. Én elhiszem, ha nem tud semmit, viszont az nyilván furcsa lenne, ha két perc után kiengedném innen. Lehet, hogy felületesen végeztem a munkámat, mert már nem hittem azokban az értékekben, amiket az aurorok képviseltek, de a látszatra adni kellett valamennyit sajnos. Az, hogy Mr. Fraser valóban az igazat mondta-e viszont még ott lógott a levegőben. Nyilván nem bízott bennem, amire minden oka megvolt, tehát hiába is próbáltam volna megértő és kedves lenni, semmi értelme nem volt.
– Eszébe jutott még valami vagy a következő fél órát csendben üljük végig? Ha most kiengedem az gyanúsabb lenne, szóval felőlem bármiről beszélgethetünk, még ha annak köze sincsen ehhez az egészhez – magyaráztam, hátha ettől megenyhül. Bár nem tudom minek akarok egy gyerek kedvébe járni, miközben inkább információt kellene kiszednem belőle, de láthatóan semmit sem tud, tehát biztos voltam benne, hogy a baleseteket illetően

[18/10/2001 - 9:40● IRENE ●⭃ Miért én? ⥷tükörképem]

18/10/2001 - 9:40
● IRENE ●
⭃ Miért én? ⥷
tükörképem

It's the year of the snake
Friends are overrated, so let's make no mistake
I watch from a distance while you poison the lake
A trail of ash that you leave in your wake
Knock me down, but I get back up
In the rain, I feel no pain from the cuts
Too much pain, is it ever enough?
In the rain and I'm filling my guts

Valahogy akkor úgy éreztem egy kibaszott mély szakadékba nézek, és az a mélység képtelen elengedni a tekintetemet. Úgy éreztem egyre csak beszippant valami idióta erő, és egyre jobban elvesztem a lábam alól a talajt, egyre jobban kicsúszik a kezemből az irányítás, ami pedig aa régi énem szerint ez elképzelhetetlen lett volna. Hogy Bejnamin Fraser egyszerűen elveszíti a lába alól a taljt és nem tudja magáról, hogy ki is ő, és mit is kellene csinálni, hogy a széteső családját egy helyben tartsa. Valahogy a régi Ben tudta, hogy mit kell csinálni, valahogy az az énem nem volt ilyen. Ez pedig rohadtul bántott, mert már nem voltam az a srác aki az ostrom előtt volt, aki talán képes lett volna rendesen beszélni Aidennel. És éreztem hogy egyre jobban gyűlöltem ezt az énemet.
Halkan kifújtam a levegőt és a nőre néztem, aki az asztal másik végében ült.
- Mr. Fraser, nem én találtam ki, hogy be kell jönnie ide kihallgatásra. Higgye el, nekem is lenne jobb dolgom, mint most itt ülni önnel - kelletlenül elhúztam a számat és az asztal sarkát kezdtem el piszkálni a kezemmel. vajon apa mit szólt volna annak, hogy behívtak? Valamiért sejtettem, hogy Aidennek is köze lehet ehhez, bár nem igazán értettem, hogy miért. – Ha valóban nem emlékszik semmi gyanúsra, akkor nem fogom faggatni. Viszont még utoljára meg kell kérnem, hogy legalább erőltesse meg magát. Nem érdekel, hogy mennyit gondolkodik, csak próbálkozzon, ha most sem tud semmit mondani, akkor távozhat.
Lehunytam a szemem, és felelevenítettem a Szeszéllyel kapcsolatos emlékeimet.
- Az egész gyanús, ha engem kérdez. Mintha valakik kihasználnák a szeszély okozta pánikot - vontam meg a vállamat. -  A halloweeni vacsora volt rohadtul gyanús, szerintem valaki tuti bekavar az auroroknak. - Nem voltam hülye, és végtére is az anyám gyereke voltam asszem. Valahogy túl idiótán működött itt a Minisztériumban minden, persze apa idejében sem volt minden fasza. De most teljesen olyan képet kap róla azt ember hogy csak nézett és magában kérdezte hogy: hát hülyék ezek? Valahogy erre tippeltem. És reméltem nem az ostrom utáni üldözési mániám bezsélt belőlem.
- Egyébként remélem a bátyám nincs ilyen gyanusított listán, vagy ilyesmi - néztem a nő szemébe. Nem szerettem volna megint azt átélni hogy anyám félőrült csak mert rá akartak kenni valami gyilkosságot. Vagy valami mást. De a legjobban attól tartottam, hogy tényleg belekeveredett valamibe. - Ő is itt járt?

Kihallgatás

Mr. Benjamin Fraser

2001. október 18. 9:30

You are not alone
I will always be waiting
And I'll always be watching you
Speak to me, speak to me, speak to me

outfit

Nem gondoltam, hogy ennek a kihallgatásnak több értelme lesz, mint a tegnapinak volt. Mr. Fraser bátyja nem tudott semmit sem, ami érthető volt a körülmények ismeretében. Igazából azt sem gondoltam volna, hogy Benjamin többet tudna, mint ő. Tehát két napom elment a semmire lényegében, de hát tényleg nem én döntöttem el, hogy kik lesznek a szerencsések akiket behívunk kihallgatásra. Azt hiszem pont emiatt nem kedveltem az ilyen kihallgatásokat, valahogy aki az asztal másik oldalán ült mindig úgy érezte, hogy a személye elleni sértés, hogyha a Minisztérium kérdéseket akar feltenni neki. A legtöbb esetben pedig azért tényleg nem ártatlan az, akit kihallgatnak. Nos, ezt ebben az esetben nem tudtam volna kijelenteni. Mr. Fraser első ránézésre sem tűnt olyannak, aki ilyesmikbe keverné magát, ráadásul még inkább gyerek, mint felnőtt. Persze, ez a Minisztériumot a lehető legkevésbé érdekelte, ezért ültünk most itt.
Mindenesetre én letettem már arról, hogy bármit is ki tudok belőle szedni, így szórakozottan irkáltam a papír sarkára. Megint írhatok majd egy semmit mondó jelentést, amit biztosan nagyra fog értékelni mindenki.
– Az egész gyanús, ha engem kérdez. Mintha valakik kihasználnák a szeszély okozta pánikot. A halloweeni vacsora volt rohadtul gyanús, szerintem valaki tuti bekavar az auroroknak.   – mondta a fiú és ez igazából eléggé érdekes gondolat volt. Mivel nem foglalkoztam túlságosan ezzel az üggyel, attól függetlenül, hogy igazából eléggé hatalmas port kavart, nem néztem annak utána, amit Mr. Fraser állított.
– Értem, köszönöm, már ezzel is sokat segített – válaszoltam és gyorsan lekörmöltem a papírom aljára, hogy „helloweeni vacsora”, nem igazán tudtam, hogy miről van szó, de gondoltam később majd a parancsnokságon körbe kérdezek, hátha valaki tájékozottabb nálam. Ha Mr. Fraser feltevése igaz, akkor lehetséges, hogy valaki szándékosan próbálja a Minisztériumot szabotálni, ami igazából nem lenne túlságosan meglepő.
– Egyébként remélem a bátyám nincs ilyen gyanusított listán, vagy ilyesmi Ő is itt járt? – kérdezte, miközben visszanéztem rá.
– Igen, tegnap hallgattam ki a bátyját – bólintottam, talán erről nem kellett volna beszélnem neki, de hát a testvéréről volt szó, úgyhogy annyira nem gondoltam volna, hogy nagy titok ez az egész. – Nincs miért aggódnia, a bátyja nem tartózkodott Angliában az elmúlt időszakban és nem is tudott érdemi információval szolgálni. Minden jel arra mutat, hogy nem áll kapcsolatba senkivel, akinek köze lehet a tömeges balesetekhez. Ami azt illeti, ez önről is elmondható. Nem hiszem, hogy tovább kellene húznunk egymás idejét – állapítottam meg, miközben az órámra sandítottam. Fárasztó volt ez a két napos kihallgatás és nem azért, mert annyival közelebb tudtunk volna jutni a eseményekhez. Sőt… egyik Mr. Fraser sem tudott semmi kifejezetten hasznosat, illetve Benjamin felvetése fontos lehetett, de ez sem olyasmi volt, ami közelebb vitt volna minket a megoldáshoz.
Engem a Szeszély továbbra sem foglalkoztatott, úgy éreztem, hogy a saját problémám megoldása még mindig fontosabb. Ez biztosan önző dolog volt, de hát minden ember önző valamilyen szinten.
– Köszönöm még egyszer, hogy befáradt. A jelentésében le fogom írni, hogy nem áll kapcsolatban senkivel, aki tudna bármit is az eseményekről illetve, hogy nem tűnik gyanúsnak maga sem – tettem hozzá, majd vártam, hogy esetleg reagál-e még erre valamit, de részemről egyébként lezártnak tekintetettem a kihallgatást. Nem voltam benne biztos, hogy a jelentéseim sokat fognak érni a Minisztériumnak, de hát az igazság az, hogy a két Fraser tényleg nem állhat ezeknek a furcsa baleseteknek a hátterében.

[Hagen]

Hagen
2004. Szeptember

Értelmetlennek tartom az egészet, persze Őfelsége óhaja parancs számomra. Bármennyire is igyekszem megérteni álláspontját és együtt érezni vele, nem tetszik a szituáció. Régi vita ez köztünk. Amikor megjelentek az országban pár éve már volt erről szó. Akkoriban sikerült meggyőzni a szituáció különösségével és annak későbbi következményeivel s bár reméltem nem üti fel fejét a téma köztünk megint, tévedtem. Elég volt egyetlen egy sor egy heti jelentésben, egyetlen ismételten előkerült név abban a piros bőröndben és a Királynő régi kérése ismét felütötte a fejét. Tudja, hogy kik ők. Tudja, hogy mi történt pár éve és a kis szektájukról is tud, mégis ragaszkodik ahhoz, hogy legalább a gyerekekkel találkozhasson. Bár sosem mondanám ki hangosan, de nevetségesnek tartom a szentimentalizmusát és ebben az esetben kockázatosnak is. Persze ki vagyok én, hogy mások eltűnt családtagjai utáni sóvárgásáról beszéljek, amikor napokat töltöttem apám felkutatásával. Hozzáteszem, hogy tanultam is az esetből – sok minden megfordul az emberben, amikor saját kezűleg törli az apja emlékeit véglegesen.

Még mindig a kihallgató terem ajtaja elött állok, egyik kezemben az akták, másikban a kávé. Reggel hat óra huszonnyolc. Lassan fél órája várakoztatom. Régi és egyszerű taktika ez: korán reggel kevésbé fog a legtöbbek agya, egy kis várakoztatással pedig felingerlem. A bosszús ember hamarabb mutatja ki a foga fehérjét. A rokonait, akik az országban maradtak persze régóta figyeljük és habár Irina kicsit beszámíthatatlan, Lilliya ártalmatlannak tűnik. De McGalagony szerint, mindig is inkább az alany volt a problémásabb. Ő, a pókja meg a dán ikrek – akikről azóta sem tudunk semmit. Sírrablás, tizenéveseknél. Felfordul a gyomrom, pláne éppen Dumbledore sírjára hajtottak. Pofám leszakadt már akkor is és most is. Valahol rá lehet mondani, hogy szektában nevelkedett gyerekek, akik a szülők és pláne a nagyszülők befolyásolása alatt álltak és ezért meg is dobban a szívem, de ennyi erővel az összes Rosiernek, Nottnak vagy Mirolnak meg lehetne bocsátani. Ez az ország már sok sötét varázslót és generációkon át öröklődő faszságot látott, miért pont őket mentenénk fel a felelősségvállalás alól?

Persze már akkoriban is ki lett hallgatva a fiú, a többi gyerekkel együtt. A tőlük jött információ segített a teljes banda lekapcsolásában, de ettől még bizalmatlan vagyok. Szerencsémre ezt az aggályomat megértette Őfelsége is, és belement a feltételembe, hogy előbb én akarok beszélni velük, kifejezetten a fiúval. Az én dolgom meggyőződni arról, hogy nem veszélyes és nem készül semmire – amit persze kétlek.
A fiú nem tudhatja ki vagyok és azt sem tisztáztam vele, hogy pontosan miért hívtam ide, ez rutin eljárás ilyen esetekben. Nem akarjuk, hogy tudják mennyire közel is járnak általam a Koronához. A pálcáját le kellett adnia, a kitűzőjén a neve mellett pedig az „elbeszélgetés” szó szerepel. Bevallom nagy erőfeszítésbe fog kerülni, hogy tényleg csak beszélgessek vele és ne vallassam. Magától értetődik, hogy azon is múlik, hogy ő mennyire lesz közlékeny.

Nagy levegő. Még egy korty a kávémból. Hat óra harminckét perc. Belépek az ajtón.
- Jó reggelt Mr. Romanov – köszönök, ahogy lepakolok vele szemben az asztalnál – Daniel Tayilor vagyok, auror és a Mugli-kapcsolatok irodájának a munkatársa – nyújtom a kezemet és próbálok szívélyes mosolyt erőltetni az arcomra, ahogy végig nézek a kis vörös nyunyón.

Daniel Tayilor
T R R S T
2004. szeptember

Egyenesen a 12 órás, éjszakai szolgálatból érkezem a Minisztériumba, hogy eleget tegyek a behivatási parancsnak. Mindenképp számíthattam rá, hogy visszatérésem bizalmatlanságot és gyanakvást fog szülni, de ezért nem hibáztatom őket. A helyükben én is így tennék. Inkább azért, hogy ilyen korai (vagy az én esetemben késői) időpontot jelöltek ki erre a beszélgetésre.
Az elmúlt évek alatt egészen megedződtem, ha a rendszertelen alvásról van szó. A medimágusi hivatás sajnos ezzel jár, amit már gyakornoki időm alatt is volt alkalmam megtapasztalni. A furunkulusz-járvány kitörése miatt, mely évről évre rendszeres hullámokban felbukkan, még nagyobb nyomással kellett versenyeznem annak érdekében, hogy a rám bízott betegek állapota az éjszaka alatt stabil maradjon. Az éjszakák mindig nehezebbek, hisz ilyenkor az emberi szervezet többi része „lekapcsol”, és az immunrendszer így nagyobb energiatartalékkal tud küzdeni a fertőzések ellen. Így tucatnyi lázas beteg és családtagjaik aggodalmainak kezelésével telt el az elmúlt éjszakám.
Fél hatra érkezem a Minisztériumba. A fehér talárt már leadtam munkahelyem, a medimágusi öltözetet pedig valami hétköznapibb váltotta fel. Már-már túlzóan hétköznapi, ami egyáltalán nem árulkodik aranyvérű, nemesi, sőt, egyenesen cári származásról, bár a stílusában van valami keleti hatás. Az egyedüli dolog, mely többről árulkodik, hogy még mindig vasalom a ruháimat. A köznapi emberek rohanó életük miatt sokkal kevésbé foglalkoznak ezzel.
Meg se nézem, amit a névjegytáblámra írtak. Igyekszem megjegyezni, mit mondtak arról, hogy hova is kell mennem, hogy visszakapjam a pálcámat. Felkészültem arra, hogy megint a régmúltról fognak kérdezni, hátha van más is, mint amit hat évvel ezelőtt is elmondtunk. Sajnálatos, de csalódni fognak, hiszen nem tudok többet mondani, mint amit akkor. Sem babushkával, sem pedig szüleimmel nem állok szóba, mióta száműzötté váltam saját családomban, és megfosztottak mindentől, ami a családi névvel járt. A vagyonról saját jogomon mondtam le, de ennél nagyobb fájdalom volt, hogy csak úgy tudhattam biztonságban Liliyát, ha a bolygó másik felére költözök. Ennek hat éve volt már.
Hat óra előtt tíz perccel már a kihallgató teremben vagyok. Ingerszegény környezet fogad. Tökéletes ellentéte annak a kaotikus és eseménydús éjszakának, amit ma a Szent Mungóban töltöttem.
A falióra hangos kattanással pont hat órát mutat. Elnehezedő fejemmel az ajtó felé fordulok, de nem történik semmi. Végigmasszírozom arcomat mindkét kezemmel, felkészülve arra, hogy bármelyik pillanatban megérkezhet a minisztérium embere erre a beszélgetésre. Csak egy kicsit kell még kibírni.
Hat óra tíz perc. Az egyik betegem jut eszembe, akinek leesett az ágyáról a könyve. Emlékszem rá, hogy fel akartam venni neki, talán meg is tettem. De már nem emlékszem, a szándék és a cselekedet közös nevezőre jutott-e.
Hat óra húsz perc. Türelmetlenül dobolok lábammal, és lopva a faliórára nézek. Igyekszem minél ritkábban ránézni. Hátha akkor gyorsabban telik az idő. Kínában sok meditációs gyakorlatot végeztem, melyeket igyekszem feleleveníteni. De attól félek, ültő helyemben elalszom tőlük. A higgadt gondolkodásomat az idegesség kezdi árnyalni.
Hat óra huszonnyolc perc. Ásítozva pillantok rá ismét az órára. Még mindig sehol senki. Kezdek bosszús lenni – az én időm miért ér kevesebbet, mint a minisztérium dolgozóié?
Hat óra harminc perc. Már negyven perce várom, hogy történjen valami. Negyven perc rengeteg alvást jelentene. Plusz negyven perc, ha beleszámolom az utamat idáig, és a hivatalnokokkal való adminisztrációt. Felállok a székből, hogy elzsibbadt lábaimat megmozgassam, és körbejárom párszor az asztalt.
Hat óra harminckét perc. Az ajtó végre kattan, a minisztérium kutyája pedig végre hajlandó megtisztelni vendégét ebben az ingerekkel és izgalmakkal teli helyiségben. Na végre!
- Mr Tayilor… Рад, что вы наконец оказываете мне честь. – a fáradságtól észre se veszem, hogy elhagytam az angolt. A nevemet már tudja, nem mutatkozom be, csak biccentek egyet a kézfogást megelőzően, majd elfoglalom helyem az egyik széken. Innen közelről láthatja, hogy a szemeim már közel olyan színűek az alvatlanságtól, mint a hajam. Igyekszem mimikámmal nem mutatni, amit gondolok. Ezzel a fáradtsággal azonban igen nehéz bármit is eltitkolnom. Biztosan a csinos kis aktái is tele vannak azzal, hogy épp melyik tanár milyen büntetőmunkára küldött engem.

[Hagen]

Hagen
és a sercegő penna

Kutatom a fáradságtól vörös szemeket, de a közönyön kívül mást nem találok. Már most idegesít a vöröske, pláne, ahogy a kis lanyha kézfogása után és helyet foglal, mintha én jöttem volna az ő területére nem pedig fordítva. Kis szarházi.
- Angolul, Mr. Romanov, ha kérhetem – a nemrégiben felkent szívélyes álmosolynak már nyoma sincs szakállas alatt.

Érzem, hogy hosszú lesz ez a reggel. Ha alig húsz éves, arrogáns, vörös ficsúrokkal akarnám tölteni az időmet, egyszerűbb lett volna megint a hercegre vigyáznom. Most, ahogy beugrik a gondolat és végig nézek beszélgetőpartneremen látom is a hasonlatos vonásokat. Persze csak negyedik-rangú kuzinok, de révén hogy alig egy év van köztük és mindkettő egy nagyra nőtt lepirkónra hajaz, jobban kijön a hasonlóság. Perverz öröm fut végig a lelkemen, talán mégis élvezni fogom, hogy keménykedhetek. Remélem kiprovokálja, hogy felpofozzam, ha már a másik kis görényt nem szabad. Nyugalom Daniel, még is csak az uralkodó ház egy tagjával beszélsz és Őfelsége kérésének teszel eleget. Lehet, hogy jobb manőver lenne hogyha megpróbálnék a bizalmába férközni, de korán reggel nehezemre esik józsarut játszani.

Az enyhén hosszúkás asztal közepéhez lépek és mindkettőnk számára jól látható helyre leteszek egy pergamentekercset. Sokkal tisztább, hogyha mindketten látjuk a jegyzőkönyvet és talán a jóindulatát is könnyebben elnyerem, ha látja, hogy nem játszadozom a pennával. Zakóm belső zsebéből előveszek egy kisebb sas-tollat és ajkamhoz érintem. Bájos darab, még Tristie-től kaptam születésnapomra. Hiába nem egy időben jártunk a Roxfortba, a Hollóhát emléke közös. Az íróeszköz merőlegesen megáll a pergamenen és várja, hogy megkezdjük beszélgetésünket.

- Szóval, ismét kiélvezi országunk vendégszeretetét – foglalok helyet szemközt és keresztbe teszem a lábaimat. A penna sercegni kezd. Jobb minőségű mugli öltönyt viselek, ma még a Palotába is hivatalos vagyok. Érdekes a kontraszt az én elegánsabbnak mondható és az ő hétköznapibb viselete között. Vajon tudatosan nem játszik rá a rangjára? Nehéz eldönteni, hogy alábecsülök vagy pedig túlértékelek egy huszonegy évest.
- Hogyha jól tudom, utoljára hat éve volt szerencsénk magához. – veszem kezembe az aktát és lapozgatni kezdem, leginkább csak hogy átfussam az évszámokat – Nem mondhatnám, hogy bájos volt a búcsú. – A családja nagyrésze ki lett toloncolva, ő is csak a kiskorúsága miatt úszta meg, na meg mert önszántából távozott. A mugli miniszter persze parádézott a diplomácia miatt hiszen az ő nézőpontjukból tényleges bűntény alig történt. Érdekes módon az izlandi mágiaügyi minisztérium nem lepődött meg az ultimátumon.
- Miért döntött hát úgy, hogy visszatér? És miért éppen most? – nézek fel az aktámból és veszem fel vele a szemkontaktust. Belecsapok a közepébe, nincs kedvem játszadozni vele. Azzal, hogy megadom neki az esélyt az egyenes beszédre mindkettőnk idejét megspórolom... Remélhetőleg angolul teszi.

Daniel Tayilor
T R R S T
2004. szeptember

Épp annyira nem tűnik fel egyből, ahogy eltűnik a vendégfogadó mosoly az arcáról, mint az, hogy az egyik anyanyelvemen szólaltam meg. Amennyiben elég jó emberismerő, talán kihámozhatja a tekintetemből a pillanatnyi zavartságot. A hosszú távú alvásmegvonás után, amit a hivatásom okoz, az extra megváratás sajnos nincs jó hatással a pszichémre. Meg kell erőltetnem magam, hogy kibírjam ezt a kihallgatást lehetőleg anélkül, hogy ebből hosszú távon károm legyen.
- Annyit mondtam, egy demiguise-ra kevesebbet kell várni, mint magára. – a pontos szóhasználatom nem épp ez volt. A lényeg azonban átjön így is. Kevésbé lennék ideges a váratás miatt, ha nem egy hosszú éjszakázás után került volna sor erre, sőt, régen talán röhögve kivártam volna órákat is. De más már a helyzet. Az időm az egyetlen olyan érték, amit nem tudnak visszaadni.
A régi anyagokban a profilozásomnál biztosan olvashatott megjegyzéseket az erős akcentusomra, ami miatt nem feltétlen volt egyszerű megérteni, amit mondok. Még most sem tökéletes az angolom, és elfogadtam azt is, hogy sose lesz az. Viszont az látszik, hogy jelentősen fejlődtem benne. A roxforti évem végére sokat javult a kiejtésem, és eleget gyakoroltam ahhoz, hogy minél könnyebben tudjak kommunikálni rajta. Nagy Britannia mindig is csak egy ideiglenes állomás volt a szekta terveiben, ami a mi részünket illeti, nem tartották annyira fontosnak, hogy tökéletesen megtanuljuk a nyelvet, és elég későn kezdtük el ezen nyelv elsajátítását a többivel ellentétben. Amikor először a kontinensre léptem, hittem az Eszmében, bíztam szüleink és Babushka tervében. Nem gondoltam, hogy én évekkel később bármit is akarok majd ezen a Földön még. Nem gondoltam azt sem, még életben leszek. A döntéseim azonban egész más irányba tereltek. Szabad ember vagyok, önálló akarattal, nem pedig azok bábja, akik semmi többet nem akartak tőlem, csak hogy bántsak másokat.
Felkönyöklök az asztalra, és összekulcsolom kezeimet az asztal felett, miközben végignézem a pennát, ami majd a jegyzőkönyvet készíti el. Amikor hat, vagyis már hat és fél éve kihallgattak, nem kötötték az orrom alá, hogy pontosan mit jegyeztek fel rólam. Csak a megérzéseimre és benyomásaimra hallgathattam, amik a felfokozott érzelmi állapot miatt azonban nem voltak annyira megbízhatóak. Van pár dolog, amiről úgy gondolom, logikus, hogy leírták. És megannyi dolog, amit csak tippelhetek, de sosem jutna eszembe. Hasonló pennát én is alkalmazok, de inkább arra, hogy megírja helyettem a betegek kórlapjait és zárójelentéseket azok alapján, amit diktálok. Feltéve, ha nincs ott ehelyett egy gyakornok.
Szótlanul biccentek egyet megerősítésként az eltelt időre. Hat hosszú év, mintha egy teljes élettel ezelőtt történt volna, amikor megtörtem, és elárultam a családot. Minden nap egyre jobban azt látom, hogy ez volt a jó döntés. De akkoriban ezt nem tudtam ilyen egyszerűen megélni. A családból kitagadtak, hónapokra pedig az alkohol és egyéb függőségek, amik társaim voltak az enyészetben. Egyszerre akartam élni és elsorvadni, meg nem születetté válni. Végül Oakley professzor volt az, akinek köszönhetem, hogy adott egyfajta irányt. Ő nem egy terroristát látott bennem, hanem egy elveszett lelket. Neki köszönhetem, hogy végül mégis csak lett belőlem valaki. Nem ismerhetem az öltönyös, feltehetően auror előéletét, de őszintén kétlem, hogy meg tudja érteni, mennyire más helyzet volt az számomra.
- El kívánom mondani, hogy miután elmentem az országukból, Ázsiában kötöttem ki. Kínában fejeztem be a tanulmányaimat. Előbb letettem a RAVASZ-t, majd a medimágusi alapképzést, végül pedig alkímia specializációt végeztem el az ottani tanrendnek megfelelően. – mindezek nyitott információk voltak hitelesített dokumentumokkal, amikor jelentkeztem a Szent Mungóba medimágusnak. Valószínűleg a Minisztériumnak megvannak azok a forrásai, ami alapján bekérhették ezeket az információkat rólam.
- El kívánom mondani azt is, hogy ikertestvérem vérzékenységben szenved, amire a mágiatudomány még nem talált gyógyírt. Azért most jöttem vissza, mert most érzem magam szakmailag felkészültnek arra, hogy kutassak a témában és meggyógyíthassam. Két okból épp itt: mert a testvérem itt van, és mert a könyvtáraikban értékes anyagokat találhatok a témában. – bár a fáradtság látható szemeimben, a szemhéjaim is kissé remegnek, a beszédem az enyhe akcentust leszámítva nyílt, egyenes, tiszta és érthető. Hallom, ahogyan a penna szorgalmasan írja az általam elmondottakat, közben azonban továbbra is tartom a szemkontaktust az aurorral úgy, hogy alig pislogok közben.

[Hagen]

Hagen
és a sercegő penna

Felvonom szemöldökömet a megjegyzésen. Demiguise a drága nagymamád, aki annyira hajlamos köddé válni. Nyilván ez első szavai hozzám sértések, tényleg letagadhatatlan a rokonság a két vörös görény között. Belül megengedek magamnak azért egy mosolyt egyrészt a szellemesség másrészt pedig annak okán, hogy várakoztatásom úgy néz ki sikeresen célba talált. Azt is kisebb sikernek könyvelem el, hogy végre méltóztatik velem közös nyelven beszélni, ez már egy út afelé, hogy gyorsabban túl essünk ezen az egészen.

Fáradt szemeivel pár pillanatig a sercegő pennát vizslatja majd belekezd a mondókájába és közben le sem veszi rólam a szemét. De kurva ijesztő ez a gyerek. Most miért bámul ennyire? És miért nem pislog? Van valami az arcomon? Vagy bejövök neki? Remélem az előbbi, a szomszéd néni így is megnéz már a nálam tízessel fiatalabb alkalmi vendégeim miatt. Nem mintha buknék a vörös ex-tinédzserterroristákra, de felmerül bennem a gondolat, hogy egyáltalán mit tartana erről az etikett. Egyik részről nincsen benne az öröklési sorban, másik részről még is csak Viktória vére csordogál benne. Bár ahogy elnézem a sápadt arcát nem túl sok vér van benne, ami morbid módon ironikus tekintve a húga állapotát.

Nem mond semmi újat, pláne nem használhatót. Ezeket az infókat már csatoltuk az adatlapjához a Mungós interjúja után, arra viszont elég alap, hogy kicsit kötekedjek és megpróbáljak mélyebbre ásni. Kicsit nyugtalanít a gondolat, hogy az, aki istenített egy férfit, aki a diáktársain kísérletezett a Durmstrangban most hirtelen orvososdit játszik. Nem mintha ennek az országnak nem lenne éppen elég hátborzongató emberkísérleteket végző szörnyetege. Lehet hogy csak Balmoral miatt érint érzékenyen a gyanú, de ha az ember tud már egy démonról, igyekszik a többit is távoltartani.

Ideje feltennem az első kérdéseket.

- Kitől tanult alkímiát? – nem mintha lenne nálam éppen egy kisokos a kínai alkímia mesterekről, de egy név elég nyom lehet ahhoz, hogy utánanézzünk a munkásságának. A kelet-ázsiai régióban Kína kifejezetten hagy kivetnivalót maga után a sötétmágia terén. Míg Japánban a „fehérré vált” diákokat azonnal kicsapják a Mahoutokoro-ból a kínaiak sokkal homályosabbak ilyen téren, még a varázslóképzőjükről is alig vannak adataink – nem mintha a britek ne tettek volna eleget azért, hogy ne bízzanak meg bennünk.. Csak drogfüggővé tettük a lakosság nagyrészét, valahogy azóta is fújnak ránk és a diplomácia nincs a csúcsán. Pont jó hely annak, aki megakarja húzni magát egy kis komiszkodás után az országunkban.
- A tudományon belül mire specializálódott? – teszem fel a kérdést és félek is a választól. Hogyha alkímiai képzetsége van, medimágiával foglalkozik és egy gyógyíthatatlan betegséggel akar foglalkozni eléggé szűkül a terep. Az aggályok meg még inkább előjönnek, amikor valaki egy olyan kényes mágiaterülettel foglalkozik, ami elvárja az egyenértékűség elvét. Kicsit megfeszülök, ahogy leesik, hogy mennyire a közepébe csaptunk a dolgoknak. Egy hajszálnyira vagyunk attól, hogy szóba kerüljön a humántranszmutáció.