2. emelet - Varázsbűn - üldözési Főosztály; Varázshasználati Főosztály

Daniel Tayilor
T R R S T
2004. szeptember

Pillanatnyi hálával nézek rá kihallgatómra, ahogyan a bögre feltöltődik a fekete teával. Jól esik a bögre melegsége a kezemben, és a forró gőz az arcomon. Az angolok sajátjuknak vallják ugyan, de arról sohasem feledkeztek meg, hogy honnan származik a teájuk. Mind az angoloknál, az oroszoknál és a kínaiaknál fontos pont ez a szertartás. Mint egy kapocs, ami összeköti ezeket a kultúrákat, bár a fogyasztási szokások kisebb-nagyobb mértékben el is térnek egymástól.
- Hallottam rémmeséket egy bizonyos mugli tejesemberről, aki bejön a nyitva hagyott ajtókon és üvegben tejet hoz mindenkinek. Igaz ez, vagy csak mítosz? – még Nott rémisztgetett ezzel az üzleti találkozónkon. Azt mondta, mitológiai teremtmény, de én azóta kétszer is ellenőrzöm, hogy biztosan bezártam-e magam mögött minden ajtót. Nem akarom, hogy mindenféle idegenek tejjel zaklassanak.
Az auror kérdései a tanulmányokról átterelődnek azokra a kérdésekre, amik miatt valóban itt vagyunk. Egyértelműen számíthattam arra, hogy a szekta kerül majd fókuszba, amit annyira igyekszem magam mögött hagyni. Most már tudom, hogy nem az igazságot tanították nekem, hanem csak egy zárt, mesterséges világot emeltek felém, ami korlátozza még a gondolataim szabadságát is. Dehogy akarták ők, hogy medimágus legyek. Minek. Hisz úgyis meghalok majd, mielőtt betöltöm a húszat. A legnehezebb azonban mégis az, hogy még mindig vannak napok, amikor kétségbe vonom saját magamat. Persze, papíron szépen néznek ki az elért sikerek, eredmények, de néha még mindig hallom a megrovásukat. Hogy szégyent hoztam a családra, hogy én voltam a leggyengébb láncszem, hiszen erre se voltam képes.
Talán sosem szabadulok meg tőlük. Talán a börtönt örökké magammal hordozom.
- El kívánom mondani, hogy csak arról tudok beszámolni, amit szerintem szerettek volna. Nehéz erről nem feltételezésként beszélni. A nagyanyám, Anastasia Romanov nem az a bábmester, aki csak úgy kiteregeti a pontos stratégiáját, még családon belül sem. – a tea még mindig nagyon forró, de egy óvatosat belekortyolok. Majd leteszem a bögrét az asztalra, jobb kezemben még mindig a szélét fogva, és felegyenesedek a széken. Nem kerüli el a figyelmem, ahogyan az auror szinte köpi a hírnök szót.
 - Azt bizonyára tudja, Mr Tayilor, hogy Izlandon nincs Varázstitok törvény. A muglik tudnak rólunk. Közös gazdaság, és a minisztériumukat is a Romanov és Jöttünsson családok irányítják. A két befolyásos család minden felett, akik uralják a gazdaságot, a kormányzást és a jogrendszert. – bennem izlandi vér egy csepp se csörgedezik, de unokatestvérem, Irina Jöttünssonok leszármazottja is, akik a legbefolyásosabb család voltak Izlandon még azelőtt, hogy babushka megvetette volna a lábát a szigeten.
- Úgy hiszem, ha úgy tetszik, Izland a prototípusa volt annak a világnak, amit szerettek volna. Grindelwald utópiája, ahol a muglik csak másodrendű állampolgárok, akik védve vannak általunk, de ez kizsákmányolással jár. Azt még fontos megjegyeznem, hogy bár az izlandiak tudnak rólunk, mély információs szakadék zárja el őket a tényleges információktól. – az ország pedig erre tökéletes, hiszen már így is kellőképpen izolálva van.
- Amit tőlünk kértek, hogy próbáljunk meg minél több korunkbelit meggyőzni róla, hogy ez a világrend helyes, és nem ördögtől való. Tőlem még azt is, hogy vigyázzak a többiek fizikai épségére. – zárójeles megjegyzés, hogy arról is tettek, nehogy egészséges lelkületű emberek kerüljenek Angliába. Még azt is elintézték, hogy ne tudjunk érdemben együtt dolgozni se a Møvrede ikrekkel, se a Mallouse-okkal, hiszen már a Durmstrangba is úgy mentünk, hogy megtiltották, beszélgessünk egymással. Csak lopva tudtam találkozni egyikükkel, hogy a megnyugvást adó főzetet átadhassam a problémájára.
- Azt tudnia kell, hogy az oroszok nagyon türelmesek. Babushka évtizedekig csak várt. A háború végét is kivárta, mielőtt minket a Roxfortba küldött volna. Még a nyelvet se tudtuk rendesen beszélni. Úgy gondolom, hosszú folyamatot terveztek, évek, évtizedek alatt fertőzve az emberek gondolkodásmódját. – ahogyan azt az auror is megjegyezte előzőleg a zavaros angol tudásomat. Alig volt egy éve csak, hogy angolul elkezdtem tanulni, amikor bejelentették, hogy oda kell mennünk.
- Nekünk mindig azt mondták, hogy Grindelwald sohasem bukott el igazán. Azt mondták, hogy Próféta volt, aki megjósolta, hogy a világ káoszba süllyed, és csak az ő bölcsessége képes azt helyreállítani. A muglikat pedig meg kell védeni, főleg saját maguktól. – ahogyan mi is kiválasztottak voltunk a hamis tanok szerint. Mégis mire mentünk vele.

[Hagen]

Hagen
és a sercegő penna

Meghökkenek a furcsa kérdésen és nem bírom megállni, hogy mosolyra húzódjon a szám. Nap-mint-nap találkozok olyan varázsvilágban nevelkedett emberekkel, akik megrökönyödnek a muglik hétköznapi dolgain, de erre még senki sem kérdezett rá. A kérdés hangneméből és a fáradt szemek hirtelen fókuszváltásából arra következtetek, hogy ez nem pusztán megrökönyödés de mintha egy csípett félelemmel is vegyülne a főzet. Nehéz nem elnevetnem magamat az abszurd szituáció objektív szemlélésén. Itt ül egy szektában nevelkedett, alkímiát tanult, melankolikus medimágus meg Őfelsége testőre, egy képzett auror, kvázi egy vallatáson és tejesemberről beszélnek, mint rémséges szörnyetegről.
- Igaz, de nem rémmese. – válaszolok olyan mosollyal, mint amikor az öcsémmel szoktam beszélni – Ez egy szolgáltatás, amit a muglik használnak, hogy friss tejhez jussanak. Fizetnek ennek az embernek, aki a hét bizonyos napjain hagy egy friss üveg tejet a bejárati ajtónál és elviszi a kirakott üres üvegeket. Manapság egyre kevesebben élnek a szolgáltatással, ugyanis könnyebb a boltokban és szupermarketekben tejhez jutni – magyarázom – gondoljon úgy a dologra, ahogy a mágusoknál a füvesemberek küldik bagollyal az előírt főzeteket – próbálom közelebb hozni neki a jelenséget. Amikor gyerek voltam, még Tristie születése előtt, hozzánk is járt tejesember. Emlékszem mindig nekem kellett kipakolnom az üres üvegeket az ajtó elé. Megszorongatom magamban a régi emléket, ami még az idilli családi életből maradt ránk... mármint Anyura és rám... Apára szórt átkom valószínűleg ezt is teljesen felemésztette.

Visszazökkenek a jelenbe és próbálom felvenni a fonalat az orosz mondandójában. Az izlandi helyzet már régóta aggályokat kelt a mágustársadalomban, de a nemzetközi beavatkozás nagyon kényes lenne. A skandináv mágus közösség évek óta próbálja felemelni a hangját, Nagy Britanniának viszont a Vértisztasági Háború miatt nem volt erre kapacitása, pedig a dánok mágusok nagyon is próbáltak tőlünk is segítséget kérni – mai napig tartanak attól, hogy az eszme és a gyakorlat átterjed Grönlandra. Ami „szerencse”, hogy az amerikaiak bár borzalmasan elítélőek a muglikkal szemben, elég erősen ellene vannak a Nagyobb Jó eszméjének, a MACUSA befolyása pedig nagy a transzatlanti térségben.

- Ön személyesen mit gondol erről Mr. Romanov? És a szülei? – túl sok új információt ugyan nem tárt fel előttem, de érdekes elmélyedni családjuk dinamikájában. Bár eddig is tudtuk, hogy a nagyanyjának vezető szerepe volt az események alakulásában, érdekes, hogy a fiú a saját szüleinek felelősségét egyáltalán nem említi. Belegondolva ugyan a mi családi dinamikánkban is nagyobb szerepe van a mamámnak, mint anyámnak, mégis megszeppenek a gondolattól, hogy egy ilyen népes, sötét mágusokkal teli családban ekkora megkérdőjelezhetetlen hatalma lenne egy személynek. Még a Halálfalók között is volt egyfajta rétegződés.
- És a sírrablásról? – szegezem neki a kérdést felidézve valószínűleg a legkényesebb momentumot a küldetésükben. Mivel a gyerekek vallomásai összecsengtek, bizonyítható, hogy ez volt a Roxfortba küldésüknek egyik legnagyobb sarokköve.

- Izland egy köztársaság, bár az állami berendezkedésükön látszik az egykori Dán fennhatóság, könnyebb lehet megfertőzni és megvenni a politikát – kezdek bele fejtegetésembe. Nem akarom fokozni a feszültséget, ezért tudatosan hatra dőlök a székemben és keresztbe teszem lábaimat, fenn tartva a kényelmes, elméleti beszélgetés látszatát - Tegyük fel, hogy sikerrel járnak az Egyesült Királyságban. Mit gondol, mit kezdtek volna a Monarchiával?

Daniel Tayilor
T R R S T
2004. szeptember

Biztosan küldök majd Nottnak egy baglyot az értelmes magyarázattal a tejesemberről. A szakmájában lehet kiváló, de bődületes baromságokat tud zagyválni small talk-ként egy üzleti megbeszélést megelőzően, amik ráadásul rémisztőek is. Bár az elmúlt években muglik között éltem, és Izlandon varázstitok-törvény sincs, ami miatt a határ a varázstalanok világával jóval vékonyabb, mindig vannak olyan apróságok, amik meglepetéseket vagy kultúrsokkot okoznak.
- Mit gondol a hal a vízről, amiben úszik? – a kis intermezzot követően folytatódik a kihallgatás, és újabb kérdéseket kapok az immáron székében kényelmesen hátradőlő Tayilortól. Előre dőlve az asztalon mindkét kezemmel a bögrét szorongatom, és időnként kortyolgatom a lassan kellemes hőmérsékletre hűlő teát. Minden energiámat felhasználom arra, hogy ne látszódjon rajtam, mennyire megvisel az ébrenlét, bár a vörös szemeim és a koordinálatlan mozgásom a szakavatottak számára épp elég árulkodó. A szervezetem mintha tudná, hogy ez fontos. Épp annyi adrenalint termel, hogy az átsegítsen a jelen állapoton. Érzem, hogy lassan átesek a holtponton. Most már biztos vagyok benne, hogy szándékos volt az időpontválasztás.
- A szüleink semmit se tudnak a vízről, hiszen beleszülettek. Bent ragadtak a korlátokban, amit a szekta megszabott számukra. Még ha sejtik is a levegőt a víz felszíne felett, a szokások és a korlátok rabjaként élnek. – nehéz ezeket az angolok nyelvén elmondani, mert az ő nyelvük nem olyan kifejező. A szüleink eleve nem számítottak arra, hogy egyszer mi megéljük a felnőttkort. Nem akarták azt, hogy én tudománnyal foglalkozzak, Liliyának pedig a betegsége ellenére engedték, hogy olyan veszélyes dologgal töltse a szabadidejét, mint a balett. Aki már látta a balett előadók lábát egy-egy előadás után, az pontosan tudja, hogy milyen kínokkal és áldozatokkal járó művészetágról beszélünk. Egy pillanatra eszembe jutnak azok a nyarak, amik alatt a főbenjáró átkokat próbálták megtanítani nekem. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy különböző állatokat öljek vagy kínozzak parancsra. Egyedül az imperius átok, amivel akaratom alá tudtam vonni egy kutyát. Nem volt kellemes érzés. Már rég megfogadtam magamnak, hogy nem fogom alkalmazni azokat a dolgokat, amiket tanítottak.
- Ha nem küldenek annak idején a Roxfortba, akkor bennem sohasem fogalmazódnak meg olyan gondolatok, amik miatt végül ellenálltam a kultúrámnak, és mindannak, amit addig ismertem. Szeretek arra gondolni, hogy titkon szüleim is ellenszegültek akkor, amikor nekem nyugati nevet választottak, és nem lett belőlem is Nicholas vagy Dmitry. De túl kellemes nekik az a víz ahhoz, hogy valódi ellenállást tanúsítsanak. – ez persze Liliya neveire is igaz. A nevünk talán az egyetlen valódi szülői gondoskodás, amit kaptunk.
- A sírrablás a Roxfortban gyakorlatilag hagyomány. – megvonom a vállam, és leteszem a bögrét az asztalra. Egészen pontos választ adok a kérdésére, hiszen a véleményemre volt kíváncsi. Úgy tudom, Voldemort már kirabolta azt a sírt az érkezésünket megelőző évben. Hat éve elmondtunk már mindent erről. Nem érzem a kérdés relevanciáját – kivéve persze, ha azóta is minden évben úgy nem dönt egy-egy látogató vagy diák, hogy feltöri Dumbledore sírját. Tudtunk a dologról, amikor ez történt, bár fizikailag ezt a másik ikerpár követte el. Nem volt meghívásos a buli. Két ember kevésbé volt feltűnő éjszaka, mint négy. Persze a Szellemszállásos esetnél inkább a többen jobb elven alakultak az események.
- Gondolom, mind a mugli, mind a varázsló politikát befolyásolnák. De ebbe így konkrétan még sohasem gondoltam bele. Nem tudok nagyanyám fejével gondolkozni. De azt tudom, hogy nem felejtette el azt, amikor megtagadták tőlük a Korona oltalmát az orosz forradalom idején. – a családi hierarchiában nem voltam magasan ahhoz, hogy ilyesmiken törjem a fejem. Sosem szántak nekem ilyen szerepet. Ahogyan azt is teljesen kizártnak tartom, hogy olyan szerep várt volna rám valaha is, hogy a királyi családba beházasodjak. Tanultam heraldikát és etikettet, de nem neveltek belőlem olyan klasszikus minta arisztokratát, aki alkalmas lenne erre. Nem ez volt a feladatom ebben az egészben. Odakint Ázsiában barátkoztam össze Rajannal, aki egy indiai királyi család leszármazottja. Ő roppant érdekesnek tartotta, hogy technikailag a brit királynő rokona vagyok, hiszen könnyedén visszavezethetem a családfámat öt generációval ezelőttig, Viktória királynőig. Aztán megértette végül, hogy én nem akarok ebből semmit. Nem vágyom arra az életre, ami neki, vagy ami a brit vagy norvég nemeseknek van.

[Hagen]

Hagen
és a sercegő penna

Érdekesen beszél a szüleiről, nem érzékelek kemény, mindent felkavaró haragot, de megbocsátást sem. Bár megtiszteli őket egy metaforával, azt nem nevezném éppenséggel kegyesnek. Egyébként is, milyen elme az, aki hulla fáradtan, korán reggel képes az alkímiai kérdéskörök után ilyen poetikus képekben beszélni, miközben úgy szorongatja két kezében a koffeines teát, mintha az élete múlna rajta? Érdekes kis vörös görény, nem tagadom. Azt hiszem a szülői téma nem lesz érdekes a beszélgetésben, nem tartja őket annyira, hogy kreditálja a viselkedésüket vagy a nézeteiket, így konkrétumot sem tudok kihalászni belőle – de ez a szál úgy érzem veszélyt sem jelent. Fejben egy nagy pipát kanyarítok a körbejárandó dolgok listájához.

Szemöldököm látványos felhúzásával jelzem nem tetszésemet a sírrablásos humorbonbon irányába. Megértem, hogy a háború után jöttek, de lényegében a parancsnokságon, mindenki veterán, Dumbledore pedig nemzeti hős. Talán nem kellene ilyen szituációban gúnyos megjegyzéseket tennie, pláne nem felemlegetve a korunk legborzalmasabb sötét varázslóját. Vagy ennyire lenézné őt is? Ennyire abban nevelték, hogy Grindelwald mellett mindenki eltörpült? Vagy a sebeinket nézi le ennyire? Az is lehet, hogy csak fáradt és kimerült, azért nem veszi észre magát, pár az ezelőtti elmésebb megvillanások nem azt mutatnák, hogy ne lenne képben. Ha nem lennék úriember és nem lenne fontosabb dolgunk, mint az önérzetem... sajnos a tahóság, mint jellemvonás nem markáns tényező most, de azért a mentális listára felírom.

Ideje tovább haladni a nagyika irányába, egyértelműen ő volt az agytröszt a családban és ahogy kiveszem, neki volt véleménye a Monarchiáról is. Valahol természetesen megértem a menedékjogról való vélekedést, de ennél komplikáltabb volt az akkori szituáció. Voltaképpen Őfelsége V. György Király megakarta adni a védelmet a családnak, de a muglik politikai nyomást gyakoroltak rá. Érdekes elmélázni a pillangóhatáson, mi lett volna, ha Anasztázia a Korona védelme alá kerül, Grindelwald agymosása helyett. Persze nem szeretném felmenteni, de a családjával történtek után nem kérdéses, hogy mi fogta meg a Nagyobb Jó eszméjében.
- És a jelenlegi uralkodókról mi volt a véleménye? – kicsit botladozik a szám a kérdés megfogalmazásánál. Többször megkaptam már, hogy amilyen hangnemben beszélek Őfelségéről, könnyen rá lehet jönni, hova is tartozom. Igyekszem minél jobban kerülni, hogy a hivatalos megszólításokat alkalmazzam, de belül éget a bűntudat.
– A család többször is kifejezte bűntudatát és részvétét, a tetemek azonosításában is segédkeztek, Ő Királyi Fensége Michael kenti herceg – csak kicsúszott egy hivatalos cím – az újra temetésen is képviselte a Windsor-házat.

A józan ész azt mondatja velem, hogy ennyi gesztus után csak nem lehet generációkon át haragudni egy családra, aminek leghatalmasabb képviselője is már a Romanovok bukása után született. Persze ez a nő a saját leszármazottjaitól is elvárja, hogy az ő eszméit kövessék, képzelem miként gondolkozhat más házak leszármazottairól. Ami viszont érdekesebb téma és jobban belecsúszik ittlétünk indokába, az az, hogy a kis vörös fejében mi járhat.
- És ön, Mr. Romanov? Hogy vélekedik erről?

Daniel Tayilor
T R R S T
2004. szeptember

Sohasem tudtam hinni a Roxfort házainak egységében, hiszen nyilvánvaló volt, hogy inkább megosztást és viszályt okozott a talárszegélyed színe. Amikor megismertem Mardekár Malazár eszméit, önként szaggattam le a kígyó szimbólumát a taláromról. Gyűlöltem, amit képvisel. Gyűlöltem, hogy Malazár képes volt rólam azt feltételezni, hogy hajlandó lennék az ő eszméit képviselni. Mégis, azt el kell ismernem, hogy a Süveg nem tévedett akkor, amikor épp csak hozzáért az egyik kiálló, vörös hajszálamhoz, és küldött azonnal a Kígyók asztalához. Hiába a kínzó fáradtság, hiába a gyötredelmes ébrenlét, és hiába az agónia, amibe ez a helyzet belökni kíván a vallatással és annak még barátságos, de szigorú módszereivel, mégis ott az a ravasz csillanás a szememben, és az alig észrevehető, elfojtott mosoly, mikor látom reakcióját a sírrablós dologra. Nem mondhatja, nem dolgozom együtt, az összes értelmes és kevésbé értelmes kérdésére válaszoltam angol nyelven, mindezt egy hosszabb, éjszakai műszak után a Szent Mungoban.
Ezek az apróságok azok, amikkel úgy érzem, hogy még mindig az én kezemben van a gyeplő. Nálam a kontroll.
Az újabb kérdések a jelenkori brit uralkodóházra irányulnak. Természetesen tanulnom kellett heraldikát, és ismernem kellett a fontos címeket, de ez csak a származásomból fakadó alapműveltség része volt, és ezeket sokkal mélyebben, részletesebben is megtaníthatták volna, ha akarják. Most már egyértelműen úgy gondolom, hogy nem azzal számoltak, hogy megélem a felnőttkort. Dehogy akarták ők, hogy tudományokat tanuljak! Gyermeki ábrándok csupán, de kinövi majd, ha először tapad vér a kezére végre.
- Van egy mondás kínaiul. 人比人，气死人. – elég jó kínaisággal idézem fel ezt a mondást, amit még odakint tanultam, bár az anyanyelvűek észre fogják venni, hogy nem mindent hangsúlyozok tökéletesen és megfelelően.
- Hiperpoliglot vagyok, de a közvetlen fordítás nem az erősségem. Valami olyasmit jelent angolul, hogy ha másokkal hasonlítod össze magad, csak dühös leszel. – remélem, hogy érti, hogy mit szeretnék vele kifejezni. Mindez kínaiul persze sokkal értelmesebben hangzik. Nem a kedvencem az angol, mert vannak dolgok, amiket nagyon nehéz vele kifejezni mondjuk az orosszal szemben.
- Babushka sosem mondta, hogy irigyelné őket. De utólag minduntalan úgy érzem, hogy ott volt az irigység visszhangja minden mondatában, amikor róluk és az életmódjukról tett megjegyzést. Persze le is nézte őket, hiszen „csak muglik”. – nem teszem hozzá, hogy a leginkább a jelenlegi orosz hatalom az, akikre viszont a legdühösebb. Albion csak egy egyszerű állomás, ami véletlenül nagyobb falatnak bizonyult saját alkalmatlansága miatt, mint amire számított. De azért még sem Oroszország.
- Utólag már nem számít. A halottaknak már mindegy, Mr. Tayilor. – megemelem a tehenes bögrét, hogy elfogyasszam, ami maradt a teából. Továbbra is a kezeim melengetem viszont vele, miután leteszem az üres poharat az asztalra.
- Igazság szerint nem szoktam nagyon rájuk gondolni. – dőlök kicsit előre. A holtponton már valószínűleg átestem, de azért most mégis azon kapom magam, hogy a szemeim kezdenek fókuszt veszíteni.
- Tudja, odakint összebarátkoztam az indiai Scindia család egyik sarjával. – az indiai királyi családok egyik legnagyobbika az övék, akiknek a hatalom a mai napig a kezükben van. És persze természetesen varázshasználók ők is. Roppant érdekesnek tartottam Rajan párszaszájúságát, és azt, hogy az ő kultúrájukban mennyire mást is jelent, mint itt. Odakint isteni kiválasztottak, itt feketemágusok.
- Rajant igazából jobban érdekelte az én vér szerinti kapcsolatom a brit Monarchiával, mint engem valaha. A vér nem köt össze minket, hisz két külön világban élünk. Övék a dicsfény és a kíváncsi tekintet. Az enyém pedig, nos… valami egészen más. – ebben egyet kell értenem Babushkával, bár nem pont ugyanolyan hangsúllyal és szándékkal, mint ő. Hiszen csak muglik. Nincs metszéspontja világainknak.

[Hagen]

Hagen
és a sercegő penna

Habár intellektuálisan felüdülés egy ilyen elmével beszélgetni kora reggel és nem tesz ki tényleges provokálásnak, a liverpooli munkásosztálybeli énem bemosna neki, amikor elkezd nekem itt kínaiul idézgetni. Félreértés ne essék, hozzávagyok szokva a sznobok társaságához, de a tétnélküli fellengzést mindig is borzalmas emberi tulajdonságnak tartottam. Sajnos mióta fejemben felötlött a párhuzam a herceggel kapcsolatban, nehezen választom szét a kettőt. Döbbenetes a hasonlóság küllemben és a gúnyos, hencegő megszólalások csokorba füzesével is. De Mr. Romanov legalább együttműködő. Nagyon sokszor hálát adok az égnek, hogy Vilmosnak jó a kiállása és úgy tűnik viselni is tudná a Koronát, sajnos kalkulálnom kell a lehetőséggel, hogy életem alatt még a testvérek egyikét szolgálni fogom.

Érdekes a mondás, pláne attól, akit egész életében arra neveltek, hogy hasonlítsa össze magát a muglikkal és jusson arra a következtetésre, hogy felsőbbrendűbb náluk. Bevallom, ahogy nekiláttunk ennek a beszélgetésnek úgy egy órája, még erős volt a gyanúm, hogy a ”keleti megvilágosodás” sztori csak egy olcsó hazugság lesz, de ezek a felvetések egészen meggyőzőek. Persze már Liliyánál is egyértelmű volt a szekta levetkőzése, de az előzetes jellemrajzok alapján a fiúnál nem erre számítottam. Felmerül a kérdés, hogy múlt század legnagyobb befolyású sötét mágusának mennyire lehetett erős a tényleges beágyazottsága, ha leghűségesebb hívei is ilyen könnyen gondolják át a meggyőződésük helyességét.  Gondolom a történelem folyásában Grindelwaldot követő Tudjukki ezért találhatta úgy, hogy az elvi meggyőződés nem elég, a követőinek félniük is kell őt és az erejét.

Az érzelmeken tovább lovagolva be kell lássam, hogy habár az irigység borzalmas tettekre késztetheti az embert- pláne az olyan sötét mágiát űzőket, mint Anasztázia - a lenézés tompító tényező. Az előzetes kutatások és az elmondottak alapján alapos a gyanú, hogy a lenézés szintje annyira magas volt, hogy számításba sem vették a Koronát. Annyira legalább is biztosan nem, hogy az ivadékaikat is beavassák a tervek ezen szintjébe és esetlegesen gyűlöletet keltsenek bennük Őfelsége és családja iránt. Határozottan tudom állítani, hogy ahogy a lányok is úgy a fiú is leginkább közömbös az irányukba és nem mutat érdeklődést.  Az elmondottak alapján nem, hogy konkrét tervekről nem tud, de arról sem, hogy utálnia kellene őket és mivel a többi témáról nyíltan beszélt, nem hiszem hogy pont erről hazudna. Nyilván a protokoll szerint a jegyzőkönyvet és az emlékeimet átfuttatom a Veritas Ludicium eljáráson, hogy utólagosan elemezzük mennyire mondott igazat, de ennél többet ma nem tudunk itt tenni, elvégre nem egy elítéltél vagy vádlottal beszélgetek.

- Értem. – nyugtázom a kis kitérőt a Scindia családból származó barátja kapcsán és összefoglalóját a témáról.
- Ha megkérdezhetem, mik a tervei? Meddig szándékozik az országunkban maradni? – teszem fel a kérdést, de fejben már lezártam a beszélgetést. Küldetésem ezen fázisa véget ért, elengedhetem aludni a gyereket, már ha tud majd az erős tea után. Én magam pedig indulhatok a palotába megkezdeni a műszakot. Kezembe veszem az azóta is szorgosan jegyzetelő pennát és visszateszem belsőzsebembe, a hosszú pergamenre pedig rákoppintok pálcámmal, hogy megduplázzam azt és rábűvöljem a minisztériumi pecsétet az aurori azonosítómmal. Az egyik példányt gondosan feltekerem és átnyújtom a kis görénynek.
- Nos Mr. Romanov, köszönöm a beszélgetést, a munkájához és a kutatásához pedig sok sikert kívánok. – nyújtom a kezemet búcsúszóul, talán kevésbe álszent mosollyal, mint legutóbb.

Köszönöm a játékot!