2. emelet - Varázsbűn - üldözési Főosztály; Varázshasználati Főosztály

Daniel Tayilor
T R R S T
2004. szeptember

Pillanatnyi hálával nézek rá kihallgatómra, ahogyan a bögre feltöltődik a fekete teával. Jól esik a bögre melegsége a kezemben, és a forró gőz az arcomon. Az angolok sajátjuknak vallják ugyan, de arról sohasem feledkeztek meg, hogy honnan származik a teájuk. Mind az angoloknál, az oroszoknál és a kínaiaknál fontos pont ez a szertartás. Mint egy kapocs, ami összeköti ezeket a kultúrákat, bár a fogyasztási szokások kisebb-nagyobb mértékben el is térnek egymástól.
- Hallottam rémmeséket egy bizonyos mugli tejesemberről, aki bejön a nyitva hagyott ajtókon és üvegben tejet hoz mindenkinek. Igaz ez, vagy csak mítosz? – még Nott rémisztgetett ezzel az üzleti találkozónkon. Azt mondta, mitológiai teremtmény, de én azóta kétszer is ellenőrzöm, hogy biztosan bezártam-e magam mögött minden ajtót. Nem akarom, hogy mindenféle idegenek tejjel zaklassanak.
Az auror kérdései a tanulmányokról átterelődnek azokra a kérdésekre, amik miatt valóban itt vagyunk. Egyértelműen számíthattam arra, hogy a szekta kerül majd fókuszba, amit annyira igyekszem magam mögött hagyni. Most már tudom, hogy nem az igazságot tanították nekem, hanem csak egy zárt, mesterséges világot emeltek felém, ami korlátozza még a gondolataim szabadságát is. Dehogy akarták ők, hogy medimágus legyek. Minek. Hisz úgyis meghalok majd, mielőtt betöltöm a húszat. A legnehezebb azonban mégis az, hogy még mindig vannak napok, amikor kétségbe vonom saját magamat. Persze, papíron szépen néznek ki az elért sikerek, eredmények, de néha még mindig hallom a megrovásukat. Hogy szégyent hoztam a családra, hogy én voltam a leggyengébb láncszem, hiszen erre se voltam képes.
Talán sosem szabadulok meg tőlük. Talán a börtönt örökké magammal hordozom.
- El kívánom mondani, hogy csak arról tudok beszámolni, amit szerintem szerettek volna. Nehéz erről nem feltételezésként beszélni. A nagyanyám, Anastasia Romanov nem az a bábmester, aki csak úgy kiteregeti a pontos stratégiáját, még családon belül sem. – a tea még mindig nagyon forró, de egy óvatosat belekortyolok. Majd leteszem a bögrét az asztalra, jobb kezemben még mindig a szélét fogva, és felegyenesedek a széken. Nem kerüli el a figyelmem, ahogyan az auror szinte köpi a hírnök szót.
 - Azt bizonyára tudja, Mr Tayilor, hogy Izlandon nincs Varázstitok törvény. A muglik tudnak rólunk. Közös gazdaság, és a minisztériumukat is a Romanov és Jöttünsson családok irányítják. A két befolyásos család minden felett, akik uralják a gazdaságot, a kormányzást és a jogrendszert. – bennem izlandi vér egy csepp se csörgedezik, de unokatestvérem, Irina Jöttünssonok leszármazottja is, akik a legbefolyásosabb család voltak Izlandon még azelőtt, hogy babushka megvetette volna a lábát a szigeten.
- Úgy hiszem, ha úgy tetszik, Izland a prototípusa volt annak a világnak, amit szerettek volna. Grindelwald utópiája, ahol a muglik csak másodrendű állampolgárok, akik védve vannak általunk, de ez kizsákmányolással jár. Azt még fontos megjegyeznem, hogy bár az izlandiak tudnak rólunk, mély információs szakadék zárja el őket a tényleges információktól. – az ország pedig erre tökéletes, hiszen már így is kellőképpen izolálva van.
- Amit tőlünk kértek, hogy próbáljunk meg minél több korunkbelit meggyőzni róla, hogy ez a világrend helyes, és nem ördögtől való. Tőlem még azt is, hogy vigyázzak a többiek fizikai épségére. – zárójeles megjegyzés, hogy arról is tettek, nehogy egészséges lelkületű emberek kerüljenek Angliába. Még azt is elintézték, hogy ne tudjunk érdemben együtt dolgozni se a Møvrede ikrekkel, se a Mallouse-okkal, hiszen már a Durmstrangba is úgy mentünk, hogy megtiltották, beszélgessünk egymással. Csak lopva tudtam találkozni egyikükkel, hogy a megnyugvást adó főzetet átadhassam a problémájára.
- Azt tudnia kell, hogy az oroszok nagyon türelmesek. Babushka évtizedekig csak várt. A háború végét is kivárta, mielőtt minket a Roxfortba küldött volna. Még a nyelvet se tudtuk rendesen beszélni. Úgy gondolom, hosszú folyamatot terveztek, évek, évtizedek alatt fertőzve az emberek gondolkodásmódját. – ahogyan azt az auror is megjegyezte előzőleg a zavaros angol tudásomat. Alig volt egy éve csak, hogy angolul elkezdtem tanulni, amikor bejelentették, hogy oda kell mennünk.
- Nekünk mindig azt mondták, hogy Grindelwald sohasem bukott el igazán. Azt mondták, hogy Próféta volt, aki megjósolta, hogy a világ káoszba süllyed, és csak az ő bölcsessége képes azt helyreállítani. A muglikat pedig meg kell védeni, főleg saját maguktól. – ahogyan mi is kiválasztottak voltunk a hamis tanok szerint. Mégis mire mentünk vele.

[Hagen]

Hagen
és a sercegő penna

Meghökkenek a furcsa kérdésen és nem bírom megállni, hogy mosolyra húzódjon a szám. Nap-mint-nap találkozok olyan varázsvilágban nevelkedett emberekkel, akik megrökönyödnek a muglik hétköznapi dolgain, de erre még senki sem kérdezett rá. A kérdés hangneméből és a fáradt szemek hirtelen fókuszváltásából arra következtetek, hogy ez nem pusztán megrökönyödés de mintha egy csípett félelemmel is vegyülne a főzet. Nehéz nem elnevetnem magamat az abszurd szituáció objektív szemlélésén. Itt ül egy szektában nevelkedett, alkímiát tanult, melankolikus medimágus meg Őfelsége testőre, egy képzett auror, kvázi egy vallatáson és tejesemberről beszélnek, mint rémséges szörnyetegről.
- Igaz, de nem rémmese. – válaszolok olyan mosollyal, mint amikor az öcsémmel szoktam beszélni – Ez egy szolgáltatás, amit a muglik használnak, hogy friss tejhez jussanak. Fizetnek ennek az embernek, aki a hét bizonyos napjain hagy egy friss üveg tejet a bejárati ajtónál és elviszi a kirakott üres üvegeket. Manapság egyre kevesebben élnek a szolgáltatással, ugyanis könnyebb a boltokban és szupermarketekben tejhez jutni – magyarázom – gondoljon úgy a dologra, ahogy a mágusoknál a füvesemberek küldik bagollyal az előírt főzeteket – próbálom közelebb hozni neki a jelenséget. Amikor gyerek voltam, még Tristie születése előtt, hozzánk is járt tejesember. Emlékszem mindig nekem kellett kipakolnom az üres üvegeket az ajtó elé. Megszorongatom magamban a régi emléket, ami még az idilli családi életből maradt ránk... mármint Anyura és rám... Apára szórt átkom valószínűleg ezt is teljesen felemésztette.

Visszazökkenek a jelenbe és próbálom felvenni a fonalat az orosz mondandójában. Az izlandi helyzet már régóta aggályokat kelt a mágustársadalomban, de a nemzetközi beavatkozás nagyon kényes lenne. A skandináv mágus közösség évek óta próbálja felemelni a hangját, Nagy Britanniának viszont a Vértisztasági Háború miatt nem volt erre kapacitása, pedig a dánok mágusok nagyon is próbáltak tőlünk is segítséget kérni – mai napig tartanak attól, hogy az eszme és a gyakorlat átterjed Grönlandra. Ami „szerencse”, hogy az amerikaiak bár borzalmasan elítélőek a muglikkal szemben, elég erősen ellene vannak a Nagyobb Jó eszméjének, a MACUSA befolyása pedig nagy a transzatlanti térségben.

- Ön személyesen mit gondol erről Mr. Romanov? És a szülei? – túl sok új információt ugyan nem tárt fel előttem, de érdekes elmélyedni családjuk dinamikájában. Bár eddig is tudtuk, hogy a nagyanyjának vezető szerepe volt az események alakulásában, érdekes, hogy a fiú a saját szüleinek felelősségét egyáltalán nem említi. Belegondolva ugyan a mi családi dinamikánkban is nagyobb szerepe van a mamámnak, mint anyámnak, mégis megszeppenek a gondolattól, hogy egy ilyen népes, sötét mágusokkal teli családban ekkora megkérdőjelezhetetlen hatalma lenne egy személynek. Még a Halálfalók között is volt egyfajta rétegződés.
- És a sírrablásról? – szegezem neki a kérdést felidézve valószínűleg a legkényesebb momentumot a küldetésükben. Mivel a gyerekek vallomásai összecsengtek, bizonyítható, hogy ez volt a Roxfortba küldésüknek egyik legnagyobb sarokköve.

- Izland egy köztársaság, bár az állami berendezkedésükön látszik az egykori Dán fennhatóság, könnyebb lehet megfertőzni és megvenni a politikát – kezdek bele fejtegetésembe. Nem akarom fokozni a feszültséget, ezért tudatosan hatra dőlök a székemben és keresztbe teszem lábaimat, fenn tartva a kényelmes, elméleti beszélgetés látszatát - Tegyük fel, hogy sikerrel járnak az Egyesült Királyságban. Mit gondol, mit kezdtek volna a Monarchiával?

Daniel Tayilor
T R R S T
2004. szeptember

Biztosan küldök majd Nottnak egy baglyot az értelmes magyarázattal a tejesemberről. A szakmájában lehet kiváló, de bődületes baromságokat tud zagyválni small talk-ként egy üzleti megbeszélést megelőzően, amik ráadásul rémisztőek is. Bár az elmúlt években muglik között éltem, és Izlandon varázstitok-törvény sincs, ami miatt a határ a varázstalanok világával jóval vékonyabb, mindig vannak olyan apróságok, amik meglepetéseket vagy kultúrsokkot okoznak.
- Mit gondol a hal a vízről, amiben úszik? – a kis intermezzot követően folytatódik a kihallgatás, és újabb kérdéseket kapok az immáron székében kényelmesen hátradőlő Tayilortól. Előre dőlve az asztalon mindkét kezemmel a bögrét szorongatom, és időnként kortyolgatom a lassan kellemes hőmérsékletre hűlő teát. Minden energiámat felhasználom arra, hogy ne látszódjon rajtam, mennyire megvisel az ébrenlét, bár a vörös szemeim és a koordinálatlan mozgásom a szakavatottak számára épp elég árulkodó. A szervezetem mintha tudná, hogy ez fontos. Épp annyi adrenalint termel, hogy az átsegítsen a jelen állapoton. Érzem, hogy lassan átesek a holtponton. Most már biztos vagyok benne, hogy szándékos volt az időpontválasztás.
- A szüleink semmit se tudnak a vízről, hiszen beleszülettek. Bent ragadtak a korlátokban, amit a szekta megszabott számukra. Még ha sejtik is a levegőt a víz felszíne felett, a szokások és a korlátok rabjaként élnek. – nehéz ezeket az angolok nyelvén elmondani, mert az ő nyelvük nem olyan kifejező. A szüleink eleve nem számítottak arra, hogy egyszer mi megéljük a felnőttkort. Nem akarták azt, hogy én tudománnyal foglalkozzak, Liliyának pedig a betegsége ellenére engedték, hogy olyan veszélyes dologgal töltse a szabadidejét, mint a balett. Aki már látta a balett előadók lábát egy-egy előadás után, az pontosan tudja, hogy milyen kínokkal és áldozatokkal járó művészetágról beszélünk. Egy pillanatra eszembe jutnak azok a nyarak, amik alatt a főbenjáró átkokat próbálták megtanítani nekem. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy különböző állatokat öljek vagy kínozzak parancsra. Egyedül az imperius átok, amivel akaratom alá tudtam vonni egy kutyát. Nem volt kellemes érzés. Már rég megfogadtam magamnak, hogy nem fogom alkalmazni azokat a dolgokat, amiket tanítottak.
- Ha nem küldenek annak idején a Roxfortba, akkor bennem sohasem fogalmazódnak meg olyan gondolatok, amik miatt végül ellenálltam a kultúrámnak, és mindannak, amit addig ismertem. Szeretek arra gondolni, hogy titkon szüleim is ellenszegültek akkor, amikor nekem nyugati nevet választottak, és nem lett belőlem is Nicholas vagy Dmitry. De túl kellemes nekik az a víz ahhoz, hogy valódi ellenállást tanúsítsanak. – ez persze Liliya neveire is igaz. A nevünk talán az egyetlen valódi szülői gondoskodás, amit kaptunk.
- A sírrablás a Roxfortban gyakorlatilag hagyomány. – megvonom a vállam, és leteszem a bögrét az asztalra. Egészen pontos választ adok a kérdésére, hiszen a véleményemre volt kíváncsi. Úgy tudom, Voldemort már kirabolta azt a sírt az érkezésünket megelőző évben. Hat éve elmondtunk már mindent erről. Nem érzem a kérdés relevanciáját – kivéve persze, ha azóta is minden évben úgy nem dönt egy-egy látogató vagy diák, hogy feltöri Dumbledore sírját. Tudtunk a dologról, amikor ez történt, bár fizikailag ezt a másik ikerpár követte el. Nem volt meghívásos a buli. Két ember kevésbé volt feltűnő éjszaka, mint négy. Persze a Szellemszállásos esetnél inkább a többen jobb elven alakultak az események.
- Gondolom, mind a mugli, mind a varázsló politikát befolyásolnák. De ebbe így konkrétan még sohasem gondoltam bele. Nem tudok nagyanyám fejével gondolkozni. De azt tudom, hogy nem felejtette el azt, amikor megtagadták tőlük a Korona oltalmát az orosz forradalom idején. – a családi hierarchiában nem voltam magasan ahhoz, hogy ilyesmiken törjem a fejem. Sosem szántak nekem ilyen szerepet. Ahogyan azt is teljesen kizártnak tartom, hogy olyan szerep várt volna rám valaha is, hogy a királyi családba beházasodjak. Tanultam heraldikát és etikettet, de nem neveltek belőlem olyan klasszikus minta arisztokratát, aki alkalmas lenne erre. Nem ez volt a feladatom ebben az egészben. Odakint Ázsiában barátkoztam össze Rajannal, aki egy indiai királyi család leszármazottja. Ő roppant érdekesnek tartotta, hogy technikailag a brit királynő rokona vagyok, hiszen könnyedén visszavezethetem a családfámat öt generációval ezelőttig, Viktória királynőig. Aztán megértette végül, hogy én nem akarok ebből semmit. Nem vágyom arra az életre, ami neki, vagy ami a brit vagy norvég nemeseknek van.

[Hagen]

Hagen
és a sercegő penna

Érdekesen beszél a szüleiről, nem érzékelek kemény, mindent felkavaró haragot, de megbocsátást sem. Bár megtiszteli őket egy metaforával, azt nem nevezném éppenséggel kegyesnek. Egyébként is, milyen elme az, aki hulla fáradtan, korán reggel képes az alkímiai kérdéskörök után ilyen poetikus képekben beszélni, miközben úgy szorongatja két kezében a koffeines teát, mintha az élete múlna rajta? Érdekes kis vörös görény, nem tagadom. Azt hiszem a szülői téma nem lesz érdekes a beszélgetésben, nem tartja őket annyira, hogy kreditálja a viselkedésüket vagy a nézeteiket, így konkrétumot sem tudok kihalászni belőle – de ez a szál úgy érzem veszélyt sem jelent. Fejben egy nagy pipát kanyarítok a körbejárandó dolgok listájához.

Szemöldököm látványos felhúzásával jelzem nem tetszésemet a sírrablásos humorbonbon irányába. Megértem, hogy a háború után jöttek, de lényegében a parancsnokságon, mindenki veterán, Dumbledore pedig nemzeti hős. Talán nem kellene ilyen szituációban gúnyos megjegyzéseket tennie, pláne nem felemlegetve a korunk legborzalmasabb sötét varázslóját. Vagy ennyire lenézné őt is? Ennyire abban nevelték, hogy Grindelwald mellett mindenki eltörpült? Vagy a sebeinket nézi le ennyire? Az is lehet, hogy csak fáradt és kimerült, azért nem veszi észre magát, pár az ezelőtti elmésebb megvillanások nem azt mutatnák, hogy ne lenne képben. Ha nem lennék úriember és nem lenne fontosabb dolgunk, mint az önérzetem... sajnos a tahóság, mint jellemvonás nem markáns tényező most, de azért a mentális listára felírom.

Ideje tovább haladni a nagyika irányába, egyértelműen ő volt az agytröszt a családban és ahogy kiveszem, neki volt véleménye a Monarchiáról is. Valahol természetesen megértem a menedékjogról való vélekedést, de ennél komplikáltabb volt az akkori szituáció. Voltaképpen Őfelsége V. György Király megakarta adni a védelmet a családnak, de a muglik politikai nyomást gyakoroltak rá. Érdekes elmélázni a pillangóhatáson, mi lett volna, ha Anasztázia a Korona védelme alá kerül, Grindelwald agymosása helyett. Persze nem szeretném felmenteni, de a családjával történtek után nem kérdéses, hogy mi fogta meg a Nagyobb Jó eszméjében.
- És a jelenlegi uralkodókról mi volt a véleménye? – kicsit botladozik a szám a kérdés megfogalmazásánál. Többször megkaptam már, hogy amilyen hangnemben beszélek Őfelségéről, könnyen rá lehet jönni, hova is tartozom. Igyekszem minél jobban kerülni, hogy a hivatalos megszólításokat alkalmazzam, de belül éget a bűntudat.
– A család többször is kifejezte bűntudatát és részvétét, a tetemek azonosításában is segédkeztek, Ő Királyi Fensége Michael kenti herceg – csak kicsúszott egy hivatalos cím – az újra temetésen is képviselte a Windsor-házat.

A józan ész azt mondatja velem, hogy ennyi gesztus után csak nem lehet generációkon át haragudni egy családra, aminek leghatalmasabb képviselője is már a Romanovok bukása után született. Persze ez a nő a saját leszármazottjaitól is elvárja, hogy az ő eszméit kövessék, képzelem miként gondolkozhat más házak leszármazottairól. Ami viszont érdekesebb téma és jobban belecsúszik ittlétünk indokába, az az, hogy a kis vörös fejében mi járhat.
- És ön, Mr. Romanov? Hogy vélekedik erről?

Daniel Tayilor
T R R S T
2004. szeptember

Sohasem tudtam hinni a Roxfort házainak egységében, hiszen nyilvánvaló volt, hogy inkább megosztást és viszályt okozott a talárszegélyed színe. Amikor megismertem Mardekár Malazár eszméit, önként szaggattam le a kígyó szimbólumát a taláromról. Gyűlöltem, amit képvisel. Gyűlöltem, hogy Malazár képes volt rólam azt feltételezni, hogy hajlandó lennék az ő eszméit képviselni. Mégis, azt el kell ismernem, hogy a Süveg nem tévedett akkor, amikor épp csak hozzáért az egyik kiálló, vörös hajszálamhoz, és küldött azonnal a Kígyók asztalához. Hiába a kínzó fáradtság, hiába a gyötredelmes ébrenlét, és hiába az agónia, amibe ez a helyzet belökni kíván a vallatással és annak még barátságos, de szigorú módszereivel, mégis ott az a ravasz csillanás a szememben, és az alig észrevehető, elfojtott mosoly, mikor látom reakcióját a sírrablós dologra. Nem mondhatja, nem dolgozom együtt, az összes értelmes és kevésbé értelmes kérdésére válaszoltam angol nyelven, mindezt egy hosszabb, éjszakai műszak után a Szent Mungoban.
Ezek az apróságok azok, amikkel úgy érzem, hogy még mindig az én kezemben van a gyeplő. Nálam a kontroll.
Az újabb kérdések a jelenkori brit uralkodóházra irányulnak. Természetesen tanulnom kellett heraldikát, és ismernem kellett a fontos címeket, de ez csak a származásomból fakadó alapműveltség része volt, és ezeket sokkal mélyebben, részletesebben is megtaníthatták volna, ha akarják. Most már egyértelműen úgy gondolom, hogy nem azzal számoltak, hogy megélem a felnőttkort. Dehogy akarták ők, hogy tudományokat tanuljak! Gyermeki ábrándok csupán, de kinövi majd, ha először tapad vér a kezére végre.
- Van egy mondás kínaiul. 人比人，气死人. – elég jó kínaisággal idézem fel ezt a mondást, amit még odakint tanultam, bár az anyanyelvűek észre fogják venni, hogy nem mindent hangsúlyozok tökéletesen és megfelelően.
- Hiperpoliglot vagyok, de a közvetlen fordítás nem az erősségem. Valami olyasmit jelent angolul, hogy ha másokkal hasonlítod össze magad, csak dühös leszel. – remélem, hogy érti, hogy mit szeretnék vele kifejezni. Mindez kínaiul persze sokkal értelmesebben hangzik. Nem a kedvencem az angol, mert vannak dolgok, amiket nagyon nehéz vele kifejezni mondjuk az orosszal szemben.
- Babushka sosem mondta, hogy irigyelné őket. De utólag minduntalan úgy érzem, hogy ott volt az irigység visszhangja minden mondatában, amikor róluk és az életmódjukról tett megjegyzést. Persze le is nézte őket, hiszen „csak muglik”. – nem teszem hozzá, hogy a leginkább a jelenlegi orosz hatalom az, akikre viszont a legdühösebb. Albion csak egy egyszerű állomás, ami véletlenül nagyobb falatnak bizonyult saját alkalmatlansága miatt, mint amire számított. De azért még sem Oroszország.
- Utólag már nem számít. A halottaknak már mindegy, Mr. Tayilor. – megemelem a tehenes bögrét, hogy elfogyasszam, ami maradt a teából. Továbbra is a kezeim melengetem viszont vele, miután leteszem az üres poharat az asztalra.
- Igazság szerint nem szoktam nagyon rájuk gondolni. – dőlök kicsit előre. A holtponton már valószínűleg átestem, de azért most mégis azon kapom magam, hogy a szemeim kezdenek fókuszt veszíteni.
- Tudja, odakint összebarátkoztam az indiai Scindia család egyik sarjával. – az indiai királyi családok egyik legnagyobbika az övék, akiknek a hatalom a mai napig a kezükben van. És persze természetesen varázshasználók ők is. Roppant érdekesnek tartottam Rajan párszaszájúságát, és azt, hogy az ő kultúrájukban mennyire mást is jelent, mint itt. Odakint isteni kiválasztottak, itt feketemágusok.
- Rajant igazából jobban érdekelte az én vér szerinti kapcsolatom a brit Monarchiával, mint engem valaha. A vér nem köt össze minket, hisz két külön világban élünk. Övék a dicsfény és a kíváncsi tekintet. Az enyém pedig, nos… valami egészen más. – ebben egyet kell értenem Babushkával, bár nem pont ugyanolyan hangsúllyal és szándékkal, mint ő. Hiszen csak muglik. Nincs metszéspontja világainknak.

[Hagen]

Hagen
és a sercegő penna

Habár intellektuálisan felüdülés egy ilyen elmével beszélgetni kora reggel és nem tesz ki tényleges provokálásnak, a liverpooli munkásosztálybeli énem bemosna neki, amikor elkezd nekem itt kínaiul idézgetni. Félreértés ne essék, hozzávagyok szokva a sznobok társaságához, de a tétnélküli fellengzést mindig is borzalmas emberi tulajdonságnak tartottam. Sajnos mióta fejemben felötlött a párhuzam a herceggel kapcsolatban, nehezen választom szét a kettőt. Döbbenetes a hasonlóság küllemben és a gúnyos, hencegő megszólalások csokorba füzesével is. De Mr. Romanov legalább együttműködő. Nagyon sokszor hálát adok az égnek, hogy Vilmosnak jó a kiállása és úgy tűnik viselni is tudná a Koronát, sajnos kalkulálnom kell a lehetőséggel, hogy életem alatt még a testvérek egyikét szolgálni fogom.

Érdekes a mondás, pláne attól, akit egész életében arra neveltek, hogy hasonlítsa össze magát a muglikkal és jusson arra a következtetésre, hogy felsőbbrendűbb náluk. Bevallom, ahogy nekiláttunk ennek a beszélgetésnek úgy egy órája, még erős volt a gyanúm, hogy a ”keleti megvilágosodás” sztori csak egy olcsó hazugság lesz, de ezek a felvetések egészen meggyőzőek. Persze már Liliyánál is egyértelmű volt a szekta levetkőzése, de az előzetes jellemrajzok alapján a fiúnál nem erre számítottam. Felmerül a kérdés, hogy múlt század legnagyobb befolyású sötét mágusának mennyire lehetett erős a tényleges beágyazottsága, ha leghűségesebb hívei is ilyen könnyen gondolják át a meggyőződésük helyességét.  Gondolom a történelem folyásában Grindelwaldot követő Tudjukki ezért találhatta úgy, hogy az elvi meggyőződés nem elég, a követőinek félniük is kell őt és az erejét.

Az érzelmeken tovább lovagolva be kell lássam, hogy habár az irigység borzalmas tettekre késztetheti az embert- pláne az olyan sötét mágiát űzőket, mint Anasztázia - a lenézés tompító tényező. Az előzetes kutatások és az elmondottak alapján alapos a gyanú, hogy a lenézés szintje annyira magas volt, hogy számításba sem vették a Koronát. Annyira legalább is biztosan nem, hogy az ivadékaikat is beavassák a tervek ezen szintjébe és esetlegesen gyűlöletet keltsenek bennük Őfelsége és családja iránt. Határozottan tudom állítani, hogy ahogy a lányok is úgy a fiú is leginkább közömbös az irányukba és nem mutat érdeklődést.  Az elmondottak alapján nem, hogy konkrét tervekről nem tud, de arról sem, hogy utálnia kellene őket és mivel a többi témáról nyíltan beszélt, nem hiszem hogy pont erről hazudna. Nyilván a protokoll szerint a jegyzőkönyvet és az emlékeimet átfuttatom a Veritas Ludicium eljáráson, hogy utólagosan elemezzük mennyire mondott igazat, de ennél többet ma nem tudunk itt tenni, elvégre nem egy elítéltél vagy vádlottal beszélgetek.

- Értem. – nyugtázom a kis kitérőt a Scindia családból származó barátja kapcsán és összefoglalóját a témáról.
- Ha megkérdezhetem, mik a tervei? Meddig szándékozik az országunkban maradni? – teszem fel a kérdést, de fejben már lezártam a beszélgetést. Küldetésem ezen fázisa véget ért, elengedhetem aludni a gyereket, már ha tud majd az erős tea után. Én magam pedig indulhatok a palotába megkezdeni a műszakot. Kezembe veszem az azóta is szorgosan jegyzetelő pennát és visszateszem belsőzsebembe, a hosszú pergamenre pedig rákoppintok pálcámmal, hogy megduplázzam azt és rábűvöljem a minisztériumi pecsétet az aurori azonosítómmal. Az egyik példányt gondosan feltekerem és átnyújtom a kis görénynek.
- Nos Mr. Romanov, köszönöm a beszélgetést, a munkájához és a kutatásához pedig sok sikert kívánok. – nyújtom a kezemet búcsúszóul, talán kevésbe álszent mosollyal, mint legutóbb.

Köszönöm a játékot!

Daniel Tayilor
T R R S T
2004. szeptember

A falióra idegesítő kattogása az idő múlását jelzi számomra. Lopva pillantok fel az órára; közel hatvan perce ülhetünk itt, bár lényegesen gyorsabban telik az idő, mióta a kihallgatásnak álcázott vallatás elkezdődött. Egészen nyilvánvaló volt, hogy számíthatok a brit Mágiaügyi Minisztérium vendégszeretetére, és pontosan tudtam, hogy meg fog történni ez a beszélgetés, amikor úgy döntöttem, hat év után visszatérek. Hat év pedig rengeteg idő – elég arra, hogy a megfelelő körülmények között magas szintű ismereteket szerezz egy tudományos témából, hogy kialakíts akár életre szóló kapcsolatokat, és elég arra is, hogy felgyújts magad mögött mindent, ami a családodhoz köt.
Túl sok meglepetés a monarchiát illető dolgokon túl (amiknek okának elemzéséhez elmém nem elég friss) nem ért az auror kérdéseit illetően, de ostobaság lett volna hazudni a Minisztériumuknak, mert az előbb-utóbb úgyis kibukott volna. Vendégszeretetüket kénytelen vagyok még élvezni egy ideig, hiszen nem tudom, mennyi idő, amíg hasznos anyagokra és kapcsolatokra teszek itt szert a Bölcsek Kövének kutatása kapcsán. Ez a dolog túl fontos ahhoz, hogy elszúrjam – családomnak pedig már nem tartozom, hiszen ők se tekintenek már a család részének. Liliya azt írta egy levelében, hogy a szobámhoz nem nyúltak, mióta elmentem, de ez is rég volt már. Szeretném egyszer tudni, hogy örökké az enyészeté-e marad mindaz, amit ott hagytam, vagy végre felszámolták a földi javaimat.
- Jelenleg a kutatásom az egyetlen prioritásom. Nincs még kilátásom utánra, de ez egy hosszú távú project. Addig maradok, amíg el nem készítem a panaceát. Pár hónap, pár év… Lehetetlen a kérdésére választ adnom, Mr Tayilor. – nem láthatom előre, ahogyan arra sincs biztosíték, hogy egyáltalán sikerülni fog. A Gringotts kölcsönéből sikerült persze megvennem egy saját ingatlant, ami a legközelebb áll ahhoz, hogy otthonomnak nevezzem. De valójában úgy érzem, a világban nincs helyem, és örökké otthontalan vándor maradok. Egy idegen csupán, akit a kíváncsiság és a gyanakvás kísér.
Az Akadémia természetesen tud a kutatásomról. Ha az aurornak alap ismeretei vannak az alkímiáról, akkor pontosan tudhatja, hogy a panacea az a gyógyszer, amit a Bölcsek Kövéből lehet kinyerni, és minden betegséget meggyógyít. Nincs semmi tiltott vagy illegális abban, ha valaki ezt kutatja, mégis, van bennem kellő óvatosság azzal kapcsolatban, hogy kivel mit osztok meg. Hallottam hírét, hogy Voldemort Nagyúr megpróbálta ellopni ezt tizenvalahány éve a nevetséges és egyáltalán nem biztonságos iskolájukból. Ostobaság lenne tőlem, ha ezek után mindenkivel megosztanám, mivel is foglalkozom. Egy ilyen dolgot eltitkolni a Minisztérium előtt azonban lehetetlen, hiszen az Akadémiának, akik erőforrásokat biztosítanak számomra, már benne van a rendszerében, hogy ez a kutatási anyagom. Kizártnak tartom, hogy a Minisztérium a mai interjú után ne nézne utána.
Szemeim az erős teától ugyan kipattantak, ennek ellenére egyre inkább érzem a fókuszvesztést. Egy pillanatra kiránt ebből a kihallgatás lezárása – persze nem kell kétszer kérni. A körülményekhez képest meglepően erőteljes kézfogással és egy határozott biccentéssel búcsúzom Mr Tayilortól. Nem hiszem, hogy megkedvelt. Remélhetőleg soha többé nem kell leülnöm vele egy asztalhoz. Mást már nem kívánok, csak megszabadulni a felsőmre aggatott névtáblától, visszakapni a pálcámat, és minél hamarabb hazajutni arra a pár óra alvásra, mielőtt megkezdeném a következő éjszakázást a Szent Mungoban.


Én köszönöm! Imádtam!

in all chaos
there is calculation

Kísérleti Bűbájok Bizottsága
2005 február
- Orin Morgenstern -

18+ etikátlan (ember)kísérletek

A jóérzésű, átlag embereket biztosan felháborítaná az, ha tudnák, hogy mit is művelünk a Morgenstern gyerekekkel. Persze a valóság az, hogy nem csinálunk semmi olyat, ami ártana számukra. Nem bántjuk őket, nem éri őket atrocitás, és nincsenek fogságban sem. Mégis, ha a realitás szemüvegén keresztül nézzük az egészet, akkor egészen baljóslatú is lehetne az, hogy nálunk milyen kísérletek is zajlanak a metamorf gyerekekkel. Apám – persze szigorúan a Minisztérium zárt falai között – többször szóvá tette aggodalmait a Morgenstern-gyerekek ügyében, mind a szellemi fejlődésük, mind pedig a Minisztérium rájuk mért nyomása miatt.
Én azonban be kell lássam, hogy nem vagyok elég jóérzésű, és hogy őszinte legyek, örökkön küzdök a gondolattal, hogy embernek sem érzem magam. Apámnak be kell látnia, hogy ez egy szükséges dolog. A szükséges rossz, amivel ezeket a gyerekeket védeni tudjuk, legfőképpen önmaguktól, másodsorban egy másik, negatívabb hatástól. Most épp nem köröznek sötét fellegek Nagy Britannia ege felett, a háború rendkívül gyorsan lezajlott, az anyagi károk nagy részét pedig már helyre is állítottuk, még ha a más jellegű sebek gyógyulási folyamata akár generációkat is igénybe vehet. Az elmúlt száz év történelmi eseményei azonban mind azt jelzik, hogy a béke időszaka egy törékeny, ideiglenes állapot a mindenre érzékeny társadalmunkban. Bármikor jöhet egy új hatás, ami negatív befolyással van ezekre a fiatalokra. Akkor pedig jobb, ha inkább a Minisztériumhoz hűségesek.
Mindeddig csak segédként, a háttérből figyeltem a kísérleteket. Az öníró penna ugyan sok dolgot lejegyzetel, de még sem képes teljesen kiváltani. Egy pennának nincs önálló látásmódja. Csak azt írja, amit hall, és amit mondanak neki. Találkoztam metamorf mágussal ezelőtt, a Minisztérium mindig is különösen kedvelte őket saját rendvédelmében látni őket. De mindaz, amire a Morgensternek képesek, bőven meghaladta átlagos társaik képességeit, akik ráadásul némi érzelmi kilengés hatására természetellenes hajszínt képesek felvenni, vagy egyenesen elveszítik az átalakulási képességüket.
A kutatóhelyiséget az alany kiválóan ismeri már. A helyiség kialakítása egyszerű, mentes bármiféle dologtól, ami elterelné a figyelmünket. Az egyoldalú tükörben Orin (akinek annyira jellegzetes a neve, hogy nagyon könnyen meg tudtam jegyezni – az angolszász ᚩᛁ, tehát az os-is jut eszembe róla, aminek a jelentése fagyott szavak lehetne) láthatja saját magát, és azt az átalakulást, amit elkövet. A tükör mögött az osztályvezető és más munkatársak figyelik tevékenységünket. Nem vagyok naiv. A hölgy ugyan fiatal, de nem buta, hogy ne tudja, figyelik őt, amihez különleges, mágikus mérőeszközöket is használnak.
- Legutóbb a sérült végtagok utánzását gyakorolta. – aminél ugyan jelen voltam, de a kísérletet édesapám vezette. Kíváncsiak voltunk, hogy képes-e fájdalmat érezni, sőt, hogy egyáltalán lehetséges-e az ilyen jellegű átalakulás. Természetesen a szakképzett medimágus készenlétben elérhető volt, hogy szükség esetén beavatkozzon és ellátást nyújtson. A tekintetét módszeresen kerülöm.
- Most valami mást fogunk kipróbálni. Szeretném, ha megnézné ezeket. – az asztalra kiterítek egy bőrtekercset, amin különböző, állati eredetű dolgok vannak rögzítve. Például madár és hippogriff tollak, pikkelyek, macska karmok, szarvas agancs, és egy valamilyen erős állatból szerzett, tartósított izomzat. Hallottam róla, hogy Nymphadora Tonks azzal bolondozott, hogy kacsacsőrt csinált a szájából. Ez persze elég bizarr, de nem kizárt ez alapján, hogy a metamorf mágusok képesek legyenek állati vonások felvételére, még ha állattá nem is tudnak változni. Vagy csak nem volt még példa rá?
- A testvére, Revan már végzett a kísérlettel, az eredményei pedig meg kell mondjam, lenyűgözőek voltak. Bízom benne, hogy maga is hasonló teljesítményt fog nyújtani. – tisztában vagyok az alany rossz habitusával. Abban bízom, hogy sikerül ezt kihasználva eléggé felmérgelni ahhoz, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa. Érzelemmentes arcomról a hazugság nehezen leolvasható, testvére ugyanis még nem került sorra ezen a kísérleten.

[my matter]

H A N D S  Ω  T H R O W N

nobody

                     gon' move my
                                                   life, my goal
                                                                                      my matter

+18! szégyenítés, férfigyűlölet, fenyegetés.
        Büszke vagyok arra, amivé évek, fegyelem, akarat tettek: az sem változtat ezen, hogy le kellene hajtanom a fejem, míg a Minisztérium kutyái elé lépek. Szégyent magam miatt nem érzek, az azok számára van fenntartva, akik közreműködésükkel, vagy épp csendjükkel támogatták a rezsimet, amelyet eltüntetni próbálnak a köztudatból. A szégyen szégyent fial, egyre csak elli az újabb utódait, visszaköszön a folyosók színéből, az ajtó nyikordulásából, pergamen sercenéséből, tekintetekből, hangsúlyokból. Van köztük is egy, aki ezzel táplálkozik: Quinton, a fiatalabb.
        Az apja talán remélte, hogy a köztünk lévő kisebb korkülönbség miatt vele jobban szót értek majd, elismerem tudományos munkásságát, egykori katedráját, szellemét az eredményeinek oklevelekre és könyvek borítóira írható megtestesüléseiben. Ez lehet a legnagyobb tévedése a gyermeke nevelése mellett - nincs még egy, akinek nagyobb szégyent kellene éreznie ezek között a falak között. Az apám róla beszélt, mikor a minisztériumi gyávákról, ez a lenyomata egy embernek mások szégyenén él, abból formál identitást. Hallottam, hogy beszélnek róla - lopva csak, felderülvén, ha megtudják, ma épp nincs itt, nem is lesz még - és egyetlen tagom sem óhajtja a jelenlétét.

        - Mostantól.. maga ül ennél az asztalnál? Tudom, milyen ember. Ebbe a kísérletbe beleegyeztem, mert nem tudtam, hogy már egyedül vezeti majd... - összefonom a karjaimat, és hátravetem a hajam a szék támláján. Úgy tűnik, az idősebb Quintonnak is vannak vakfoltjai, én biztosan nem engedném, hogy a nevem viselje valaki, aki ennyire alkalmatlan rá, hogy az örökségem gondozza. Még a tekintetem is kerüli, mintha félne tőlem, de aki a Minisztérium kegyeltje lehet azok után, hogy önként propagandát terjesztett, az biztosan nem fél mások véleményétől.
        - Nem akarok együttműködni magával. Az apja nem úgy tekintett rám, mint egy tárgyra az asztalon, legalább azzal megtisztelhetne, hogy az arcomra néz, mikor hozzám beszél! - nem nyúlok a nevetséges tárgyakhoz az asztalon, csak belerúgok annak lábába. A viselt ruháim biztosan megakadályoznának abban, hogy a képességemmel kárt tegyek a mélyen tisztelt nepotizmus ezen letéteményesében, de az emberek ritkán hiszik el demonstráció nélkül, hogy nincs szükségem rá ahhoz, hogy komoly fájdalmat okozzak nekik. Gyűlölöm ezt az egészet, és csak azért egyeztem bele, mert ez szolgálja az ügyünket - azaz, szolgálta, most leginkább csak az élni és élni hagyni értelmében szolgál bármit is - de azt visszautasítom, hogy egy ilyen féreg parancsait kövessem ok és jutalom nélkül. Egy pillanatra gondolok csak rá, hogy talán valaki mással végeztetik el azokat a kísérleteket, amelyek valódi eredményt ígérnek, és engem azért száműztek ehhez a magát az elemi udvariasság alól is felmentő tudós-féleséghez..

        Szaggatottan fújom ki a levegőt, miközben összeszorítom az állkapcsom. Élesen belevájom a körmeimet a tenyerem bőrébe, de még uralkodom magamon: nekik nagyobb szükségük van rám, mint nekem rájuk. Nekem nincs szükségem senkire, főleg nem ezekre a szerencsétlen hímekre.
        - Hazudik! Tudom, hogy az én eredményeim mindig jobbak, mint annak a kis fattyúnak! Nem olvasta talán az apja jelentéseit, még ennyire sem készült fel?! - hirtelen állok fel a széktől, jobbom az asztalra tenyerel, a ballal felmarkolom az agancsot. Nem kell gondolnom sem rá, ösztönösen megy, erre születtem, ebből a szövetből az örök átalakulásban - a lélek ürességének természetéből, nem fogadom el ezt a középszerű eredményt ott, ahol a nagyságom kerül a pergamenre! Azonnal érzem is, amint az agancsok koronája kinő a koponyámból, mielőtt a földre mellé dobnám a kezemben tartottat, és megszüntetném az egészet. Tudom, hogy fölényesen mosolygok rajta, már csak az sértő, hogy katanával akarja megkenni a disszertációja kenyerét.
        - Annyit beszéltek a képességeiről, a zsenialitásáról, és egy középszerű jós ül előttem, aki ezzel akarja kiszúrni a szemem?! Már az is sértő, hogy egyáltalán erre akart kényszeríteni. - a tükörre meredek, a mögötte biztosan állókra. Egyiküket sem bántottam soha, nem mutattam ellenségességet akkor sem, mikor egyértelmű volt, hogy akaratom ellenére vagyok itt: most azonban egyértelművé tették valódi szándékaikat.

        - Most már felnőtt vagyok a maguk törvényei szerint is, igaz? Ha a Minisztérium erre akar használni.. most már a magam nevében mondhatok nemet, nem igaz? Maga, akit zseninek tartanak, hogy érezné magát, ha képes erre egyáltalán, ha az elméjét középszerű feladatokra kárhoztatnák, miközben emberszámba sem veszik? - elsétálok mellette, közelebb az üveghez. Könnyen meg tudnám változtatni a szemem, hogy átlássak rajta, ha egyszerű berendezés, nem bűvölték meg. Nem gondoltam, hogy az ittlétem milyen nagy mértékben tette elviselhetővé az idősebb Quinton professzor a maga kérdéseivel, észrevételeivel, és persze annak lehetőségével, hogy többet tudunk majd.. rólam, a képességemről. Nem várok valódi válaszokat a kérdéseimre, a hozzá hasonlók magukkal sem őszinték.
        Talán tényleg nem maradt már semmi, amit adhatnak nekem. Attól sosem tartottam, hogy feltérképezik a korlátaimat, mert mindig hittem és hiszek benne, hogy újabbakat fogok áthágni, a kicsinyes félelem nem állhat az utamban.. Nem, nem félek semmitől. Semmitől és senkitől.

in all chaos
there is calculation

Kísérleti Bűbájok Bizottsága
2005 február
- Orin Morgenstern -

18+ etikátlan (ember)kísérletek

Számítottam ellenállásra, és arra, hogy nem lesz egyszerű. Édesapám hozzáállása az egészhez jóval… empatikusabb volt, mint amit én tanúsítani képes vagyok. Legalábbis jól el tudja hitetni ezt a világgal. Különben most nem engem küldött volna ide.
Hiába az átokheg, ami elvette tőle a két lábon állás és járás képességét, és hiába az az átok, ami elvette feleségét, az én anyámat az élők soraiból. Gyerekkori emlékeimhez képest sokat változott, ahogy az élet és a veszteségek súlya ránehezedett. De nincsenek illúzióim önmagammal kapcsolatban. Jól tudom, hogy nem vagyok olyan megnyerő, és sose leszek az. Jól tudom azt is, hogy a mágikus védelemmel ellátott, egyirányú tükör mögött acélozott figyelemmel szemléli összes mozzanatunkat ebben az ingerektől mentes kutatószobában, amit a kísérlet idejére felszabadítottunk.
- Ezt a kísérletet én vezetem. Sajnálom. Nem gondoltuk, hogy ennyire érzékenyen érinti a változás. – a hazugság az én számból másképp hat, mint apáméból. Az ő hangtónusában ott a melegség. Annak az illúziója, hogy érdekli – és talán ez tényleg így is van. Az enyém viszont mentes bármiféle irracionális, érzelmi kilengéstől. Nincs benne semmilyen impulzivitás, csak a monoton stabilitás. A muglik úgy neveznék, masina. Apám utasítása felém is szólt, mikor azzal küldött ide, hogy legyek az az önmagam, amit máskor díszes álarcok mögé kell rejtenem, hogy egyáltalán elfogadható legyen a létezésem. Még nem jöttem rá, mi volt a célja vele, de bíznom kell az értékítéletében.
Az alany hisztériás kitörése elkerülhetetlen volt. Tudunk a rossz habitusáról, és arról, hogy mennyire képes megfeledkezni a racionalitásról, amikor ilyen állapotba kerül. Csak ösztönösen pislogok a hirtelen mozdulatokra, két kezem azonban nyugodtan fonom össze magam előtt. Megerőltetem magam, hogy legalább egy kérését részben teljesíteni tudjam – elvégre nem rajta múlik, az én hiányosságom, hogy kényelmetlenséget okoz számomra, ha mások szemébe kell néznem. Még gyerekként megtanultam, ha a szemöldökök közötti pontra koncentrálok, vagy valamelyik szem fölé, akkor épp úgy gondolják, hogy tartom a kéretlen szemkontaktust. Így teszek most is. Türelmesen várom a két szeme közötti pontot figyelve az orrnyerge felett, amíg kidühöngi magát. Nehezen bírom ki, hogy ne inkább a metamorfózist csodáljam. Ahogyan animágust sem láttam soha, így ahhoz foghatót sem, amit a Morgenstern lány képes véghezvinni. Éppen csak három jól kalkulált másodpercre szökken fel a tekintetem a fejéből kiálló agancsokra. Hagyom, hogy a tükörhöz lépjen. Biztosan tudja, hogy figyelik mögötte, de az akadály nem pusztán fizikai. Nincs az a módszer, amivel átláthatna rajtuk. Teszteltük már a látás spektrumának módosulását, fel vagyunk készülve erre.
- Legutóbb 2004 december 17-én, egy pénteki napon láthattuk Önt itt. A kísérletet édesapám, Lathan Quinton vezette. A jelentés szerint a kísérlet célja a metamorf mágus fájdalomérzetének vizsgálata szándékosan, metamorf-mágiával előidézett sérülések kontextusában. – kezdem el szó szerint idézni a jegyzőkönyvet, amit ő is olvashatott. Eidetikus memóriám van, nagyon részletesen tudok visszaemlékezni komplett szövegekre és képekre is.
- A vizsgálat során a nagykorú alany beleegyezésével, valamint medimágusi felügyelettel metamorf képességével generált felszíni, szöveti sérüléseket a karján. A különböző átalakulási pontokon rögzítettük a fájdalomérzet intenzitását, időbeli lefutását, továbbá az önkéntelen fiziológiai reakciókat. Szeretné, ha folytatnám, Ms Morgenstern, vagy elhiszi nekem, hogy az összes jelentést részletesen tanulmányoztam? – ha szükséges, bármelyiket felidézem, amit ebben az intézményi keretek között végeztünk el. De úgy gondolom, hogy a lényeget megértette. Ms. Morgenstern nem buta, még ha impulzív is.
- Nem állítottam, hogy a testvére eredményei jobbak lettek volna. Ön még nem végzett a feladattal, így nincs viszonyítási alapunk. Az Ön együttműködése azonban szükséges az érvényes adatok rögzítéséhez. – figyelem a tükörképét, amivel szemben áll, háttal nekem, látszólag elutasítva a velem való együttműködést. Mégis bizonyítania kellett, hogy képes szarvat növeszteni magára. Valami mégis hajtotta, hogy megmutassa.
- Végülis… – gondolkozom el. Van, amiben szemrebbenés nélkül hazudok. De van, amiben nem lehet. - Igen, erre joga van. – felelem, de a személyemet illető kérdéskört ignorálom. Nem releváns az én géniuszomnak megítélése ebből a szempontból.
- Jól tudja, hogy maga páratlan és különleges. A legtöbben egész életüket eltöltik úgy, hogy semmiben sem kiemelkedőek. De maga már most, fiatal kora ellenére meghaladta azt. – nem vagyok a legjobb személy a meggyőzésre. Viszont valahol mélyen egy picit mégis együtt érzek vele. Éppen apán ezen politikája az, ami arra késztetett, hogy én magam is kihasználjam a saját kiválóságomat. A Roxfortban csak a középszerűségbe süllyedtem volna.
- A Minisztérium rendelkezik olyan archívumokkal és eszközökkel, amikkel más nem. De gondoljon erre úgy, mint egy lehetőségre arra, hogy fejlessze önmagát. Mi nem csak elemezzük Önt, hogy mire képes. Hanem irányt adunk arra is, hogyan lehet képes még jobbá válni. Erre pedig minden feltételt megteremtünk. – nagykorúsága okán joga van döntést hozni az életével kapcsolatban. De egyetlen helyes döntés bizonyul csupán. Az pedig itt van, eme hideg falakon belül, az egyirányú tükör ezen ingerszegény oldalán.

[my matter]

H A N D S  Ω  T H R O W N

nobody

                     gon' move my
                                                   life, my goal
                                                                                      my matter

+18! szégyenítés, zsarolás, fenyegetés, feltételezés.
        Egyetlen szavát sem hiszem, az sem igaz, amit kérdez: senki és semmi nem érdekli, nincs benne semmi, ami érezni tudna. Láttam már hozzá hasonlót, nála ügyesebbet, sikeresebbet, nemesebbet - és láttam már a muglik néhány mechanikai eszközét, ami ügyesen imitálja az emberek hangját. Szívesebben beszélnék azokhoz, hiába tudom, hogy nincs bennük lélek.. Ebben itt sincs, de úgy akar tenni, mintha vak volnék. Sértő.
        Érzem, hogy még inkább elönt a harag, szeretném betörni a koponyájával az üvegfalat, ez biztosan nem jelenete kihívást. Gyenge a fizikuma, harctéri tapasztalata annyi lehet, amennyi türelmem nekem, mikor ismét kinyitja a száját, hogy megpróbáljon becsapni a szavaival.

        - Fogja be! Nem akarom hallani a hazugságait a sajnálatról, nincs szükségem az őszintétlen sajnálatára! Tudom, hogy ki és mi maga...! Oh igen, sokkal jobban, mint szeretné! - az ökölbe szorított kezeimet szorosan a combom mellett tartom, ellenállva a késztetésnek, hogy egyszerűen betörjem a fejét. Megesküdtem rá, hogy nem használom ok nélkül soha senki ellen.. de Quinton ebből a szögből sem tűnik embernek, mintha egy megbűvölt szelencét akarnék szétverni, aminek a belsejében csak a mágia hallatja a hangját.
        - Egy olyan propagandista érvei külön szégyen rám nézve, amilyen maga! Azt képzeli, hogy senki nem emlékszik már azokra az anyagokra, amelyeket megírt és terjesztett?! Maga épp olyan, mint az a propagandista, amelyik a nácikat segítette, és különbnek képzeli magát! - soha nem keresett, soha nem írt, bizonyára kényelmes számára úgy tenni, ahogy apám is mondta, mintha nem is léteznék. Ez a baj az emberi bűnökkel, mindig nyomot hagynak maguk után.

        Talán ismerik is egymást, igen, el tudom képzelni hogy egy húron pendülnek egymással: a két beképzelt parnasszus, akik szeretnék elfelejteni, milyen gyáván magukhoz kaptak, amint a drága életük került veszélybe. Egy ilyen embernek szavát sem hiszem, mikor a Minisztérium érdekeiről, vagy az én előnyeimről beszél, kígyónyelvű ridegség minden szótagja.
        Épp olyan, mint az a férfi, aki lehetne épp a nagyapám is, ha őszinte volna magához: még mindig bent lehet a vallomása, mikor beavászkodta magát a Wizengamotba, még mindig állítják a sorok, hogy milyen kollaboráns propagandát 'kutatott' és aztán terjesztett, bárki megcsodálhatja. Sok mindent elviselek - a középszerű kísérletek sorát, de a fölényes hazugságot mellette, érte nem! Lathan Quinton előtt ember voltam, nem próbálta volna soha megláncolni a földrengést, ami lehetnék.

        - Hogy lehetne hinni magának azok után?! Elviseltem, mikor jelen volt, mert tisztelem az apját és tisztelem a kollégáit is, de ha maga itt a legjobb, akkor én nyilvánvalóan nem vagyok az, amiért kiérdemeltem ezt! - feszülten sétálok fel és alá, aztán elrúgom a széket, amin ülnöm kellene. Szerencsére aminek lelke nincs, megijedni sem tud igazán, biztosan nem feltételezi rögtön, hogy majd a képességem használva rátámadok.
        Mi az oka ennek az egész ostobaságnak?! Nem találták kielégítőnek az eredményeimet?! Nem, ez még nagyobb ostobaság, lehetetlen, miért is gondolok egyáltalán erre, megbolondultam talán?! Én vagyok a legjobb, ezekre a kísérletekre egyedül is képes volnék.
        - ...magának nagyobb szüksége van rám, mint nekem magára! Nem én támogattam a halálfalókat, nem az én szakmai alkalmasságom kérdőjeleződött meg.. Bár tudom, ez egy olyan ország, amelyben az olyan hitvány alakok, mint az a vén bolond, aki a nevemet viseli, is a Wizengamotban ülhetnek! - megállok hirtelen és lassan, szaggatottan kifújom a levegőt. Egyetlen pillanat. Egyetlen pillanat kellene, és távozhatnék vagy megszabadíthatnám az emberiséget ettől a hitvány féregtől. Talán Revan is belátná, hogy nincs szükségünk a Minisztériumra, ha ennyire becsül bennünket..

        - Maga egy hitvány másolata az apjának.. kíváncsi vagyok, mit gondolnának magáról, ha most tényleg visszalépek a szerződésből? - itt nem kötnek meg azok a védővarázslatok, amelyek az iskolában nem engednék, hogy túl sokat változtassak magamon. Elmélyítem a hangom, mint annak a korábbi kutatónak, akivel hármasban párszor ültek ennél az asztalnál - már nem emlékszem rá részletesen, de arra az ostoba kérdő hangsúlyra, amelyet minden mondatrésze hordozott, annál inkább. Valami ilyesmi lehetett...? Nincs időm azokra a gyerekjátékokra, amelyeket behozott, mielőtt megsértett volna.
        - Mi történik, ha...? Visszalépek tőle? Kinek fogják megígérni, hogy segítségére lesznek, aztán.. kinek az ideét húzzák ilyesmivel? Hol találnának másik ilyen kiváló kísérleti alanyt? - érzem a torkomban a más hangszálak rezgését, de ez nem kihívás, bárki, aki valaha tanulmányozta az ember test felépítését, reprodukálni tudná egy kis figyelemmel. Talán pálcával sem volna nehéz, mégis több, mint amit feltételeznének ilyen spontán. Lehet, hogy soha többet nem látjuk egymást: valóban nincs szükségem senkire saját magamon kívül.

[pontosan értem]

in all chaos
there is calculation

Kísérleti Bűbájok Bizottsága
2005 február
- Orin Morgenstern -

18+ etikátlan (ember)kísérletek

Ösztönösen összerezzenek és becsukom szemeim, amikor belerúg a székbe. De ez nem több annál, ami – ösztönszerű reakció, ami húsruhámból és annak biológiai alapfunkcióiból fakad. Magam sem mindig értem, miért van az, hogy egyes dolgokra, melyekről érzem, hogy hevesen kellene reagálnom, nem érzek semmilyen késztetést arra, hogy ugyanazt az erőt képviseljem, mint a másik fél, miközben például Cheryl egyetlen mondatával el tudja érni, hogy órákra elbarikádozzam magam gondolataimba és fajátékomba kapaszkodva. A kis játék, ami gyerekkorom óta kedvenc menedékem, nyugtató múzsám, most is ott lapul talárom zsebében, de nem érzem a késztetést, hogy utánanyúljak.
- Hmp. – üres, semmitmondó reakciónak tűnhet, ahogyan múltamat vélelmezi.
Propagandista.
Rengeteget hallottam már ezt, mint szitkot – letűnt kor már az, amikor az emberek azzal voltak elfoglalva, hogy fiatal korom ellenére milyen tudományos sikereket értem el. Azok csak addig érdekesek, amíg eléggé szemtelenül és pofátlanul fiatal vagy. Ahogy egyre idősebb leszel, az embereket egyre kevésbé érdekli ez. Majd érkezik más, talán pont a Roxfort oktatási rendszerében, vagy talán azon túl, aki átveszi tőlem ezt a titulust. Ahogyan elvették a legfiatalabb rúnamágus, és ifjú zseni címszókat is. Ezek múlandóak.
De a propagandista nem az.
Pontosan tudom, hogy örökké mocskolni fogja nevemet mindaz az anyag, ami kikerült a kezeim közül, és azok is, amiket bár nem én írtam, de az én elvi utasításaim alapján kerültek ki az akkori Minisztérium alól. Eleinte csak úgy kezdődött, hogy a nem kevés logikai hibákat szűrtem ki az anyagokból parancsra. Végül annyira jónak ígérkeztem ebben, hogy pillanatok alatt a részleg fejévé váltam, anélkül, hogy erre bárminemű ambícióm, vagy még inkább, készségem lett volna. Tisztában vagyok az akkori anyagok hazugságaival, részletes katalógust biztosítottam Tudjukki bukása után az összesről, amiknek begyűjtését és megsemmisítését a Minisztérium elrendelte – már amit megtalált közülük. De nem gondolom magam kevésbé bűnösnek, mint bármelyik másik minisztériumi dolgozó, akik kénytelenek voltak az akkori hatalomnak megfelelni. Mindeközben, amíg itt ezen anyagok megírásával foglalkoztam, odahaza szüleimmel mugli születésűeket bújtattunk, de érdekes módon ezzel senki sem foglalkozik. Vajon akkor is kapnám a szitkokat, ha az az átok, ami apámat tolószékbe kényszeríti, engem talált volna?
- Kérem tisztelettel, sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de maga pocsék kísérleti alany. – válaszolom neki. A sértéseire látszólag a szemem se rebben. Valójában azonban sikerült kiváltania belőlem valamit – mégpedig azt, hogy bosszant. Bosszant azzal, hogy nem tudja moderálni magát, hogy kontrollálhatatlan, hogy nem képes logikusan és megfontoltan gondolkozni. Sokkal szívesebben foglalkoznék kizárólag a szeretett kis rúnáimmal és a könyveimmel, anélkül, hogy azok visszabeszélnének.
- A képességei lenyűgözőek, amit Ön pontosan tud. Kizárólag erre a lapra teszi fel azonban az összes tétet. Értem, pontosan értem, hogy milyen nehéz egy-egy új helyzethez alkalmazkodni. De nem mindig adatik meg az a luxus, hogy megválogassuk, kivel dolgozunk együtt. – most is lenyűgöz az, ahogyan szabadjára engedi önmagát, engedi érvényesülni a benne burjánzó tébolyt és a szenvedélyt. Dolgok, amikkel azonosulni nem tudok, de valamennyi fogalmam azért van ezekről.
- Ha ennyire feszegetni szeretné a múltat, ám legyen. Magával ellentétben nekem nem volt választásom. Nem beszélhetek a főosztályvezető nevében a következményekről, de valószínűleg az Ön által már jól ismert képességkorlátozási beavatkozásokkal élhetne tovább. Nekem azonban az volt a tét, hogy a családunk ne kerüljön a vérárulók radarára. – még most, ennyi év elteltével sem látom azt, hogy lett volna más választásunk. Túl patinás név volt a miénk ahhoz, hogy ne akarjanak maguknak. Éppen csak azt úsztuk meg, hogy ne kelljen Hozzá is hűséget fogadnunk. Azt a szégyent, amivel a tetoválás járna, már én se viseltem volna el.
- Ismerem már a gyakori választ, hogy akkor inkább meg kellett volna halnunk. De az nem segített volna senkinek. Főleg azoknak a mugli születésűeknek nem, akiket a saját házunkban rejtegettünk. – próbálok belegondolni abba, hogy Reagan mit tanácsolna egy ilyen helyzetben. Nem csak az intellektuális társam, de a lámpásom is az ilyen helyzetekben, aki mindig tudja, mi a legjobb következő lépés. Ha tehetném, most kapcsolatba lépnék vele valamelyik kandallón keresztül, hogy adjon tanácsot. De nem tehetem. Egyrészt a helyzet nem engedi, másrészt pedig a titoktartásom kötelez. Reagan semmit nem tud arról, hogy egészen pontosan mivel töltjük itt a napunk. Nyilvánvalóan a képességei bőven megfelelnének arra is, hogy akár munkatársunkként itt dolgozzon, de a minisztériumi titkokat egyszerűen nem adhatom ki.
- Anyám az életéért fizetett a háborúban. Apám a lábával. Én a becsületemmel. Van más kérdése? – úgy képzelem, hogy Reagan azt mondaná, próbáljak meg kicsit… személyesebbnek vagy megközelíthetőbbnek tűnni. Embernek. Ennél jobban pedig, ha megfeszülök, se tudom ezt prezentálni.
- Végezetül pedig, mit tudok tenni azért, hogy együttműködjön velem? – ezt pedig abból a sok gyermeknevelési szakkönyvből vettem, ahol asszertív kommunikációról volt szó a tinédzser korú gyermekek felé. Talán van gyakorlati haszna a benne lévő információknak azelőtt is, hogy X abba a korba lépne.

[my matter]

H A N D S  Ω  T H R O W N

nobody

                     gon' move my
                                                   life, my goal
                                                                                      my matter

+18! szégyenítés, szülők szégyenítése, fenyegetés, feltételezés, káromkodás.
        Lathan Quinton biztosan szégyellni fogja, hogy valami ilyesmi származott el belőle, és bár hallottam a szóbeszédet arról, miként nevelte, ha azok igazak volnának, annál nagyobb kudarc volna ez most. Nem vagyok ellene a gyermekek szigorú nevelésének, és nem vallom azt az ostobaságot, amelyet kötődő nevelésnek neveznek jobb híján.. És amely semmi mást nem szolgál, mint a gyengék pátyolgatását egy veszélyekkel teli világban a szülői szerepkör teljes felélése közben, míg csak a kis parazita át nem veheti középszerű nemtőjének szerepét, és rá nem jön, hogy a valóságnak a nem szó sokkal gyakoribb, az eredmények nem garantáltak a létezés okán.
        Felnéztem rá, türelmére és nyugalmára még a legrosszabb pillanatok alatt is. Azon kevés férfiak egyike, akik nem születésüktől fogva érdemtelenek bármilyen tiszteletre, gondolkodásuk egyetlen sorvezetője nemi vágyaik.. De ha ez került ki a kezei közül - mert személynek nem nevezném - akkor csalódnom kell benne. Talán az érzés kölcsönös, nem fogadja majd örömmel, hogy nem voltam hajlandó a fiával dolgozni, de ezt a sértettséget felé sem esne nehezemre kommunikálni.

        - Én vagyok a legjobb, akár elismeri, akár nem! - kinyújtom a karom, elszakadnak a védőruhám varratai, szétnyílik a vállamig az egész. Nem esik nehezemre átnyújtani a terem másik végéig, hogy idehúzzam és felállítsam a széket, amit felrúgtam az imént. A szövet nem olyan rugalmas, mint én: ha Revan itt lenne, azt mondaná, hogy kár, hogy csak kívülről vagyok az, de ő és Quinton is tehetnének egy szívességet, és kaphatnának strokeot, hogy ne mérgezzék tovább a létezésnek ezen síkját az értelmetlen és késői megjegyzéseikkel. Túl régóta viselem ezt az ostobaságot, túl régóta hagyom figyelmen kívül a béke kedvéért apám megjegyzéseit arról, hogy a Minisztérium nem kívánja a javunkat. Lathan Quinton biztosította a maga részéről a megállapodásban foglaltakat, de most, amint lehetett, megszabadult tőlem, hogy nálam fontosabbnak vélt ügyeivel törődjön.. Nem, sok mindent el tudok viselni, az árulást nem.
        - Ez pontosan az, amit egy propagandista mondana! Ráadásul a vérelmélettel érvel nekem, miközben maga nagyon is véráruló! Őszintén nem értem, hogy tud nő magára nézni, főleg pont az a nő! - hányszor kérdeztem már Giadától, hogyan volt ez lehetséges, hogy a nő, akinek az érdemeiről annyit hallottam a közösségükben, kiegyezett ezzel a helyzettel? A gyerekvállalás alantas szerepkör, mindenki, aki önként vállalkozik rá, szánalmas szolgálója lesz a patriarchátusnak, és most, hogy közelről látom, milyen embernek tetteti magát Quinton professzor fia.. Miért nem őt választotta, ha már képtelen volt leküzdeni ezt a késztetést?!

        Mindig előkerülnek az empátiára szólító jelzések: ugyan kit érdekel, hogy vérárulóvá lett volna, miközben mások kínhalált haltak? Ez az ország annyira kívánja, hogy sajnálják, hogy elfelejti magának, döntések mindig léteztek, érdekes módon sokan vettek részt az ellenállásban. Talán nem kellett egy egész év ahhoz is, hogy észrevegyék Grindelwald követőit is a falaik között, majd azonnal áldozatiságukhoz menekültek, ahelyett, hogy elismerték volna önnön felelősségük a történelem ismétlődésében?
        És ha már.. nála különbek nem lettek a rendszer kiszolgálói - még maga Quinton professzor is megfizette annak árát, hogy ellenszegült. Én előbb volnék bestiális körülmények közt halott, minthogy jelenlétemmel és képességeimmel hitelesítsem azt, amiben nem hiszek: talán most is túl sokáig vártam ezzel, de a főosztályvezető érdemeit elismertem, nem volt okom lázadni ellene. Az, hogy ez a gólem most is a középszerűség torán ül lakomát, engem nem kell, hogy befolyásoljon, szolgaisága nem az enyém.

        - Igen, meg kellett volna halnia! Magát zseninek nevezik, és ha ez volt minden, amit tehetett volna, ebben is tévednek! Még ma is tétel a tankönyveinkben a találmányaival, és én hittem azoknak a lapoknak, idéztem magától a RBF-en, de maga csak az apja árnyéka, ha többet állít magáról, és kevesebbet ért el! Igen, meg kellett volna halnia, ha ennyit érnek képességei! - megint az asztalra csapok, ezúttal benne marad a tenyerem nyoma is. Ich würde mich lieber ins Knie ficken.. Ha Quinton professzor valóban kidobott engem, mint a háromnapos bájitalt az ablakon, nincs további maradásom itt.
        - Igen! Hogy végezhet ilyen kísérleteket valaki, akinek nincs becsülete?! És tudja mit, van még egy: miért nem takarodik vissza annak a zsinagógának a padlására, ahonnét szalasztották?! - letépem az amúgy is elhasználódott anyagot a karomról és vállamról, aztán az asztalra dobom az eszközei mellé. Nem érdekel, ha összeférhetetlennek nevez majd, ha jelentéseiben olyan értékelést ad majd, amilyet a legtehetségtelenebb testvérem sem érdemelne.

        - ...semmit. Maga nem tisztel engem és nem tisztelem magát! Az apját kedveltem, néhány más kollégáját is, de nem követtem el semmit a Minisztérium ellen, amiért kötelező volna itt maradnom és elviselnem ezt! Megkapta az eredményeit, vagy ahhoz is ostoba, hogy mérlegelje őket?! - nem akarom megérinteni, abban is van valami természetellenes.. Ha az volnék, aminek ezek szerint tartanak itt, könnyen átdobhatnám az ablakon, eltörhetném az összes csontját.. kipróbálhatnám, gyorsabban be tudnék-e jutni a szemgolyója vagy dobhártyája mellett a koponyájába, minthogy megállítsanak. Sosem próbáltam, de elméleti oka nincs, amiért ne lenne lehetséges..
        De nem akarom. Sosem akartam - gyűlölöm ezt a haragot, ami a nyomot hagyta az asztalban, gyűlölöm a gyávaságát, gyűlölöm az egészet. Ismét megpróbáltak megszabadulni tőlem, kihasználni viszonzás nélkül, majd befogni a számat, mert kényelmetlenné vált, hogy alábecsültek. Miért nem volt elég jó az, ahogy eddig folytattuk a kísérleteket?! Miért nem látnak annak, ami lehetnék?!
       - Beszélni akarok az apjával vagy a helyettesével, ha már arra sem méltatna, hogy személyesen váltson szót velem! Utána.. meglátom, hogy akarok-e még együtt dolgozni magukkal, mert erre az időhúzásra nemhogy nekem, még magának sincs szüksége. - erőszakkal megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra, úrrá lenni a kezem remegésén. Ishida senseire és Giadára gondolok, kitartásukra egy ostobákkal telt országban, türelmükre, amely elvezeti őket belső békéjükhöz, ami elég jóvá teszi őket.. Hii-ojiichanra, aki hallgatta csak Benzaiten dallamát..
        Végül sóhajok egyet, és betolom a széket az asztalhoz, mielőtt elroppantanám a támláját.
        

in all chaos
there is calculation

Kísérleti Bűbájok Bizottsága
2005 február
- Orin Morgenstern -

18+ etikátlan (ember)kísérletek

Propagandista.
A halálfalókból kifogyhattunk. Nem magyarázza más azt, hogy újonnan mindenki a vélt vagy valós szerepemet feszegeti a Minisztériumban azokból az időkből, ráadásul épp olyanok, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy mi is folyt a színfalak mögött. Sohasem kértem azt a pozíciót. Utáltam jóváhagyni Potterék körözési plakátjait. Gyűlöltem logikát fabrikálni ahhoz, hogy miként is lehetséges, hogy a muglik ellopják a mágiát és a varázspálcákat. Ellenemre szólt viszont az, hogy ne végezzek alapos munkát azokban a feladatokban, amiket kiszabtak rám – hiszen fiatal tudósként egy háború közepén épp nem igazán volt mit biztonságban kutatni. Soha nem akartam semmiféle osztály vezetőjévé válni. Egyszerűen csak megtörtént. Így játszottam a rám osztott szerepet, ahogyan tette azt annyi más.
Ms Morgenstern mit tudhat erről? Semmit! Talán az átlagnál szerencsésebb, ami az alapvető adottságait illeti, értelmetlennek se nevezhetném, de valahol mégis csak egy ostoba tinédzser, aki a kora miatt azt hiszi, a benne lángoló tűzzel majd megváltoztatja a világot, és egyszerűen felperzseli és kipurgálja mindazt, ami számára nem tetszik. Vakon tapogatózik a világban, ami sokkal összetettebb annál, mint amit éles szavai és csapongó dühe a kutatószoba nyers, ingerektől mentes falaira festenek.

Véráruló.
Formai státuszom nem több, mint apró fizetség azért, hogy Reagannel véghez vigyünk valamit, ami előttünk jelen ismereteink szerint soha senkinek nem sikerült. A Leonnal való barátságunkat megelőzően nem hittem olyan romantikus ideákban, mint a sorsszerűség, de most már úgy vallom, a rövid, roxforti pályafutásom valódi értelme az volt, hogy két kivételes elme találkozzon.
A varázslók hajlamosak egymás halálát kívánni, ha valakit nem kedvelnek. De ebben a pillanatban én azt kívánom ennek az idegesítő lénynek, hogy létezése legyen hosszú, legalább kétszáz év. Becsléseink szerint akár ennyi időbe is telhet, mire a projectünk és tudományos anyagaink a jövő akadémikusainak kezébe kerülhet. Egyszerre kívánom ezt a lényt a pokolnak nevezett, fiktív helyre, és abba az időbe, amikor esélye lehet egyáltalán felfogni, hogy egyes célok bőven túlmutatnak olyan jelentéktelen dolgokon, mint a családi státuszom. Az pedig, hogy tényleg elhiszi a fabrikált történetünket, csak azt bizonyítja, hogy kifogástalan munkát végzünk. Átsuhan az agyamon, hogy majd megosszam ezt a gondolatot vele, de azonnal el is vetem. A leglelkesebb és a legrosszabb napjaimon sem beszélek arról, hogy pontosan milyen munkát végzünk itt.

Zseni.
Rebben a szemem, amikor látom, hogy keze nyoma a masszív anyagú asztalban marad ütése nyomán. Pillanatnyi félelem vagy csak automatikus válaszreakció, ezt magam sem tudom meghatározni.
Gyerekkoromban aggatták rám a géniusz kifejezést, még azelőtt, hogy igazán megértettem volna, hogy mit is jelent ez. Azt viszont már akkor is éreztem, hogy máshogy gondolkozom, mint a többi ember. Ahogy egyre idősebbé váltam, éreztem, ahogyan összeszűkül a világ, és mintha mindenki idióta lenne körülöttem. Dühít, hogy az emberek nem tudnak logikusan gondolkozni, ahogyan azt most Morgenstern is teszi. Hát nem veszi észre, hogy mire vezet ez a tantrum? Minek a tehetség, ha elpazarolja?
Kifejezéstelen arccal, ridegen tekintek egyenesen a szemébe, mialatt elmeséli, hogy tőlem idézett az RBF vizsgán is. A mai korban nagyon kevesen foglalkoznak a rúnák tudományával, és csak elvétve akadnak új tanulmányok a témában. Látszólag már nincs mit kutatni rajta. Persze csak látszólag. Mindig vannak a romantikusok, akik szeretik a rúnakövek hideg tapintását és finom súlyát, és valahogy a rúnákból várják az őseikhez és hagyományaikhoz való kapcsolódást. Nekem azonban a szimbólumok az első barátaim. Valódi, kiszámítható, logikus kapcsolatokon keresztül érthetem meg őket, és mindig éppen úgy viselkednek majd, ahogyan arra számíthatok. Morgenstern azonban kiszámíthatatlan, együtt dolgozni képtelenség vele. Hiába ajánlok a magam részéről is rugalmasságot, csak mondja, miként javítsak, mit csináljak. Már eldöntötte, hogy nem vagyok több, mint olcsó utánzata a mindenki által imádott és rajongott apámnak.

- Hmm. – észre sem veszem, ahogyan összeszorított kezemben körmeimet kézbefejembe vájom. Gyűlölök itt lenni, gyűlölöm ezt csinálni. Minek adnak nekem ilyen feladatot, amikor pontosan tudják, hogy sosem a tárgyalás volt az erősségem? Miért kínoznak azzal, hogy egy őrjöngő tinédzserrel töltsem az időmet? Hogy gondolták, hogy én majd képes leszek őt belátásra bírni? Talán igaza van, talán apám tényleg meg akar szabadulni tőle, és nem volt az egész jó másra, csak arra, hogy rávegyék arra, hogy szakítsa meg az együttműködést a Minisztériummal. Megérteném, ha ezt akarná. A testvére sokkal jobb ebben is. Ne pazaroljuk a Minisztérium drága erőforrásait feleslegesen olyanokra, akik nem érdemesek rá.
- Legyen így. – nem győzködöm tovább. A tinédzserlány nem több, mint egy selejtes példány. X létrehozása is megannyi sikertelen kísérletezéssel történt. A hibásakat már idejekorán megsemmisítettük. Sajnos Ms Morgenstern már túlkoros hozzá, és ezt a törvénykezésünk bünteti.
Nem foglalkozom az asztalon hagyott dolgokkal. Majd egy másik munkatárs összepakolja azt helyettem. Szemüvegem megigazítom, majd faképnél hagyom őt, az ajtó pedig a tőlem szokottnál nagyobb erővel csapódik be utánam. Még szólok az általa annyira imádott apámnak, hogy innentől az övé. Hagyjon ki belőle.

Morgensternnek viszont talán egy dologban mégis igaza van. Ez a feladat valóban méltatlan hozzám.

[Kísérleti Bűbájok Bizottsága]

Kísérleti Bűbájok Bizottsága 2005 február Orin Morgenstern A bird without its wings cannot be free

Nem kellett már külön szólni neki. Eleget látott az egészből, hogy lássa az elkerülhetetlen katasztrófát. Tekintetük nem találkozik, ahogyan Kipp távozik a megfigyelő teremből, hisztérikus ajtóbecsapása pedig emlékezteti őt arra a nehéz gyerekkorra, amit elviselni voltak kénytelenek, mert mondjuk nem az általa preferált étel került a családi asztalra. A szülői szerep olyan felelősség, amit egész életében viselnie kell, hiszen vágyott rá, önként vállalták. Mégis, az ilyen pillanatokban kedve lenni nem csak formálissá tenni fia kitagadását, hanem nyomatékosítani számára, mennyire elégedetlen most vele.
Pedig keresi a tekintetét. Megemeli fejét ültében, hogy megtalálja az élete szerelmétől örökölt íriszeket. Amikor a fiú még gyerek volt, sokszor küzdött a gondolattal, hogy neki talán nincs is lelke. Idővel ez javult, barátja, sőt, családja is lett. Karácsonykor sem tapasztalt annyira aggasztó viselkedést, ami emlékeztette volna őt a régmúlt idők fájdalmaira. Azonban most újra kínozza őt a gondolat. Mi van, ha mindvégig igaza volt, és Kippnek valóban nincs lelke? A szemüvegen túl tekintetéből kiolvasni semmit sem tud.
Az ajtó kinyílik előtte. Kulcsra zárva eleve nem volt, hiszen bármennyire is úgy tűnik, Morgenstern nem a foglyuk. Még ha a falak üresek is, az csupán azt a célt szolgálja, hogy ne vonja el a figyelmüket a zavaró, rendezetlen környezet.
Kerekesszéke halk, de jól felismerhető hang kíséretében gurul a terembe. Nincs szükség sem a kezeire, sem a pálcájára. Csupán gondolatai elegek hozzá, hogy mozgatni tudja a szerkezetet. Arcát keretező szakálla mögött ajkai láthatóan megremegnek egy pillanatra, ahogyan azon gondolkozik, mit is mondhatna neki. Haragja fiáról lassan átirányul saját magára. Hisz végérvényesen ő az, akinek az ötlete volt, hogy bedobja mély vízbe a fiát. Azt szeretné, ha egyszer átvenné a helyét a Minisztériumban. Köztudomású, hogy nem szolgál olyan jól az egészsége a háború óta. Egyre gyakrabbak a napok, amikor fáradtnak érzi magát.
- Üdvözlöm, Ms. Morgenstern. Végtelenül sajnálom, ami történt. – talán a köszönés a legjobb kezdet. Megfáradt szemeivel keresi a leány tekintetét, ha már a fia szemébe képtelenség is nézni. Túl sok volt a bizalma benne, egy ideig pedig biztosan nem fog megkockáztatni hasonló lépést. De ami történt, megtörtént. Még ha valahogyan birtokába is jutna egy az időnyerők közül - márpedig valaki az ő pozíciójában talán képes lehet rá, még ha nem is olyan gyorsan, hogy azonnal a kezei közt tudja azt –, az se nyújtana tényleges megoldást és feloldozást arra a káoszra, amit fia itt elszabadított az ő hibájából. Emlékszik Ms. Morgenstern éles szavaira a sajnálatról néhány perccel ezelőttről. De vannak dolgok, amiket ki kell mondani, ha éjszaka anélkül szeretnénk nyugovóra térni, hogy ennek elmaradása hozzon kínzó alvatlanságot az elmének.
Pálcáját előveszi, és egyetlen suhintásával összerámolja az aktatáskát, amiben a tollak, szarvasagancs, és egyéb dolgok vannak. Majd még egyet suhint, amivel együtt az asztalra idéz pár dolgot az irodájából, ami csak pár méterre van innen. Két pohár, egy felbontott és jócskán megfogyatkozott üveg lángnyelv whiskey, illetve egy különleges, hattyú mintájú kristályüveg jelenik meg az asztalon. Az utóbbiban csak víz van, de a víznek a minősége az, ami különlegessé teszi. Az elbájolt kristályüveg pedig mindig a legideálisabb hőmérsékleten tartja.
- Megkínálhatom? Mit kér? – kérdezi, és bármit választ, újabb pálcaintéssel először neki tölt belőle. Morgenstern nagykorú már, amire az alkohol felkínálásával mintha emlékeztetni szeretné. Amennyiben azt választja, a vízből fagyasztó bűbájjal három, tökéletes gömb alakú jégkockát varázsol a pohárba. Csak azután tölt magának is, miután a hölgyet kiszolgálta.
- Amit az elmúlt évek alatt elértünk, olyan adatokat szolgáltattak számunkra, amik alapjaiban fogják megváltoztatni nem csak a metamorf állapotról, hanem a mágia alaptörvényeiről alkotott véleményünket. Ezek az új ismeretek nem csupán öncélú kísérletezgetések, hanem egy lehetséges kapu az ismeretlen, kiaknázatlan lehetőségek felé. – felnyúl az italáért. Amikor ebbe a szerkezetbe került, azt úgy igazították, hogy az osztály összes asztalát kényelmesen elérhesse róla. Bár rövid ideig képes állni, ha meg tud támaszkodni valamiben, ez erős fájdalommal és leterheltséggel jár. Még nem tudja, hogy mik a határai Morgensternék képességeinek, de nem tartja kizártnak akár a medimágiai úttöréseket is, például a hozzá hasonlók esetében.
- Ön már felnőtt, Ms. Morgenstern. Önállóan dönthet a jövőjéről. De kérem, fontolja meg, hogy tovább segít nekünk, akár új feltételekkel. Szükségünk van magára. – ölében, két kezében tartja az italt. Nem rendelkezhet Morgenstern felett, nem akarja kényszeríteni, és nem is teheti meg (bár jól tudja, a Minisztérium, mint intézmény, egy lelketlen dolog, ami viszont épp ezt várja el tőle). Bárhogyan is dönt, el fogja fogadni. De ha csak teheti, segít meghozni a számára leghelyesebb döntést.