4. emelet - Varázslény-felügyeleti Főosztály

A Főosztály feladata a varázslények ellenőrzése, kapcsolatok fenntartása az értelmes lényekkel, lakóhelyek és rezervátumok kijelölése állatok számára, és a veszélyes lények kereskedelmének ellenőrzése. Erre a célra a Főosztály bevezetett egy kategorizálási rendszert:

XXXXX: idomításra, szelídítésre alkalmatlan, bizonyítottan ölt varázslót.
XXXX:veszélyes lény, magasan képzett varázsló tud bánni vele.
XXX:képzett varázslóra nem veszélyes.
XX:ártalmatlan, szelídíthető.
X: unalmas.

Alosztályai:
- Bestia tagozat
- Értelmes Lény Tagozat
- Szellem Tagozat
- Mágus - Kobold Kapcsolatok Hivatala
- Kártevőügyi Tanácsadó Iroda
- Vérfarkas Nyilvántartó
- Vérfarkassegítő Iroda
- Vérfarkasbefogó Egység
- Félrevezetési Ügyosztály (a legsúlyosabb esetekben riasztják, ha egy mugli mágikus bestiával találkozott és már nem lehet emléktörlő bűbájt alkalmazni)
- Mágus - Kentaur Kapcsolatok Hivatala (még soha egyetlen kentaur sem fordult hozzájuk)
- Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottság

henry - folyosó
gods & monsters

Lépteim után ritmikusan visszhangzik a Minisztérium csempéje. Ma különösen szar nap van, mert azon kívül hogy anyám szabadságon van és nekem kell tartani a frontot még sikerült két embernek kiesnie influenzával. Hogy lehet valaki nyáron beteg? Nem értem.
Így az alapvetően sok dolgomhoz még hozzáadódik plusz feladatkör, például hogy az egyik elszabadult hippogriffet befogassam. Magamban forrongok, mert hát mégis mi vagyok én? Kicseszett Wizengamot-tag, az ítélőszék elismert tagja nem pedig holmi ostoba varázslény gondozó…
Ettől függetlenül az egyik ügyben fontos szerepet játszik az állat, mert bizonyítékot hordoz már ha minden igaz. Ettől függetlenül utána kell néznem egy vagy inkább két dolognak, mielőtt berontok a Varázslényfelügyeleti főosztályra és helyre teszek ott mindenkit, hogy miért nem végzik korrektül a munkájukat. Így a Minisztériumi főkönyvtárba kérek ki négy könyvet, s míg várok ritmikusan dobolok a finomra lakkozott tölgyfa pulton. Odaintek pár kollégának, megeresztek egy halovány mosolyt, de ez csak a külsőség, belül valójában szétfeszít az ideg.
Nem szeretem egyedül tartani a frontot és anyát helyettesíteni. Túl nagy felelősség, túl sok minden és persze az elvárásai  a maximumon vannak. Ma például a fél délelőttöt azzal töltöttem, hogy a különböző ügyosztályok közt rohangásztam mert mindenhova az aláírásom kellett. Botrány hogy semmi de semmi rugalmasság nincs a mai napig az ügyvezetésben, a helyettesítéseknél meg aztán pláne nem. Most meg itt állok és kurva varázslányek besorolási szintjeit kell meglesnem… mintha érdekelt volna valaha is ez a szakirány.. áhh hagyjuk is.
Kikapom a könyveket és kézbe véve rögtön felcsapom az első kemény kötet tetejét. A tartalomjegyzéket gyorsan átfutva dobom végül csalódottan félre, majd egy újabbat és már a harmadikkal is ezt tenném mikor megakad a szemem egy széljegyzeten. Elégedett mosoly fut végig arcomon. Ez kell nekem.
Odavakkantok pár utasítást az egyik boszorkának és hónom alá szorítva a könyvet indulok el kecsesen a lift felé. Megpróbálok nem foglalkozni a ma estével és a Taidennel való találkozómmal. Így is lohasztóan fárasztó ez a nap, még Henry Mirol közelsége sem hiszem hogy sok életet csiholna belém, pláne úgy hogy soha a büdös életbe nem vesz észre. Az unokabátyámmal való újabb találka is csak elkedvtelenít. Nincs kedvem a szigeten átélt traumáit elemezgetni, megvan jelenleg a saját életem drámája.
Beszállok a liftbe az ifijabb Nott mellé, aki a hatodik emeleten dolgozik a közlekedésfelügyeleten. A múltkori seprűbalesetes eset óta nem beszéltünk, de azért biccentek miközben szelíden és alig láthatóan megigazítom magamon a selyemblúzom. Grickersont régről ismerem, amennyire tudom Mirollal dolgozik együtt de most szólóba van így nincs értelme nagyon beszélgetnem vele sem. Amúgy sincs kedvem ma tereferélni, elég lesz elengedni a sárkányt odafent a negyediken.
Már rákészülök lélekben hogy mindenki fejét leüvöltsem, mert egyrészt befogni egy hippogriffet nem hiszem hogy nagy kaland lenne… vagy igen? … másrészt meg mi az hogy a jelentésben XXXXX besorolást adtak és a kivégzését követelik? Ha egy kurva baziliszkusz lenne még megérteném, de ez… hallatlan.
- Csak kerüljön a kezembe ez a… - rápillantok a könyv alatt megbújó papírhalomra. Ki is vizsgálta az ügyet?  - Markus Aldetree. Hmmm....
Mormogom félhangosan miközben kilépek a liftből ahogy bemondja a gépies hang, hogy 4. emelet - Varázslény-felügyeleti Főosztály. És pont ez a vesztem, mert későn veszem észre az akadályt előttem történetesen hogy az út közel sem szabad. Így egyenesen belerongyolok (vagy ő jön nekem?) az egyik kollégába és csak hajszál híja hogy fel nem bukok a tűsarkúmba. Cserébe az összes papírom de még a vaskos könyv is a padlóra kerül és pedig cifra káromkodás közepedte állok neki összeszedni.
Lehet szörnyebb ez a nap?

▶

::: NYOMORULT MÁSNAP :::

to: Miss Hopkirk

2001. szeptember

vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz

outfit

Rohadt másnaposság. Most azonnal meg kell keresnem azt a nyomorult gyakornokot, hogy kerítsen nekem egy másnaposság elleni főzetet. Igen. Ha ez így megy tovább, megpusztulok. És még csak nem is arról van szó, hogy annyira élveztem volna. A norvég nagykövetet kellett szokás szerint elszórakoztatnom, aki úgy vedelte a vodkát, mintha legalábbis orosz lett volna. Az egy dolog, hogy reggel óta a gyomrom is iszonyatosan ég belülről, és rá sem tudtam nézni semmilyen kajára, pedig jól tudom, hogy ha ennék végre, jobb lenne, de a fejem úgy hasogat, hogyha hozzám szól valaki, zsigerből üvöltök. Legtöbbször. Van olyan persze, hogy vissza kell fognom magam, de azt csak a nálam magasabb pozíciókban lévő seggfejeknél teszem meg. Kezd elegem lenni abból is, hogy a Szeszély nyomoronc húzásait mindig nekem kell úgy alakítani, hogy a jegyzőkönyvben happy end végződést kapjanak.
Ezek mindig nagyon gázos ügyek, talán nem kell kifejtenem hát, hogy milyen nehéz addig nyalni szegény megkeseredett áldozat seggét, amíg az kegyesen méltóztatik eltekinteni attól, hogy feljelentést tegyen a Szeszélyügyi kirendeltség ellen, amiért az ismételten bénázott. Most is egy ilyen megveszekedett ügyet kellett elsimítanom…
Egy bólintér buzi kis kedvencei ugyanis annyira bekattantak, hogy kis híján megfojtották a saját gazdájukat. Igen, nem viccelek… Megfojtották… Ezek a kis pár centis szarságok. Elvileg a Szeszély hatására összekapaszkodtak és addig szorongatták az ember nyakát, amíg ki nem értek a vészjelzésére az aurorok. Az ember persze teljesen összeomlott és itt dekkol a varázslény-felügyeleti főosztályon. Nagy nehezen sikerült meggyőznöm őt arról, hogy most már biztonságos hazatérnie, és a kis kedvencei nem fogják őt megölni álmában. Persze garantálni valójában ezt nem tudom neki… Csak duma van, eredmények sehol. Amúgy meg, ha ennyire retteg, miért nem adja le a kis mütyürjeit valami lényparkba?
Nem, azt már nem persze. Mert bólintér buzi és képtelen megélni nélkülük. Hogy ez milyen szép, milyen megható… Ja nem, mentem elhányom magam. Most persze rohanhatok vissza a Szeszélyügyre, hogy befejezzem az ügy iktatását, de előbb jó lenne megtaláni azt a kis vörös Timet vagy Tomot, vagy hogy is hívjákot. A gyakornokok olyan gyorsan cserélődnek itt, hogy nincs érdemes megjegyezni a nevüket. Persze, hogy amikor sietnék, akkor kell várni arra a retkes liftre… Na végre – lépnék előre, amikor frontálisan belém ütközik valaki.
- Baszd szájba – csúszik ki a számon, mikor gyakorlatilag összefejelünk. Ez cseppet sem esik jól az egyébként is megviselt fejecskémnek. Majdnem eldőlök oldalra, de sikerül megtámaszkodnom a falban, és pár pillanat után nagy nehezen kinyitom a szememet. A fejem iszonyúan sajog és cseppet sem vagyok kedves hangulatomban, ahogy megpillantom a barna hajú boszorkányt… Mafalda 2-t, vagy hogy hívják…
- Á, Miss Hopkirk – legalább most szerencsém van, mert tutira ez a vezetékneve.
– Elnézést az előzőért… Jól van? – sziszegem idegesen. A legszívesebben elküldeném a kurva anyjába, de azt hiszem, az nem lenne kifizetődő, tekintve, hogy az a bizonyos kurva történetesen a Wizengamot elitje. Éppen ezért én is lehajolok, hogy legalább úgy tegyek, mintha segíteni próbálnék összeszedni a földről a szarjait.

henry - folyosó
gods & monsters

Már épp elhangzana formás ajkaimról egy cifra ’a picsába’ káromkodás, ami persze hozzám nem illő és anyámat megbotránkoztató esemény lenne, de beelőz az, akivel sikerült frontálisan találkoznom. Nem tudom ki a kolléga, idevaló vagy csak valami ostoba jöttment idetévedt mágus, aki van oly kedves helyettem vagy épp engem leoltani, de már nem szimpatikus a ’baszd szájba’ kijelentése. Mire felocsúdok már a nevemen szólít és érdeklődik megvagyok-e.
Hát megvagyok, kurvára… pláne mikor látom hogy akivel sikerült nem várt randit eszközölnöm az nem ás mint Mirol. Henry Mirol.
A szám még ha akarna se tudna semmit mondani a torkom ugyanis teljesen kiszárad. Csak pislogok rá nagy kerek szemekkel és teljesen el vagyok halva hogy ő mégis mi a sárkánytrágyát keres itt? Mert Henry Mirol ritka holló a Varázslényfelügyeleti főosztályon az is biztos.
Csak bólintani tudok a kérdésére és már bánom hogy ma reggel nem a vérvörös ruhámat vettem fel, nem sminkeltem többet és nem használtam a Tüzes Lángra hallgató mélybordó rúzsomat, amit nemrég vettem az Abszol úti kozmetikában.
Remegő kezekkel, automatikusan pakolom a papírjaimat, de voltaképp vaktába nyúlok mindegyikért mert közbe a tekintetem Henry szép arcán, markán állának vonalán és persze a feszes formás száján pihen meg.
Hogy lehet egy férfi ennyire tökéletes? Látszik hogy ideges, neki sincs jó napja. Nem az arcáról olvasom ezt le, hanem a feszült vállaiból a teste rezdüléseiből. Látom hogy csak azért nyúl a cuccomért mert felettébb nem akar bunkó lenni, pedig… ha valakinek hát neki megbocsátanám hogy ott hagy a picsába és rohan a dolgára. A Szeszély biztos most is sok munkát ad, mint mindig. Terjed a pletyka hogy a nyolcadikon két hete folyamatosan esik és lassan árvíz lesz az alsóbb szinteken.
- Hagyja csak, megoldom.
Hangom legalább nem remeg úgy, mint a kezem -mindig ez van ha a közelembe téved -, ami jó pont. Ettől függetlenül halkan ejtem ki a szavakat, mintha szégyelleném magam, pedig valójában nem igazán van miért. Egyszerűen kis nyuszinak érzem magam mellette, mert ő a délceg oroszlán, a préri ura, aki mellett mindenki elbújhat.
Lepillantok az ölembe lévő paksamétára. Szinte minden megvan, bár ha elhagynék valamit se érdekelne. Zöldes szemeim lesütöm, nem merem tovább bámulni őt. Szívem vad ritmusa félek elárul, így azon gondolkodom, hogy mentsem ki magam ebből a szituációból. Tipikus eset hogy egész nap minden percben utána epekedek, de mikor ott a lehetőség, elillan a bátorságom és menekülnék. Akkor más ez mikor sokan vannak, mikor szabadon és nyugodtan figyelhetem meg mennyire közvetlen, mennyire lelkes, kedves, udvarias mindenkivel. Mikor fürdőzhetek a mosolyában tisztes távolságról, ami nem nekem szól. Sose nekem szól. Mert ő minden nővel udvarias, mindenkit észrevesz… kivéve engem.

▶

::: NYOMORULT MÁSNAP :::

to: Miss Hopkirk

2001. szeptember

vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz

outfit

Egyszerűen nem hiszem el ezt a napot… Az eddigi szenvedéssorozat után még ebbe a holdkóros spinébe is belefutok, szó szerint. Láttam már néhányszor, és nem is olyan rossz a karosszériája, de az a szenvedő fej, amit vág hozzá, borzasztóan elveszi az ember kedvét attól, hogy bele akarjon kóstolni. Amúgy meg nem nagyon értem, hogy mi baja lehet. Nyilván úszik a galleonban, mióta csak megszületett, hiszen a neves Hopkirk família sarja. Ilyen alapon akár vérbuta is lehetne, és a Wizengamot tagjai ugyanúgy hajbókolhatnának előtte… Persze azt azért nem gondolom róla, hogy ostoba, mert már több kollégától hallottam, hogy elég jól tudja a dolgát. Mindenesetre, amikor azt feleli, hogy "Hagyja csak, megoldom", akkor legszívesebben azt felelném rá, hogy na azért… van nekem fontosabb dolgom is. De ehelyett magamra erőltetem az udvarias, elnézést kérő fejem és cenzúrázom saját magam.
– Szó sem lehet róla… Az én hibám volt, az a minimum, hogy segítek – mondom a tökélyre fejlesztett gentleman mosolyommal, de közben a szemem olyan idegesen villan, hogyha belenéz, még az is lehet, hogy átlát az álcámon. Talán emiatt süti le a szemét? Fasz tudja. De ebben a pillanatban már egy kicsit bánom, hogy nem engem néz. Volt valami jólesően simogató azokban a zöld íriszekben… nem is tudom… mintha arról mesélnének, hogy mégsem lenne olyan elvetélt ötlet kipróbálni egy körre ezt a nőt. Ahogy összeszedjük a papírjait és lassan felemelkedünk, spontán ötlettől vezérelve teszem fel a kérdést:
- Nincs kedve meginni valamit munka után? Elég húzós nap lehet ez magának is… és szeretném kárpótolni az előbbiért – nézek rá a védjegyemmé vált félmosollyal, és nagyon, nagyon elégedett vagyok most magammal. Ez a kis ötlet több szempontból sem rossz. Egyrészt meglehet, hogy az estém egy kellemes numerával végződik… de ha nem, akkor hosszútávon sem döntök rosszul, ha elhívom Miss Melankóliát egy italra. Nem lenne ugyanis utolsó dolog jó kapcsolatot ápolni a Hopkirk família sarjával… Eddig gyakorlatilag minden papírforma szerint haladt a karrierépítésemben… de éreztem, hogy valami hiányzott… Igen… Egy kis bónusz, amivel gyorsabban repülhetek felfelé a bürokratikus seggfejek ranglétráján. És ez bizony nem más, mint egy befolyásos család támogatása… Várakozón tekintek rá, vajh, hajlandó-e rám szánni az estéjét, vagy kimenti magát… Utóbbi sem jelentene nagy problémát, mint az ábra mutatja, a minisztériumban könnyedén összefuthatunk bárhol. Természetesen, ha nagyon macerás nőszemélynek bizonyul, akkor inkább hanyagolom, és keresek más jelöltet. De ez a terv mindenesetre felettébb kedvemre való... Mi sem kecsegtetőbb, mint a megfelelő hátszéllel eljutni végre az engem megillető pozícióra. Na és nem mellesleg, élvezni az ezzel járó vagyont és hatalmat. Különös, de néha még magamat is képes vagyok meglepni azzal, hogy milyen zseniális ötleteim vannak.

henry - folyosó
gods & monsters

– Szó sem lehet róla… Az én hibám volt, az a minimum, hogy segítek!
Könnyebb nem reagálni a gáláns udvariasságra és úgy tenni mint a ki süket. Ettől függetlenül félek hogy valami így is elárul. A szívem gyors verdesése például. Vagy ha az nem, hát a remegő ujjaim. Tekintetem fókuszálni próbálom a fehér papírokra és a szépen manikűrözött körmeim esztétikus táncára, ahogy egymás után találnak újra meg újra egymásra. Nem megy könnyen, mert érzem Mirol jelenlétét. A kisugárzása intenzív, és frusztrálttá tesz. Hogy lehet valaki ennyire kétélű fegyver egy ember számára?
Egyetlen egyszer pillantok fel, amikor megállapítom hogy állja a szavát és segít felszedni az elhagyott irataimat. A szemébe pedig valami kósza villanás arra késztet, hogy ne is merjek rápillantani innentől kezdve. Mintha haragudna és egyben felfalna, csak a tekintetével…  Valahol megfagy tőle az ereimbe a vér.
Veszélyes… ez a szó jut rögtön eszembe, pedig mosolygott… s mégis. Valami nem teljesen kerek. De nem tudom micsoda. Hamar el is illan ez az aggodalmam, amikor az utolsó lapok egyikéért nyúlok és ezzel kicsit hozzá közelebb húzódok. Orromba befészkeli magát Henry illata, az, ami első alkalommal is őrjítően hatott rám, s most sem tesz másként.
Ajkaim kiszáradnak, míg lehunyom a szemem és beszívom a csábító aromát mint egy lopott kósza kis csecsebecsét, amit az ember szívesen dédelget. Valahol szégyellem magam kicsit emiatt, de a varázs hamar megtörik ahogy az utolsó lap is hozzám kerül a földről. Most már csak a férfi keze ügyében lévőket kellene megszereznem és ki ki mehetne a maga dolgára…mint mindig…
- Nincs kedve meginni valamit munka után?
- Hogymi?
Igen, ez így egybe, kicsit talán artikulálatlanul szalad ki a számon és ledöbbent pillantással nézek rá. Hát biztosan nem vagyok egy szép látvány, mert még a szám is eltátom meglepettségemben. Közbe magamban egy hang hangosan visongani kezd... ÚRISTEN! MEGTETTE! MEGTETTTEEEEEEEEEEEEEEEE!
- Elég húzós nap lehet ez magának is… és szeretném kárpótolni az előbbiért.
Megrettenek. Most ez egy csapda vagy egy teszt. Fogadás esetleg vagy valóban csak unatkozik? Tudom, hogy Henry nagy nőcsábász erről hírlik az egész minisztérium minden szegmense. Nincs olyan osztály ahol valakit ne fektetett volna már meg. Nálunk is Druszillával hetyegett, aki büszkén vállalta is. Én nem akarok trófea lenni. És amúgy eddig észre sem vett. Lehet a kollégákkal való ostoba vetélkedés áldozata leszek, rendszeresen művelnek ilyeneket az unatkozó varázslók…
- Ne.. ne… nem le.. lehet….
Na szép, még dadogok is, de ez félig az elfojtott harag s a vele párosuló szégyen végterméke. Valójában nem is tudom mi váltja ki belőlem. Ő. A kérdése. A feltételezéseim vagy a lehetséges valódi okok egyike. Talán mind egyszerre.
Mellesleg nem tudom elképzelni ahogy ő meg én egy bárban lazán és spontán iszogatunk.
- Nekem…. most… mennem...
Még csak értelmes mondatot se tudok kinyögni, kezemmel hadonászok egy kört és ha nem reagál hát ott hagyom a papírjaimmal a kezembe. Nem is a liftekhez megyek hanem első sarkon befordulva a lépcsők felé akarnék de persze sietségembe és idegességembe ehelyett egy kis raktárajtót sikerül kinyitnom, ahol egy seprű céloz meg engem… egyenesen arcon.

▶

::: NYOMORULT MÁSNAP :::

to: Miss Hopkirk

2001. szeptember

vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz

outfit

- Hogymi? – szalad ki a száján a válasz, amit nem tudok mire vélni. Talán rosszul hall, süket, vagy valamiféle értelmi fogyatékosságal küzd? Esélyes. Már kezdem megbánni, hogy elhívtam, de azért hozzáteszem, némi magyarázatképpen, hogy miért is gondoltam arra, hogy jót tenne nekünk egy ital. Mert húzós napunk van, Igen. Kibaszottul húzós napunk. Magamra erőltetett türelemmel várom hát a valódi választ, ami remélhetőleg értelmezhetőbb lesz, mint ez az összevont szó, amivel az előbb válaszolni méltóztatott. De hiába számítok ilyenre.
- Ne.. ne… nem le.. lehet…. – makogja teljesen készen, mint aki világáról nem tud. Őszintén nem értem, mi baja ennek a picsának, hogy engem csak így elutasít.
Azt hiszem, tényleg fogyatékos ez a nő, ami nagy kár, mert ahhoz nem lenne elég türelmem egy megjátszott kapcsolat esetén sem, hogy istápoljam a kis értelmét. Eleget szenvedek itt a megélhetésemért, egész nap degeneráltak seggét kell nyalnom, és nem hiányzik még az is, hogy egy félkegyelmű dadogását hallgassam. Döbbenten állok hát és egy szó sem jön ki a torkomon, még akkor sem, amikor egyszerűen csak faképnél hagy. De mint valami megbabonázott fasz, úgy követem az ajtó felé, hogy lássam, mégis hova menekül ennyire. Mögötte lépkedek, mert érzem, itt még valahogy nincs vége a shownak, és láss csodát, igazam lesz. A kis barna ugyanis egy raktárba nyit be, de olyan lendülettel, hogy telibe találja a fejét egy seprű. Gyorsan odalépek mögé, hogy daliás lovagként elkapjam, majd ha engedi, megtartom egy kis ideig, amíg vissza nem nyeri az egyensúlyát. Aztán igyekszem magam felé fordítani, és mint a nap megmentője, úgy kérdezem meg megint:
- Biztos, hogy jól van? – igyekszem elnyomni egy kaján vigyort a kérdés közben, ami visszatarthatatlanul készül kitörni, de szerencsére az évek és a rutin az én oldalamon áll. Legyőzöm.
- Szerintem egy percig sem várhat az az ital… ha így folytatja, a végén még a Mungóban köt ki…  Jöjjön, elkísérem – fogom karon, ha hagyja magát, s megindulok a lift felé, hogy egy rögtönzött lépéssel az irodámban igyunk egyet gyorsan. Különben fogalmam sincs, mit foglalkozok ennyit ezzel a spinével. Azt hiszem, annyira lesokkolt a szerencsétlenkedésével, hogy még nem tértem magamhoz. Igen, magamon kívül vagyok. Csakis ez lehet az oka, hogy továbbra is itt töröm magam miatta.

henry - folyosó
gods & monsters

Fájdalmas felkiáltással fejeződik be a kis mutatványom, mert a seprű egyenesen eltalál én pedig ösztönből védekezve a karommal próbálom óvni hát leginkább az arcom. Ez úgy ahogy sikerül is bár a homlokom nem ússza meg teljesen. Az éles nyers fa nyél vége felhorzsolja annyira hogy egy kis vér szivárogni kezdjen belőle. Igazából ezt nem fogom fel egész sokáig, ahogy azt se hogy csodák csodájára talpon maradok és a papírjaimat se hajítom szerteszét újra.
Fura szerencsés fordulat ez, s lassú percek telnek el mire felfogom hogy mindez azért sikeredik ennyire jól kivitelezettnek, mert egy erős férfikar megtart.
Már épp hálálkodva fordulnék valamelyik lénygondozói derék kollégám felé, s magamba már nem  sötét középkorból ránk szakadt idióták testületének könyvelném el őket, mikor…
Lehet talán álmodom?
… de újra Henry Mirol szép vágású tekintete kereszttüzébe kerülök. Persze megint kiszárad a szám, megint hevesen ver a szívem és megint megremegek a kezei között. De ő mintha mindezzel mit se törődne. Karom ragad és mire kettőt pislogok mindenki szeme láttára kimasíroz velem a két folyosóval odébb lévő irodájába. Olyan ajtókon megyünk át, amiket eddig én sose használtam. Ha tudtam volna hogy ennyire hamar át lehet érni hozzá lehet minden nap ennek a gyopár társaságnak a bajaival foglalkozom…
Mikor már nincs túl sok figyelő szempár picit megnyugszom. A fejem ugyan lüktet, Henry jelenléte pedig kifejezetten zavar, de már összeszedem magam annyira hogy tudjam… az irodája veszélyes terep. Biztos hogy én oda akarok menni?
Olyan ez persze mint a jó és a rossz angyalka a válladon. Az egyik fél a szóbeszédtől, hogy ha bemegyek vele kettesben azt hiszik én is a tucat lettem a sokban a másik énem azonban epekedve várja hogy kettesbe maradjon vele és akár az íróasztalára is felfeküdne szét tett lábakkal ha azt kívánná…
- Köszönöm Mr. Mirol, azt hiszem… jól vagyok.
A hangom szelíden megremeg, szóval könnyen levághatja hogy hazudok. Nem akarok kikerülni a bűvköréből de ő olyan mint egy kígyó. Megigéz a szépsége és míg bámulom megfojt.
- nem hiszem hogy innunk kellene…
Ó dehogynem kellene…
A hang a fejembe csak bíztat és bíztat, míg az önbecsülésem utolsó morzsái próbálnak tiltakozni.
- Hisz nem is ismer…
Nem mintha ez kifogás lenne egy ital ellen, de… nem vagyok a cimborája sem az ismerőse. Ha másról lenne szó könnyedén, de most róla van szó.
Az ajtó Henry J. Mirol aranyfémjelzett nevével azonban egyre közelebb ér hozzám és félek, ha bemegyek a barna ajtó mögé olyan csapdába esek, amit perzselően szenvedélyes és égetően fájó kettősség fog jellemezni.

▶

::: NYOMORULT MÁSNAP :::

to: Miss Hopkirk

2001. szeptember

vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz

outfit

Ahogy a nőt tartom, s egészen közel vagyok hozzá, valami finom illatra leszek figyelmes. Vajon ez belőle árad? Elég kellemes… hajolok közelebb hozzá, hogy elraktározzam az aromáját ösztönösen. Sok időm nincs erre, mert aztán megfordul, és a maga kis együgyű módján közli velem, hogy:
- Köszönöm Mr. Mirol, azt hiszem… jól vagyok.
A nyilvánvaló hazugság szinte ordító. Egyrészt vér szivárog a homlokából, másrészt látszik rajta, hogy világáról nem tud. Rám úgy bámul, mintha legalábbis egy másik bolygóról repült volna ide, és ahogy elnézem, nehezen találna oda ebben az állapotban, ahova mennie kell, bárhol is legyen az. - Dehogy van - zárom le röviden a kérdést.
Karon fogom hát, mint egy magáról gondoskodni képtelen gyermeket, és megindulok vele az irodám felé, és hallgatásából arra következtetek, hogy megadta magát az invitálásnak, ám mikor már az ajtó közelébe érünk, ismét visszakozni kezd:
- nem hiszem hogy innunk kellene… - mondja rohadt bizonytalanul és cseppet sem meggyőzően, aztán még hozzáteszi: - Hisz nem is ismer…
Fejemet csóválva, mosolyogva nézek rá és a leglehengerlőbb, behízelgő hangsúlyomat előhúzva igyekszem őt meggyőzni.
- Miss Hopkirk – továbbra is ügyesen kerülöm a keresztnevének említését, mert szinte biztosra veszem, hogy azzal erősen ártanék az ügynek. – Mint kollégája, kötelességemnek érzem, hogy gondoskodjam a hogylétéről. Kegyednek jelen állapotában véleményem szerint nem szabadna dolgoznia… Van esetleg valaki, akinek átadhatná a mai feladatait? – nézek rá törődően, mint bagoly mama a fiókájára.
– Ha gondolja, én is szívesen segítek, amiben tudok – ajánlom fel előzékenyen, pedig kurva sok dolgom lenne igazság szerint. De hát ha komolyan gondolom, amit kigondoltam, akkor bizony a kitüntetett pozícióért extra melóval kell fizetnem, ez nem kérdéses. Nem fog csak úgy a számba repülni a sült galamb, tenni is kell érte. Ha menet közben nem esik hasra a boszorkány, és képes engem követni, akkor kinyitom előtte az ajtót, majd finoman betessékelem. Az irodámban tökéletes rend uralkodik, ez mindig is fontos volt számomra. Igen… A legfontosabb, hogy jó benyomást alakítsak ki magamról… kifogástalan öltözék, kifogástalan iroda és kifogástalan modor. Csak nagyon ritkán csúszik hiba ebbe a mintázatba, s akkor is igyekszem a lehető leghamarabb korrigálni azt, ahogyan most is ezért teperek. Beljebb lépve észrevétlenül megsimítom Melanie vállát, miközben kihúzom neki a széket az asztalomnál.
- Foglaljon helyet. Ígérem, csak egy ital, és utána segítek elintézni, ami miatt ilyen életveszélyesen töri magát – húzom ki közben az első fiókot, majd egy üveg lángnyelvet és két poharat veszek elő. Teletöltöm mindkettőt. Az egyik poharat leteszem a nőszemély elé, s - ha hagyja - a mellényzsebemből előhalászott zsebkendővel finoman végigsimítok a homlokán, hogy letöröljem róla a száradásnak indult vért. Majd a másik poharat magamhoz véve leülök vele szemben.
– Ez jót fog tenni. Bízzon bennem! – emelem meg a poharam, majd belekortyolok. Na igen. Ez most kibaszottul kellett. Rég tudjuk, hogy a legjobb gyógyír a másnaposságra az alkohol.
– Azt mondta, nem ismerem Önt… Ez súlyos tévedés… Rég felfigyeltem magára – nézek rá mint kígyóbűvölő a viperára, poharam pereme felett. Ordas nagy hazugság. Fingom sincs róla, hogy mit csinál pontosan. Vagy hogy hogy is hívják. De ha jól forgatom a szavakat, ez sosem fog kiderülni.

henry - folyosó
gods & monsters

– Mint kollégája, kötelességemnek érzem, hogy gondoskodjam a hogylétéről. Kegyednek jelen állapotában véleményem szerint nem szabadna dolgoznia… Van esetleg valaki, akinek átadhatná a mai feladatait?
A fejemben ezernyi gondolat zsong, csapongva adják át egymásnak a helyet, és tompa moraj csak Henry minden egyes kiejtett szava. Értem mit mond, de válaszolni képtelen vagyok, mindössze csak íves ajkaim remegnek meg újra és újra ahogy egy gondolat utat tör majd gyorsan elenyészik hogy másiknak adja át a helyét.
– Ha gondolja, én is szívesen segítek, amiben tudok
- Kedves…
Nyögöm ki elfuló hangon, de mást nem bírok. Mindössze a szívem zakatolását igyekszem megzabolázni de hát ez esélytelen feladat, pláne mert az ajtó már az orrom előtt és nyílik, feltárva benne a rendezett és szép iroda belső szinte már otthonosnak ható hangulatát.
A torkomban érzem a lüktetést. Nem tudom az enyhe agyrázkódástól akarok-e hányni vagy szimplán a tudattól hogy beléptem az oroszlán barlangjába? Bárhogy is, nem segít semmi a helyzeten. Még az sem, hogy Mirol teljesen normális. Nem vetődik rám mint egy kiéhezett kutya, nem tukmál semmit mindössze finoman leültet az asztala előtti székek egyikére és ellép mellőlem teret adva nekem.
Ez jó, ez kell. Megkapaszkodom a szék szélébe, de olyan erővel hogy ujjaim elfehérednek. Igyekszem az émelygésemen és vele együtt a félelmemen is túlleni, lenyelni de hát nehéz…
Elnézem a széles vállakat, ahogy komótosan pakolászik, tesz és vesz. Sejtem mit ügyköd, a pohár halk koccanása következtetni enged, de nem akarom valóban el is hinni. Veszek három de lehet négy mély lélegzetet benn tartom egy pillanatig majd hosszan kifújom őket, mire úgy ahogy a vérnyomásom és a pulzusom is helyreáll. Ettől ugyan a fejem nem lesz tisztább de hát már elértem valami haladást…
– Ez jót fog tenni. Bízzon bennem!
Mire feleszmélek a pohár az ujjaim köt pihen. Érzem, hogy a kezem hozzáér az övéhez, s bennem egy elektromos áramként szikrázik fel a vágy iránta, amit szégyenkezve próbálok elfojtani. Mikor került ilyen közel hozzám megint? Vajon ő is érzi vagy csak én?
Elnézem a barnás sűrű folyadékot a pohár alján. Nem sok, simán megiható, de a szúrós, csípős. Nem tudom jobban leszek-e tőle, de kár is ezen elmélkednem. Automatikusan emelem az ajkaimhoz. Szétnyitom meggypirosra rúzsozott számat hogy elegáns kis foltot hagyjak majd a kristáypohár legszélén.
Megborzongok, ahogy az ital végigsimít a torkomon. Új erőt, új életet ígér s a forróság szétterjedve lágyan, jólesőn emészt fel.
– Azt mondta, nem ismerem Önt…
Már leengedném a poharat, de félúton megakadok a mozdulatban. Meredten nézek Mirolra, mi is voltaképp a célja.
- Ez súlyos tévedés…
A percek csigalassúsággal telnek. Nem szólok, mert torkom egy gombóc szorítja össze. A gyomromba a pillangók életre kelnek. Legszebb, legédesebb álmaim ígérnek valóra válást… de az eszem szkeptikusan ellenkezik még most is.
- Rég felfigyeltem magára…
Magamban ujjongva szétvet a boldogság ellenben igyekszem tartani magam. Igyekszem nem bedőlni az újabb csábítási rohamnak, mert ha valami hát biztos ez is az. Henry Mirol minden nőnek ezzel a süket dumával jön. Szinte biztosan.
- Valóban?
Suttogom, mintha csak félnék hogy törékeny pillangó lenne az, hogy felfigyelt rám és aggódnék hogy tovalebben. Szemhéjam szelíden megrebben, szám szélén halovány kis mosoly játszik. Leengedem a poharat kecsesen és hosszú vékony szépen manikűrözött ujjaim közt tartom, néha el el játszadozva vele.
- És mióta?

▶

::: NYOMORULT MÁSNAP :::

to: Miss Hopkirk

2001. szeptember

vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz

outfit

Egy biztos, van valami nagyon furcsa ebben a nőben… de basszus akárhogy próbálnám is tagadni, jól áll neki. Valahol szexi, hogy ennyire zavarodott, hogy a világáról nem tud és folyamatosan meg kell menteni önmagától. Pláne vicces az egész, mert korábban, ha láttam fel-le masírozni a minisztériumban, magabiztosnak tűnt. Így, közelebbről nézve persze egészen más. A pia remélhetőleg önt belé is némi lelket majd.
- Valóban? – kérdez vissza, amikor szédíteni próbálom azzal, hogy már rég felfigyeltem rá.
- És mióta? – teszi még hozzá, amire legszívesebben csípőből azt reagálnám, hogy régóta, cseszd meg. Mit nem lehet ezen érteni? Na de az előzőekből kiindulva nem is olyan meglepő, hogy a kis szürkeállományából előhúzta ezt a kérdést. Lassan végigsimítok a pohár peremén, majd jégkék tekintetemmel az ajkát pásztázom, remélhetőleg úgy, hogy ezt ő is érezze.
- Amióta az édesanyja bemutatta az első napján… és volt alkalmam gyönyörködni ezekben a lélegzetelállító ajkakban – mormolom halkan. A durva az, hogy ezzel nem is hazudtam kivételesen. Tényleg emlékszem rá, hogy mikor a gyakornokot megkérdeztem, ki ez a Mafalda 2, aki Mafalda 1-gyel nézett be az emeletünkre, tényleg megakadt a tekintetem a száján. Olyan buja és harapnivaló. A másik dolog, ami feltűnt, a hosszú lábai voltak, de ezt most nem akartam felhozni. Még a végén szexistának bélyegezne… Az meg nem tenne jót a terveimnek vele kapcsolatban. Merthogy most már határozottan vannak terveim vele kapcsolatban, ez nem kérdés. Kérdés, hogy ő nyitott-e arra, hogy a játékszeremmé váljon… Belekortyolok a whiskybe újra, aztán kérdezek csak vissza kissé semlegesebben.
- Na és nem bánta meg, hogy az édesanyja nyomdokaiba lépett? Elég kemény lehet a Wizengamotban lenni… - nézek rá tettetett együttérzéssel. Valójában kurvára nem sajnálom. Biztos egész életében megvolt mindene, most meg beült a kész pozícióba, amit az anyja kijárt neki. Nekem sokkal, de sokkal szövevényesebb és nehezebb út vezetett el odáig, hogy egyáltalán Monstro titkára lehessek. Azé a szagos hónaljú majomé… Ahh, egyszerűen nem fogom fel, hogy lehet az, hogy minden nap bűzlik körülötte a levegő. Szívesen megkérdezném, hogy vízfóbiája van, azért nem fürdik-e, de sajnos a szomorú igazság az, hogy pontosan tudom, hogy naponta kétszer is zuhanyozik, mert én készítem el a napirendjét, de ennek ellenére pár órával azután, hogy dolgozni kezd, mégis iszonyatosan büdös. Lehet, hogy szépen, finoman szereznem kéne neki valami főzetet erre, és azt kamuzva neki ajándékozni, hogy ez jót tesz a koncentrációs képességnek, vagy akármi. De nem csak ez a baj Monstróval, hanem az is, hogy osztályvezető létére síkbuta is. Százszor kell elmondani neki valamit, mire képes végre felfogni és megjegyezni. Brrr…. megrázom magam gondolatban, és visszahelyezkedem ebbe a fontosabb pillanatba, ami nem más, mint „az adjuk szépen elő, hogy érdekel a másik lelkivilága, miközben rohadtul nem” című jelenet. Nehezen tudom elképzelni, hogy valaha meg kellett valamiért küzdenie... Aranyvérű, gazdag, elit család sarja... emellett még jól is néz ki. Kétlem, hogy a világ súlya nüansznyit is nyomná a kecses kis vállait.

henry - folyosó
gods & monsters

Igazából így, hogy  szívverésem újabb normális ritmusba kezd verni és Henry sem tesz semmi olyat, ami a köztudatban szájon forog róla, kezdek megnyugodni. Lehet ez a beetetés, a célja hogy elaltassa a gyanúmat, de még ha így is van… hát jó úton halad.
A válaszára azonban meglepve pislogok párat.
- Amióta az édesanyja bemutatta az első napján… és volt alkalmam gyönyörködni ezekben a lélegzetelállító ajkakban.
Hát annak is már legalább egy éve de lehet még több is. Valóban így lenne, ahogy állítja?
Az eszem egy kis távoli zuga kinevet, hogy ostoba vagyok ha mindezt benyelem. De ugyanakkor valahol hinni szeretném hogy igen… lehetséges, sőt, valós amit Mirol állít. De akkor felvetődik a kérdés… miért nem keresett soha? Miért kezelt eddig úgy mintha egy kurva láthatatlanná tévő köpeny lenne rajtam? És miért csak akkor fontos neki a jelenlétem, mikor közvetlenül kigáncsol? Vagy meglehet én őt de ez már részletkérdés. Ha tudom hogy ennyi kell, lehet hamarabb elé rakom a kecses lábam a tűzpiros tűsarkúmmal hogy orra bukjon benne…
A válaszra nem mondok semmit, mégis mit lehetne egy ilyen bókra? Csak ajkaim feszülnek meg lágyan említésükre és megpróbálom elrejteni a félmosolyom azzal, hogy lehajtom a fejem. A pohár szélét bámulok, a kristály egyszerű nemességét, szikrázását a rácsillanó fényben.
- Na és nem bánta meg, hogy az édesanyja nyomdokaiba lépett? Elég kemény lehet a Wizengamotban lenni…
Pillantásom elidőz Mirol asztalán. Semmi új nincs ott, csak csupa hétköznapi kellék, az is pedáns rendbe tartva. Sóhajtok. Hányszor tették már fel ezt a kérdést. Jó ég…!
- Nos….részben igen és részben nem. Anyám elég megosztó személyiség mint tudja. Így… sose voltam könnyű helyzetben.
Elbillentem a fejem miközben eltűnődöm vajon Mafalda miatt nehéz-e vagy szimplán én vagyok annyira szerencsétlen hogy ez behatároz és bekorlátoz engem. Vajon mennyire jó névtelenül magadnak kivívnod az elismerést? Mirol hamar és gyorsan tapossa a ranglétrát. Nem lepdőnék meg ha pár év múlva akár egyenesen Miniszternek is megválasztanák. Habár… ahhoz még egy két nagy kutyán át kell verekednie magát.
- De magának sokkal jobb lehet. Úgy hírlik Mr. Mostro nagyon jól vezeti az osztályát… Legalábbis, nagyon eredményesen...
Persze ezek is kósza hírek, s hogy ebből mi valós… hát az jó kérdés. Így újra ráemelem a pillantásom félszegen Henry Mirol enyhén borostás, szép vágású arcára ami elrejtőzik a kezében lévő pohár mögé egy pillanatig, majd újra felém fordul.
Felém…

▶

::: NYOMORULT MÁSNAP :::

to: Miss Hopkirk

2001. szeptember

vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz

outfit

Nem tudom megállapítani, hogy beveszi-e az olcsó dumámat arról, hogy már az első naptól kezdve megesz érte a fene, vagy könnyedén átlát rajtam. Nyilvánvalóan nem hülye nő, ha képes a Wizengamotban helytállni, hisz azt azért el kell ismernem, hogy ez még akkor sem könnyű feladat, ha anyuci protezsálta be őt. Ahogy a szájáról beszélek, el is képzelem, milyen lenne jó erősen beleharapni… annyira, hogy épphogy csak, de kicsit beszakítsam azt a gyönyörű bőrt rajta, és kiserkenjen, majd végigfolyjon a vér a nyelvemen. Azt hiszem, rég volt már részem valami hasonlóan kielégítő csókban… Mióta Gaira meghalt, sosem élveztem a gyengéd szexet, mindig kellett némi agresszív vonal, vagy elég inger ahhoz, hogy valóban kielégítő legyen számomra. Bár nem merném teljesen lefogadni, a megérzésem mégis azt sejteti, hogy Miss Hopkirk is kapható lenne ilyesmire. Van benne valami nagyon sötét és buja, ami valóban feltűnt azért, ha nem is az első napon. Most, hogy belegondolok tényleg előfordult, hogy az eszemben járt, igen. Leginkább olyan szituációban, amikor az ágyamban voltam. De ez most nem tartozik a tárgyhoz… egyelőre annak van itt az ideje, hogy előadjam a megértő szépfiút, amit könnyedén meg is teszek, mikor válaszol az anyjával kapcsolatos kérdésre.
- Nos….részben igen és részben nem. Anyám elég megosztó személyiség mint tudja. Így… sose voltam könnyű helyzetben – fogalmazza meg igen diplomatikusan, hogy az anyja – ahogy kiveszem a szavaiból, nagy eséllyel – egy rémálom lehetett a számára. Át tudom érezni a helyzetét, anyámmal nekem is mindig ellentmondásos volt a kapcsolatom. Soha nem ismert el engem, valahol mélyen mindig azt éreztem, hogy egyenesen lenéz… de nem csak engem, hanem valójában mindenkit maga körül, még apámat is. Ezért is  volt annyira különös, hogy miért is ment hozzá egy mugli férfihoz. Az élet nagy rejtélyei, amikre sosem fogom meglelni a választ. Hiszen halottak mind… Kate-et, a kvibli nővéremet leszámítva.
- Megértem… - mondom egyszerűen, kommentár nélkül. Nem akarom túllelkizni ezt a beszélgetést, ezért nem pedzegetem tovább ezt a szálat, láthatóan ő sem beszél róla túl szívesen.
- De magának sokkal jobb lehet. Úgy hírlik Mr. Mostro nagyon jól vezeti az osztályát… Legalábbis, nagyon eredményesen...  – vált aztán gyorsan témát is a boszorkány, s én hangosan felnevetek a felvetésére.
- Hmmm…. – nyomom el aztán a röhögést pár másodperc múlva.
– Ezt azért nem mondanám… Ha tudná, hány fiaskót kell a szőnyeg alá söpörnöm, hogy ne legyen szalagcím a Prófétán… - rázom meg a fejem érzékeltetve a helyzetet. Őszintén szólva valóban rohadt fárasztó a szeszélyügyön dolgozni, telis-tele inkompetens kollégákkal. De bármennyit is hisztizek ezen magamban, sosem lépnék ki innen, vagy helyeztetném át magam, mert jól tudom, mennyit számít az, hogy napjaink egyik legfontosabb osztályán vagyok a főosztályvezető titkára. Keményen megdolgoztam ezért, és nincs az a dementor, aki képes lenne elrettenteni attól, hogy tovább haladjak felfelé a ranglétrán.
- De nem mondom, hogy bárki is jobban csinálná... a szeszéllyel tényleg nagyon kemény megbirkózni – teszem még hozzá ezt a kis megjegyzést az igazság kedvéért. A mágikus ribancot ugyanis szinte lehetetlen megzabolázni. Na de nem akarom, hogy a társalgás csak rólam szóljon, ezért visszakanyarodok Melaniehoz egy kérdéssel.
- És magának, ha nem vagyok túl indiszkrét, hosszú távon mik a tervei? Fényes karrier a minisztériumban? Vagy békés élet? Család, gyerekek? – kortyolok bele a lángnyelvbe újfent, élvezettel mustrálva közben a velem szembe ülő nőt.

henry - folyosó
gods & monsters

Szívem vad ritmusra vált, ahogy a nevetés felhangzik majd mély hümmögés kíséretében elhal. Vajon tudja, hány nő köztük természetesen én is eped érte? Valószínű igen, különben nem lenne olyan híre, mint amilyen. Most mégsem tűnik rámenősnek, sem pedig szoknyapecérnek, ellenben igazi úriembernek. Talán csak a köznyelv gonosz hogy folyton a szájára veszi? Nincs az a rivalló, ami ne okozna gyomorgörcsöt, de nem mind feltétlen olyan rossz… Mi van ha Henry-t is, mint másokat, csak rosszul ítélünk meg?
- De nem mondom, hogy bárki is jobban csinálná... a szeszéllyel tényleg nagyon kemény megbirkózni
Hát igen. Kiemelt főosztály lett az övék, mondhatni amolyan speciális különítmény mióta ez az egész felütötte a fejét. Meglepő sikereket érnek el, habár a probléma nőttön nő és jó kérdés a mágustársadalom hogy fog ezzel valójában szembe nézni. Mert Henry Mirol is egy ember, lássuk be. S lehetnek olyan talpraesettek a többiek mint ő… még így is kevés az ember, a forrás és az energia amit felemészt ez az egész.
Apró bólintással értek egyet és egy halovány mosolyt is megeresztek. A szívem ritmusa nem csitul, ajkaim pedig kiszáradnak így inkább apró kortyra emelem a poharam, amit hamar meg is bánok.
- És magának, ha nem vagyok túl indiszkrét, hosszú távon mik a tervei? Fényes karrier a minisztériumban? Vagy békés élet? Család, gyerekek?
Félrenyelve köpök vissza egy keveset abból amit felittam. A kérdés olyannyira abszurd, ráadásul tőle hogy tényleg azt hiszem a legvadabb álmaim egyikébe kerültem. Immár abszolúte nem kívánom a kezemben lévő pohár tartalmát így inkább le is teszem a gyönyörűen faragott és rendezett asztal fényes lapjára. Vajon hány tubus magifix fényesítőt használnak el a manók naponta hogy szinte a saját tükörképem képes vagyok meglátni benne?
- Ahhoz kellene először egy alkalmas jelölt is…
Közlöm zavartan és pillantásommal kerülöm az övét. Talán nem tudja de jó darabig épp a főnöke volt a titkos jegyesem. Persze minden erőmmel rajta voltam, hogy ezt megakadályozzam, mert nem szeretek eladási tárgy lenni de apám a mai napig hajthatatlan a dologban.
- Majd egyszer, talán…
Hangomba némi bánat vegyül. Miért? Magam sem értem. Nem vágytam sose annyira a családra. Nem voltam épp az üst mellett üldögélő boszorkány és nehezen is tudom elképzelni, hogy ez bárki miatt is változzon. Mégis, így hogy a férfi szóba hozta…
Megjelenik lelki szemeim előtt a sok szöszke apró gyermek pufók képe, akik mind szinte egytől-egyik az apjukra hasonlítanak, és aztán az édesapjuk arca…
Rájövök hogy tényleg őt bámulok. Túlontúl is nyíltan, így enyhe pír futja el arcomat.
- Marad addig a munka és a karrier.
Vállat vonok, mintha az olyan kibaszottul kielégítő lenne és érdekes… negyed órával ezelőttig az is volt.
- Amúgy sem tudnék egy bömbölő kétévessel mit kezdeni…
Halvány nevetésféle suhan át arcomon, mert tényleg nehéz ebbe a szituációba beleképzelnem magam. Meg hát meglehet picit be is csíptem ennyitől is. Végtére is a legerősebb lángnyelvek egyikével kínált meg a kollégám.

▶

::: NYOMORULT MÁSNAP :::

to: Miss Hopkirk

2001. szeptember

vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz

outfit

- Ahhoz kellene először egy alkalmas jelölt is… - kissé szomorúnak hangzik, ahogy ezt mondja, holott...
- Biztos vagyok benne, hogy rengetegen pályáznak a kegyeire... Ahogy hallom, nem is olyan rossz partik - utalok itt arra a pletykára, ami még hónapokkal ezelőtt ütötte meg a fülemet a szeszélyügyön. A gyakornok azzal házalt, hogy hallotta, amit Monstro egy bizalmas barátjának mesélte, hogy feleségül fogja venni Miss Hopkirkot. Valamiért annyira akkor nem adtam hitelt a srác szavainak, annyira nem tudtam elképzelni a bumfordi Monstrót és ezt a kecses nőt együtt... Jól ki is röhögtem Timet, legyintve, hogy korábban keljen fel, ha pletykákkal akar jó pontot szerezni magának az osztályon... de most, hogy Melanie ilyen mélabúsan beszélt a témáról, a megérzésem azt súgja, talán mégis lehetett valami ebben... és talán ez az egész nagyon nincs a boszorkány ínyére. Hát, a busás fizetés és a figyelemreméltó pozíció dacára, meg tudom érteni, hogy nem szívesen szagolná egész nap Monstro iszonyatos szagát. Kíváncsian várom hát a reakcióját, hogy mi lehet az igazság a szóbeszéd mögött.
- Majd egyszer, talán… - emeli rám a pillantását aztán, ami olyan elképesztően szuggesztív, hogy egy pillanatra még zavarba is jövök. Hát, ha jól értelmezem a jeleket, akkor ez felhívás keringőre. És ha így van, akkor nekem ennyi bőven elég... Egyszer csak felállok, mintha valami fontos dolgot kéne az asztalom másik oldaláról elérnem... az idő, mintha ezentúl lassítva peregne, én egyenesen az ajkait vizslatva közelítem meg őt, érzésem és szándékom szerint, nagyon, nagyon lassan... miközben azok a gyönyört ígérő ajkak tovább mozognak:
- Marad addig a munka és a karrier. Amúgy sem tudnék egy bömbölő kétévessel mit kezdeni… - mondja szinte magyarázkodva, s én ebben a pillanatban megtámaszkodok mellette az asztalon. Jobb kezemet az arca felé nyújtom, s ha nem áll ellent, finoman végigsimítok az állán, s ujjaimmal magam felé fordítom. - Ez elég szomorúan hangzik - nézek rá megjátszott szomorúsággal.
- Na de mi van akkor, ha most jött el a majd egyszer, talán ideje? - kérdem szememben megcsillanó vággyal. Bízom benne, hogy eléggé vágyik erre a bizonyos keringőre ahhoz, hogy ne penderítsen ki a saját irodámból, megalázva az egész osztály előtt... Most, hogy az előbb felrémlett bennem, hogy talán a főnököm jegyese... a tiltott gyümölcs íze olyan áhított lesz számomra, hogy minden egyes másodperccel csak jobban kínoznak az elvonási tünetek... Monstro nagyon is megérdemelné, hogy egy füst alatt elhappoljam az orra elől a felsőkategóriás jegyesét és aztán az állását is. Én pedig nagyon is megérdemlem, hogy annyit keressek, amennyiből végre telne egy tisztességes kúriára a szakadt legénylakásom után... És kockázat ide, bömbölő kétévesek oda, nekem most azonnal bele kell harapnom a meggypiros ajkakba... A tajtékzó főnökökkel és bömbölő pujákkal meg majd foglalkozunk akkor, ha ott lesznek. Az arcom vészesen közelít hát Miss Hopkirk felé, s immáron csak egy hajszál választ el attól, hogy tényleg megcsókoljam....