+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  London
| | |-+  Mágiaügyi Minisztérium
| | | |-+  Folyosók és liftek
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Folyosók és liftek  (Megtekintve 5801 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 11. - 19:05:41 »
0




A Minisztérium épületének folyosói és liftjei. Mindig számtalan kis papírrepülő röpdös egyik szobából a másikba, egyik szintről a másikra, időpontotokkal és utasításokkal. Ha liftbe szállsz, ne felejts el kapaszkodni! Legalább olyan szeszélyesek tudnak lenni, mint a roxforti lépcsők.
Naplózva

Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 12. 27. - 19:35:20 »
+1

Ms. Cassen
2002. január 20.

Semmit sem utál annyira, mint az irodában tölteni a napját tökéletesen feleslegesen. Az a típus, aki az esetek 95%-ban a terepen tölti az idejét, a maradék ötben meg fogadja a gratulációkat, ha nagyon muszáj. Nem mintha az utóbbira az elmúlt két évben különösebben lett volna példa, szóval nem. A mai nem az ő napja és úgy látszik sürgős tempóban kell átértékelnie minisztériumi munkásságát és a mit nem szeret Gabriel Milton témakört, mert az rapid tempóban bővülő listaként illegeti magát és lassan beelőzi a halállistáját is.
Az utóbbi időben úgy fest, a Minisztérium szent céljának tűzte ki, hogy a létező legcsiricsárébb látványtevékenységgel töltse ki amúgy végtelenül unalmas (?) napjait. Az ő idejében még nem volt szükség olyan banálisan mugli dolgokra, mint a "nyílt nap". Amikor először hallott róla, biztosra vette, hogy ez csak valami rossz vicc lehet, amit az a nagyonostoba Caine terjeszt. A családnevéből megalkothatná a hülyeség mértékegységét, tekintve hogy a testvérei sem jobbak, de legalább azok nem a Parancsnokságon rontják a levegőt.
Régen nem volt szükség ilyen szánalmas mugli dolgokra. Az embernek a Roxfort végére nem voltak kétségei arról, mivel akar foglalkozni és milyen célok vezérlik az életben, de manapság... a békeidő puhány kölyköket szül és úgy fest a két és fél évvel ezelőtti helyzet sem verte fejbe őket eléggé ahhoz, hogy esetleg tán azt el tudják dönteni, mégis milyen hivatást óhajtanak választani maguknak.
Mert erre szolgál a nyíltnap, nem igaz?
Pixiepöcsnyi mértékegységben tudná megadni mennyire tud jó képet vágni a témakörhöz, de alapvetően még csak nem is érdekelné.
Már feltéve, ha nem ácsorogna karba font kézzel a liftek mellett a falnak dőlve, némán figyelve a lassan beszállingózó hetedévesek csivitelő lelkesedését, mely az övével épp fordítottan arányos.
Időpazarlás.
Ez a gondolat dörömböl a fejében, ahogy egyre duzzad odabent a tömeg. Délelőtt tíz óra van, pontosan két órájuk maradt kiüríteni a terepet, mielőtt a szökőkút kiárad elmosva a szerencsétlen diákokat egy szebb élet reményében. Őszintén szólva ezt az akciót sötét örömmel figyelné.
Pillantása oldalra vándorol, találkozik Caine undorító mosolyával. Eh. Nyilván mardekáros volt. Nem mintha előítéletes lenne, de amúgy de. Vagy szimplán csak a Süveget sem hülyékből varrták össze, jellemzően utazik bizonyos embertípusokra a különböző házakat illetően, a maradék beazonosíthatatlant meg behajítja a Hugrába. Nagyjából.
Milton hűvös pillantása ezúttal nem hat az aurorra, ellenben az egyik kutya a lábánál vicsorogni kezd, amire az ürge már elfintorodik és meghátrált.
Helyes.
Két kutya vanma nála, Egy koromfekete és egy hófehér albino dobermann, mely olyan rezzenéstelen vigyázzban várakozik a jobb és bal oldalán, mintha minimum mindkettőt szoborba öntötték volna. Érzékeny szimatuk a távolság ellenére is oda nem illő egyedeket keres a diákok tömegében... és legfőképp O'Marát. Nem mintha számítana errefelé a felbukkanására mostanában, de manapság már semmin nem lepődik meg az ember fia.
Időközben egész népes számban összegyűltek a kölykök, melyre válaszul egy fiatal, csinos boszorkány lép elő a tömegben, feljebb lépve a szökőkút emelvényén a diákok fölé ereszkedve körbepillant. Milton elnézi a vörös, derékig kunkorodó fürtöket, a fekete, testhezálló talárt, ami mugli szemszögből vizsgálva jóformán estélyinek tetszik és tisztában van vele, hogy az egyik libával van dolguk máguskapcsolatról. Anna Lorinovel. Ártatlan, szeplős arc, alabástrom bőr, hatalmas kék szemek és barackszín ajkak. Igazi szűzkurva a javából súlyos apakomplexussal. Igen, ezt elsőkézből sikerült megtapasztalnia.
- ...a mágiaügyi Miniszter jóvoltából.  Kérem kollégáim közreműködésével kövessék az előírt regisztrációs folyamatot, hogy megfelelő kísérő mellé oszthassuk önöket. Felhívjuk figyelmüket, hogy 11 óra 45 perctől egészen 12:15 percig az átrium lezárt terület, így igyekezzenek azt kerülni. Kérem kövessék minden esetben kísérőjük utasításait az esetleges súlyos balesetek, avagy halálesetek elkerülése érdekében. Kedves Végzősök, kellemes időtöltést kívánunk! - A nő mágikusan felerősített hangja bejárja a termet és nem zavarja fel a kandallók sistergő hangja sem, ahogy újabb és újabb minisztériumi kolléga érkezik a helyszínre.
A kirendelt erőforrásoknak hála a regisztrációs folyamat nem hosszas, ám Avery még így is rákényszerül némi eseménytelen, maximum csivitelős várakozásra. Egészen addig a pontig, amíg meg nem érzi a combja magasságában a fehér dobermann bökdöső szimatolását. A kutya nem tehet róla, önmagában is fenyegetően néz ki fajtájának és az állított füleknek hála, ám agresszivitás jelét valójában nem mutatja. Reakciótól függetlenül az állat leseggel mellé, nagy szemeivel a lányra bámul és rövid vakkantásokkal jelez... valamit.
Mire rájöhetne, mit akar tőle az állat, realizálhatja a közeledő súlyos lépteket, a körülötte elnémuló diákságot, majd a rávetülő férfi árnyékát.
- Kövessen. - Mintha a többiek még félre is lépnének a lány körül, hogy véletlenül se legyen tévedés, kit pécézett ki magának a magas, metsző pillantású fickó. A kiállása kifejezetten... félelmetes. Vagy inkább csak van benne valami, ami azonnal tartózkodásra kényszeríti az erre érzékenyebbeket. Jelen pillanatban azonban a lánynak sok választása nincs, a férfi a sötétkék hosszúkabátban biccent az állával irányba és el is várja, hogy kövessék.
- Neve? - Reccsen az érces, mély hang újra, ahogy a regisztrációs boszorkányhoz érnek, aki elsápad Milton látványára.
Bármit is ad meg a lány (ha egyátalán), a boszorkány idegesen felírja mellette egy pergamenre. Még azt is elcsípheti, hogy a fickó, akihez immár kényszerűen beosztották a Gabriel F. Milton nevet viseli.
A férfi megvárja, amíg a "szerződés" él, aztán megindul a terem széle felé a lift irányába.
- Milyen szakra készül? - A kérdés félvállról veti hátra, a két kutya felzárkózik mellette, beölelve a lány alakját is.
Naplózva

Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 12. 29. - 15:23:08 »
+1

MR. MILTON

2002. január 20.
o u t f i t


Nagy szemeket meresztettem a Minisztérium előcsarnokának díszes boltozatára, falaira, miközben mellettem sutyorgott a tömeg. Voltam már itt... egyszer, nyár elején, egy előadáson, ami aztán meglehetősen furcsán végződött. Már nem csak azért, mert a Szeszély berobbant és össze-vissza rombolt szerencsétlen tányérokkal és csészékkel, hanem ott volt a fickó is, aki el akart hívni randizni... Mr. Mirol volt a neve? Talán. Mindenesetre reméltem, hogy vele nem futok ma össze, valamelyest kellemetlen lenne, ha még egyáltalán emlékszik rám persze.
Ez a részlet viszont tulajdonképpen lényegtelen is volt. A mai nap volt a nyílt napjaim utolsó állomása... a február pedig kegyetlenül közeledett és lóbálta felém a felvételi papírokat, én meg még mindig csak pislogtam, hogy muszáj ezt?
Halkan sóhajtottam egyet, és toporogtam egy kicsit a helyemen. A Minisztérium épülete azért tagadhatatlanul lehengerlő volt, izgultam kissé, pedig maga az érzés, hogy aurorok rohangáljanak körülöttünk, nem volt idegen. A suli folyosón is pont ennyi egyenruhás vonult fel-alá, hogy már szinte normálisnak tűnt, hogy ott vannak. Szinte. Ők akkor sem tartoztak oda,  hiába voltak olyan marha hasznosak, mint ahogy azt a vezetőség állította...
Ahogy a felsőm ujját birizgáltam, újra a szökőkút díszes alakjára pillantottam. Még mindig naivan bíztam abban, hogy majd belépve el tudom képzelni azt, hogy egy nap én is itt dolgozzak... Hát, ez nem történt meg. De tökre nem.
Mi lenne, ha tényleg hagynám a francba és visszabújnék a takaróm alá? Merlinre... mikor lettem tizennyolc éves? Ebben a pillanatban maximum... tizenkettőnek éreztem magam.
- Kérem kollégáim közreműködésével kövessék az előírt regisztrációs folyamatot, hogy megfelelő kísérő mellé oszthassuk önöket. Felhívjuk figyelmüket, hogy 11 óra 45 perctől egészen 12:15 percig az átrium lezárt terület, így igyekezzenek azt kerülni. Kérem kövessék minden esetben kísérőjük utasításait az esetleges súlyos balesetek, avagy halálesetek elkerülése érdekében. Kedves Végzősök, kellemes időtöltést kívánunk! - Kissé összerezzentem a felcsendülő hangra, ami épp csak a mondandója végére ért el hozzám is. Fellestem a vöröshajú nőre az emelvényen, és izgatottan beharaptam alsó ajkam. Súlyos balesetek, halálesetek... Ahaaaaa... hát egyre jobban hangzik.
Rendben. Végülis mennyi az esélye, hogy meghalok egy hülye minisztériumi nyílt napon? Így belegondolva... mindegy is. Francba, ide miért nem tudott velem jönni Jasper? Tudhatná, hogy még bőven nem állok készen ilyen megterhelő feladatokra lelkileg, mint... egyedül elmenni valahova. Igeeen, asszem enyém a legszánalmasabb mardisok díja. Gratulálok!
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy fel sem tűnt igazán az a néhány perc, amíg várakoztam a kavarodások közepette, ahogy mindenki keresett mindenkit, beszélt is kiabált... Nem is nagyon tudtam, mit kéne csinálnom. Aztán egyszercsak valami nedves ért a kézfejemhez... lepillantva pedig egy kutya hosszú, nedvesen csillogó orrát vettem észre, hogy megrezzenve arrébb is húzódtam kicsit.
- Őőőő... - Hatalmas, fehér dobermann bámult rám nagy szemekkel, és hiába léptem odébb, ő csak jött és tovább szimatolt valamit a kabátom combomat súroló anyagán végig. Idegesen pillantottam körbe, keresve valakit a szememmel, aki megment, mielőtt egy random kutya kiharap egy darabot a lábamból, de az eb egyszerűen csak leült mellém, és ugatott egyet. A hangja pedig hiába töltötte be a csarnokot, nem sokan figyeltek fel rá. - Hát helló...
Idegesen verdeső szívvel lestem rá, de a kutya addigra már nem engem figyelt azokkal az éles szemekkel, hanem egy érkező... fickót. Felnézve hirtelen csak a sötét, lebbenő köpenyt láttam, aztán tekintetem lassacskán megtalálta a férfi arcát is. A vonások azonban nem voltak kevésbé sötétek.
- Kövessen. - Ez hozzám beszél?! Hirtelen csak ennyit tudott produkálni az agyam, ahogy a hangtól furcsa, jeges borzongás kúszott végig a hátamon. A kutya felpattant mellőlem, én azonban haboztam egy pillanatot, mielőtt elindultam volna utána. Épp csak rálestem a többiek fejére, akik úgy méregettek, mintha épp a saját temetésemre készülnék. Hát... oké... akkor azt hiszem, ő lesz a kísérőm...
Összébb húztam magamon a kabátomat, és úgy indultam gyors léptekkel a férfi után, hogy ne maradjak le nagyon. Ekkor szúrtam ki a másik kutyát, aki a fickó másik oldalán billegett, a másikkal ellentétben teljesen fekete volt. Nem tudtam eldönteni, melyik az ijesztőbb.
- Jó napot... - szűrtem aztán oda, megpróbálva fellesni oldalról az auror arcára, innen azonban épp csak pár újabb jeges vonást szúrtam ki.
- Neve? - Ellenségesen csattant felém a hangja, hogy kicsit felvontam a szemöldökömet. Ekkor értünk oda egy boszorkányhoz is, aki valami papírra firkált, de még éppen kiszúrtam az elfehéredő arcát, ahogy a mellettem állóra pislantott. Mi a franc...
- Őőő... Avery Cassen - válaszoltam végül, miközben a fehér kutya újra szaglászni kezdett, nedves orra kis foltot is hagyott a kabátomon, hogy idegesen mocorogtam arrébb. Épp csak fél füllel hallottam a fickó nevét... valami Milton, de hirtelen a túlélésem fontosabb volt.
Ahogy a férfi továbbindult, csak egy utolsó pillantást vetettem a boszorkányra a pult mögött, aztán gyorsan követtem is. Kétlem, hogy túlságosan elnéző lett volna, ha elsodródom itt a többi diák és auror között... akik azért határozottan kedvesebbnek tűntek. Miért én fogtam ki a fura, para csávót?
- Milyen szakra készül? - lökte oda az újabb kérdést a fickó, de ez inkább volt erőltetett muszáj, mintsem igazi érdeklődés. Sütött a férfiról, hogy nem akar itt lenni... Pedig azért két ilyen kutyával járni a folyosókat meglehetősen menő lehet. Elnézve a mellettem lépkedő aurort, nem lepett volna meg, ha ő a szembejövő ijedt arcokból táplálkozik, akik megrettennek a kis házikedvenceitől.
- Amneziátori. - Hangom már majdnem határozottan csendült, de aztán persze beremegett, ahogy a fehér újra hozzámnyomta az orrát jobbról. Ekkor az állat már valami morranásszerűséget is hallatott, erre pedig nagyot léptem oldalra, hogy beleütköztem a fickóba. - Elnézést, de... a kutyája...
Meg akar enni... de ezt szerencsére nem mondtam ki hangosan. Bizalmatlan pillantást vetettem a jószágra, de mivel közel volt, mégsem húzódtam ki a férfi jobbjából. Persze, még hogy mégegyszer rámmorogjon, aztán kedvesen megkóstoljon... Hát nem!
- Nem lehetne tenni rá valami... pórázt? Szájkosarat? - kérdeztem kissé morcosan. A halálos baleset alatt azért nem arra gondoltam, hogy bezabál valami random auror kutyája ebédre... Eközben elértük a lifteket, de egyelőre túlságosan lefoglalt a kutya látványa, hogy figyeljek is arra, mi vár rám. Az előttünk várakozó rövid kis amúgy is eltakarta egyelőre az erősen szeszélyes hírnévvel rendelkező lifteket.
- Hova megyünk először? - kérdeztem aztán, ha már legalább a kutyaveszély csökkent valamelyest, és újra fellestem a férfi arcára. Vajon miért ilyen dühös?
Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 12. 30. - 13:31:09 »
+1

Ms. Cassen
2002. január 20.

Van, aki a takarója alá bújna vissza inkább, míg mások előszeretettel másznák be magukat az ágy alá szörnyek után kutatva. Persze manapság valószínűleg egyszerűbb lenne megtalálnia őket a Minisztérium falai között és ehhez még csak fel sem kell másznia a Misztériumügyi főosztályra.
Az indokok azonban a lényegen aligha változtatnak, egyik delikvens sem akar itt lenni kettejük közül és talán éppen ez az ok, amiért eme remek párosításuk viszonylag hamar a szezon élére kerül.
Az eb oldalra fordítja a fejét a köszönést hallva, fakó szemeiből nyilvánvaló, hogy érti azt és nem, ez nem olyasmi, ami miatt békét hagyna a lánynak. Nem is maga a kutya kinézete jelenti az igazi parát; a szemek mögött valódi, jóformán emberi értelem van, kézzelfogható intelligencia, mely általában a mágiával átitatott háziállatok levetkőzhetetlen sajátja. Persze ez egy patkányban sokkal kevésbé rémisztő, mint egy dobermann esetén, mely nyilvánvalóan képes cafatokra szaggatni szét. Az ember sosem képes igazán értékelni amije van, amíg el nem veszíti azt; Avery pillanatnyi közössége a kutyával még mindig jobb választás, mint amikor az eb gazdája is csatlakozik a képbe.
Finoman szólva sem egy határozatlan típus. Tekintve kutyái fegyelmezettségét, valószínűleg nem elrugaszkodott gondolat, hogy erősen alfahím típus és ha vezényszavakat harap a levegőbe, akkor el is várja, hogy kövessék azt. Ahogy őt magát is. Nem vár a lányra, de elvárja, hogy a nyomában maradjon, mintha élő árnyéka volna.
A "Jó napot" felszólalásra pillantása oldalra villan és mert a kis boszorkány is épp a vonásait fürkészi, az íriszek menthetetlenül találkoznak egymással.
- Én is mindig ebben reménykedem, Kölyök, de az élet folyton meghazudtol. - Az arcán, a hűvös szemekben nincs jele annak, hogy viccelne, mégis valamilyen különös módon oldódik körülötte a hangulat. Franc tudja miért? Talán mert nemes egyszerűséggel lekölyközte... csak leheletnyi a változás, mégis ég és föld különbségnek tűnik hirtelen.
A penna serceg, a boszorkány finom ujjai cirkalmas betűkkel rögzítik Ms. Cassen nevét és sajnálkozó pillantással viszonozza a lány néma megkeresését. Ő szeretne segíteni. Tényleg. De inkább csak mégsem.
- Hm. Elég határozottnak és fegyelmezettnek érzi magát ahhoz, hogy mások koponyájában turkáljon? - A kérdés egyértelműen a megremegő hang sikertelen határozottsága miatt karcol bele a levegőbe. Meglehet Averyre még hosszas akadémiai évek várnak, ám Miltonnak vannak bizonyos meggyőződései arról, milyen jellem való adott feladatkörökbe és milyen nem. Sajnálatos módon nem az ő maximalizmusa szerint vezetik egyik általa ismert iskolát sem, így születnek az olyan férgek, mint Caine.
Ki tudja? A lányban akár még több is lehet, mint amit az elmúlt öt percben megvillantott magából. Vagy sem.
Ahogy nekiütközik, lepillant oldalra, a kutya magához képest kiugró viselkedése néma kommunikáció a számára.
- Agiel rendkívül fegyelmezett állat, Ms. Cassen, senkit nem zaklat ok nélkül. - Figyelme megmarad a lány feje búbján és annak a pillantásnak jóformán súlya van.
- Megtenné, hogy kiüríti a jobb zsebét? - Nem, nyilvánvalóan nem fog szájkosarat tenni a kutyára. A póráz létezik ugyan mágikus úton, ám pusztán gyakorlati jellegű és legfőképp a hoppanáláshoz, vagy szorult helyzetben használja, ezeknek az állatoknak ugyanis megvan az vezéregyede és egyszerűen csak semmit nem csinálnak az engedélye nélkül.
A lift felcsendül, ahogy az ajtók kitárulnak, a magasban várakozó papírrepülők közül kireppen három és elsietnek a kígyózó sor, vagy épp az adminisztrátor boszorka irányába. Ezen a ponton a kutya megdermed a lány mellett, megemelt feje már nem fókuszál a szöszire, mintha a férfi tónusa különösebb vezényszó nélkül is eljuttatta volna a tudatáig a "nyugszik" parancsot. Ki tudja? Talán valóban érti miről beszélnek és megnyugodott, hogy az elmorgott információ célba ért.
Esélyesen van valami a lánynál ugyanis, ami érdekelheti. Máskülönben egyik állat sem viselkedne úgy, ahogy.
Függetlenül attól a szöszi hogy reagál a felszólításnak is beillő kérésre, fél kézzel int a lift felé, ahol viszonylag szűk helyre lesznek összezárva azokkal a kutyákkal. Avery szerencséjére ettől a ponttól már mindkét állat ignorálja.
Az auror jelenléte sokkal valósabb probléma; az feltölti a rendelkezésre álló szűk teret, fullasztó, hűvös hangulata pedig biztosítja a lányt, hogy kimondottan mélyvízi kiképzést kap a világból, amibe szeretne belépni a közeljövőben. Avagy mégsem.
Az egyetlen pozitívuma a fickónak, hogy a figyelme abszolút semleges jellegű; nem kötik le a női bájok és a legkisebb jelét sem adja, hogy egy szép arc különösebben megszelídítené. Jelenléte egyúttal olyan védhálót is jelent, ami biztosítja, hogy nem fogják random minisztériumi arcok randira hívni unalmas perceiben. Milton jelenlétében legalábbis meglehetősen öngyilkosságszagú húzás lenne.
- Javaslom essünk túl sorban a különböző szinteken, így betekintést nyerhet a különböző főosztályok alapvető hm... hangulatába. Mint amneziátor, jóformán minden részleggel együtt dolgozik akkor is, ha elsősorban a varázsbűn-üldözés a fő profilja és többségében várhatóan terepen tartózkodik majd, hogy elhárítsa az okozott pszichés károkat.
- 7. emelet. Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya. - Hallatszik a lift kellemes, női hangja, az ajtó kinyílik elöttük és egy kisebb tömegnyi repcsi elszáguld el szélsebesen a hosszú folyosón, ami finoman szólva is olyan, mintha szabadjára engedtek volna benne néhány neveletlen gyereket.
Milton halkan sóhajtva lép ki a liftből és ezúttal nem is ok nélkül. Valahogy errefelé, mintha senki nem tartózkodna az irodájában, mindenki a folyosókon trécsel, pánikhangulat, zizegés, kapkodás, valaki egy aranycikesz után rohángal kétségbeesett fejjel, hangzavar és káosz. Végtelen káosz.
- Gondolom ki sem kell fejtenem, mennyi munkája lesz ezzel a bandával. - Int fél kézzel az agyzsibbasztó rendetlenség felé és hagyja, hogy a lány beszívja magába a látványt. Ki tudja? A végén még lehet megtetszik neki és inkább itt köt ki.
Naplózva

Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 12. 31. - 18:39:17 »
+1

MR. MILTON

2002. január 20.
o u t f i t


Fogalmam sincs, ez most csak az én szerencsém, vagy valami más... de ez a fickó rémisztő volt. Elképzeltem néhányféleképpen ezt a napot, de mindvégig reménykedtem benne, hogy legalább valami jófej kísérőt fogok ki... De nem. Ennek pedig ráadásul még emberevő kutyája is van, ami méginkább aggasztóvá teszi a helyzetet. Remek... mi lenne, ha mégis hagynám a francba ezt az egész továbbtanulás mizériát?
Mély levegőt vettem, és csak követtem a férfit, megpróbálva a lehető legjobban kihúzni magamat, hátha nem nézek ki teljes szerencsétlennek. Erre meglehetősen kevés esélyt láttam mondjuk. Nem baj, azért próbáltam támogatni magam... még ha a fickó sötét kivetülése alatt sokkal inkább éreztem magam egy kilencéves kisgyereknek, mint tizennyolc éves, felnőtt matricával gúnyolt... valaminek. Okéééé, vannak itt bajok.
- Én is mindig ebben reménykedem, Kölyök, de az élet folyton meghazudtol. - Nagy szemekkel pislogtam fel a férfira, mintha csak a gondolataimban olvasva kitalálta volna az előbbi dilemmámat és meg akarta volna erősíteni, hogy bizony... marhára gyerek vagyok még. Merlinre, igazából miért is ne tudna az elmémben olvasni? Ez a gondolat azért meglehetősen aggasztó volt, de egyszerűen csak összébb húztam magamat egy kicsit, mintha ezzel bármit megakadályozhatnék a feltételezésemből.
- Sosincs egy jó napja? - kérdeztem vissza aztán félig-meddig csodálkozva, aztán szerencsére azt nem tettem hozzá, hogy "még akkor sem, ha elfog egy rosszfiút?", mert na... az már túlon túl is gyerekesnek hatott volna, azt hiszem.
Elhaladva a boszorkány sápadt arca mellett, próbáltam továbbra is fegyelmezett és nyugodt maradni, de igazából meglehetősen távol álltam attól. Egyre jobban veszített belülről a férfi jelensége itt mellettem... volt benne valami nagyon nyugtalanító, pláne, ahogy a recepciós boszorkány rámnézett... de mi lehet olyan félelmetes egy aurorban? Végeredményben, a varázsvilág békéjéért küzdenek - az már más kérdés, mennyire hatásosan, de azt ne is keverjük bele -, annyira... rossz emberek csak nem lehetnek... ugye. Többségében. Mi van, ha ő nem a többség?
Remek, a halálos baleset az lesz, hogy felnyársal a pillantásával, ha rosszat mondok.
- Hm. Elég határozottnak és fegyelmezettnek érzi magát ahhoz, hogy mások koponyájában turkáljon?
Beharapok az ajkamba belülről, nehogy elbizonytalanítsanak a szavai. Valamiért úgy érzem, ő pont azt akarja. Újra felé lesek oldalról, de csak a szemem sarkából, és egy pillanatra a kutya szimatoló orrát is igyekszem figyelmen kívül hagyni.
- Jelen pillanatban? Nem. De erre való az akadémia, nem?
Őszintén válaszolok neki, ami egy kicsit engem is meglep. De hogyan is érezhetném magam elég magabiztosnak ehhez? Még csak tizennyolc éves vagyok... egy gyerek, figyelmen kívül hagyva a varázsvilág mindenféle törvényét és általános tudását. De ki tudja, milyen leszek öt év múlva?
Aztán persze a hirtelen jött magabiztosságom már oda is veszik, ahogy megbök a kutya, egészen a kabátom egyik szárnya alá próbálva szimatolni, hogy nekiütközöm a férfinek menekülés közben.
- Agiel rendkívül fegyelmezett állat, Ms. Cassen, senkit nem zaklat ok nélkül. - Rendkívül fegyelmezett, ja... akkor miért akar ennyire beleturkálni a zsebembe vajon?
- Pedig én aztán nem tettem ellene semmit... - dünnyögtem, és megpróbáltam az ujjaimmal óvatosan odébbtolni az állat orrát, persze azért csak óvatosan, mert még simán bekaphatta a fél kezemet a másikkal együtt.
- Megtenné, hogy kiüríti a jobb zsebét? - Hitetlenkedve bámultam fel rá. Mégis mit gondolt, mit rejtegetek a zsebemben, valami varázslódrogot? Kicsit meg is csóváltam a fejemet, kifejezve nemtetszésemet, de azért zsebembe túrtam ujjaimat.
- Csak ha arrébb viszi a kutyáját... - mormogtam, úgy húztam elő a kabátom zsebében lapuló néhány zsepit és galleont, amelyeket Elliottól kaptam még indulás előtt. Nem volt ezekben semmi érdekes... nem értettem, mit szagolt ki, a kabátom sem ért semmi érdekeshez. Otthon csak a fogasra volt felakasztva Elliot és Aiden cuccai között... A Roxfortban értelemszerűen talárt hordtam.
- Nos, itt vannak a rendkívül veszélyes cuccaim... akarja látni a másik zsebemet is, vagy esetleg megmotozna? - visszadugtam a kezemet a zsebembe, és bár tényleg igyekeztem nem tiszteletlen hangot megütni vele - halálos "baleset"... -, kissé sértett voltam. Én csak egy hülye nyílt napra jöttem.
Belépünk aztán a lift fülledt levegőjébe, fejünk felett pedig papírrepülők reppennek ki valamelyik irányba, vadul cikázva felfelé a plafonig. A két kutya ekkor már nem fordult felém, a fehér is átbattyogott a gazdája oldalára, én pedig a lift széléhez oldalaztam, hogy ott próbáljak megkapaszkodni valahol. Amúgy is valamelyest biztonságosabb volt kicsit távolabb a férfitől... így kettesben ugyanis a jelenléte méginkább kellemetlenebbé vált, bár igyekeztem ezt a lehető legkevésbé mutatni. Talán pont a félelemre ugrik.
A rázkódó lift útja túl hosszúnak tűnt, én pedig igyekeztem nem azt lesni, mikor fordul felém a férfi vagy valamelyik vérkutyája, hogy apró porcicává változtasson. Ez aztán nem történt meg - a lift ajtó még egy utolsó rándulás után végre kinyílt.
- Javaslom essünk túl sorban a különböző szinteken, így betekintést nyerhet a különböző főosztályok alapvető hm... hangulatába. Mint amneziátor, jóformán minden részleggel együtt dolgozik akkor is, ha elsősorban a varázsbűn-üldözés a fő profilja és többségében várhatóan terepen tartózkodik majd, hogy elhárítsa az okozott pszichés károkat.
Követtem a férfit a Mágikus Sportok osztályára. Ott olyan zsúfoltság fogadott minket, hogy elgondolkodtam, talán el se fogunk férni a kutyákkal... de mégis, a tömeg szinte szétvált a férfi előtt.
Lassan néztem körbe a folyosón uralkodó utolérhetetlen káoszon. Mindenki beszélt, próbálta túlkiabálni magát, kapkodott és sietett, valaki sebesen rohant el előttünk egy újnak tűnő, ámbár kettétört seprűvel a kezében. Ez rosszabb volt, mint a Roxfort folyosóira érni egy rövidebb szünetben...
- Gondolom ki sem kell fejtenem, mennyi munkája lesz ezzel a bandával.
Ajkamba haraptam, hogy elrejtsek egy aprócska kis mosolyt, úgy fordultam most a másik irányba. A Minisztériumot túl komolynak és ridegen merevnek képzeltem, ez azonban attól nagyon messze állt.
- Itt sosem áll meg az élet, igaz? - kérdeztem, bár a férfi személyét ennyi ismeretség alatt felmérve... nem vártam választ.
Egy újabb alak rontott el mellettünk, ezúttal azonban a lift irányából, a kezében ezernyi egymás hegyén pihenő lappal és mappával megrakodva, úgy kezdett el rohanni az embersorok között.
- Vigyázat, vigyázat, vigyázat...! - harsogta, én meg csak hallgattam, amíg lassacskán elhal a hangja az alakjával együtt. Útján néhány lelkes papírrepülő követte. Ekkor szúrtam ki a szemközti falon vigyorgó kviddicsjátékosokat is, akik egy plakátról kacsingattak az elhaladók felé.
- Eddig tetszik - fordultam aztán vigyorral a férfi felé, az előbbi morcosságomnak már nyoma sem volt. - Melyik a következő szint? - kérdeztem lelkesen, fejemben pedig végigpörgettem a főosztályok listáját, már amelyeket ismertem.
Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 01. 01. - 13:41:32 »
+1

Ms. Cassen
2002. január 20.

Meglehet valóban a gondolatai között turkál. Van az a szint, ahol már nem tudhatja az ember biztosan, mikor kotorásznak a fejében úgy istenigazán, de azért jelen állapotában Avery esélyesen érzékelné a legilimenciát. Nem... egyszerűen csak a lánya lehetne. Mi több, ha a gyermeke még élne, jóformán egyidős lenne vele és esélyesen ő is sokkal nagyobb lelkesedéssel fordulna a pályaválasztási mizérium felé. Így azonban...
- Előfordul. - Biccent rövidet, a nagy számok törvénye alapján azért neki is vannak jó napjai, de ennél többet a lánynak nem is kell tudnia. Ötpercnyi ismeretségük pusztán technikai jellegű kötelezőség, egy újabb feladat, amin szimplán csak túl kell esni. Óh, hogy elrontja valaki napját? Hogy neadjisten a viselekdése távol tartaná a minisztériumtól?
Nagyon helyes. Milton jobb szűrő, mint az akadémiai felvételi. Sokkal nagyobb csoportot kellett volna magára vállalnia, de őszintén. Tökéletesen hidegen hagyja a téma.
Kifejezéstelen pillantása a lányra moccan.
- Az egyes szakmák bizonyos előre definiált személyiségjegyeket követelnek meg. A Roxfort arra való, hogy kialakítsa magában a kívánt személyiséget, az akadémia pedig arra, hogy elsajátítsa az azzal kompatibilis képességeket. - Pár szívdobbanásig némán fürkészi a vonásait, a világoskék íriszek szépre mázolt tükreit. - Ettől függetlenül, az emberi elme meglehetősen érdekes sportág. Egyúttal rendkívül megterhelő is lehet. Más borzalmakkal találkozik egy általános auror, aki a fertőben jár egy életen át, a medimágus, aki önmagukból kifordult testekből próbál összefoldozni valami menthetőt, az átoktörő, akinek a sokszor gyomorforgató emberi kreativitással és gátlástalansággal kell megküzdenie. És más az amneziátor, aki talán nem gázol testek között, nem harcol a frontvonalon és látszólag nem függenek életek a munkájától. Veszélyesebb, Miss Cassen. Mert számos a borzalom, amit az ember megtenni képes, de végtelen az árnyak száma, melyeket sosem engedünk szabadon. - Megkocogtatja a halántékát mutatóujjal jelezve, hol laknak azok a bizonyos árnyak és valamiért az a mozdulat, a fekete bőrkesztyű látványa, vagy a fickó szemei egyenesen... ki tudja. Megadják az alapvető horrofíling hangulatot a helyzetnek.
- Ha van gyomra az emberi pszichológiához, remek választás. - Közli végül könnyeden, gúny és ítélet nélkül, mert aligha ismerheti ennyi csevegés után a lányt és mert személy szerint ő valóban így gondolja. Miért is ne tenné? Többek között kriminálpszicho-mágus is.
Eleget beszél ahhoz, hogy már a liftbe lépjenek a következő percben, pillantása levillan az előhúzott apróságokra. Kiismerhetetlen az a tekintet, ellenben mosoly rándul a száján valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag. Hogy mégis mi érdekeset talált a semmiben, az örök rejtély marad.
- Ennyi elég lesz, köszönöm. - Nem kommentálja tovább az eseményeket, nem kér bocsánatot, nem él a megmotozással és szimplán csak ignorálja a lány elvárható sértettségét. Annak jelentősége számára nincsen, ellenben azzal a pár galleonnal és zsepivel. Avagy bármi más hiányával. Bámulatos, mennyi mindent tud jelenteni bizonyos dolgok hiánya. Jelen esetben példának okáért azt a konklúziót, hogy Ms. Cassen ezen a ponton jóformán bizonyítottan tartozik O'Mara köreibe. Lám-lám, csak sikerül belefutni az árnyékába akkor is, ha kimondottan nem keresi, hm?
A távolságra nem tesz megjegyzést és így felületesen elnézve a férfit, meglehet Avery feltapadhatna a lift mennyezetére is pókember stílusban, akkor sem rebbenne a pillantása. Rendben, akkor talán egy kicsit.
Aztán az ajtó nyílik, a hangulat meg úgy rohan neki a szöszinek, mintha egy egész válogatott kviddicscsapat menne át rajta. Milton enged a muszájnak és hajlandó elsétálagtni egy kicsit a lánnyal errefelé, amíg igazán magába szívja a hely szellemét. Nem foglalkozik velük senki különösebben, mégis valahogy mindenkinek van elég életösztöne ahhoz, hogy ne kenődjön fel az aurorra és öntudatlanul is utat engedjen nekik.
- Nem jellemző. - Függetlenül attól a lány mit vár, vagy sem, a férfi látszólag elég öntörvényűen nyilatkozik különböző témákban. - Normál esetben nem ennyire kritikus a helyzet, de jelenleg a Brit területen megrendezendő körmérkőzésre készülnek. Napjaik vannak hátra. - Jóformán érzelemmentesen beszél, de az utolsó szavakból kiérezni némi enyhe fűszerű, mégis tettenérhető szórakozást. Zsebre dugott kezekkel mozdul ki oldalra, hogy a szerencsétlen fickó el tudjon rohanni mellettük, Milton elég nagy ahhoz, hogy konkrétan blokkolja a forgalmat, ha rászánja magát.
- A Közlekedésiek. - Szól, ahogy kinyúl egy hirtelen mozdulattal a lány felé. Egészen úgy néz ki, mintha nyakon próbálná csípni, de mielőtt amaz igazán sokkot kaphatna, vagy felháborodhatna, elveszi a kezét, az ujjai között pedig ott ficereg az elszabadult aranycikesz.
- AH köszönöm, KÖSZÖNÖM! - Áll meg előttük lihegve egy fiatal boszorkány nagyon csapzott rövid fekete hajjal, szürke szemekkel. Kezei a térdein, kétrét görnyedve pillant fel Averyre, majd Miltonra, mielőtt egy szívdobbanás alatt fülig vörösödne és vigyázzba vágná magát.
- Gabriel! - Kiált fel talán túlságosan is lelkesen, mire Milton felvonja az egyik szemöldökét. A lány erre zavarba jön.
- Elnézést Mr. Milton. Óh, megvan amit kért a-
- Küldje az irodámba, Ms. Adwell. - Inti le a férfi gyorsan, mire a lány elszontyolodik.
- T-Természetesen... - Valami megvillan a szürke szemekben és Averyre bául egy hosszú pillanatig. Az auror előbb nyomja a kezébe a cikeszt, semmint hogy komolyabban is elgondolkodhatna a felálláson.
- Szóval a közlekedésiek. Ha megvan már a hoppanálási vizsgája, valószínűleg járt az emeleten korábban. A jövőben nem lesz velük túl sok dolga, de a zsupszkulcs és Hop-Hálózati részlegeket érdemes lehet megtekintenie. - Miközben beszél, fordít hátat Adwellnek és már indul is vissza a lift felé.
Naplózva

Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 01. 04. - 18:43:20 »
+1

MR. MILTON

2002. január 20.
o u t f i t



Egyre feszültebben sétálgattam a férfi mellett, ahogy a felénk vetett sanda és sajnálkozó pillantások csak gyűltek és gyűltek... Talán még lett volna esélyem elmenekülni, azt hazudni neki, hogy gyorsan ki kell ugranom a mosdóba, majd ott ülni, amíg meg nem unja a várakozást és itthagy, hogy utána kiosonhassak. Nagyon csábított a gondolat... de nem. Nem voltam már tizenkét éves, aki idegesen tekingetett körbe a Roxfort falai közt, szorongatva a bagolyketrec fogókáját és a frissen szerzett fűzfa pálcát... Hiába éreztem így magam, nem kellett volna. Sok év állt már mögöttem, most pedig... most pedig igenis itt volt az ideje annak, hogy körbenézzek a Minisztériumban tüzetesebben, ezzel megsegítve a rám váró döntés meghozatalát. Igen. Szedd össze magad, Avery!
- Az egyes szakmák bizonyos előre definiált személyiségjegyeket követelnek meg. A Roxfort arra való, hogy kialakítsa magában a kívánt személyiséget, az akadémia pedig arra, hogy elsajátítsa az azzal kompatibilis képességeket. - Összepréseltem ajkaimat, és minden erőmmel ellenálltam, hogy engedjek a szavainak, és újra elbizonytalanodjak azok nyomán. Talán direkt ez volt a célja, talán ez csak az alapvető stílusa volt, amolyan "nem sértegetni akarlak, de te ezt tényleg komolyan gondolod?" módon. Akárhogy is, nem néztem vissza rá, a liftek irányába szegtem tekintetemet. - Ettől függetlenül, az emberi elme meglehetősen érdekes sportág. Egyúttal rendkívül megterhelő is lehet. Más borzalmakkal találkozik egy általános auror, aki a fertőben jár egy életen át, a medimágus, aki önmagukból kifordult testekből próbál összefoldozni valami menthetőt, az átoktörő, akinek a sokszor gyomorforgató emberi kreativitással és gátlástalansággal kell megküzdenie. És más az amneziátor, aki talán nem gázol testek között, nem harcol a frontvonalon és látszólag nem függenek életek a munkájától. Veszélyesebb, Miss Cassen. Mert számos a borzalom, amit az ember megtenni képes, de végtelen az árnyak száma, melyeket sosem engedünk szabadon. - A kezével intett mozdulatra sem pillantok fel. - Ha van gyomra az emberi pszichológiához, remek választás.
- Hogy alakíthatnék ki magamnak egy bizonyos személyiségformát a Roxfortban? - kérdezek vissza, de továbbra sem nézek a férfi arcára, egyszerűen csak nem akarom, hogy megfutamodjak a jeges vonásoktól. - Tizenegy éves korától tizenhétig az ember rengeteget változik. Éppen csak épp megismeri saját magát, mire döntenie kell.
Sosem voltam az a rendszerdöntögető típus, aki csak azért is keresztbe akart menni a szabályokkal és hangosan prédikálni ellenük... de ami igaz, az igaz. Muszáj volt dönteni, nyilvánvaló, később pedig majd ki is derül, hogy helyes volt-e vagy sem. Talán mindez kissé könnyebb lett volna, ha a Roxfortban sem attól kellett volna félni állandóan, hogy ha elalszik az ember, miféle őrült és veszélyes álomba kerül, hogy aztán égésnyommal a csuklóján riadjon fel.
Igen, a nyom fehér, halovány hege még mindig ott virít a bőrömön.
Tippem sincs, a fickó kutyája mit szimatolhatott ki a zsebemben, és az auror sem könnyítette meg a dolgot, hiszen amint megmutatom neki a zsebem tartalmát, nem mondott semmit. Számítottam valami "ó, igen, Morzsi nagyon érzékeny a levendulaillatú zsepikre, otthon is mindig szétszedi őket" kaliberű magyarázatra, de nem. Nem kaptam semmit.
- Ennyi elég lesz, köszönöm. - Összevontam a szemöldökömet, és kissé mogorván gyűrtem vissza a dolgokat a kabátzsebbe.
Nem szóltam többet, ahogy beléptünk a liftbe, az pedig felrepített minket valamelyik emeletre, az elsuhanó alakokat és formákat nézegettem, hogy aztán kikerüljünk a vaskos káoszba. Nem is tudtam, merre nézzek, tekintetemet lefoglalták az újdonsült ingerek, próbáltam őket befogadni és elképzelni magam, ahogy nap mint nap ide lépek majd be... Furcsa. Furcsa volt a gondolat, de az egész emelet furcsa volt, ahogy minden repked mindenfelé, kiabálnak, nevetgélnek, és pezsegnek... nem is minisztériumnak tűnt ez a hely hirtelen, hanem valami különös varázsjátszótérnek.
- Nem jellemző. - Felpillantottam Mr. Milton arcára. Milton? Talán Miller... - Normál esetben nem ennyire kritikus a helyzet, de jelenleg a Brit területen megrendezendő körmérkőzésre készülnek. Napjaik vannak hátra.
Halk hümmögéssel fogadtam az enyhe hangsúlyváltást szavai végén és kíváncsian lestem fel az arcára, mielőtt azonban kinyitottam volna a számat, meg felfoghattam volna, hogy mi is a következő úticél, a férfi keze felém rándult, én pedig a ijedten rezzenve próbáltam kitérni az... ütés? elől, de mielőtt elérhetett volna, az auror már fel is mutatott valamit, ami az ujjai közt verdesett aranyszínnel.
- AH köszönöm, KÖSZÖNÖM! - Halkan fújtam ki a levegőt és egyenesedtem vissza, úgy pillantottam újra a kis cikesz felé. Hogy a jó francba kapta el csak így...?
Figyeltem a fiatal boszorkány és az auror között lefolyó furcsa beszélgetést, és addig kicsit zavartan toporogtam, körbepillantottam újra a részlegen, feltételezve, hogy nekem ehhez sok közöm nem volt. Csak akkor ejtettem meg a lány felé egy halovány kis mosolyt, ahogy felém nézett, a férfi az oldalamon pedig sarkonfordult. Mi van ezzel az emberrel, hogy mindenki ilyen rohadtul fél tőle?
Végül aztán csak követtem, még egy utolsó pillantást vetve a falakon lógó képekre, aztán ismét gyorsan felzárkóztam Mr. Milton mellé.
- Szóval a közlekedésiek. Ha megvan már a hoppanálási vizsgája, valószínűleg járt az emeleten korábban. A jövőben nem lesz velük túl sok dolga, de a zsupszkulcs és Hop-Hálózati részlegeket érdemes lehet megtekintenie.
Bólogatva követtem a lift felé, úgy kúszott a magas alakra tekintetem ismét oldalról, és végigmértem, bár ezt igyekeztem nem túl látványosan megtenné. Ahogy a lift ajtaja kinyílt, hagytam a kutyákat és őt beszállni mellé, utána toppantam be mellé én is.
- Áá, nem, még nincsen meg a vizsgám... Maga kviddicsjátékos? - kérdeztem rá hirtelen, miközben fejünk felől gyorsan kireppent néhány papírrepülő, sebesen szedve fehér szárnyaikat, mielőtt az ajtó bezárult volna. Valamiért nem tudtam elképzelni a férfit egy seprűn lovagolva, ahogy egy cikesz után lohol épp... De persze, minden ember tartogatott magában meglepetéseket.
Elértük a következő szintet, ahol már érezhetően visszafogottabb társulat uralkodott. Termekből termekbe járkáltak az emberek és repkedtek a papírok, éppen elhaladt előttünk egy adagnyi mappa, ahogy kiléptünk a folyosóra. Körbepillantottam, de itt első pillantásra nem volt sok látnivaló - csak unott arcok és munka, meg persze néhány lelkes diák az érezhetően életvidámabb kísérőjével. Aranyozott táblák hirdették a különböző részlegeket a főosztályon belül.
- Mhmhmmm - dünnyögtem körbebámulva az előbbihez képest határozottan csendes folyosón.

Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 01. 04. - 21:07:59 »
+1

Ms. Cassen
2002. január 20.

Még csak fel sem húzná magát, ha a lány lelépne. Nemes egyszerűséggel nyugtázná a dolgot és továbblépne a szőke fürtök múlékony gondolatán, mintha meg sem történt volna. Meglehet ez az a tulajdonsága, amiért tisztes távolságot tartanak körülötte. Vagy csak szimplán a kisugárzása. Esetleg errefelé a többségnek tudomása van arról, mit tett, vagy nem tett hosszú pályafutása alatt. Ami ugyanis az elején nem lehet igazán nyilvánvaló a tapasztalatlan szemeknek, az lassan de biztosan megmutatja magát, ahogy egyre több időt tölt a férfi társaságában; az emberek nem rettegnek Miltontól. Tartanak tőle.
Az ember nem gondolná, hogy a kettő között különbség van és... mégis. Az, hogy megnyílik előtte a tömeg a zsúfolt folyosókon is, hogy valamiképpen mindenki tisztában van a jelenlétével akkor is, ha épp nem látja, hogy félrerebben a pillantás a közelében, vagy zavart kelt egy-egy arcon anélkül, hogy valódi ellenségességet váltana ki arról árulkodik, hogy ennek az alaknak múltja van. Olyan, ami egyetlen szó nélkül is megköveteli a tiszteletet és akkor is, ha bizonyos fiatalabb minisztériumi dolgozók valóban ijedtebben tekintenek rá, netán tényleg sajnálják a lányt. Ez van, ha az ember két éven át üldöz macskajellemű kígyókat, amelyek minduntalan kicsúsznak az kezei közül.
Persze, emiatt Avery éppenséggel csak hálás lehet.
- A saját életéről van szó. Ki kényszeríti, hogy azonnal döntsön? - Hosszan rápillant a lányra, de a hangulat nem követeli valójában, hogy az viszonozza a pillantást. Megvonja a vállát. - Személy szerint én két évvel később kezdtem az Akadémiát, mint ahogy végeztem a Roxfortban. - Sem az arckifejezése, sem a hangszín nem változik, mégis valami más attól, hogy személyes információkat oszt meg. Miért ne tenné? Ha már beszélnie kell, az ritkán sem céltalan. Valójában nincs benne semmi támadó jelleg, habár sokan érzik magukat éppúgy ostrom alatt a jelenlétében, mint Avery is. Annyira nem meglepő. Hozzászokott az akció-reakció elvéhez, a szavainak pedig ehhez mérten a legtöbb beszélgetésben potenciálja van kiváltani az elvárt reakciókat a különböző személyiségjegyek feltérképezésében. Valójában nincs abban semmi különös, hogy kellemetlen vele olyasvalakinek beszélni, aki még csupán keresi önmagát.
Bármilyen hangulat is épült fel azonban a lift előtt, az odabent megtörik a kutya munkálkodásának hála és nem. Ezúttal az auror nem érzi úgy, hogy bárminemű információt kellene megosztania a lánnyal. Van, aminek helye van egy nyíltnap alkalmával és van, aminek nagyjából sohasem.
Egy ütés a szöszire nagyjából pontosan az utóbbi kategória volna, bár nyilvánvalóan van az a szituáció, amiben még ő is kiérdemelhetné. A rezzenésre nem reagál éppúgy, ahogy az odafutó fiatal hölgy sem vált ki belőle különösebb érzelmeket. Valószínűleg hármuk közül egyedül ő nem adja jelét, hogy kínos lenne számára a szituáció. Egyszerűen csak... nem éri el érzelmileg.
Ms. Adwell sűrű, sötét pillái megrebbennek, ahogy a lány rámosolyog, reflexből viszonozza zavarában és az a pillantás, amivel Milton után néz valójában nem a félelemé. Éppenséggel ezúttal pont az ellenkezője.
Vagy nem tűnik fel neki a méricskélés, vagy szimplán csak hagyja a lánynak, hogy megtegye, bár a cikesz után gyanús lehet, hogy viszonylag kevés dolog kerüli el a figyelmét.
A kérdésre mosoly rándul a száján, pillantása oldalra villan a lányra.
- A cikesz miatt? Nem, Ms. Cassen, a repülést történetesen nem sorolnám az erősségeim közé. - Kinyújta kesztyűs kezét a lánynak, a fehér kutya pedig érdeklődve felpillant. - Gabriel Milton. Auror, kriminálpszicho-mágus, felderítő nekromágus és mint azt mostanra ön is nyilván megtapasztalhatta, profi idegenvezető. - A hangjában ott bujkál valami szórakozás, bár erősen gyanús, hogy ezt is csak azért sikerül észrevenni rajta, mert Avery viszonylag hosszabb ideje van mellette. Hogy a lány megrázza-e a kezét vagy sem, az a saját döntése, a lift csilingelő időzítése akár kibújót is adhat neki az élményből, Milton pedig nem tesz rá megjegyzést.
- Javaslom a hoppanálási vizsgát tegye le a tavaszi időszakban, ha lehetősége nyílik rá. Sokkal könnyebb a Roxfort leszervezett keretei között megtenni, mint később az Akadémiai tanulmányok közben utánajárni a lehetőségeknek. - Nem mintha arrafelé nem lenne faliújság és próbálkozások, egyszerűen csak... túl sok érdekes óra van ahhoz, hogy olyasmire pazarolja az idejét, amit korábban már letudhatott volna.
Már a Hop-Hálózati részlegnél járnak, mikor elhangzik a tanács, arrafelé éppúgy kiégett, fáradt és nyúzott arcok, aktakukacok apró kis boxokban, hátul kellemetlen ordítozás.
- Érzi ezt a különös illatot a levegőben Ms. Cassen? - Kérdezi mély, nyugodt hangon, hosszan figyelve a háttérben egymással vitatkozó párost. - Ez az elkeseredés, a megbánás és az elégedetlenség bűze. - Megtámaszkodik az egyik box falánál fél kézzel, pillantása lehullik az ott dolgozó, kócos hajú, gyűrött sárga ing, kopott fekete talár srácra. - Amikor az Akadémia épp túl soknak bizonyul - és biztosíthatom eljön ez a pillanat - gondoljan arra, hogy többek között azért is tanul, hogy ne ilyen helyen töltse az élete hátralevő részét.
- Baszdmeg, Milton. - Pillant fel csúnyán a srác, aki úgy a 20-as évei közepén járhat, de ezzel a nyúzott képpel nagyjából egy tízest rádobhatna. - De amúgy igaza van, fuss szöszi. - Csettint egyet a az ujjaival megméricskélve a lányt és rágyújt egy cigire. Ha már Milton nem, hát a Hop-srác oldalra hajolva megnézi magának a lány hátsóját, amikor hátat fordítanak.
Elhaladtukban már születik is az újabb irritált kiabálás - ezúttal a cigi miatt.
- A következő a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztálya. Ha esetleg valamilyen okból kifolyólag gondolkodna jogi, vagy diplomáciai irányvonalon, ez egy remek lehetőség a kiábrándulásra. Vagy az ellenkezőjére, ki tudja. - Ismét csak beszállnak a liftbe, ezúttal gyakorlatilag tömegesen rajzanak a fejük felett a különböző papírrepülők, feszült sziszegéssel várakozva, hogy velük együtt tömött sorokban és egymást tépve kiömölhessenek a liftből.
- Elvégeztették már önnel a Nyúlüreg tesztet, Ms. Cassen? - Kérdezi mintegy mellesleg, miközben elpöcköl egy túl közel ereszkedett repcsit.
Naplózva

Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 01. 08. - 19:42:00 »
+1

MR. MILTON

2002. január 20.
o u t f i t



Valami ebben a furcsa fickóban kisodorta a makacs oldalamat. Persze nem mondom. Bizonyos szempontokból kissé megijesztett... hiszen nem voltam ostoba, hogy ne vegyem észre a férfit egyértelműen körbelebegő veszélyes aurát. Nem véletlen tűnt ő az egyetlennek, akinek az útját kutyák követték... még ez rányomott az egész lényére valami nyomasztót.
Összepréseltem az ajkaimat, úgy húztam ki magamat mellette. Próbáltam valamivel magasabbnak tűnni, bár ez elég gyenge próbálkozás volt azzal a százhatvanvalamennyi centimmel.
- A saját életéről van szó. Ki kényszeríti, hogy azonnal döntsön? - Az élet. Ezt akartam mondani, de mégis csendben maradtam, ahogy oldalról éreztem a rámvillanó hideg tekintetet. - Személy szerint én két évvel később kezdtem az Akadémiát, mint ahogy végeztem a Roxfortban.
Vontam egyet a vállamon. Én nem akartam várni... Valahogy így volt számomra rendje a dolgoknak, Roxfort, akadémia, élet. Ehhez ragaszkodtam, és amúgy is... ismertem magam. evés esélyét láttam annak, hogy egy vagy két év múlva jobb döntést tudjak hozni, mert hát igen... én én voltam. Néha még az is nehezemre esett, hogy eldöntsem, milyen teát igyak... Az ilyen gyerekes kérdések felett is képes voltam hosszú percekig ülni.
Úgy döntöttem, nem válaszolok, csak úgy tettem, mintha eltöprengenék a szavain. A lift egyszerűen csak továbbrepített minket a Minisztérium egy másik szintjére, magunk mögött hagytuk a legtöbb végzőst, aki talán hozzám hasonlóan idegesen toporogva várta a megszületni kívánó ihletet, hogy mégis mi legyen.
Nem lehettem én az egyetlen, aki érezni akarta ezt... hogy ideillik. A Roxfort után olyan egyszerű volt keresni ezt az érzést. Legyen akármilyen is az iskola... mégis valamilyen szinten az otthont jelentette, történjen ott akármi, sok évet töltöttem el az öreg falak közt, azon rágódva, hogy milyen jó lenne, ha haza sem kéne menni.
Nem kellett volna feltételeznem, hogy Mr. Milton meg akar ütni, mégis a hirtelen mozdulatra ijedten rándultam össze, majd csak pislogtam az ujjak közt verdeső kis aranycikeszre, aki láthatóan nem értette, miért nem repkedhet tovább szabadon. Néhány másodpercig figyeltem csak a fekete hajú lányt elsietni, de a gondolat, hogy vajon miféle kapcsolat fűzheti őket össze a kísérőmmel, egész hamar továbbszökkent. Nem az én dolgom, végülis.
- A cikesz miatt? Nem, Ms. Cassen, a repülést történetesen nem sorolnám az erősségeim közé. - Felé pillantottam, ahogy felém nyújtotta a kezét, a fehér kutya pedig egyből figyelmesen bámult ránk, mintha csak azt leste volna, bántani akarom-e a gazdáját. Látta már, mekkora vagyok hozzá képest? Haha... - Gabriel Milton. Auror, kriminálpszicho-mágus, felderítő nekromágus és mint azt mostanra ön is nyilván megtapasztalhatta, profi idegenvezető.
Egy kis mosolyra kunkorodott a szám széle, amit nem tudtam visszafogni, és végül csak vigyor lett volna. Úgy fogtam meg a kezét, immár sokkal bátrabban és meg is ráztam azt, egy kis biccentéssel.
- Nagyon örvendek! - Miért nem tudta ezzel kezdeni? Akkor talán máris kicsivel szimpatikusabb lett volna, mint amúgy. Nekromágus... akkor már értem, mi ez a para kisugárzás körülötte. Meg a kutyákat. Asszem. Vajon mennyit tanult, mire ennyi minden vált belőle...? - Hű, csak ennyi? Nem is értem, a kviddics hogy maradhatott ki.
Halkan felnevettem, ahogy újra beszálltunk a liftbe.
- Javaslom a hoppanálási vizsgát tegye le a tavaszi időszakban, ha lehetősége nyílik rá. Sokkal könnyebb a Roxfort leszervezett keretei között megtenni, mint később az Akadémiai tanulmányok közben utánajárni a lehetőségeknek - tanácsolta a férfi, én pedig bólogattam a szavaira. Valóban a terveim között szerepelt a tavasszal lerakni a vizsgát, nem akartam egészen a jövő tanévig várni vele.
- Oké... meglesz - bólogattam lelkesen, a hangomban már érezhetően kevesebb volt a távolságtartás és a rosszkedv. Sőt, az utóbbit egészen kezdte átvenni a lelkesedés. Még ha ez a részleg nem is mutatott különösen sok izgalmat.
Már éppen felé is akartam fordulni, hogy fecsegni kezdjek valami egyértelműen felesleges dologról, a felcsendülőm hangzavarral nem is különösebben foglalkozva, amikor folytatta.
- Érzi ezt a különös illatot a levegőben Ms. Cassen? - Gyanútlanul beleszimatoltam a levegőbe. - Ez az elkeseredés, a megbánás és az elégedetlenség bűze. - Óóó... aha. Körbepillantottam, ahogy megálltunk és zsebredugtam a kezeimet, úgy vándorolt aztán pillantásom a bokszban álldogáló srác felé. - Amikor az Akadémia épp túl soknak bizonyul - és biztosíthatom eljön ez a pillanat - gondoljan arra, hogy többek között azért is tanul, hogy ne ilyen helyen töltse az élete hátralevő részét.
Kicsit oldalra húztam a számat, úgy pislantottam fel Mr. Miltonra, hogy jelezzem, ez azért nem volt szép, bár igaz, a srác is bizonyára megtette ezt helyettem. A levegőbe keveredő cigifüst illattával nem is törődtem, Jasper mellett eléggé hozzászoktam már az aromához. Csak a srác megjegyzésére villant vissza a tekintetem, de nem válaszoltam, csak kissé összeszorítottam ajkaimat.
- Majd észbentartom... - fordultam vissza Mr. Milton fellé helyette, majd követtem kifelé. A részleget el is könyveltem gyorsan magamban a nem kedveltek listájára. Szomorú volt látni azokat a kiégett arcokat.
- A következő a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztálya. Ha esetleg valamilyen okból kifolyólag gondolkodna jogi, vagy diplomáciai irányvonalon, ez egy remek lehetőség a kiábrándulásra. Vagy az ellenkezőjére, ki tudja.
Halkan hümmögve léptem be mellé a liftbe és a fejünk felett várakozó megbűvölt papírokat figyeltem egy pillanatig. Jog, diplomácia... olyan unalmasnak hangzottak ezek a dolgok, bár azért sejtettem, egy aurornak így is, úgyis biztosan kijárt ebből valamennyi. Akkor jutott hirtelen eszembe a kérdés, amit még az előbbi kis évődés fojtott belém, így felé is fordultam hirtelen.
- Maga sok időt tölt a Minisztériumban? - érdeklődtem, majd felcsillant a szemem. - Óó, esetleg elmesélné, milyen egy átlagos napja? Egészen érdekelne...
Kihúzva magam vártam a választ, közben lesve szemem sarkából a fehérebb ebre, aki nagyot ásítva tette le köztünk a hátsóját a földre. Így, hogy már nem mutatott felém különösebb érdeklődést, kezdett egész aranyos lenni... még az is eszembe jutott, Mr. Milton megengedné-e vajon, hogy megsimogassam, vagy akkor már tényleg leharapná a kezem, ám a következő kérdés elterelte a gondolataimat, ahogy a lift ajtaja újra kinyílt.
- Elvégeztették már önnel a Nyúlüreg tesztet, Ms. Cassen? - Felé pislogva léptem ki a kis helyiségből, arcomon egyértelműen suhant át az értetlenség.
- A mit? - kérdeztem vissza, ám ebben a pillanatban egy mögöttem nagyon sietősnek tűnő boszorkány vágott át egy tucatnyi papírral a kezében - ezt épp csak szemem sarkából láttam - és nekem is jött közben, hogy egy kis nyekkenéssel újra nekiestem Mr. Miltonnak. Épp csak a morgós kis megjegyzést kaptam el a nő felé, amint valamit a mai fiatalokról motyogott, aztán már odébb is léptem, és törhetetlen lelkesedéssel néztem a férfire újra. - Upsz, bocsánat!

Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 01. 10. - 14:50:21 »
+1

Ms. Cassen
2002. január 20.

Milton jelleme önmagában remek arra, hogy kihozza az emberből a különböző szélsőségeket, minden bizonnyal éppen azért, mert valahol ő is az. Egy nagyon lesarkított, emberbőrbe bújt hideg szörnyeteg, amely módszeresen kezdi ki az ember idegrendszerét ha hagyják neki.
Igen. Averynek lehetett volna akár szerencséje is egy kedves, de legalább szimpatikusabb idegenvezetővel, de valójában... az maximum a pillanatnyi helyzetre lehet ideális, míg hosszútávon egy olyan fals képet ad, melybe belekapaszkodni valószínűleg kevéssé szerencsés. Bár minden csupán nézőpont kérdése.
Szélsőségek vagy sem, a kölcsönös összeszokás valahol elkerülhetetlen ha már egyszer beszélgetnek és a lány nem tölt be nála ellenségi státuszt, az auror hangolódik maga is egy bizonyos stílusra mellette, még ha ez önmagában kevés is a boldogsághoz. Azért a lány csak elneveti magát, hm?
- Hát nekem is álmatlan éjszakáim vannak miatta. - Megcsóválja a fejét, ahogy elengedi a lány kezét és becsületére szóljon, még csak nem is szorongatta meg, ha a határozott dominancia át is süt abból az egyetlen mozdulatból. Nem, ebben a fickóban valószínűleg soha az életben nem voltak kérdőjelek, bármit is mondjon a két éves csúsztatásról... bár ki tudja? Ő lehet éppen akkor vértezte fel magát ennyire valami északról lopott jégpáncéllal. Még ha azt adott pillanatban meg is töri egy félmosoly jelezve, hogy igen. Ő is szokott viccelni.
Nem reagál a hoppanálási vizsga ígéretére, csak tudatosítja magában, hogy a lány megtette, de az ígéretet valójában önmagának teszi. Hogy a tanácsaiból végül mit fogad meg valóban, vagy mit nem, már teljes mértékig rajta áll.
Szép, vagy nem szép, Miltonnak megvan a maga dinamikája is ezzel a hellyel és legfőképp esélyesen a sráccal az asztalnál. Nem az első boxnál állt meg és bár véletlenszerűnek tűnt, a választás valójában elég specifikus. Csúnya nézés ide, vagy oda, a lánynál alig idősebb cigis kölyökben nem érzékelhető konkrét ellenségesség, még ha ezt észrevenni jelenleg igényel is egyfajta mentalitást.
Olyasmit, amire Milton egyébként folyamatosan teszteli, még ha ennek sem hangot nem ad, sem jelét nem mutatja különösebben. Akár meg is kérdezhetné magát, hogy miért figyel rá ilyen mértékig egy nagyon száraz, gyorsan letudott, sebes léptű idegenvezetésnél a lehető legminimálisabb elharapott szavakkal megspékelve, de felesleges. Avery Cassen valaki, aki O'Marával viszonylag közelebbi kapcsolatot ápol. Ahhoz ugyanis, hogy Agiel olyan mértékben reagáljon rá ahogy, mindenféleképpen szükséges volt egy relatíve hosszabb kontakt némi random eszmecserés súrlódáson túl.
Vérszagra gyűl az éji vad. Alapvetések, melyek sosem változnak a különböző korok folyamán.
A jog inkább, semmint a diplomácia része a munkájának, ám az előbbi is csupán a saját területének kijelölésében fontos. Ennél túl egyszerűen csak nem érdekli a témakör, az égvilágon semmilyen mértékben nem izgatta soha ez a terület, mert az számára valóban... unalmas. Nos. Már egészen biztosan van bennük valami közös.
- Nem állítanám. Van, hogy napokon át nem jövök ide. - Pillantása lehullik a tolakodó papírrepülőkről a lány fejére. Olyan apró hozzá képest, hogy önkéntelenül is élesíti benne a kölyök státuszt annak ellenére, hogy azért messze távol áll ilyen általánosításoktól. Még akkor is, ha a becenév gondolatban simán megmarad.
- Ez azonban nem az általános elv, az aurorok többsége napi szinten jelenik meg a parancsnokságon és a saját asztalánál dolgozik helyben, pláne ha kezdő, gyakorló, vagy alacsony beosztású aurororról beszélünk. De egyébként ez jellemző a középmezőny döntő többségére is. - A lift ajtaja kinyílik, a boszorkány meg beleütközik a lányba és az elvárható dominó elven csak az oldalában landol - ismét. Fekete bőrkesztyűbe bújtatott tenyere reflexből megtapad ezúttal Avery lapockái között stabilizálva mielőtt igazán felkenődne rajta.
Enyhén megingatja a fejét jelezve, hogy nem érdekes, az érintés pedig alig pár pillanatnyi és amint a lány felpillant rá megállva a saját lábán, már hűlt helye van.
- Egy teszt, amit jellemzően manapság az alkalmassági vizsgán végeznek el az amneziátor, vagy valamilyen jellegű pszichomágusi jelöltekkel, de időről-időre felbukkan, mint pályaválasztási gyakorlat a különböző mágusiskolákban is. Ezek szerint most nem ez a helyzet. - Olyan mélyen azért nem merült el az iskolák témakörében, hogy tisztában legyen az aktuális oktatási, vagy pályaválasztási irányelvekkel.
Amíg beszél, mélyebbre irányítja magukat az osztályon, ami kimondottan hatalmas beltereket, fennkölt, művészies kialakítást, luxuskategóriájú kastélykompatibilis belső építészetet tudhat magáénak. Ez a hely nagyon élesen eltér mindentől, amit eddig a lány láthatott rövidke útjuk során, mintha csak egy egészen másik világba csöppent volna hirtelen. A szobrászmunka, a díszítés, az ízlésesen elhelyezett növényzet, az akusztika, a nagyság és a kifinomult elegancia bármely nagyravágyó igényt kielégítene. Nyilvánvalóan rendkívül sokat áldoztak arra, hogy ez a hely úgy nézzen ki ahogy.
Errefelé is nagy a sürgés-forgás, mégis... más. Mintha a mágusjátékok főosztályának éles ellentéte volna a sietséget leszámítva, ez a hely megkövetel egyfajta rendezett mentalitást, határozott viselkedést, céltudatosságot és nyilvánvalóan a dress codeot, amelybe jelenleg egyikük sem illik bele és ki is érdemelnek pár furcsán ráérő, becsmérlő pillantást. Az aurorról lepattan, mint nagyjából minden más is, zavartalanul folytatja útjukat, amíg egy nagyobb terembe nem érnek. Ez a hely egy nívósabb étteremre emlékeztet, többen is stílusosan elszeparált boxokban ülnek, egymással értekeznek, esetleg magányosan bújnak hosszas jegyzeteket, aktákat egy kávé, tea, vagy némi sütemény társaságában. Különös módon tompa duruzsoláson túl egyetlen erősebb hangot sem hallani és kivenni sem lehet a beszélgetések foszlányait.
Elirányítja magukat az egyik ilyen üres asztalhoz, jelzésértékűen int a mályvaszínnel párnázott, fehér márványhatású szék felé. Ha Avery leül, akkor rögtön érzékelheti, hogy a körülötte lévő világ szinte teljesen elhalkul és jóformán kettesben marad az aurorral.
- Csak kérnie kell. - Biccent a lány felé, aztán bemutatóként megkocogtatja egy bizonyos szabályos ütemben az asztalt egy "espresso" utasítással és a csésze a kávéval néhány másodperc múlva meg is jelenik. - Ha esetleg még nem reggelizett volna, itt a remek lehetőség. - Ő maga megmarad a kávénál és bele is kortyol feketébe, míg pillantása az ajtón bekukucskáló kisebb csapatnyi diákra vándorol. Azok nem jönnek be idáig, de a vezetőjükön látszik, hogy épp hosszasan szónokol az osztályról. Óh, hát. Ez biztosan nem az ő stílusa.
- Egy átlagos napnál tartottunk, hm? - Pillantása visszarebben a lányra, de nem folytatja azonnal, így ha még felmerültek kérdései, azokat nyugodtan felteheti. A fekete kutya egyébként nála foglal helyet, míg a fehér Avery lábánál fekszik le zargatás nélkül.
Naplózva

Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 01. 25. - 12:30:33 »
+1

MR. MILTON

2002. január 20.
o u t f i t


Ezen a szinten körbenézni olyan volt, mintha ténylegesen egy varázscirkuszba csöppentem volna. Megfordult persze a fejemben, hogy az egésznek a hangulatára erősen rátesz az is, hogy nyílt nap van, de... Ki tudja? Végeredményben a varázsló sportok önmagukban is meglehetősen veszélyesek, mozgékonyok voltak. Az elszabadult cikesz meg se lepett igazán.
A lifthez közeledve még egyszer visszalestem a lány felé, aki izgatottan próbálta visszavekeredni magát az embertömegen át... nem is tudom, hová. Az ajtók és az azok felett villogó feliratok kissé elmosódtak a rendetlenségben, ahogy pedig feléjük pislogtam volna, a lift ajtaja már be is csukódott.
- Hát nekem is álmatlan éjszakáim vannak miatta. - Vigyorral válaszoltam, úgy pislogtam le a fehér eb felé, aki a lassan elváló kezeink felé szaglászott. A nedves orra finoman mozdult meg. Jobban belegondolva eddig sem tűnt kifejezetten agresszívnek... épp csak bele akarta túrni az orrát a zsebembe, de legalább nem morgott. Vagy... rágta le a kezemet. Nem rossz, hm?
A Minisztérium minden kis részletében meglepő volt. Volt róla egy fejben megalkotott képem... amire a nyár eleji kis látogatás is pluszban rásegített, ám akkor csak egy szintre látogattunk el, és nem... tulajdonképpen az összesre. Mindegyik osztály egy külön lüktető élet volt, mintha nem is ugyanabban az épületben járnánk. Még a levegő is más volt, ahogy a fel-alá vonuló emberek és a helyiségek építészeti kialakításai is, de... nem tartottam elképzelhetetlennek azt, hogy ezt a kis világot egész hamar meg lehet szokni. Egyelőre túl sok volt az új és a szokatlan inger, hogy csak kapkodtam a fejemet, igyekeztem befogadni mindent. Vagy legalábbis a lehető legtöbb dolgot. Lefogadom, erre néhány óra nem elég.
Egyértelmű volt, ahogy a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályát közelítettük meg, hogy itt a dolgok komolyabbra válnak. Már azelőtt sejtettem, hogy ez lesz a fontosemberek szintje, mikor még ki se léptünk a liftből.
- Nem állítanám. Van, hogy napokon át nem jövök ide - válaszolta Mr. Milton a minisztériumban töltött idejére vonatkozó kérdésre, én pedig kíváncsian pislogtam fel rá. Kriminálpszicho-mágus, felderítő nekromágus... ezek már nekem kicsit túl merész dolgok voltak, de ettől függetlenül érdekeltek a részletek.
- Ez azonban nem az általános elv, az aurorok többsége napi szinten jelenik meg a parancsnokságon és a saját asztalánál dolgozik helyben, pláne ha kezdő, gyakorló, vagy alacsony beosztású aurororról beszélünk. De egyébként ez jellemző a középmezőny döntő többségére is.
Halkan hümmögtem a szavaira, úgy követtem a liftből kifelé, mielőtt véletlen összecsapódtam volna egy ott elvonuló, tűszoknyás nővel. Épp csak egy pillanatra inogtam meg viszont, mielőtt megéreztem az auror ujjait a hátamnál. Én már persze vártam volna, hogy az előbbi kérdésemre jöjjön a válasz, úgy pislogtam fel rá csillogó szemekkel... de azt csak nem kaptam meg.
- Egy teszt, amit jellemzően manapság az alkalmassági vizsgán végeznek el az amneziátor, vagy valamilyen jellegű pszichomágusi jelöltekkel, de időről-időre felbukkan, mint pályaválasztási gyakorlat a különböző mágusiskolákban is. Ezek szerint most nem ez a helyzet.
Kicsit odébb húztam a számat, úgy simítottam le a kabátomat.
- Hát... még megtörténhet, végülis. A jelentkezéseket csak februárban kell leadni - mutattam rá a tényre, mielőtt folytathattam volna viszont, az én tekintetemet is elterelték a fényűzően kialakított falak, az ívek és az aprólékosan megmunkált részletek. Elég hamar világossá vált, hogy egyáltalán nem illünk ide... sőt, néhányan mintha még csúnya pillantásokat is vetettek volna felénk, pláne a két kutyára. Amelyek közül a fehér kezdett egyre jobban csábítani. Biztosan könyékig kapná a kezemet, ha megpróbálnám megsimizni, hmmm...?
Inkább visszafordultam a dolgozók felé. Dísztalárok, magassarkúk, elegáns hajkoronák... Tényleg nem illettünk ide. Kicsit kényelmetlenkedve pislantottam is Mr. Milton felé, és úgy mélyesztettem kabátom zsebébe a kezemet, hogy ujjaim a zsepikkel matassanak.
- Kitalálom, ez az a szint, ahol mindenki mindig nagyon komoly - jegyeztem meg felé csendben, meg is érintettem mellé alsó ajkamat a fogaimmal, ahogy egy férfit figyeltem, aki lila-és ezüst színekben pompázó talárban vonult el előttünk, felszegett állal, mögötte pedig néhány diáknak tűnő sietett. Okééé... talán mégsem én kaptam a legfurább vezetőt. Bár őszintén? Egészen kezdtem megkedvelni Mr. Miltont. Nem is volt olyan ijesztő, mint amilyennek elsőre tűnt... A naiv kis gondolat pedig épp elég volt, hogy a maradék kételyeimet is elsodorja, úgy követtem nagy lelkesen egy következő terem irányába.
Ez a helyiség egy étteremnek tűnt. Vagy... legalábbis egy nagyon elegáns kávézónak. Mr. Milton az egyik asztalhoz vezetett, miközben mellettünk a csillogó csempén a kutyák körmeinek halk csattogása törte meg valamelyest a hely békéjét, bár mintha ez nem zavart volna meg senkit.
Lehuppantam az elegáns székre, úgy bújtam ki aztán a kabátomból, hogy azt a háttámlára simítsam. Kellemes meleg volt idebent, leülve pedig mintha minden, a többi asztal felől szűrődő beszélgetés is elhalkult volna.
- Csak kérnie kell. - Nagy szemekkel pillantottam a mozdulataira, aztán le az asztalra, amelyen megjelent egy csésze kávé. Most, ahogy megcsapott az illata... valójában meglehetősen jól esett volna egy kis koffein nekem is, na meg a reggeli is kimaradt ma. - Ha esetleg még nem reggelizett volna, itt a remek lehetőség.
Kissé bizonytalanul lestem vissza az asztallap felé, majd óvatosan megkopogtattam azt az ujjaimmal, próbálva leutánozni a férfi előbbi mozdulatait. Egy pillanattal később pedig meg is jelent előttem egy adag tejszínhabos kávé, mellette pedig egy rózsaszín kis tányéron egy adag vaníliás sütemény, a tetején eperrel.
- Nagyon tetszik ez a hely... - vigyorodtam el, úgy nyúltam a villáért egyből, hogy megkóstoljam a kapott édességet.
- Egy átlagos napnál tartottunk, hm? - jött aztán a kérdés az auror felől. Nem is figyeltem az azt megelőző rövid kis csendre, túlságosan magával ringatott a sütemény és a kávé okozta mámor, a bennük lévő cukoradag máris jólesően suhant végig rajtam.
Bólogatva pillantottam fel, miközben ittam egy kis kortyot a kávéból.
- Ühöm... mindenre kíváncsi vagyok - közöltem vidáman. - Jó... a nagyon véres részetekre nem annyira...
Ekkor éreztem meg, ahogy az egyik kutya letelepedett a lábamhoz, sőt, félig landolt is azon. Lepillantottam a fehérségre, aki a lábszáramnak dőlve helyezte magát kényelembe, és ahogy felpislogtak rám azok a sötét szemek, képtelen voltam visszafogni magamat. Óvatosan lenyúltam felé, hogy megsimogassam a fejét, épp csak finoman értem hozzá, hogy el tudjam rántani a kezemet, ha felmorranna, de nem ez jött. Hagyta, hogy végigsimítsak egészen a nyakáig, sőt, még közelebb is dugta kicsit a fejét.
- Oaaawww de édes vagy... - lelkesedtem fel és mg egy vigyor is az ajkaimra csúszott.


Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 01. 29. - 12:47:59 »
+1

Ms. Cassen
2002. január 20.

Hogy a világ szerint hova illik, vagy hova nem, úgy látszik Miltont a legkevésbé sem érdekli. Egyenes gerinccel, fesztelenül és sziklaszilárd határozottsággal halad keresztül a széles folyosón, amiben sokat segít az a tény, hogy magas termete, széles vállai miatt nem csak fölé magasodik a tömegnek, de természetszerűleg utat is nyit magának benne. A férfi természetes kisugárzása védi ugyan a lányt is, ám mindig vannak olyanok, akiknek egyszerűen csak nem maradt kellő életösztöne.
- Ha mégsem, keressen meg. - Nem parancs, ajánlat. Hogy a lány végül él-e vele, avagy sem már a maga döntése, mert őszintén... Milton kevéssé bízik abban, hogy a hátralévő néhány napban az iskola beújítaná a megfelelő teszteket, ha eddig nem tette. Nagyon felpuhultak az elvárások és lekorlátozódtak a lehetőségek mostanában. Valahol nem meglepő, de különösebben nem is nevezné tetszetősnek. Ámbátor... az ő idejében még óhatatlanul a háborúra neveltek, a felállás kétségtelenül teljesen más volt.
- Egészen addig, amíg az ember részt nem vesz az első kisebb meghallgatáson, vagy egy Wizengamot ülésen egyenesen. - Pillantása futólag elidőzik a harsány színekbe burkolt férfin, kiismerhetetlensége keveset kommunikál, de azok között a lenyűgözöttség egészen biztosan nincs benne - Időnként olyan alakokat védenek, az ember csak remélni meri, hogy ez egy nagyon rossz vicc. - Aztán viszonylag hamar levedli magáról az ilyesfajta naivitást.
- Ahol az auror épít, ott a protektor rombol. Persze - Mosolyodik el, ahogy egy magas, komoly képű fickó fekete talárban metsző pillantást vet rá. Az a félmosoly nyilván a másik férfinak szól. - Ők ugyanezt gondolják rólunk. De tekintve, hogy a mi dolgunk elkapni a sötét varázslókat, az övék pedig megmenteni a seggüket, különösebben nem is lehet meglepő a két csoport között húzódó ellentét. - Nem véletlen, hogy a mai napig annyi háborús bűnös jár-kel közöttük, mintha mi sem volna természetesebb.
Bármennyire is akadályozzák azonban saját munkáját, azt aligha lehet letagadni, hogy legalább ízlésük az van. A kávézó ha alapvetően túl puccos is a saját ízlésének, kétség kívül megvan a maga hangulata. Már csak a polgárpukkasztás kedvéért is rendszeresen jár ide. Épp elég kollégának tett már keresztbe itt az elmúlt két évtizedben ahhoz, hogy legyen okuk bosszankodni rajta azzal a biztos tudattal, hogy az égvilágon semmit nem tehetnek ellene. De legalábbis nem mindig.
Nos. Mindenkinek kell valami hobbi, hm?
Pillantása a lányra rebben, az a vigyor elég ragadós ahhoz, hogy félmosoly kanyarodjon a férfi arcára, bár lehet a habosbabos cukorsokk reggeli és kávé kombinációnak szól.
Hátradől a székben, a zsebéből egy fehér szálat húz elő és az ajkai közé csúsztatja. Hüvelykujja gyors mozdulattal simít végig a cigi mentén, a következő pillanatban pedig már parázslik is dohány.
Az első slukkot rögtön tüdőre szívja, megnyalja a száját, mielőtt felfelé fújná a füstöt. Az valamilyen okból kifolyólag nem is jut el a lányhoz csípős illatával; ezeket a boxokat nagy körültekintéssel alakították ki, hogy megfeleljen minden létező igénynek.
- Na de Kölyök, azt hittem az a lényeg. - Megenged magának egy halk nevetést, elnézi ahogy Agiel kérdés nélkül és farokcsóválva bekurvul a lány kezének. Meglepő módon Milton még csak nem is nézi rossz szemmel, pillantása egykedvűen figyeli a jelenetet.
- Alapvetően a legtöbb aurori munka egyaránt gyakorlati és elméleti. Ennek aránya a specializációtól függően élesen eltérhet. - Beleszív a cigibe, merengő pillantása megállapodik a lány arcán.
- Egy általános aurorrend szerint reggel bejön a minisztériumba és elfoglalja helyét az aurorparancsnokságon. Mindannyian rendelkezünk saját elszeparált asztallal, ahol a saját ügyeinket követhetjük. Ha időben beér az ember, felkészül a saját ügyeiből, majd 9:00-kor pontban minden egyes nap eligazítás történik. Ezen részt vesz mindenki, aki napi szintű aktív ügyekkel dolgozik és a legártatlanabb kihágástól a legsúlyosabbig kirendelésre kerülnek a különböző feladatok. - Újabb korty, újabb slukk, Agiel pedig a fejét Avery combjára teszi és nagy bociszemekkel les rá minden alkalommal, ahogy egy újabb falat süteményt emel az ajkaihoz...
- Vannak kisebb csoportosulások, amelyek együtt dolgoznak különböző ügyeken, vagy kiterjedtebb esetek szerteágazó szálait göngyölítik fel, ők többnyire együtt dolgoznak és a nap folyamán igény szerint lehetőségük van többször is konzultálni egymással. De általánosságban elmondható, hogy az időbeosztás meglehetősen kötetlen, ahogy általában a kivizsgálandó események sem alkalmazkodnak különösebben normális munkaidőhöz. - Vállat von, aztán oldalra nyúl baljával és benne a cigivel, az asztal Averytől távolabbi sarkánál megjelenik a keze alatt egy szépen kidolgozott, kristálynak ható hamutál, amibe az auror bele is pöccinti a hamut.
- Egy általános auroron belül is vannak specializációk. Példának okáért van az említett csapatban dolgozó brigád a a szervezett bűnözéssel, vannak párban működő kollégák napi szintű eseményekkel - ez a többség. És vannak olyanok is, mint én, akik egyedül dolgoznak és többnyire konkrét elkövetők után nyomoznak. Fejvadász, ha úgy jobban tetszik. - Int végül előzékenyen megadva a magyarázószót, ami azonban még így is elég távol áll az igazságtól.
- A minisztériumon belül információt szerzünk, katalogizáljuk a bizonyítékokat, jelentést írunk, konzultálunk. A váratlan események és elrendelt bevetések felett azonban az ember terepen gyűjti a legtöbb tapasztalatot. A többségnek megvannak a maga informátorai, pletykaforrásai, ahonnan tájékozódhat, nyomokat követünk, szemtanúkkal beszélünk, átvizsgáljuk a különböző tetthelyeket. Az én esetemben az utóbbi meglehetősen domináns és konzultációs céllal is gyakran vagyok terepen, hogy képes legyek felvázolni az elkövető profilját, módszerét, az indítékot, az összefüggéseket... - Lehúzza a kávé maradékát, s ahogy visszateszi a csészét az asztalra, az szinte nyomban el is tűnik.
- Nehéz konkrét időbeosztást vázolnom őszintén szólva, ez nem az a szakma, amit az ember elkezd reggel 8-kor és 5-kor eldobja a pennát. Viszont az amneziátori pálya egy fokkal kötöttebb. - Ismeri be biccentve, ráérősen fújja felfelé a füstöt. - Sokkal nagyobb arányban tartózkodik a Minisztériumon belül, a célpontokat ugyanis gyakran házhoz hozzuk. - Az elkövetőkről beszél, a pálya ugyanis messze túlmutat néhány kedves kis emléktörlésen. - Időnként a Mungóban kell felbukkannia súlyosabb esetekben, máskor muglik emlékeit kell helyretenni. Ez nagyszabású eseményeknél azért tud fejfájást okozni. - Elnyomja a csikket a hamutálban, egy vékony füstszál szisszenve indul meg a mennyezet felé lassan kígyózva. - Az amneziátor lokáció-dominanciájára azt mondanám, hogy Minisztériumi, de alapvetően kiegyensúlyozott. Van hogy heteket tölt az irodában látszólag eseménytelenül napi feladatokkal, profilozásban segédkezve, konzultációt biztosítva a különböző ügyekben, vagy épp a rendezvények megfelelő lebonyolításában ad iránymutatást a maga szakterületén. És van, hogy napokon át terepen van, ha egymást érik az esetek, vagy éppen nagyszabású rendezvények vannak porondon, mint a Kviddics kupák, vagy a Szeszély nagy amplitúdójú megjelenése. - Eleget beszélt ahhoz esélyesen, hogy nagyjából felvázolja az általános hangulatot.
Naplózva

Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2021. 02. 01. - 12:49:45 »
+1

MR. MILTON

2002. január 20.
o u t f i t


Igazából... sosem voltam az az előre-tervező típus. A pillanatnyi hevességem sokszor meggondolatlansághoz vezetett. Pont hasonló volt az a nap is, amikor egyszerűen csak összeszedtem a dolgaimat és otthagytam apát meg Karent. Nem gondoltam, hogy valaha is megtennék ilyet... mert közben egy részem nagyon félt a változástól. De, azt hiszem... egy másik részem elég erősre emelkedett ahhoz, hogy felülírja ezt a hangot. Néha kell a változás.
Ha aznap nem találkozok Elliottal, akkor ma minden... más lenne. Nagyon-nagyon más. Sokszor eszembe jutott ez, és őszintén? Egy kicsit még mindig nehezemre esett elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Hogy tényleg... egyik családból átkeveredtem egy másikba, és már nem mondhatnám, hogy az utóbbi kevésbé volt szeszélyes és változékony... Elliot mindig ott volt. Ez az egy dolog sosem változott.
Szóval, őszintén? Olyan mélyen sosem gondolkodtam el azon, hogy hova illek. Hogy hova tartoznék, hol tudom elképzelni magamat... Talán mert túlságosan beletörődtem, hogy a sors majd úgyis elrendezi ezeket a dolgokat. És végülis? Végülis igen. De persze... vannak dolgok, amiket talán nem kellene a sorsra bízni.
- Ha mégsem, keressen meg. - Felpislogtam a férfire oldalról, egy halovány kis bólintással feleltem csak, miközben kezeimet a zsebembe csúsztattam ott megpihenni. Az ott várakozó varázspálcámon simítottam végig finoman.
- Egészen addig, amíg az ember részt nem vesz az első kisebb meghallgatáson, vagy egy Wizengamot ülésen egyenesen. - Talán egyszerre révedt el a pillantásunk a másik csoportvezető felé. Valahol vicces látvány volt, ahogy a zavarodott végzősök rohantak utána, némelyikük jegyzetelni is próbált... nem sok sikerrel persze. Kezdtem tényleg azt érezni, hogy a megfelelő aurort fogtam ki mára. - Időnként olyan alakokat védenek, az ember csak remélni meri, hogy ez egy nagyon rossz vicc.
Kicsit elhúztam a számat.
- Ez a dolguk, nem? Úgy értem... erről szól az egyenlőség. Annak is meg kell adni a szabadság jogát, aki amúgy rohadtul nem érdemli meg - dünnyögtem. Sok ilyen ember volt... nem is kellett messze menni, ott volt a háború, de nekem hirtelen Vincent jutott eszembe. Egyszerűen... képtelen voltam megérteni, hogy nincsen még Azkabanban.
- Ahol az auror épít, ott a protektor rombol. Persze - újra fellestem Mr. Miltonra. - Ők ugyanezt gondolják rólunk. De tekintve, hogy a mi dolgunk elkapni a sötét varázslókat, az övék pedig megmenteni a seggüket, különösebben nem is lehet meglepő a két csoport között húzódó ellentét.
Megértően sóhajtottam. Pont ezért sem érdekelt különösebben a diplomácia. Nem gondoltam azt, hogy képes lennék eldönteni valakinek az ártatlanságát, vagy épp ellenkezőjét... mindennek két oldala volt, és bár az első benyomás után könnyű ítélni, azon túl a dolgok nagyon bonyolulttá tudtak válni. Nagyon.
A kis étterem, amibe beléptünk, különös aurát bocsátott ki magából. Kellemes volt. Hirtelen kikerültünk abból a nagyon komoly és előkelő közegből és a furcsálló pillantások kereszttüzéből, itt pedig... kellemes volt. Elhelyezkedtem a puha széken, és nem is törődtem vele, hogy az auror előhúz egy szál cigit. Régebben zavart a füst, de Jasper óta eléggé hozzászoktam már, hogy az ő illatával együtt például... kifejezetten hiányzott.
Töretlen lelkesedésem a süteményről a kutyára fordult, ahogy csóválni kezdte a farkát az érintésemre.
- Na de Kölyök, azt hittem az a lényeg. - Még Mr. Milton is felnevetett, hát azt sem tudtam, hirtelen melyikre pislogjak a három inger közül. Persze... nem volt ez valami nagyon mélyről jövő hang, de pont elég, hogy széles mosolyt varázsoljon ajkaimra, ujjaim pedig végigsimítottak le a kutya nyakáig, aki egészen a lábamhoz simult. Még az sem tűnt fel, hogy a cigifüst nem ér el hozzám, a becenév meg... egyszerűen csak ellebbent a fülem mellett.
- Áh... Nem szeretem a vért - jelentettem ki talán kissé túl gyerekes hangnemben is, dehát... mentségemre legyen szólva... Épp nyalogatják a tenyeremet. - Sziaaaaa... - suttogtam oda a fehérségnek hízelgően, aztán csak beharaptam ajkam és felkaptam a fejemet a férfi felé, hogy odafigyeljek a szavaira. Merthogy tényleg érdekelt. Csak épp nagyon komoly figyelemelterés történik.
- Alapvetően a legtöbb aurori munka egyaránt gyakorlati és elméleti. Ennek aránya a specializációtól függően élesen eltérhet. Egy általános aurorrend szerint reggel bejön a minisztériumba és elfoglalja helyét az aurorparancsnokságon. Mindannyian rendelkezünk saját elszeparált asztallal, ahol a saját ügyeinket követhetjük. Ha időben beér az ember, felkészül a saját ügyeiből, majd 9:00-kor pontban minden egyes nap eligazítás történik. Ezen részt vesz mindenki, aki napi szintű aktív ügyekkel dolgozik és a legártatlanabb kihágástól a legsúlyosabbig kirendelésre kerülnek a különböző feladatok.
Kíváncsian terelődött felé a figyelmem, ahogy hirtelen hosszasan beszélni kellett. Őszintén, azt sejtettem, erre is leszerel majd pár szóval... de nem így történt. Egyik kezemet felemeltem, hogy közben vehessek magamhoz még néhány falatot, csak néha-néha pillantottam le a kutya fejére, ami a térdemen punnyadt.
Fejvadász... különös volt. Nem gondolná az ember, hogy majd csak úgy szemben kávézik vele egy, még néha-néha el is mosolyodik... vagy csak én? Lehet. Talán csak nekem vannak túlságosan... gyermeteg nézeteim a világról. Aha. Én mondtam... nagyon nincs még itt az ideje továbbtanulnom...
- Nehéz konkrét időbeosztást vázolnom őszintén szólva, ez nem az a szakma, amit az ember elkezd reggel 8-kor és 5-kor eldobja a pennát. Viszont az amneziátori pálya egy fokkal kötöttebb. - Figyeltem az asztal felett gomolygó kis füstfelhőt, ahogy felemeltem a villámmal egy darab epret. Éreztem, ahogy a kutyus közelebb nyomult... De úgy döntöttem, nem kockáztatom meg, hogy valami olyat adjak neki, ami... nem tudom. Ehetnek a kutyák epret? Talán Mr. Milton nem örülne mondjuk, ha azzal csábítanám a bestiáját. - Sokkal nagyobb arányban tartózkodik a Minisztériumon belül, a célpontokat ugyanis gyakran házhoz hozzuk. Időnként a Mungóban kell felbukkannia súlyosabb esetekben, máskor muglik emlékeit kell helyretenni. Ez nagyszabású eseményeknél azért tud fejfájást okozni.
Halkan, elgondolkodva hümmögtem. Igen... nagyjából hasonló gondolatokkal készültem fel én is, amikor megakadt a szemem a szakon. Nem is tudom. Érdekelt valahol az emberi elme, attól függetlenül, hogy természetesen valamennyire tartottam is tőle... Meg akartam érteni. Ez lett volna talán a legkifejezőbb.
Ahogy úgy tűnt, nagyjából a végére ért, halvány mosollyal pillantottam fel rá. Addigra elfogyott a sütim és a kávéból is már csak egy kis tejszínhabos-maradék pihent a bögre alján, a kutya pedig még mindig ott szuszogott a combomon.
- Köszönöm - mondtam halkan, ahogy megkavargattam a kávét. - Igazából... sok mindent meg lehet tudni a nyílt napokról, de azt valahogy sehol sem vázolják fel, hogy ténylegesen mi hogyan történik. - Megcirógattam még egyszer a kutyus fejét. - Szóval tényleg köszönöm! Hasznos volt.
Jókedvűen egymásba tettem a tányért és a poharat, miközben még a férfi szavait forgattam agyamban. Nem tudtam rájuk kifejezetten reagálni... inkább csak szép lassan feldolgoztam őket, a megfelelő helyre pakolásztam, ahol egyszer hasznosak lehet. És esélyesen az lesz. Egyre inkább kezdtem elengedni minden más lehetőséget... Ez túl érdekesnek tűnt. És ki tudja? Talán tényleg nem vagyok hozzá elég... érett. Elég erős. De mi van, ha sose próbálom meg?
A kabátomért nyúltam, úgy pislantottam a férfi felé.
- Mehetünk tovább? - érdeklődtem. Az eddig látottak után már eléggé vártam, mi lesz még így... főleg, hogy már attól sem féltem, hogy a kutya megeszik. Vagy. Mr. Milton.
Ha igent intett, óvatosan le is csúsztam a székről, figyeltem, ahogy a kutyus az asztalra dugja az orrát, vélhetően néhány morzsa után szaglászni. Igazából... ennyi is elég volt, hogy a Minisztériumról alkotott képem felkavarodjon. Kíváncsi voltam, mit tartogat még... De azt sejtettem, hogy a kép ennél már csak színesedhet. Nem, mintha sokkal közelebb lettem volna a rendszer pontos megértésén, sejtettem, hogy erre egy délután nem elég... de hé, már így is sokkal több volt, mint a semmi... a hirtelen báránnyá vált kutyus pedig még mérföldeket dobott az egészen.
Naplózva


Harold Macmillan
Eltávozott karakter
*****


a főparancsnok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2023. 06. 08. - 08:54:21 »
+1

Folyosói interjú

2004. június 17.



to; Miss Weatherly

Harold Macmillan mindig is az a fajta ember volt, aki komoly emberekkel vette körbe magát. Nos, ezt gondoltam Miriamről is, aki immáron másfél éve ücsörgött az asszisztensi székben az irodája előtt. Miriam keményen dolgozott és elment macskatápot venni, ha Harold arra kérte. Mondhatni mindent megtett látszólag azért, hogy megbízható munkaerő képét keltse. De nem volt az, ugyanis éppen tegnap, munkaidő végén jelentette be, hogy ő azonnali hatállyal távozni óhajt, mert kapott egy JOBB lehetőséget.
Macmillan persze nehezen tudta elképzelni mi lehet jobb a kisállatboltok meglátogatásánál. Hiszen nem kérte tőle, hogy záporban vagy ködben menjen ki vagy adott neki esőkabátot. Sőt, igazából mindig óvta őt a rossztól, mert úgy gondolta, egy boldog asszisztens az ő dolgát is megegyszerűsítheti. Most még is egyedül porciózta ki szokásos gyümölcslé adagját egy üvegpohárba, mielőtt kilépett irodájából, hogy a folyosón sétáljon végig.
Épp a tegnap egy kedves kolléga emlegette a "jónőt." A jelzőn persze Macmillan megbotránkozott, ahogyan az egy úriembertől elvárható volt, ám az  emlegetett nő képességeit dícsérték. Na nem az olyanokat, sokkal inkább a munkára vonatkozóakat. Ez a néhány szó "szorgalmas" és "precíz," bűbájként hatottak rá. Azonnal belsőpostát küldött Miss Weatherly-nek, hogy ma látogasson el kilenc órára az Aurorparancsnokságra.
A narancsleves poharával a kezében kisétált hát, végig haladt a folyosón, köszöntve munkatársait. Közöttük Mr. Miltont, aki láthatóan még nem talált elfoglaltságot magának. Csak egy mogorva pillantást kapott. Macmillan végül megállt a lift előtt, várva, hogy a híres Miss Weatherly kilép onnan. Bizonyosan felismerte volna őt az aktájában látott kép alapján, ám az egyenesen kizárt volt, hogy a lány ne szúrja ki azonnal.
Ha megérkezett Harold már lépett is oda. Nyújtotta felé a kezét: - Üdvözlöm, Miss. Hadd mutatkozzak be személyesen is: Harold Macmillan aurorfőparancsnok.
Kicsit kihúzta magát, hogy ne tűnjön olyan öregnek és megkeseredettnek - habár ez utóbbinak sosem tartott magát -, és intett, hogy induljanak el a folyosón.
- Kér egy kávét? Ha igen, magának kell elkészítenie. A kávéfőző engem folyton arcul köp.- Közölte hosszas sóhajjal. Miriam távozása után ez bizony egy megoldatlanul maradt kérdés volt: hogyan fog kávézni?
Naplózva

Zeynep Weatherly
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2023. 06. 08. - 15:17:37 »
+1

A parancsnokságon

to: Harold Macmillan

zene: Imagine Dragons - Natural || outfit: ruhácska || dátum: 2004. június 17.

Egy teljesen átlagos reggel, semmi új a nap alatt. Negyed órával munkaidő előtt érkeztem, rutinos mozdulatokkal készítettem el a kávét annak a négy embernek, akikkel a napom nagy részét szoktam tölteni, majd összestócoltam a mappákat Mrs. Watterpruf asztalán, szépen megjelölve a sürgős anyagokat. Igazából nem kellene, elvileg nem is az én dolgom, de már annyira hozzászoktam, hogy nemes egyszerűséggel beépült a rutinomba. Azt teljességgel sose fogom tudni állítani, hogy a  minisztérium a világ legboldogabb helye, és ide csupa életigenlő, lelkes, mosolygós emberek járnak dolgozni, de már nem is zavar annyira, mint eleinte. Nem, teljesen akklimálódni még nem tudtam, én lelkes vagyok, és alig várom, milyen feladatok várnak ma rám. Plusz tényleg sokat tanulok, mióta megtanultam kiszűrni a pletykák közül az érdemleges információkat.
- Ki az a Miriam? - kérdezem a kis csapatot sűrűn pislogva, mert ez a reggel róla szól. Négyből kettő élből lehülyézte, hogy úgy ott hagyta azt a pozíciót - bármi is legyen az - a harmadik szerint a főnöke kikezdett vele, azért. Ezen a ponton elhúzom a szám, és óvatosan pillantok Mrs. Watterprufra, de hamar meg is nyugszom, hogy nem kezd hosszas ecsetelésbe arról, amit látott.
Mentségemre legyen mondva, alapjáraton nagyon higgadt és türelmes jelenség vagyok, csak nehezen viselem, ha valaki értetlen. Hovatovább Mr. Janessennek felesége és családja van. Próbáltam kedvesen visszautasítani, próbáltam határozottan, sőt olyan szavakkal is, amikre nem vagyok büszke. A végén meg tényleg nyakon kellett öntenem egy nagy pohár vízzel, amit Mrs. Watterpruf adott a kezembe. Nos, olybá tűnik, ez a mi titkunk marad, aminek kimondottan örülök.
- Mr. Macmillan asszisztense - kapom meg a lekezelő választ, mert... amúgy ezt nekem tudnom kellene. Oké, értem. Viszont olyan nagy ez a hely, hogy már az is csodaszámba megy, elsőre idetalálok a saját helyemre anélkül, hogy eltévednék a folyosók labirintusában.
- Mármint Harold Macmillané? - jön a megütközött kérdés részemről, még a szemem is elkerekedik, mert így már én sem értem. Hát közülünk bárki ölne azért, hogy az asszisztense lehessen, de persze nem osztom meg ezt az itt lévőkkel, még a lelkesedésem is palástolom, ahogy csak tudom.
Végül is rövidre sikerül ez a reggeli "megbeszélés", mindenki igyekszik a dolgára, így én is beleásom magam az adminisztrációba. Nem mondhatnám, hogy életem legizgalmasabb feladata, de legalább itt vagyok, és dolgozom. Bármit képes lennék megtenni, csak ne kelljen a szüleimtől segítséget kérnem, nem tudnám megadni nekik az örömet, hogy lássák, megbuktam.... már csak dacból sem, pedig mostanában egyre többször megfordul a fejemben, ahogy kezd minden egyre nehezebbé válni.
Egyszer csak levelem jön, megütközve nézem, hogy az Aurorparancsogságról küldték, pontosan a reggel szóba került férfi. Hirtelen a torkomban dobog a szívem, mert nem tudom, sosem jó az, ha magas pozíciójú valaki keres, és teljesen átjár a pánik.
- Mrs. Watterpruf - pisszegek a lehető leghalkabban, és óvatosan odacsúsztatom a nőnek azt a pár szót, amit az imént kaptam írásban. Nos, a reakció egy jól irányzott "hmmmm", ami egyáltalán nem segít. Már jön is a késztetés, hogy legilimenciát alkalmazzak, de... de leküzdöm, és inkább az órára nézek. Pont van annyi időm, hogy ezt még befejezzem.
Még szerencse, hogy a liftnek van fala, így neki tudok támaszkodni, mert a lábaim úgy remegnek az izgatottságtól, hogy félő, kicsúsznak alólam. Hallom a szívem zakatolását, mert akármennyire sajnálatos, a parancsokságot is most látom először, pedig nagy tervem, hogy én majd itt fogok dolgozni, csak lennék túl az akadémián....
Még gyorsan megigazítom a hajam, és kisimítom a szoknyámból a kósza ráncot, ami időközben rákerült.
- Üdvözlöm, Miss. Hadd mutatkozzak be személyesen is: Harold Macmillan aurorfőparancsnok - ahogy nyílik a lift ajtaja, máris szemben találom magam vele, így nem tehetek róla, de a meglepettség kiül az arcomra, és kissé megszeppenve fogok kezet vele. Próbálom palástolni a rajongásom, és profin hozzáállni a helyzethez, de hát.... de hát mégis csak Harold Macmillan az. Egy legenda. Kicsit nehéz a helyzetem.
- Megtiszteltetés, hogy személyesen is láthatom, Zeynep Weatherly - jön ki belőlem életem talán legsatnyább üdvözlése, persze Mr. Ignatiussal nem volt ilyen nehéz dolgom, aki végül is a helyet adta nekem, ahol a napjaim töltöm. Vele könnyen ment.
Kicsit lemaradva követem őt, ez is ilyen megrögződés, mióta egyszer helyretettek, hogy én nem sétálhatok mellettük. Kellene egy ilyen minisztériumi protokoll könyv. Lehet, hogy van is, csak még nem volt időm utánanézni.
- Nem csak Önt. Az összes megbolondult tegnap délután.... itt nem jelezték? - jön a félszeg, de annál érthetőbb kérdés részemről, mert a tegnapi napom konkrétan ezzel telt.
- Egy pillanat - a mappám mindig nálam, ki tudja, mikor kell valami fontosat lejegyzetelni, így gond nélkül írok egy cetlire, majd küldöm is a karbantartóknak, akiknek ma is olyan gyors a reakcióidejük, amin tegnap rendesen meglepődtem. Gyorsan meg is oldják a problémát, amit mosolyogva köszönök meg. Tudom, nem szokás, de tudom azt is, néha egy köszönöm valaki egész napját bearanyozza.
- Hogy szereti? - kezdek is a kávé készítésébe, és ha megkapom az instrukciókat, elő is készülök, így amint lefő a kávé, már ízesítem is, ha kell, és nyújtom a főparancsnoknak.
- Én már ittam, de köszönöm szépen - nem szoktam ezeken a napokon túlzásba esni, vagyis nagyon próbálok, de a vizsgaidőszak képes kihozni a legrosszabb énem.   
Naplózva
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 06. - 10:14:39
Az oldal 0.143 másodperc alatt készült el 51 lekéréssel.