Aurorparancsnokság

[szürke sóhajok]

szürke sóhajok

2003. május 2.
Sophie

outfit
 
„i don’t care how complicate this gets,
i still want you”

Elég volt Sophie-t meglátnom ahhoz, hogy azonnal elfogjon a bűntudat. Hogy tehettem ezt vele, hogy bánhattam vele így? Szó szerint belerángattam abba a mocsokba, ami kiskorom óta az életem része volt. Cassennel megtettem és tönkre is mentünk, most pedig ő. Nem is bírtam ránézni. Lesütöttem hát a szememet és lenéztem a megbilincselt csuklóimra. Undorodtam magamtól, hogy megint nem tudtam magam távoltartani egy ilyen ártatlan valakitől… de beleszerettem, mikor ott volt mellettem és együtt próbáltunk meg gyógyulni a szakításainkból. Mostanra pedig odáig jutottam, hogy vele képzeltem el az életemet.
– Én... én sem... Ilyenkor a muglik kirendelnek egy ügyvédet... mármint protektort – magyarázta, én pedig ahelyett, hogy ránéztem volna csak megérintettem a poharat, amibe a teát adták. Belekortyoltam, megpróbáltam nem arra koncentrálni, mennyire édes nőt szeretek, aki még most is egy zavarodott kislányra hasonlít.
– Nem hiszem, hogy egy kirendelt protektorral jól járnék, Babám. Gyilkossággal gyanúsítanak. – A szó olyan volt, mint egy sértés, fájt kimondani. Nem tudom miért, pedig tudtam, hogy közöm van Vincent halálához, de közvetlenül sosem akartam elvenni az életét. Én csak Sophie-t védtem.
– AIDEN! – Sophie kiáltására hirtelen összerezzentem. Tudtam, hogy arra gondol, amire én, hiszen az én gondolataim között is átfutott, hogy van a családjukban protektor. Talán nem is egy… de Fraser sokszor beszélt nekem Elliot bátyjáról, hogy lekezelő vele, meg utálja és valami protektor csajjal van együtt. – Aiden! Aiden biztos tud valakit! Neki úgyis olyan sok ismerőse van... És tudom, hogy ő miattad bármit megtenne, hiszen a barátja vagy – folytatta aztán.
– Megpróbálhatjuk… – bólintottam lassan.
Újra kortyoltam a teából. Kellett egy egészen kis pillanat, hogy jobban érezzem magam és összeszedjem a gondolataimat. Nem, mintha képes lettem volna teljesen adni a hideget azzal a hülye mágikus bilincsel a csuklómon. Ráadásul még a pálcámat is elvették, amitől egyenesen meztelennek éreztem magam. Tönkre mentem határozottan.
– Írnom kell neki majd egy levelet. – Közölte aztán, még mindig túlzottan izgatottan, mintha meg sem hallaná, amit mondok. Persze értettem, hogy őt is felzaklatták az események és a helyében én is csak mind jobban tenni akartam volna valamit, hogy legalább szabadlábon védekezhessen.
– Sophie… Sophie… figyelj! – kértem. Reméltem, hogy ránéz, elidőzhetek kicsit a megnyugtató kék szemek pillantásán, ha már most még csak simogatni sem tudtam a vörös tincseket, a puha szeplős bőrt. Legszívesebben elmosolyodtam volna, de aztán leesett, hogy hol és milyen helyzetben vagyok.
– Sophie, figyelj. Szólj Frasernek, itt biztosítanak neked baglyot. De nagyon kérlek, hívd ide a szüleimet, ők mindent tudnak Vincentről, hogy mennyit zaklatott engem és mindent… érted? – kérleltem. – Ha ők vallomást tesznek, akkor egyértelmű lesz, hogy ez önvédelem volt. – Nem tudom miért nyugtattam magam. Még én is éreztem, hogy akár bosszúnak is beállíthatják a tetteimet… de Vincent rabolta el Sophie-t és nem fordítva. Meg kellett mentenem, ám szemtanúk nélkül ezt még bizonyítani sem ment.
– Megbeszélték? – Nyílt ki hirtelen az ajtó.

[ღ Szürke sóhajok ღ]

előzmény

ღ Szürke sóhajok ღ

Jasper

(2003. május 4.)

Ruci

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?

Jaspert meglátni abban a söét szobában egyszerre volt megkönnyebbülés, és egyszerre felkavaró. Igazából mélyen még nindig magamat is okolom a történtek miatt, hiszen már megint a bugyuta naiv hozzáállásom sodort engem veszélybe, és amiatt raboltak el, mert nem vigyáztam eléggé. Még most is megborzongok, ha az az este eszembe jut. Télen legalább nem nekem kellett bezárnom este a büfét, most hogy már a nap is sokkal tovább sütött lassan én is átvettem a zárást Armintól vagy éppen attól aki soros volt. Bár azt hiszem, ha beköszönt az ősz megint félni fogok. Vagy vinni fogom magammal Zserbót, hogy figyelmeztessen a gonosz sunyin settenkedő alakokra.
Jasper közelébe érve persze rögtön elkezdtem magyarázni a protektorokat, meg az ügyvédeket. Iagzából hiába néz az ember sok ügyvédes filmet, akkor se fogja tudni hogy mégis hogy működnek a dolgok, az úgyis csak le van egyszerűsítve, hogy az olyan elvarázsolt emberek is megértsék, mint én.
– Nem hiszem, hogy egy kirendelt protektorral jól járnék, Babám. Gyilkossággal gyanúsítanak -mondta ki a szavakat és ahogy ezt nyilvánvalóvá téve hangosan ki is mondja, megborzongok. Nem, nem lehet. A fejem is megrázom hozzá. Jasper nem lehet gyilkos. Ő sosem ölne meg csak úgy snekit. Csak rá kell nézni és az ember méris elolvad tőle. melyik gyilkostól olvad el bárki is?... amúgy is a tető rossz volt. Iagzából még most se nagyon tudom felidézni, hogy mi történt akkor túlságosan meg voltam rémülve, mert azt hittem én fogok meghalni vagy Jasper, nem az az ijesztő gonosz ember.
- De te nem öltél meg snekit - mondom nagyon kétségbeesett hangon és inkább csak azon gondolkodm, hogy ki tudnak nekünk segíteni. Eszembe jut Aiden, és nagyon is örülök, hogy ilyen jó barátok Jasperrel. Iagzából úgy ragyog fel előttem ez az ötlet, mintha ez lenne az utolsó mentőövünk. Tremészetesen erre teljesen bepörgök és izgatottan magyarázom el Jaspernek az ötletemet.
– Sophie, figyelj. Szólj Frasernek, itt biztosítanak neked baglyot. De nagyon kérlek, hívd ide a szüleimet, ők mindent tudnak Vincentről, hogy mennyit zaklatott engem és mindent… érted? Ha ők vallomást tesznek, akkor egyértelmű lesz, hogy ez önvédelem volt.
Felsóhajtva bólintok.  Egyedül az aurorok módszereiben reménykedhetünk még. MÉgis csak nagyobb eszköztáruk van mint a rendőröknek meg a helyszínelőknek. Csak ahsználnak merengőt is, meg nem tudom... ugye?... UGYE?
Valamit még szerettem volna mondani, de benyit egy auror amitől úgy megijedek, mint egy nyúl és még a mellkasomhoz kapva meg is ugrok, mert Jasperrel szemben ácsorgok háttal az ajtónak.
- Megbeszélték? - kérdezte én meg hevesen bólogatok.
- Igen... Szeretnék küldeni két levelet, és... lesz protektorunk is - motyogom majd Jasperre pillantok. - És most? Most mi lesz? Vele mi lesz? - kérdezem miközben rá és az aurorra pillantok, aki megköszörüli a torkát. -
- Először is írjon a protektornak, Miss. Aztán utána eldől, mik lesznek a következő lépések  - magyarázza, én meg bólintok, és ha kiengednek, még hátranézek jasperre.
- Szeretlek - suttogom, majd amilyne gyorsan csak lehet kérek két baglyot, hogy tudjak SOS levelet küldeni Aidenhez, és Jasper szüleihez is.

[szürke sóhajok]

szürke sóhajok

2003. május 2.
Sophie

outfit
 
„i don’t care how complicate this gets,
i still want you”

– De te nem öltél meg snekit – Sophie kétségbeesett hangja töltötte meg az üres kihallgató szobát. Tudtam, hogy akár ki is hallgathatnának, még sem tudtam azt válaszolni, hogy nem… én nem öltem meg senkit. Valójában Vincent meghalt, még ha nem is közvetlenül az egyik átkomtól, de részem volt benne. Ezt pedig Sophie is tudta. Talán, ha nem csak mi lettünk volna ott, egymást védve, még hinnének is nekünk… így viszont nem volt hihető. Legalábbis én ettől tartottam.
– Csak mi voltunk ott és Vincent… – sóhajtottam. Persze nem az volt a fontos, hogy mi történt és kivel és hogyan, hanem a védelem. Abban a percben egész egyszerűen az volt fontos és csak Sophie tudott intézkedni. Az egyetlen reményem Fraser volt, hiszen nála befolyásosabb barátom nem akadt. Neves család tagja volt, kiváló kapcsolatokkal… és Sophie rokona.
– Igen... Szeretnék küldeni két levelet, és... lesz protektorunk is – magyarázta Sophie kissé motyogósan, bizonytalanul, ahogy visszatért az auror. – És most? Most mi lesz? Vele mi lesz? – kérdezte aztán rám célozgatva. Tudtam, hogy nem lesz olyan egyszerű, hogy idejön valaki, majd annyit mond, szabad lábon védekeznék. Ha már bilinccsel a csuklómon hoztak ide, megalapozott gyanújuk lehet.
A szüleimtől amúgy is jobban tartottam. Féltem, hogy elhinnék, tényleg szándékkal tettem mindezt. Tudták mennyire tartok Vincenttől, hiszen szemtanúja volt mindkettő annak, amit velem tett. Látták a sebemet, hallották a fenyegetését… de valójában ők maguk sosem tettek ellene. A szüleim gyenge emberek voltak, akik nem bíztak bennem igazán. Kifelé persze átlagos család voltunk, de az összetartás és a törődés sosem volt része a kapcsolatunknak. A szüleim karrieristák voltak, akikhez nem illett a gyerekvállalás.
– Először is írjon a protektornak, Miss. Aztán utána eldől, mik lesznek a következő lépések – magyarázta az auror aztán Sophie-nak. Láttam, hogy csak bólintani tud rá, aztán már ki is nyílt az ajtó, hogy megint magamra hagyjon. Nem maradhatott itt, sőt igazából örültem volna, ha a kihallgatás után hazamegy és kimarad ennek a nehezéből.
– Szeretlek – suttogta, ahogy hátrapillantott rám. Csak biccentettem, most nem tudtam volna hangosan kimondani ezeket a szavakat. A vörös tincsek eltűntek az ajtó mögött, így kettesben maradtam az aurorral.
Leült velem szemben, majd hátradőlt a székben. Én pedig, csakhogy ne a szemébe nézzek, megint kortyoltam az íztelen angol teából. Nem szerettem, de a meleg most jól esett, a folyadék meg helyre rázta kicsit a gyomromat.
– Jasper, tudom, hogy nehéz ez most. De higgye el, mi nem akarunk rosszat… ez a munkánk. – kezdett bele. – Ha akarja beszélgethetünk protektor nélkül, kettesben, jegyzőkönyvek nélkül. – Folytatta aztán és elővette a mézes-mázas arcát. – Maga még nagyon fiatal, Jasper. Nem akarjuk tönkre tenni az életét.
Lettem a bögrét és megköszörültem a torkomat.
– Megvárom a protektorom. Nem öltem meg snekit.

[ღ Szürke sóhajok ღ]

előzmény

ღ Szürke sóhajok ღ

Jasper

(2003. május 4.)

Ruci

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?

Ahogy a hátam mögött becsukódik az ajtó, még sokáig bámulom. Nem tetszik, hogy Jasper otthagyódik azzal a furcsán sejtelmesen ravasz arcó, túl kedves aurorral. De tudom, hogy Jasper is nagyon okos, okosabb, mint én, és nem fog csak úgy csevegni, még a fura tea ellenére sem. Hnagos sóhaj hagyja el az ajkaimat, és sietek a bagoly felé, ami csak engem vár a papírokkal és a pennával maga előtt. Természetesen írok Jasper szüleinek is, csak annyira izgulok és sokkban vagyok, hogy azt se tudom, hogy címezzem meg. A kezemben remeg a toll is, mintha sose fogtam volna ilyet az ujjaim közzé, szóval a betőim is ennek hatására elég olvashatatlanok és göröngyösek lesznek. De igyekszem legalább a fontosabb infókat kicist határozattabban is megírni. MIután a szüleinek elküldöm a levelet, írni kezdek Aidennek is, hogy irányítson át a protektor vagy valamilyen minisztériumi ismerőséhez.
Amíg  aválaszra várok, a másik auror elkísér a váróba és mellettem marad, mintha én is ugyan olyan tettes társ lennék, de szerencsére nem sok mindent kérdez, elvégre itt nem nagyon faggathat ki. Meg hát nem is igazán szeretnék válaszolni, a mugli filmekben is mindig azt antrázzák, ha letartóztatnak valakit, hogy bármi ami itt elhangzik felhasználható maga ellen a tárgyaláson. Sose tudom, hogy tényleg mondanak-e ilyet a rendőrök, mert hát sose tartóztattak le. Amíg ehhez hasonló gondolatokon vekengek, megérkezik Aiden válasza, benne Diana Hardy címével, és én egy pillanatra fellélegzem. Tudtam, hogy seígteni fog, mert hát a maga nevében Aiden is olyan rendes, mint Ben. Nem nagyon látják ezt egymáson, de azért vannak közös vonásaik. Azon kívül, hogy teljesen ugyan úgy néznek ki.  HA Aiden szeme nem lenne sérült, sose tudnám őket megkülönböztetni.
Gyorsan megírok Dianának is egy levelet és már most jobban izgulok, mint előtte. Tudom, hogy a sürgöny baglyok gyorsabbak, de azért óráknak tűnik a várakozás. Hát már kínomban mindenre gondolok, hogy vajon közben mi lehet Jasperrel, meg hogy mi lesz velünk, meg hogy mi van ha Diana sose kapja meg a levelet mert megeszi a baglyot egy héjja vagy sas... meg hogy egyáltalán vannak-e ilyenek Londonban, meg ha vidéken van akkor ott nem-e eszi-e meg valami, meg hogy éhes vagyok és szomjas vagyok, meg hogy Jasper is biztos éhes, és bárcsak vége lenne ennek a napnak, és hogy bárcsak ne lettem volna olyan béna, hogy elrabolnak azon az estén, és jajj. Ha a tűsarkú cioők kopogására ne rezzenek össze, akkor ítéletnapig is örvéynlettem volna ezek között a hülye gondolatok között. Összerezzenek, ahogy a vörös magassarkús cipőbe bújtatott nőies láb megáll előttem. Vajon az én bokám is ilyen kecses? Aztán lassan felpillantok és meglátom a szőke hajú nőt, aki barátságosan és nyugodtan rám mosolyog.
- Bizonyára te vagy Sophie, igaz? - kérdezi, mire én felpattanok a székből és szerencsétlenül bólogatok. - Nyugodj meg, minden rendben lesz. Diana Hardy vagyok, de hívj nyugodtan Diának. Nem mondtatok semmit még az auroroknak, ugye? - kérdezi, mire én ismét csak megrázom a feje, túl izgatott vagyok beszélni.
- Ne aggódj, mindent elintéztem. Jasper szabad lábon védekezhet - mondja, és én úgy érzem nagy kő esik le a szíveről, miközben megindulunk a kihallgatóterem felé.
- Jaj, merlinre! - sóhajtok megkönnyebülve, bár nem nagyon tudom mit jelent ez, semmit se tudok a büntetőjogról, meg ezekről, de az leesik, hogy így nem kell itt rostokolnia.
Majd megindul velem Jasper kihallgatóterme felé, majd ahogy belép határozott hangon fordul az aurorhoz.
- Diana Hardy vagyok, és az ügyfelemhez jöttem. Mostantól semmi szükség erre az álszent kihallgatásra, ügyfelemnek nem kötelessége mostantól válaszolnia, szabad lábon védekezik tovább - mondja, mire látszik az auror ábrázatán, hogy ez nem tetszik neki. Nagyon nem. Én közben Jasper tekintetét keresem.

[szürke sóhajok]

szürke sóhajok

2003. május 2.
Sophie

outfit
 
„i don’t care how complicate this gets,
i still want you”

Már nem is emlékeztem az auror nevére, aki ült velem szemben. Túlságosan lefoglalt, hogy a fejemben pontosan helyre tegyen, mi is történt abban a raktárhelyiségben. Tudtam, ha beszélnem kell, akkor olyan dolgokat kell mondanom, amik az én érdekemet szolgálják és amit nem arról szólnak, hogy mióta gyűlöltem Vincentet. A fogalmazáson múlt, mint mikor nem tudtam semmit a vizsgára és csak hablatyoltam. Ez sem volt különb.
– Jasper. Tényleg jót akarunk magának. Biztos vagyok benne, hogy ennél hasznosabb információkat is tud mondani. Mi megtudjuk mi történt az úriemberrel, maga pedig szépen visszamegy az akadémiára. Nem célunk tönkre tenni a jövőjét. – Hangoztatta ugyanazt, amit már korábban is említett.
Sóhajtottam egyet.
– Semmit sem tudok mondani. A protektorom nélkül meg még annyit sem. – Próbáltam higgadt maradni, így megint ittam a keserű teából, hogy kicsit helyre rázzon a melegsége. Kellett ez a pár perc, hogy végig gondoljam, pontosan mi is történik majd most.
Szerencsére éppen ekkor nyílt az ajtó. Aiden valami ismerőse lehetett a csaj, aki belépett rajta. Úgy tűnt, hogy tökéletesen ura a helyzetnek, ráadásul Sophie is ott volt vele, amitől nagyot dobbant a szívem. Nem akartam én őt szar helyzetbe kerülni, de nélküle ez sem ment volna ilyen egyszerűen. Azt meg végképp nem bántam, hogy a szüleim még nem értek ide.
– Diana Hardy vagyok, és az ügyfelemhez jöttem. Mostantól semmi szükség erre az álszent kihallgatásra, ügyfelemnek nem kötelessége mostantól válaszolnia, szabad lábon védekezik tovább – mondta és az auror felvont szemöldökkel bámult rá. Nem figyeltem rájuk, mert valamit megvitatni kezdtek, meg Diana valami pergament is mutogatott neki… én Sophie-ra pillantottam.
– Most már minden rendben lesz… – tátogtam. Ahogy ezeket a szavakat odasúgtam magam elé, a bilincs megszűnt a csuklóm körül. Nyilván a protektor valami olyan iratot adott át, ami elegendő volt ehhez. Azonban valami másfajta varázslat hatását is éreztem magamon. Így az auror felé néztem.
– A kihallgatás holnap kilenckor lesz ezen a folyosón. A protektorával, Miss Hardyval együtt kötelező a megjelenése. Bár itt lennie nem kell tovább, nyomkövetőbűbájjal fogjuk ellenőrizni, hogy hol tartózkodik. Az országot a tárgyalás végéig nem hagyhatja el. – Magyarázta az auror, én pedig csak lassan bólintottam. Nem nagyon érdekelt innentől. Ahogy Diana jelzett, követtem kifelé a folyosóra. Sophie kezét menet közben kaptam el.
– Köszönjük. Frasernek is köszönjük. – Mondtam és kicsit megdöntöttem a fejemet a protektor felé. – Sajnálom, hogy ilyen gyorsan történt minden… – suttogtam és ha nem ütötte volna meg ismerős lépések zaja a fülemet, talán már mentem is volt el innen. A szüleim bukkantak fel.
– Jasper! – Rohant oda anyám és megölelt, aztán Sophie-t is. – Drágám, ugye nem bántottak? – Simogatta végig az arcát, mintha az ő anyukája is lett volna, nem csak az enyém.
– Vincentet megölte valaki? – kérdezte apám. Ahelyett, hogy válaszoltam volna csak lesütöttem a szemeimet.

[ღ Szürke sóhajok ღ]

előzmény

ღ Szürke sóhajok ღ

Jasper

(2003. május 4.)

Ruci

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?

Csak Jasper kajrai közzé akarok bújni, de úgy érzem, hogy ez még egy kicsit messze lesz. Sőt valahogy az egész békés álmodozásom is szerte tűnik foszlani az esküvőnkről, meg minden ilyesmiről, mert hát... Jaspert az Azkabanba is zárhatják. Tudom, hogy nem helyes embert ölni, tudom, hogy nem szabad, Jasper is tudja, de teljesen sarokba voltunk szorítva és tudom azt is, hogy tovább gyötört volna minket tovább lopakodott volna fekete árnyékként az életünkbe, amibe nem akartam én se, hogy belekerüljön. És mégis most is itt van az árnyéka, még halála után is tönkre akar minket tenni, legfőképpen Jaspert, ami kegyetlen és szörnyű dolog. Csak mevédett. Csak meg akart menteni. De az auroroknak még a szeme se állt jól, mintha nem is akarnák ezt az egész ügyet jobban körbejárni. Megborzongok Vincent gondolatára is. Nem Jasper nem ölte meg. Úgy. Egyszerűen csak... betemette valahogy a valami, és... hirtelen most ebben a pillanatban fel sem tudom idézni, hogy mi történt.
Ahogy Diana az aurorral vitázik, nem akad le a tekintetem Jasperről, és szinte felsóhajtok, ahogy látom a feloldó pálcamozdulatokat, és Jasper csuklója is elengedni látni.
– A kihallgatás holnap kilenckor lesz ezen a folyosón. A protektorával, Miss Hardyval együtt kötelező a megjelenése. Bár itt lennie nem kell tovább, nyomkövetőbűbájjal fogjuk ellenőrizni, hogy hol tartózkodik. Az országot a tárgyalás végéig nem hagyhatja el - magyarázza az auror, én pedig azonnal a nyakába akarok ugrani, de nemtehetem meg, csak követem Dianát kifelé, az auror kelletlen pillantásával a hátam mögött, és amikor Jasper kezét sikerül megfognom úgy kapaszkodom belé, mintha ezen múlna az életünk.
Diana elköszön tőlünk, és biztosít minket arról, hogy nem lesz semmi baj, aztán visszaindul még biztos valami hivatalos papirokat intézni, miután Jasperrel együtt megköszönjük neki a segítséget.
- Aidennek sütnöm kell valami sütit ezért. Mondjuk valami étcsokisat... vagy kókuszosat... és..- és Dianának is...- motyogom, aztán megrázom a fejem, mert felbukannak Jasper szülei, és megölelgetnek minket. Látszik, hogy aggódnak, de talán az ő vallomásuk tényleg elég nyomós indok lesz arra, hogy az egész... nem hobbiból történt, vagy nem is tudom...
- Vincentet megölte valaki? - hangzik el az eddik minondatlan kérdés, és látom, ahogy Jasper lesüti a szemét. Én megszorítom az ujjait, és hhirtelen nem is tudom mit modnjak. Hogy igen, Jasper meg elrabolt és hogy Jasper... és hogy elrabolt, és a plafon és... Lehunyom a szemem, és nagyot sóhajtok.
- Az egész... baleset volt, ő nem... Engem akart védeni Jasper, mert Vincent elrabolt és... aztán a plafon... a plafon tette - magyarázom rémülten, és úgy érzem sírni tudnék. A mai napom csak arról kezd szólni, hogy valaki megölt valakit, és ettől már sikítani is támadna kedvem. Jasper szülei összenéznek, aztán vissza ránk, hiszen szinte teljesen megsemmisülve ácsorgunk ott.
- Holnap reggel kilenckor lesz egy tárgyalás - teszem hozzá. Nem is merek én se rájuk nézni, csak egy kedves támogató érintést érzek a vállamon, és Jasper anyukája megszólal megint.
- Most hazakísérünk benneteket, és nálatok maradunk, a tárgyalás végéig. Most gyertek... elég volt nektek ebből a helyből mára - mondjagondoskodóan, és csak most érzem igazán, milyen jó lenne nekem is egy anyuka, aki ilyen helyzetekben segít nekem. Csak egy apum van, akit nem akarok ebbe belerángatni nem is tudná mi ez az egész varázs mindenség itt. Bárcsak anya is itt lenne velem... Követjük hát őket egészen a kandallókig, hogy onnan meg se álljunk hazáig, ahol csak össze akarokl bújni egész estére Jasperrel és csak... csak vele akarok lenni.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD!

[Elbeszélgetések 2003. március to; Mr. Gabriel Francis Milton]

Elbeszélgetések

2003. március



to; Mr. Gabriel Francis Milton

Harold Macmillan alapos, precíz ember volt, aki ugyanezt a hozzáállást várta el az alkalmazottaitól is. Kiváltképpen olyan auroroktól, akiket a szakma nagyra tartott. Gabriel Milton maga a főparancsnok is tisztelt tapasztalatáért, ám az utóbbi időben, mintha a férfi lába alól kicsúszott volna a talaj. Szétszórtabb volt, túl sokat vállalt feleslegesen és a legutóbbi jelentése is teljes mértékig... nos, borzalmas volt. Macmillan egyszer még vissza is dobta neki javításra, ám ennek következtében csak még kellemetlenebb felfedezéseket tapasztalt. Titkolózást.
Harold Macmillan felkelt a székéből, hogy elvegye a kis asztalra rakott tálcáról a gőzölgő, forró teát és azzal együtt sétált helyére, hogy pontban tizenegykor megkezdje Mr. Milton figyelmeztetésének közlést. Figyelmeztetés, nem fegyelmi volt ez még, ám hamarosan az is terítékre kerülhetett.
Az asztalon ott hevert a meglehetősen hiányos jelentés, így mikor az ajtó nyílt, Mr. Milton azonnal láthatta, miért is hívták be azon a napon. Macmillan szigorú volt, véleményét sosem rejtette véka alá az alkalmazottait illetően. Így merev, hideg tekintettem mutatta az aurornak, hogy foglaljon helyett a terebélyes íróasztal túloldalán helyet kapó bőrfotelben.
- Nos, Milton. - köszörülte meg a torkát, majd egy intéssel a másik csésze forró tea az auror elé reppent. - Gondolom sejti, miért vagyunk ma itt. - Paskolta meg a tenyerével a jelentést, melynek alján Milton aláírása kapott helyett a minisztériumi pecsét mellett.
Hagyta, hogy az auror befókuszálja a lapot. Addig várt türelmesen, mintha azt szeretné magától beszéljen, de nem. Macmillan mindig is annak a híve volt, hogy maga irányítsa a beszélgetéseket.
- Mondj el szóban a történteket, olyan részletesen, ahogy csak tudja. - A feladat egyszerű volt, ám a főparancsnokot az érdekelte, hogy Milton a szemébe hazudik-e, vagy kifejti mindazt, amit a lapról kihagyott. Belekortyolt hát a teába és várakozott.

[Meghallgatás]

TO; Harold Macmillan


2003. március 20.
Meghallgatás
16+

Valahogy számíthattam rá arra, ami most következik. Az a két jelentés, amit leadtam a Galwayben történtekről még a legkezdőbb aurornak is gyanús. Persze, hogy Macmillan kiszúrta. Őt ismerve pedig egyértelmű volt, hogy nem fog elengedni. Legalább nem egy szabadnapomat bassza szét ezzel a meghallgatással.
Még fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni, de az biztos, hogyha eddig nem kevertem bele Elliotot, akkor ezután sem kellene. De bassza meg, ezért még kurvára sokkal tartozik, mert a szarsága miatt elveszíthetem az állásom. Viszont ezzel már talán bebizonyítanám neki, hogy ő kurvára fontosabb, mint az auror létem.
A megadott időben kopogok az ajtón, majd a beengedő szó után szépen be is lépek. Elutasítom a szívélyes invitálást, nem ülök le és a teájából sem kérek. Bassza meg, egy jó erős kávéra lenne most szükségem.
- Nos, Milton. Gondolom sejti, miért vagyunk ma itt.
- Eltéveszteni sem lehetne a célzást az asztalomon.
Zsörtölődök kicsit pár lépésre Macmillantől, de jelenleg ő a nagyobb kutya, szót kell fogadnom. Ez most nem olyan eset, mint januárban az a kibaszott ház, ez csak az én saram. És végül is jogosnak is vélhetném, hogy behívott.
- Mondj el szóban a történteket, olyan részletesen, ahogy csak tudja.
Most mi a fenét csináljak? Napok óta gondolkodok ezen, de még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy mi lenne a legjobb megoldás.
- Nem tudom, mivel egészíthetném még ki a jelentésemet. Az egész gyorsan történt, nem igazán volt lehetőségem jegyzetelni. A bolt, ahol éppen tartózkodtunk, egy része teljesen használhatatlan lett, felújítás zajlik éppen. Az üzletben személyi sérülés nem történt. A tárgy, aminek köszönhetően követni tudtak minket, eltört, már nem használható nyomkövetésre. A valódi célpont én voltam, így kénytelen voltam megvédeni a velem lévő civilt. Nehezen ment, nagyon is képzett bérgyilkos volt az illető, de végül alul maradt. A bicska az enyém. A velem lévő civil pedig megfigyelés alatt áll egy korábbi bűncselekmény miatt. Még nincs elég bizonyítékom ahhoz, hogy le tudjam tartóztatni, ezért a közelébe férkőztem. A kapcsolatunk egyre jobb, egyre több dolgot árul el magáról, hamarosan a bizonyíték is meg lesz.
Tudom, hogy nem erre a sok halandzsára vár valójában. Ő egy nevet akar. Egy nevet, aminek utána tud nézni, amit le tud ellenőrizni és aki után esetleg egy másik aurort küldhet, hogy helyettem learassa a babérokat. Talán jobb is lesz így. Annyiszor figyelmeztettem, hogy egyszer nem tudom már megvédeni. Annyiszor mondtam már neki, hogy fogadjon szót, nem véletlenül baszogatom.
- A neve Fred McCohen. Egy alapvetően piti tolvajból küzdötte fel magát egészen addig, hogy egy komolyabb bűncselekmény tettestársa és talán kiötlője is lett. Egy ideig volt az informátorom, de mostanra már megbízhatatlan lett. Gondolom megérti, hogy egy hónapokig tartó nyomozást nem akartam csak úgy átadni másnak azzal, hogy valaki beleolvas a jelentésembe, és talán ráijeszt az illetőre.
A név valódi, tényleg az informátorom, tényleg figyelmeztettem, hogy baj lesz, ha nem hagyja abba a dolgait, és tényleg benne van valami stikliben, amiről nem tudok még. Bassza meg, remélem elhiszi, mert ha nem, akkor nem tudom megvédeni Elliot seggét. Szóval olyan keményen állom Macmillan tekintetét, ahogy csak lehet, hogy elég hihetőnek tűnjek.
McCohennek meg jövök eggyel, mert ezek után biztos, hogy be kell hoznom majd egy kihallgatásra. Az meg nagyon sokba fog kerülni nekem, és még közel sem biztos, hogy utána is szóba fog állni velem.

[Elbeszélgetések 2003. március to; Mr. Gabriel Francis Milton]

Elbeszélgetések

2003. március



to; Mr. Gabriel Francis Milton

– Nem tudom, mivel egészíthetném még ki a jelentésemet. – Kezdte Mr. Milton, amire a főnöke máris felemelte a kezét, hogy egy pillanatra hallgasson el.
– Ne egészítse ki. Mondja el részletesen mi történt, ennyit kértem. – Közölte Macmillan szigorú stílusban, majd egész egyszerűen csak intett, hogy folytassa a beszédet. Nem is igazán a szavait figyelte mindeközben, hanem a férfi viselkedését, ami kezdett az elmúlt időszakban nagyon is gyanússá válni.
– Az egész gyorsan történt, nem igazán volt lehetőségem jegyzetelni. A bolt, ahol éppen tartózkodtunk, egy része teljesen használhatatlan lett, felújítás zajlik éppen. Az üzletben személyi sérülés nem történt. A tárgy, aminek köszönhetően követni tudtak minket, eltört, már nem használható nyomkövetésre. A valódi célpont én voltam, így kénytelen voltam megvédeni a velem lévő civilt. Nehezen ment, nagyon is képzett bérgyilkos volt az illető, de végül alul maradt. A bicska az enyém. A velem lévő civil pedig megfigyelés alatt áll egy korábbi bűncselekmény miatt. Még nincs elég bizonyítékom ahhoz, hogy le tudjam tartóztatni, ezért a közelébe férkőztem. A kapcsolatunk egyre jobb, egyre több dolgot árul el magáról, hamarosan a bizonyíték is meg lesz. – kezdte. Macmillan a kezeit, az arcát figyelte, hol rándul meg egy izom, csillog-e valami a szemébe. És amire jutott, nem tetszik neki. Gabriel Milton ugyanis hazudott. Ezért hát megköszörülte a torkát és belekortyolt a teába. Egyelőre nem szakította félbe a tisztes aurort. – A neve Fred McCohen. Egy alapvetően piti tolvajból küzdötte fel magát egészen addig, hogy egy komolyabb bűncselekmény tettestársa és talán kiötlője is lett. Egy ideig volt az informátorom, de mostanra már megbízhatatlan lett. Gondolom megérti, hogy egy hónapokig tartó nyomozást nem akartam csak úgy átadni másnak azzal, hogy valaki beleolvas a jelentésembe, és talán ráijeszt az illetőre.
Kérdő pillantást vetett Miltonra. Ezek szerint nem hallotta, hogy MaCohent a napokban letartoztatták és már egy kényelmes cellában csücsül az Azkabanban. Aligha lehetett ott az eseményen.
– Nos, Mr. Milton, nem tudom kit véd, vagy mit hallgat el, de a története jó része bizonyára a fantázia szüleménye. – Kelt fel a székéből Macmillan. Kihúzta magát kötött mellénye alatt és úgy sétált ki az asztal mögül, körbe járva Gabriel Francis Milton termetes alakját. Pontosan ezt csinálta a kihallgatásokon is, hogy nyomást gyakoroljon. Hát most a saját alkalmazottjára kellett.
– Először is, mint auror nem értem miért volt magánjellegű programja egy piti tolajjal, ahogy maga nevezte. Csakhogy idézzem a jelentését: „Aznap munka után volt egy magán jellegű programom. A Mágus téren volt a találkozó, ami után egy ruhaboltban ránk támadtak.” Mit keresett maga Fred McCohennel egy ruhaboltban magáncéllal? – kérdezte szigorú hangon és megállt Milton mellett, úgy nézett rá, várva a választ. – Másrészt, hogyan hozta ki az Azkabanból? Február elején tartóztatták le a kollégái. – Tudta, hogy ez a kérdés akár zavarba is hozhatja, Mr. Miltont, ám erre nem várt választ, csak az első felére.
– A tárgy, ami alapján követték magukat nem került a nyomozási anyagba. Ezt azonnal beszerzi, ahogy azonnal megmondja, hogy mit titkol. Ha nem, annak komoly következményei lesznek, Mr. Milton. – Folytatta komolyan. – Tudja, nem azzal van gond, ha valakit véd, azzal van baj, ha nem egyenes. Létezik olyan indok, amit megértek és elfogadok, de maga még csak meg sem próbál partnerként kezelni egy ilyen kényes ügyben.

[Meghallgatás]

TO; Harold Macmillan


2003. március 20.
Meghallgatás
16+

Tudom, hogy Macmillant nem fogom tudni olyan könnyen megvezetni, de ha azt hiszi, hogy ezzel a meghallgatással majd berezeltet, akkor nagyon is téved. Nem fogom kiadni Elliotot. Több oka is van neki, de nagyon remélem, hogy a legfontosabb soha nem fog kiderülni. Még akkor is, ha most egy ideig biztos nem akarom, hogy a szemem elé kerüljön. Az, amit tett bőven elég nekem, ez a kis meghallgatás már a saját saram. Akár fel is adhattam volna.
Ahogy köröz körülöttem, mint egy keselyű tényleg azt hiszi, hogy ami a khallgatásoknál bevált majd velem szemben is be fog? Azt hittem, ennél sokkal jobban ismer.
- Nos, Mr. Milton, nem tudom kit véd, vagy mit hallgat el, de a története jó része bizonyára a fantázia szüleménye.
Oké, azt hiszem, hogy most ezt nagyon elbasztam. Még akkor is, ha a sztori jó része igaz, alábecsültem Macmillan aurori hatodik érzékét.
- Először is, mint auror nem értem miért volt magánjellegű programja egy piti tolajjal, ahogy maga nevezte. Csakhogy idézzem a jelentését: „Aznap munka után volt egy magán jellegű programom. A Mágus téren volt a találkozó, ami után egy ruhaboltban ránk támadtak.” Mit keresett maga Fred McCohennel egy ruhaboltban magáncéllal?
Legközelebb jobban át kell gondolnom, hogy mit is mondom, vagy írok le bárhova is. Azt hiszem, tényleg kijöttem a gyakorlatból, már nem tudok olyan könnyen elbújni az érzéseim és a hazugságaim mögé.
- Nos, ami azt illeti, elég jó a stílus érzéke, plusz az információknak ára van. Mindennek ára van.
Hogy mennyire nem kellett volna ezt mondanom, azt egy pár pillanat múlva meg is tapasztalom. Tény, hogy régen nem láttam McCohent, de ennyire azért nem régen, és ha itt lett volna a főparancsnokságon, akkor szembe kellett volna találkoznom vele. Hacsak, nem egy olyan időszakban történt ez, amikor nem voltam napokig itt egy külső feladat miatt.
- Másrészt, hogyan hozta ki az Azkabanból? Február elején tartóztatták le a kollégái.
- Volt merszük… – fakadok ki, mintegy támadásként. - Tudták, hogy nyomozok utána, az az én ügyem volt. Maga meg biztos engedélyezte is, hogy elkapják egy rajtaütésen.
Azért nem viszem túlzásba, hiszen, hogy egyértelmű, hogyha február óta nem tűnt fel az eltűnése, akkor nem nyomozhattam utána valami intenzíven. De remélem, legalább a kérdéseiről elterelem a figyelmet. Látszólag sikerül is.
- A tárgy, ami alapján követték magukat nem került a nyomozási anyagba. Ezt azonnal beszerzi, ahogy azonnal megmondja, hogy mit titkol. Ha nem, annak komoly következményei lesznek, Mr. Milton. Tudja, nem azzal van gond, ha valakit véd, azzal van baj, ha nem egyenes. Létezik olyan indok, amit megértek és elfogadok, de maga még csak meg sem próbál partnerként kezelni egy ilyen kényes ügyben.
Igen, igaza van, de akkor sem tehetek mást. Döntenem kell, és ha mással nem, ezzel most be tudom bizonyítani Elliotnak, hogy ő a fontosabb. És persze segget csinálok a számból, amiért nem tartóztatom le, de kurvára nem érdekel, ha az összes megfigyeltemet, besúgómat vagy gyanúsítottamat más elviszi, őt nem adom ki a kezemből. Merlin bassza meg, akkor itt olyan balhé lesz, amilyet nem látott még a Minisztérium.
- Visszamegyek a helyszínre, ott kell még lennie az eszköznek, ha nem került még a nyomozati anyagba. Ami pedig a többit illeti… – Majdnem megered a nyelvem azzal kapcsolatban, hogy mennyire nem rá tartozik a magánéletem, nem szolgálatban mentem abba a kurva boltba, még a jelentést se kellett volna megírni, de bassza meg, ez… lesz, ami lesz, már leszarom.
- Ha ennyire jól rájött, hogy védek valakit, akkor azt hiszem, tiszteletben is tarthatná. Nem véletlenül védem a seggét az illetőnek. Ha ideje korán kiderülne itt minden, az egész kibaszott Minisztérium bukhat. A kedves kollégák, akik lefizethetők, azok a közszolgák, akik egy kis plusz miatt képesek eredeti anyakönyvi kivonatokat hamisítani és benyalni ezzel egy aranyvérű családnak. A mágusvilág még nem áll készen erre.
Csak egy kicsit akarom szemléltetni a dolgot, hogy ha most kinyitnám a szám, akkor mi minden veszhet oda, és nem véletlenül utalok a korábban történtekre a Rowle-okkal. Ha Most ez egy lutri, ha akar felfüggeszt, vagy elenged, de ha úgy gondolja, meg akarja majd szüntetni azt a mocskot, ami itt van, akkor talán még azt is megkockáztatja, hogy haladjak tovább az ügyön és csak neki jelentsek, szóban.
- Gondolja át, egy piti tolvaj nem biztos, hogy ér annyit, ha egy komplett korrupciós vonalat felszámolhat elegendő bizonyítékkal.
Megvillantom a szemem rá, igen, most úgy érzem, kicsit talán visszaszereztem az elvesztett előnyömből.
- Kész vagyunk? Mehetek?

[Elbeszélgetések 2003. március to; Mr. Gabriel Francis Milton]

Elbeszélgetések

2003. március



to; Mr. Gabriel Francis Milton

Macmillan őszinte csalodottsággal nézett végig Mr. Miltonon. Tehetséges auror volt, ám színésznek gyenge. Ráadásul hazudni sem tudott olyan jól, hogy bejöjjön neki a próbálkozás "valaminek" az elfedésére. Nos, Harold Macmillan vak nem volt. Az igazat megvallva jó ideje figyelte Gabriel tevékenykedéseit, sőt néha egy-egy lépéséről is jelentést kért személyes csapata tagjaitól, akik nem csak remek kémek voltak, de kiváló kriminálpszicho-mágusok.
- Visszamegyek a helyszínre, ott kell még lennie az eszköznek, ha nem került még a nyomozati anyagba. Ami pedig a többit illeti… - kezdett bele. Harold nem mutatott érzelmeket a szavaira. Sziklaszilárd pillantással nézett végig rajta. Milton titkolózott minden szaván, minden mozdulatán tetten érhető volt, mégsem tett semmit. Épp elég csalódottságot okozott neki, hogy egy alkalmazott, aki úgy érezte, jelentenie kell egy bűncselekmény valamiféle hazugság hálóba keverte magát és bár még csak sejtette annak az okát, hogy miért, mégis szörnyű volt ezt látnia. Főleg azért, mert Miltonnak megadta a lehetőséget, hogy bevonja és a segítségét kérje a kényes ügyben.
- Ha ennyire jól rájött, hogy védek valakit, akkor azt hiszem, tiszteletben is tarthatná. Nem véletlenül védem a seggét az illetőnek. Ha ideje korán kiderülne itt minden, az egész kibaszott Minisztérium bukhat. A kedves kollégák, akik lefizethetők, azok a közszolgák, akik egy kis plusz miatt képesek eredeti anyakönyvi kivonatokat hamisítani és benyalni ezzel egy aranyvérű családnak. A mágusvilág még nem áll készen erre.
- Csak ugyan? - kérdezett vissza Macmillan nyugodt hangon. - És nem gondolja, hogy erről a főparancsnoknak tudnia kéne? - folytatta kérdéssel a beszélgetést. Nem várt rá választ, ezért csak megrázta a fejét a szavakra. Úgy érezte, sőt egyenesen tudta, hogy Milton maga sem gondolta át, mikkel vagdalkozik. Nem volt benne biztos, hogy a férfi épelméjű, egyébként miért próbálna elkövetni bűncselekményt, legalábbis ennyire nyíltan? A hatóságok megvezetése ugyanis az volt.
- Gondolja át, egy piti tolvaj nem biztos, hogy ér annyit, ha egy komplett korrupciós vonalat felszámolhat elegendő bizonyítékkal. - Nos. Milton okosnak hitte magát, de határozottan nem volt az. - Kész vagyunk? Mehetek?
Macmillan összefonta maga előtt a karjait. Úgy nézett végig Mr. Miltonon, mintha sajnálná. Talán még a szemében is csillant némi együtt érzés, ám a szavai keméyebbek voltak, mint valaha.
- Áprilistól  nem vehet részt semmiféle terepmunkán egészen július elejéig. A folyamatban lévő ügyeit zárja le vagy adja át valakinek. Ezt követően a papírmunkában segédkezhet, ám ha ezt követően is hazudni próbál, rácsmögé fog kerülni. - Folytatta. - Pontosan ennyi időt kap, hogy átgondolja ismét, mit mondd el nekem az ügyről.Remélem okosabb annál, minthogy azt válassza, hogy magam járjak utána. - Tette hozzá és az ajtóra mutatott. - Mehet.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD.

to Lin
2003. Augusztus 2.

 


öltözet II háttérzaj

Hiányzott ez az előléptetés nekem, mint hippogriffnek a pallos. Nagy megtiszteltetés, hatalmas elismerés, meg minden, de nem véletlenül akar valaki auror lenni. Hacsak nem rosszul töltötte ki a papírokat (de az ilyet kinek is jutna eszébe újságíróknak való hazudós pennával kitöltetni), akkor azért van itt, hogy valóban üldözze a bűnt.  Én pedig pontosan azt tettem. Volt az a Walpurgis Lányai koncert, ami mint kiderült, nem is koncert lett végül, hanem  az aktuális főgonosz szervezet, a Rend újabb tömegterror rendezvénye. Én pedig, mivel már a kispárnám alatt is Waltherrel, a pisztolyommal alszom, ki találtam luggatni az ellenség “frontemberének” a vállát egy pisztollyal, erre tessék. Előléptettek - kispadra. Aktákat tologatni.
Ebből is látszik, hogy itt a Minisztériumnál nem feltétlenül követelmény jól dolgozni, legfeljebb papíron. Papíron.... PAPÍROK MINDENÜTT! Mély undorral a képemen toltam félre az asztalomon heverő pergamenkupacokat, és az egyik lap megvágta az ujjamat.
- Picsába…
Morogtam, és bosszúsan a számba vettem a sebesült ujjat. Inkább küzdjek meg egy Kóbor Grimbusznyi Rend-taggal, mint ezzel itt. Azok is az ember vérét veszik, de legalább érdekes, hogy miért, mert még nem tudjuk, mire kell nekik. Már kiderítettünk annyit, hogy a maguk beteg módján valahogy ezzel akarják megmenteni a világot. A papír viszont… Az eredendően gonosz.
Na de majd a gyakornok! Majd az megment engem ezektől. Direkt egy hölgyet kértem. Egy aranyos kis gyakornok hallgatót, aki pár odadobott aprópénzért, szóval knútért lelkesen tologatja majd nekem az asztalomon a… Oké, lehet, hogy ez nem volt jó ötlet, mert ha a nejem megtudja, hogy diáklányokat próbálok beszervezni magam mellé, még rosszra gondol, és pusztán szeretetből megöl. De még az is jobb, mint a papírok.
Rezignált sóhajjal a bejárati ajtó felé néztem az íróasztalok tengere felett, hogy csekkoljam, érkezik-e a vendégem. Ahogy pedig megláttam az arcát, elkerekedett a szemem, elvigyorodtam, és majd kiesett a nyálas ujjam a számból. Végül pont azzal böktem felé kedélyesen, ahogy odaért az asztalom mellé.
- Te vagy miss Greyson! Tudtam, hogy ismerős a neved…
Felálltam az érkezésére a székemről, hogy leteszteljem a kézfogását. Na de, a másik kezemmel, annyira nem akartam elijeszteni - bár nem tűnt épp elijeszthető típusnak.
- Látod, Kölök, ember tervez… Persze, hogy hozzám osztottak. Szóval üdv a parancsnokságon, örülök, hogy idetaláltál.  Látod, itt minden aurornak van egy saját asztala.
Körbemutattam a hatalmas teremben, ahol valóban, egy nagy légtérben volt mindenki. A magasabb rangúaknak persze volt saját iroda, talán valahol nekem is, de nem is tudom, mert eszembe se jutott elhagyni a jó megszokott helyem. Ahol amúgy sose ültem, legfeljebb ide hajigáltam le az útálatos házifeladataim. És néha az asztallapra tenyereltem, görnyedve, szenvedve a papírok felett. De ez ma megváltozik.
- Te majd ülhetsz itt helyettem. Szereted a papírmunkát?
Szélesen és lelkesen rávigyorogtam, úgy, hogy: UGYE szereted…?! Aztán mielőtt körbevezetném itt, reménykedve vártam, sőt szugeráltam a választ. Valamiért egyre inkább elfogott a balsejtelem, hogy nagyon kéne szurkolnom a helyes válasznak, mert még a végén velem akar majd jönni bevetésekre…

To Mr. Nott

Ahogy visszagondoltam tényleg hosszú éveknek és keserves munkának tűnt, hogy idáig eljutottam. A jobb szemöldököm tikkelt ahogy a folyosókat jártam tudván, hogy mi vár rám. Három év, valahogy mégsem ment ki a fejemből az az idegesítő vigyor. De hát már csak ilyen az én szerencsém, mindig valahogy a nehezebb utat kell járjam. Sóhajtottam mielőtt beléptem a nagy terembe.

Az elém táruló káoszban próbáltam megtalálni azt akit keresek. Ami végül valahogy könnyebb volt mint gondoltam.

- A sors és kifürkészhetetlen útjai, vagy mi a szösz… - forgattam meg a szemem anélkül hogy belegondoltam volna, majd erélyesen megráztam a kezét. A szemem azért a két keze között ugrált próbálva ki találni, hogy akkor vajon melyik ujját is szopogatta egy perccel ezelőtt, de aztán úgy tűnt a talárom megkíméltetik attól hogy törölközőnek használjam.

Bólogattam nagy hévvel, és még több rejtett szarkazmussal.

- Váó, szép, az IKEÁban nem lehet ilyet kapni… - na igen valahogy amióta erre a pályára készülök nem igazán az a kép lebegett előttem hogy asztalnál ücsörögjek egész nap.

Ahogy a papír munkát emlegette felvontam a szemöldököm és egy mindent eldöntő pillanatra egymásra néztünk. Ő körülbelül olyan szemekkel nézett rám mint egy kóbor kutya aki előtt egy vastag szelet sonkát lebegtetnek.
- Sosem volt az erősségem, de amit muszáj azt muszáj – sóhajtottam.

to Lin
2003. Augusztus 2.

 


öltözet II háttérzaj

- A sors és kifürkészhetetlen útjai, vagy mi a szösz…
Tetszett a kézfogása, elég határozott. Gondolom a legutóbbi találkozásunk óta átesett pár évnyi aurorképzőn, az pedig sosem hátrány.  Láttam a futó pillantást, ahogy próbálta leplezni, hogy azon gondolkodik, melyik kezem is volt. A haja ennél már nem állhatna jobban fel, de azért menyugtattam:
- Nyugi, a másik volt. Harci sérülés, mi? A papírmunka mind közül a legveszélyesebb.
Az ikeás megnyilvánulásra ránéztem, és kicsit félrebillentettem a fejem. Tudom, hogy valami mugli dolog. De ezért lesz nagyon hasznos, hogy más körökből érkezik, mert majd ha ilyen kérdésem lesz, ki tud segíteni. Na jó, ebből most ki is találtam, hogy valami bútorbolt lehet, lehet, hogy épp az a svéd kék-sárga márkás, amelyikhez valamikor a múlt évben ki kellett mennünk, mert valaki megpróbálta varázsigének használni a termékek neveit, hátha valamelyik a megfelelő pálcamozdulatra összerakja magát. Hát, a tanulság inkább az lett, hogy: Tisztelt vásárlóink, a bútorok elnevezéseinek ismeretlen varázsigeként használása,véletlenszerű pálcamozdulatokkal kísérve ön- és közveszélyes, ezért szigoróan tilos. Még jó, hogy a svéd mágiaügyi minisztérium lazán kezelte az ügyet.
A papírmunka iránt persze nem volt lelkes, de tetszett ez a sóhajtozós beletörődés. Oh, igen, a Minisztériumnak pontosan ennyire lelkes munkaerőre van szüksége. Különben még megbüntetnek még töb munkával. Elnézve ezt a lányt… Majdnem megszántam, hogy irodai munkára kárhotatom. Végülis, most épp van a tarsolyban kevésbé bonyolult ügy, ahová épp csak ki kell lépjek megnézni, hol tartanak az eddig kiküldött kollégák.
- És ha már szép bútorok… Van itt ez az ügy a padokkal, amik muglik seggét harapdálják - veszem kezembe a stóc tetejéről a friss parancsnoki utasítást.
- Ha van kedved, ezt megnézhetjük, miután körbevezettelek a parancsnokságon. Vagy ahelyett. Erre amúgy nem túl bonyolult eltájékozódni. Ez itt egy légtérben mindenki, amarra a főfejesek irodái vannak, ott a lépcsőn kell lemenni a kantinhoz, ahol főleg inkább folyékony kenyeret fogyaszthatsz, és a női wc-ben pedig ne higgy a falfrkáknak, én egy becsületes, nős ember vagyok - tettem hozzá, de kacsintva, hogy azért annyira ne vegyen komolyan. Magam se tudom, mennyire komolyan kéne.
- Nos, van kedved ma velem tartani? Ne félj, ez csak egyszeri alkalom, nyugis terep, később inkább papírokkal küzdesz majd - tettem hozzá huncutul.

To Mr. Nott

[/color]

Egy apró sóhaj hagyta el a szám megkönnyebbülten amikor megerősítette, hogy épp nem a nyálas kezével fogott velem kezet. Onnantól csak együttérzően bólogattam.

- Így van, sosem lehet tudni mikor ugrik egy ilyen fenevad az embernek. Némelyik még ellenkezik is hogy írjanak rá...

Az egészet természetesen viccnek szántam, még akkor is hogy ha hangsúlyom teljesen komoly volt. De ami igaz az igaz, a varázsvilágban nem lehetett tudni. Akár még el is lehetett képzelni hogy valaki hobbiból ilyesmiket csinál. Vagy hogy még lehet lehet is kapni valahol... volt az a bolt... A gondolataim elkalandoztak, próbáltam felidézni a bolt nevét, mikor a hangja felrázott a kis bambulásomból.

Halkan és önkénytelenül csettintettem a nyelvemmel. Na erről beszélek! Több vonatkozásban is.

Az arckifejezésem kissé felderült.
- Persze! - feleltem talán egy kicsit túl lelkesen is. De ahogy folytatta a szemöldököm egyre magasabbra és magasabbra húzódott. Ez itt így normálisnak van titulálva? Megnézném a varázsvilágon kívül hol lenne egyáltalán elfogadott hogy valaki igyon munka alatt. Körül-belül sehol. Mondjuk azt nem mondom hogy attól még valószínűleg nem fordulna elő. Az is igaz hogy mintha nem lennék én is party arc, de vannak határok. Van ami buli meg van ami munka...

- Ühüm - ráztam a fejem arra hogy ne higgyek a falfirkáknak. Igazándiból ezzel csak kíváncsivá tett. De azt hiszem most nem rohanhatok fel a mosdóba csak úgy klótyóversikéket olvasni, akár mennyire is érdekesen hangzik.

- Ó hogy fogom én kibírni a papírok nélkül? - forgattam a szemem színpadiasan, "kétségbeesetten" szét tárva a karjaimat. De amikor nem látta bosszúsan néztem vissza papírokra, volt egy olyan érzésem hogy nem lesz sem egyszerű sem érdekfeszítő dolgom velük amint visszaértünk.