Tér a szökőkúttal

◂run boy run▸

2003. március 6.

◃g a b e▹

if you play small,
you stay small

style: something ║ zene: run boy run

Mocskos napsütés, mintha kérte is volna bárki, hogy ilyen korán érkezzen meg a tavasz. Hunyorogva álltam a szökőkút mellett, kezemben a papírpohárba locsolt fekete kávéval és azon merengtem minek keltem fel ilyen korán. Persze tudtam, hogy miért tettem: Gabriel Zöldszem Milton őnagyságáért. Szabadnapos volt és akart egy darabot magának Elliot Fraser-O’Mara szerény személyéből. Nem bántam… mert miért is bántam volna? A szívem egy rég összetört darabja még az övé volt. A reggelek viszont egyre jobban megviseltek, mióta nem Aidennel dolgoztam mindennap az Aranyfogban.
Nehezemre esett felkelni, elmenni addig, ránézni Seanra… és közölni, hogy ma egy aranypéniszt lopok el egy perverz banyától… vagy valami mást. Nem számított, egyszerűen nehezemre esett motiváltnak maradni. Ezen pedig az sem segített, hogy Aiden rendszerint olyan alakokkal tárgyalt, akikkel nem kellett volna egyedül hagyni. Ja… és persze ott volt még az a kis szervezet is, akit maga köré gyűjtött, mindenféle bűnözőkből és azok rendszerint az orrom alá dörgölték, hogy végig ment rajtam a fél Zsebpiszok köz is. Ez alatt persze Cartwrightot értették… meg talán Sorent. Mással aligha volt dolgom ebből a koszfészekből.
Belekortyoltam a feketébe, ahogy Milton feltűnt végre a távolban. Nem sietettem elé, csak mogorván megvártam, míg egészen odaér elém. Aztán finoman átöleltem, de ez most nem sikerült a szokásos érzelmesre, talán azért, mert nem volt alapvetően jó hangulatom. Ezt persze lehetett volna orvosolni, leginkább egy kellemes lopással… ám Gabriel társaságában ez egy shopping túrára tudott volna redukálódni legfeljebb.
– Ah… ments meg a letargiától… – közöltem és a kezébe nyomtam a papírpoharat. Még drámázósan szenvedős arcot is vágtam, hogy lássa milyen kellemetlenül érezem magam a bőrömben. Na igen… nem aludtam éppen eleget, ez nyűgössé tett. De Gabe azért ismerte ezt az oldalamat, előtte nem kellett állandóan a kemény fiút játszanom.
Csak odanyomtam a fejem a mellkasához és nyafogtam. Ennyit igazán megérdemeltem ettől a kegyetlen naptól. A méretei szerencsére elegendőek voltak ahhoz, hogy a szemembe tűző napfényt is eltakarják, így még belé is kapaszkodtam, hogy ne tudjon eltávolodni.
– Vigyél el vásárolgatni… légysziii – kérleltem. Az sem érdekelt, hogy körülöttünk mindenki megbámul. Jó, értem én, hogy nézni kellet, mert én vagy Nat Forest ex-kínai szeretője vagy akármi… nem is számított már. Olyan régen volt, hogy az az élet nem tűnt többnek egy álomnál.
Belekapaszkodtam Gabriel karjába és egészen hozzá bújtam. Na igen a harmincötödik születésnapom sem tett éppen felnőtté. Dacos kölyök maradtam, aki nem tudott túlnőni magán és mintha a testem is ehhez idomult volna anyám varázslatának köszönhetően. Halovány ráncok jelentek meg az arcomon, de annyira láthatatlanok, hogy csak a tükörhöz közel hajolva vettem észre. Talán még van egy tíz-tizenöt évem mielőtt végleg átadom magam az öregedésnek. Büszkeséggel töltött el ez a tény, még ha nem is a genetika csodája volt, mégis erényként kezeltem.
Szépen vonszoltam magammal Gabriel Miltont a kirakatok irányába, hogy megnézzük a varázsdivat legújabb alkotásait. A legtöbb ruha itt olyan volt, mint egy műalkotás. Nehéz volt elképzelni, hogy valaki ilyesmiben járjon az utcán. Ezért maradtam én is a mugli divatnál.
– Lehet neked kéne vásárolnunk. Mindig ugyanolyan vagy. – közöltem, ahogy megpillantottam magunkat a kirakat tükröződésében.

[Run boy run]

TO; Elliot


2003. március 6.
Run boy run

A mai napra muszáj volt szabadságot kivennem. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd attól kell félnem, egy váratlan behívás következtében majd le kell mondanom a mai programot. De a mai programom mindennél fontosabb volt. Legalábbis, ami Elliotot érinti. Egy ideje már úgy érzem, hogy rendeződtek a soraink és valahogy megtaláltam az egyensúlyt is a munkám és a közötte töltött időben.
A Mágus téren találkozunk, és bár egy egyszerű napnak tűnik, azért Amont magammal viszem. Tudom, hogy őt kedveli a legjobban, és Agielen kívül ő ragaszkodik a legjobban Elliothoz. A kék kabátomat veszem fel, egy garbót mellé. Szerencsére ideje korán lett jó idő, ezért ez elégnek is bizonyul. Már messziről kiszúrom őt, ahogy a szökőkút mellett áll. Látszólag valami nem stimmel, de nem hiszem, hogy nagy baj lenne. Nem úgy tűnik, mintha menekülne, szóval jó eséllyel nagy bajt nem csinált.
- Ah… ments meg a letartgiától…
Azonnal a mellkasomba fúrja a fejét. Szóval nem tévedek sokat, amikor korábban arra gondolok, hogy valamilyen baj van.
- És mégis miként szeretnéd, hogy megmentselek a letargiától? Mert szerintem egy átokkal nem intézhetem el.
Nem hiszem, hogy egy kísértetjárta ház, vagy valamilyen más izgalmas esemény megfelelő lenne ehhez. Máskülönben pedig kicsit nehezen találom ki, hogy éppen mire van szüksége. De ha ad majd egy kis segítséget, akkor már könnyebben megoldom a helyzetet.
Vagy…
- Menjünk el megsétáltatni Amont. Tudok egy jó helyet, ami direkt a kutyák kiképzésére készült. Ő jól szórakozik és közben te is.
Aztán mintha ezt meg sem hallaná, már hallom is a kívánságát.
- Vigyél el vásárolgatni… légysziii.
Hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, amit még akkor is érez, ha nem is hallja. Legalábbis így a mellkasomhoz lapulva. Valahogy a vásárlás soha nem volt az erősségem, szóval csak azt vettem meg magamnak, amit feltétlenül muszáj volt, és a legtöbb esetben vigyázok a holmimra. Az is sok ideig tartott, amíg találtam egy ugyanolyan kabátot, mint a korábbi is, amit elhagytam Oroszországban. Ez kényelmes, ismerem ahogy a mozdulataimra reagál, még akkor is, ha csak egy anyag, ruhadarab.
Hagyom, hogy belém karoljon és húzzon magával az üzletek felé. A kirakatoknál megállok, és elfintorodva nézem a kiállított darabokat.
- Lehet neked kéne vásárolnunk. Mindig ugyanolyan vagy.
- Nehogy valamelyik üzletbe megpróbálj berángatni. Ezek… Ezek… – újra elfintorodom, és inkább másik irányba nézek. Még véletlenül sem akarom, hogy azt higgye tetszenek. - De neked szívesen veszek ezekből néhány darabot, ha akarod.
Körbenézek a téren, talán találok valamit, ami eltereli a figyelmét ezekről a ruhákról. Már ha lehet ezeket ruhának nevezni.
- Mit szólnál, ha inkább elmennénk sütizni?

◂run boy run▸

2003. március 6.

◃g a b e▹

if you play small,
you stay small

style: something ║ zene: run boy run

Természetesen Milton összevissza beszélt. Nem lepett meg, általában nem látja át a problémákat… de hogy azt honnan vette, hogy a rossz kedvemet megoldja egy kutyasétáltatás, az jó kérdés volt. Mintha nem ismerne… tudta nagyon jól, milyen, amikor ki akadok. Akárhányszor szörnyű hangulatom volt az egész világra sötét felhők borultak és ha valakinek éppen virágos jókedve volt, hát gondoskodtam róla, hogy ne így legyen.
Úgy tettem, mintha nem érteném mit akar. Amon persze cuki, de a mai napra kevés volt a puszta jelenléte ahhoz, hogy feldobjon. Bár tény, hogy a négy kutyából ő volt a legnagyobb király, mégis csak a semmi és a minden istenéről kapta a nevét. Hátborzongatóan gyönyörű választás volt, de a kutyus most legfeljebb mellékesen javított egy kicsit az állapoton. Kicsit bocsánatkérően vakargattam meg a fejecskéjét, aztán szószerint Gabe-re vetettem magam, hogy meggyőzzem, inkább vásárolni menjünk a mai napon. Még oda is húztam az egyik kirakathoz, hogy megnézhessük a legfrissebb varázslódivatot. Hát nem egy Gucci, de azért lehetne vele mit kezdeni.
– Nehogy valamelyik üzletbe megpróbálj berángatni. Ezek… Ezek… – fordította el a fejét Milton, mintha a világ legnagyobb szörnyűségével szembesült volna. Persze csak a kirakat tükröződésében láttam ezt is meg. Nem volt kedvem a drámakirálynő énjét nagytotálban látni. – De neked szívesen veszek ezekből néhány darabot, ha akarod.
Persze megpróbált másfelé vonni, de visszahúztam finoman magamhoz. Tudtam, hogy az érintésemnek nem tud ellenállni… legalábbis addig nem, amíg nem talál maga mellé mást és a mi kis táncunk teljesen a végére nem ér. Nem tudtam elképzelni Gabe-et anélkül, hogy utánam loholjon, mintha én adtam volna célt a családja nélküli életébe… de ha valaki más lesz a cél, akkor nem hiszem, hogy valaha még találkozni fogunk. Most viszont a „hatalmamat” ki kellett használnom felette.
– Mit szólnál, ha inkább elmennénk sütizni?
– Shhh! – Fektettem a mutatóujjam az ajkaira. Megvártam míg megnyugszik és egyenesen a szemeimbe néz. – Bemegyünk a ruhaboltba. – Böktem a fejemmel a kirakatra, majd húztam befelé. Amon ügyesen leült az üzlet elé, pontosan tudva, hogy oda nem engedik be. Aztán már csukódott is mögöttünk az ajtó.
Bent egy közepes méretű üzlethelyiség volt, fényes, arany vállfákkal és persze szépen hajtogatott, tökéletesen gyűrődés mentes ruhákkal. Olyan kellemes, fás illat volt, mintha valaki enyhén férfiparfümmel fújta volna be ezt a helyet.
– Bízz bennem és cserébe nem kapsz kanári színű turbánt a fejedre… – közöltem halkan. Az eladók éppen valami köpcös bácsit próbáltak meg egy öltönybe bújtatni. Ezért volt időnk magunkba nézelődni. Egy sötétkék garbót fogtam meg, ami elképesztően puha volt és oda tartottam Gabe elé.
– Na… tök jól állna, kiemeli a szemed… – simítottam végig az anyagon úgy, hogy közben az ő mellkasát is érintsem. – Látod? Minőségi mégsem csicsás.

[Run boy run]

TO; Elliot


2003. március 6.
Run boy run
16+

Remélem, ha létezik a pokol, akkor az ennél jobb hely lesz. Végignézve Ellioton, ma sehogy máshogy nem igazán tudom majd megnyugtatni, mint a vásárlás. Azért teszek néhány próbálkozást arra, hogy meggondolja magát, de szerintem ezek halva született ötletek lesznek majd végül. Hacsak nincs szerencsém és véletlenül bele nem trafálok valamibe.
És még csak véletlenül sem trafálok bele, ezért hamarosan egy kirakat előtt állok és nézem, ahogy a babán áll az a ruhának nevezett valami. Igazából nem tudom eldönteni, hogy a ruhákra nézve megalázó ennek a darabnak a kinézete és nevezése vagy fordítva, ez a darab kap dicséretet ezzel.
Ő pedig eléggé határozottan a tudtomra hozza, hogy mit szeretne. Megfogja a kezem, amivel megfeszíti a testem és mint egy gép fordulok vissza a kirakat felé. Ahogy megérzem a mutatóujját az ajkaimon, nyelek egyet. Oké, megfogott. Úgy néz ki mégis kipróbálom, hogy milyen a földi pokol.
- Bemegyünk a ruhaboltba.
- Menjünk.
Hagyom, hogy húzzon, de mielőtt belépnénk ránézek Amonra. Mintha segítséget kérnék a kutyától, de ő leül és nem mozdul az ajtóból. Bassza meg, még ez az utolsó mentsváram is cserben hagy. Most már nincs mit tennem, muszáj belemennem ebbe az egész vásárlásos játékba.
- Bízz bennem és cserébe nem kapsz kanári színű turbánt a fejedre…
Ha megnyugtatásként mondja, akkor éppen az ellenkezőjét éri el. Eléggé feszélyez ez a hely. A sok ruha, a szűk helyek. Ez cseppet sem hatékony ruhavásárlás. Nem olyan, mint ahogy én szoktam megtenni ezt. Ráadásul ez az illat… eléggé kellemes, de miért kell ettől szaglania az egész boltnak?
- Ugye tudod, hogyha vennél nekem egy kanári színű turbánt annak a ruhadarabnak két féle vége lehet 24 órán belül. Az egyik, hogy szétszedik a kutyák, a másik, hogy felgyújtom. Szóval jól gondold meg, hogy mit választasz.
Elég sok mindenre rá tud venni, de azért van egy határ, és ha ezt a határt átlépi, akkor gondolkodás és kegyelem nélkül tüntetem el a bizonyítékot. Némán, néha kicsit morogva lépkedek mellette, hogy aztán megálljunk egy polc előtt. Közben alaposan körbenézek a helyiségben. Szerencsére az eladók mással vannak elfoglalva, és innen még rálátni Amonra is. nem akarom, hogy valamilyen attrocitás érje, nem biztos, hogy mindenki jó néven veszi, hogy ott áll.
Hirtelen valami hozzám ér, ezért visszafordítom a figyelmem Elliotra.
- Na… tök jól állna, kiemeli a szemed… Látod? Minőségi mégsem csicsás.
Lenézek a hozzám érő ruhadarabhoz, és el kell ismernem, a színe az tényleg jó, és garbó, ami különösen tetszik. Megfogom az anyagát, és az ellen se lenne kifogásom. Hümmögök egy sort, majd átveszem tőle a darabot, és kicsit távolra tartom magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem.
- Jól van, ez ellen tényleg nincs kifogásom. Végeztünk? Mehetünk tovább?
Hatékonyság érdekében szeretnék minél előbb kimenni innen. A végén még tényleg vesz valami turbánt, még ha nem is kanári színűt.

◂run boy run▸

2003. március 6.

◃g a b e▹

if you play small,
you stay small

style: something ║ zene: run boy run

Ruhaboltba akartam menni Gabe-bel, mert amikor rosszkedvem volt, vásároltam. Megérdemeltem, hogy harmincöt évesen még több ruhám legyen és volt is pénzem, amit elköltsek. Bár tény, hogy Aiden nem valószínű, hogy értékelte volna, ha Gabe-re költöm a galleonokat. Még mindig nem kedvelte, azért amit abban az emlékben látott, amit apám adott neki. Engem nem rázott meg. Nem féltem Miltontól, mert valamikor pont azt szerettem benne, hogy olyan, amilyen. Akkor arra volt szükségem.
–  Ugye tudod, hogyha vennél nekem egy kanári színű turbánt annak a ruhadarabnak két féle vége lehet 24 órán belül. Az egyik, hogy szétszedik a kutyák, a másik, hogy felgyújtom. Szóval jól gondold meg, hogy mit választasz.
Sóhajtottam egyet, megpróbálva elrejteni a vigyoromat. Pontosan tudtam, hogy a turbánra is rá tudnám venni, ha éppen arra lenne szükség… de nem akartam. Simán csak szerettem volna, ha megtanul lazítani anélkül, hogy a kutyákkal sétálgatnánk. Oké, az is aranyos, meg izgalmas, de néha más is kell. Talán tényleg csak arra vágytam, hogy Gabe ott legyen mellettem és a saját gondjaim helyett vele foglalkozzak.
– Ha annyira szeretném, úgyis felvennéd a turbánt… – vontam vállat. Ehelyett azonban a boltnak azon részére irányítottam, finoman a karjába kapaszkodva, ahol az egyszerűbb felsők és hétköznapibb ruhák kaptak helyet. A kezemben már ott is volt az a sötétkék garbó, ami annyira emlékeztetett az ő stílusára.
– Jól van, ez ellen tényleg nincs kifogásom. Végeztünk? Mehetünk tovább? – kérdezte, mintha valahova nagyon sietne, ehelyett a kezébe nyomtam a kék garbót és már húztam is magammal tovább a ruhák között. Meg sem érdemelte azt a mellkassimogatást, amivel jutalmaztam, mert hát persze, hogy az ellenállással volt elfoglalva a jutalomfalat helyett. Nem csoda, hogy a kutyáiba is azt nevelte bele, hogy nem ehetnek semmi finomat.
– Nyugi már, nagyfiú. – Közöltem egyszerűen és a vállának döntöttem a fejemet. Reméltem, hogy a közelségem egy kicsit elég lesz ahhoz, hogy ne vibráljon belőle ennyire erőteljesen a feszültség.
A következő részlegen ingek sorakoztak, szépen sorban egymás mögött. Még emlékeztem arra, amikor a hőn szeretett fehér ingeit pontosan így, gondosan gőzölve aggattam fel a hatalmas gardróbszekrényben a hálószobában. Ez is hiányzott a kapcsolatunkból valahogy… a furcsa meghittség. Legtöbbször csak szexeltünk, de az apró, közös pillanataink meglepően romantikusak tudtak lenni. Édes, titkos kis percek voltak azok.
– Ó, ez teljesen olyan, amilyenekben jársz. – Kaptam le egy egyszerűbb fehér inget, majd azt is elé tartottam. – De imádtam széttépni rajtad… – suttogtam oda, majd egy kacsintással azt is a kezébe adtam.
Minden olyan tökéletes volt végre. Én jól szórakoztam, Gabe egy egészen kicsit szenvedett… szóval kezdett a hangulatom is jobb lenni. Aztán megéreztem azt a nézést, valahol a hátam közepén és riadtan fordultam meg. A tekintetem egyenesen a kirakaton keresztül egy ismeretlen, csuklyás alakra vándorolt és már csak azt láttam, ahogy a pálcája végéből vörös fény villan, egyenesen felénk.
Gabe-et azonnal az egyik falhoz nyomta. Az átok nem talált, hanem valahol az üzletbe csapódott be. Hirtelene sikoltás és pánik vette át az addigi békés, vasárnapi hangulat helyét.
– Ez a támadás nekünk szólt…

[Run boy run]

TO; Elliot


2003. március 6.
Run boy run
16+

Azt hiszem, saját magammal toltam ki, mikor azt mondtam Elliotnak, hogy bármit megteszek neki csak kérnie kell. Mégis ki élne vissza egy ilyen lehetőséggel? Mondjuk, ki nem élne egy ilyen lehetőséggel? A különbség a két kérdés között a határvonal, amit vagy felállítunk magunknak vagy sem. Én pedig nem állítottam fel pedig tudnom kellett volna, hogy muszáj lenne. Most már mindegy, kerestem magamnak a bajt, most ki kell bírnom és ha lehet akkor a lehető legkevesebb morgással kell végig csinálnom a vásárlást. Még szerencse, hogy nem ezzel készültem születésnapjára, bár, még így is érdekesre sikeredett. Agiel eléggé meglepett az eltűnésével.
De most visszatérve a jelenre. Azért zokon veszem a turbános kijelentését, és mielőtt még félre értene, nem a turbánnal van bajom, hanem a színnel. Bassza meg, milyen perverzióval kell együtt élnie valakinek, hogy ilyen színeket vegyen fel?
- Ha annyira szeretném, úgyis felvennéd a turbánt…
Nos, azt hiszem, az én perverziómnak még nevet is lehet adni. Elliot. Tényleg felvenném, tudna olyat mondani vagy kérni, de az meg már megint más kérdés, hogy utána olyan gyorsan gyújtanám fel, hogy még csak meg se ragadjon az emlék a fejében.
Legalább a garbó tetszik, amit talál, és bár halvány reménysugár csupán csak az, hogy ezzel végeztünk is, azért rákérdezek. Muszáj. Ez annyira nem kényelmes. Itt minden szűk, nem átlátható, nincs menekülő út. Én a tágas tereket szeretem, nem véletlenül lakok ott, ahol. Szóval, mikor tovább visz még jobban a bolt belseje felé, az nagyon nem tetszik, de az azért megnyugtat, hogy jól érzi magát. Én meg majd csinálok valamit az érzékeimmel. Araszolok vele a sorok között, érzem, ahogy az izmaim ellazulnak.
- Ó, ez teljesen olyan, amilyenekben jársz. De imádtam széttépni rajtad…
- Akkor már tudom miért van annyi a házban szanaszét. Valahogy pótoltam korábban azokat a szakadtakat - mosolyodom el, amíg átveszem az inget. - Esetleg egy nadrágot is akarsz keresni, hogy teljes legyen a kollekció?
Ha már itt vagyunk, akkor ne állunk meg ennyinél. Meg aztán arra is kíváncsi vagyok, hogyha nem a megszokott holmikat nézi ki nekem, akkor mégis milyen ruhában képzelne el. Egyszer talán erőt veszek magamon és akkor megkérdezem tőle. Elhozhat megint ruhát venni. Persze turbán nélkül, és ha jót választ még fel is veszem.
A következő pillanatban viszont az auror ösztönöm jelez, valami készül, de itt a ruhák között nem igazán tudom  felmérni a helyzetet, másrészt Elliot egy pillanat alatt a hozzánk legközelebb eső falhoz nyom.
- A picsába…
Eddig tartott a bevásárlás és a nyugodt délután. Eldobom a ruhákat a kezemből, és a pálcámért nyúlok.
- Ez a támadás nekünk szólt…
Gyorsan átgondolom a helyzetet, de csak egy út van, a bejárat. A hátsó részt nem hiszem, hogy használhatjuk. Ráadásul itt talán még sebesültek is vannak.
- Amon!
Igyekszem túl kiabálni a pánikolókat. Ellépek a faltól, majd szembenézek az ablak másik felén álló csuklyás alakkal. Biztos, hogy mi voltunk a célpont, de ezen belül is Elliot. Én lettem volna a járulékos veszteség. A kutya egy pillanat múlva szerencsére megjelenik mellettem, majd kiadom neki a parancsot, hogy próbálja meg lefoglalni a csuklyás alakot, amíg picit körbenézek. Látszólag senki sem sérült meg komolyabban, de nem lehetek biztos benne, ezért elküldöm a Mungóba a patrónusom. Legalább egy gyorsbeavatkozó csapat, vagy csak Metz jöjjön ide és próbálja megnézni őket.
- Te maradj itt, ezt most bízd rám! – fordulok Elliot felé.
Persze, tudom, hogy felesleges ez a kérés, ő is tudja, hogy ki állhat a háttérben, hacsak nem haragított még valakit magára a családján kívül. Az ablakon túl Amont keresem, de nem látom, ezért megindulok kifelé attól tartva, hogy talán történt vele valami. Jól kiképeztem, de az ellenfelet nem szabad soha lebecsülni.

◂run boy run▸

2003. március 6.

◃g a b e▹

if you play small,
you stay small

style: something ║ zene: run boy run

Gabriel Milton persze azt hitte, hogy majd direkt nevetséges cuccokba öltöztetem. Talán jól elszórakoztam volna vele, de azért némi ízlés szorult belém és tökéletesen tudtam, hogy nagypapás, egyetlen színskálára épülő öltözködése közel sem lesz olyan, amilyen ilyen testtel lehetne. Mert jó teste volt… sőt kijelenthetem, hogy a legjobb, amit valaha láttam.
– Akkor már tudom miért van annyi a házban szanaszét. Valahogy pótoltam korábban azokat a szakadtakat – vágta rá mosolyogva. Csak megforgattam a szemeimet. – Esetleg egy nadrágot is akarsz keresni, hogy teljes legyen a kollekció?
Már éppen válaszoltam volna, mikor megláttam a villanást. Ösztönösen toltam be Gabrielt a fedezékbe és szorítottam a falhoz. Végig sem gondoltam, milyen közel vagyunk most egymáshoz… csak az számított, hogy őt ne érje semmilyen támadás. Aztán újabb varázslat csapódott a fejem mellett a szemközti falba, én pedig egyenesen a mellkasába nyomtam az arcomat.
Nem dögölhetsz meg, O’Mara… – csendült bennem a hang. Annyira, de annyira igaza volt, mert még csak most kezdődött el az igazi életem, az igazi boldogságom. Meg akartam élni ezt nem csak abban a pillanatban, ami adatott, hanem évtizedeken át, míg elég öreg nem leszek.
– Amon! – Gabe mellettem kiabált, mire azonnal elhúzódtam. A pánikolás mellett már csak az hiányzott, hogy ő is kiszakítsa a dobhártyámat. Egyetlen morcos pillantást vetettem rá… nem tudva, hogy most a kutya kell neki, vagy aggódik érte. Az is tény, hogy nem úgy tűnt, mintha Amon lenne a célpont… úgy tűnt, hogy mi vagyunk azok. Sőt! Nem csak úgy tűnt.
Talán ez is valami idióta volt, akit a nővérem bérelt fel és nem fogta még fel, hogy nem akarok Rowle lenni. Még csak azt sem szerettem, hogy a nevem bekerült a családfába, nemhogy bármilyen módon közöm legyen hozzájuk. Nem kellett a vagyon és a befolyás. Én Elliot O’Mara akartam lenni, a tolvaj, akit kicsaptak a Roxfortból. Mindig is az voltam, még ha voltam olyan hülye is, hogy azt hittem, majd lesz egy új életem a Rowle-ok között, mert másképp nem tudtam boldog lenni. Aztán mégis csak megjött Aiden, még is csak megházasodtunk és minden visszakerült a megszokott és normális kerékvágásba. Ha ez változni is fog, akkor sem akartam Nellie Nott férje lenni vagy éppen a Rowle örökös.
Volt b-tervem arra, mi lesz, ha elhagynak… fogom magam, összepakolok és eltűnök, mint annak idején. Csak Zeusz és a két mókus lesz a társam, én meg többé nem látom London, Angliát, Skóciát, de még csak Észak-Írországot sem. Ha az élet citromot ad, hát én kibaszottul beleharapok és megyek amerre sodor az a savanyú életérzés.
– Te maradj itt, ezt most bízd rám! – fordult felém Gabriel. Persze, amint ellépett a faltól, újabb átok záporozott, most már egészen közel hozzánk. Úgy kellett félrehúznom, mielőtt megsérült volna. Jellemző volt rá persze, hogy végig gondolás helyett máris akcióba lendülne. Senkit sem érdekeltek a boltban lévő emberek. Az az ismeretlen csuklyás pontosan ránk célzott a pálcájával. Szinte láttam villanni a szemét is, amivel végig mért minket.
– Ez nem jó… zöldszem, ha beállsz az ablak elé, célpont leszel! – mondtam idegesen. Megszorítottam a kezét, majd kihoppanáltam az épület melletti sikátorba. Aztán csak suttogtam: – Amon, gyere anyucihoz. – Pontosan tudtam, milyen éles a kutya hallása és hogy elég okos ahhoz, hogy kerülő úton jöjjön ide. Kellett egy kis időt nyernünk, hogy átgondoljam, hogyan tovább.
– Gabe, ez le akar vadászni… – Közöltem, éreztem, ahogy valamiféle pánikroham uralkodik el rajtam és szorít a mellkasom. Ezen pedig még az sem segített, hogy hamarosan megéreztem Amon nedves orrának finom kis bökdösését. – Talán szét kéne válnunk. Elcsalom. Ti meg megjenetek el a közelből. Nem ez az első ilyen... megoldom...

[Run boy run]

TO; Elliot


2003. március 6.
Run boy run

Néha amilyen jól indulnak a dolgok, olyan hamar el tudnak romlani. Mondhatni már meg sem lep, hogy nem léphetek ki a bőrömből, és tölthetem a délutánomat szabadon. Ez a luxus csak akkor adatott meg nekem, amikor otthon voltam. Bár, néha még ott is megtalálnak egy-egy jelentés megírása miatt küldött bagollyal. Ilyenkor egy nagyon szép levélben megírom nekik, hogy kapják be.
Ez a helyzet viszont most más volt. Ez az életünkbe is kerülhetett, ahogy ki tudja, nem talált-e el valakit az átok az üzletben. Az biztos, hogy Elliot jól van, lenézek rá, és gyorsan felmérem a helyzetet, de biztos vagyok benne, hogy ő rendben van. Amonért kiáltok. Nem hiszem, hogy őt bántotta volna, viszont ő lesz az, aki szemmel tudja majd tartani észrevétlenül, és nem mellesleg azért szeretném tudni, hogy jól van.
Ellépek Elliot mellől és igyekszem felmérni a helyzetet, a károkat és a személyi sérüléseket. Szükség lesz medimágusra, ezért el is küldöm a Mungóba a patrónusomat. Mielőtt azonban bármi komolyabbat tehettem volna, addigra megint a fal mellett kötök ki. Ezzel éppen sikerül elkerülnöm a következő átkot. Hálásan nézek Elliotra, viszont innentől kezdve már nem kérdés, hogy nem csak véletlenül jött felénk az első találat. Ránk vadásznak.
- Ez nem jó… zöldszem, ha beállsz az ablak elé, célpont leszel!
Mire válaszolhatnék, addigra hoppanálunk az egyik közeli sikátorba. Pont abban a pillanatban, mikor Amon elérne minket. Morgok is egy adagot, mikor megérkezünk a helyünkre, és ezen még az sem segít, hogy Elliot magához hívja őt.
- Gabe, ez le akar vadászni…
- Állok elébe. Nem fogok elmenekülni, csak annyira, hogy ne itt a zsúfolt téren kelljen megütköznöm vele.
Tekintetemmel keresem Amon nyomát, lassan meg kéne már érkeznie. Hol a fenében van? Közben érzem, hogy Elliotban valami megváltozik, ezért magamhoz ölelem. Meg kell nyugtatnom, mert ettől még nem lesz se neki se nekünk jobb. Ha pánikba esünk, akkor akár itt helyben fel is adhatjuk. Így viszont teljesen más a helyzet, amivel szembe találom magam. Nem állhatok elé csak úgy, főleg úgy nem, hogy nem tudom mire számíthatok. Nem mintha ez valaha számított volna.
- Talán szét kéne válnunk. Elcsalom. Ti meg megjenetek el a közelből. Nem ez az első ilyen… megoldom…
- Te tök hülye vagy? Komolyan azt hiszed, hogy hagylak egyedül megküzdeni vele, akárki is küldte. Egyáltalán, miből gondolod, hogy téged akar?
Mivel még mindig nem emlékszem mindenre a múltamból, miért ne lehetne, hogy én vagyok a célpont? Szerintem van elég exhalálfaló és gonosztevő, akiknek keresztbe tettem.
- Amon, lábra! – kiadom a parancsot, amit ő végre is hajt. - Együtt hoppanálunk el innen egy biztos helyre. Nem mondom meg hova megyünk, nem találhat ránk. A világ túl nagy hozzá.
Megfogom Elliotot mielőtt még bármit is mondhatna, és el is tűnünk a sikátorból. Pont időben, mert látok egy árnyat elsuhanni a sikátor bejáratánál. Talán ő volt az, talán nem, nem tudom. Akárhogy is, talán a célállomáson biztonságban leszünk.
Végül a Menlo kastélynál kötünk ki, ami Galwaytől északra van egy erdő közepén, egy folyó partján. Ha valamilyen csoda folytán mégis ránk találna itt ez az alak, akkor itt szembe tudunk szállni vele, most még turisták sincsenek itt, mint a nyár egy részében.
-  Itt biztonságban leszünk.
Elengedem őt, és a biztonság kedvéért azért körbenézek és egy Homenum Revelionak köszönhetően megbizonyosodok róla, hogy egyelőre tényleg nincs itt más rajtunk kívül. Leveszem a kabátom, és a patak partjára terítem, hogy mégse a hideg fűbe üljünk.
- Talán Menedékbe kellene mennünk, ott nem találna ránk.
De mégis meddig? Meddig kéne ott lennünk?

Folytatás...

A helyszín szabad.

[Megváltásra várva]

TO; Elliot


2003. április 10.
Megváltásra várva

Azt hiszem, az irodai munka miatt kezdek megőrülni. Biztos vagyok benne, hogy rémeket látok már ott is, ahol nincs is semmi. Igazából még Macmillanre se foghatom rá, az egész az én hibám. Ha leszarom mit akar Elliot és tényleg tartom magam ahhoz, amire az életem is feltettem, többször is, akkor most semmi bajom nem lenne. Így viszont…
A Mágus téren állok a szökőkút mellett. A ruhaboltot már régen felújították, mintha nem is történt volna semmi. Egy hónapja pedig a tetves életünkért futottunk. A férfiról pedig azóta se tudtam meg semmit, és az ő aktáját, amiről beszéltem a meghallgatáson még mindig nem adtam át senkinek. Azt az aktát, amit hivatalosan megsemmisítettem, de a másolat otthon van az irodámban, és amiben minden benne van, amit eddig sikerült összeszednem Elliottal és a Rowle-kal kapcsolatban.
Végül is nem lenne teljes hazugság, ha azt mondanám, hogy az az akta nincs nálam, hiszen Elliot is látta, hogy megsemmisítettem. Nem, szerintem ezt már nem tudnám elhitetni benn senkivel. Mióta nem megyek terepre azóta úgyis kicsit megcsappant a tekintélyem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ettől még lenéznének, de már nem is tartanak annyira tőlem, mint eddig. Vagyis, nem jönnek kérdezősködni és talán már nem vagyok a példaképük. Na nem mintha annyira zavarna, legalább nyugton hagynak továbbra is.
De visszatérve a jelenlegi helyzetre. Azt hiszem, valamilyen csodában reménykedem, mert az elmúlt egy hónap több szempontból is egy pokol volt, és ez meg is látszik rajtam. Kialvatlan vagyok, a ruháim is gyűröttek, hiába próbálok meg úgy tenni, mintha minden rendben lenne, egyértelmű, hogy nincs.
Lenézek a mellettem lévő Agielre. Gondolatban felteszem neki a kérdést, amit már talán korábban kellett volna, abba kéne hagyni az aurorkodást és másba kezdeni? Persze, a kutya kicsit oldalra billenti a fejét és kérdőn néz rám, de ennél több nem történik. Nem hasad meg a világ és nem kapom meg a választ az univerzumtól. Ellenben Agiel megindul és eltűnik a körülöttem sétálgató emberek lába között.
Megfordulok, hogy megkeressem a tekintetemmel, de sokra nem megyek vele. Furcsállom, mert ilyet egyik kutya se csinált korábban, és az új jövevény már jólnevelt annyira, hogy ne vigye bele a rosszba a dobermannokat.
- Agiel! - kiáltok utána, majd abba az irányba megyek, amerre láttam eltűnni.
Nem sokkal később meghallom izgatott csaholását, ahogy a tömeg szétválik azt is meglátom miért. Nos, van, aki nem csak nekem hiányzik.
- Elliot! – lépek hozzá és bár megszólítom, és bár ebben a pillanatban reménykedtem egy ideje, most mintha egy cseppet sem örülnék neki.
Az eszem azt súgja, hagyjam faképnél, mert az egész helyzet, amibe keveredtem miatta van, de a szívem nem hagyja ezt. Szóval csak állok ott a kék kabátomban és várok…

◂megváltásra várva▸

2003. április 10.

◃g a b r i e l▹

no blood for you
will ever be enough

style: style of you ║ zene: skugge

Csendesen bámultam az utca csillogó macskaköveit, ahogy ácsorogtam az egyik üzlet előtt. Jó ideje ácsorogtam ott csak úgy… mintha most is éppen kirabolni akarnék valakit. Valójában csak rá akartam venni magam, hogy besétáljak az egyik kávézóba, hogy vigyek haza egy kis süteményt. Nem volt kedvem, mert a Dolce Vita Café volt az, ahol legutóbb bőgtem azért, mert Foresttel szétmentünk… arról nem is beszélve, hogy egy vadidegen nőnek. Lehetne valami ennél is kellemetlenebb? Én nem tudtam elképzelni.
Csak azért volt kellemetlen az ácsorgás, mert a délutáni kávézásunkhoz engem kért meg Erica és Benjamin, hogy hozzak sütit. Amikor kimondták a hely nevét, bele sem gondoltam. Csak az érdekelt, hogy finom, csoki öntetes süteményt ehetek, ami állítólag itt a legjobb. Megköszörültem a torkomat és éppen rávettem volna magam, hogy meginduljak, mikor egy hatalmas fehér folt vetett rám magát. A hátam visszaütközött az épület falának. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, egy kutya az… Agiel az és éppen ezerrel nyalogatja a nyakamt és az államat, hogy végre elérje az arcomat.
– Agiel! – érkezett a kutyához tartozó öblös hang és hozzá a megtermett alak. Nem. Nem akartam találkozni Miltonnal a legutóbbi viselkedése után. Éppen elég volt nekem, hogy a letartóztatásommal fenyegetett és még azt is megkérdőjelezte, miért tettem, azt amit. Nem volt joga hozzá. Az ő seggét védtem. Talán nem vette észre, hogy fontos és hogy az egész hülyeség miatta történt. A legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha ezek után kihagyom az életemből, de úgy tűnt, esélyem sem volt rá. Ha nem is akartam, hát belebotlottam Európa egyik legnagyobb városában is, akármilyen keveset is mászkálok ki a lakásból.
– Elliot! – érkezett a felismerés, ahogy Agiel leszállt rólam és megtudtam törölni az arcomat a felsőm ujjával. Elég nyálas voltam már a mai napra, csak a sütit akartam… ehelyett ott álltam és úgy pislogtam fel Gabriel Miltonra, mintha egy ijedt kisfiú volnék. Mindig kihozta belőlem azt a fene nagy férfiasságával… de most haragudtam rá. Már nem volt a párom, nem volt az élettársam, sem a jegyesem. Minden azt súgta bennem, hogy addig hagyjam ott, amíg nem késő és bosszant fel újra.
– Szia… – köszöntem, mert csak állt ott és figyelt.
Persze még mindig nem löktem el magam a faltól, pedig az lett volna a helyes döntés. Nem kellett volna egymást bámulnunk, mint két hülye… de mégsem mozdultam. Csak simultam a falhoz és vártam, hogy most majd mond valamit. Szinte vártam, hogy lecsesszen még egyszer, amiért örökre pontot akartam tenni az élete megmentésének ügyére.
– Látom kutyát sétáltatsz… – állapítottam meg nagy okosan és Agielre pillantottam. Persze várta a simit, úgyhogy odanyúltam és megpaskoltam a feje búbját egy kicsit. – Nyugi, eltűnök. Úgyis sütiért jöttem csak. – Böktem a fejemmel a kávézó felé, majd meg is indultam abba az irányba.

[Megváltásra várva]

TO; Elliot


2003. április 10.
Megváltásra várva

Ha lehetne, még annál is jobban lekorholnám magam, mint amennyire már megtettem. Miért pont erre a helyre kellett jönnöm? Milyen csodát várhattam attól, ami majd itt történik. Persze, nem mondom, hogy nem történhet meg, de ahhoz két fő is kell, és még nem tudom fel vagyok-e készülve egy találkozásra vele. Tudom, minél tovább húzzuk az időt, minél tovább kerüljük egymást annál biztosabb, hogy nem fogunk kibékülni, és mint ilyen megszakad vele a kapcsolatom… örökre. De az is igaz, hogy az levenne néhány gondot a vállamról és talán az övéről is.
Agiel szökése azonban megszakítja bennem ezt a gondolatmenetet. Utána kell mennem, főleg azért mert egyik kutya sem szokott csak úgy eltűnni, tehát nyomós oka van a tettének. Hogy mennyire nyomós, azt pár pillanattal később meg is tudom. Pont az áll velem szemben, akire vágytam és akire nem ebben a pillanatban. Bassza meg, hogy a fenében tudja kiváltani ezt belőlem? Nem igazán tudok neki mit mondani elsőre.
- Szia! – válaszolok neki, de csak tovább figyelem, ahogy ott áll velem szemben a falnak támaszkodva.
Nem is tudom kínos-e a csend, ami beállt kettőnk között vagy mit kéne gondolnom róla.
- Látom kutyát sétáltatsz…
- Öhm… ja… igen.
Kell egy pillanat, amíg eljut a tudatomig, és bár tudná, hogy sétáltatni nem hoznám be őket a belvárosba, ettől még mindig akadnak kivételek, szóval… hagyjuk. A lényeg, hogy itt vagyunk.
- Nyugi, eltűnök. Úgyis sütiért jöttem csak.
- Ne… még ne…
Oké, ha már maradásra bírtam, akkor muszáj lesz megszólalnom. Csak mondjak ki valamit, aztán majd alakul, ahogy alakul. Ha más nem, akkor legyen a legkézenfekvőbb, ami miatt egyébként is fel kellett volna keresnem.
- Nálad van még a nyomkövetős eszköz, amivel megtaláltak? Be kell vinnem a parancsnokságra és a helyszínen nem találtuk meg.
Egyelőre nem akarom beavatni abba a néhány dologba, ami azóta történt velem, mióta otthagyott a tó partján egy hullával. Persze, nem húzhatom sokáig sem, egy idő után vagy saját magától rájön vagy be fogom vallani neki, de nem most. Talán még magára venni a saját ostobaságomat.
- Ha akarod, akkor cserébe meghívlak egy sütire.
Vagy akármi másra, amit csak akar. Nem mintha egy sütivel meg lehetne venni azt a valamit, ha nagy szellemi értéket képvisel. Bár, most már talán úgyis mindegy.

◂megváltásra várva▸

2003. április 10.

◃g a b r i e l▹

no blood for you
will ever be enough

style: style of you ║ zene: skugge

Nem sok kellemetlenebb helyzetet tudtam elképzelni ennél. Úgy álltam ott a fal mellett, mint egy büntetésből odaállított kisgyerek. Én tényleg csak menekülni akartam, hogy ne kelljen Gabe átható zöld szemeibe néznem. Már így is elég szörnyű volt ez az egész. Szóval már löktem is volna el magam a faltól, hogy megkerülve őt és a kutyáját, betérjek a kávézóba, ahonnan el kellett hoznom a kávézáshoz szükséges süteményt hozni. Hirtelen az sem érdekelt annyira, hogy tavaly előtt itt bőgtem szánalmasra magam a hatalmas és megismételhetetlen Nat Forest plakátjától.
- Ne… még ne…
Gabe szavaira megtorpantam és kissé ijedten bámultam rá. Valahogy azt vártam, hogy letartóztat, amiért nem fogadtam neki szót legutóbb. Igen. Megöltem valakit a szeme láttára... és bár az ő védelme érdekében tettem, mégis úgy gondoltam, nem érdekli különösebben. A bűn az bűn, ő pedig auror volt.
- Nálad van még a nyomkövetős eszköz, amivel megtaláltak? Be kell vinnem a parancsnokságra és a helyszínen nem találtuk meg. - A válasz eléggé sokára érkezett, ráadásul nem értettem, mire gondol. Tudta nagyon jól, hogy képtelenek voltunk beazonosítani, mi volt a nyomkövető és mindent szétszórtam a helyszínen, amit csak viseltem. Hiszen látta.
Egyelőre válasz helyett egy kérdő pillantást kaptam.
- Ha akarod, akkor cserébe meghívlak egy sütire.
- Lényegében mit akarsz tőlem...? - kérdeztem értetlenül és pontosan olyan bizalmatlanul pislogtam rá, ahogy megérdemelte. Nem hittem volna, hogy valaha eljön a pillanat, mikor tényleg nem bízhatok meg benne... de itt volt. Megfenyegetett sokszor, hogy bezár az Azkabanba, de most még képes is lett volna rá. Láttam a csillogást a szemében ott a romnál.
- Kell protektor? - folytattam újabb kérdéssel.
A tekintetem a kávézó felé vándorolt. Igazából ettem volna egy sütit, de borzalmasan féltem Gabe-től elfogadni azt. Rengeteg féle forgatókönyv sietett át az elmémen: megetet, elkábít, bevisz; leülünk és rám hívja a barátait, akik távolról figyelnek.
- Megennék egy csokis muffint... - dünnyögtem végül, ahogy Agiel az ujjaim alá nyomta a fejét. Óvatosan vakargattam meg a vékony fehér bundát, ő pedig még a szemét is behunyta, annyira élvezte. Furcsa érzés volt, hogy valaha együtt éltem a dobermannal és a gazdájával. Az egész csak egy távol álomképnek tűnt, mintha meg sem történt volna. Talán ezért is éreztem magam annyira kínosan... a közöttünk lévő vívódás és ragaszkodás olyan volt, mintha egyre jobban fakult volna. Nem éreztem többé Gabe szenvedélyét. Olyan volt, mintha arcolna velem, pedig én végig vele voltam.

[Megváltásra várva]

TO; Elliot


2003. április 10.
Megváltásra várva
16+

Nem tudom hogyan érzi magát egy szende szűz, de akár az így is lehet, ahogy itt állok előtte. Ráadásul, ahogy közli, hogy nem marad sokáig megnyugodhatok, rájövök, hogy ez sokkal rosszabb hír, mint itt állni némán egymással szembe. Mert tudni kell, hogy mikor kell hallgatni, és bizonyos esetekben még jól is jöhet, ha hallgat valaki, de azért van az a pont, amikor már inkább kínos, mint megmentő.
Hogy ne legyen annál kínosabb a helyzet, mint amilyen, inkább gyorsan elárulom, hogy mivel tudna egy kicsit segíteni a helyzetemen, ha már így összefutottunk. Persze, látom, hogy kérdőn néz rám, mintha nem is értené, hogy mit akarok tőle. Megértem, azért ez így kicsit lehet furcsa kérdés, de akkor is, valahogy meg kellett szüntetnem a némaságot.
- Lényegében mit akarsz tőlem…?
Nagyon sokféle módon tudnék válaszolni erre a kérdésre. Egyszerűen nincs olyan pontja az életemnek, amelyben ne szerepelne, és amelyben nem okozna kielégítést a számomra. Néha csak annyi is elég lenne, ha nem szólalna meg többször, mint akár most is.
- Kell protektor?
Kérdőn nézek rá. Igazából, ha felhívná az apját, hogy megvédje, akkor elég sok dologban megkönnyítené az életem, és talán a sajátját is, de egyelőre nem akarom leleplezni ezt a vonalat. Még egyébként sem döntöttem a továbbiakról, de tudom, hogy ha esetleg neki akarok menni ténylegesen a Rowle családnak, akkor szükségem lesz Macmillan támogatására.
- Nem, nem kell protektor.
Nyögöm ki végül, majd inkább a kávézó felé nézek, de egyelőre nem indulok be oda. Nem hiszem, hogy ott kéne megbeszélnünk az első kérdésére adott válaszom. Valahogy sejtem, hogy mi lesz a válasza, igazából mindig is sejtettem, hogy mi lesz a fogadtatás a részéről, csak eddig nem mertem szembenézni vele. Reménykedtem, de mikor ott vagyok, hogy tényleg be kéne avatnom, akkor úgy érzem, megfutamodom.
- Mindjárt veszek neked egy muffint, csak most hallgass végig, kérlek.
Keresem a tekintetét, arra vagyok kíváncsi mennyi mindent mondhatok el neki. Aztán végül mégis úgy döntök, hogy belefogok, nem döntöm el előre, majd legfeljebb nem fejezem be.
- Jelentést kellett írnom a kastélynál történekről, de Macmillan átlátott a helyzeten így, hogy kihagytalak téged. Tudja, hogy rejtegetlek, és bár arra még senki sem jött rá, hogy letöröltem a nyomaidat a késről, nem tudom meddig mehet ez így tovább. A nyomkövető is azért kell, hogy valamivel kicsit le tudjam csitítani a kedélyeket. Tudom, hogy ott nem találtuk meg, de nem tudom, közben rájöttél-e, mi volt az.
Nem akarom egyszerre rázúdítani a helyzetet, egyelőre hagyok neki időt, amíg megemészti azt, amit hallott tőlem.
- Fel kell mutatnom valamit, mert jelenleg egy hajszál választ el a felfüggesztéstől vagy a kirúgástól. Terepre már így se mehetek és az összes ügyről leállított, ami hozzám tartozott.
Szerintem Elliotról még mindig nem tudnak, de ha esetleg valaki megfigyel azzal kapcsolatban mit csinálok szabadidőmben és kivel találkozok, akkor még ez a beszélgetés is lehet bajos. Ha valaki átnézi az aktákat vagy kicsit jobban beletúr az oroszországi incidens előtti nyomozásaimba, akkor lehet ez is feltűnő.
- Nézd, jelenleg nem tudom melyik lenne a jobb. Nem találkozni egy ideig, hogy biztonságban legyél, és ne terelődjön rád semmiféle gyanú vagy belevágni egy harcba az apád ellen, hogy örökre le legyen zárva. Macmillan kihúzta belőlem, hogy egy aranyvérű család után nyomoztam.
Nem hiszem, hogy megbocsátja nekem valaha, hogy ez az infó kikerült, de bassza meg, még mindig az ő seggét akarom menteni, amennyire csak lehet, és ehhez néha áldozatot kell hozni. Egy kisebb galibát könnyen el lehet fedni egy nagyobb eset nyomaival. Legalábbis remélem egy időre bejön ez a terv, de így, hogy le vagyok állítva, nem tudom tényleg be fog-e vállni.

◂megváltásra várva▸

2003. április 10.

◃g a b r i e l▹

no blood for you
will ever be enough

style: style of you ║ zene: skugge

Csendes nyugalommal figyeltem Gabrielt és a kutyáját. Ez az egész közöttünk annyira átalakult. Valójában talán jobb is volt, hogy nem házasodtunk meg. Nem tudott kibújni az aurorszerepből, ami annyira meghatározta az életét… én pedig nem bírtam az ilyen fajta túlzottan is erős kötődéseket, főleg nem valamiféle szerv felé, ami aztán egészen a nyakamra nőtt.
– Nem, nem kell protektor. – Felelte végül, bár erre nem számítottam. Azt gondoltam, hogy majd most előveszi megint a keménykedős énjét, kihallgat vagy megpróbál letartóztatni, csakhogy megnyugodjon a lelkiismerete, amiért egy veszélyes alakkal kevesebb van a világban.
– Mindjárt veszek neked egy muffint, csak most hallgass végig, kérlek.
Nagyot sóhajtva pillantottam a kis kávézó bejárata felé. Inkább ültem volna odabent az édes illatban, semmint hogy itt hallgassam Gabriel szigorú, szürke szavait, hogy aztán megint mérges legyek rá. A végén persze úgyis elrohantam volna, így az eredmény nem tűnt kecsegtetőnek. Semmiféle édességgel nem jutalmaztak volna meg.
– Fogd rövidre. – Közöltem, nem mozdultam el a fal közeléből… de ez volt az első olyan alkalom, hogy megbántam, nem loptam el egy cigarettát Aidentől. Úgy éreztem, kéne valami, ami megnyugtat, mert Milton rendszerint tökéletesen tudta, mivel bosszantson fel. Már nem szeretett, ezért makacs összevérré változott, ahelyett, hogy rendesen együtt tudtunk volna működni.
– Jelentést kellett írnom a kastélynál történekről, de Macmillan átlátott a helyzeten így, hogy kihagytalak téged. Tudja, hogy rejtegetlek, és bár arra még senki sem jött rá, hogy letöröltem a nyomaidat a késről, nem tudom meddig mehet ez így tovább. A nyomkövető is azért kell, hogy valamivel kicsit le tudjam csitítani a kedélyeket. Tudom, hogy ott nem találtuk meg, de nem tudom, közben rájöttél-e, mi volt az. – Azonnal lesütöttem a szememet. Éreztem, hogy elszakad bennem valami, amiért megint idióta barom volt, ahelyett, hogy végig gondolta volna, amit tesz. Mindkettőnk életével játszik.
– el kell mutatnom valamit, mert jelenleg egy hajszál választ el a felfüggesztéstől vagy a kirúgástól. Terepre már így se mehetek és az összes ügyről leállított, ami hozzám tartozott.
Meg sem lepett. A tekintetem olyan fagyossá vált, hogy érezhette, ebből nem jöhet ki jól. Nem fogom kihúzni a szarból, amire egyébként időben figyelmeztettem. Számára csak szórakozás volt minden szó, amit levetett arra a papírra… a francokat akart engem valaha megvédeni, akkor nem is csinált volna ilyen hülyeséget.
– Nézd, jelenleg nem tudom melyik lenne a jobb. Nem találkozni egy ideig, hogy biztonságban legyél, és ne terelődjön rád semmiféle gyanú vagy belevágni egy harcba az apád ellen, hogy örökre le legyen zárva. Macmillan kihúzta belőlem, hogy egy aranyvérű család után nyomoztam.
Csak megráztam a fejemet, majd ahelyett, hogy ordítani kezdtem volna vele, kínomban csak felnevettem, jó gúnyosan.
– És persze, annak ellenér, hogy szóltam előre, ne csináld, te mégis megtetted és most azt várod, hogy én húzzalak ki a szarból, amibe magadat keverted. – Sóhajtottam fel és végig túrtam a hajamon, majd benyúltam a zsebébe. Kivettem belőle a doboz cigarettát, hogy egy szálat a számba tuszkoljak és a pálcámmal meggyújtsam. A többit visszadugtam a zsebébe.
– Sajnálom, Gabe, de elfogyott a türelmem és nem tudok neked segíteni… na nem, mintha akarnék… – Tettem hozzá és az arcába fújtam a füstöt. – Baszd meg a muffinodat. – Folytattam dühösen és hátat fordítottam neki.

[Megváltásra várva]

TO; Elliot


2003. április 10.
Megváltásra várva

Rossz ötlet volt idejönni. Nem kellett volna, és ezzel most már tisztában vagyok. Megváltást akartam, nem is tudom kitől. Talán leginkább saját magamtól. Akartam Elliottal találkozni, hogy átbeszéljük mi történt, de azt hiszem, még nem igazán álltam készen rá. Most már igazából nem számít, itt áll előttem, szóval muszáj lesz valamit tennem az ügy holtpontról való elmozdítása miatt.
Ahogy kéri, rövidre is fogom. Csak a száraz tényeket közlöm vele, ami talán baj, de hozzá vagyok szokva, hogy ennél többet nem nagyon kell senkinek sem az orrára kötni. A főparancsnokságon senki sem kíváncsi arra, hogy kivel és mennyit érzelgősködtem vagy milyen indittatásból hagytam szó nélkül valamit, vagy a pofont, akármit. Ezt Elliottal mindig elrontom. Talán most még sikerül változtatnom rajta valamennyire. Legalább egy kicsit.
Látom rajta, hogy minél többet mondok annál inkább nem tetszik neki, amit hall. Most már mindegy, nem fogok visszafordulni vagy hazugsággal befejezni.
- És persze, annak ellenér, hogy szóltam előre, ne csináld, te mégis megtetted és most azt várod, hogy én húzzalak ki a szarból, amibe magadat keverted.
- Kurvára nem azt várom, hogy húzzál ki a szarból. Pontosan látom, hogy hol léptem bele ebbe a zűrbe, ahol most tartok.
Nem teszek semmit azellen, hogy ki tudja venni a cigit a zsebemből. Igazából most nekem is szükségem lenne egy szálra, de egyelőre nem gyújtok rá. Úgy érzem, még kellene valamit mondanom. Persze, drámázhatnék, hogy ki mit kért, és ki mit nem teljesített belőle, vagy mentegetőzhetnék, kereshetnék kifogásokat, de jelenleg úgy látom a legjobbnak, ha ezeknek nem teszek eleget.
- Sajnálom, Gabe, de elfogyott a türelmem és nem tudok neked segíteni… na nem, mintha akarnék… Baszd meg a muffinodat.
Leforrázva állok ott Elliot előtt. Igazából nem is tudom eldönteni, hogy hirtelen mit csináljak. Tudom, hogy lassan ideje lesz megszólalnom. És nem a muffin miatt.
- Nem is kell a segítséged, majd megoldom egyedül.
Majd valahogy kitalálom hogyan, és B tervem már van is, régen megfogalmazódott bennem, de egyelőre nem akarok azzal foglalkozni. Egy ideig nézem a tarkóját, majd megragadom a karját és visszafordítom magam felé, ha ellenáll, akkor nem erőszakoskodok.
- Azért remélem átgondolod még a mostani szavaid.
Nem tudom mit mondhatnék neki. Félek, hogy most olyan vékony jégen táncolgatok, hogyha egy rossz szót is szólok, akkor soha többé nem fogom látni majd. Azt pedig nem akarom. Tehát jelenleg azért még úgy állunk, hogy az a megváltás el fog maradni. Vagy ki tudja, nem olyan formában fog érkezni, ahogy arra számítottam.