Dolce Vita Café

[Káosz a fejben, gondolatok Rendben]

Káosz a fejben, gondolatok Rendben


outfit

2002. szeptember 05.

To: Elliot O'Mara

Elliot nem igazán részletezte, mi is történt azon a csillagleső fesztiválon. Viszont, amikor könnyedén bejelentette, hogy megölt egy halálfalót, egyszerűen nem tudtam nem megdöbbenni. Nem ítéltem el, bizonyára én is megtettem volna, ha egy barátom vagy családtagom veszélyben van. Ki tudja, hogy nem öltem-e meg valakit a roxforti csatában? Mégis... Olyan furcsa volt belegondolni, hogy Elliot egy bicskával leszúr valakit. Akkor inkább valami elegáns átokra gondoltam volna, vagy ilyesmire.
Megköszörültem a torkomat, és ránéztem. Azt akartam, hogy érezze, ettől nem változott meg közöttünk semmi. Elfogadtam úgy és olyannak, amilyen, tudtam, hogy Elliot jó ember. Ezt már elégszer bebizonyította azalatt a röpke egy év alatt, amióta ismertem.
-Biztos vagyok benne, hogy alapos indokkal cselekedtél. És különben is, nekem úgy tűnik, ezek az alakok nem zavartatják magukat, ha támadni kell. Elliot, szeretném, ha tudnád, hogy nem ítéllek el ezért. Én is ott voltam a roxforti csatában, tudom, milyen egy harci helyzetben lenni.
Kirázott a hideg, amikor arra a harcra gondoltam. Annyi ismerőst veszítettünk el, annyi kezdődő élet veszett kárba. Szomorúan gondoltam vissza a roxforti csatára, de büszkén vállaltam, hogy ott voltam.
Szerencsére Elliot hamar áttért a lényegre, a Roxfortban szerveződő ellenállásra. Izgalmasan hangzott, felkeltette az érdeklődésemet.
-Ez érdekesen hangzik. Ott leszek. - bólintottam megerősítésképpen. - Viszont... nem tudom, mennyire bölcs dolog tinédzser diákokat harcra buzdítani. A Roxfortban nem túl alapos a harci kiképzés, nem igazán foglalkoznak a támadó varázslatokkal. Először talán fel kellene mérni, mit is szeretnének pontosan. Feltételezem a többségük még diák. Nem várhatjuk el tőlük, hogy vásárra vigyék a bőrüket. És én sem igazán szeretnék komolyabb harcba keveredni. Mégis, hogy gondoltad, mit kellene csinálni? - érdeklődtem Elliottól.
Jó lett volna többet tudni erről a Rendről. Annyira váratlan helyeken tűntek fel, és teljesen véletlenszerűen, hogy nehéz volt lekövetni, mikor, mi is történik velük kapcsolatban. Vajon voltak beépített embereik a Minisztériumban? Vagy a háttérben szerveződtek csak? Talán először kémkedni kellene utánuk, csak azután lehetne valami komolyabb műveletet kitalálni. És különben is, az egész nagyban függött a találkozón megjelenők létszámától.
Bizonytalan voltam az ellenállást illetően, de egy próbát megért. Az esélyt mindenképpen meg kellett adnunk egyáltalán a lehetőségnek, hogy elinduljon valami. És majd meglátjuk, mi lesz belőle.
Gondterhelt sóhajjal kortyoltam bele a kávémba, és azon járt az eszem, amit Elliot mondott. El akarta pusztítani őket. Ez annyira kemény dolog. Nekem már bőven elég lett volna az is, hogy börtönbe kerüljenek. Vagy megkapják a méltó büntetésüket, legyen az akármi...
-Te tudsz bármi konkrétat erről a Rendről? Egyáltalán mit akarnak? Nekem még ezt sem sikerült leszűrnöm a támadásaikból...

◂ chaos in mind ▸

2002. szeptember 5.

◃s e r e n a ▹

a child who lost everything
sits ont he doorstep of a house
that is no longer there

style: coffee time ║ zene: piano

Kicsit furcsán éreztem magamat, hogy egy kávézó közepén, ahol elvileg az ember társasági életet él, vagy éppen lazítani próbál fel kellett idéznem a Csillagleső Fesztiválon történeket. Akkor még velem élt Avery és az ő védelmében támadtam rá arra a csuklyásra, akit megöltem a bicskámmal. Akkoriban nagyon mérges voltam, hogy nem adták vissza az aurorok a fegyveremet, de Gabrielnek köszönhetően az ezüstös kis tárgy visszakerült a birtokomba. Aztán persze tovább is adtam rajta.
– Biztos vagyok benne, hogy alapos indokkal cselekedtél. És különben is, nekem úgy tűnik, ezek az alakok nem zavartatják magukat, ha támadni kell. Elliot, szeretném, ha tudnád, hogy nem ítéllek el ezért. Én is ott voltam a roxforti csatában, tudom, milyen egy harci helyzetben lenni. – Magyarázta Serena. Hát igen, én nem voltam Angliában a varázslóháború alatt, nem voltam kifejezetten közel sem, így csak utólag tudtam meg, hogy mi történt. Az én családom is ráment, az enyémet is megtörték a támadások, az a sok fájdalom, amit a halálfalók tettek a sárvérűekkel.
– Teljesen mindegy, Serena, hogy az ember miért öl. Lehet rá jó ok, de a gyilkosság akkor is csak gyilkosság… – suttogtam. Igazából nem akartam beavatni, milyen volt az életem, hogy kikért vettem el mások életét. Sokszor tudtam, hogy hibáztam, mégsem csináltam volna vissza. Nem tehettem volna meg, hogy azokat védjem, akiket akartam.
– Ez érdekesen hangzik. Ott leszek. – mondta aztán, mikor szóba hoztam Merel kis társulását. – Viszont... nem tudom, mennyire bölcs dolog tinédzser diákokat harcra buzdítani. A Roxfortban nem túl alapos a harci kiképzés, nem igazán foglalkoznak a támadó varázslatokkal. Először talán fel kellene mérni, mit is szeretnének pontosan. Feltételezem a többségük még diák. Nem várhatjuk el tőlük, hogy vásárra vigyék a bőrüket. És én sem igazán szeretnék komolyabb harcba keveredni. Mégis, hogy gondoltad, mit kellene csinálni?
Valahogy Serenáról úgy éreztem, túlságosan semlegesen kezeli a dolgokat. Ahhoz képest, hogy mennyire megviselték a történtek, nem akart harcolni… hát engem is megviselt. Megviselt az is, hogy Aident bántották, hogy a szemem láttára el tudták volna venni az életét, ha nem vagyunk elég talpraesettek. Nem volt elég csak védekezni, ez már régen nem az az állapot volt… és ha megint háború lesz? Megvárjuk, míg százakat ölnek meg megint, mielőtt összefogunk? Nem akartam azt átélni, amiben anyám meghalt. Nem akartam, hogy az öcsém és a nevelőapám megint elölről kezdjék. Nem érdemelték ezt… én sem érdemeltem, hogy megzavarják a nyugalmamat.
– Szerintem el kell őket tiporni, mielőtt komolyabban bántanának minket. – Vontam vállat, habár ez az eddig elhangzottak alapján is éppen elég egyértelmű lehetett számára. Én nem pártoltam ezt a társaságot, ezért is lepett meg a kérdése… mégis mit tudnék róluk? Én is csak egy átlag ember voltam, aki az újságot olvasta vagy aki jelen volt, mikor a csuklyások lecsaptak.
– Azt, amit te. A Prófétát olvasom, ám jövőbe sajnos nem látok… – dünnyögtem kicsit zavartan. Egészen úgy hangzott a kérdés, mintha valami titkos tudást várna tőlem Serena, ám ezzel nem szolgálhattam. – Veszélyesek. Ez pedig éppen elég ahhoz, hogy fel akarjak lépni ellenük. Nem kell nekünk még egy háború, még az előtt kell legyőzni őket, amíg nem történik komolyabb dolog.

[Káosz a fejben, gondolatok Rendben]

Káosz a fejben, gondolatok Rendben


outfit

2002. szeptember 05.

To: Elliot O'Mara

Próbáltam meggyőzni Elliotot arról, hogy nem igazán érdekel, mit tett a múltban. Az elmúlt kicsit több, mint egy évben eléggé megismertem ahhoz, hogy tudjam róla, hogy jó ember. Még ha nem is pontosan így gondolkodik magáról. De jó barát, valószínűleg még jobb szerető, és mindent beáldozna a családjáért. Talán meg is tette, nemcsak a Csillagleső fesztiválon, hanem máskor is.
- Teljesen mindegy, Serena, hogy az ember miért öl. Lehet rá jó ok, de a gyilkosság akkor is csak gyilkosság… - Én nem teljesen így gondolkodtam erről, mert egy csomó olyan eset lehet, amikor valaki nem szándékosan öl meg valakit. Vagy ha szándékosan is, nem gonoszságból. Vannak alapos indokok... De talán én voltam túl naiv.
Mindenesetre én is kész lennék ölni Teddyért vagy a szüleimért, sőt talán még azokért a csillagászokért is, akik ott élnek velünk az obeszervatóriumban. Hiszen ők a tágabb családom, és tudom, hogy legtöbbjükre bármikor számíthatok.
Aztán rátértünk erre a Roxfortban szervezkedő csoportra. Elliot sem tud még sokat elmondani, de egyértelmű, hogy komoly indulatokat táplál ezek iránt az emberek iránt. Meglepett a hevesség, habár ő már találkozott velük szerencsétlenebb helyzetekben is. Nemcsak olyan szerencsésben, amikor mindenki megúszta, és nem lett senkinek komolyabb baja. Talán ezért nem tudtam komolyan venni ezt a Rendet igazán. Eddig kétszer futottunk össze: tavaly Halloweenkor, aminek aztán semmi következménye nem lett, és most a Foltozott Üstben, ahol eltűnt az a minisztériumi boszorkány, de azóta elő is került, és az amnézián kívül úgy tűnt, komolyabb baja nincs. Persze nem tudhattuk, nem szórtak-e rá maradandó átkot vagy valami komolyabb mentális vagy lelki baja nem lett-e, de egy külső szemlélő számára nem volt semmi baja.
Éppen ezért nekem inkább csak egy magamutogató társaságnak tűnt, még akkor is, ha tudtam róluk, hogy képesek lennének ölni. De valahogy, amíg ennek nem láttam konkrét jelét, nem tudtam elhinni, hogy végül tényleg valakinek a halálát okoznák. És talán megint én voltam a naiv.
-Én előbb meghallgatnám a terveket, és csak utána nyilatkoznék. Nem tudom, hány felnőtt varázsló és boszorkány lesz ott, de attól tartok ez inkább valami újabb Dumbledore serege lesz. Akik nagyon bőszen küzdöttek a roxforti csatában, de mégis csak gyerekek voltak... Vagyis hát én is az voltam akkor...
-Nem kell nekünk még egy háború, még az előtt kell legyőzni őket, amíg nem történik komolyabb dolog. - mondta Elliot, én meg elgondolkodtam, hogy ha mi megtámadjuk őket, akkor nem azzal indítunk el egy újabb háborút? Én sem akartam egy újabb sötét korszakot. De a Sötét Nagyúr indítékait mindenki világosan látta. De ennek a Rendnek valahogy nincs semmi indítéka. Voldemort egyértelműen kifejtette, mit akar, és az emberek választhattak: a pártját fogják vagy kiállnak ellene. De a Rend nem adott ilyen választási lehetőséget. Ők csak egy szimpla terrorista csoport volt, akiknek senki nem értette a motivációját. Ez pedig rettenetesen zavaró volt.
Mindenesetre láttam, hogy Elliotnak elege volt a témából. Így inkább visszatereltem a szót az esküvőjükre, a nászútra, és arra, hogyan vannak most Aidennel. Egy ideig még elbeszélgettünk, elmeséltem neki, hogy úgy tűnik, tovább tudtam lépni Cherubról, és most éppen egy roxforti tanárral járok.
Szóval csak csevegtünk, és megegyeztünk, hogy a Szellemszálláson találkozunk majd.

Köszönöm a játékot!

[FIGYELEM!A helyszín bekerült a sötét zónába, így jelenleg megközelíthetetlen.]

FIGYELEM!
A helyszín bekerült a sötét zónába, így jelenleg megközelíthetetlen.