Anchante Mademoiselle

Best day ever
2002. október 17.

Kérdezte valamelyik gyerek egy másik házból, hazamegyek-e a szünetre, én meg, nem látszott ugyan, de nehéz kérdés volt, úgyhogy majdnem bambán pislogtam vissza. De csak majdnem.
– Közöd?
Jó, hát nem kedves válasz, de ezt minden kérdésre csípőből el lehet sütni, amire hirtelen nem tudnám a választ, szóval sajnos ez jött. Inkább, mint hogy gügyén bámuljak. Inkább nem kedves leszek, mint bamba. Aztán amíg a másik értetlenül meredt rám, én meg felsőbbségesen farkasszemeztem vele, magamban átgondoltam, miért is kellett ezt mondanom.
Főleg azért, mert a korábbi értelemben vett “haza” már nem igazán volt haza. Nem is oda mentem, Camden mélyére, bár az is napirendi ponton volt, hogy azért meglátogassam Mayát. De most Elliotékhoz mentem. És alig vártam. Hiába csak egy pár hetet töltöttem el náluk… A Hamutartóban tényleg, tök jó volt. Nem csak azért, mert volt kaja, meg tiszta víz, meg ki lehetett menni játszani a kertbe anélkül, hogy megpróbáltak volna ellopni… Bár az se volt rossz. De volt valami furcsa, ezeken túlmutató biztonságérzetem, ha ott voltam. Nem tudom, otthonnak nevezzem-e, mert ki tudja, meddig tart, vagy hogyan is van ez az egész, de alig vártam az indulást, hogy ott legyek, a találkozást Elliottal, szóval minek is bonyolítsam?
– Aha. És te?
Huncutul mosolyodtam el, a másik meg megnyugodott, hogy csak poénból voltam tuskó.

*

Jó volt kimenni az utcára, elfogott a szabadság érzése. Nem mintha régebben nem kóricáltam volna a városban, de egyrészt sose éreztem ennyire kockázat nélkülinek, mint most, hogy megbízható felnőttel jöttem, másrészt meg London mágikus részein nyilván akkor még nem jártam. Izgalmasnak ígérkezett felfedezni, és így, hogy Elliot kísért, egészen meg is voltam nyugodva.
– Egy nagyon különleges helyre viszlek.
– Még nem vagyunk ott?
Engem már az a kis eldugott tér is lenyűgözött, ahol most voltunk. Jó, persze a világért nem mutattam volna, hogy ámuldozom, de azért csak körbenéztem a puccos boltok között, legalább a szemem sarkából. Ez jobb helynek tűnt, mint akármelyik pláza, ahol életemben jártam. És még az is lehet, hogy ki is fogjuk fizetni, amit kinézek magamnak.
Somolyogva lépegettem Elliot mellett, és kihúztam magam, hogy úgy csináljak, mint aki pontosan idevaló. A camdeni sikátorok sötétsége belém ivódott már annyira, hogy levetközni sose tudjam, és ha külsőre meg is változom, azt a feketét kipislogni a szememből biztosan nem fogom soha.
Elliot átkarolt, én meg igyekeztem nem meglepődni. Csak lazán…! Olyan kellemes volt így, de még most sem tudtam teljesen megszokni. Pedig az eszem tudta, hogy ez bizonyos családokban tök normális. Szóval hagytam, hogy bekormányozzon a kis utcába, meg azon belül is abba a boltba, amit kívülről meg se néztem igazán, hiába láttam, még mindig azzal foglalkoztam, hogy milyen érzés is, ha az ember felett atyáskodnak.
– Ez az egyik legelőkelőbb varázsló üzlet.
– Cuki.
Csak ennyit böktem ki csendesen, szűkszavúan, de csak azért, hogy ne kezdjek kislányos sikítozásba ott a bolt küszöbén. Még mindig kicsit gyanakvóan álltam a dologhoz, de elrontottam, mert körbe néztem a boltban. Elbűvölt a selymes anyagok hullámzása, a kristálygombok, nemesfémes csatok csillogása, de még a puha, süppedős szőnyeg is, amire ráléphettem. Aztán elbotlott a tekintetem az egyetlen, innen számomra kicsit elütő látványon - egy tükrön, amiben magamra bámulhattam vissza. Egész alakos, csicsás keretes cucc volt, Elliot is ott volt benne, de ő elegáns volt, meg kifinomult, meg minden ilyesmi. Én meg…
Én meg rohadtul kihúztam magam, és megigazítottam az amúgy makulátlanul álló frizurámat, aztán keresztbe fontam a kezeimet.
– Nagyon előkelő hely, tényleg.
Nem tudtam, miért hozott ide Elliot, de voltak sejtéseim, csak a legtöbb kapcsán volt bennem némi hitetlenkedés. Olyan jó dolgom volt náluk, hogy már majdnem elkényeztetett is lehettem volna, de azért az eszem biztonsági okokból kerített egy olyan lehetséges indokot, miszerint mi azért vagyunk itt, hogy vegyünk valamit Elliotnak. Nem volna baj az sem, már azért hálás vagyok, hogy elhozott magával a mágikus világba. Hát még, egy ilyen üzletbe...
Szóval kicsit hagytam kilátszani a lelkesedésem, és rámosolyogtam. Erre elszabadította a fenevadat.
– Bármit válaszhatsz. Muci fizeti.
Ahogy elvigyorodott, és megcsörgette a pénztárcáját, csak kicsalt belőlem egy borzasztó nívótlan, ámuldozós szájtátást. De sebaj, talán nem vette észre nagyon, mert ez a bárgyú pofa hamar fordult lelkesen sátáni somolygásba.
– Jól meggondolta ezt? Túl jó arc ez a Muci, nem?
Színpadias aggodalommal csóváltam meg a fejem, még mindig Elliotot figyelve, egyrészt azért, mert azt kutattam az arcán, hogy nem vicce-e esetleg, másrészt meg azért, mert ha újra az árura nézek, félő, elszabadulok, és azt is elfelejtem, hogy itt van.
– Nézz csak körbe…
– Biztos...? A jó szíve lesz szegény Muci veszte – mondtam, de azért tudtam, hogy Elliot legalább épp annyira benne van ebben, ha nem jobban.
Bár elkezdtem nézelődni, de valahogy még Elliot mellett vitt a lábam. Onnan pislogtam egy bézs színű utazó-talár/kabát szerűségre, ami egészen idézte az idei Burberry kollekció hasonló, őszi darabját, csak egy kis mágikus világ-beütéssel. Már majdnem arra is kanyarodtam, de Elliot felkiáltott.
– Merlinre!
Először azt hittem, látja, mit bűvölök, de ahogy elstartolt mellőlem, rájöttem, hogy csak kiszúrt valamit. Nagyon furcsán örömködött, egy nagyon babás izé felett. Félrebillentett fejjel álltam meg felette, hol a cuccra, hol rá nézve gyanakodón.
– Ez… édi. De nem hiszem, hogy van a méretemben – sajnálkoztam eltúlzottan. Jó, gondolom, hogy nem nekem nézte. Jó ég, remélem nem…
– Kinek lesz kisbabája? - kérdeztem csevegős hangnemben, de hamar megszakított minket a mádám, vagy ki a csuda itt a főnök. Olyan monológot lenyomott, hogy csak lestem. Nagyjából semmit se tudtam franciául, csak azt, hogy oui, meg hogy vulé vukusé moá de egyiket se mondta, szóval Elliotra sandítottam kérdőn. Próbáltam igyekezni, hogy ne tűnjek aggodalmasnak, pedig hát még az is lehet, hogy el akar engem innen küldeni? Csak nincs a homlokomra írva, hogy nem vagyok aranyvérű, vagy mi a szösz ami itt minden másodiknak olyan marha fontos a varázsvilágban. Vagy ezért elküldhetnek innen? Ki tudja...

◂apának lenni…▸

2002. október 17.

◃ l u l u ▹

fine, make me villain

style: for a cold day ║ zene: paint it, black

Egészen különleges volt ez a kapcsolat köztem és Lola között. Volt benne valami szülő-gyerek kötelék, de annál azért tovább mutatott. Inkább mondtam volna magam egy nagyon jó nagytesónak, aki képes érte felelősséget vállalni, de közben barát is inkább. A bizalmasa akartam lenni, akivel megoszthat bárkit, akitől nem kell félnie vagy aki elől nem kell titkolnia semmit. Egyszerűen csak egy támasz akartam lenni, valaki olyan, aki az én szüleim nem tudtak nekem lenni. Talán azért, mert én magam sem hagytam. Lulu talán dacosnak tűnt, túl felnőttesnek, de a nyomomba sem ért rosszalkodásban, ő elvégre még csak a közelében sem volt, hogy kicsapassa magát a Roxfortból – és ha rajtam múlt nem is lesz. Többre kellett vinnie, mint nekem.
–  Cuki. – Jegyezte meg, mikor beléptünk az Anchante Mademoiselle ajtaján. Tipikus kislányos púderszínben úszott minden… de itt-ott egy-egy érdekesebb ruhadarab is felbukkant. Volt bársony, selyem, minden, amit csak kívánhat az ember. Nyilván én nem idejártam vásárolni, de meg akartam mutatni Lulunak azt a világot, amiben én nőttem fel.
– Jól meggondolta ezt? Túl jó arc ez a Muci, nem?
Vállat vontam.
Aiden mindig is túl jó arc volt. Eleinte voltak súrlódásaink, kicsit rajtam vezette le a bánatát, a fájdalmait, a benne dolgozó sötét emlékeket, de ahogy felnőtt és felül kerekedett ezeken minden a helyére kattant. Nem is tudom, hogyan vagy miért lett más ez az egész közöttünk, de már nem akartam megkérdőjelezni, hogy rendben mennek-e a dolgaink. Egyszerűen csak élveztem, hogy többé nem egy sértődős kamaszfiú, aki még egy kapcsolatban is el akarta rejteni az érzéseit… sokkal inkább volt férfi. Készen állt szembe nézni a múltjával, ettől pedig olyan mocskosul szexi lett, mint korábban soha.
Megköszörültem a torkomat, mielőtt esetleg kényelmetlenné válna a nagy álmodozástól a nadrágomat. Arra bíztattam Lulut, hogy nézzen körbe és hozza, ami tetszik neki. Nem is tudom, csak jól esett kényeztetni.
– Biztos...? A jó szíve lesz szegény Muci veszte.
Erre elmosolyodtam. Megnyugtató, hogy legalább egyik lányom kedveli őt. Adával minden annyival nehezebb volt. Számára nem létezett olyan opció, ahol én nem Nathaniel Forest mellett vagyok… csakhogy neki fogalma sem volt, hogy min megyek keresztül vele. Nem értette, hogy mennyiszer bántott – még ha nagyrészt csak szavakkal is.
Már mondani akartam valamit, mikor megpillantottam valamit. Valami elképesztően édeset. Azonnal odasiettem, a kezembe vettem a bársonyos anyagú rugdalózott. Egyszerűen majdnem elolvadtam, amikor a kezembe vettem. Hihetetlen volt, hogy egy olyan apróság lesz hamarosan a karomban, akire az a ruhadarab jó lehet. A szívem hatalmasat dobbant. Egészen a helyzet hatása alá került.
–  Ez… édi. De nem hiszem, hogy van a méretemben – jegyezte meg mellettem Lulu. Nem is vettem észre, hogy ott van. Azt hittem, hogy már a hercegnő ruhák rengetegébe veszett el… hát talán egy kicsit túl hangosan örültem a babaruhának.
– Egy kisbabának néztem. Nem neked, te lüke. – közöltem és magamhoz öleltem a kis ruhát. Imádtam, hogy olyan apró, olyan elképesztően puha… de még mindig nem igazán tudtam elképzelni magam szülőnek. Ráadásul Aiden kislány lesz… Aidené… Még a gondolattól is nyeltem egyet. Akihez semmi közöd nem lesz… A hang kegyetlenül dünnyögte bennem ezt a mondatot. Nem akartam meghallani, de nagyon is beleégett a tudatomba. Éreztem, ahogy megmérgez és a hegek is lüktetni kezdtek a csuklómon. Még is közelebb vontam megint a rugdalózott inkább.
– Kinek lesz kisbabája?
– Öhm, hát az az igazság, hogy… – kezdtem, de akkor jött Mademoiselle Mimi. Apró termete ellenére túlzottan is giccsesen festett. A csuklóján pedig ott díszelgett a híres bársony tűpárna a maga vöröses valójában. Benne egy-egy gombóstű arany feje csillant meg.
– Bonjour, drágáim! – köszöntött nagyon akcentusosat. – ’át nem gyönyörű ez náp?– Kérdezte széles mosollyal és megpaskolta Lulu vállát, ahogy mellénk lépett. – Épp most érkezett meg a legújább kollekciónk kislányok részére! – Folytatta fennhangon és Lulunak az egyik fogas felé mutatott. – És urám? Ön egy kisdednek vásárol? Remek döntés, igazi fránsziá bársony. –  Simított végig a kezemben szorongatott rugdalózóra. – Sáját gyermek?
– Igen, a kislányomnak akarok vásárolni. Még nem született meg, de szépen akarom öltöztetni… – Magyaráztam és közben a tűpárnát bűvöltem a tekintetemmel. Mimi meg már azon fáradozott, hogy valami újabb ruhadarabot vegyen elő. Hát én kinyújtottam a kezem és rámarkoltam a tűpárnára, mire az akkorát sikított, hogy menten vissza is húztam. – Merling valaga! Ez mi volt? – Próbáltam úgy tenni, mintha nekem semmi közöm nem lett volna a dologhoz. – Mármint Merlin hátsója... bocsánat. - böktem oda, mikor elkaptam Mimi rosszalló tekintetét.

Best day ever
2002. október 17.

 

– Egy kisbabának néztem. Nem neked, te lüke.
– Aki mondja! – húztam ki magam fennsőbbségesen, és még a nyelvem is durcásan kinyújtottam, de aztán elvigyorodtam. – Jó, gondoltam.
Néztem, ahogy Elliot elveszik az anyag tapogatásában, meg a kis fodrokban, meg ahogy nyilvánvalóan közéjük képzeli a pici illetőt, akié majd a ruha lesz. Eszembe jutott, vajon nem kár-e, hogy nem tudott rólam? Talán tizenegy évvel ezelőtt nem varázsolták volna még el így a babák. Talán mérges lett volna Mayára? Ki tudja.
– Öhm, hát az az igazság, hogy…
Furcsálltam a zavarát, és nagyon is kíváncsi lettem volna, mi az igazság és az miért kell ilyen köntörfalazva forrókásaként kerülgetni. Támadt egy halovány, de egyre erősödő balsejtelmem, mert egyértelmű volt, hogy valamit akar is mondani, de tart is tőle, hogy elmondja.
– Bonjour, drágáim! ’át nem gyönyörű ez náp? Épp most érkezett meg a legújább kollekciónk kislányok részére!
Futólag arra pillantottam, amerre a mádámö mutatta, és közben az orrom alatt épp csak alig hallhatóan morogtam, hogy tudod, hogy a kislány... Azért megakadt a szemem, megint ott volt előtte az a kabi, amit kiszúrtam, vagy talár, vagy mi is az, szép drapp és kockás színben és messziről is nyilvánvalóan csodás anyagból. És volt ott még sok minden más is, csábítóan sikkes és minden mindenhez passzoló darab… D1e Elliot, meg a babaruha, meg a fura zavara itt volt, szóval nem mentem sokkal messzebb, hanem keresztbe font karokkal hallgatóztam tovább.
– És urám? Ön egy kisdednek vásárol? Remek döntés, igazi fránsziá bársony. Sáját gyermek?
– Igen, a kislányomnak akarok vásárolni. Még nem született meg, de szépen akarom öltöztetni…
Hogy ne essen az állam a padlóra, elegánsan megtámasztottam a csuklómon, mintha az egyik karomra könyököltem volna a másikkal. A boltos elkezdett matatni a ruhaállványon, Elliot meg valamiért odanyúlt a nő másik kezéhez. Ott volt valami… Karkötő? Ilyen tüskés izé. Csak nem azt akarta lekapni onnan? Aztán egy sikítás hozta rám a frászt, úgyhogy most már mindkét kezem a szám előtt volt, nehogy elsikítsam magam én is, kontrázva a tüskés izével. Meg még mindig féltem kinyitni a szám, nehogy elhagyjam az állam.
– Merling valaga! Ez mi volt? Mármint Merlin hátsója... bocsánat.
Különös volt, hogy Elliot a tűpárna után matatott, most meg ez. A nő meg elég csúnyán nézett.
– Elnézést…
A tenyereim takarásából dünnyögtem, mintha én sikítottam volna az előbb, és még próbáltam volna visszatartani. Aztán leengedtem a kezeimet.
– ...De hát így kell megtudnom, hogy lesz egy kistesóm?
Direkt színpadiasan adtam elő a dolgot, de valójában a szívem is tényleg a torkomban dobogott hozzá. Hát ezért aggódott? Talán mert tartott tőle, hogy ha elmondja, féltékeny lennék. Pedig miért is lennék. Csak érkezik a családjába egy újabb kislány, akiért már most rajong nyilván, és aki pici, pufi, elbűvölő, rózsaszín kis izé lesz, akibe nyilván bele is van kódolva, hogy amíg magatehetetlen magaalárottyantó bömbölőbomba, addig a cukiságával éljen túl. Én meg… Tőlem meg tartani kell, hogy majd féltékeny leszek. Hát mit? Azért se leszek. Nyeltem egyet. A képemmel nem tudtam mit csinálni, kamuból megpróbálhattam volna kicsikarni egy “jajdeszupi” mosolyt, meg nyálasan édelegni, de úgyse ment volna, még rosszabb is lehetett volna tőle a helyzet. Szóval ahelyett komoly maradtam, és eldöntöttem, ha valami Elliotnak fontos, akkor az nekem is legyen inkább fontos.
– Elmondhattátok volna hamarabb is. Miért csak most…
Kikerekedtek a szemeim. Mert hirtelen leesett, hogy hát Elliot Aidennel van. Persze, a mágia útjai kifürkészhetetlenek, és számomra még pláne azok, de elvileg ők mindketten apukák lehetnek. Na most vagy az van, hogy valami varázslat van a dologban, és a kislánynak két apukája lesz, vagy ha hagyományosabb a dolog, akkor… Akkor lehet, az volt a kockázat, hogy elkottyantom magam.
– Ugye… Aiden tud róla? – kérdeztem halkabban, nem elítélően, mert hát felnőtt emberek, meg hát én szappanoperákon nőttem fel, szóval szeretem is őket, de azért csak képben kellett lennem. Mindegy, Elliot akár az édesapám, akárcsak egy jótevő felnőtt barát, aminek ő örül, annak én is.
– De jó, hogy legalább én már tudok. Így nem választhatok az új kollekcióból! – fakadtam ki komolyan. – Olyan ruhát kell választanom, hogy az a kicsiéhez passzoljon, mert az úgy lesz - rohadtul - cuki! – mondtam nyomatékosan tagolva, jelentőségteljesen intve a babaruhák, meg a korombelieknek valók felé.
– És neki amúgy se csak egy darab kell, Elliot, hiszen most alakítod ki a ruhatárát! Ez hatalmas felelősség! Szettet kell venni, hogy minden mindenhez passzoljon, mert mi van, ha ezt megveszed, és nem tudja majd mihez felvenni, mert nem illik a pici zoknikájához, vagy a… a kis főkötőjéhez, vagy mik azok a szalagos kalapkák - magyaráztam tovább mutogatva, egészen belelovallva magam a dologba, és a madamot is nyilván lefoglalva, ahogy egyre több és több kérdésem és kívánalmam került szóba.
– Hadd segítsek! Szívesen segítek, Elliot, muszáj segítenem, egy kislánynál különösen számít, hogy van felöltözve, a ruhái, a kiegészítői, a külső a MINDEN[/ i].
Egészen lelkes lettem a végére, nem fogok édesen nyivákolva ujjongani a babaágy felett… De ha azon a babán pont olyan cucc lesz, mint rajtam, és kábé olyan márkás szerelésünk lesz, mint a (ma)Gucci, akkor nagyon rajongani fogok. Hirtelen máris küldetésemnek éreztem, hogy a születendő kishugom (fél-kishugom, vagy fogadott, mindegy) legyen a világ legmenőbb, legjobban öltözött kiscsaja. De azért a nevét se ártana tudni.
– És amúgy... Hogy fogják hívni?

 

◂apának lenni…▸

2002. október 17.

◃ l u l u ▹

fine, make me villain

style: for a cold day ║ zene: paint it, black

Lulura pillantottam és elismerően bólintottam, ahogy leengedte a kezeit. Milyen édes kis színész lenne belőle, de a partneremnek semmiképpen nem fogadnám. Nem azért, mert nincs tehetsége, mert láthatóan nagyon is volt, hanem mert neki nem ezt az életet szántam. Érdemelt volna inkább egy palotát, ahol hercegnő lehet vagy legalábbis élhetett volna olyan életet. Ezért kellett az, hogy a Roxfortban maradjon és végig csinálja úgy, ahogyan nekem sosem sikerült. Talán mindig is erre voltam ítélve, hogy ne illeszkedjek be sehova, hogy ne legyen jövőm… de Lulu, neki kellett kapnia egy új esélyt az életre, még akkor is, ha nem a legjobb helyre született.
– ...De hát így kell megtudnom, hogy lesz egy kistesóm? – kérdezte.
Nyeltem egy nagyot. Kicsit féltem, hogy egy újabb kislány hisztire nem voltam felkészülve… de nem is tudom, egyszerűen csak nem éreztem, hogy ideje lenne erről beszélni. Egyrészről nagyon korai volt, ezért tényleg kevesen tudták rajtunk kívül, másrészről meg aggódtam a véleménye miatt is. Adától sejtettem, hogy mire számíthatnék… Lulu más volt, nagyon is más.
– Elmondhattátok volna hamarabb is. Miért csak most…
Tudtam, hogy hamarosan muszáj lesz megszólalnom. De a tekintetem visszavándorolt a rugdalózóra, ami olyan tökéletes volt. Meg sem próbáltam elképzelni milyen lesz, de a tudat, hogy ennyire apró… valahogy összeszorult a szívem. Noah-val nem voltam ott, amikor született, mert Nat nem engedett a közelébe. Akkoriban sokat hibáztam, talán tanultam is belőlük… talán nem. Nem. Aligha, hiszen most is ugyanaz az őrült voltam, akinek minden bizonnyal nem kellett volna gyereket vállalnia. Még Aiden is kiakadt, mikor kalandokra akartam vinni magammal a babát… de mit adhatnék én neki? Még csak vérszerint sem lesz közöm hozzá. Sosem fog rám semmiben sem hasonlítani. Az apukája akartam lenni, nagyon is… de közben idegennek éreztem magam. Ezt vajon meg tudná érteni bárki is…
Sóhajtottam egyet.
– Ugye… Aiden tud róla? – kérdezte halkabban Lulu.
– Mármint a gyerekről? Nélküle nehéz lett volna összehozni. – Válaszoltam és halvány mosolyra húztam el a számat. Hirtelen nem is számított az a hülye tűpárna. Ez egy olyan apa-lánya pillanat volt közöttünk Lolával. – Tudod… nekem nem lehet gyerekem. Aiden intézte azt a részét. – Tettem hozzá, bár továbbra sem akartam lelombozni ezzel. Tény volt persze, hogy Noah-ért annyit küzdöttünk, amit én már alig bírtam a végén. Már kértem Natot, hogy fejezzük be, nem akarom… pont amikor végre összejött. Az a sok bájital, az evés, a sport. Megviselt. Teljesen ki kellett fordulni magamból hozzá.
– Olyan ruhát kell választanom, hogy az a kicsiéhez passzoljon, mert az úgy lesz - rohadtul - cuki!
Lulu lelkesedésére megint elmosolyodtam. Imádtam, hogy ilyen, imádtam, hogy a lányomnak érezem és itt van velem.
– És neki amúgy se csak egy darab kell, Elliot, hiszen most alakítod ki a ruhatárát! Ez hatalmas felelősség! Szettet kell venni, hogy minden mindenhez passzoljon, mert mi van, ha ezt megveszed, és nem tudja majd mihez felvenni, mert nem illik a pici zoknikájához, vagy a… a kis főkötőjéhez, vagy mik azok a szalagos kalapkák – magyarázta tovább. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de örültem, hogy lelkes.
– Aha… – bólogattam némileg bizonytalanul. Mármint a ruhákhoz volt ízlésem, de fogalmam sem volt, mi az a főkötő és egyéb lánydologok. Persze amitől a legjobban kivoltam az a harisnya. Egy darab zacskó egy nő lábán… mi a faszom szexi abban? Azóta is voltam égve a harisnyakötőizéktől, hogy Esmén láttam egyet.
– Hadd segítsek! Szívesen segítek, Elliot, muszáj segítenem, egy kislánynál különösen számít, hogy van felöltözve, a ruhái, a kiegészítői, a külső a MINDEN.
– Jó, jó, nyugalom. Mimi majd segít neked választani, igaz? – Pislogtam a kis nőre, aki azonnal oda is lépett mellénk. Azonnal előkezdett készíteni ezt-azt, én viszont a tűpárnára pillantottam megint a csuklóján. Azon agyaltam hogyan hallgattathatnám el, míg lelopom a kezéről. – Remélem Aiden nem borul ki, hogy máris egy halom babaruha lesz otthon… tudom! El fogjuk dugni. – Tettem hozzá és elvigyorodtam. Aztán én magam is kiválasztottam néhány pár apró zoknit, amik szépen, rendezetten sorakoztak az üzlet kislány részlegén. Valójában egészen élveztem ezt a vásárolgatást és reméltem, hogy férfi létemre azért képes leszek igazi lányként nevelni.
– És amúgy... Hogy fogják hívni?
– Rosie. – Válaszoltam és aztán hozzátettem: – Mármint Rosemary, csak én Rosie-nak szólítom. – Tettem hozzá és akkor Mimi odanyomakodott Lulu mellé. Ez volt az én alkalmam, hogy amíg neki valami bársony, tüll izécuccokról beszél, elkapjam a csuklóján tartott tűpárnát. Közben a farzsebemből kirántottam a pálcát és a hátam mögött intettem a pálcával egyet. A bolt hátsó részében valami összedőlt, hangosan, csörömpölve, így amikor az ujjaim a párnára simultak a sikoltása elhalt a többi zajban. Egy gyors zsebbe dugás és disaudio után pedig már minden rendben is volt.
– Jáj, a drágá ékszerek! – Visította magas hangon Mademoiselle Mimi.
– Kedvesem, nyugodjon meg, mindjárt helyre hozzuk! – mondtam és a megmentő szerepében tetszelegve előre szegeztem a lucfenyőpálcát és intettem is, annak reményében, hogy minden a régi pompájában fog hamarosan tündökölni.
– Köszönöm! Köszönöm! Kérem, válasszanak, amit csak akarnak. Mindent féláron adok!

Best day ever
2002. október 17.

 

– Mármint a gyerekről? Nélküle nehéz lett volna összehozni.  Tudod… nekem nem lehet gyerekem. Aiden intézte azt a részét.
– Jaa…
Nem is az hozott zavarba, hogy itt futólag érintettük a “Hogyan lesznek a babák” témakört, mert azt… Sajnos, az nem titok előttem annyira, mint szerintem kéne. De Elliot mondta is már ezt egyszer, szóval emlékezhettem volna. Ráadásul ahogy mondja....
– Az a része csak egy dolog. Még annyiféleképpen lehet a gyereked!
Bátorítóan meglapogattam a karját - mert ahhoz nem kellett lábujjhegyre állnom. Nem akartam, hogy szomorkodjon, és hát céloztam is kicsit például a jelen helyzetre is. Még csak az sem biztos, hogy összeköt minket a genetika, de az egyébként is túlértékelt. Sokkal fontosabb az együtt töltött idő, meg egyszerűen a döntés. Gondolom apának is pont úgy meg kell tanulni lenni, ahogy nekem is szokatlan még kicsit, hogy valaki másnak is a lánya vagyok, aki nem az anyám. De a szándék a fontos, gondolom, a gondoskodásra, a megbízhatóságra, vagy egyszerűen arra, hogy ott legyen a másiknak, hogy engedi, hogy lehessen rá számítani… És ehhez még csak időpont sem számít, a születésekor, vagy később, vagy jóval előtte máris, sosincs rossz időpontban.
Ahogy így végiggondolom, pont ebbe az irányba tartunk. Persze, nem akarok nagyot koppanni, szóval még nem veszek mindent készpénznek, de Elliot ha tudatosan, vagy ha csak úgy szívből, mégiscsak éppen így viselkedett velem.
– Csodálatos apja leszel.
Nagyon komolyan jelentettem ki, mielőtt észbe kaptam volna, hogy a kezemet végülis a kezén felejtettem, cikisen több ideig, mint egy laza és nem nyálas gesztus, szóval gyorsan tovább lendültem, és hadarós dumaáradattal merültem bele az egyik legkedvesebb hobbimba - a ruhashoppingba.
– Jó, jó, nyugalom. Mimi majd segít neked választani, igaz?
A hölgyike is lelkes volt, és elkezdte mutogatni az apró hacukákat, de hát persze, hogy lelkes volt, hiszen jó nagy bevétel forgott kockán. Én viszont szigúan nézegettem, a legkritikusabb, leghisztisebb hozzáállásommal, mert a kis pártfogoltamnak csakis a legjobbat, vagy semmit!
– Nem. Nem! Az sem... Jó, az cuki. Nem, jaj, a keresztbe csíkos kövérít, még mit nem!!! Jó, az a pöttyös, az jó...
– Remélem Aiden nem borul ki, hogy máris egy halom babaruha lesz otthon… tudom! El fogjuk dugni.
Elliotra néztem, és cinkosan visszavigyorogtam rá.
– Az én szobámban tuti nem keresné.
Lelkesen ajánlottam, és ó, de izgalmas lesz! Tetszett a tudat, hogy van egy közös titkunk, és hogy a szobám a Roxfortban tartózkodásom alatt is fontos szereppel bír. Még azon is elgondolkodtam, vajon bánnám-e ha a pici beköltözne oda - de aztán eszembe jutott, nem valószínű, hogy osztozkodnom kell, mert már az én szobámat is csak úgy hozzá toldották a házhoz, nagyjából egy laza csuklómozdulatba került. Hogy én hogy imádom a mágiát… De valószínűleg úgyse leszek ott azoknál az első éjszakáknál, amiken megy majd az a tipikus, filmes bababömbölés.
–  Rosie. Mármint Rosemary, csak én Rosie-nak szólítom.
Nem mondtam, hogy szép név, nem értem rá, de azért helyeslően bólogattam. Nagyon nézegettem a ruhákat, de a madam majd’ félre lökött, úgy nyúlt oda, hogy mutasson nekem valamit, ami csupa tüllfodor meg bársony volt, mint egy pici tütü, és persze, hogy lelkesedtem a minibalerina gondolatától, ezért nem is láttam pontosan, mi történt közben. Csak a nagy zörgésre kaptam fel a fejem. Jó nagy csörömpölés volt, pedig láthatóan a kutya se járt arra.
– Kedvesem, nyugodjon meg, mindjárt helyre hozzuk!
Elliot olyan gyorsan és olyan nyugodtan ajánlkozott, hogy én meglepve vontam fel a szemöldökömet egy pillanatra - én még azon gondolkodtam, hogy mi a jóélet történt. De ő biztos tapasztaltabb, és hát ahol mágia van, ott gondolom történnek ilyen furcsa balesetek. Amik milyen jól jöttek nekünk, mint utóbb kiderült.
– Köszönöm! Köszönöm! Kérem, válasszanak, amit csak akarnak. Mindent féláron adok!
Nem kezdtem örömbömben visongani, az olyan nívótlan lett volna. Egy ördögi, kapzsi félmosolyban nyilvánult meg minden, amit gondoltam, aztán mutogatni kezdtem Elliotnak az összeválogatott baba-és tinilányruha szetteket, az alakuló csodás ruhatárat, ahol minden mindenhez passzolt, és minden a legjobb volt. Furcsa, de ha volt is bennem egy pici aggodalom az első pillanatban azért, hogy esetleg az új kis jövevény miatt számomra már nem lesz annyi hely az életükben, az már egészen elpárolgott. Kezdtem úgy érezni, hogy éppen több hely lett számomra is a kicsi miatt. Egy baba születésekor sosem lehet elég segítő kéz a… környéken…

◂apának lenni…▸

2002. október 17.

◃ l u l u ▹

fine, make me villain

style: for a cold day ║ zene: paint it, black

Lulu lelkesedése édes volt. Azt hittem, majd inkább borul ki és közli, hogy ő nem akar kistestvért. Valahol megértettem volna, mert egyke volt és egykének lenni azt jelentette, hogy ő a család szemefénye, amit aztán nálunk meg is tapasztalhatott. Aiden is és én is el-lekényeztettük apróságokkal, mert imádtuk... sőt egyenesen rajongtunk érte.
- Az én szobámban tuti nem keresné. - Javasolta, amire persze elmosolyodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg csak egy ötlet, vagy titokban ő is a babaruhákat akarja nézegetni, míg meg nem jön a húga. Igen. Valahol megértettem, én is nagyon vártam Rosie-t... de közben azt sem szerettem volna, hogy Lulu hanyagolva érezze magát. Ez persze vonatkozott Adára, Natra és Noah-ra is, bár őket sokkal nehezebb volt látnom. Nathaniel Forest semmit sem könnyített meg. A viselkedése inkább gátat jelentett közöttünk... képtelen volt újra építeni a bizalmat, amivel legalább a gyerekeinket támogatnánk. Csak sírás, morgás és keserűség volt, ami nem csak nekem, nekünk, de a közös gyerekeknek sem volt jó.
- Jó ötlet. Ott úgyis minden hercegnős elve. - Dünnyögtem halkan és elmosolyodtam, ahogy válogatni kezdett.
Szerencsére a költkezésünk ígérete megtévesztette Mimit is, így a markomba került a tűpárna, aminek visítását elnyelte a mágiával ellátott kabátzseb is. Próbáltam nem arra gondolni, milyen következményei lehetnek ennek még, ha talán észreveszi, inkább a pénzre és a babaruhákra koncentráltam.
- Ézek mind minőségi ányágok - magyarázta az apró termetű, túlzottan is akcentusos boszorkány. Végig simított valamin, amit Lulu tartott a kezében. Én már azt sem tudtam, hogy hol tartunk, miket kapott fel a lányom.
Ezért megvártam, míg közös erővel mindent kiválasztanak. Én magam csak egy pár bolyhos, nyuszis mamuszt vettem a kezembe és azzal sétáltam a kasszához. A végösszeg persze csillagászati volt, de ennyit megért az újdonsült kislányom és Lulu is. Ez a hét, amit otthon töltött a szünet alatt a szórakozásról szólt. Nem is tudom, egy egész kicsit kárpótolni szerettem volna azért, hogy annyira paráztam, mikor felbukkant.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

[London, 2002. december]

 

London, 2002. december

One more day, we'll spend together
Lay your eyes, look up upon me for the better

Engem is meglepett, amikor Mikhail felvetette, hogy menjünk el együtt vásárolni karácsonyra. Nem mintha annyira sok pénzem lett volna, és mintha bátorkodtam volna abban reménykedni, hogy a bátyámmal együtt tölthetem az ünnepeket, de lassan el kellett kezdeni bevásárolni a kislányomnak.
Az a tudat töltött el csak boldogsággal, hogy nem leszek teljesen egyedül. A kisbabám ott mocorgott a pocakomban, jelezve, hogy ő teljesen készen várja a karácsonyt.
Így elfogadtam Mik meghívását, és ahogy megbeszéltük, a Mágus téren vártam őt, hogy utána elmenjünk pár általa ismert boltba.
Mostanában - a rosszulléte óta -, nem volt annyira elutasító velem szemben, mint korábban. Talán rájött arra, hogy nem akarok neki rosszat, és az elmúlt lassan fél hónapban nem követeltem semmit tőle, sem pénzt, sem segítséget, maximum annyit, hogy ne próbáljon kitenni a színházból. Mindenesetre Mr. Sokolov nagyon ügyesen oldotta meg, hogy minél kevesebbet találkozzunk: sok külsős munkát szerzett nekem. Más londoni színházaknak is készíthettem plakátot, így valamennyire megnövekedett a bevételem.
A téren lévő szökőkút mellett vártam, két pohár meleg tea volt a kezemben. Az egyik a sajátom volt, a másikat Mikhailnak szántam, aki hamarosan meg is jelent a téren.
Bátortalanul nyújtottam felé a teát:
-Ezt neked hoztam. - Eleresztettem egy halvány mosolyt is.
Ahogy Mikre néztem, elmerengtem azon, hogy vajon mondtam-e már neki, hogy unokahúga lesz. Még mindig nem tudtam felfogni, milyen is lesz egy kislányt felnevelni. Vajon erre vágytam, vagy titokban inkább egy kisfiút szerettem volna? A kisfiúk erősebbek, meg tudják védeni magukat.Bezzeg egy kislány, őt mindig meg kell védeni.
Közben Mik elindult az egyik ruhabolt felé. Amikor odaértem, olvastam el a nevét: Anchante Mademoiselle. Nagyon flancos neve volt, mit is vártam Mikhailtól? Mindig szerette az ilyen elegáns helyeket.
Kicsit feszengtem, ahogy beléptünk? Vajon ki fogok tudni fizetni itt akármit is? Nem néznek ki már az első pillanatban innen az eléggé elhordott ruhámban, és a gömbölyödő pocakommal.
-Üdvözletem, Mr. Bertov! - lépett oda hozzánk egy boszorkány. - Miben segíthetek?
Nahát, Miket ismerik itt. Biztosan nagyon büszke magára, és élvezi a helyzetet. Az eladó vetett rám egy pillantást, de inkább visszaterelte a figyelmét a potenciálisan fizető vendég felé. Figyelmesen hallgatta Mikhailt, hogy mi járatban errefelé, és én is füleltem, hogy tanuljak, hogyan lehet jól eladni magunkat. Hiszen Mik is így kezdte nem? A megnyerő modorával és a csinos pofijával.
Még mindig megborzongok, ha belegondolok, hányszor használhatta ezeket a tulajdonságait, hogy gazdag emberek kegyeibe férkőzzön. Arra pedig gondolni sem akartam, hogy is léphetett magasabb szintre a kapcsolatuk.
Most is beszélték a színházban, hogy Mik és Eduard között több van, mint főnök-beosztott kapcsolat. Én ezekről inkább tudomást sem vettem, próbáltam kizárni minden magánéleti dolgukat. Úgy gondoltam, hogy ez az ő dolguk, nekem semmi közöm hozzá.

c h r i s t m a s  s ho p p i n g
20021220

to: Yoana

o u t f i t

Nem kellene mindig a Főnökre hallgatnom. Bölcs volt, mindig tudta, hogy mit kell csinálni… de az még mindig nem jutott el a tudatáig, hogy fogalmam sem volt, hogyan kellene bátyként viselkednem. Yoanának családra volt szüksége, nem rám. De végül is engedtem, hogy rávegyen erre az egészre, hiszen az ünnepeket úgysem töltjük együtt. Egyrészt azért mert az ortodox karácsony még igencsak messze volt, ezt a nyugati vackot meg egy hotelben terveztem eltölteni az én főnökömmel.
Engedtem tehát. Ezért is sétáltam kicsit lassan a szökőkút felé a mágus téren, szigorúan napszemüvegben, hogy ne ismerjenek fel. Meg kellett volna szabadulnom a fekete hajtól is, míg a szabadságunkat töltöttük, de nem álltam készen arra, hogy szembe nézzek az igazi Mikhail Bertovval. Szükségem volt a maszkomra, ami erőt adott és mássá tett, mint akinek születtem.
- Ezt neked hoztam.- Mondta mosolyogva Yoana, ahogy odaértem. A kezembe nyomott máris egy pohárka teát. Csak biccentve vettem át a poharat és kicsit körbenéztem a hólepte téren. Szép volt, nem olyan szép, mint a házamnál, a hatalmas kertben, ami még London közepén is úgy festett, mintha utat nyitna a természetbe.
- Bocs a késésért… - közöltem dörmögve. Nem voltam ehhez szokva, nem használtam a “bocsánat” vagy “bocsi” kifejezéseket. Túl alantasnak éreztem kimondani, ezért most is inkább belekortyoltam a meleg italba, hogy befogjam a számat, mielőtt még több hülyeség hagyja el a számat. - A főnök küldött neked egy kis csokit. - Tettem hozzá és kihalásztam a zsebemből a narancsos ízű valamit. - Párizsból hozta. Ott volt megbeszélése.
Sosem beszéltem Yoanának arról, ami közöttünk van. Legfeljebb a munkahelyi pletykákat hallhatta, amik nem voltak éppen kedvesek. Fogalma sem lehetett tehát, hogy ami Sokolov és köztem van, nem csak egy kis szex, hogy ott tartson ezzel a bicegős, sérült lábbal is… hanem szerelem. Igazi szerelem, amitől az embernek pillangók táncolnak a gyomrában.
Ezzel indultam meg az Anchante Mademoiselle felé. Egy-két férfi ruhát is lehetett venni itt, na meg Sophie-t is meg akartam lepni valamivel - hátha a megfelelő terelgetéssel valamiféle ízlést is beleverek a fejébe -, és Yoanára is ráfért volna egy-egy tisztességesebb ruhadarab.
- Ez jó lesz. - Közöltem és kinyitottam a húgom előtt az ajtót, hogy menjen előre.
Odabent feltoltam a napszemüveget a hajamra. Így láthatóvá váltak a karikák a szemeim alatt… nem számított. Nagyjából ez érdekelt a legkevésbé, miután napok óta nem tudtam elaludni. Csak akkor pihentem, ha a Sokolov kúriában voltam, odahaza nem maradt más a forgolódáson és az álmatlanságon kívül. Mégsem tölthettünk együtt minden pillanatot. Nem éltünk együtt, nem voltunk elég régóta egy pár. Ráadásul azt sem szerettem volna, hogy mindenki rajtunk csámcsogjon.
- Üdvözletel, Mr. Bertov! - Mademoiselle Mimi azon lendülettel termet előttünk, hogy az ajtó becsukódott. Még annyi időm sem volt, hogy kibökjem Yoanának, hogy válasszon magának pár dolgot. - Miben segíthetek? - Nézett Yoanára, vagy rám.
- Szép napot, Mimi. - Biccentettem. A kistermetű boszorkány volt az egyik olyan eladó, akivel képes voltam kedvesen bánni. Nem egy eseményre ő maga intézte az öltözékemet és bizony, ha kellett színházi ruhadarabokat is képes volt beszerezni.
- A húgomnak kéne pár csinos ruha. - Mutattam a pocakra. - Amiben elférnek mindketten. - Közöltem és hagytam, hogy a kis boszorkány félre vonja a húgomat. - Egy ünnepi darab is kéne, amit viselhet karácsonykor… -  Tettem hozzá, de a tekintetem egy apró, fehér, csipkés ruhára vándorolt. Mintha említette volna, hogy a baba lány, én pedig ösztönösen elképzeltem abban a vacakban… megráztam a fejem, de nem tudtam ellenállni. Megfogtam a kis ruhát és azzal együtt követtem őket.

[London, 2002. december]

London, 2002. december

One more day, we'll spend together
Lay your eyes, look up upon me for the better

Mikhail elfogadta a felkínált teát, amikor találkoztunk. Ezt pozitívumnak értékeltem, talán jobb kedve van, mint eddig, talán csak a közelgő karácsony. Igazából próbáltam elvonatkoztatni ettől, és elfogadni, hogy jó kedve van - olyan Mikhail-szerűen - és élvezni azt a pillanatot, amely oly ritkán adatik meg vele.
Valamit a kislányom is tudhatott, mert ficánkolt a hasamban. Halvány mosollyal vettem tudomásul, hogy örül ő is, az én csekély boldogságomnak. Olyan szívesen odahúztam volna Mik kezét, de tudtam, hogy ez kényelmetlen lenne a számára. Helyette inkább elfogadtam a csokit:
-Köszönöm. Majd Mr. Sokolovnak is megköszönöm, ha találkozunk. Miért volt Párizsban?
Aztán beterelt egy üzletbe, ahol törzsvendégnek számított. Mimi, az eladónő, igazán kedves volt velünk. És meglepetésemre Mikhail is kedves volt vele. Ha a bátyám kedvelte ezt a lányt, akkor biztosan tényleg megérdemelte a szeretetét. Én is barátságosan próbáltam rámosolyogni.
- A húgomnak kéne pár csinos ruha. Amiben elférnek mindketten. - Mondta Mik, a hasamra utalva. Én kicsit kényelmetlenül álltam ott, mert igazán nem híztam olyan sokat. Sok lehetőségem sem volt rá. Habár most már anyagilag nagyjából rendben voltam, de az albérlet még mindig sok pénzemet elvitte. Azért szerencsére ételre mindig jutott, habár közel sem olyan kiegyensúlyozottan, mint ahogy kellett volna. Miközben Mimi lelkesen a próbafülke felé húzott, Mik még utánunk szólt: - Egy ünnepi darab is kéne, amit viselhet karácsonykor…
Mire odaértünk Mimi már két ruhát is a kezében fogott. Egy világoslila egyberuhát, és egy sötétzöld, gyönyörűen hímzett talárt, amilyet Londonban hordanak a varázslók.
-Ezek a legújabb darabjaink. Karácsonyra készültek. Próbálja csak fel őket. - bíztatott a hölgy, én meg zavartan néztem Mikre és a lányra, de végül elvettem a ruhákat, és felvettem a lila ruhát. Kicsit kínosan léptem ki, mert szűk volt, habár pár hónappal ezelőtt még bő lett volna rám. És láttam az árát is, ahogy felvettem.
Ahogy kiléptem a próbafülkéből, megláttam Mikhailt, kezében egy kisbaba ruhával. Nem jutottam szóhoz, eddig annyira nem foglalkozott sem velem, sem a leendő unokahúgával. Lehet, hogy tényleg megcsapta a karácsony szelleme?
Amikor Mimi meglátta, hogy kényelmetlenül érzem magam a ruhában, előkapta a pálcáját, és pöccintett vele egyet, a ruha pedig hirtelen a méretemhez igazodott.
-Ó, köszönöm. - mosolyogtam rá megkönnyebbülten. Csodálatos volt a ruha, ámulva figyeltem, ahogy a zöld talárt is rám kanyarítja. Soha nem volt ennyire gyönyörű ruha rajtam - még az esküvőmön sem. Óvatosan simítottam végig magamon, és zavartan néztem Mikre.
-Ez... Mik... - sóhajtottam, hogy értse, erre semmi szükség. Mimi azonnal érezte, hogy kettesben kell maradnunk, úgyhogy gyorsan eloldalgott keresni még néhány ruhát. Én még nem akartam szóba hozni az anyagiakat, inkább rámutattam a kis ruhára a kezében: - Hát ez? - kérdeztem halvány, kedves mosollyal. Őszintén boldog voltam, hogy gondolt a kislányomra is. Hálás voltam neki, hogy nem akarta semmissé tenni azt a kis lényt a pocakomban.
Odaraktam a hasamra a kezem, nagyon elemében volt a kisasszony.
-Azt hiszem, neki is tetszik. Eléggé ébren van most.
Végigsimítottam a hasamon, így egyben a ruhán is.
-Mik, ez nagyon szép, de... rettenetesen drága ruha. És egyedül leszek karácsonykor, semmi szükség rá. - sóhajtottam fel, és várakozón néztem rá.

c h r i s t m a s  s ho p p i n g
20021220

to: Yoana

o u t f i t

– Köszönöm. Majd Mr. Sokolovnak is megköszönöm, ha találkozunk. Miért volt Párizsban?
Talán nem is kellett volna a főnököt emlegetnem. De szerettem Edről beszélni, olyan volt, mintha összetartoznánk tényleg, nem csak én lennék egyedül Mikhail Bertov. Egyetlen egységet képeztünk, érzésekkel, szenvedéllyel, olyan vágyakkal, amik korábban csak álom szinten léteztek. Mindig is vonzódtam Sokolovhoz, de az élet mindenféle akadályt gördített elénk. Most teljesedhetett csak be, mintha így lett volna megírva.
– A szokásos. Munka. – Vontam vállat és belekortyoltam a forró teába. Nem igazán voltam oda az ilyen mindenféle helyeken vásárolt vackokért. Kávéból is csak a biot ittam meg, na meg a szigorúan cukormenteset. De a húgom volt, úgyhogy megpróbáltam kicsit összekapni magam és legalább figyelmesen megkóstolni a meleg italt. Végül is elment.
Az Anchante Mademoiselle felé vettem az irányt. Ez volt az egyik legnívósabb varázslóknak szánt üzlet Londonban. Ha az ember komolyabb márkákkal szeretett volna találkozni, akkor bizony egészen Párizsig kellett volna utaznia az embernek.
Odabent bársoly, selyem, egyedi csipkék, szépséges ruhadarabok sorakoztak. A férfi részleg felé pislogtam, de aztán a próbafülkébe sétált Yoana és Mimi, én pedig lehuppantam a kis kanapéra, a kezemben az apró ruhával, amit a kislánynak akasztottam el, szinte ösztönösen korábban. Sokszor gondolkodtam, milyen érzés lehet, ha az embernek gyereke van… túl önző voltam, hogy ilyesmire vágyja, de Holden mellett időnként elkapott a család utáni vágy. Talán azért, mert a lányáról beszélt, őt kereste… én pedig irigykedtem, hogy valaki mással született gyereke. Aztán ez az egész elhalt. Már csak Ed érdekelt, meg az, hogy jól érezzem magam vele. Egy sírós kisbabával ez aligha ment volna.
Már akkor pillantottam meg a húgomat, mikor Mimi kicsit rendbe szedte rajta a ruhát. Tökéletes volt az alkatára.
– Ez... Mik... – sóhajtott. Tudtam, hogy azt akarja velem elhitetni, hogy nincs erre szüksége. Butaság volt. Mindenkinek szüksége volt egy csinos ruhára, amiben megérdemelten jól érzi magát. Mimi odébb sétált, hogy még egy-két szebb ruhadarabot hozzon neki. – Hát ez? – kérdezte aztán Yoana, mikor meglátta a kezemben az apró ruhadarabot.
– Tudod… az első karácsonyi ajándéka. – Vontam meg a vállamat, mintha semmiség volna ez az egész. Nem volt az. Én nem voltam kedves vagy figyelmes… egyszerűen csak… nem tudom. Szívem szerint kifutottam volna ebből a túlzottan is meghitt pillanatból.
– Azt hiszem, neki is tetszik. Eléggé ébren van most. – Közölte, mikor végig simított a hasán.
Oké. Ezen a ponton, már tényleg menekülhetnékem volt, de szerencsére a ruha elterelte a figyelmét a dologról. Így befejeztük a nagy családi összeborulást, ami hirtelen kezdett kicsit túl érzelmesre várni.
– Mik, ez nagyon szép, de... rettenetesen drága ruha. És egyedül leszek karácsonykor, semmi szükség rá. – Sóhajtott fel, mintha tényleg olyan szörnyűség lenne normálisan felöltözni. Az ő korában az a csoda, hogy korábban nem fordult meg a fejében, hogy igenis kéne neki valami rendes viselet.
– Huszonhét éves vagy. Kell egy normális ruha… ahogy kell egy normális fodrász és arcápolási rutin is. – Közöltem egyszerűen, finoman jelezve, hogy elég elhanyagolt azért. Persze, nem volt pénze…
– És amúgy sem te fizeted. Nekem ez semmi. – Tettem hozzá és körbe mutattam neki. – Keress még bármit, ami tetszik. Ezért vagyunk itt. – Folytattam és ha nem indult el, belekaroltam és finoman odahúztam egy csomó szép ruhához. – Vannak hétköznapibb darabok is.

[London, 2002. december]

London, 2002. december

One more day, we'll spend together
Lay your eyes, look up upon me for the better

Mik nem igazán szeretett Sokolovról beszélni. Nem tudtam, hogy ez valami hárítás, amivel megpróbálja elterelni a figyelmet magukról, vagy egyszerűen csak nem akarja kiteregetni a dolgaim, mindenesetre furcsa volt, hogy mindig elterelte a témát a szeretőjéről. Vagy akármik is voltak. Mert a színházi pletykáknak - mindenki tudta -, volt alapja.
Nem tudtam igazán, hogy a munkatársaim mit gondolhatnak erről. Sosem kérdeztem őket, szigorúan tartottam magam ahhoz, hogy nem beszéltem senkinek Mikhailról. Tudták, hogy a híres táncos húga vagyok, de ennyi információ bőven elég volt.
A főnökeim és a legfőbb főnök, Eduard elégedettek voltak velem, a többi meg nem érdekelt. Szerencsére voltam annyira jó, hogy máshonnan is kaptam megrendeléseket, nyilván Mr. Sokolov szervezte le nekem, de nem tudtam, hogy ezeket mesélte-e Miknek. Sejtettem, hogy nem, mert Sokolov titkárnőjének egy folyosói beszélgetését félig elcsípve hallottam, hogy ha én kerülök szóba Mik és Eduard között, annak sosem lett jó vége.
Ezért is volt furcsa, hogy most a bátyám elhívott erre a karácsonyi bevásárlásra.
A bolt elegáns volt, pont hozzáillő, az én ruhatáramnak, és a pénztárcámnak viszont nem túl elfogadható. Mégis hagytam, hogy Mik segítsen, hogy érezze, mennyire jó is törődni a másikkal. Örültem, hogy legalább egy kis figyelmet szentel nekem. Sejtettem, hogy ennek van valami köze a kislányomhoz is, de amikor megláttam a kezében a babaruhát, rögtön megértettem, hogy azért valamennyire mégis a szívén viseli a kislány sorsát.
– Tudod… az első karácsonyi ajándéka. - vonta meg a vállát, én meg szélesen elmosolyodtam.
- Biztosan nagyon fog neki tetszeni. - válaszoltam. - Én azt terveztem, hogy a karácsonyi szünetben kifestem a lakást, hogy legalább egy kicsit frissebb környezetbe érkezzen.
Persze a családi idillnek hamar vége szakadt, amikor a kedves bátyám kioktatott, hogy béna ruhákban járok, azok is szakadtak, és illene fodrászhoz is elmennem. Az arcápolást inkább meg sem hallottam.
Inkább azt hallottam, amikor arra bíztatott, hogy keressek néhány hétköznapibb holmit is. Felkaptam néhány sötétebb nadrágot, meg pasztell színű felsőt, próbálgattam őket, és ami most már pocakban lett volna jó, az vagy túl hosszú volt, vagy a lábamnál túl bő. Végül néhány csinosabb blúzt választottam, a nadrágok helyett pedig szoknyákat próbáltam.
-Te nem keresel semmit? - kérdeztem Mikhailtól, amikor kiléptem egyik alkalommal a próbafülkéből, hogy megmutassam a kék szoknya-törtfehér blúz párost neki.
Egy idő után fáradtan huppantam le egy kanapéra, amin eddig Mik ült. Tényleg elfáradtam, az utóbbi időben ennyit nem kellett talpon lennem, most éreztem igazán, hogy egy kisbabát hordok a szívem alatt.
Nem voltam benne biztos, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat, de muszáj volt beszélnem erről is vele:
-Mik, szükségem lenne a segítségedre. - Amikor a bátyám gondterhelt arccal fordult felém, gyorsan hozzátettem. - Segíts kiválasztani a kisbabám nevét.

c h r i s t m a s  s ho p p i n g
20021220

to: Yoana

o u t f i t

Bár Yoanával továbbra sem akartam együtt dolgozni… valahol, nagyon-nagyon mélyen, egy egészen kicsit a saját tükörképemet láttam benne. Fiatalabb énemet, mint amennyi idős most ő. Azt, aki elmenekült otthonról, aki valami mást akart. Aki boldog akart lenni egyszerűen. Csakhogy én nem voltam boldog, egészen addig, míg Ed meg nem csókolt, azt nem mondta, hogy szeret. Bár sok minden kínzott még most, mégis a főnök mellett tökéletesen boldog voltam. Az a néhány együtt töltött óra maga volt a boldogság.
– Biztosan nagyon fog neki tetszeni. – Mondta Yoana, ahogy megmutattam neki a kislánynak választott finom kis ruhadarabot. Tökéletesen puha és kellemes volt, ahogy az ember elvárná az itteni cuccoktól. Egy kisbaba jól érezhette volna benne magát. – Én azt terveztem, hogy a karácsonyi szünetben kifestem a lakást, hogy legalább egy kicsit frissebb környezetbe érkezzen.
Megköszörültem a torkomat. Sosem festettem volna puszta kézzel, inkább kértem volna meg egy tehetséges szakembert, aki fél pillanat alatt kikeni a szobák falát. A házamban persze nem sokszor voltam, vagy szállodákban aludtam vagy Sokolov kastélyában. Csak akkor menekültem vissza a csendes kis építménybe, mikor már kellően hülyét kaptam a szellemektől.
– Fizessem ki a festőt? Vannak megfelelő magiszakemberek erre. – Természetesen tudtam, hogy az apró ruhadarab tett érzékennyé. Mikor Holdennel voltam, egészen vágytam a családra… felfedeztem azt a részemet, aki képes lenne szeretni azt a kislányt, akit ő annyira keresett. Mostanra már ez megváltozott. Csak magammal akartam törődni és persze a főnökkel.
Aztán visszatértünk a nyálasból a régi kerékvágásba. Szerencsére ezt Mimi kisasszony is megtámogatta azzal, hogy hétköznapibb ruhadarabokat kutatott a húgomnak. Szakértelemmel választotta ki a megfelelő anyagokat és színeket. Én odakint várakoztam, a felkínált aranybuborékos pezsgőt kortyolgattam, miközben Yoana próbált.
– Te nem keresel semmit? – kérdezte, mikor kilépett a próbafülkéből. Ezúttal valami kék szoknya volt rajta és egy blúz.
– Nem, azt hiszem, most neked kell felújítanunk a ruhatáradat. Az enyémben van elég cucc. – Legyintettem és lehúztam a pezsgőm végét. – Egyébként is, állandóan kapom a promóciós csomagokat, tele ruhákkal. Most is legalább három-négy csomag vár a lakásomban, hogy kinyissam.– Magyaráztam tovább, aztán Miminek köszönhetően a pezsgőspohár újra is töltötte megát. – Na menj, válogass. – Tettem hozzá. Azt vártam, hogy végezzen, tényleg kivártam, míg megtalálta, amit kellett. Aztán hamarosan megjelent mellettem és helyet foglalt a bársonykanapén. Közben intettem az eladónőnek, hogy csomagolhatja azt, ami jól állt neki.
–  Mik, szükségem lenne a segítségedre. – mondta és komoly arccal pillantott rám, mintha valami nehéz döntés lenne. – Segíts kiválasztani a kisbabám nevét.
Megköszörültem a torkomat.
– De… de… – Gyorsan lehúztam a pezsgőt. Nem jöhettem zavarba, csak tudtam, hogy mocskos szarul fogom kezelni ezt az egészet. Vagy odaszóltam valami bunkót, hogy elfelejtse vagy dadogtam. – Ez nem az én dolgom Yoana. Te vagy az anyja… és amúgy is. – Megráztam a fejemet. – Nem tudok semmit a gyereknevekről. Felőlem Fifi is lehet, ha nem az apánkra hasonlít. – Dőltem hátra a kanapén. Végig túrtam a hajamat. Nem voltam jó ezekben a családi dolgokban és nem is akartam igazán belefolyni.
– Inkább fizessünk.

[London, 2002. december]

London, 2002. december

One more day, we'll spend together
Lay your eyes, look up upon me for the better

Elmeséltem Mikhailnak a karácsonyi terveimet, és teljesen félreértette. Miért gondolja, hogy mindig, mindent azért vetek fel, mert a segítségére lenne szükségem? Egyszerűen csak társalogni szeretnék vele, mint testvér a testvérrel. És igen, ha azt mondta volna, hogy eljön, és segít ő, akkor elfogadtam volna, de azt, hogy fizet valami festőt, azt már nem. Nem a pénzére van szükségem, hanem valakire, akire támaszkodhatok.
Nagyjából elfogadtam már, hogy Mik nem az a típus, de akkor is, kicsit próbálkozhatna. Aztán rögtön vissza is szívom a gondolatot, hiszen próbálkozik. Éppen ezért vett a kislányomnak egy aranyos ruhát. Tényleg próbálkozik, de egyelőre ennyire futja. Igazából reménykedem benne, hogy előbb-utóbb többre is képes lesz. Hiszen talán mi ketten voltunk mindig azok, akik többre vágytak, mint ami megadatott otthon.
– Fizessem ki a festőt? Vannak megfelelő magiszakemberek erre. - ajánlotta fel, én meg csak a fejemet ráztam.
- Nem, magam szeretném csinálni. Én is meg tudnám mágiával is csinálni, de inkább magam festek. Azt hiszem, ez valami felkészülési szertartás a szülőknél. - vontam meg a vállam.
Mik csak nézte, én hogy válogatok, talán még bele is feledkezett egy kicsit a dologba, de aztán a kérésemmel kizökkentettem. Nem akartam kínos helyzetbe hozni a kérésemmel, nem tűnt nagy dolognak. És reméltem, hogy legalább egy kicsit örülni is fog a kérésemnek. De persze megint meglepett. Inkább menekülni próbált a helyzetből, én pedig szerettem volna, ha nem egyedül kell döntenem a kislányom nevéről.
- Nem tudok semmit a gyereknevekről. Felőlem Fifi is lehet, ha nem az apánkra hasonlít. - mondta. Meglepetten néztem rá. Egyszerűen nem értettem, hogyan jön mindehhez apánk. Lehet, hogy én más módszereket használtam, de én inkább próbáltam nem gondolni sem rá, sem Grigorira és így néha el tudtam felejteni, honnan jöttem. De Mikhail akármennyire akarta, nem tudta elfelejteni, honnan jött.
- Ez nem a gyereknevek kérdése, pont az a lényeg, hogy felnőttként se legyen béna neve. Csak szeretném, ha más is hallaná az ötleteimet. Vagy esetleg, ha neked van valami jó ötleted, azt is szívesen meghallgatnám. Hallgass meg, kérlek, és mondd meg, ha valami rendkívül csúnya vagy rossz nevet választanék a kislányomnak.
Mikhailnak még mindig nem akaródzott belemenni a dologba.
-Inkább fizessünk - mondta, és elindult a pult felé. Én szomorúan néztem utána, de azért a boltból kifelé menet mégis megpróbálkoztam újra.
- Kérlek, csak hallgass meg. - suttogtam. - Csak egy kis támogatás kell. Hadd hívjalak meg egy italra, köszönetképpen a ruhákért.
Mást úgyse nagyon tudok felajánlani. - gondoltam magamban, és reménykedtem benne, hogy legalább ebbe belemegy.

c h r i s t m a s  s ho p p i n g
20021220

to: Yoana

o u t f i t

– Nem, magam szeretném csinálni. Én is meg tudnám mágiával is csinálni, de inkább magam festek. Azt hiszem, ez valami felkészülési szertartás a szülőknél. – vágta rá Yoana, mikor felajánlottam, hogy inkább kifizetem neki a festőt. Valószínűleg egy normális testvér nem így tett volna, hanem egész egyszerűen annyit mondott volna: jól van, akkor segítek. Nem voltam normális bátyja, nem tudtam, hogyan mennek azok a dolgok. Ezért csak hagytam, hogy ez az egész úgy maradjon, ahogy volt.
– Valószínűleg ezt az érzést sosem tapasztalom meg… – böktem oda, majd belekortyoltam a pezsgős pohárba. Bizonyára nem kellett volna ezt így kimondanom, mert Yoanának semmi köze nem volt ahhoz, amit én éreztem. Nem voltunk jó testvérek és lényegében az esélyünk sem volt már rá, hogy azzá váljunk. Ezt már gyerekként elcsesztük a szüleinkkel együtt.
Akárhányszor ránéztem a múltam tükrét láttam. A szemeiben szinte ott csillogott a képe annak, amikor meztelen lábbal siettem végig a havas tájon, hogy aztán otthon, a szeméttel befűtött kályha mellett felmelegedjek. Utáltam emlékezni. Utáltam, hogy az az összetört gyerek én voltam… mert éppen ilyenkor szakadt ki belőlem a bizonyítási vágy, hogy megmutassam mindenkinek: Mikhail Bertvo jobb, sokkal jobb annál.
– Ez nem a gyereknevek kérdése, pont az a lényeg, hogy felnőttként se legyen béna neve. Csak szeretném, ha más is hallaná az ötleteimet. Vagy esetleg, ha neked van valami jó ötleted, azt is szívesen meghallgatnám. Hallgass meg, kérlek, és mondd meg, ha valami rendkívül csúnya vagy rossz nevet választanék a kislányomnak.
Nyeltem egyet és lesütött szemekkel tettem vissza a kisasztalra pezsgős poharat. Egyszerűen nem voltam felkészülve rá, hogy ezekben a családi dolgokban részt vegyek. Az életem felét magányosan töltöttem, a másik felét meg olyan férfiakkal és nőkkel, akik egy darabot akartak belőlem. Nehéz volt azt hinnem, hogy önzetlen volt mindenféle közeledés. Ez ugyanis gesztus volt.
Odasétáltam a kasszához és kifizettem, amiket összeválogattak. Aztán megadtam Yoana címét, hogy odaküldjék az összes holmit. Nem volt ínyemre a cipekedés, a húgom meg várandós volt, nem volt arra szüksége, hogy megerőltesse magát. Tudtam figyelmes lenni, még ha ezt kifelé nem is mutattam.
– Kérlek, csak hallgass meg. – Suttogta, ahogy kiléptünk az üzletből és elindultam a macskaköves utcán. – Csak egy kis támogatás kell. Hadd hívjalak meg egy italra, köszönetképpen a ruhákért. – Folytatta, én meg csak sóhajtottam egyet. Megálltam, hogy felé forduljak.
– Nem akarod megkönnyíteni a dolgom, igaz? – kérdeztem és megráztam a fejemet, majd összecsíptem az orrnyergem két ujjam közé, hogy mély levegőt véve folytassam. – Egyszerűbb utálni azért, mert a múltam része vagy, minthogy az életed része legyek. Ha ezt bevállalom egy csomó dologgal szembe kell néznem, amire nem vagyok készen… és sosem leszek készen.– Beszéltem, mert beszélnem kellett vele, hogy megértessem, mit tett velem az apánk, miért menekültem el. Yoana persze csak azt láthatta ebből, hogy életem minden rezdülése a gyerekkoromban történtek köré szerveződik… de ez így volt valóban. A menekülés tett azzá, aki vagyok.
– Most nem érek rá. A jövőév elején meghívhatsz egy kávéra. De csak is prémium minőségű biokávét iszok. – Jelentettem ki és aztán hátat fordítottam neki. – Akkor meghallgatlak. – Tettem még hozzá lépés közben, majd búcsút intve magára hagytam. A lelkem nem bírt volna el több jócselekedetet a mai napra.

K ö s z ö n ö m  a  j á t é k o t!
A helyszín szabad.

zene:JS - nocturne

dress


M I R A

'...a múzsa csókja...'

~~ ❈ ~~

Nehéz hónapok de akár évek melyeket magam mögött tudtam. Volt ebben minden, kaland, kín, fájdalom, halódó remény amit csak egy szappanopera főhősnője akarhat a bökkenő azonban mindössze ott volt, kibaszottul nem akartam ezt az egészet. Cseréltem volna egy egyszerű hétköznapi, már-már unalmas élettel, akár egy előre eldöntöttel mert az meglehet sokkalta könnyebbnek tűnt. Igen, minden ember számára a saját problémája a legnehezebb, ez vitathatatlan. De akarsz menekülni egy fél világon át valaki elől, akit azt hittél szeretsz? Akit valójában most is szeretsz de annyit csalódtál hogy már nem bírod tovább? Félreértések, hazugságok és mérhetetlen mennyiségű felelőtlenség övezte mindig is Eric-et, de elválásunk előtt ez már gigászi méreteket öltött és ráadásul irányomban. Liam-mal amerikai elválásunk után magányosan néha másokhoz verődve bolyongtam, keresve az utamat, keresve a helyemet ebben az elcseszett életben. A bátyámnak könnyű, noha az amnéziája miatt az emlékei egy darabig tovatűntek valahogy mindig is célirányosabb volt ennek ellenére is mint én valaha.
Tudta mit akar, tudta hogyan érje el. Én meg? Bejártam a fél világot. Elvarázsolt Amerika sokszinűsége, bekebelezett Kína vadregényessége, Ausztrália veszélyei, Új-Zéland csodái, Európa számos országa, mind-mind egy kis ékszerdoboz, és ott volt a nagy Afrika és a szafaritúrák mellett… Japán… Itt jöttem rá mi az, ami igazán vonzz engem, a kelmék, selymek világa és nem holmi megszállott divatimádó csitri formájában. Meglehet kissé úgy is. Én mélyebbre akartam érni, az anyag lehetőség volt, a vászon, a selyem, a tüll eszköz hogy a fantáziám olyan kreációkba tegyek a színek vad kompániáját, melyet egy nő nem hord hanem igazán viselni tud. Ami kifejezi őt, magát. És valahol kicsit engem, mint alkotót. Olaszországba érve tudatosodott bennem mennyire akarom is ezt, olyan mértékig hogy Franciaországban töltöttem egy jó pár hónapot bedolgozva a divatházak világába.
Aztán jött London. Vágytam haza, vágytam a bátyámra még ha ez azzal a kockázattal is járt hogy Lestrange felbukkan. De az akkor ott egyszeri találkozásunkat leszámítva többet színét sem láttam. A lelkem meghalt Skye-on azon a márciusi napon, újra, ebbe a reménytelen szerelembe talán mert ő is kiszeretett belőlem. És azóta új lehetőségek adódtak. Eric eltűnt, ki tudja merre a világba, Mathias az egyetemen tanul én pedig, megkaptam a hőn áhított zöld utat. A londoni lakás helyett inkább kibéreltem egy kis lakot, és a szakmai karrierem is olyan téren felívelő pályára állt, hogy utat kaptam a Chanel mellett más gyakornoki pozícióra is egy időben.
Madamoiselle Mimi ma is fecsegős hangulatban mutogatja legújabb kreációit, a lányok vihorászva idétlenkednek én meg csak somolyogva pakolom helyre a szalagokat és masnikat. Ha apám látna felháborodna és kiborulna, hogy ezért taníttatott ott a pálca, nosza rajta, de megnyugtatnak ezek az egyszerű pótcselekvések mint az ujjaim közt szelíden sikamló anyag. Akaratlan is Morgan ingjének kikeményített vászonja dereng fel, és az az este ami oly sok évet váratott magára de megérte. Bár nem egy lakberendező, talán ezért sem annyira vágyódom vissza a lakásába de hozzá igen, elvégre magam sem tudom mi van közöttünk. Vagy pontosabban… mi lesz? Williamson mindig is népszerű volt, már-már túl népszerű, és ez azóta sem változott. A szalon kecses márvány dohányzóasztalkáján mely a próbákra érkező rózsaszín kárpitos próbafülkékkel szemben van két hozzájuk színben tökéletesen passzoló bársonyfotel között ott virít az egyik újság hátulján sármos vigyora, mert a… minek is választották? Az év vagy csak a hónap játékosának? Áh, pff tökmindegy!
- Ma is lesznek próbáink, legalább négy szóval készüljetek. Nem egy egyedi igényre számolok, lányok!
Mimi teljes lázban ég, mindenki csak bólogat köztük én is. Hát jó, jöjjenek csak, nem rettenek meg semmitől. És ahogy nyílnak az ajtók a lányok héjaként vetik magukat a szerencsétlen érkezőkre. Mintha valami elcseszett gyorsasági verseny lenne vagy csak a lehető legtöbb időt akarják és a lehető legtehetősebb ügyfelet. Én nem kapkodom csak szánakozó pillantást vetek rájuk aztán mire minden szalad szépen a helyére kerül szabaddá válna a kezem… csakhogy nem kezdek bele semmibe mert a pillantásom megakad egy lányon, aki még talán tőlem is fiatalabb és… szőkésbarna tincsei gyönyörű harmóniában keretezik arcát. Esetlen járása sugallja vagy kényszerből került ide (talán valaki kísérője lehet) vagy csak véletlen, mert minden gyakornok- hiéna segítséghálóján ügyesen átbújt és épp a velem szemben lévő babán lévő ruhát figyeli. Én meg őt, egész addig míg lélegzetvisszafojtva mögé nem lépek jó pár illedelmes lépéstávolságot tartva.
- Hmmm.. j-jó napot! Esetleg segíthetek?
A mosolyom félszeg de azért határozott. Utálok ügyfelekkel kommunikálni, az én kezembe a tervezőceruza meg az olló való nem ezek a kényszeres bájcsevejek. A bátyám volt ebben zseni a bálokon és rendzevényeken és jobbára kiszöktem mindről… főleg… Eric-kel.
Arcomon a mosoly kényszeredett lesz a férfi arcának felbukkanására emlékeimben, de a lány nem sejtheti hogy nem miatta. Pillantásom a babára siklik, a boára és flanelre. Merész darab, de rajta még ezt is el tudnám képzelni.