Édes Mérgek Kocsma

Mr. O'Mara
2002. január 12.

A nemtetszés különösebben nem tartja vissza a kutyát, megbökdösi nedves, hideg orrával, amíg rendesen megszaglássza magának Elliotot, aztán a következő pillanatban kánont alkotva a sikollyal felvonyít. Tehetséges duójuk tompán bár, de eléri a férfi füleit is, O'Mara hangszíne azonban valami olyasmi, amitől összeszaladnak szemöldökei. Annak ellenére, hogy Asmodai nem jelzett karakteres vérszagot, még nem jelenti, hogy nem lehetnek olyan sérülései, melyek élettel összeegyeztethetetlenek. Halkan hümmög, pillantása rácsúszik a golyóra, amiben egyre gyengébben bár, de még mindig nem elhanyagolható mértékben tekereg a mágia szétzilált, szeszélyes foszlánya. Egy... kettő... három... valahol ezen a ponton a patrónus riasztotta az Aurorparancsnokságot Gabriel hideg, érzelemmentes tónusán. Mostanra kiadta a megfelelő utasításokat pontosan hova és egymástól milyen távolságra hoppanáljanak biztonságosan, az események hatókörén kívül. Mennyi kell, míg elkezdenek megjelenni? Fél perc? Egy? Kettő? Attól függ, melyik ostoba van épp szolgálatban valószínűleg.
Az innen-onnan tompán pislákoló fényben smaragdszínnek ható pillantása újraértékeli a romok állapotát, ám a helyzet változatlan; varázslat nélkül esélyesen nincs az a kalkuláció, amellyel utat nyithatna O'Marához anélkül, hogy veszélybe sodorná az életét.
Odabent a kutya a vonyítás után visszafordul a férfihez, helyhiány miatt nem csóválgatja a farkát, de ha már hozzáértek, akkor vidáman nekiáll nyalogatni a nyakát, az arcát, az orrát. A látszat ellenére nem neveletlen, nemes egyszerűséggel így tart ébren függetlenül attól, hogy áldozatát éppenséggel fenyegeti-e az ájulás veszélye, avagy sem.
Mielőtt O'Mara igazán sikítófrászt kaphatna tőle, az épület vészjósló, csikorgó hangot hallat és érezni, ahogy megrázkódik körülötte a világ. A nyomasztó érzés előbb még lejjebb mozdul szinkronban azzal, ahogy a négylábú figyelmeztetően ugatni kezd és ezen a ponton már valóban úgy tűnik, mintha véglegesen szét akarná lapítani a világ.
Egyetlen szívdobbanás, amelyben lehetősége van el- és leszámolni a saját életével, mielőtt váratlan engedékenységgel a levegő hirtelen beerőszakolja magát a tüdejébe és ettől a világ egy mérhetetlenül könnyű, meglepően puha helynek tűnik. Valószínűleg meghalt, azért érzi úgy, mintha pontról-pontra csúszna ki a valóságból, csak hogy lebeghessen az örökkévalóságig a nagy büdös semmiben...
A tarkóján, majd gerincén végigfutó érintés borzongatón hideg és kimondottan céltudatos. Nem időzik tovább rajta, mint amivel megállapíthatja, hogy tört-e bármelyik nyaki csigolya, netán a gerinc egyenesen. Fura érzés. Mintha valami pelyhes felhő lenne, amihez ha hozzáérnek, gondtalanul tovaszáll.
A Lumos Maxima erőszakos fénye szétszaggatja ezt a képet, ahogy arrogáns gömb képében magasra emelkedik. Már amennyire van magasság a helyen, ahol furcsa módon minden... lebeg. Lebeg ő, lebeg a kutya és lebeg a fickó is, aki lepillant rá.
- Tudsz mozogni? - A férfi mély hangja józanítón nyugodt és az oxigénhiány generálta fals forróság után valahogy már kellemesnek is tűnik már ismert hűvössége.
- Maximum fél percünk van, mielőtt az összes létező auror megjelenne. Még az előtt ki kell jutnunk, hogy valamelyik kompromittálná a zárt teret. - Rejtély, ő maga hogyan jutott be egyáltalán, mikor a kutya is épphogy csak be tudta fúrni magát, ám valahogy nyilvánvalóan sikerült neki. Úgy ráadásul, hogy lezárta maga mögött a kijáratot. Más magyarázat legalábbis aligha valószínű, ha képes volt megszüntetni a gravitációt a talpalatnyi területen.

 

a nagy bumm


GM
2002. január 12.

outfit

what dosen’t kill me
better run

Az épület recsegésének vészjósló hangja éppen eléggé behatolt az ajtó alá. Nem akartam, hogy még egy adag törmelék rám omoljon és agyon nyomjon. Ki kellett jutnom, ki kellett jutnom, mielőtt nagyobb baj lesz. Csakhogy a bágyadtság újra rám talált némi mozgás után. A kutya bűzös lehelete kellett, hogy magamhoz térjek ismételten ebből a furcsa kábulatból. Már többször majdnem elájultam… de muszáj volt erősnek maradnom. Éreztem minden porcikámban, ahogy bennem lévő sötétség újra és újra végig lüktet az ereimben. Életben kell maradnod, életben kell maradnod… – harsogta a hang.
Nem fogtam fel, mi történik körülöttem, csak mikor már egy érintést éreztem magamon. Furcsa, ködszerű állapot ült meg az elmémen, talán a fájdalomtól, a fejemet ért ütéstől, vagy mindentől egyszerre. Nem tudom… csak félig láttam a körülöttem lévő dolgokat, a kutyát… talán más mozgást is… az elmém ugyanis tökéletesen elszórakozott velem. Tengerszemben voltam megint, Nattal… azzal a Nattal, aki már rám sem akart nézni. Üvölteni akartam, hogy vegyen észre, de ő csak bújta a könyvet, ami a kezében volt. Érzem, hogy egyre halványodok… – suttogtam magam elé, talán hangosan is, ki tudja.
Lebegést éreztem. Talán meghaltam és éppen a lelkem készült éppen semmivé foszlani, ahogy kiemelkedett a testemből. Legalábbis ezt gondoltam akkor ott. Csak akkor fogtam fel, hogy ez a valóság, mikor a fénygömbnek köszönhetően megpillantottam zöldszemet. Zöldszemet meg valami kutyát… biztosan azt, amelyik az előbb még megpróbálta arcon nyalni.
– Tudsz mozogni? – kérdezte. Nem fogtam fel, mi történik velem vagy körülöttem… csak szédültem és a gyomromban uralkodó hányingert éreztem. De ez így volt rendjén, valószínűleg, ha akkor ott megértem, hogy megszűnt a gravitáció és a testem lényegében a semmiben lebeg, újabb sikítófrászt kaptam volna. Az agyrázkódás már annyira eluralkodott rajtam, hogy minden álomszerűnek tűnt.
– Bármire… képes vagyok… – préseltem ki magamból gyengén a szavakat, de a szédülés miatt le kellett hunyom a szememet. Éreztem, mennyire fáj a karom, az ujjaim, a hátam, a vállam, ahogy összecsíptem az orrnyergemet. Koncentrálj… koncentrálj… – parancsolt a hang, de nem ment. Nem múlt el a kábultság, sőt olyan erős volt, hogy még csukott szemmel is éreztem a szédelgés minden hátulütőjét.
– Maximum fél percünk van, mielőtt az összes létező auror megjelenne. Még az előtt ki kell jutnunk, hogy valamelyik kompromittálná a zárt teret. – A hangja ugyanolyan hideg volt, mint legutóbb. Kellemes hűvös volt ez, ami csillapította az álomszerű képek zavaró érzését. A tüdöm még mindig nem dolgozta fel, hogy immáron normálisabban kapok levegőt, sípolva kapott újabb adagért, ahogy a tekintetem zöldszemre szegeztem.
– Segítened kell, mozogni… – mondtam. Bár minden tagom mozdult, iszonyatosan fájt még csak egy kicsit is így tenni. Támasz kellett, méghozzá a lehető leggyorsabban, ha mindössze fél percünk volt tényleg.
Amennyire tudtam, kinyújtottam a kezemet, hogy a törött ujjakkal belé markolja, ha elértem egyáltalán. Nem gondolkodtam, csak érezni akartam a ruhája anyagát, hogy tudjam, ezt most nem csak álmodom, mielőtt meghalok.
Kintről közben mindenféle zajok hallatszottak be. Nehéz lett volna eldönteni, hogy csak az épület hangja, vagy a túlzottan is gyorsan kiérő aurorcsapat az... de nem is számított. Még időben ki kellett jutni innen, bár fel sem tudtam mérni a terepet magam körül, hogy hogyan érdemes ezt megtenni. Zöldszemnek kellett erősnek és bölcsnek lennie.
– Azt hiszem, teljesen rád vagyok utalva… – motyogtam, szinte szégyellve beismerni, mennyire megsérültem. 

Mr. O'Mara
2002. január 12.

Tudja milyen érzés. A suttogás meglehet nem neki szánt, mégis beszivárog a koponyába és úgy érinti meg a tudatát, ahogy jelenleg sem helye, sem ideje nem szabadna legyen. Még mielőtt megállíthatná igazán a mozdulatot, kesztyűs keze rásimít a férfi arcára ezzel egyszersmind elutasíthatatlan fizikai kiterjedést, biztost pontot adva neki a világban. Asmodai kérdőn oldalra dönti a fejét, de egyéb jelét nem adja létezésének. Kutyához képest rendkívüli fegyelemmel tűri a súlytalanságot, nem áll le játszani csábítón labdaszerű törmelékdarabokkal, holott nagy kedve lenne hozzá.
- Ebben egy percig se kételkedtem. - Hangjába belehempereg valami mulató él amit nehéz ugyan hova tenni, de valahogy a kihívás karcolgatja annyira a hiúfiú elmét, hogy segítsen a koncentrációban. Hát persze, hogy két halálközeli élmény között az első reakciója az arcoskodás.
Biccent a szavakra, bár ezt jelenleg Elliot valószínűleg nem fogja fel különösebben. Ellentétben az érintéssel, amivel magához öleli, baljával a térdek alá nyúl, jobbjával a hátát támasztja meg, a súlytalanságban nem jelent erőfeszítést magához úsztatni a könnyű testet. Az puhán ütközik a mellkasán, kintről pedig figyelmeztető kutyaugatás tompa zajai jutnak el hozzá. Valaki elért a törmelékhez. Valaki, akinek nyilvánvalóan nincs elég esze, hogy felfogja Amon figyelmeztetését. Hülyékkel van körülvéve.
Lepillant O'Marára és úgy dönt az ájulásközeli állapot nem kompatibilis a hoppanálással, némi varázslattal adrenalinlöketet adni neki hogy felébredjen meg kifejezetten ellenhatékony is lehet a szituációban.
- Nyugi Királylány, kiviszlek innen. A medimágusok majd szépen helyreraknak. - A gravitáció hiányának hála nem érezni a levegőben úszó mozdulatot és a mágia maga is elég gyenge, amivel elnehezíti saját bakancsait és stabilizálja magát a földön. Mivel nem tudja, milyen módszerrel próbálnak behatolni erre a területre, jobbnak ítéli meg az apró, szilánkosra tört ablak alá állni.
A lebegő romok között meglepően könnyen és gyorsan mozog, lépéseinek súlya sajátságos dinamikával tölti fel a túl szürreálissá vált teret. Hátát a még ép falnak veti, a pálca végén feldereng egy, a kutya nyakára csavarodott póráz és behúzza maga alá őt is, amíg az biztonságosan elhelyezkedik a lábai között ráharapva a nadrág szárára.
Megrázkódik az épület, ahogy valaki kiabálva nekiesik a mellékhelyiség romjainak, állkapcsa összeszorul és figyelmeztetően megrándul rajta egy izom.
- Caine, te ostoba barom... - Richard Caine. Annyira biztos volt benne, hogy ez a nyomorult van szolgálatban, már-már kedve lenne legalább néha tévedni. A férfi még túl fiatal, nulla tapasztalat, túl sok bizonyítási vágy és abszolút nem segít, hogy protekcióval nyalták fényesre a seggét.
- Kapaszkodj, ez rázós lesz. - Figyelmezteti Elliotot, mielőtt gyors pálcamozdulatokkal nekiállna átalakítani a belső teret. Semmi mást nem csinál, csak ami a létszükség; valamiféle struktúrát épít maguk fölé, mely képes kitámasztani a megereszkedett emeletet anélkül, hogy az lehullva összeroppantaná őket.
Gyakorlatilag egy szívdobbanáson múlik az egész. A bejárat hűlt helye berobban, a gravitáció süvöltve visszatér a területre és a világ elsötétül, ahogy iszonyatos rázkódással mélyebbre szakad az emelet káosza.
Elliot testére hirtelen tör rá minden létező fájdalom egyidőben, ahogy saját súlya újult erővel húzza le a férfi karjaiba. Amaz befordította a fal felé időközben, hogy a csapódó törmelék ne őt érje elsődlegesen, ám a felszálló fullasztó port még így sem tudják kikerülni.
Tengeralattjárókon van ilyen iszonyatos mély, pattogó zaj, ami azzal fenyeget, hogy bármelyik pillanatban beszakadhat a burkolat; ilyen hangot hallat a gyorsan összeeszkábált támaszték, ami megmentette őket a haláltól.
- Milton! - Caine pánikszerű hangjával, a feltámadó sikolyokkal mit sem törődve pálcájával az ablakra bök. Bármilyen mágiát is használ, az erre hatalmas ásítással tágulni kezd. Valami durva szó hagyja el "Milton" száját idegen nyelven, mire a kutya átugrik előttük a résen és elinal. A tartószerkezet iszonyatos csikorgó, recsegő hangot hallat utolsó felszólítás gyanánt, ő pedig ezen a ponton végre valahára kilép az épületből az utcára alig egy fél gondolattal azelőtt, hogy mögöttük azonnal beomlana a járat.
Túl közel volt. Ez a gondolat dübörög benne, miközben megindul vele a medimágusok sejtett pozíciója felé. Ha egy kis eszük volt, nem lehet mindegyik az instabil épületben... ugye?

a nagy bumm


GM
2002. január 12.

outfit

what dosen’t kill me
better run

– Nyugi Királylány, kiviszlek innen. A medimágusok majd szépen helyreraknak.
Nem sokat fogtam fel. A szavait hallottam, éreztem az érintését, de a körülöttünk lévő világból nem sok mindent értettem. Már abban sem voltam biztos, hogy ez a valóság. Talán csak álmodtam az egészet… lebegést, a kutya nedves orrának érintését, a nyelvét, amivel végig nyalt rajtam. Kellett egy pillanat, míg a mondandóból kiszűrtem a medimágus szót… és végig futott a testemen a szokásos pánik. Nem akartam, hogy hozzám érjen akár egyetlen egy is. Nem bíztam bennük, az egész Mungóban sem.
– Nem érhet hozzám… nem érhet hozzám… – motyogtam kicsit erőtlenül, ahogy ujjaim zöldszem ruhájába martak. Nem tudom miért, hiszen az egyértelmű volt, hogy ennyivel nem tartom vissza a szándékától. Esélyem sem volt, hiszen a körülöttem lévő világ jelenleg homályos volt, a testem pedig elgyengült. Csupán zöldszem volt az, amit felfogtam abból az egészből.
Majdnem olyan volt, mint abban az elmegyógyintézetben, mikor az árnyak eltakarták előlem a világot. Kegyetlenül, durván szakítottak el a fénytől és nem volt futás előlük… egészen addig, míg fel nem csendült a nyuszi szó. Imádtam, mikor Aiden így szólított, furcsa biztonságérzetet adott. Ez volt a kapaszkodóm, ami békét adott.
Az épület megrázkódott és ez, akár egy csípés valamiféle medúzától, úgy rántott vissza a valóságba. Tekintetem nagyjából azonnal a méregzöld szemekre vándorolt, legalábbis így hittem, ugyanis még mindig meglehetősen homályosan láttam. Csak az illatát éreztem, s a belőle áradó hideget… ami olyan furcsán ismerős volt. Talán éreztem már hasonlót máshol, csak az elmúlt.
– Caine, te ostoba barom... – hallottam meg a hangját, de a furcsa fülzúgásban szinte elvesztek a szavai. Még hallottam a figyelmeztetést, majd egész egyszerűen éreztem, hogy valamit varázsol… nem csak az izmok mozgásából – mert túl közel voltam –, hanem a mágia változását is érzékeltem magam körül.
Hangzavar keletkezett, aminek következtében a fejem még hevesebben kezdett lüktetni… aztán érkezett valami más… valami erősebb. Minden sérült porcikámban mind határozottabban kezdett el a fájdalom tombolni. Az ujjaim erősebben martak zöldszem ruhájába, hogy magamnál maradjak. A tüdőmet megtöltötte valami furcsa por, de éreztem, hogy a már amúgy is elgyötört testemet zöldszem karjai óvják. Bírd ki… bírd ki ezt is… A hang bennem még mindig morgott, mint valami hajcsár, de közben meg-megremegett a testem.
A zaj pattogósabbá, veszélyesebbé vált. Olyan volt, mintha az épület szép lassan ránk készülne omlani. Megremegtem zöldszem érintésében, de tudtam, nem lesz baj. Az adrenalin lüktetni kezdett bennem, éreztem, ahogy mind jobban reszket minden körülöttünk. Sikoly hangja hallatszott, s mintha valami összeomlott volna… az arcomat belenyomtam az engem védelmező alak ruhájába. Éreztem, hogy haladok valamerre, hogy valami megint hangos robajjal van körülöttem… aztán egyszercsak – talán a friss levegő hatására – felfogtam, hogy utcán vagyok, még mindig a Zsebpiszok közben. 
– Hééé…. hééé… – kezdtem mocorogni, ahogy megint megindult velem valamerre. – Nem megyek medimágusok közelébe… – motyogtam. A hangom meglepően gyenge volt még, ahhoz képest, hogy tényleg magamhoz tértem.
– Meg tudom gyógyítani magam…

Mr. O'Mara
2002. január 12.

Hiába lebeg még, tökéletesen ignoránsnak kellene lennie ahhoz, hogy ne vegye észre azt a feszülést már jóval azelőtt, hogy a szavak kicsúsznak a férfi száján. Rápillant arra az időtlenül fiatalnak ható arcra, kiismerhetetlen íriszei alig egy szívdobbanást pihennek el rajta, mégis kristálytisztán felfogja a tettenérhető pánikot. Ki tudja? Talán egy nap rá reagál majd ilyen pánikkal ahelyett, hogy belé marna segítségért, mintha az egyetlen biztos pont lenne a világon. Ha jól végzi a dolgát, biztosan.
- Miért nem? - A kérdésben nincs semmi puhatolózó óvatosság, a maga jellegzetes határozottságával szól, miközben saját menekülésükre koncentrál. Az a fajta, aki hajlandó együttműködni akkor, ha megfelelő indokokat kap, ellenkező esetben azt teszi, amit az adott szituációban hatékonynak lát. És O'Mara hozzáállása pillanatnyilag az "ellenhatékony" kategóriába esik. Éppúgy, ahogy Caine tettei is odakint, de az utóbbival legalább kalkulált és nem. Az égvilágon semmi meglepetést nem jelent. Néha elgondolkodik, hogy szimplán csak el kellene tennie láb alól, ám ahogy a mugli, úgy a varázsvilág sem fordít kellő figyelmet a baj megelőzésére. Az ember azt gondolná, hogy két Világháború és két friss Varázslóháború után a világ tanul némi belátást.
Naiv gondolat.
O'Mara fájdalmával nem érez együtt ugyan, de az még így is szinte átvibrál a saját bőrére. Meglehet csak az ujjak között összeszoruló kabát megfeszülő anyaga teszi, de a gesztus érzékelteti a kínlódás mélységét. Helyes. Ebből legalább nagyjából kalkulálni képes az állapotát, továbbá... amíg fáj, addig nem halott, hm?
Van valami átkozottul ártatlan abban, ahogy a mellkasába fúrja az arcát, mint valami védtelen kisállat... Nem. Szereti az állatokat. Ha ebbe a kategóriába sorolja, az csak zavarja az összképet.
A nyűglődésre nem reagál, ellenben a mocorgásra kicsit szorosabban fogja magához elkerülve valami kellemetlen jelenetet, ahol emberünk szétplaccsan a földön további törések reményében.
- Nyugi van. - Lelassít a motyogás hatására és füttyent egyet. Nem érkezik válasz és a kutya sem jelenik meg, pillantása lehullik a férfi arcára.
- Fejtsd ki. - Közli nemes egyszerűséggel. Megáll, mielőtt kiérnének a szomszédos épület takarásából, azon túl már hallatszik a mentőcsapat keltette hangzavar. - Meggyőzhető vagyok, Királylány, de ha ez nem sikerül, azt csinálom, amit jónak látok. - Pillantása futólag felrebben róla, figyelme megtapad egy ponton és határozott nemet int a fejével, mielőtt visszafordulna a férfihez.
- Hogy akarod meggyógyítani magad? - Figyelme olyan intenzív, hogy ebben a pillanatban méltán tűnnek azok a szemek méregzöldnek, mintha csak a hangulatával együtt változnának. Puszta érzéki csalódás lehet, mindazonáltal... olyannyira ritkán fedezhető fel rajta bármi is, hogy talán nem is annyira meglepő.
Minden logika azt sugallaná hát, hogy ne érzékeljen semmi mást a környezetéből. Érthetetlen az is, miért a néma varázs, ami könnyebbé teszi O'Mara testét... nem is! Lebegteti egyenesen. Fél kézzel elengedi a férfit, amitől annak egészen olyan érzése támadhat, mintha vízre fektették volna azzal a különbséggel, hogy a fájdalomérzet ugyanúgy megmarad a gravitációnak hála.
A férfi mozdulata hirtelen, az izomzat ugrásra készen megfeszül a testében, a pálcája pedig éles, vörös izzást vág keresztül maga mögött. Csak féloldalasan fordul meg, a pálcája rászegeződik arra az undorító figurára, aki vette a bátorságot mögé lopakodni. Disznóorrú Ted úgy dermed meg a mozdulatban, mintha sóbálvánnyá vált volna; az átok alig pár milliméterrel kerülte el a fejét, foszlányai még füstölögnek az épület oldalában.
- Hé, így kell bánni egy tisztes varázslóval?! - Hördül fel teátrálisan a szívéhez kapva. Milton hideg pillantása még csak nem is rezzen.
- Lezárt terület. Hátraarc és visszamasírozol a tisztességes feladataidhoz, mielőtt kedved kapok én találni neked egyet. - Így árnyékba borult vonásokkal semmi más nem látszik belőle a szemein kívül, ám az valószínűleg minden jobbérzésű emberben megkondítaná a vészharangot. Disznóorrú Ted nem erről híres, mi több. Túl régen ácsingózik ahhoz O'Mara seggére, hogy itt feladja, eh? Nem-nem. Ez egy remek lehetőség. Fenomenális egyenesen!
- Nyugalom, csak segíteni jöttem. - Kenetteljes hang, feltartott kezek, ütnivaló mosoly. Ismeri ezt a fajtát. Olyan, mint valami csatornapatkány. Ahol egy megjelenik, ott egészen biztosan tanyázik több is. - Egy aurornak lehetne jobb dolga is ennél jelenleg, nem? O'Mara hozzánk tartozik, majd én vigyázok rá.

 

a nagy bumm


GM
2002. január 12.

outfit

what dosen’t kill me
better run

Zöldszem tűnt az egyetlen biztos pontnak. Nem, nem volt hősies megmentő. Az első találkozásunk óta tudtam, hogy szándékai vannak velem, ezért nem árulhattam el magamról neki semmit… mégis, azt sejtettem, ebben a helyzetben csak rá számíthatok. Csupán az háborított fel mélységesen, hogy a medimágusok kezére akart adni.  Mégis miért? Azok mind diplomás szerencsétlenek és olyan dolgokat művelnek, amikhez én mindenféle képzettség nélkül is értettem. Ha az ember a világot járja be teljesen egyedül, akkor bizony kénytelen megtanulni ezt-azt… főleg, ha nevelőapja medimágus volt és jóformán elvárta tőle, hogy ő is az legyen majd felnőttként.
– Miért nem? – kérdezett vissza. A szokásos határozottság csendült ebben is, mint minden szavában általában… én most nem voltam az. A fájdalom erősen lüktetett bennem, de csak kabátját markolta meg. Nem adtam hangot a bennem uralkodó kínoknak. Már régen megtanultam, hogyan fogjam be a számat, miképpen szorítsam össze a fogaimat és tűrjem el, belülről vérezve talán a dolgokat. Ez csak fizikai fájdalom volt, fel sem ért ahhoz, amit Nathaniel Forest tett velem. – Nyugi van. 
– Nincs nyugi… nagyon nincs… Talán mert marhára nem akarom – vágtam rá, talán egy kicsit ingerültebben a kelleténél. Persze a hangom továbbra is megmaradt a motyogás szintjén. Nem, mintha zöldszem tehetett volna a medimágusokkal szerzett rossz élményeimről, de azért haragudtam rá, mert egyből ez a fasza ötlete támadt. Amikor már egészen kikészültem a házasságom alatt, folyamatosan elájultam, ami miatt egy éjszakára bent is tartottak az ispotályban, tele tömve nyugtató és altató bájitalokkal. Gyűlöltem. Napokig éreztem magamon az ottani bűzt, hiába mostam le a bőrömet újra és úja.
– Fejtsd ki. Meggyőzhető vagyok, Királylány, de ha ez nem sikerül, azt csinálom, amit jónak látok. 
A beszéd közben mindenféle zajok jöttek, de nem fogtam fel. Fogalmam sem volt, mi lehet az, mert egészen az az érzésem támadt, mintha mindent víz alól hallanék. A testem már a fájdalomra koncentrált, minden más érzékem eltompult, csak zöldszemet tudtam befókuszálni, mert ahogy ott lüktetett bennem az adrenalin, egyetlen mondat keringett bennem: Maradj életben.
– Hogy akarod meggyógyítani magad?
A tény, hogy nem ismert annyira, megnyugtatott. Talán fogalma sem volt, hogy a nevelőapám patikájának bájitalkonyhájában engem rejtegettek majd’ félévig s még utána is néhány alkalommal. Nem azért, mert bűnöző voltam, hanem mert bunkó voltam a vásárlókkal és így akartak a lehető leghasznosabb módon megtartani. a bájitalkeverésben határozottan ügyesebb voltam, mint a vásárlókkal.
– Patikus vagyok. Bájitallal. – Egyszerűen válaszoltam, érzékeltetve, hogy azért képes vagyok meggyógyítani magam. Azonban mielőtt folytathattuk volna a beszélgetést, valami történt. A tompa látásom és hallásom nem segített annak beazonosításába, csak éreztem, ahogy mozdul.
– Hé, így kell bánni egy tisztes varázslóval?! – Az a színpadias hang… azonnal felismertem Disznóorrot, amint papol, milyen szörnyűséget tettek vele. Szinte el is képzeltem a leopárdmintás nadrágjában és a hawaii-mintás ingében, szőrmés kabátjában, ahogy a szívéhez kap, közvetlenül az aranylánc alá, ami vaskosan csillogott a nyakában.
– Lezárt terület. Hátraarc és visszamasírozol a tisztességes feladataidhoz, mielőtt kedved kapok én találni neked egyet. – Zöldszem hangja vele még erőteljesebb volt, és ennek örültem. Nem akartam ilyen kiszolgáltatott állapotban Ted karmai közé kerülni… még a végén rám mászna… legutóbb is a seggemet markolászta, mielőtt Aiden majdnem letépte az arcát.
– Nyugalom, csak segíteni jöttem. – Mindjárt meg is változott a hangja. – Egy aurornak lehetne jobb dolga is ennél jelenleg, nem? O'Mara hozzánk tartozik, majd én vigyázok rá.
Nem lepett meg. Sejtettem, hogy zöldszem auror… legalábbis ez volt az egyik tippem, szóval nem kezdtem el mocorogni annyira erőteljesen, csak megragadtam megint a kabátját és közelebb simultam hozzá. Rohadtul nem adhat át ennek a perverz disznónak.
– Takarodj vissza a ribancaidhoz, Ted… vagy Muci levágja a kezed. Hidd el, nem viccelt! – közöltem. Persze zöldszem nem tudhatta, hogy a Muci éppen rá vagy Aidenre vonatkozik. Aidenről nem valószínű, hogy olyan sokat tudott. A Roxmortsban található házunkon kívül nem sok helyen mutatkoztunk közösen, talán csak a karácsonyi vásárlásokon… az meg aligha szúrhatott szemet a hatóságoknak. Egyszerű családi program volt.
– O’Mara… majd én gondoskodom rólad – hallottam azt a perverz csengést a hangjában. Még azt is el tudtam képzelni, hogy megerőszakolna, mert éppen nem tudom megvédeni magamat.
– Zöldszem… vigyél el innen, de rögtön! – mondtam és még erősebben kapaszkodtam az aurorba.

Mr. O'Mara
2002. január 12.

Sajnálatos módon igen távol áll már tőle az az énje, amely a gyereknevelésre szakosodott, márpedig az ilyen hisztis nemakarom jellegű semmi indokok pontosan ezt igényelnék. Válasz nélkül hagyja, amíg azzal foglalkozik, hogy kimentse a seggüket a szorult helyzetből.
Talán az indokai nem, ellenben a férfi fájdalomtűrése akaratlanul is kivívja az elismerését. Látott már pár dolgot élete során, ám ritkán találkozik olyan mágussal, aki a fizikai szenvedést is képes jóformán hang nélkül tolerálni. Szinte kedve lenne kitapasztalni a határait egy óvatlan pillanatban. Szinte.
Elveszi a gondolatot a tény, hogy O'Mara továbbra is küzd ellene. Mennyi-mennyi felesleges pluszkör... nos. Mindenki maga dönti el, milyen hülyeségébe akar belehalni, ennek fényében nem is jegyzi meg, hogy a gyógyulás ezen módja adott szituációban egyszerűen pazarlás. Vagy csak mert pillanatnyilag messze jobban ingerlik az idegszálait holmi lopakodó emberi hulladékok.
Nagy eséllyel még akkor sem adta volna át aktuális zsákmányát, ha amúgy az sírva könyörög neki Disznóorrú Tedért, az a hozzásimulás azonban mindennél egyértelműbben kommunikál.
"Muci"? Talán önmagában nem lehetne egyértelmű, de egy pillanatra sem jut eszébe, hogy a megjelöléssel egyáltalán róla lehetne szó. Még ha azzal nincs is tisztában, kit kéne felcímkéznie helyette, az információt elraktározza odabent a gondolati raktár végtelen aktáinak egyikében.
Ki tudja miért, talán megfeledkezik magáról egy pillanatra, talán a perverzió, vagy a türelmetlenség erősebbnek bizonyul a logikánál, netán csak az a fajta, aki a kategorikus nemeket átforgatja agyban nyögdécselő igenné, de Ted tesz előrefele egy fél lépést.
Legalábbis megpróbál.
Az auror pálcájából előbb csap ki az átok erőteljes, vörös izzása, mint hogy Disznóorrú egyáltalán átgondolná az életét. O'Mara követelése ezzel szinkronban érkezik már és mire igazán belekapaszkodhatna, a fickó nyekkenve összecsuklik a földön. Hmh. Talán mégsincsenek társai.
- Hova legyen a fuvar, Királylány? - Kérdezi egykedvűen, míg a pálca további jellegzetes mozdulatokat tesz hátrakötve az aranyláncos féreg kezeit, összekötözve a lábait és egy pöccintéssel végül megszűnteti Ellioton a lebegtetést áthelyezve azt a másikra. Disznóorrú Ted gusztustalan, magatehetetlen teste kellemetlen pózban lebeg mögöttük, ahogy a férfi továbbindul a korábbi irányba. Mivan, nem hallotta, hogy nem akar medimágusozni?
- Metzger. - Reccsen fel Zöldszem durva hangja egy kisebb csoport közelébe lépve. A névre egy szőke, 30-as évei végén járó férfi kapja fel a fejét, szemei tükröknek tűnnek a többszörös Lumos Maxima reflektorszerű fényében.
- Milton! - Üdvözli a középmély hang, felpillant annak ellenére, hogy pálcája épp a mágiáját fűzi bele egy nagyon súlyosan szétszakadt test élettől alig pislákoló véres húsába. - Rakd le, mindjárt...
- Nem, vele én foglalkozok. - Hárít arrébb lépve és talán megelőzve, hogy O'Mara agyvérzést kapjon mérgében. Nos. Talán elég rossz állapotban van ahhoz, hogy ne kezdjen törött kézzel-lábbal hadakozni ellene.
- Keríts valakit, aki ezt a nyomorultat beviszi kihallgatásra. - Ted megkötözött teste a szavakkal szinkronban jelzésértékűen nagyot puffan a földön.
- Oi! Hallottad. - Szól rá a szőke egy nagyon fiatal, kissé nyúzott képű srácra, aki rögtön elszalad az épület felé. Milton füttyent egy kurvahangosat, aztán se szó, se beszéd arrébb sétál.
Viszonylag korlátozott a pálcamozgás így, hogy már két kézzel kénytelen tartani Elliotot. Az, hogy ezúttal ki is mondja a "Stimula" hívószavát, szimplán annyira szolgál, hogy a mágia megfelelően összpontosuljon esetleges félmozdulatok mellett is. A bűbáj valahol az oldalába kapja el O'Marát és bár ő maga nincs a Stupor hatása alatt, a varázs mintha egyszerre ébresztené fel minden sejtjét odabent egy komoly adrenalinlökettel, messzire űzve az ájulás határáról, ám élesítve is a tudatát arra a fájdalomra, ami a testében lüktet. Nos. Mindent is kibír, nem igaz?
- MILTON! - A korábban romok túloldaláról tompán dübörgő hang most a hátuk mögül hangzik fel, egy fokkal magasabbnak tűnik ezúttal. - Ez egy aktív nyomozás helyszíne! Nem viheted el az egyik szemtanút?! - Két kutya libben el Caine mellett, talárja meglibben az általuk generált menetszélben és végül szálegyenesen seggelnek le gazdájuk mellett, egy-egy mancsukat ráhelyezve a férfi bakancsának orrára.
Még arra se veszi a fáradtságot, hogy válaszra méltassa az aurortársat. Amennyiben O'Mara megosztotta az információt hova óhajtja magát vitetni, akkor hoppanál négyükkel valami számára is ismerős környezeti terepre. Ha nem, nos... már ismerten megvannak a maga biztonsági helyszínei.

a nagy bumm


GM
2002. január 12.

outfit

what dosen’t kill me
better run

–  Hova legyen a fuvar, Királylány?
Az arcomat benyomtam zöldszer ruhájának anyagába. Még a szememet is lehunytam, hagyva, hogy körbe vegyen az illata – amit egyelőre egyébként beazonosítani sem tudtam –, ez megnyugtatott. Disznóorrú recsegése időközben amúgy is megszűnt, hála a megmentőnek… ha egyáltalán nevezhetem annak. Az már kiderült, hogy auror, hogy mindaz, ami történt nem ok nélkül volt. Kíváncsi lettem volna, miért van a nyomomban, de egyelőre kényelmesebb volt az ilyesmit mellőzni. A gondolataim még ködösek voltak, de szép lassan visszatért körém az angol szürkeség, amit mindig is annyira szerettem Londonban.
Tudtam, hogy hova kéne menni… a családi patikába, de közben Cukormázba vágytam, az ágyamba. Csak ölelni akartam magamhoz a párnát, érezve az Aidennel közös illatunkat… de azt nem árulhattam el senkinek, az a cím a mi titkunk maradt, éppen elég, hogy Seannak kikotyogtam. Aiden már ezért is minimum lenyakazna, főleg a múltkori betörés után. Nyeltem egyet, mielőtt szóra nyitottam volna a számat.
Elhúzódtam a kabátja anyagától annyira, hogy ne csak valami motyogás legyen bele a mellkasába.
– A Banyanyavalya és Mágusfene Apotékába. Észak-Írországban van. – Kiböktem nagy nehezen az O’Mara család kezében lévő épület nevét, ahol bizonyára már nem folyt munka ilyenkor és ahová nekem is bejárásom van résztulajdonosként. Ott pont elegendő bájital volt ahhoz, hogy meggyógyítsam magamat… persze egy hoppanálás vagy kandallózás fájna.
Nem tudtam, hogy meghallotta-e egyáltalán, amit mondok. A léptei továbbra is tartották az irányt.
– Tudod mit, zöldszem… inkább tegyél le és megoldom ezt egyedül. – mondtam és ficeregtem is a karjai között. Nem, nem akartam rohadtul ahhoz a tömeghez odalépni, meg megvárni, míg eldiskurálnak arról, hogy a röfivel mi legyen.
A korábban kártyán olvasott GM-ből, most már sejtettem, hogy az M jelölte a Miltont. Innentől már csak annyi volt a kérdéses, hogy zöldszem miféle keresztnevet viselhet… nem, nem nagyon érdekelt amúgy. A Milton és hogy auror nekem pont elég információ volt róla, arról nem is beszélve, hogy a kutyái sem tűntek éppen bizalomgerjesztőnek.
Nem érdekelt a csevegésük, inkább csak figyeltem. Nem, nem a többiekre… mindegyik a szokásos, unalmas aurorfazon volt, akikkel az ember nem sokat kezdhetett. Egyszerűen röhejesek voltak. Zöldszem sem tűnt különbnek, leszámítva, hogy egy fokkal jobbképűbb volt a többinél, de ezt a kutyadolgot mellőzhette volna…
Éreztem, ahogy a fájdalom felerősödik a testembe. Nem számított, csak kicsit megfeszültem, de összeszorítottam a fogaimat, nehogy egyetlen apró nyögés is kiszaladjon az ajkaim között. Bírd ki, baszki, O’Mara… A hang erőteljesen tört elő bennem, jelezve, hogy ez semmi azokhoz az a fájdalmakhoz képest, amiket általában szoktam érezni. Nem… ezek bizonyára nem voltak halálosak.
– Bocs, de nem érek rá tanúskodni – szóltam közben, kissé ingerülten, miután kiderült, hogy milyen fontos személyiség lettem. – Hoppanálj már, mielőtt belemerülnétek a bájcsevejbe. – közöltem kicsit morogva zöldszem irányába és megszorongattam a kabátja anyagát. A kutyákat is észrevettem persze, leginkább a szagukból… meg a többiből.
Hamarosan megéreztem az ír táj jellegzetesen zöld, friss, mindenen átható illatát, amibe most a tél fagyos tisztasága is belekeveredett. A szellő végig cirógatott a tincseimen… s a fájdalom még erősebben, még szédeítőbben talált rám… de egészen magamnál voltam. A öreg házon ott lógott a cégér, a háta mögött a hatalmas mezőt, amit ezúttal hó borított. Egyetlen szó jutott azonnal eszembe a látvány és az illatok egyvelegéről: otthon.
– A házat meg kell kerülni… a hátsó ajtónál lehet bemenni a bájitalkonyhába…

A JÁTÉK MÁS HELYSZÍNEN FOLYTATÓDIK.