Csatornák a föld alatt

Patkányok, férgek és gusztustalan lények folyosói ezek. Idelent mindig mély sötét és tömény bűz terjeng.
Egy ismert lejárója van, ez a Poor & Penes raktárából nyílik, bár ahogy az alvilági fazonokat ismerhetjük, a többit inkább még egymás előtt is titokban tartják. A csempészárukat ezen az útvonalon keresztül szállítják az üzlet(ek)be, illetve razziák alkalmával ide bújnak el az illegális kereskedők még illegálisabb portékáikkal.
Csak az jár idelent, aki ismeri az alagútrendszert, máskülönben a földbe vájt titkos raktárakat őrző csapdák illetve a sok kis mérgezett levegőjű zsákutca hamar a jószándékú felderítő vesztét okozhatják.

szigorú szemek


Mr. Milton
2002. január 7.

outfit

Fuss, baszki! A hang a fejemben olyan őrülten tombolt, mint még talán soha sem. Éreztem, ahogy a mellkasomban egyre őrültebben dobol a szívem, egyértelműen jelezve, hogy kurvára elbasztam már megint. Nem kellett volna Londonba jönnöm… sem pedig a Zsebpiszok köz közelébe. Tudhattam volna, hogy itt vár rám ez a maszkos szarházi, de nem gondotlam bele. Túlságosan lefoglalta az agyam a rózsaszín köd és a szerelmi civódások okozta kábulat. A karácsony alatt csak még jobban ellustultam s ahogy a december végi eset is szép lassan halványult, éppen csak egy vágást hagyva a nyakamon, elmúlt a félelem érzet is, ami legalább egy hétre távol tartott a Sötét Tárgyak Bolhapiacától.
Egy ideje már nem vállaltam el semmilyen komolyabb munkát, de terveim voltak. Tudnom kellett, miből gazdálkodhatok, mennyire tudnánk megélni, ha apám kis zsebpénze éppen kikerül az életemből. Nem terveztem ugyanis elvenni azt a Nellie Nottot… vagy ki a francot. Esmé és Blaire éppen elég mély nyomokat hagytak bennem, hogy már ne akarjak nőkkel kezdeni. Az egyik elszórakozott velem, a másik meg lenézett, mert nem voltam aranyvérű. Ha Miss Montrego nem változott volna ekkorát, hát akkor most az arcába nyomhattam volna, hogy tessék, itt a papír, pont olyan tisztavérű vagyok, mint te. Undorodtam az egész helyzettől, mégis megnéztem volna az arcát, mikor meglátja. Ez persze most nem számított, mert a nyomomban volt az a kétajtós szekrény a maszkjával egyetemben.
– Állj meg te kis szarházi! – üvöltött a fickó. A hangjából tudtam, hogy ez nem ugyanaz volt, aki múltkor megvágott azzal a késsel. Ez nagyobb volt, öblösebb hanggal… mint valami mugli gép, aminek egyetlen célja volt, lemészároljon. Lisbeth tökéletesen értette ahhoz, hogy azokat az embereket válassza kik, akik biztosan eltesznek láb alól. Ha csak a keze közé kerültem volna simán összeroppant. Ezért hát mindent meg kellett tennem, hogy ne tudjon hozzám érni.
A pálcámmal magam mögé böktem és a csatornában álló mocskos víz egyenesen felé fröccsent. Ez egy kicsit lelassította, így az amúgy is sérült lábammal kicsit én magam is tudtam módosítani a tempómat. Ez egészen jót tett, bár a régi heg egész egyszerűen lüktetni kezdett a megterheltségtől. Éreztem, hogy nem elég lassítani, meg kellett állnom, így végre annyi levegőhöz jutottam, hogy ne ájuljak el. Meg támaszkodtam a mocskos falnál, a tenyerem a hideg kőre tévedt… talán megint lázas voltam. Talán megint legyűr ez a szarság, ami lassan két éve dolgozik a testemben. Egy átok volt vagy valami olyan fertőzés, amivel még a medimágusok sem tudtak mit kezdeni… de abból a csapdából származott, ami jóformán átdöfte a lábamat.
– Megvagy – közölte hidegen az öblös hang, éreztem ahogy hátulról belemarkol a hajamba. Hirtelen nem volt erőm tovább futni, lelökni magamról a kezét.
– Lisbeth küldött – közöltem és a zsebembe turkáltam, a kezemből ugyanis egy könnyed mozdulattal csavarta ki a varázspálcát, hogy aztán elhajítsa a csatorna sötétebb vége felé.
– Kit érdekel, ha megdöglesz?
Ujjaim rámarkoltak a zsebembe hordott kis tőrre. Meg tudod csinálni… gyerünk, O’Mara! – bíztattam magam, majd egy fordulattal kiszabadítottam magam a hajamat markoló ujjak közül. Hallottam, ahogy néhány szál kiszakad a fejbőrőmből, de az égő fájdalom nem jött. Túlságosan összepontosítottam a mozdulataimra. Csakhogy, hiába nyújtottam ki a karomat, nem értem el… de mintha hasamnál furcsa forróság öntött volna el. Egy pillanat alatt éreztem meg azt a fájdalmat… a nedvességet, ami átitatja a ruhámat. Mire lenéztem a kést már kirángatta a hasam jobb oldalából, a vér pedig még sebesebben lepte el a ruhám anyagát.
Meglökött, én pedig úgy estem neki a csatorna falának, mint valami zsák. Éreztem, ahogy lesiklom a mentén és csak egy halk sóhaj hagyja el az ajkaimat. Már meg tanultam hogyan tartsam vissza a fájdalom bármiféle jelét. Csak össze kellett szorítani a fogam és tűrni.
– Most már dögölj meg tényleg… – rúgott felém egy jó adag vizet, majd egész egyszerűen hátat fordított. Nekem pedig csupán annyi erőm volt, hogy a tenyeremet a friss sebre tapasszam, nem mintha az elég lett volna, hogy a vérzés elálljon. Tudtam, hogy ez lesz… rohadtul tudtam… de ezt is kurvára túl kellett élnem.
– Bassza meg… – motyogtam erőtlenül és megpróbáltam a fal bemélyedéseibe kapaszkodva felhúzni magam. A pálcám ott lebegett a víz tetején, de túl gyenge voltam, hogy varázsoljak. Esélyem sem volt meggyógyítani magam, a Mungóba meg nem mehettem, mert ott apám megtalált volna. Azt akartam a lehető legkevésbé. Talán egy-két métert tudtam megtenni, mielőtt le kellett volna ülnöm.

Mr. O'Mara
2002. január 7.

A mindent átható, tömör bűz mintha egy önálló élettel, kiterjedéssel és akarattal rendelkező lény volna, ormótlan formájával faltól-falig kitölti a csatornahálózat ismeretlen szemmel tán kaotikusnak tűnő útvesztőjét. Ki tudja? Talán nem is a bűz, aminek nevet kell adnia, maga a hálózat lehet tán egy hatalmas, máig felfedezetlen, velejéig romlott bestia, melynek bélrendszerében jár az alvilág, hogy két kézzel tolja ki belőle bűzlő végtermékét a Zsebpiszok mocskos utcáira megfertőzve végül önnön mérgével London tisztának hazudott véráramát.
Azt mondják, ez a hely, ahova a jószándék halni jár. Milyen szerencse, hogy az ilyesfajta érzéseket már évtizedekkel korábban kiölték belőle - ha voltak benne valaha is egyáltalán.
Azon ritka alkalmak egyike, amikor egyedül van. Nem követik akaratának négylábú kiterjedései, mert lehet kegyetlen a maga nemében, nem kényszerítené őket arra, hogy be kelljen lélegezniük ezt a mocskot. Nem is venné sok hasznát szaglásuknak idelent, a tömény rothadás szaga minden mást elnyomna az érzékeny orrokban.
Minden logika azt diktálná, hogy a magafajtának semmi keresnivalója ne legyen idelent. Ez az általános elképzelés még az aurorparancsnokság szintjén is, azonban véleménye szerint egyszerűen csak... félnek lejönni ide. Nem mondják ki, senki nem beszél róla igazán, mintha olyan tabu övezné a mélységet, mint Voldemort épphogy kihűlt nevét.
Még Warren is irtózott a helytől annakidején. Képes lett volna feladni az üldözést az első háború során csak azért, mert a patkányok visszamenekültek saját közegükbe, messze a süllyedő hajóról... nem sok választást hagyott neki azonban, amikor a tiltás ellenére utánuk eredt. Ennek köszönheti azt is, hogy mind a mai napig jóformán "különbejáratú" hozzáférése van a csatornarendszerhez. Nem a kedvenc helye a világon, de ide jár akkor, ha be kell lélegeznie az alvilág olcsó bűzét, ha azoknak a fejével kell gondolkodnia, akiket rács mögött óhajt látni, ha egyszerűen csak kell, hogy kizökkenjen a minisztériumi elvárások csípős, pörkölődött műanyagszagú elbaszott buborékvilágának végtelen agymosásából. A saját iroda és asztal kombinációja sosem volt az ő világa. Ez a mocsok sem az ő világa, de a féregjárta bűzös sötétség közelebb áll nemlétező lelkéhez, mint az aktatologatás. Bámulatos, mennyien választják készakarva az utóbbit.
Kivételesen nem O'Marát keresi. Egész pontosan pedig konkrétan minden ébren töltött percében őt keresi, rajta kattognak a fogaskerekek (és közéjük is töri egész véletlen, ha nagyon elkalandoznak a gondolatai), ám jelen esetben szimplán csak szüksége van rá, hogy "kiszellőztesse" a fejét. Túlzottan is az idegein táncol az elbaszott Szeszélyügyi főkontárság bullshitparádéja az utóbbi időben. Túl sok a verbális munkavégzés és túl kevés a tényleges tett, ez pedig még soha a büdös életben nem vezetett eredményre. Kezdi úgy érezni, hogy mostanában egyedül van ezzel a véleményével, ám... különösebben semmi nem változott. Valójában és végeredményben világ életében egyedül volt.
Felfigyel a hangokra. A férfi ordítására. Úgy gyűrűzik el hozzá a csatornarendszeren keresztül, mintha kifejezetten őt keresné. Mondhatnánk, hogy reflexből veszi elő a pálcáját, de nem ment el teljesen az esze; azóta a kezében van, hogy egyáltalán megközelítette a lejáratot.
Mégsem ordítja világra létezését a Lumos fénye, az orrnyergén csücsülő, vörös lencséjű, steampunk beütésű aviator szemüveg kipótolja ezen hiányosságát és tompa szürkület magamutogató fátylát húzza a tömör sötétségre. Meglehet nem lát olyan célzottan vele, mint a lumos direkt fényével, de trükkös mágiája  biztosítja azt, hogy ne árulja el magát a kiábrándító-bűbáj rejtekében.
Egy mellékjáratból bukkan elő észrevétlenségbe burkolózva, néma figyelme megállapodik az erőszakos jeleneten. Koponyájában nem pattognak a felkiáltójelek, nem cikázik végig bőrén az inger és az égvilágon semmit nem érez a látványtól, az egyszerűen csak... van. Elnézi a kétajtós szekrényt a hozzá képest erősen nyeszlettnek tűnő alakkal, szenvtelen pillantással követi az egyenlőtlen küzdelem éles mozdulatait, majd megállapodik a mandulavágású szemeken egy szívdobbanással az előtt, hogy annak figyelme lehullana a húsába szaggatott késre.
Gabriel sosem hitt a véletlenekben. Nem most áll szándékában elkezdeni még akkor sem, ha O'Mara látványa pont itt, pont most erősen bűzlik is tőle. Nem.
A hosszú, sötétkék kabátba bújtatott alak feltehetően nem tűnik fel a párosnak a kiábrándítás rejtekében, ő pedig nem tesz semmit, amivel felhívhatná magára a figyelmet. Szenvtelenül nézi végig a férfi szenvedését, a másik gerinctelen mutatványát. Magában cicceg. Szavak-szavak-szavak. Ha azt akarná, hogy dögöljön meg úgy istenigazán, akkor nem hagyná itt az utolsó lélegzettel. Egyszerűen csak fogná és elvágná a torkát. Kontármunka. Kontármunka és verbális munkavégzés mindenütt.
Ha ő akarná megölni, már halott lenne.
Meg akarja ölni?
Oldalra biccenti a fejét, s a vészjósló csendet csak O'Mara káromkodása töri meg. A lépések hallótávolságon, avagy hopptávon kívül érnek és már csak a férfiét hallja szánalmasan tengődni a csatorna lucskos kövén.
Hmh. Nem. Ha hagyja itt és most meghalni, egész életében irritálni fogja a gondolat, hogy sikeresen meglépett, mielőtt rács mögé dughatta volna.
- Ez kérés, vagy parancs akar lenni? - Mély, érdes hangja előregyűrűzik a folyosón, épp annyira vonva el a figyelmet, hogy fel se tűnjön igazán, ahogy az Invito varázslat némán lopja a pálcát a "víz" tetejéről. Persze az arrogánsan terpeszkedő sötétségben alapvetően teljesen mindegy.
Kesztyűs keze elkapja a pálcát és zsebre dugja.
- Javaslom tartózkodjon a hirtelen mozdulatoktól, ha életben kíván maradni. - Most, hogy lefoszlott róla a bűbáj, különösebben a léptek zajára sem kell figyelnie, súlyos lépései nyilvánvalóan közelednek az ücsörgő alak felé. A Homenum Revelio már egészen közelről hullámzik végig a környéken azt ellenőrizendő, hogy O'Mara rajongója vajon a közelben van-e még legalább egy fél gondolattal ellenőrizni saját sikerességét. Csak akkor tud ugyanis foglalkozni a férfival, ha a közvetlen veszély elhárult, bár valahol mélyen reméli, hogy nem. Kifejezetten kedve lenne darabokra szaggatni. Hmh. Ellenhatékony.
A Lumos fénye felvillan és bár a leggyengébb fokozat nem kellene, hogy elvakítson, ilyen sötétségben nagyjából reflektorfénynek hat. Hacsak Elliot nem küzd ellene, az alak leguggol mellé, a szemüveget még a Lumos előtt feltolta a homlokára. Kifejezéstelen pillantása nem közvetít agressziót, sem a halálos sérülések megkívánta pánikot, viszont a férfira szegezett pálca elővigyázatos marad.
Zöld pillantása gyorsan kalkulál a pillanatnyi látványból és úgy dönt, nem éri meg időt pazarolnia a méreg lehetőségére mielőtt elállítaná a vérzést. Ilyen tempóban előbb hal bele a vérveszteségbe, mint bármilyen esetleges méregbe.
A pálca lejjebb mozdul, közvetlenül a szúrás fölé és nem kéri, hogy vegye el onnan a kezét. Szinte érezni, ahogy a mágia sistereg a levegőben, mielőtt egyáltalán kimondaná a szavakat. Hangja valamiféle pogány mantrának hat, ahogy a Vulnera sanentur precíz, nyugodt ütemben ismétlődik úja és újra rétegenként zárva el a szúrásból bugyogó vér sűrű útját.

szigorú szemek


Mr. Milton
2002. január 7.

outfit

Nem fogtam fel igazán már, mi történik körülöttem. Nem számított semmi, sem a helyszín, sem az esetleg felbukkanó kétes alakok. Csak a remegés maradt, a félelem, hogy most itt valaki végleg behúzza a képzeletbeli függönyöket és nem maradt más, mint a mindent átható, hideg sötétség. Nem akartam még menni, tudtam, hogy közeleg az a nap, mikor már nem nézhetek vissza és csak egy emlék maradok az engem körbe vevők számára… de még korai volt. Még élvezni akartam, ahogy Aiden morogva átkarolt, sírni akartam, mikor Avery kiköltözik otthonról és a kezembe akartam fogni Noah-t. Nem lehetett itt és most vége, csak azért, mert Lisbeth úgy akarta, ráadásul túlságosan makacs voltam ilyen könnyen megdögleni. Többet akartam még.
Túl fogod élni… túl fogod élni ezt is, O’Mara… A hang motyogott, ahogy néhány lépés megtétele után a testem megint feladta a harcot. A remegő térdek nem tartotta meg többé. A falnak támasztva meg a hátam engedtem, hogy a nadrágomat, a kabátom alját bemocskolja a víznek nevezett szennyes lötty. A tenyeremet szorítottam csupán a sebre… meglepően közel esett az oldalamhoz, így jó volt a fogása, ám kevés ahhoz, hogy csillapítsam a vérzést. A ruhám nagyrésze már mocskos volt a vörös folyadéktól és éreztem a fémes szagot. Nagyjából tudtam, hogy elájulok és nem fogok szenvedni, mikor megtörténik… de túl megalázó volt ez így a piszokban, ahol senki sincs velem. Nem, mintha azt szerettem volna, hogy bármelyikük is így lásson. Talán csak annyi tűnik fel, hogy nem mentem haza és ráfogják, hogy megint elment kalandozni, felrúgva az egész életét… így lenne az egyszerűbb, ha utálnának és nem sírnának.
Beszéd hangja rázott ki ebből a gondolatsorból. Már elég kába voltam, hogy a csatornák gusztustalan félhomályában az árnyak között ne lássam meg azonnal, ha közeledett is felém valaki. Nem számított igazából… csak a tudatom küzdött minden erejével, hogy életben tartsa a testem. Megnyomtam a tenyeremet a seben, összeszorítottam a fogamat, hogy ne adjak ki semmiféle hangot, ami azt mutatná fáj.
– Javaslom tartózkodjon a hirtelen mozdulatoktól, ha életben kíván maradni. – mondta, de az árnyak továbbra sem engedték láttatni az arcát. Ráadásul nem hallgattam rá, az utolsó erőmet bevetve felnyomtam magam. Ki fogod bírni! Ki kell bírnod! – harsogta bennem a hang. Mintha valami energialöket érte volna el a testemet, a szívem vadul kalapálni kezdett… de nem csak az lüktetett, hanem a szalag helyén maradt vágások is a csuklómon.
Valami alakot ugyan kiszúrtam magam előtt, de még mindig nem elég élesen, hogy esetleg azonosítsam. Talán ez is Lisbeth embere volt, hogy kitépjen belőlem még egy darabot, mielőtt végleg kilehelem a nemlétező lelkemet – azt ugyanis már régen eladtam… pontosan akkor, amikor megöltem Reagant.
– Mindenképpen életben maradok – válaszoltam magabiztosan, mintha ez sem lenne több valamiféle szerepnél, amit a munka miatt magamra kaptam. Elliot O’Mara mindig magabiztos volt… majdnem mindig. Kivéve, mikor Muci Fraser semmiféle érzést nem mutatott vagy éppen azért vádolta, mert megszerette. Szánalmas… – kárhoztatott a hang, amiért ugyanabba a hibába estem, mint két éve. De nem számított már még egy szív törés. Megszoktam. Elfogadtam. Vártam.
Éreztem, ahogy leguggolt mellém.  A sötétben egy hideg arcot véltem látni, de nem bíztam benne, hogy nem csupán egy démont látok, akit magamnak teremtettem, mikor azt a hülye szalagot magamra vettem… vagy éppen, amikor hagytam, hogy Nathaniel Forest aranyketrecbe zárva tartson, megfosztva attól, aki vagyok. Akárhol is kezdődött az őrület, a részem volt, elfogadtam, már-már meg is szerettem.
Lassan tisztulni kezdett a kép, ahogy az adrenalin átjárta a testemet. Még mindig ott lüktetett, ám most már hangosabban, hogy: Ki kell bírnod, ki kell bírnod! Én pedig tudtam, hogy a hangnak igaza van. Éppen ennek az érzésnek köszönhetően tisztult ki annyira a látásom, hogy a seb fölé ereszkedő pálcát észrevegyem. Kétkedve bámultam a számomra teljesen ismeretlen emberre, aki segíteni akart… segíteni? Mégis minek. Általában két féle ember volt, az egyik testileg, a másik lelkileg akart kihasználni, mást nem ismertem. Mindenesetre elhúztam a kezemet, mert élnem kellett ahhoz, hogy én öljem meg, ha esetleg nem tetszik a csereajánlat az életemért cserébe.
A hangja megtöltötte a helyet s visszhangzott a csupasz falakról. Nem ellenkeztem, tudtam, hogy ez egy erős varázslat, nem sokan tudják jól alkalmazni, de én éreztem, amint húzódik össze a seb és hamarosan megszűnik a vérzés.
– Nem dugok veled, öreg… – közöltem nyersen, mikor a seb meggyógyult és megnéztem magamnak. Volt az egész emberen valami para, nem szívesen hagytam volna, hogy rám másszon, csak azért, mert meggyógyított. Ráadásul hirtelen nagyon kezdett hiányozni Aiden is… szóval ilyesmiről szó sem lehetett. – Szóval mondd meg az árad… – Éreztem, ahogy megszédülök ülés közben, bizonyára túlsok vért veszettem. A gyomrom is felkavarodott, majd szó szerint sugárban tört ki a hányás, rá a fickóra. – Hoppá. – Röhögtem el magam. Milyen szánalmas egy pillanat… és igen, határozottan pihennem kellett volna inkább bájcsevely helyett.

Mr. O'Mara
2002. január 7.

Az arcoskodást nemes egyszerűséggel elengedi a füle mellett, mint a rosszul célzott átkokat szokás, pont annyira van hatása rá, mint minden másnak: semennyire. Akár értékelhetné is a férfi magabiztosságát szánalomra sem méltó, nyomorult helyzetében, de pillanatnyilag még ott dübörög a fejében a verbális munkavégzés témaköre, ez pedig itt és most szintén az a kategória. Pláne ha rászólnak, hogy maradjon nyugton, természetesen a szöges ellentétét kell csinálni, hm? Nem. Kifejezetten nem örül, hogy neki kell megmentenie O'Mara seggét, de mivel úgy nagy általánosságban az égvilágon semminek nem szokott örülni, ez különösebben nem jelent nagy változást az életében.
Szinte szeretné, hogy valamilyen formában rátámadjon, az legalább okot adna, hogy magával hurcolja a picsába, ám... nyilvánvalóan nincs abban az állapotban.
A gyógyító mágia alapvetően nem olyasmi, amelynek rejtelmeiben különösebben tervezett valaha is elmélyedni, ám vannak bizonyos létminimumok egy auror esetében, amit igenis teljesíteni kell. Az, hogy képes legyen összefoltozni magát, vagy épp társait egy adott kritikus szituációban élet és halál különbséget jelent. És nem, semmiképp sem arra tervezte, hogy alvilági söpredéket férceljen vele össze, de sajnálatos módon nem ez az első eset, hogy megteszi jobb meggyőződése ellenére. A varázslat utolsó néhány mágiafoszlányával nyomja a pálcáját a már gyógyult bőr felületére, s annak hegyére fel is tapad a lopott vér vöröse.
- Megszakad a szívem. - Közli végül azzal a levakarhatatlan indifferens pillantással. Még a hanghordozása is ugyanaz a semmitmondó érces, mély tónus marad, amit talán a Gringotts mélyéről loptak fel neki a koboldok unalmas karótnyelt perceikben, hogy megtöltsék egy jó adag szenvtelenséggel.
Hallja a követelőzést, de szimplán csak elengedi a füle mellett. Valamit kotorászik helyette a kabát egyik belső zsebében, átlátszó löttyel ellátott kis fiolát vesz elő. Mintha nem is figyelne a férfira, egyszerűen csak magasabbra emeli az üvegcsét és a pálcát egyaránt, hagyva, hogy telibe hányja. Hát persze.
- Számomra nem ér semmit az életed. - Közli hűvösen végül, felvéve ugyanazt a kéretlenül közvetlen stílust, amit a másik kommunikál felé. A szeme se rebben a kabátról alácsöpögő hányársra, ellenben a pálca hegyét belenyomja a folyadékba, a vér elkeveredik benne és visszazárva megrázza kicsit mutató és -hüvelykujja között. Nem szolgál semmi másra, mint kimutatni az esetleges mérgezést a vérből. Ha a folyadék nem változik, minden rendben, ha zöldre vált, a méreg ott kering a szervezetében gyógyító mágia ide, vagy oda.
- Szimplán csak bosszant a kontármunka. - Hanyag eleganciával kocogtatja meg saját ruházatát, csak hogy a hányás feloldódjon rajta, mintha soha nem is létezett volna. Bármilyen mágiát is használ, az viszonylag minimális energiát igényel tőle, ezúttal legalábbis nem sistereg a levegőben, mintha muszáj volna.
- Ha meg akarsz győzni arról, hogy az életednek értéke van, amiért fizetni is érdemes, akkor szórakoztass el kicsit, királylány. - Pillantása felvillan a mandulavágású szemekre, jelenléte mintha beerőszakolná magát a pupillákon át, beköltözve a koponya rejtekébe. - Ki és miért csinál úgy, mintha ki akarna nyírni unalmas perceiben?

szigorú szemek


Mr. Milton
2002. január 7.

outfit

Szerencsés véletlen. Ennyit lehetett ráhúzni a helyzetre… mert valójában tudtam, hogy a perverz arcú pasas nélkül is túléltem volna. Nem ez volt az első eset, hogy majdnem megöltek. A mérgezést is túléltem és minden halálos átokkal sújtott varázstárgy puszta kézzel történő érintését. A késelés meg kifejezetten a specialitásaim közé tartozott, hiszen azzal kezdtem a pályafutásomat jóformán.
– Megszakad a szívem – közölte színtelen hangon. Valahogy sejtettem, hogy ez csak olcsó színjáték. Akik így beszélnek mind rejtegetnek valamit… ahogyan én is próbálkoztam azzal, mikor visszatértem Angliába. A ridegség volt az egyetlen módja, amivel távol tudtam tartani magamtól az embereket – legalábbis ezt hittem –, de azok mégis visszatértek, mégis szeretni akartak. Kellett egy kis idő, hogy engedjek és megnyíljak, aztán lehámozva azt a rengeteg rétegnyi maszkot, kiderült, hogy egész aranyos ember vagyok alapvetően.
– Hát meg tudom érteni – válaszoltam, miközben elővett valami fiolát. Fogalmam sem volt mire készül, de amúgy időm sem volt jobban megfigyelni. Éreztem, ahogy a gyomrom egyre jobban kavarog, én pedig egyre jobban szédülök… hamarosan pedig kiszakadt belőlem a hányás. A vérveszteség és az itt uralkodó bűz tökéletesen undorító elegye most ezt hozta ki belőlem.
A hányás nyomán a gyomorsav végig marta a nyelőcsövemet. Éreztem, ahogy fájdalmassá válik a nyelés, de a puszta lélegzés is. Gyűlöltem ezt az érzést… sosem ettem rendesen, így ha hánytam az nagyrészt savból állt, így pedig még akár napokkal később is elképesztően fájt a torkom. Most még egy kis hideg remegést is magával hozott.
– Számomra nem ér semmit az életed. – Közölte aztán ugyanazzal a hidegséggel. Már a kijelentés is nevetséges volt. Ha nem ért volna számára semmit az életem, akkor minek jött ide? Utáltam a hazugságot, főleg, amikor valaki ennyire rosszul próbált előállni vele. Mr. Fagyosnak persze tökéletesen illet ez a mondat az eddig megismert személyiségéhez, ám a tetteivel semmiféle párhuzamba nem áll.
– Mi a szart csinálsz? – érdeklődtem, mert még mindig azzal az üveggel babrált. Valahogy ki akartam ütni a kezéből, hogy egy kicsit felhúzzam… irritált, hogy ennyire nyugodt. Az ilyen emberek rohadtul unalmasak. De egyelőre jófej voltam és nem piszkáltam meg a dolgait.
– Szimplán csak bosszant a kontármunka.
Remek, O’Mara, egy újabb pszichopata… – A hang felcsattant bennem. Természetesen Walsh volt ilyen… ki más is? Mondjuk azóta csak egy hisztis kislány lett, hogy ágyba bújtam vele… és utána szó szerint kidobtam a lakásomból. Mindenkinek van gyenge pontja, Walshnak pedig láthatóan egészen beletiportam a kis lelkébe. Vajon ennek a pasasnak hogyan tudnék?
– Akkor remélem nálad nagyobb kés van, ami a beleimet kifordítja meg minden… – válaszoltam egy újabb sóhajtás kíséretében. Már megszokhattam volna, hogy minden idióta engem talál be. Nincs kedvem még egy „hideg” gyilkossal haverkodni.
– Ha meg akarsz győzni arról, hogy az életednek értéke van, amiért fizetni is érdemes, akkor szórakoztass el kicsit, királylány. – A szemembe nézett, én pedig álltam a tekintetét. Meg sem rökönyödtem a királylányon, már annyi becenevem volt... amiből persze még mindig a nyuszit szerettem a legjobban. – Ki és miért csinál úgy, mintha ki akarna nyírni unalmas perceiben?
Nyögtem egyet megrökönyödésemben. Inkább még is csak kiütöttem azt a hülye üveget a kezéből. Az legalább szórakoztató volt, ahogy belecsapódott a mocskos vízbe és bizonyára még több trágya fröccsent tőle mindkettőnk ruhájára.
– Ez most komoly? Neked ez a szórakozás? Honnan tudjam ki ez? Egy a sok közül, szóval, ha be akarod fejezni a munkát nem konktár módon, akkor légyszi állj már be a sor végére. – Nagy nehezen feltoltam magam a földről, majd a pasas karjába kapaszkodva őt is felhúztam a guggolásból, hogy a karjába karoljak. Éreztem, hogy még nem igazán állok meg a lábamon, kellett a támaszték és ő tökéletes volt erre, ha már egyszer olyan fene nagydarab.
– Nem megy ez neked valami jól. Úgyhogy cseréljünk. Te szórakoztass engem… kérek egy sört... ó meg egy sütit! – Közötlem egyszerűen.

Mr. O'Mara
2002. január 7.

Sajnálatos módon nincs tisztában azzal a kevéssé elhanyagolható ténnyel, hogy O'Mara amúgy halhatatlan és véletlenül sem a szerencsés események járnak közben a túlélése érdekében. Az érinthetetlenségéről ellenben van némi halovány fogalma. Óh hát. Néha kell egy kis kihívás, ugye.
Mindenki rejteget valamit. Ez az információ pedig valamiért rátenyerel az emberek sürgős, erőszakos igényére, melynek valamiért nagy hirtelenjében rendkívül fontossá válik kideríteni, mi is az egészen pontosan. Holott az esetek többségében célszerűbb lenne elfogadni a tényt, hogy okkal kapnak álarcot a nyers valóságot leplezve és nekik sokkal jobb, amíg plüssnyuszival álmodnak elbaszott rémtörténetek helyett.
- Tesztellek mérgezésre. - Ha már ilyen szépen kérdezi, nem tagadja meg a választ. Vagy inkább mert szimplán ezt tartja pillanatnyilag célravezetőnek.
- Hmh. - Felpillant a sóhajtásra, semmitmondó íriszei kutatón figyeli a szemeket. - Nincs miért faszméregetnem valakivel, aki még a minimumot sem képes teljesíteni. Mégis ki sétál el manapság, mielőtt a célpont konkrétan fűbe harapott volna? - A kérdés tökéletesen komoly és a maga részéről nem is lát benne különösebb kivetnivalót. O'Mara már nyilván, tekintve hogy ő az a bizonyos célpont, de ez személy szerint nem Milton problémája. Elméletileg. Másrészről viszont kurvára az, kifejezetten nincs készsége tolerálni, ha a saját vadászterületére piszkítanak.
Akár meg is próbálhatna kitérni az ütés elől, ami különösebben nem alaptalan, ergo nem is lehet váratlan, de nem teszi. Keze megmarad a levegőben, az üvegcse meg ívesen repül a levegőben undorító cuppanással landolva a mocsokban. Óh hát. Ha így, akkor így.
A szóáradatra halkan sóhajt, ami konkrétan égbekiáltó reakció tőle és ahogy a fickó felkászálódik a földről, hát nem várja meg azt a nyűglődést és magától feláll. Pofátlan könnyedséggel, éles kontrasztjaként a vérveszteségtől ólmos mozdulatoknak. Ezúttal nem is siet önszántából a segítségére, van egy határ, amíg az ember bajbajutott királylányt játszhat.
- Foglalkozási ártalom. - Közli végül kegyesen engedélyezve a belékarolást. Mert választás az mindig van és olyan elegánsan tudna arrébb lépni, hogy pofával landoljon az üvegcse nyomán emberünk a folyadékká párált bűzben, hogy öröm lenne nézni.
- Erőltesd meg magad és tippelj szépen. - Vonja meg a vállát tökéletesen érzékelhetően hála a közelségnek, mert ennyi azért minimálisan elvárható. Hogy az ember legalább találgatni tudjon ha ki akarják nyírni. Az más kérdés, ha nem óhajt információkat osztogatni, ez esetben beéri egy "köszönöm"-mel is. Sosem voltak illúziói.
- Feleségül ne vegyelek rögtön? - Kérdez vissza hasonló egyszerűséggel és néha nem ártana ha elmosolyodna, sokat segítene az összképen. Nem biztos, hogy egyáltalán képes rá.
- Kibírsz egy hoppanálást, hm? - Pillant a sápadt arcra, őszintén szólva kétli, hogy ájulás nélkül átvészelné és nem feltétlen célja amputoportálni a fickót, dehát ő aztán nyitott a lehetőségekre.

szigorú szemek


Mr. Milton
2002. január 7.

outfit

De utáltam, mikor valaki ilyen nyugodt. Utáltam, hogy eljátssza, milyen kemény… miközben biztosan nem az. Ezeket a maszkokat a gyenge emberek hordják, akiknek könnyebb elrejteni az érzéseiket, mint szembe nézni velük. Én is pontosan ilyen voltam 1998 teléig. Egyszerűbb volt fogni a hideg, érzelemmentes maszkot, elrejteni, hogy tönkre tett a saját apám, hogy sosem tartoztam sehova… csak egy ember volt képes megragadni a csuklómat, elhúzni az arcom elé tartott hazugságot és kirángatni belőlem a valóságot. Ha tetszik, ha nem, Nathaniel Forest volt az, aki addig csókolt, addig ölelt, míg meg nem látta az igazi énem. Neki köszönhettem, hogy azzá váltam, aki vagyok most… még ha ő ezt meg is akarta változtatni.
– Nincs miért faszméregetnem valakivel, aki még a minimumot sem képes teljesíteni. Mégis ki sétál el manapság, mielőtt a célpont konkrétan fűbe harapott volna? – kérdezte ugyanolyan komolysággal.
– Egy idióta. Pedig még tartogattam neki egy szúrást… – biggyesztettem már le szinte gyerekesen az ajkaimat. Mindig ez van. Amikor már kezdeném élvezni a játékot, beüt valami. Csak két perc kellett volna, hogy feldolgozzam a vérző sebbel járó fájdalmat, a késem ott volt a kezemben, amit szintén elejtettem valahol egyébként, és combon szúrtam volna a nagydarab alakot, akit Lis a nyomomba küldött.
Úgy döntöttem, hogy egyszerűbb lesz ezt az én játékszabályaimnak megfelelően folytatni. Ez a pasas rémunalmas volt… bár a királylány becézéssel kiegyeztem. Mióta Walsh lekurvázott – igen, szó szerint –, már majdnem mindennel beértem, ami nem volt ennyire sértő. Megértettem persze a sértettségét… végül is én dobtam ki, miután lefeküdtünk. De mégis mit várt? Hogy majd éppen vele akarok több menetet lenyomni? Csak azért kellett, hogy ne érezzem magam szomorúan.
– Foglalkozási ártalom. – Na nem, erre most inkább nem kérdeztem rá. Vagy valami magánkopó volt, vagy bérgyilkos és pszichopata… vagy auror. Nem voltam felkészülve rá, hogy most ilyen szörnyű tényeket tudjak meg, szóval jobb volt nem firtatni. Később, ha már jobb kedvem van, megbüntethet a bilincsével… de persze ez is rajta múlik, hogy engedem-e.
Ahogy belé karoltam, éreztem, hogy elég stabil megtartani.
– Erőltesd meg magad és tippelj szépen.
– Hagyjál már, mi vagy te? Valami cseszett tanár, aki vizsgáztatni próbál? Már nem vagyok kisiskolás. – Folytattam és belemarkoltam a kabátja anyagába. Nem zavart annyira, hogy a nedves mocsok összekoszolt és amúgy csupa vér voltam. Ettől függetlenül is határozottan készen álltam arra, hogy jól érezzem magam… egy kis vérveszteség nem fogja elrontani a szórakozásomat. Közben benyúltam a zsebébe, volt egy gyanúm, hogy a pálcámat sikerült elpakolnia s szerencsére a hozzám közelebb esőben volt, így azt könnyedén csúsztattam át a saját kabátom redői közé. Volt egy sejtésem, hogy nem veszi majd észre egy darabig, hiszen minden mozdulatom olyan finom, olyan puha volt…
– Feleségül ne vegyelek rögtön?
– Előbb a sütit és a sört. Aztán jöhet az is. – Vágtam rá, újra megszorítva a karját, hogy talpon maradjak. Egy egészen kicsit talán még szédültem és a lábaim is remegtek, de tudtam, hogyha magamhoz veszek egy kis cukrot.
– Kibírsz egy hoppanálást, hm?
Elhúztam a szám egy gúnyos mosolyra, bár kívülről inkább valamiféle grimasznak tűnhetett. Beletúrtam a hajamba, hogy rendbe tegyem a tincseket, mielőtt válaszolnék… nem is tudom, talán húzni akartam az agyát, mint a legtöbb embernek, akivel szórakozni támadt kedvem. Vele pedig határozottan így voltam… bár amúgy ötletem sem volt ki a franc ez.
– Én mindent kibírok. – Válaszoltam meg az amúgy eddig is teljesen nyilvánvalót. – Hova viszel? Van valami bejáratott helyed? – kérdeztem és hozzá nyomtam a fejemet a vállához, ahogy arra vártam, hogy esetleg most már eltűnjünk ebből a bűzből.

Mr. O'Mara
2002. január 7.

Nem mindenki engedheti meg magának, hogy olyan elemeket tartson karnyújtásnyira, amelyek hajlandók is unalmas perceikben lekapargatni az ember arcáról az odaszáradt álcák sokrétegű műanyagját. Vannak, akiknél ez második bőrréteggé válik és vannak olyanok is, akik szerint ez így tökéletesen rendben van. Ha meghatná bárkinek az utálata, nem lenne a közönye ennyire kibaszott tökéletes.
A szájbiggyesztős megjegyzésre ritka kincset adományoz a világnak; elmosolyodik. Ami gesztus nagyon. Nagyon sokat segít azokon a hideg, érdektelen vonásokon még akkor is, ha a reakció percéletű és olyan nyomtalanul tűnik el, mintha minimum valami túladagolásig drogozott delírium lett volna csupán.
- Mindig ennyit rinyálsz, vagy csak a pluszlyukakat nem tolerálod? - Kérdésre kérdéssel, Milton, igazi seggfej vagy. Mi fájdalom, az a típus, aki ezen titulusát pont ugyanazzal a szenvtelen nemtörődömséggel viseli mint azt a számon sem tartott halomnyi kitüntetést is, amit a munkájáért zsebelt be. Bámulatos, mennyire tesz rá magasról. Ki tudja. Lehet már csak ezért hajigálják hozzá őket, hátha majd a következő alkalommal sikerül valami elemi reakciót kiváltani?
Náh. Az utóbbi két évben leszoktak róla. Ha nem járna galleonok súlyos mínuszával is, akár hálás is lehetne érte újdonsült vállról indítható kiegészítőjének, de az csak az marad, ami: tolvaj. És ezúttal az indirekt fajta. Valami elvetemült módon ebben még meg is találja a maga sötét jókedvét.
- Nem is tudom, Királylány, kurvanagy igényeid vannak, süti is meg sör is... - Önmagában kurvanehéz eldönteni róla, ha viccel és franc tudja, jelen esetben miért egyértelmű egyáltalán, mert látszólag nincs különbség a hanghordozások között. Ki tudja. Talán mindig vicces kedvében van. Vagy sosem. Kurva idegesítő ez a típus, hm? - Nem hiszem, hogy hosszútávon ki tudnám elégíteni őket. - Miközben beszél, kristálytisztán érzékeli, mennyire ingatag lábakon áll a másik mindentkibírok vagy sem, szóval kiszabadítja karját a kéretlen mancsok közül és helyette átöleli a fickó derekát. Hiába magasabb, van valami tehetsége hozzá, hogy ne legyen mellette kényelmetlen. Ki tudja miért? Talán mert a lépések ütemét reflexszerűen szinkronizálja, vagy egyszerűen csak mert tökéletesen beillik éppenséggel az oldalába, ki tudja. Bárhogy is, ez a gesztus kellemesen kielégítő utat biztosít a pálcalopásra, amit vagy valóban nem vett észre, vagy egyszerűen csak nem reagál rá. Mindkettő éppúgy kinézhető belőle.
Az a grimasz és tollászkodás duo nagyon nagy erőkkel penget sunyi dallamokat az idegszálain és ez úgy húrozza valami aljasra, mintha muszáj volna. Kedve lenne hirtelen csak úgy elengedni, hogy bezuhanjon a mocsokba és...
...langyos, tiszta levegő csapja meg a páros arcát. Az átmenet olyan sima, hogy megkérdőjelezhető egy pillanatra hopponáltak-e egyáltalán, mintha a belsőszervek a döbbenettől elfelejtettek volna úgy istenigazán felfordulni. Valami pokolian elegánsan csinálja, az egyik lépés még a csatorna szennyében toccsant, a következő pedig a kemény csempén érte az áldatlan párost.
- Így is fogalmazhatunk. - Közli végül rezzenéstelen nyugalommal, függetlenül attól, végül kiadta-e magából a gyomra maradékát emberünk.
Ha Elliot valami beülős bulira számított, sajnos csalódnia kell, nyilvánvalóan egy lakásban vannak. Teljesen átlagos kis kecó valahol a középmezőny árkategóriában; kávészín falak, nagy nappali, elektromos kandalló, rengeteg egyéb elektromos kütyü, egy kanapé, fotelok, kávézóasztal. Ezek mellett állnak meg és a fickó ereszti is aktuális zsákmányát, hogy az leseggelhessen az egyik fotelban. A fal nem nyújt ugyan panorámás kilátást London külterületére, de a nagy ablakokon át beszivárog az este errefelé még csillagokkal is bíró fénye és a nappaliból még egy üvegajtó is nyílik az erkélyre. Odafentről túl későre engedett gyereklábak dobogásának tompa zaja szűrődik le.
Mire O'Mara igazán körbenézne, ő már az innen is tökéletesen belátható amerikai típusú konyha pultja mögött van, a nyíló hűtő fehér fényében kirajzolódik erőteljes alakja.
- Kénytelen leszel beérni mugli cuccokkal. - Hallatszik a mély, karcos hang, majd a fény hirtelen távozása után kissé túlságosan is tömörnek hat a sötétség. Valahol a konyha felől jellegzetes hanggal egy szekrényajtó nyitódik, csukódik, némi zörgés. Hova tűnt a Lumos fénye?
Az idegen feltehetőleg pálcát használt, mert a konyhában felkapcsolódik a villany távoztában. Egy üveg német sör, két bezacskózott csokitöltelékes croissant meg egy tábla csoki landol a kávézóasztalon.
- Ha nem tetszik, kiszolgálhatod magad. Egy egész rahedli szemetet tárolnak itt dugikajának. - Biccent jelzésértékűen a szekrények felé, mielőtt ledobná magát a kanapéra.

szigorú szemek


Mr. Milton
2002. január 7.

outfit

– Mindig ennyit rinyálsz, vagy csak a pluszlyukakat nem tolerálod? – kérdezett vissza, mire felvontam a szemöldököm. Ha így játszol, én is így játszom. A hang bennem szokás szerint szórakoztatónak találta a helyzetet… és az az igazság, hogy nem csak az, hanem minden porcikám.
– Csak akkor rinyálok, ha unatkozom. Szóval kapd össze magad, zöldszem. – A hangom beképzeltségtől csengett. Nem titkoltam, hogy az emberek nagyrészét egyfajta szórakoztatóegységnek tekintettem, mint mondjuk mások a bábokat vagy a hangszereket. Mindössze azért léteztek, hogy Elliot O’Mara ne unja magát halálra, míg a kedves nővére rá nem jön, miképpen lehet eltenni lábalól.
– Nem is tudom, Királylány, kurvanagy igényeid vannak, süti is meg sör is... – válaszolta aztán, én pedig hozzá bújtam még jobban. Nem azért, mert olyan mocskosul vonzó volt, egyszerűen csak a csatornában uralkodó, fagyos, januári hideg elérte az átázott ruhákba csavarodó testemet. Egyre jobban remegtem, talán szép lassan az ajkaim is elkezdtek kékülni. – Nem hiszem, hogy hosszútávon ki tudnám elégíteni őket.
A karját elhúzva tőlem a derekamra tette a kezét. A tenyere kellően meleg volt ahhoz, hogy  nedves anyagokon át megérezzem… ráadásul ez biztosabb támaszt is adott, mint a gyengécske kapaszkodási kísérletem. Így könnyebb volt lépni, haladni előre.
– Szerintem megoldanád, nagyfiú – válaszoltam kicsit halkabban, mint eddig. Az egész testemnek kellett egy pillanat, hogy összeszedje magát. Ez a csendes három szó, az a néhány lassú lépés segített. Talán ezért sem tűnt fel olyan erőteljesen a hoppanálás, nem kavarta fel a gyomromat, nem éreztem szédelgést. Egy kis megingás, ennyi volt az egész. Csupán megkapaszkodtam a pasasba mind jobban.
– Így is fogalmazhatunk.
Végre meg tudtam jobban nézni magamnak. Olyan komor, hideg arca volt, amilyennek a csatorna félhomályában is láttam. Elkaptam a zöld szemekről a tekintetem, majd körbe néztem. A kellemes, barnás színű falak tetszett, de az a sok mugli ízé… na az nem. A biztonságkedvéért nem mozdultam meg egy ideig, hátha valami felkészülne robbanni vagy megint kimászna valami a tévéből, mint abban a szállodában, ahová Nat kényszerített be.
– Kénytelen leszel beérni mugli cuccokkal. – mondta aztán. A hangja erőteljesebbnek tűnt itt, mint a csatornában, ahol visszhang olyan könnyen nyelte el annak karcosságát. Talán az én hangom enyhén magas élével is így volt. Nem számított, figyeltem, ahogy matat, aztán közelebb sétáltam hozzá, minden tárgyra gyanakvóan pillantva, ami számomra idegen volt. Észre sem vettem a kávézóasztalon megjelenő édesség halmazt és persze a sört… túlságosan a közelébe akartam lenni, követni mindenhova, még ha az vissza is vezetett a kanapéhoz. Olyan vagy, mint egy macska… – csendültek bennem fel Nat szavai… és igaza volt. Olyan voltam, mint azok a szőrös kis szörnyetegek, akik ha féltek, a gazdájuknál kerestek menedéket, követték mindenhová.
– Mi a neved, zöldszem? – kérdeztem, ahogy megint jobban szemügyre vehettem magamnak a termetes, vállas alkatot.
– Ha nem tetszik, kiszolgálhatod magad. Egy egész rahedli szemetet tárolnak itt dugikajának. – mondta, majd ledobta magát a kanapéra. Hümmögtem egyet, de jobbnak láttam a közelébe maradni, mielőtt megtámadna a televízó. Gyorsan ledobtam a mocskos kabátot és lerángattam magamról a véres pulóvert a földre. Csak egy fehér póló és a fekete nadrág maradt a fekete cipő mellé. Így huppantam le hozzá.
– Kik tárolnak itt szemetet? – kérdeztem, egyértelműen kíváncsiskodva, hogy mégis miféle házban vagyunk. Közben elfordítottam róla a tekintetem, előre hajoltam, hogy megpiszkáljam a csomagolt valamit. A muglik szeretnek mindent műanyagba tenni… az ételeiket is. Az sem kizárt, hogy ez maga az ételük… elvettem a csomagot és zöldszem felé tartottam. – Nyisd ki! Aztán kérek egy harit! – Nyitottam is már a számat.

Mr. O'Mara
2002. január 7.

- Nem vagyok az udvari bohócod, Királylány, válassz egyet a lábalattvalóid közül. - Az égvilágon semmi nem indokolja a hangja, vagy az arca alapján, mégis valahogy tökéletesen egyértelmű, hogy valóban játszik. Nagyjából attól a pillanattól fogva, hogy a sors fintora begurította elé az O'Mara labdát helyes véres változatban. És igen. Tökéletesen tisztában van vele, hogy van kiből választani, bámulatosan sok szennyet képes átnyálazni, ha azok ötpercenként hozzák le aktuális célpontja magakellető pofiját a botrányhős címszó alatt.
Pillantása lehullik a sötét fürtökre és ki tudja miért? Talán az elhalkuló hang, netán a sápadt arc, a remegés, vagy a hozzásimuló esetlenség teszi, de ezúttal replika nélkül hagyja a szavakat és inkább dehoppanál vele addig, amíg még a másiknak valóban ereje van "mindent kibírni".

Vannak emberek, akiken segítenek a megfelelő fényviszonyok, ám ez a fickó nem ilyen. Hűvössége valahonnan nagyon mélyről fakad és nincs hatása rá a környezetének tovább mélyítve a képet, hogy egyszerűen csak... érinthetetlen. Ami nem lehet igaz, ugye? Elvégre idáig is hozzá simulva jutott el, mi több. Az övéhez képest a teste kifejezetten kellemesen meleg volt. Ez a tudás különös kontrasztot alkot a képpel, amit egyébként magáról közvetít, ám a disszonanciának valahogy helye van körülötte.
Kimondottan jobban örülne, ha O'Mara a változatosság kedvéért maradna a seggén a foletban, de nem harap a levegőbe ülj parancsot annak ellenére, hogy nagy kedve lenne hozzá. Minek? A macskafajta jellem pont leszarja azt magasról és ha nem figyel talán még látványosan le is ver egy poharat fene nagy gőgjében.
Elliot bizalmatlanságával szemben a férfi láthatóan otthonosan mozog a mugli tárgyak között. Tudja hova nyúljon, nem zavarja a hátába bámuló tévé és nem gondolkodik a megfelelő helyen sem; az nyilvánvalóan a kanapé közepén, a lakás szívében van. És olyan természetesen fest ott, mintha minimum ide született volna.
- Ez történetesen pont megfelel. - Nevezték már sokkal fajsúlyosabb kurvaanyjának is, a zöldszem szinte már kedves becézésnek tűnik. Nem mintha ő maga le kívánna szokni a Királylányról egyelőre, továbbá... minek nevek arra az öt percre, amíg O'Mara összekapja magát? Óh, hogy ő már tudja az övét? Kellemetlen.
Különösebb érzelmek nélkül figyeli a vetkőzést és a szeme se rebben a földön landoló cuccokra. Ő maga nem vedlette le a kabátot, bár némi vért sikerült összeszednie az ölelkezésnek hála, láthatóan nem zavartatja magát, mit mocskol össze.
Az első érdemi reakciója talán, ahogy összeszaladnak a szemöldökei ha már mellé huppant le. Mintha nem lenne nagyjából bárhol máshol is hely.
- A mugli pár, aki itt lakik. - Adja meg a választ mintha mi sem történt volna. És valójában... mi történt? Semmi. - Sokat utaznak, szóval többnyire üres a hely. - Elnézi azt a bizalmatlan piszkálódást, csak hogy aztán a felvonja a szemöldökét a következőkre.
Bámulatos, mennyire nem közvetít megfelelő érzelmi skálákat. Vagy irritáló egyenesen. Mégis olyan erőteljes fókusza van annak a zöld szempárnak, mintha képes lenne valami fullasztó, kikezdhetetlen csapdába zárni velük. Valószínűleg a fényviszonyok teszik... A csatornában egyenesen semmitmondónak tűnt, nem lehet egyik pillanatról a másikra a szöges ellentéte. Ugye?
- Összekeversz valakivel, Királylány. Nem vagyok az anyád. Mi több... a vizsgáztatód sem, mint ahogy arra előzékenyen felhívtad a figyelmem miközben kétszer utasítottál el, szóval... egyél. - Biccent a halom fele és a hosszú nyugalom ellenlábasaként felkel a kanapéról. A mozdulat közben félrecsúszó kabátszárnyak mögül már karakteresebb látványt nyújtanak a combjába harapó fekete szíjak és a fegyvertokok két oldalt. A fickó állig fel van fegyverkezve ezek alapján és ráadásul mugli alapon.
- A penge nem volt mérgezett, kaja, pia van, ruhásszekrény a hálóban, a fürdőt megtalálod. Még egy hétig szabad a kégli, szóval maradhatsz amíg tetszik. Mágikus védelem nincs, de elég félreeső hely, kétlem hogy keresne itt bárki is. Ha mégis aggasztana, nos... megvan a pálcád, hm? - Tudja? Természetesen tudja. Hogy mikor vette észre, az kérdéses, de pont tengernyi ideje volt rá nullreakciót adni. Valaki a lopásban jó, más meg az önkontrollban, ugye.
Nem csak úgy hangzik egyébként, az egész testtartás és kisugárzás is úgy kommunikál, mint aki távozóban van. Miért is ne lenne? O'Mara pont nem ad semmit visszafele csak mert megmentik a seggét, ő pedig nem a bájcsevej felszentelt lovagja. Neki van türelme várni. Az eddigiek alapján pedig pont tengernyi lehetősége lesz még keresztülesni az épp kivérző félhulláján unalmas perceiben. Egy idő után csak megunja az ellenállást magától is, hm?

szigorú szemek


Mr. Milton
2002. január 7.

outfit

– Ez történetesen pont megfelel. – mondta, mikor rákérdeztem a nevére. Mostanra már komolyan kezdett az az érzésem lenni, hogy az összes morgós, fura alakot az életembe sodorja a sors. Ha ezt is meg kell szelidítenem, én komolyan hülyét kapok… elég volt nekem a vérfarkas simogató, nem kéne ezt tovább fokozni.
– Én Elliot vagyok. – Vágtam rá, nem mintha abban reménykedtem volna, hogy esetleg majd válaszol rá. Eddigre már lekerültek rólam a ruhák és olyan könnyen huppantam mellé, ahogyan kell. Nem tűnt túl nyílt típusnak, ezért a combjára paskoltam, mintha többet akarnék tőle, sőt még közelebb is hajoltam hozzá, amíg a másik kezemmel az iratait halásztam ki a zsebéből, hogy egy könnyű mozdulattal szó szerint a fenekem alá csúsztassam. Oda úgysem nyúlkálna… én pedig szeretem tudni, kivel van dolgom.
– A mugli pár, aki itt lakik. – Hű, de titokzatos valaki… és milyen rosszul áll neki. – Sokat utaznak, szóval többnyire üres a hely.
Unalmas. A megállapításra inkább az édeségekkel kezdtem foglalkozni. Az a műanyag csomagolás minden volt csak éppen nem bizalomgerjesztő… alapvetően is nehezen barátkoztam meg az ételekkel és akkor még bele is tették egy ilyen tasakba. Kinek van mégis ilyen morbid ötlete? Ez éppen minden csak nem étvágygerjesztő.
– Összekeversz valakivel, Királylány. Nem vagyok az anyád. Mi több... a vizsgáztatód sem, mint ahogy arra előzékenyen felhívtad a figyelmem miközben kétszer utasítottál el, szóval... egyél. – Bökött a fejével a halom étel felé, majd felkelt a kanapéról. Nem foglalkoztam a mugli cuccokkal, amik nála vannak, láttam már egy párat… meg is semmisítettem… na meg volt egy, amivel Cartwrgiht megpróbált bántani, amikor féltékeny volt. Ilyenek ezek a tolvajkirályok, imádják, ha csak az övék vagyok, de ezt sajnos nem ők döntötték el… talán Chris már kezdte is megtanulni ezt. Mégis csak a legjobb ember voltam.
– U-n-a-l-m-a-s – közöltem lassan betűzve a tényt. De nem tettem semmit, csak visszadobtam a műanyagot a dohányzóasztalra és hátra dőltem a kanapén.
– A penge nem volt mérgezett, kaja, pia van, ruhásszekrény a hálóban, a fürdőt megtalálod. Még egy hétig szabad a kégli, szóval maradhatsz amíg tetszik. Mágikus védelem nincs, de elég félreeső hely, kétlem hogy keresne itt bárki is. Ha mégis aggasztana, nos... megvan a pálcád, hm?
Na nem… na nem! Éreztem, ahogy a szokványos hiszti próbál belőlem kitörni. Nem akartam, hogy egyedül hagyjon ezen a helyen. Utáltam a mugli cuccokat, az idegen hellyel persze nem volt gondom. Amikor az erdőket jártam is betörtem egy-két helyre, hogy zuhanyozzak és tiszta ruhát szerezzek… akkor még nem voltam ilyen csontváz, egy normális férfi méretű ruha többé-kevésbé jó volt rám átalakítás nélkül is.
– Ki tudja… – Rántottam meg a vállamat. –Ez volt életem legszarabb randija, pedig már majdnem azt hittem, hogy izgalmas vagy. Senki sem vitt ilyen gyorsan lakásra… azt hiszem… vagy mégis? – Elmélkedtem, de inkább csak hangosan, semmint, hogy neki szánjam a mondanivaló lényegét.
Aztán sóhajtottam egyet és lenéztem a kezemre. Nem volt kedvem küzdeni, éppen elég fáradt voltam az után, hogy annyi vért veszítettem. Hátra döntöttem a fejem a kanapéra és végig simítottam a combjaimon, mintha csak a nadrág anyagát akarnám kisimítani.
– Akármit is akarsz tőlem, nem megy valami fényesen, mi?– kérdeztem, aztán az ajtó felé böktem. – Na jól van, menj zöldszem…

Mr. O'Mara
2002. január 7.

Ez az élet drámája. Hibáztathatjuk napestig, hogy állandó jelleggel problémás eseteket sodor elénk, de az a nagy helyzet, hogy mindenki számára léteznek bizonyos embertípusok, melyeket bevonz magához a jelleme, életstílusa, vagy épp a hozzáállása alapján. Ezen lehet merengeni, de az a nagy helyzet, hogy ha a good guy pöcegödörből akar meríteni magának, akkor bizony az kéne, hogy ne unja el a játékszereit öt perc alatt. Vagy titulálja játékszereknek őket egyáltalán. Ugye.
- Heló Elliot. - Szól rögtön a válasz, lám nincs mit rajta szelídíteni, tud ő reszponzív is lenni, csak meglehet nem azt prezentálja, amit az ember elvár. Nem nyílt típus. És nyíltan el sem töri a kezét a paskolgatásért, amivel minimum kiérdemelhetne egy érdemrendet türelemből, de sajna ez a naprendszer sem körülötte forog. Hagyja közelebb hajolni, de nem mutat rá elvárható reakciókat. Nem jön zavarba, nem adja jelét hogy különösebben izgatná, nincs pozitív, vagy negatív visszacsengése. Egyszerűen csak megtörténik és lepereg róla, mint nyári zápor a Leperexen.
Elliotnak sikerül egyébként a kifinomult képességeinek jóformán semmit jelentő tolvajmunka és valóban lenyúl valamit a férfitól, de az nem tűnik túl vaskos szerzeménynek, mi több. Egyetlen kemény fémes hatású kártya kerül a segge alá, míg Mr. Zöldszem a lakás tulajdonosairól beszél. Ami azt illeti, egy szemernyi titokzatosság sincs benne, valóban egy mugli párocskáé a placc és minden más infó jóformán lényegtelen. Nagyjából két tucatnyi hasonló hely van, melyeket folyamatosan figyelemmel tart a maga módján. Tudja mi, mikor, hol, miért és meddig üres. Menekülőpontok London bel- és külvárosában, plusz a peremterületeken. Ez olyan előrelátás, amit még az Első Háborúban vett magára és a mai napig nem szűnt meg művelni, mert az évek alatt kifejlődött a képesség rá, hogy ne kerüljön többe néhány gondolatnál a megfelelő utánajárás.
Ezt kifejthetné hosszabban is, ám kevésbé unalmas nem lenne és minek kössön az orrára olyasmit, amihez az égvilágon semmi köze. Miután kompromittálta O'Mara jelenlétével a helyszínt, ezt már így is kihúzhatja a listáról.
Ha a kibetűzött tény mélyen kellene érintse, akkor arra sajnos még unalmasabb válasza van; a nagy semmi. Zavartalanul folytatja monológját immár zsebre dugott kezekkel. Ha fel is tűnik neki "iratainak" hiánya, annak nem adja érzékelhető jelét.
A legrosszabb randi gondolaton már elmosolyodik.
- Légy hálás, Királylány. Még időben megkíméltelek a csalódástól.
Ellép a dohányzóasztal mellett, ám a kérdésre visszapillant a válla felett, elnézi a hátradöntött fejet, a combokon simító kezeket, majd zölden fénylő pillantása felrebben a mandulavágású szemekre.
- Ami azt illeti, épp ellenkezőleg. - Közli, jelentsen az bármit is az ő nyelvezetén, jobbját feltartva int már maga elé figyelve. - Ne ölesd meg magad túl hamar, Elliot. - Nem jut el az ajtóig, a következő lépéssel a dehoppanálás felkavarja alakját és a lakásra hirtelen csend ereszkedik. Valahogy átkozottul magányosnak tűnik az egész kégli nélküle, mintha szabályosan hiányérzetet hagyna maga után. Különös. Amíg közel van, fel sem tűnik igazán, mennyire kitölti jelenléte a rendelkezésre álló teret, most mégis egyszerűen csak hangyázik az általa generált űr, mint egy elbaszódott tévéadás.
Nem múlt el azonban teljesen nyomtalanul, O'Mara segge alatt még ott van legújabb szerzeménye, ám az sajnálatos módon távol áll a fickó irataitól, nem. A kemény, fekete fémkártya lekerekített sarkaival az égvilágon semmi támpontot nem ad a vékony ezüstszállal és kifinomult kalligráfiával prégelt GM monogramnál.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!