A Szirén

zene: H - Blind


’Van a mámor meg a szenvedély,
de később csak a fájdalom marad.'

- Csak ne olyan sietősen...
Szinte ostorként csattan a nő hangja, amire ösztönből megtorpanok. Leginkább a meglepettség dominál ebben a tettben. A szelíd kis kérem amit hozzátol a végére ugyan enyhít valamelyest ezen a parancsoló stíluson, de igazából nem veszi el az élét annak. Csak mondhatni, formálja egy minimálisat. Visszafordulok hát és a tekintetem jó egy pillanatot lekövetve a mozdulatot siklik fel míg arcom jelentőségteljesen várakozást várva figyeli a Madame-ot.
Száz, egyenesen ezer gondolat rohan meg ugyan mégis miért akarna itt marasztalni, miért is nem enged, de egyik feltevésbe se kapaszkodom bele. Hagyom, hogy a következő percek kiforrják magukat és Anelia maga mondja el mivégre is óhajtja a társaságomat, mert láthatóan nagyon vágyakozik rá. Azaz rám.
- Lenne egy ajánlatom...
Egy pillanatnyi csend áll be közénk. Ez sok mindent jelenthet, közelebb nem kerültem a megoldáshoz.
- Hmmm…
Leutánozva a dőlésszöget én is ugyanúgy teszek, sőt keresztbe fonom karjaim mellkasom előtt. Ezzel jelezve, kivárom mit akar legyen az bármi.
- Segíthetnék, hogy a lehető leggyorsabban és legkevesebb gonddal megtalálja a tékozló urat, elég megbízható informátoraim vannak Párizsban...
- Hmm… milyen kedves...
Enyhe szarkasztikus gúny van a hangomban. Nem feltételezem, hogy ne mondana igazat, inkább csak… sejtem hogy ennek a szívességnek az árát most szándékozik behajtani rajtam.
- Mindössze egy aprócska szívességet kérnék cserébe...
- Sose gondoltam volna!
Teszem most már csípőre mindkét kezem két oldalt. A cinikusság, amit egy percnyi néma farkasszemezés követ, aztán átmegy egyfajta megadásba. Végtére is így gyorsabban Eric nyomára bukkanhatok, akkor meg talán mindegy is ha engedek neki, nem?
- Jó rendben, és mi lenne az a … szívesség?
Kissé nehézkes kimondanom az utolsó szót, van benne valami amitől úgy érzem a rabszolgájává tesz nem pedig kölcsönös partnerekké vagy üzletfelekké. Talán magában a nőben van valami, törékeny virágszál kisugárzása ellenére, ami biztos vagyok benne, szinte minden férfit leural.
- Ahhoz kérem kövessen a pincébe. Ne vous inquiétez, vagyis ne aggódjon... mindössze a szakértelmére volna szükségem.
- Még jó hogy arra és nem másra…
Talán nem kellene kimondanom ezeket a feltörő gondolatokat hangosan, de egyszerűen nem bírom megállni. Talán a francia szavak csengése miatt, ahogy kiejti. Van benne tűz, misztikum és egyfajta erotikusság.
Biccentek beleegyezésképp, de nem kell nagyon győzködni elindul én pedig követem egyre feszülő kíváncsisággal és szelíd aggodalommal. Feltételezem a pince mélye valamiféle szörnyet rejt, talán egy sárkányt vagy lovat melyet alaposan meg kell vizsgálnom. Én mégsem emiatt vagyok ideges, hanem sokkalta inkább azért, mert nem tudom mi jelent rám nagyobb veszélyt. Az bestia vagy a gazdája.

[cheers to a new acquaintance]

cheers to a new acquaintance



kétezernégy tavasza

♪♯♭♩

szett

Felcsattanásai felettébb mulattattak, olyan bájos volt morcosan ez a férfi. Minden alkalommal hangosan felkacagtam volna, amikor cinikusan visszaszólt, de nem akartam ennyire komolytalannak tűnni, elvégre mégis csak egy rövidke, de gyümölcsöző alkut készítettem kötni vele. Egy somolygó félmosolyból azért láthatta, hogy mennyire tetszenek a kis beszólásai, és az utolsónál hiába akartam lenyelni, nem sikerült, így csak kiszaladt a számon:
- Én aztán nem vagyok semmi bonnak elrontója - nyomtam  el a mondat végén a cigarettát a kis dohányzóasztalon lévő hamutartóba, majd megindultam az ajtó felé határozott léptekkel. A pálcámat kecses mozdulattal halásztam elő a combomra erősített tartóból, majd bonyolult pálcaintéssel zártam az ajtót. Alapvetően minden használatban lévő ajtót zártunk, érthető okokból, de a legfontosabb mégiscsak az volt, hogy amit az irodámban tartok, ne kerüljön illetéktelen szemek elé. Amennyiben Mathias követett úgy egy keskeny folyosón haladtunk végig, úgy intéztem a sebességet, hogy egy fél lépéssel mindig előtte legyek, elvégre ő nem tudta a járást. Pár perc utàn egy nehéz, fekete vasajtó várt minket. Ez az út lényegében zsákutca volt, innen sehová máshová nem vezetett út, csak lefelé. Ezúttal nem a pálcámat használtam, hanem a nyakamban viselt láncot húztam elő a ruhám alól, majd őzike szemeimet megrebegtetve kértem meg kísérőmet.
- Lenne olyan kedves és kikapcsolná ezt a láncot? Egyedül mindig hosszan elbajlódom vele... - fordítottam a csatos végét Mathias felé, s ha hajlandó volt segíteni rajtam, úgy hamarosan a kezemben tarthattam a láncon lógó bűvös kulcsot. Egyedül csak ezzel lehetett nyitni ezt a mágikus zárat, s az elővigyázatosság bizony nem ok nélkül való volt. Három fordítás után nyikorogva nyílt az ajtó, ami igen nehéz volt, de törékenynek tűnő karjaimban volt akkora erő, hogy egyedül is ki tudtam nyitni. Ha Mathias nem ijedt meg a sötét, dohos pince látványától, úgy ezúttal magam elé engedtem, hogy be tudjam csukni mögöttünk az ajtót. Bár nem feltételeztem egyik vendégünkről sem, hogy itt akarna ólálkodni, soha nem bíztam meg maradéktalanul senkiben, idegenekben pedig pláne nem, nem csoda, hogy be kellett zárnom az ajtót. Mathiasban lehet némi aggodalmat kelthetett ez a helyzet, a hideg, sötét, néma tér, amit igyekeztem annyival oldani, hogy elmormolva egy lumost, fényt csaltam a pálcám hegyére. Úgy nyolc-tíz lépcsőn mentünk le hangosan kongó léptekkel, mikor először keskeny folyosón haladtunk tovább jobb kéz felé, ami aztán egy kisebbfajta teremmé szélesedett ki. Itt álltunk meg, noha jócskán mehettünk volna még tovább is, ez a a pincehelyiség ugyanis gyakorlatilag végignyúlt az egész Szirén alatt, ha keskeny utakkal is.
A lumos arra ugyan jó volt, hogy ne bukjunk orra a sötétben, ahhoz viszont kevés, hogy valóban lássunk, így pálcaintéssel meggyújtottam a terem két végében lévő, falra erősített fáklyát. Így már jóval melegebb és világosabb volt.
- Mégis csak otthonosabb így - mosolyogtam Mathiasra ironikusan, majd nem húztam az időt sokáig, a terem bal végében elhelyezkedő, fekete köpennyel letakart ládához siettem. Egy határozott mozdulattal lehúztam az anyagot a hatalmas ládáról, majd pálcaintéssel felnyitottam azt. Sem a pálca, sem a köpeny nem volt még poros, a teremben lévő többi tárggyal ellentétben, amik a legkülönfélébb látványt keltettek, voltak ott antik bútorok, ketrecek, kalitkák, további ládák, tükrök és megannyi érdekes tárgy, amelyekkel most azonban nem kellett foglalkoznunk. Helyette ez az egy kívánta meg a figyelmünket.
- Nos, Monsieur Montrego, emiatt lenne szükségem a szaktudására - mutattam a ládában elhelyezkedő két sárkánykoponyára, amiket fizetség gyanánt hajtottam be az egyik üzlettársamtól nemrégiben. Ritka helyzet volt mostanában, hogy valaki megbízhatatlannak bizonyult az üzleti kapcsolataim között, de sosem ártott résen lenni, és ha kell lecsapni, hogy az alvilág szereplői világosan lássák, nem érdemes szórakozni velem. Az árulókat és az ellenszegülőket meg kell büntetni, ezt már kamaszként megtanította apám. Másképp egy - a miénkhez hasonló - vállalkozás sem lesz működőképes. Erről a kis történetről természetesen Mathiasnak nem szándékoztam beszámolni, mindössze ennyit tettem hozzá.
- Azt bárki láthatja, hogy az egyik koponya tökéletesen ép, míg a másik fogazata kissé hiányos. Azt viszont már csak egy olyan szakavatott szem tud megmondani, mint a magáé, hogy milyen sárkányfajhoz tartoznak, és megközelítőleg hány évesek lehettek sajnálatos utolsó órájuk idején - pillantottam érdeklődve az ifjú Montregóra, remélve, hogy további felmerülő kérdések helyett inkább az enyémre adott válaszokkal fog törődni.

zene: H - Blind


’Van a mámor meg a szenvedély,
de később csak a fájdalom marad.'

A cigaretta vége egy szikrázó parázzsal oltódik ki, s sötétül el örökre. A füstcsík bekúszik az orromba. Nem szerettem sosem a dohányt, nem fanyalodtam rá egyszer sem, de ennek az aromája annyira karakteres, annyira illik a Szirénhez s még inkább Tiebon-hoz, hogy mélyet lélegzem belőle.
- Én aztán nem vagyok semmi bonnak elrontója
Az elegáns visszavágásra meglepődöm, de rögtön somolyogva jön is a válasz a nyelvem hegyére.
- Az egy percig nem is volt kérdés…
Nem célom intim viszonyba bonyolódni vele, se elkezdeni, se folytatni hisz a hír futótűzként fog terjedni ebben a városban, mely ilyen szinten ki van éhezve a pletykára. Már a puszta ittlétem is ha kitudódik benne lesz a lapokban… hát épp ezért akartam volna minél kevesebbet időzni errefelé. S tessék, szorgalmasan követem a nőt le, a pince hideg sötétjébe, mely meglepő mód nem dohos csak nyirkos.
Mikor megáll megállok és érdeklődőn figyelem ahogy kecses mozdulattal emeli a lánc kapcsát felém fordulva.
- Lenne olyan kedves és kikapcsolná ezt a láncot? Egyedül mindig hosszan elbajlódom vele..
- Természetesen…
Közelebb kell lépnem részben a félhomály miatt és persze hogy ujjaim az aprócska láncot ne feszítsék meg. Nem egyszerű, valóban makacs a kis kapocs, ráadásul aprócska az én nagy ujjaimnak, így kicsivel több idő is kell, mint azt eredetileg terveztem. Ez alatt érzem a nő tekintetét magamon. Egyszer, egyetlen egy villanásra emelem csak rá a tekintetem. Van benne valami rejtélyes, ami egyszerre izgató és félelmet keltő. Mikor kioldódik a zár a kulcs a kezembe esik. Még jó hogy a fekete ruha zárt mindenhol, a dekoltázsnál is takar. Így ujjam nem érinti a bőrét, bár valahol kicsit bánom is ezt. Szinte érzem, mennyire puha és bársonyos lehet.
A tenyerébe fordítom a kulcsot, egy feszes kis mosoly kíséretében és hátrébb lépek hogy az ajtó nyitásánál ne legyek útban. Amikor kattan a zár az valahogy pont ritmusra ver a szívemmel. Egyfajta új izgatottság fog el, a kihívás cirógató érintése. Éget a vágy, hogy láthassam a fenevadat, de lelkesedésem újabb lépcsők törik le, melyeken szinteket süllyedünk a föld alá. Fülelek, hogy merről jönnek esetleg távoli neszek, a sárkányok jellegzetes hörgései, rezdülései de csak a néma tátongó cseng kong körülöttünk lépteink zaját leszámítva. Elég a nő pálcájának fénye, hogy lássam hova lépek, így az enyém a helyén marad. Vadak közelében amúgy sem célszerű rögtön ágyúval lőni.
Itt másabb a levegő, nem fojtogató nem rossz, de már súlyosabb és ritkásabb. Fordulunk és én követem Anelia-t, aki ebben a közegben leginkább egy fekete özvegy pókra hasonlít.
Meglehet tényleg ő a bestia…
- Mégis csak otthonosabb így…
Két pálcaintéssel meleg fény gyúlik az oldalsó kandelláberekben, amelyek a végcélunk helyszínét térképezik fel a megnyúlt árnyékok segítségével. Van itt minden, de szó szerint minden. Végigsiklik tekintetem a poros dobozokon, leplekkel letakart tárgyak furcsa alakjain. A nő elindul és végighúzom az ujjam az egyik komód szélén. Hümmögve lépek mellé, mikor kéri a jelenlétem és a…. szakértelmem.
- Nos, Monsieur Montrego, emiatt lenne szükségem a szaktudására. Azt bárki láthatja, hogy az egyik koponya tökéletesen ép, míg a másik fogazata kissé hiányos. Azt viszont már csak egy olyan szakavatott szem tud megmondani, mint a magáé, hogy milyen sárkányfajhoz tartoznak, és megközelítőleg hány évesek lehettek sajnálatos utolsó órájuk idején.
Az egyik nagyobb oldalsó láda fedele nyikorogva pattan fel én pedig meglepődve lépek közelebb. Anelia mellett ellépve leguggolok és egy jó percig csak szemrevételezem félig-meddig csalódottan a sárkánykoponyákat. Nem kérdés hogy azok, az egyik ráadásul tökéletesen ép állapotban várja hogy a kezembe vegyem. A másik az elsőhöz kísértetiesen hasonló, csakhogy hiányzik pár alkotórésze a tökéletes képhez.
A csontok hűvöse szinte égeti a bőröm, de mit sem törődök vele, kiemelem és a fény felé fordítva szemlélem meg őket. Valahol sajnálom, hogy nem élő állattal találom szembe magam, de ezt igyekszem azzal palástolni hogy alaposan, összehúzott szemekkel tanulmányozom át előbb a sértetlen, majd a másik koponyadarabkát. A nő talán eddigre el is unja magát.
- Egyértelműen norvég tarajos volt mind a két példány. Rendkívül hasonlít felépítésre a Mennydörgőhöz, de ha megnézi itt és itt a vonalakat, látszik hogy ezek más irányú pikkelyezettséget adnak a példánynak. – ujjaimmal mutatom a két mélyített barázdát mielőtt folytatom. – A tarajosok kisebbek mind méretben mind tudásban Magyar Mennydörgőknél, de ugyanakkor ritkábbak és értékesebbek is.
Felvet némi kérdés, miként kerültek ezek ide és leginkább miért?
- Korban… hmm.. nehéz saccolni a serdülő sárkányokat. Hirtelen nyúlnak és vadak ha nem fogságban élnek, nagy szórásaránnyal. Talán nyolc évesek lehettek. Ivarérettek már, az egyiknek ez is lehetett a veszte.
Bökök a sérült koponyára. Sok állat azért pusztul el, mert azt a kevés nőstényt akarják maguknak. Fogságban lehet szabályozni a szaporulatot, de a vadon más. Ott élet és halál megy a… fajfenntartásért és a túlélésért. Kissé mosolyogtató hogy egy exkluzív bordélyház alatt kell kielemeznek mindezt. Ráadásul heves szenvedéllyel, mert a téma számomra egyszerűen megunhatatlan és ezt láthatja is a szemem csillogásából vagy kiérezheti hanglejtésemből is.
- A másik mivel sértetlen vagy betegségben múlt ki, vagy orvvadászok ölték meg. Sok trófeagyűjtő akad a mai napig. Egy ilyen példány pedig egy vagyont jelent. Hát még elmondani hogy ő végzett vele. Mégis honnan szerezte maga ezt…
Acélos tekintettel meredek a nőre. Nem célom felnyomni hogy ilyen dolgok vannak a birtokában, de a szakmai erkölcs azért ott dolgozik bennem s nehezen tudom megfékezni hogy ne törjön a felszínre.
- És ami fontosabb… mit tervez velük?
Lélegzetvisszafojtva várom a választ. Lenne tippem mire kell neki, lenne arra is hogy honnan szerezte. A jobb kérdés az, valóban akarom-e hallani?

[cheers to a new acquaintance]

cheers to a new acquaintance



kétezernégy tavasza

♪♯♭♩

szett

Ahogy a nyakam körül babrált a lánccal, belebizseregtem a finom légáramlatba. A bőrömhöz ugyan nem ért hozzá, lévén a fekete finom anyag ezt lehetetlenné is tette, mégis valahol megérintett a közelsége.
- Merci beaucoup - siklott ajkaim közül a köszönet felé, ahogy átvettem tőle a láncon csüngő kulcsot , majd a zárba illesztettem azt. Mathias nyilvánvalóan fiatalabb volt nálam, teljesen más kasztból valók voltunk. Legalábbis jelenleg. Ha Szófiában, apám regnálásának aranykorában találkoztunk volna, úgy talán közelebbinek tűnhetett volna a hátterünk. Azóta viszont rengeteg víz lefolyt már a Szajnán... én nem egy dúsgazdag (maffia) üzletember és egy arisztokrata zongorista leánya voltam a legfelsőbb körökben, hanem sokkal inkább a társadalom szemében egy stabil anyagi helyzetben lévő, ugyanakkor sokak által megvetett nőszemély, akivel fényes jövő előtt álló fiatal aranyvérű úriembereknek nem volt tanácsos együtt mutatkoznia. Nem csoda, hogy Mathias láthatóan vívódva követett engem le a pincébe, s emiatt koránt sem nehezteltem rá. Miért is kellett volna megbíznia bennem? Se erkölcsös, se jóhírű, se társadalmilag előnyös ismeretség nem voltam a szememben. És ő mégis követett... ami valahol engem is meglepett. Talán... lehet, hogy unatkozott valahol, és most pont azt a keresetlen izgalmat kapta meg ebben a rövidke alkuban, ami nem volt meg az életében? Je ne sais pas... mindazonáltal jól esett, hogy követett a mélybe és a sötétbe, ahol hezitálás nélkül pillantott be az alku egyik felét jelentő ládába.
Bár láttam némi csalódást átsiklani szépen metszett arcán, amit afelett érezhetett, hogy nem eleven bestiával kapcsolatban kértem ki tanácsát, amint elfogadta a fennálló helyzetet, láthatóan talált némi örömet a koponyák diagnosztizálásában.
Amíg beszélt, síri csendben hallgattam, úgy ízlelgettem a kapott információkat, akár méh a nehezen kinyert, édes virágport...
Épp amiben reménykedtem!
Minden amit elmondott, kiváló hír volt a számomra. Ezek szerint jó eséllyel adhatom majd el olyan áron a koponyákat, amely profit a segítségemre lesz a következő, nagyszabású vállalkozás elindításában. Kéjörömöm a barna szemek mohó csillogásában tükröződött vissza, amit leplezni képtelenség lett volna, nem is próbáltam meg inkább. Szavaimmat azonban már jóval diszkrétebben árultam el magam.
- Köszönöm, Monsieur Montrego, tudtam, hogy  csak jól járhatok, ha Önt kérem fel erre a nemes feladatra - búgtam hálával telt hangon, majd a következő szavaira néhány lélegzetnyi szünet után válaszoltam csak.
- Nos, ami azt illeti, egy üzletfelemtől kaptam őket fizetség gyanánt, aki régi csodálója és gyűjtője a különböző, válogatott bestiáknak - feleltem a szemébe nézve. Nem hazudtam, mindössze egy csöppet ferdítette a beszerzés körülményein.
- Jó kérdés... tudja, még nem döntöttem biztosan, de fontolgatom, hogy egy igen privát, zárt körű aukción bocsájtom őket az érdeklődő szemek elé.
Megint csak igaz volt, amit mondtam. Azt az aprócska részletet felesleges is lett volna hozzátennem, hogy mindezt illegálisan, a fekete piacon készülök megtenni.
Reméltem, hogy ezzel kielégítettem Mathias kíváncsiságát, így ha nem volt ellenvetése, kecses mozdulattal bezártam a ládát, majd ismét lágyan végigsimítottam a férfi jobbján. Talán a nyirkos közeg miatti kontraszt okozta, de fűszeres, férfias illatát egyre erősebben éreztem, és akaratlanul is mélyen belélegeztem.
- Még egyszer nagyon köszönöm, hogy rám szánta az idejét... És amint ígértem, cserébe a lehető leggyorsabban és diszkrétebben értesítem majd Monsieur Lestrange hollétéről. Bagolyban megfelel, vagy inkább a kandallójában keressem fel? - érdeklődtem oldalra biccentett fejjel. Egyrészt szerettem volna elterelni a témát az előbbiekről, másrészt valóban tudnom kellett, melyik kapcsolattartási módot preferálja.
- Nos hát, ha nincs más hátra, úgy vélem, vissza is indulhatunk... - pillantottam futólag arra, amerről jöttünk.

zene: H - Blind


’Van a mámor meg a szenvedély,
de később csak a fájdalom marad.'

- Köszönöm, Monsieur Montrego, tudtam, hogy  csak jól járhatok, ha Önt kérem fel erre a nemes feladatra.
Még tudnék mit mondani akár a sárkányokról, akár a szokásaikról, de olybá tűnik ennyi tökéletesen kielégítette a nő kíváncsiságát. Így halkan szusszantva szalad ki belőlem a levegő miközben az ép koponya is visszakerül a párja mellé, a doboz sötétlő fenekére. Lassan állok fel, nem sietem el a mozdulatot. Tekintetem végig ez alatt a fehér csontokat fixírozzák, mintha csak azt várnám életre kelnek és tüzet köpnek az arcomba.
- Nos, ami azt illeti, egy üzletfelemtől kaptam őket fizetség gyanánt, aki régi csodálója és gyűjtője a különböző, válogatott bestiáknak.
- Értem.
Egyetlen ki szó, ami beleegyező, leigazoló lenne önmagában, csak a hangszínem elárul. Van benne akaratom ellenére némi szarkazmussal keveredett hitetlenség. Elhihetem, hogy tényleg kapta. Elhihetem hogy csak egy gyűjtő, aki volt oly bőkezű, ostoba és nemes hogy lemondott egy ilyen, nem csekély értékről.
Micsoda oltári dugás lehetett ez, ha ekkora vagyont áldozott miatta…
A gondolat óhatatlan söpör végig rajtam miközben alaposan végigmérem Aneliát, minta csak először látnám meg.
- ... tudja, még nem döntöttem biztosan, de fontolgatom, hogy egy igen privát, zárt körű aukción bocsájtom őket az érdeklődő szemek elé.
- A-ha….
Bólintok elismerően, mert ez legalább bölcs elképzelés. Zárt körben magasabbra ver az ár, és kevesebb az esély az információ kiszivárgására.
- Nos, ez esetben örülök, hogy segíthettem…
Tárom szét a kezem, mert akkor ezek szerint itt végeztünk hacsak nem kell más csecse-becsét megvizslatnom. Nem vagyok műszakértő de szeretem a szépet, legyen az bármilyen formában. Talán ezért is bámulok még mindig Tiebon-t olyan vesébe látóan. Remélem nem érti félre, nem várok meghívást a kis… aukciójára. Imádom a sárkányokat de nem gyűjtöm őket… ezen formájukban. Ha hús és vér meg láng lenne, az érdekesebb. De a rezervátummal kapcsolatos álmaim Skye-on még váratnak magukra.
- Még egyszer nagyon köszönöm, hogy rám szánta az idejét... És amint ígértem, cserébe a lehető leggyorsabban és diszkrétebben értesítem majd Monsieur Lestrange hollétéről. Bagolyban megfelel, vagy inkább a kandallójában keressem fel?
Bólintok helyeslően, hogy igen akkor az alku rám eső része teljesült és most ő jön. Eric félő hogy kereket old és megint Koh Mak-ig kell mennem érte de ki tudja… lehet Anelia jóvoltából fordul a kocka. A fedél hangosan záródik, s mintha jelzésértékű lenne ez hogy ezzel a társalgásnak is vége kell szakadjon. Megadom hát a végszót.
- Ahogy kényelmesebb. Gondolom rendkívül elfoglalt, de szívesen látjuk Skye-on ha érdekli a… vidéki légkör.
Bár Blaire Angliában van, több időt tölt Londonban mint a Montrego-kastélyban nekem pedig az egyetemre elég csak a vizsgákra bemennem. Így ha Tiebon esetleg mégis elruccan jó eséllyel talál otthon.
Valami érthetetlen oknál fogva akarom is ezt. Ahogy a nő feláll keze a karomat súrolja. A légzésem ritmusa változik ahogy a bőre az enyémhez ér először, s mintha ezernyi szikra pattanna köztünk hirtelen. Meglep, mert eddig ilyet csak Lyanna esetében tapasztaltam és azt hittem más nem tud és soha nem lesz ilyen hatással. Nem húzom el a kezem, de nem is érek hozzá jobban, sötétbarna szemeim fürkészően figyelik a vonásait, mintha csak a gondolataiban akarnék olvasni.
- Nos hát, ha nincs más hátra, úgy vélem, vissza is indulhatunk...
A szavak meglepően könnyen gördülnek le ajkairól, hangjában nincs semmi arra utaló, hogy zavarná a jelenlétem vagy az érintésem. Bólintok igenlően a felajánlásra, mégsem mozdulok. Valami ott tart hogy kivárjak s még jobban elnyújtsam ezt, a talán utolsó közös csendes pillanatot.
- Igen, indulhatunk…
Úgy ismétlem meg a szavakat, hogy súlyuk marad a köztünk beálló csendbe. Mégsem rohanok kijelentésem ellenére sehova sem. A mondat nyitva marad a pince kongó ürességében. Szinte tapintható a hirtelen feltámadó vonzalom, ami ott táncol közöttünk. Minden belém nevelt elv, erkölcs és józan ész ellenére kedvem lenne megcsókolni, de csak a birzsergő vággyal súlyos közeget élvezem ki. Közelebb hajolok, már épp azt hihetné megtört a jég. Megcsodálom finom arcvonásait, a lágy pírt orcáján, ajkai ívét miközben szép mandulavágású szeme mellett sajátos aurája tart teljesen fogva. Csalódnia kell, mert a mozdulat tovább siklik s csak a fülébe búgom a kérdést miközben bódító illatát szívom magamba.
- Arról, amerről jöttünk, nemde?

[cheers to a new acquaintance]

cheers to a new acquaintance



kétezernégy tavasza

♪♯♭♩

szett

Nem lepett meg, hogy nem vette be teljes mértékben a kis mesémet, hisz érezhetően eszes férfi volt, akinek megvolt a maga koncepciója a világ dolgairól. Attól még, hogy jómódú, aranyvérű sarj volt, cseppet sem gondoltam róla, hogy naiv vagy szűklátókörű volna. Én magam sem voltam az, holott arisztokrata körökben is megfordultam gyermekkoromban. Apám mindig arra tanított, hogy a világot a maga teljességében szemléljem, az emberek és a dolgok fényes és rothadt oldalát egyaránt vegyem számításba, ne feledkezzem meg egyikről sem. Mathias diszkrét intelligenciáját tükrözte hát, hogy egy velős szóba tudta sűríteni a véleményét a sárkánykoponyák hozzám kerülésével kapcsolatosan.
Több kommentárra nem is volt szüksége akkor sem, amikor a licit ötletét osztottam meg vele, ami láthatóan ínyére volt. Elismerése valahogy finom elixírként bújt be a bőröm alá és kúszott fel az ujjaim tövétől egészen a vállamig, végigmelengetve a karomat. Nem tudtam volna megmondani miért, de talán épp ez sarkallt arra, hogy én már ténylegesen hozzáérjek és megsimítsam a karját. Többet akartam ebből az érintésből, de nem ragadtattam el magam. Ahogy a barna szemekbe pillantottam, mélyen magamba szívtam a pillanatot. Rég volt már, hogy úgy őszintén, tényleg vágytam valakire. Olyan jó volt most megállítani ezt az érzést a elvegőben, megdermeszteni a kettőnk között feszülő vágyat, és magammal vinni... Azt szerettem volna, hogy ez az érzés elkísérjen a mindennapjaimban. Akkor, amikor épp egy nehéz felfogású beszerzővel kell tárgyalnom, vagy amikor egy ittas vendéget kell kipenderíttetnem a szalonból. A nehéz, fárasztó pillanatokban ebbe a könnyed érzésbe akartam kapaszkodni. Abba, ahogy elképzelem, hogy közelebb hajolok ehhez a férfihoz, és puhán az ajkaiba csókolok. Ahogy édeskés, meleg ízét szívom magamba, és hirtelen megszűnnek a körvonalaink, hogy aztán eggyé olvadjanak. Számomra ez most épp attól volt ennyire fájdalmasan szép, hogy csak elképzeltem, milyen is lenne az a csók.
- Hmmm... rég nem jártam már vidéken, de azt hiszem jót tenne egy kis levegőváltozás. Köszönöm a meghívást - bólintottam hát az invitálásra ködös tekintettel és meleg mosollyal. Valóban kíváncsi voltam, milyen is a Montrego família nagyhírű birtoka, no és az előbbi fantáziálást is szívesen folytattam volna, talán a valóság talajára terelve, talán a vágyakozásnak meghagyva azt. Ki tudja, mi történik még addig... Lehet Montrego már egy jól fésült, gyönyörű, aranyvérű menyasszony oldalán vár majd Skyeban, s mindez, amit itt elképzeltem, a hideg, nyirkos pince öröksége marad. Ha így történik, akkor sem lettem volna csalódott, már így is megérte vele találkozni... s az alku ráeső részében valóban sokat segített nekem, így nem volt más hátra, mint hogy én is teljesítsem az általam ígérteket. A sötét szemektől és a szépen metszett arctól mindazonáltal nehéz eltávolodnom, főként, amikor ilyen közel hajol hozzám. Mély hangja megrészegített, ahogy a fülembe búgott, jótékonyan rezgett végig hallójárataimon át a lelkembe, hogy ott helyet követeljen magának. Közelsége olyan jól esett, így hát még egyszer utoljára lelassítottam az időt, ahogy pilláimat finoman rebegtetve feleltem:
- Bien sur, Monsieur - majd hidegvéremet összeszedve elszakítottam magam tőle, s megindultam a kijárat felé... a fény, a meleg és a valóság felé, készen arra, hogy szabadon eresszem újdonsült kedvenc ismerősömet.

Köszönöm a játékot! ^^ A helyszín szabad!