+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  London
| | |-+  Abszol út
| | | |-+  Zsebpiszok köz
| | | | |-+  A Szirén
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A Szirén  (Megtekintve 8563 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 11. - 19:11:11 »
0

Anelia Tiebon kisasszony pennájából



Az vagy, amire vágysz... Kár is tagadni. A Szirénben minden kívánságod meghallgatásra talál. Nincs más dolgod hát, mint elsuttogni egy Efflorescota-t a bejáratnál, s követni az iránymutatódul szegődött rózsát színpompás szobáink egyikébe, ahol gyönyörű kurtizánjaink keresik majd kegyeidet.
Naplózva

Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 01. 19. - 15:05:30 »
+2

per ● litteras


Anelia
2002. február 15.

outfit

Gyorsan pakoltam a cuccimat. A ház már kellő bűbájjal lett ellátva ahhoz, hogy senki se találja meg. Kívülről nem tűnt többnek, mint egy elhagyatott, romos ház. Cukormázat meg kellett védenem. Meg kellett védenem Averyt még magamtól is… magamtól, a veszélytől, amit én jelentettem. Egyszer már így döntöttem Noah-ék kapcsán, a különbség csupán az volt, hogy Avery felnőtt. Felnőtt, így meg tudja érteni, ha egy darabig nem láthat. A ház védett volt, szóltam Danielnek, hogy nézzen rá, ha az szükséges… de nekem muszáj volt mennem.
Egy kis erszénybe rejtettem minden vagyonomat és Avery levele mellé tettem a konyhaasztalra. Épp csak rápillantottam a levél girbe-gurba soraira:

Avery,

Egy időre el kell tűnnöm, hogy megvédjelek. Lisbeth újabb és újabb embereket küld a nyakamra, s legutóbb veled fenyegettek meg. Nem tehetem meg, hogy ebbe a szarságba téged is belerángassalak. Épp elég volt Aident… és te is látod, mi lett a vége.
Húzd meg magad egy időre, s kérlek, maradj a házba, amikor csak lehet. Olyan mágiával védtem le, amivel nem találnak rád idebent. Itt hagyom Hermészt, küldj egy baglyot, ha szükséged van rám, vagy menj Nathoz, ő is meg tud védeni!

Kérlek ne utálj! Nem hagylak magadra sokáig, ígérem!
E.
Talán nem ez volt a legelegánsabb megoldás, hogy így lépek le. Tudtam is valahol, hogy éppen eléggé megutál majd ezért, de nem tehettem mást. Nem volt választásom, ha nem akartam neki újabb fájdalmakat okozni. Így is látnia kellett majdnem elvérezni azon a bizonyos december végi napon. Igaza volt Natnak, nem nekem való a felelősség és a család… mindig is egy magányos alak voltam, aki fák tövében húzta meg magát. Nem csoda, hogy képtelen voltam összetartani egy családot. Amíg működött is, addig is Nat irányított. Ezért lenne vele sokkal jobb helyen Avery… ő tudna apa lenni, tudna vigyázni rá, hogy normális fiatalkora legyen.  
Gyere Zeusz – mondtam a macskának és kinyújtottam a karomat, hogy könnyedén felugorhasson. Hát magamhoz öleltem úgy, hogy a kabátom alá tudjam fogni, nehogy megfázzon a hajnali hidegben. A hátamra dobtam a táskámat, a másik kezembe vettem a mókusok kis ketrecét és hoppanáltam Londonba. Egyenesen a Zsebpiszok közbe… mégsem piszkálhattam ebben a helyzetben Miltont.
Még egész sötét volt odakint, pedig csak pár óra választott el minket a reggeltől. Meg-megcsúszott a lábam a nyirkos talajon, ahogy A Szirén irányába haladtam… nem is tudom miért Anelia jutott eszembe. Talán azért, mert ő már egyszer befogadott, mikor az utcákat jártam… igaz akkor még egy egészen másik ember voltam, nem ez a keserű, megtört, aki elveszített mindent. Akkoriban még nem is igazán volt mit elveszítenem és talán épp az adta a meglepő békét, ami mostanra egészen kiveszett az életemből.
– Keresel valakit? – lépett hozzám egy túlzottan is alulöltözött nő, mikor megérkeztem az épülethez és beléptem az ajtón. Odabent már csend volt, az aranyóra rég elmúlt, a vendégek bizonyára visszabújtak a feleségük mellé az ágyba.
A tulajdonost. Egy barátja vagyok, már jártam itt párszor. – Feleltem, mire csak bólintott. Talán felismert, talán nem, mindenesetre egy külön helyiségbe vezetett, ahol el tudtam engedni Zeuszt és a mókusok is végre szilárd talajra kerültek. A táskám a földre hullott, én magham pedig egy kanapéra.
Naplózva


Anelia Tiebon
Boszorkány
*****


A Szirén madameja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 01. 20. - 08:45:02 »
+2

Ce qui va autour, vient autour


2002. február 15.

♪♯♭♩

szett

Fáradt voltam, mint a kutya... Ez az utóbbi pár nap sokat kivett belőlem. Valamiért Valentin napján mindenkinek még jobban eszébe jutott, hogy könnyű, megvásárolható szex-szel tompítson a kínzó magányon, így jóval többen tévedtek be a Szirénbe, mint amennyire kapacitásunk lett volna. Ezt a helyzetet csak nagyon komoly logisztika és leleményesség árán tudtam megoldani, például úgy, hogy kölcsönöztem néhány lányt a Boszorkánykonyhából, a legközelebbi bordélyházból, és előzetesen megérdeklődtem a vendégeket, hajlandóak-e osztozni a lányokon egy-egy hármas felállásban. Az előbbi megoldás kissé visszás lett, közel sem voltam elégedett a kölcsönzött lányok higiéniai és esztétikai állapotával, de vissza nem küldhettem őket, így új jobb kezem, Georgina segítségével fél nap alatt igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni belőlük. Alapos tisztálkodáson estek át, új, -a Szirén stílusához illő - fehérneműket kaptak, és még egy kis frizura- , és sminktalpalót is kaptak. Gina ebben kifejezetten tehetséges volt, így mire végeztünk, egészen elfogadható külsőt öltöttek, de annyit költöttünk rájuk, hogy ez semmiképp nem volt jó üzlet...
Az utóbbi megoldás viszont meglepően jól muzsikált, elég sok vendég volt hajlandó osztozni a kiválasztott lányon, talán ezzel egy csapásra kiélhették egy rég dédelgetett fantáziájukat is, ki tudja? Mindenesetre a nagy érdeklődésre és az ünnepre való tekintettel teljes árat kértem mindenkitől, és meg is adták, így végül csak sikerült elérni a kitűzött büdzsét.
Mikor bezártuk a bordélyt, egy forró fürdő után fáradtan huppantam le a bordó kanapémra a pizsamámban, és már épp készültem volna álomra hajtani a fejem, amikor Gina bekopogott hozzám:
- Öhm.... Madame Tiebon, egy úr van itt... Azt mondja, a kegyed barátja, és járt már itt többször... - mondta mosolyogva Gina. Talán azt hitte, a szeretőm látogatott meg, ki tudja? Ha így hitte, akkor bizony nagyot tévedett, az utóbbi hónapokban ugyanis teljesen üres volt az ágyam. Ráuntam az alkalmi szeretőkre, bár egy bordélyház vezetője voltam, paradox módon egyáltalán nem az én stílusom volt, hogy érzelmek nélkül bújjak ágyba bárkivel.  Persze voltak napok, amikor már annyira kapartam a falat, hogy szükséges volt, de alapvetően - bármily bárgyún és lányregényesen hangozzon is - olyasvalakire vágytam, akivel kölcsönösen és őszintén szeretjük egymást. Ezen méláztam miközben a társalgó szobához sétáltam és benyitottam az ajtón.
- Elliot - néztem meglepetten végig a férfin, aki egykor tökéletesen megfelelt a fenti leírásnak. Tekintetem akaratlanul is megakadt törődött vonásain, méretes csomagján... és a magával hozott állatseregen.
- Csak nem egy állatkert témájú hangulatszobához hoztál kellékeket? Úgy hallottam, Párizsban mostanában ez dívik... Nem is szóltál, hogy beszállnál az üzletbe... - kérdeztem tőle ironikus mosollyal az arcomon, majd lassan közelebb léptem hozzá, és lágy mozdulattal kisimítottam egy ében tincset az arcából.
- Jól vagy? Olyan... nagyon... fáradtnak tűnsz... - tettem hozzá, tagadhatatlanul aggodó hangszínen.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 01. 21. - 00:16:50 »
+2

per ● litteras


Anelia
2002. február 15.

outfit

Talán ostobaság volt éppen a Szirénben keresnem a békémet. Hol máshol találhattak volna meg a legkönnyebben a bérgyilkosok, ha nem éppen itt a Zsebpiszok közben? Meglehet, hogy voltak napok, amik könnyen fogadtam volna a halált. De azok az idők elmúltak, túlzott makacsság dolgozott bennem ahhoz, hogy csak így feladjam és küzdelem nélkül engedjek a felém nyúló karoknak és a fojtásnak, szúrásnak, s átoknak. Lehet, hogy Rowle vagyok… lehet, hogy egy gyáva féreg vére csordogál az ereimbe, de engem az O’Mara lét és a világ megannyi kincse formált azzá, ami lettem. Így hát nem engedhettem meg, hogy eldobjam mindazt, amit felépítettem. Hiába próbálta az élet kitépni a kezeim közül, én őrülten ragaszkodtam hozzá. A boldogságot már annyiszor próbálta elvenni… már annyiszor próbálta semmissé tenni az az átkozott sors, de nem engedtem. Most is belekapaszkodtam, még ha egy része ki is sétált az ajtómon.
A kanapéra huppanva beleúrgtam a zsákba, mintha minimum arra haragudnék, amiért megint ilyen kusza, ilyen szar minden… Kapd be, te mocskos élet… Merlin szaros seggére, nem tehetsz tönkre, nem tehetsz még jobban tönkre! – szorult ökölbe a kezem, miközben Zeuszt figyeltem, ahogy szaglássza körbe a helyiséget. Csupán akkor merevedett meg s csapta hátra a füleit, mikor ajtónyílt és megjelent Anelia. Számára ő ismeretlen volt, még sem bújt el, ahogy más macskák tették volna. Egész egyszerűen csak elhelyezkedett ülőpózban és figyelte.
–  Elliot. – Ahogy kimondta a nevemet, biztos voltam benne, hogy nem számított rám. Azóta nem találkoztunk, hogy Nattól elváltam… lényegében még bőven házas és depis voltam, mikor felbukkantam ezen a helyen. – Csak nem egy állatkert témájú hangulatszobához hoztál kellékeket? Úgy hallottam, Párizsban mostanában ez dívik... Nem is szóltál, hogy beszállnál az üzletbe...
Dehogy… csak eljött velem az egész család. – Elvigyorodtam, mintha nem lenne semmi baj, de ha a szemembe nézett, láthatta a könnyeket. Éppen most hagytam el a lányomat, persze, hogy fájt… persze, hogy tudtam, ha ez Nat fülébe jut, akkor a legjobb esetben sem láthatom a gyerekeinket. Meglehet nekik is így volt a legjobb. Talán egyszer, ha már megkaptam minden szörnyűségért a büntetésemet, amit valaha elkövettem, akkor lehet családom.
Ahogy közelebb lépett és egy sötét tincset félresimított – ami éppen a szemembe lógott –, nem szakítottam el tőle a tekintetem. Még mindig gyönyörű nő volt, még mindig olyan gyönyörű, mint régen… amikor kerestem a társaságát. Döbbenet, hogy mennyit változtam. Valamikor megőrültem volna egy ilyen szépségért… most meg csak azok az idegesítő zöld szemek fúrták be magukat a tudatom legmélyére.
– Jól vagy? Olyan... nagyon... fáradtnak tűnsz...
Kicsit helyezkedtem a támlán, mintha csak élvezném, milyen kényelmes a kanapé. A rohanás után valóban jól esett hátra dőlni a párnáknak, a kellemes anyagnak. Már azzal is ellettem volna, ha csak elaludhatok ott.
Talán tényleg ez a legjobb szó– bólintottam. Elfáradtam, elfáradtam ettől a mocskos küzdelemtől, hogy sosem ért igazán véget, hogy nem volt egy biztospont. Elegem volt, kurvára elegem volt… csak Miltont akartam, de ő a Mungóban volt, nem mehettem oda, hogy mentsen meg megint.
Nyeltem egyet és lehunytam a szememet. Nem akartam teljesen kiborulni csak azért, mert megint elcsesztem az életemet… ráadásul pont a hülye bosszúval, amit a Rowle-ok ellen terveztem. Nem elég, hogy nem sikerült kinyírnom őket, még jött ez a hülye jegyesség, a bérgyilkosok és minden más gusztustalan hozadék. Nem akartam Rowle lenni, de nem akartam azt az érzést sem megadni Lisbeth-nek, hogy nyert.
Megint csöves lettem. – Motyogtam csak úgy magunk közé a levegőbe, aztán kinyújtottam a karomat, hogy megfogjam a kezét. Kellett a bőre puha érintése, hogy egy picit megnyugodjak s hogy talán felébressze bennem azt a mocskos túlélőt, akit annak idején az ágyába fogadott. – Szóval… ha van valami erős italod, azt elfogadnám.
Naplózva


Anelia Tiebon
Boszorkány
*****


A Szirén madameja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 01. 22. - 20:10:15 »
+2

Ce qui va autour, vient autour


2002. február 15.

♪♯♭♩

szett

A meglepettséget, hogy ismét felkeresett, igyekeztem ezzel a kis állatos viccel leplezni, és eleinte be is jött, Elliot szokásához híven nem hagyta ki a lecsapnivaló gurkót.
- Dehogy… csak eljött velem az egész család – mondta a férfi, mire halkan felnevettem.
- Tudtam, hogy van egy pár gyereked, de hogy még róluk is gondoskodsz... Nem csoda, hogy kivettél egy kis szabadságot - replikáztam a csomagját nézegetve. Elég nagynak tűnt ahhoz, hogy ne csak egy pár napos kiruccanásnak tűnjön... egészen úgy tűnt, mintha hosszútávra tervezett elutazott... vagy, ami jobban rá vallott: elmenekült volna.
Nem kellett sokáig várnom, míg bebizonyosodott, hogy tényleg valami ilyesmiről lehetett szó.
- Megint csöves lettem - nyúlt váratlanul a kezem után, mire önkéntelenül is összerezzentem. Az érintése - ha nem is ért olyan váratlanul, mint a legutóbbi találkozásunkkor, - most is felkavaró, sőt, egyenesen megrázó volt a számomra.
- Szóval… ha van valami erős italod, azt elfogadnám - foglalta össze a lényeget röviden, mire szomorkásan elmosolyodtam. Egy hosszú, kitartott pillanatra elvesztem az ében íriszekben, ösztönösen megcirógattam a kézfejét, majd bólintottam, és a bárszekrényhez léptem. Voltunk már mi ketten ilyen helyzetben... Jóó régen. Amikor egy ismeretlen, sovány, ágrólszakadt férfi beállított a családom érdekeltségébe tartozó kocsmába, és kért egy pohár italt. A pohárból aztán üveg lett, az üvegből meg szoba, a szobából viszony, a viszonyból szerelem... Legalábbis részemről. Hogy ő mit érzett irántam, abba soha nem lehettem biztos, hisz így egyértelműen sosem hangzott el: Szeretlek...
Túl szabad és túl büszke lélek volt ő ahhoz, hogy elkötelezze magát. Előre láthattam volna, hogy egy reggelen a hűlt helyét bámulom majd az ágyamban, és eltűnnek majd a ruhái is a szekrényből... nem beszélve a viharvert táskáról, amiben az a kevés holmija volt, amivel hónapokkal korábban állított be hozzánk.
Hónapokig tartott, míg elgyászoltam az iránta való érzéseimet, és bár a sebek azóta hegekké váltak, amikor tavaly májusban váratlanul meglátogatott, mégis kínzó volt megtapasztalni ismét a hiányát. Borzasztó önuralmat kellett tanúsítanom, hogy tudjam tartani a távolságot, de muszáj volt, hisz házas ember volt... és én nem akartam szétszakítani a családját. Azóta az újságokból persze hallottam, hogy elvált, és titkon reméltem is, hogy ha újra szabad lesz, majd felkeres... de nem így történt, így ismét eltemettem a reményeim. Most pedig, ahogy  a szemébe néztem, nem éreztem ugyanazt az érdeklődést, vágyat, tüzet felőle, amit a múlt tavasszal még igen. De azt láttam, hogy nagyon is szüksége van rám... mint barátra. A könnyek a szemében nem kerülték el a figyelmem. Fontos volt számomra, ezért amíg neki háttal kitöltöttem az italt a poharakba, rendeztem a vonásaim, és egy mély sóhajjal igyekeztem összeszedni magam. Megfordultam, és odanyújtottam neki az egyik kristálypoharat, majd felhúzott térdekkel odatelepedtem mellé a kanapéra.
- Egészségedre... lángnyelv... bivalyerős - mosolyogtam rá biztatóan, majd belekortyoltam az italba, és rágyújtottam.
- Na mesélj... ugye nem azért kellett eljönnöd otthonról, mert üldöznek? - tettem fel a magától értetődő kérdést, amire csak remélni mertem a nemleges választ.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 01. 24. - 18:15:59 »
+2

per ● litteras


Anelia
2002. február 15.

outfit

Anelia jelenléte némileg javította a borús kedvemen… talán azért, mert legutóbb is azért kerültem vele közelebbi kapcsolatba, mert menekültem. Biztonságot jelentett azokba a sötét szemekbe nézni, végig futtatni a tekintetem az alakján.
Ezt a helyzetet persze egyértelműen nem értette és nem is volt olyan nagy csoda. Rég nem találkoztunk, azt hogy Foresttel nem vagyok együtt legfeljebb a szennylapokból tudhatta. Nem igazán volt alkalmam eljönni ide és elmondani neki. Aztán már érkezett is az életembe Aiden, ami hirtelen minden pillanatot lekötött… s mégis elmúlt. Nem bántam, hogy a kapcsolatom Miltonnal az elmúlt pár napban közelebbivé vált. Csakhogy hozzá nem mehettem, mert a Mungóban volt… nem volt rá lehetőségem, hogy belé kapaszkodjak, az ő segítségét kérjem, miután a tulajdon gyerekemmel zsaroltak meg.
Anelia volt a ments váram. Meglepő reménnyel pillantottam utána, ahogy a bárszekrényhez lépett. A simításának emléke még ott pihent a kézfejemen. Ez is olyan kedves, olyan figyelmes volt, amit talán nem is érdemeltem meg tőle, mégis csak otthagytam a fenében, mikor tovább álltam tőle is. Akkoriban még nem kellettek biztos pontok, féltem tőlük… egyenesen rettegtem lecövekelni, mintha az csak még több fájdalmat okozna. Nem tévedtem ebben. Életemben nem fájt semmi sem úgy, mint az a rohadt válás a nyáron, vagy a szakítás Aidennel. Az ember mindig olyan dolgokat űz, amik megsebezik, én is így voltam vele. Először csak az apám nyomába jártam, míg nem olyan mély sebet ejtett rajtam, amiről azt gondoltam, hogy lehetetlenség lenne überelni. Forestnek mégis sikerült. Tudtam, hogy a szívemen hatalmas lyuk tátongott, ami még csak el sem kezdett begyógyulni, máris újabb sebet kapott.
Átvettem a poharat és úgy fordultam, hogy Anelia szemébe nézhessek. Jól esett, hogy odaült mellém és a finom illata körbe lengett, mint valami biztonságot nyújtó ölelés.
– Egészségedre… lángnyelv… bivalyerős – mosolyodott el. Felé emeltem a poharamat egy pillanatra, majd egy jó nagy korttyal az ital felét elpusztítottam. Szükségem volt most erre, hogy a pattanásig feszült idegeim kicsit elnyugodjanak. Hányszor hallottam, hogy az ivás nem megoldás a problémákra. Hát valóban nem, de legalább ad egy kis békét, mire belevetem magam újra ebbe az egészbe.
Pont erre volt szükségem… – Sóhajtottam egyet és lehunytam a szemem fél percre. Csak akkor nyitottam ki a szememet, mikor hallottam, hogy mozgolódik. Láttam, hogy a dohánnyal babrál. Ez a mozdulat is olyan Aneliás, olyan békés volt, amire most mindennél jobban szükségem volt.
–  Na mesélj... ugye nem azért kellett eljönnöd otthonról, mert üldöznek?
Bólintottam.
Lényegében fején találta a szöget, még ha nem is egészen pontosan és tökéletesen. Anelia pontosan tudta, hogy milyen vagyok… hogy minden szarba belekeverem magam s most sem tévedett. A saját hülyeségemből keveredtem a Rowle-ok közé, mert azt hittem, hogy majd a méreggel kinyírom őket. Nem. Sőt csak megbolygattam azt a bizonyos kígyófészket és hirtelen mindegyik engem akart eltenni lábalól, amelyik legalább egy kicsit is érintett volt az örökösödésben. Csakhogy apám egyenes ági utódot akart maga után, így én voltam az egyetlen, aki szóba jöhetett egyelőre.
A lányommal éltünk Roxmortsban. – Nyeltem egyet és megint a barna szempárt kutattam. – Ott bujkáltam apám családja elől… de valahogy rám találtak… és miután engem nem tudtak eltenni lábalól, megzsaroltak a lányom életével. Ha nem adom fel magam nekik, akkor megölik… érted… egy ártatlan lányt, akinek még el sem kezdődött az élete…– A hangom elcsuklott, úgyhogy gyorsan felemeltem a poharat és nagyokat kortyoltam belőle. Kellett, hogy elhúzzam a maradékot, hogy kicsit fejbe találjon az éhgyomorra érkező ital.
Remegő kézzel túrtam végig a fekete tincseket, mintha nem állna jól a fizurám. Valójában ez is csak egy ócska pótcselekvés volt. Nem tudtam, mit tegyek, nem tudtam, hogyan menthetném meg őt attól, amit én jelentettem a számára.  
Egyelőre biztonságban van… de csak idő kérdése, hogy megtalálják… és… fogalmam sincs, mit tegyek. Csak összepakoltam és eljöttem… – Éreztem, hogy a szívem vadul kalapálni kezd és a légszomj is rám talált. Rohadtul nem most kéne pánikrohamot kapni, miközben két nappal ezelőtt még oda voltam, hogy Miltonnal milyen jó és csak a rózsaszín köd létezett. Ezt is tönkre tudta tenni ez a mocskos vér, ami az ereimben csordogált.
Naplózva


Anelia Tiebon
Boszorkány
*****


A Szirén madameja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 01. 27. - 09:14:11 »
+2

Ce qui va autour, vient autour


2002. február 15.

♪♯♭♩

szett

Kellemesen ellazultam, ahogy odatelepedtem Elliot mellé. Régebben is éreztem, hogy hiányzik, de most, hogy itt ült mellettem, még egyértelműbb volt számomra, hogy a helyet, amit az életemben és a szívemben elfoglalt, nem töltötte be más, hanem üres maradt. Ugyanakkor az érzés átalakult, elsősorban nem férfiként hiányzott a társasága, hanem a barátomként, olyasvalakivé vált számomra, akit szeretek és akivel törődöm, de nem vártam ennél többet vele kapcsolatban. A közös múltunk már nagyon régen volt, azóta az ő és az én életem is minimum 180 fokos fordulatot vett, de mégis, most, ahogy itt ültünk, meghitten, csöndesen, olyan érzésem volt, mintha egyáltalán nem telt volna el sok idő.
Hiába, mindig is ragaszkodó típus voltam, ezért sem bírtam elviselni, mikor apám annak idején beadott a Beauxbatonsba, és sokáig nem láthattam. Akit egyszer megszerettem, az örökre a véremmé vált, és lopni, csalni, hazudni, sőt, akár ölni is tudtam volna érte... Így volt ez Elliottal is, ezért lehetett, hogy még mielőtt elmondta volna, mit is keres nálam, elhatároztam, hogy segítek neki: védelmet és menedéket nyújtok neki, amennyire csak módomban áll.
- A lányommal éltünk Roxmortsban. Ott bujkáltam apám családja elől… de valahogy rám találtak… és miután engem nem tudtak eltenni lábalól, megzsaroltak a lányom életével. Ha nem adom fel magam nekik, akkor megölik… érted… egy ártatlan lányt, akinek még el sem kezdődött az élete…– avatott be a helyzetébe, mélyen a szemembe nézve, mire átfutott rajtam a gyilkos düh. Mélyet szippantottam a cigarettából, és nagyot kortyoltam a whiskyből, csak azután szólaltam meg.
- Ha összecsapásra kerülne a sor, rám számíthatsz... - bólintottam komolyan, elszántan pillantva a fekete zsarátnokokba. Nem tudtam róla eddig, hogy Elliotnak van egy lánya, ha lesz rá időnk, talán majd erről is kifaggatom, de egyelőre a legfontosabb az volt számomra, hogy segítsek neki... a családjáról folytatott csevej ráér később.
- Egyelőre biztonságban van… de csak idő kérdése, hogy megtalálják… és… fogalmam sincs, mit tegyek. Csak összepakoltam és eljöttem… - folytatta zaklatottan Elliot, mire nagyot sóhajtottam.
- Nem akarod esetleg a lányod is idehozni? Bár nincs mögöttem olyan erős hálózat, mint Szófiában volt, azért itt is vannak kapcsolataim... Történetesen ismerek egy igazán profi és diszkrét méregkeverőt is. Ha összefogunk a Közzel, elintézhetjük valahogy a drágalátos családodat - vázoltam fel neki a fejemben alakuló tervet. Boszorkány létemre - ahogy régebben, úgy most is - jóval másképp álltam a problémás, vagy veszélyes helyzetekhez, mint az átlagos nők. Számomra sosem volt opció, hogy elmerüljek a kétségbeesés sűrű mocsarában, és azon merengjek, miért történik velem valami rossz, hanem rögtön a megoldást próbáltam megkeresni, és cselekedni. Túlélő típus voltam, igazi Todorov vér csörgedezett az ereimben, igaz, apám nem bízta a véletlenre a dolgot, a genetikán felül poroszos nevelésben részesített, hogy mindig meg tudjam védeni magam ellenségeimtől.
Apámtól mindig azt tanultam: csapj le, mielőtt más csapna le rád... Éppen ezért úgy véltem, ebben a helyzetben nem ad megoldást hosszútávon a bujkálás, előbb-utóbb Elliotnak vissza kell vágnia, de akkor kegyetlennek és végzetesnek kell lennie, különben csak tovább hergeli a megsebzett sárkányt, ami rá és a lányára nézve is halálos lenne.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 01. 28. - 17:45:00 »
+1

per ● litteras


Anelia
2002. február 15.

outfit

Furcsa volt megint ilyen közel lenni hozzá. Szinte azonnal bűntudatom támadt, amiért nem kerestem korábban… de mindig valahogy úgy éreztem, hogy a múltunk lehetetlenné teszi, hogy csak úgy barátok legyünk. Túl sok volt ott az érzés, részemről meg a menekülés ezek elől. Nem könnyítettem meg a helyzetét. Akkoriban még más ember voltam, nem akartam sehova és senkihez tartozni, mert tudtam, hogy az fáj. Sokszor kérdeztem magamtól: Ezt mikor felejtetted el, Elliot? S nem volt rá válasz, mert akármennyire is tudtam, hogy újra és újra összetörnek, én kerestem, én akartam a magam tündérmeséjét. Csakhogy az én mesémben nem voltak hercegek és hercegnők, csak vér, harc és halál.
– Ha összecsapásra kerülne a sor, rám számíthatsz... – Mondta már-már olyan komolyan, hogy el is akartam hinni… csakhogy tudtam, nem fogadhatom el ezt. Nem rángathattam bele még több embert az életembe. Ez csak átmeneti volt, míg nem akadt jobb lehetőség, egy olyan, ahol egyedül vagyok.
Zeusz érezhette, milyen feszült vagyok, mert egyszer csak megjelent a lábaimnál és olyan könnyedséggel ugrott fel a combomra, mintha valóban ott lenne a helye. A mancsa óvatosan nyomódott be a sérülés felett, amit ugyanúgy őrültségből szedtem be, mint minden más heget, amit valaha is a magaménak mondhattam. Fejjel mentem a falnak, legalább annyira gondolkodás nélkül, mint ahogyan ma összepakoltam.
– Nem akarod esetleg a lányod is idehozni? Bár nincs mögöttem olyan erős hálózat, mint Szófiában volt, azért itt is vannak kapcsolataim... Történetesen ismerek egy igazán profi és diszkrét méregkeverőt is. Ha összefogunk a Közzel, elintézhetjük valahogy a drágalátos családodat.
Nyeltem egyet.
Anelia nem tudta nyilván, hogy már itt is kinéznek. Sosem voltam nagyra becsült tagja a Zsebpiszok köznek, túl önfejű voltam… utáltam mással dolgozni és ha valami megtetszett zsebre vágtam, ahelyett, hogy leszállítottam volna. Aztán egy ideig a legjobb helyi tolvajnak tartottak… de lefeküdtem Christopherrel, ami minden maradék tekintélyem aláásta. Nem elég, hogy a Patkányfészekben mindenki megjegyzéseket tett rám, még Disznóorrú Ted is el akart adni ringyónak.
Tudod jól, hogy senki sem segítene nekem innen. Még Cartwright sem. – Hajtottam el a fejemet, inkább meg sem említve, hogy egy aurorral szűrtem össze a levet újabban. Az aztán véget vetne minden szórakozásnak… azt sem tartanám kizártnak, hogy megpróbálnak kinyírni.
Sóhajtottam végül egyet, majd a pohár tartalmának másik felét úgy húztam le, hogy szinte meg sem éreztem a marást a torkomon. Az alkohol ezúttal tökéletesen kiegyenlítette a számban megülő keserű ízt.
Igaza volt az öcsémnek, nem tudom megölni őket… nem tudom, mert én egyedül vagyok, ők meg túl sokan… – Magyaráztam és az üres pohár aljára néztem. – Senkitől sem várhatom el, hogy ilyen mélyen belenyúljon a magánéletembe. Azok nagyon befolyásos emberek… és még csak nem si egy családi ágról van szó, Anelia. Ha ki is írtom apám ágát, még mindig ott lesz a bosszúszomjas másik. Ennek a sárkánynak túl sok feje van és nem tudom levágni mindet.
Szabad kezemmel végig simított Zeusz puha bundáján. Tudtam, hogy az egyetlen megoldás az önfeláldozás, ha én megyek oda, ha én adom meg magam és hagyom, hogy Lisbeth az tegyen velem, amit csak akar. De nem akartam megint feladni az életemet, mert volt… most volt mibe kapaszkodnom. Ennyit jelentett, hogy az embernek gyereke van.
Talán csak fel kéne adnom… és engednem, hogy úgy rángassanak, ahogyan ők akarnak.
Naplózva


Anelia Tiebon
Boszorkány
*****


A Szirén madameja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 01. 31. - 09:39:33 »
+2

Ce qui va autour, vient autour


2002. február 15.

♪♯♭♩

szett

– Tudod jól, hogy senki sem segítene nekem innen. Még Cartwright sem.
A válasza végtelenül meglepett, elvégre a Zsebpiszok köz tagja voltam immáron két éve, mégsem hallottam semmit arról, hogy Elliotot itt ennyire utálnák... Miután először találkoztunk a Szirénben, hallottam persze, hogy Cartwrighttal erősen meglazult a kapcsolatuk, de arra nem számítottam, hogy úgy véli, a tolvajvezér nem állna ki mellette, ha szüksége lenne rá.
- Biztos vagy ebben? Mégis csak elég fontos embere voltál egy időben... Jóformán a jobbkeze, ha jól hallottam... - kérdeztem vissza, mert valahogy nem akartam belátni azt, hogy Elliot ennyire nem számíthat senkire.
– Igaza volt az öcsémnek, nem tudom megölni őket… nem tudom, mert én egyedül vagyok, ők meg túl sokan… Senkitől sem várhatom el, hogy ilyen mélyen belenyúljon a magánéletembe. Azok nagyon befolyásos emberek… és még csak nem is egy családi ágról van szó, Anelia. Ha ki is írtom apám ágát, még mindig ott lesz a bosszúszomjas másik. Ennek a sárkánynak túl sok feje van és nem tudom levágni mindet - tette még hozzá, mire egyre jobban ideges lettem. Az az Elliot, akit én szerettem, biztosan nem tört volna össze ennyire. Bármi történt volna is, összeszedte volna magát, és ravaszul tervezgette volna, hogyan vehet revansot ellenségein. Nem akartam hinni a szememnek, hogy láthatóan annyira kicsinálta a drágalátos családja, hogy jóformán elveszítette önmagát... Nem akartam túl kemény lenni vele, de amikor kibökte, hogy talán csak fel kéne adnia, letettem a poharam a dohányzóasztalra, és villámló tekintettel fogtam meg a vállát szabad kezemmel.
- Kizárt, hogy ez lenne a megoldás... Te túl értékes vagy ahhoz, hogy bárkinek is hagyd, hogy rángasson! - szorítottam meg bátorítólag a vállát, persze csak annyira, hogy az ne legyen kellemetlen számára.
- Gyerünk, elő az alternatívákkal! Gondolkozz... Még egy százfejű sárkánynak is van gyengepontja, egy egyszerű hanghatás, amitől behúzza a farkát, mint a gyáva nyúl... Ennek a szörnynek mi lehet az ellenszere? - tettem fel a magától értetődő kérdést, majd beleszívtam a dohányba, hagytam, hogy átjárjon a nikotin megnyugtató hatása, és egy csöppet már nyugodtabban simogattam meg a vállát finoman, csak hogy éreztessem vele, nincs egyedül.
Lehet, hogy azt várta tőlem, hogy majd vele együtt kesergek a tragikus helyzetén, de ez végtelenül távol állt a személyiségemtől. Amikor Daniel kis híján meggyilkolt, akkor sem engedtem meg magamnak, hogy az árulásán keseregjek, hogy sirassam az igaznak hitt szerelmünket, vagy a Todorov klánt, amit olyan játszi könnyedséggel zúzott ketté azzal, ahogy ellenem fordult, mintha csak beletaposott volna sáros lábbal egy friss, gőzölgő pitébe.
Nem, én sosem engedtem meg magamnak a kétségbeesés luxusát. Már aznap ideutaztam Londonba, és az utolsó erőmmel, akkori egyetlen szövetségesem, Chloé segítségével létrehoztuk a Szirént, ami azóta is a megélhetésemet adta. Két év alatt kemény munkával már stabilan nyereségessé vált a bordély, de tudtam jól hogy ez korántsem az a pont, amivel megelégedhetek. Számomra a végállomást egyetlen dolog jelentette: a hazatérés Szófiába, Daniel kivégzése, majd a Todorov klán újjákovácsolása, ami terveim szerint már nem is annyira a távoli jövőt jelentette...
- Nem kell az összes ágát kiirtanod... Elég ha az egyikkel úgy elbánsz, hogy a többi utána még a közeledbe sem mer menni - szólaltam meg kisvártatva, lassan kifújva a füstöt.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 02. 03. - 16:07:34 »
+1

per ● litteras


Anelia
2002. február 15.

outfit

Álomszerűnek tűnt az idő, amikor Cartwrighttal még barátok voltunk. Persze akkor még nem is volt ekkora nagymenő, lényegében ő is többet járt beszerzésre, meg én is. Mások voltunk mindketten. Magam sem tudom, pontosan mi állt közénk… talán, hogy állandóan becsmérelte a kapcsolatom Nattal vagy, hogy azt hitte, az egyik „embere” vagyok. Nekem társra volt szükségem, nem egy főnökre, akinek behódolhatok. Előbbiben lényegében igaza volt, még ha ezt nehezemre esik bevallani is az embernek. Egy híres író nem illik egy tolvajhoz… már belátom. Utóbbi esetben meg az egoja miatt sosem fogja megérteni, hogy én nem vagyok a kis játékszere. Hiába nincs pénzem, akkor sem fogok loholni hozzá munkáért.
– Biztos vagy ebben? Mégis csak elég fontos embere voltál egy időben... Jóformán a jobbkeze, ha jól hallottam... 
Bólintottam.
Nos. Valóban. Valamilyen viszonyban vagyunk. Ellenségesben leginkább. – Magyaráztam meg, de nem tettem hozzá, hogy miért. Az hogy valakinek a jobbkeze vagyok, lényegében csak egy alárendelt kapcsolat. Én világ életemben egy szinten tekintettem magam Christopherrel. Talán nem volt annyi pénzem és kiépített bűnhálózatom, mint neki… de valójában ezek a dolgok nem is számítottak. A közös kalandok tartottak minket össze barátként, most meg csak két vitatkozó felnőtt voltunk, akik vagy összefekszenek vagy összekapnak. Előbbi már nem volt valószínű, hiszen neki ott volt Volkova, nekem meg Milton.
Jobb is, hogy aztán áttértünk a családi dolgokra. Az legalább csak az én hülyeségemen múlt, nem volt egy plusz fő, aki tovább rontotta a dolgokat a makacsságával. Én kevertem magam szarba.
– Kizárt, hogy ez lenne a megoldás... Te túl értékes vagy ahhoz, hogy bárkinek is hagyd, hogy rángasson! – A vállamon landoló keze megszorított picit. Tudtam, hogy ezt biztatásnak szánta, de úgy éreztem ebből a helyzetből szépen lassan nincs kiút. – Gyerünk, elő az alternatívákkal! Gondolkozz... Még egy százfejű sárkánynak is van gyengepontja, egy egyszerű hanghatás, amitől behúzza a farkát, mint a gyáva nyúl... Ennek a szörnynek mi lehet az ellenszere?
Tudtam mi lehetne az, amivel tönkre teszem. Tudtam, hogy bevallhatnám a Prófétának, hogy az anyám valójában sárvérű volt és pont velem szűnik meg a család aranyvérűsége. Ez persze újabb merényleteket jelentene, csakhogy akkor már apám ölne meg sajátkezűleg.
Az újabb simogatás a vállamon jól esett. Kicsit belemormogtam és közelebb mozdultam hozzá… kellett a társasága. Határozottan éreztem, mennyire szükségem volt arra, hogy ilyeneket mondjon… hogy higgyen a megoldásban, mert így bennem is felpislákolt egy remény sugár.
– Nem kell az összes ágát kiirtanod... Elég ha az egyikkel úgy elbánsz, hogy a többi utána még a közeledbe sem mer menni – mondta. Tudtam erre is a választ: a nővéremet kell megölni, vagy legalábbis az apámat ahhoz, hogy ne akarjanak a közelembe jönni. Az utóbbi döntés ijesztőbb lenne, viszont ezzel az is járna, hogy a családvezetés rám szállna… amit nem akartam, de azt sem akartam, hogy Lisbeth nyerjen. Azt a fejet csak ezzel nyírhatnám ki annyira, hogy leszálljon rólam mindenki. Ehhez viszont kellett egy belső szövetséges, aki átvenné a család vezetését, helyettem. A bibi csak az volt, hogy egy Rowle sem bízott már meg bennem a szeptemberi akció óta.
Kétpelen vagyok megölni az apámat. Pedig ez lenne minden kulcsa. – válaszoltam őszintén és a barna szemekbe pillantottam újra, ahogy lassan kifújta a füstöt. – Egyszer… mikor erősebb voltam a mostaninál, majdnem megöltem… majdnem sikerült leszámolnom vele. Csakhogy a párbaj végén, hiába provokált, még túl sok emberség maradt bennem. Mégis milyen ember képes megölni a saját apját…– Motyogtam magam elé és végül hátra dőltem a támlán úgy, hogy megtámasszam a fejem és felbámuljak a plafonra. Lehetett akármilyen ember Phillip Rowle, nélküle nem léteztem volna… nélküle nem lennék apa… nélküle nem lennék időnként egész tűrhetően boldog.
Túl körülményes az egész helyzet. – Folytattam továbbra is plafont bámulva. – Azt terveztem, hogy megházasodok még az esküvő előtt, amit rám akarnak tukmálni… és akkor apám kitagadna. Talán. – Sóhajtottam. – Csak most erre nincs lehetőség. Nincs senki, akivel megházasodhatnék.
Naplózva


Anelia Tiebon
Boszorkány
*****


A Szirén madameja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 02. 04. - 14:41:09 »
+1

Ce qui va autour, vient autour


2002. február 15.

♪♯♭♩

szett

Továbbra is nehezen akartam elhinni, hogy Cartwright magasról tenne Elliot kérésére, ha előhozakodna vele, hogy álljon mellé. Kicsit úgy éreztem, inkább arról van szó, hogy Elliot a büszkesége miatt nem akar egykori társához fordulni...
Bár nem ismertem Cartwrightot túlságosan mélyrehatóan, - legalábbis lelki oldalról nem - annyit azért láttam belőle, hogy tudjam, alapvetően elég korrekten bánik az üzleti és egyéb munkakapcsolataival. Azt pedig mindenki tudta a Közben, hogy a családtagjaival és a belső körével nem tanácsos újat húzni... Aki mégis megpróbálta, kegyetlenül meglakolt érte. Nem akartam ennél jobban erőszakoskodni azért, elvégre Elliot felnőtt ember volt, pontosan el tudta dönteni, hogy kitől akar segítséget kérni, és kitől nem. Így csak némán bólintottam, és a további megoldási opciókon agyaltam, ugyanerre biztatva a varázslót is.
– Képtelen vagyok megölni az apámat. Pedig ez lenne minden kulcsa. Egyszer… mikor erősebb voltam a mostaninál, majdnem megöltem… majdnem sikerült leszámolnom vele. Csakhogy a párbaj végén, hiába provokált, még túl sok emberség maradt bennem. Mégis milyen ember képes megölni a saját apját… - vallott színt a másik, mire megértően végigfuttattam ujjaimat az éjszín tincseken, bízva benne, hogy ezzel még nem lépem át a hatásköröm, mint megértő barát. Nem akartam tőle semmi olyat, amit ő nem akart, egyszerűen csak vonzott a közelsége, és szerettem volna bármilyen lehetséges módon könnyíteni a fájdalmán.
- Megértelek... - kortyoltam bele az italomba, majd amikor a lélekmelengető ital elfoglalta helyét a köldököm táján, mélyet sóhajtottam.
- Ez valóban rohadt nehéz ügynek hangzik... - tettem hozzá a banális, mégis kegyetlen igazságot. Mit tegyen az ember, ha épp azok üldözik, akiknek védelmezniük kéne? Bár a vér szerinti családommal kapcsolatban sosem kellett ilyen csalódást átélnem, valamelyest én is átéltem már ezt, amikor Daniel hátba szúrt. A hideg kék szemek villanása, amit utoljára láttam belőle, még most is szinte porig égetett belülről. Ha tudni nem is tudtam, azt azért el tudtam képzelni, mekkora fájdalom lehet Elliot számára, hogy ilyen apja van... Ahogy elveszetten a plafont bámulta, majd meghasadt a szívem érte. Ez így nagyon nem volt rendben... Nem hagyhattam, hogy ilyen állapotban maradjon. Nem és kész.
– Túl körülményes az egész helyzet - szólalt meg aztán kisvártatva. - Azt terveztem, hogy megházasodok még az esküvő előtt, amit rám akarnak tukmálni… és akkor apám kitagadna. Talán. Csak most erre nincs lehetőség. Nincs senki, akivel megházasodhatnék - panaszolta, mire felkaptam a fejem. Nem tudtam róla, hogy ki akarják házasítani, de a szavaiból kiindulva az semmiképp nem is lett volna opció számára. Volt azonban egy ötlete, amit ő egyelőre megvalósíthatatlannak érzett, én viszont koránt sem.
- És... mi lenne, ha engem vennél el? - kérdeztem tőle elgondolkodva. Végül is, nem is lenne akkora hülyeség, ugye? A házasság szentségében rég nem hittem, ha szerelmesek nem is, régi barátok voltunk, és abban biztos lehetett, hogy én sosem árulom el, és bármi áron a védelmére kelek. Ha ehhez az kell, hogy a feleségének tettessem magam, hát legyen. Ennél sokkal veszélyesebb dolgokra is képes lennék, hogy biztonságban tudjam.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 02. 07. - 09:28:49 »
+2

per ● litteras


Anelia
2002. február 15.

outfit

Talán Aneliát sem kellett volna ebbe a helyzetbe belerángatnom, ahogy sok mindenkit sem. Persze benne tényleg megbízhattam, nem úgy mint másokba… akiket egyértelműen félreismertem. Az embernek mindig azoktól fáj legjobban a hátba szúrás, akiket a barátjának hisz. Cartwrightot is talán a naivságom miatt veszítettem el, mert nem gondoltam volna, hogy majd olyan dolgokat kényszerít rám, amik a lehető legtávolabb állnak a személyiségemtől. Hogy ez a kapcsolat javulhat-e? Alig hittem benne… már sok mindenben megtanultam nem hinni.
Anelia bizonyára megértette, hogy az apámat megölni lehetetlen. Lehetetlennek tűnt legalábbis, még ha egyre inkább szükségesnek is látszott ahhoz, hogy ez az egész véget érjen. Averyt nem keverhettem bele ebbe. Majdnem biztos volt, hogy hagynom kell azt, hogy meggyűlöljön… de nem számított. Túlélem. Túlélem ezt a mocskos helyzetet is, mint annyi minden mást. Ő pedig jó helyen lesz majd Nat mellett, Tengerszem biztonságában. Nem számítottak már ezek az érzések. Nem számított senki és semmi, csak az, hogy az a mocskos múlt engedjen már el, hadd éljek boldogan Miltonnal… csak ezt az egyet hadd kapjam már meg mások kegyetlen, számító, szarkavaró tettei nélkül. Nem utálhatsz mindenkit, O’Mara… – motyogta a hang, ahogy a tekintetem a plafonra vándorolt. Zeusz közben elhelyezkedett az ölembe: Nem. Mindenkit valóban nem, de azt, aki megérdemli… nos… – Feleltem magamban. Talán még nem tanulta meg a világ, hogyha Elliot O’Mara boldogtalan, akkor valakinek vesznie kell előbb-utóbb… és ennek az egészen mindössze két lehetséges célpontja volt.
– Ez valóban rohadt nehéz ügynek hangzik...
Anelia hangjára bólintottam egyet. Az ujjaim Zeusz fülére vándoroltak, hogy aztán megvakargassam a tövét, majd a homloka közepét. Hangosan dorombolni kezdett, mintha egy csepp megnyugvást akarna adni ebben a helyzetben. Talán ebben a helyiségben erre ő volt egyedül képes, mint örökös bajtársam. A düh és az undor ott keveredett persze bennem továbbra is. Olyan volt, mint valami állandó erő, ami nem akart múlni augusztus óta és a jelen helyzet csak még jobban megkavarta volna.
– És... mi lenne, ha engem vennél el? – Kérdezett rá Anelia, ahogy véget ért a mondandóm.
Ó, milyen kézenfekvő volna… – A gondolat átfutott az elmémem, de azzal együtt el is halt. A zöld szemek jutottak az eszembe. Szinte azonnal, élesen villantak be, mint jelen életem egyetlen mozgatórúgói. Ő volt a remény, hogy még létezik ebben a világban számomra is valami jó, habár az élet újra és újra alám rúgott. Csak bele akartam kapaszkodni, elfelejteni az embereket, akiknek a válasz minden tettemre csak a kegyetlenség volt. Ő kellett. Csak is Ő.
Sóhajtottam egyet s úgy fordultam felé. Hogy is utasíthatnám el, ha ilyen önzetlen? Nem akartam… de el kellett. Legalábbis kellett volna. Túl jó lehetőség volt, rendkívül egyszerű megoldás egy kényszerházasság megakadályozására. De előbb-utóbb elváltunk volna s az éppen elég volt egyszer. Nem akartam kétszeresen elvált lenni… s a szakításokból is éppen elég volt. Már így is véresre vakartam az ujjam ott, ahol az A-betű volt. Nem akartam látni Aidennek semmi nyomát magamon. Azt hittem, majd megbocsátom magamnak és neki, hogy nem maradtunk együtt… de képtelen voltam. Gyűlöltem, és gyűlöltem magamat, amiért az öt hónapból ez lett… ez az egész. De már nem számított, csak nem akartam látni a heget, ami a tetoválás után maradt. Ezért egy óriási sebet csináltam belőle magamnak, olyat ami után másódon forr majd össze a bőr és emlékeznem sem kell rá… mintha így kitörölhetném.
Anelia… én ezt nem tehetem meg. – Válaszoltam és megérintettem a kezét. Tudatni akartam vele, mennyire hálás vagyok, hogy egyáltalán eszébe jutott… de nem érdemelte ő meg ezt. Nem tehettem meg vele, hogy esetleg aztán megint megtörjem a szívét. Kicsit túl gyengéd volt velem, még én is éreztem. Meglehet maradt utánam még egy-két érzése, de barátként már nem tehettem meg ezt vele.
Van valakim. Megbántanám őt, megbántanálak téged… és… ezt nem akarom…
Önkéntelenül is felidéztem, ahogy az ágyban fekve figyeltem Miltont, amint öltözködik. Felém fordult, megvillantak a zöld szemek, ahogy fölém hajolt. A csók finom volt és puha, kettőnk íze keveredett a nyelvén. S csak ennyit mondott: „Ne felejtsd el, hogy foglalt a segged.” És én nem felejtettem el azóta sem.
Tudod jól, hogyha ilyenbe vágnánk bele, az biztosan rosszul sülne el s valakinek nagyon fájna a végén. Nem tehetem meg, hogy ennél jobban belerángasslak.
Naplózva


Anelia Tiebon
Boszorkány
*****


A Szirén madameja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2021. 02. 08. - 10:12:13 »
+2

Ce qui va autour, vient autour


2002. február 15.

♪♯♭♩

szett

Lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát, mélyen legbelül akaratlanul is túlzottan reménykedve abban a bizonyos igenben. – Anelia… én ezt nem tehetem meg - válaszolta egy kis gondolkodás után, mire már kérdeztem volna vissza, hogy miért nem, de nem volt rá szükség.
– Van valakim. Megbántanám őt, megbántanálak téged… és… ezt nem akarom… - hangzott el a magyarázat, melynek hallatán végigszaladt a jól ismert, kellemetlen hideg a hátamon. Másnéven a magány.
Nem kellesz neki... fogd már fel, te ostoba! - kínzott a gondolat, aminek természetesen igazat kellett adnom. Nem hittem, hogy képes leszek még így érezni, de hirtelen tehetetlennek és elveszettnek éreztem magam. Ha egyedül lettem volna, a falat ütve zokogtam volna most ebben a pillanatban legszívesebben, de nem ez volt a helyzet... És én sosem engedtem meg magamnak, hogy gyengének mutatkozzam mások előtt. Így könnyek helyett elfordultam tőle a dohányzóasztal felé, félig kiürült poharamat használva alibiként, melyet újratöltöttem a lángnyelvvel, s közben a kemény vonásokat gyorsan eltüntetve magamra erőltettem a megértő barát lágy arcvonásait ismét. Újra felé fordultam, és már szólaltam volna meg, de Elliot megelőzött. Átlátott rajtam. Látta, hogy mennyire fáj, amit mondott.
– Tudod jól, hogyha ilyenbe vágnánk bele, az biztosan rosszul sülne el s valakinek nagyon fájna a végén. Nem tehetem meg, hogy ennél jobban belerángasslak - tette hozzá, mire némán bólintottam. Ismét. Hát ennyire voltam jó, én az erős, régi barát. Némán hallgattam, és most már nem is nagyon tudtam mit mondani erre az egészre. Vagyis...
- Elfogadom a döntésed... - kortyoltam bele az édesen kesernyés nedűbe, ami visszahozott némi életet a vonásaimba. - ...de akkor miért nem veszed el őt? Azt a valakit? - tettem fel a magától értetődő kérdést, majd a poharamba nézve, szinte alig hallhatóan annyit mondtam:
- Azt a nagyon szerencsés valakit... - és ismét kortyoltam az italból, ezúttal akkorát, hogy az tényleg kiürült. Egy részem megkérte volna Elliotot, hogy meséljen róla, ki is ez az ember, aki ismét rabul ejtette a szívét, de nem tettem. Nem voltam mazochista alkat. Nyilván fontos lett volna megoldást találni Elliot problémájára, de ennél jobban egyszerűen képtelen voltam belemenni a témába. Szánalmasnak éreztem magam, hisz annyira rég volt már, hogy ő és én együtt voltunk, bőven túltehettem volna magam rajta, és a házasságom ideje alatt tényleg továbbléptem. Csak miután Daniel elárult, és rá kellett jönnöm, hogy a kapcsolatunk nem volt más, csak színtiszta hazugság... kegyetlen szemfényvesztés, arra is rádöbbentem, hogy ezek szerint Elliot volt az egyetlen igazi szerelem az életemben. Daniel csak illúzió volt.
Kis szünet után letettem a kiürült poharamat a dohányzóasztalra, és megsimogattam a lábamhoz sündörgő fekete cicát, aki mintha megérezte volna, hogy szükségem van egy kis vigasztalásra, mert egyre közelebb mászott hozzám.
- Addig maradhattok itt, ameddig csak szeretnétek... Még választhatsz is, mert van két üres szobánk - ajánlottam fel finoman elmosolyodva, a fekete íriszekbe nézve. - Ha pedig munka kéne, az is van bőven - szippantottam bele a dohányba, ami már szinte dekkig égett, majd lassan kifújtam.
- Tehetek még értetek valamit? - simogattam tovább lágyan Zeusz buksiját.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2021. 02. 10. - 17:43:32 »
+1

per ● litteras


Anelia
2002. február 15.

outfit

Éreztem, hogy már az elutasító válasszal a lelkébe tiportam. Nem tudom miért, mert nem válaszolt, sőt a szemeibe sem tudtam nézni, mert olyan hirtelen fordult a dohányzóasztal felé. Figyeltem, ahogy megemeli lángnyelves üveget és újratölti a poharat… már a mozdulataiban is volt valami. Hát ezért nem egyezhettem bele. Valamit még érzett, egyébként nem rázta volna meg annyira a válaszom, hogy még a tekintetem is elkerülje.
Nyeltem egyet, engedtem, hogy Zeusz pillantása most rá vándoroljon. Lehet, hogy hülye érzés volt… mégis csak én jöttem el az otthonomból és adtam fel egy életet, de Aneliának talán nagyobb szüksége volt most erre. Az ujjaim végig szöktek az apró, szőrös kis fejen, a tarkóján, a hátán, hagyva, hogy végre megpihenjen a kezem a saját combomon, ő meg szökkenhessen tovább a nőhöz. Mindenkit csak megbántasz. A hang emlékeztetett, én pedig rövid, bólintásszerű mozdulattal vettem tudomásul a tényt. Talán így volt, de engem is éppen elég sokat bántottak, hogy kifogással szolgáljon az.
– Elfogadom a döntésed... – kortyolt bele az italba aztán, de ezt már a szemem sarkából láttam csupán. Nem őt figyeltem többé, hanem a combomon pihenő kezemet. A hosszú ujjakat, az ovális forma, talán kicsit hosszan hagyott körmöket. Nem akartam látni, ahogy ő is miattam törik darabokra. Én nem tudtam, hogy érez még bármit is, hiszen nem érdemeltem ilyesmit. – ...de akkor miért nem veszed el őt? Azt a valakit?
Veszed el… – Mosolyodtam el a puszta gondolatra is. Nos Gabriel nem volt éppen olyan alkat, akit oltár elé rángathattam volna. Ha így is alakult volna az életünk, el tudtam volna képzelni, hogy egész egyszerűen felkap és visz magával, mert ő úgy döntött… Egy részem mindent meg tudott volna adni mindezért… egy másik pedig egyenesen rettegett. Már annyiszor csináltam hülyét magamból, s lehettem akármilyen mocskosul szerelmes, akarhattam akármennyire, féltem. Féltem volna olyan szavakat kiejteni, mint házasság. Talán engem nem is lehet annyira szeretni. A gondolat ezen felül rendkívül korai volt. Még csak  pár napja jelentettük ki, hogy együtt akarjuk folytatni… talán csak azért tűnt hosszabbnak, mert már január óta kerülgettük egymást, ő pedig ki tudja mióta volt a nyomomban. A testem mindenesetre olyan természetesen reagált rá, mintha mindig is helye lett volna az életemben.
–  Azt a nagyon szerencsés valakit... – Hallottam, ahogy kortyol egyet. Én ital nélkül is nyeltem ekkorát. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát miattam. Nem érdemelte ezt… már csak azért sem, mert nálam ezer meg ezer jobb alakot tudott volna összeszedni, hacsak kilép az Abszol útra és megnézi magának az arra járókat.
Minden bizonnyal egy kicsit korai volna – válaszoltam. Nem mertem hozzá tenni, hogy mennyire félnék belemenni egy házasságba. Már vártam, hogy megint el leszek hagyva, bár az ujjaim olyan erősen kapaszkodtak jelenpillanatban Miltonba, hogy még akkor sem tudott volna levakarni magáról, ha minden erejével megpróbál eltolni magától.
Zeusz kiugrott az ölemből, így bújt Anelia lábához. Könnyen kikövetelte magának azt a simítást… macska lévén pontosan tudta, hogyan csábítsa el szíveket. Egy kis dorombolás, finom érintés a nedves orral a felé nyúló ujjakon.
– Addig maradhattok itt, ameddig csak szeretnétek... Még választhatsz is, mert van két üres szobánk – magyarázta, most már végre mosollyal az arcán nézett rám. Vajon ez őszinte volt? – Ha pedig munka kéne, az is van bőven.
Erre egyenesen felnevettem. Na, ha egy valamiből nem akartam élni, akkor az a testem volt. Anelia ajánlata még is csak kedves volt. Sejthette, hogy mennyire nincs pénzem az alapján, ami elhangzott. Ráadásul munkatéren sem álltam éppen jól, annak ellenére sem, hogy Cartwrgihttal hamarosan össze fogok futni.
Köszi, egyelőre az is elég lesz, ha egy pár órát aludhatok reggelig és megetethetem az állataimat. De persze, ha kell valami segítség A Szirén körül, az itt tartózkodásom alatt, szívesen segítek. – Tettem hozzá, hogy lássa, nem olyan ember vagyok, aki teljesen ingyenélő. Egy hely tele nőkkel, néha elkellhet egy férfi segítsége… ha más nem a puszta jelenlét is sokat jelenthet bizonyos helyzetekben. Sok szörnyű alak fordul meg a Zsebpiszok közben.
–  Tehetek még értetek valamit? – kérdezte aztán, pedig nem volt rá szükség. Jelen pillanatban mástól el sem tudtam volna képzelni, hogy ennyit tegyen meg értem akár. Csinál valami, O’Mara… fejezd ki…
Már ennyivel is bőven kisegítettél. – Mondtam és közelebb hajoltam, hogy röviden megöleljem. – Tényleg, nagyon hálás vagyok ezért. – Beszívtam az illatát. Éreztem, hogy pontosan ugyanolyan, mint régen… mégis egész más hatást váltott ki belőlem. Mostanra inkább csak a biztonságérzet maradt meg. Az mindennél jobb volt ebben a pillanatban.
Ha tehetek én érteted, értetek valamit, csak szólj. – Biztosítottam aztán arról, hogy nem csak a lábamat akarom lógatni, míg itt vagyok.
Naplózva


Anelia Tiebon
Boszorkány
*****


A Szirén madameja

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2021. 02. 12. - 16:54:51 »
+1

Ce qui va autour, vient autour


2002. február 15.

♪♯♭♩

szett

Merdre... - futott át a francia káromkodás az elmémen, ahogy leesett, milyen szerencsétlennek is tűnök. Hogy mennyire elárultam magam. Csak valami egészen gyenge, szánalmas valaki lehet képes ennyi év után is féltékenységet érezni annak hallatán, ha az exe boldog valaki más mellett.. Aki, mint azt mondtam, tényleg iszonyatosan szerencsés lehet...
Részemről az lett volna a felnőtt, érett viselkedés, ha tényleg és őszintén képes lettem volna sok boldogságot kívánni nekik, bízva abban, hogy immáron Elliot végre megtalálja azt az oly régóta keresett stabilitást és nyugalmat. Amit eddig úgy látszik, hosszútávon senki nem tudott megadni neki. Nem is rá haragudtam, sokkal inkább magamra.
Putin... - káromkodtam ismét gondolatban, mikor láttam Ellioton, hogy tényleg leesett neki, mit is érzek a szavai hallatán. Ezek szerint öregszem... de nagyon... Most már nemhogy nem vagyok annyira erős, mint régen, de az érzéseimet sem vagyok képes megfelelően leplezni.
Amikor felvetettem, hogy szívesen adok neki munkát, természetesen nem arra gondoltam, hogy beáll hozzánk kurtizánnak. Persze azt biztosra vettem volna, hogy elég nagy sikere lenne a kuncsaftjaink körében, dehát nem ilyen sorsot szántam neki... és pontosan tudtam, hogy ilyesmit el se vállalna.
– Köszi, egyelőre az is elég lesz, ha egy pár órát aludhatok reggelig és megetethetem az állataimat. De persze, ha kell valami segítség A Szirén körül, az itt tartózkodásom alatt, szívesen segítek - reagálta előzékenyen, mire végre sikerült a szemébe néznem, ismét rendezve a vonásaimat.
- Kedves tőled... Majd észben tartom és szólok, ha segítség kell - bólintottam hálásan, majd hagytam, hogy közelebb hajolva hozzám, megöleljen. Ez egy kicsit váratlanul ért, ilyen intenzitással érezni az illatát, ami nyomokban még mindig a régi volt, de némi új aroma is költözött belé, természetesen. Mégis csak annyi idő eltelt, és annyi mindenen voltunk már túl, hogy kifejezetten furcsa lett volna, ha tökéletesen ugyanolyan marad. Mélyen beszívtam az illatát, ismét megkorholva magam, amiért Pavlovi reflexként a láthatatlan, éteri lenyomatát érezve múltbeli érzéseim újra a felszínre törtek. Éreztem, hogy most jobb lesz, ha magára hagyom. Fáradt voltam, iszonyatosan fáradt, és nem csak a különösen forgalmas és stresszes Valentin nap miatt. Éreztem, hogy ideje lenne végre összeszednem magam, visszanyerni a régi erőmet, amit Daniel két évvel ezelőtt egy pálcaintéssel elrabolt tőlem. Persze jól tudtam, hogy ahhoz, hogy végezzek vele, alaposan meg kell erősödnöm, de valahogy ez a várakozás csak tovább gyengített. Éreztem, nem várhatok már tovább sokáig, mert a várakozásban talán még teljesen elfelejtem, ki is vagyok...
– Már ennyivel is bőven kisegítettél. Tényleg, nagyon hálás vagyok ezért - mondta ölelés közben, mire egészen elérzékenyülve bólintottam, majd egy hosszúra nyúlt pillanat után elengedtem, és hátrébb húzódtam a kanapén.
– Ha tehetek én érted, értetek valamit, csak szólj - tette még hozzá figyelmesen. Újra megsimogattam Zeusz buksiját mintegy búcsúzóul, aztán felálltam és ennyit mondtam:
- Merci, Elliot... - mosolyogtam rá barátságosan, immáron jóval nyugodtabban.
- A szobák, amiket említettem itt vannak a folyosó végén, balra. Az egyes és a kettes közül választhatsz, a kulcsok a zárban vannak. Nyugodtan aludj, ameddig csak szeretnél, senki nem fog zargatni, ígérem... - intettem még egyet búcsúzóul, majd az ajtóhoz léptem, és finomat sóhajtva lenyomtam a kilincset, hogy pihenni hagyjam a csipet-csapatot.

Köszönöm a játékot ^^
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 07. 23. - 03:18:45
Az oldal 0.148 másodperc alatt készült el 52 lekéréssel.