Borgin & Burkes

Népszerű és igen kedvelt üzlet, melyben ritka, különleges, jobbára fekete mágiával átitatott ereklyéket, csecsebecséket kapni. A tulaj igen nyájas, már-már féregszerű, persze csak azokkal, akikkel tudja, megéri annak lenni. Nem látják itt szívesen az új arcokat, leginkább bejáratott vevőkört szolgálnak ki.

Elliot



...A megbocsátás varázslat. Fordítva működik.
Először azon segít, aki kínálja....

..a trágár szavak esélyesek...

-   Négyszáz galleon Cartwright és nem több.  Így is ez egy vagyon.
Morgok egyet, hangosan, hogy az öreg Borgin is jól hallja mennyire kurvára nem tetszik ez a stílusa. Nem szeretek alkudozni vele, de néha muszáj a cserekereskedelem fontos alappilléreit fenntartani.
- Nyolcszázat is megér, maga vén kurafi. Jól tudja… de mit bánom én!
Morgom és legyintek egyet megadóan. A vén öreg elégedetten bólint, gondolom kurvajó üzletet csinált magának, és belegondolva tényleg kibaszottul nagyvonalú voltam vele… megint. Így hát elvonul hátra a raktárak felé, hogy előszedje a cuccot, amit vettem meg a pénzt amivel tartozik nekem. Az a speciális malíciamutató jóval többért is elmehetett volna, de tökömnek sincs ideje vevőt keresni, vannak fontosabb dolgaim és hívogatnak a ritkább kincsek.
- Na tessék, itt is van. A sátán szemének hívják, bár ócska rézpénz mindössze. Nem értem minek kell magának.
Sunyi mosoly ül ki arcomra, és azúrkék tekintetem az öreg csókára emelem, aki bár úgy tesz mint akinek nincs köze hozzá azért majd megveszik egy kis információjét. A szája széle remeg, a keze meg még inkább ahogy elém tolja. Meg mellé a pénzzel teli zsákot.
- Szenvedélyes gyűjtője vagyok mindennek, ami magától az ördögtől származik… hisz tudja…
Kacsintok és halkan kuncogok. Aztán felpöccintem a pénzt, ami elegánsan megpörög. Hibátlan darab, jó állapotban, szépen kidolgozva. Jó lesz.
Elégedetten fordulok az ajtó felé miközben elrakom a pénzeszsákot a másik mellé. Az órára pillantok a falon, mely a hozzávetőlegesen pontos időt mutatja, mert összevetve a csuklómon pihenő drágával három percet késik. Elliot O’Mara pedig már ötöt.
Bízom benne, hogy előző összetűzéseink nem hagytak annyira mély nyomot benne, hogy az a harag a közös munkára is rányomja a bélyegét. Bár… nála sose tudni.
- Borgin… jön egy vendégem. A hátsó kis szalonba esetleg lefolytathatunk egy tárgyalást? Lehet ő is vesz valamit kárpótlásul az idejért…
Kérdezem mézesmázosan behízelgő hangon, mire az öreg csak morcosan biccentve enged. Tudom hogy nincs oda az ilyen kérésekért, ritkán is használom ezt ki, de most jobbnak látom Elliottal semleges területen kezdeni, még ha sötét mágia lengi is azt be. Az öreg régiségárus meg nem mer nekem nemet mondani.
Mégiscsak én lennék Christopher Cartwright…

n●thing scares me anymore


Chris
2002. február 17.

outfit

Ez a világ tele van faszokkal. Megtanulhattam, ha csak körbe néztem a Zsebpiszok közt járva. Sőt azt is megtanultam, hogy az ember még abban sem bízhat meg, akivel egy ágyban feküdt hónapokig, vagy aki azt hazudta neki, hogy szereti. Ezért hát, Cartwrightban, akivel az egyetlen metszéspont az egy ágyban fekvés volt, egyre nehezebben bíztam meg. Már nem emlékeztem, hogy valamikor miért voltunk barátok… mégis, amikor hívott, jöttem.
Nem tudom miért, hiszen nem volt értelme, hogy megint megállapítsa, nem az az ember vagyok, akinek hitt. Nem voltam, valóban. Nem csak azért, mert a Szombati Boszorkány arról cikkezik, hogy egy aurorral házasodtam meg –, amiből legalább maga a kapcsolat ténye igaz –, hanem mert nem akartam a csicskája lenni. Ez utóbbi pedig nagyobb bűnnek tűnt mindegyiknél. Legalábbis Christopher szemében biztosan.
A feszültség az elmúlt hónapokban sem oldódott s bár biztos voltam, hogy Chris nem olvassa a Szombati Boszorkányt, de valaki tuti az orra alá dugta. Ez volt a meggyőződésem, hogy ezért akar látni: elmondja, mekkorát csalódott, amiért egy aurorral feküdtem össze, majd belém ereszt néhány golyót a mugli lövőcuccábból, amilyen Gabrielnek is volt. Ezekkel a gondolatokkal sétáltam be a Borgin és Burkes mindig poros, sötét kis üzletébe. Utáltam ezt a helyet… volt benne valami mocskosul klisé.
– Helló, Borgin – köszöntem, mikor megláttam a szerencsétlenkedő öregembert a kassza mögött. Egyértelműen nem az áruval foglalkozott, ráadásul Cartwright illata megült a levegőben, túl feltűnő volt nem észrevenni, s ez alapján biztosan tudtam, hogy a közelben van.  Ismertem már. Túlzottan is ahhoz, hogy ne tűnjön fel ebben a dohos semmiségben az egész.
– O’Mara. – Biccentett felém, mintha csak azt várná, hogy megrendeljem, amit akarok. Na persze… majd pont tőle veszek bármit is aranyáron, miközben egy szempillantás alatt ellopnám akármelyik vackot. Igen. Még azokat a szekrényeket is, amiket vastagon belepett a por és neki határozottan nem tűnne fel. – Miben segíthetek? – Kérdezte aztán kisvártatva, mikor semmit sem böktem ki.
– Cartwright van raktáron? – Érdeklődtem fanyar mosolyra húzva a számat. Nem számítottam rá, hogy az öreg értené mit akarok.
Nem válaszolt. Csak intett, hogy kövessem.
Kicsit megigazítottam a fekete szövetkabátot, ahogy sétáltam utána. Tudtam, most aztán tökéletes helyen vagyok. Nem azért, mert Cartwright ismerős aromája mutatta az utat, egyszerűen éreztem a sötét mágiát, ahogy átjárja a helyet. Tökéletes volt, szinte ünnepélyes a megromlott kapcsolatunkat ünnepelni. Egyszerre volt csodás és szívfacsaró.
Egy hátsó kis szalonba vezetett, ahol ott volt Chris. Nem néztem körbe, itt is minden csak fekete és poros volt, mint minden… de talán akad egy üveg lángnyelv. Rám fért volna az elmúlt napok után.
– Nagyon stílusos. – Jegyeztem meg a helyszínválasztásra, miközben az öregember távozott és ránk húzta az ajtót. – Mondd, hogy nem ellopnom kell valamit… bazira nem érek rá… – Sóhajtottam már-már gondterhelten. Tényleg nem értem rá, egy bordélyházban éltem, alig volt pénzem és még Gabriel is a Mungóban volt. Minden kezdett nagyon is a fejemre nőni. Nem volt kedvem még egy huszadik tárgy után rohangálni… már pedig Christopher nem esett azonnal nekem, tehát bizonyára nem az „aurorral dugsz” témakört akart kimeríteni.
– Szóval..? – pillantottam rá, a választ várva. Közben elsétáltam az első ülőalkalmatosságig és ledobtam magamat rá.

Elliot



...A megbocsátás varázslat. Fordítva működik.
Először azon segít, aki kínálja....

..a trágár szavak esélyesek...

A hátsó szalont vagy ezer éve nem takarították és ha nem kap el itt az ember egy fasza mugli vérhast vagy egy mágikus pikkelysömör ragályt, akkor tuti fix hogy rendben van az immunrendszere. Arcomon elhúzott mosolyszerűséggel lépek be és nézek unottan körbe a komor és rozoga bútorokon. Akad ott fotel, kanapé, kopott és megviselt mind, s csak remélni tudja az ember fia hogy ha ráül se nyeli el és köpi ki mint valami elcseszett volt-nincs szekrény mondjuk Alaszkában a prémvadászoknál. De minden rosszban van valami kibaszott jó, mégpedig hogy akad lángnyelv, bár silány minőség, és még egészen tisztának tűnő üvegpohár is. Épp az üveg nyakát  fogom meg és a palackról cuppanós hangot hallatva jön le dugó, mikor újra nyílik az ajtó és Borgin köpcös alakja mögött O’Mara ácsorog.
Nem szólok semmit, csak megvárom míg Borgin morogva valamit a bajsza alatt ránk csukja az ajtót. Egyetlen pillantást vetek felé, majd töltök, egyik pohárba, majd a másikba. Sok minden átfutott az agyamon, mivel hogyan és mégis miképp kezdjem, de talán türelmetlen, talán kellemetlen ez a fajta találka vagy csak a helyszín, ő csap bele helyettem.
– Nagyon stílusos.
- Kösz…
Hangjából süt a gúny, az a maró és keresű fajta nem pedig az elismerő, de figyelmen kívül hagyom.
- Bár nem az én érdemem.
– Mondd, hogy nem ellopnom kell valamit… bazira nem érek rá…
Sóhajtok, mert féltem hogy ez lesz. A zabolázatlan vágyak újabb tombolása. Csak most nem bennem, hanem benne. Nem lesz könnyű, bassza meg..
- Szóval… ?
- Szóval az van, hogy eladtam az aranypálcát. – közlöm jeges száraz hangon miközben leteszem az üveget, visszadugom a dugót kényes lassúsággal, majd a két poharat a kezembe fogva fordulok meg és lépek felé. – És gondoltam, ezt részben megünnepelhetnénk, mégis csak majdnem ott patkoltunk el a sivatagban, és mert… itt a jussod.
A kezébe nyomom a poharat akár akarja, akár nem majd előkapom a kabát belső zsebéből a nagy, súlyos bőrerszényt.
- Hogy vagy? Elég szarul festesz…
Összehúzom a szemem, kicsire, olyan méricskélősen mert azt is teszem. Sápadt, beteges, de most a megszokottól is jobban. A szemei is karikásak, ami arról árulkodik, nem sokat alszik. Valahol ez aggaszt, de csak iszok egyet a vízköves pohárból, ami opálos és öreg mint az országút.

n●thing scares me anymore


Chris
2002. február 17.

outfit

Chris… egy aurorral szexelek… nem csak szexelünk… Ezzel a gondolattal néztem rá, mintha azt várnám, hogy kiolvassa a szememből, ha már a Szombati Boszorkányból nem sikerült. Sajnos túl egyértelmű volt a viselkedéséből, hogy hozzá nem jutott el a pletyka, pedig akkor szenzációként hozta le a lap, hogy még a címoldalon is szerepelt a fejem. Vitrol azt hiszi majd velem fogja eladni a szemetet, amit ő „magazinnak” csúfolt. Csakhogy erre aligha volt esélye, ugyanis féligazságokból építkezett és közel sem volt akkor szenzáció itt, mint amit ő maga belelátott.
A szalonba érve azonnal láttam, hogy pont olyan viseltes, mint amire Borgintól számítani lehetett. A por megült a bútorokon, persze ettől ott volt az a furcsa érzés… mintha megállt volna az idő körülöttünk. Talán a mágiának is köszönhettem ezt, ami körbe vette az egész helyiséget. Ahogy Borgin távozott és egy halvány pillanatig csönd volt közöttünk, szinte éreztem az itt uralkodó erők tompa lassúságát. Ez pedig rám is hatással volt, egészen lenyugtatta a zakatoló szívemet, ami eddig azon aggódott, mit akarhat Chris. Túl nyugodt volt azonban, hogy a cikk miatt hívjon ide.
– Szóval az van, hogy eladtam az aranypálcát. – Mondta, ahogy helyet foglaltam a kanapén. Az is egy régebbi, valószínűleg értékes darab volt. Vöröses színe mostanra kicsit kifakult az idő múlásától. Azonban nem a bútorra figyeltem, hanem Cartwrightra, ahogy a két pohárral a kezében felém fordult. – És gondoltam, ezt részben megünnepelhetnénk, mégis csak majdnem ott patkoltunk el a sivatagban, és mert… itt a jussod.
A pohár a kezemben landolt, én meg egy nagyot kortyoltam belőle. Azt inkább fel sem róttam neki újra, hogy azt a pálcát amúgy én szereztem meg, ő meg feljogosítva érezte magát arra, hogy egész egyszerűen magával vigye és saját szerzeményként adjon túl rajta. Túlzás lett volna azt állítani, hogy ne szoktam volna meg tőle ezt.
– Van jussom? - kérdeztem vissza őszinte meglepettséggel, ahogy megláttam a bőrerszényt. Úgy tűnt elég sok érme lapul benne… mintha csak Christopher is ráérzett volna, mikor fogy el a pénzem. De nem akartam elfogadni igazából. Valahogy ezzel is csak azt az érzetet erősítettem volna benne, hogy neki dolgozom.
– Hát… oké… – Sóhajtottam. Ha nem lett volna a szükség ekkora úr, biztosan arcon dobom vele, így viszont inkább magamnál tartottam annak reményében, hogy legalább néhány napig kihúzom belőle. Mióta A Szirénben laktam, nem sok esélyem volt, hogy rendesen kajáljak. A házamat kellett volna eladnom, meg visszamondanom a bérleti díjat Roxmortsban… de nem vitt rá a lélek. Nem akartam visszamenni azokra a helyekre és újra élni, ami történt.
– Hogy vagy? Elég szarul festesz…
Hümmögve pillantottam a kék szemekbe. Hát igen. Nem aludtam valami sokat az elmúlt két napban, ráadásul mindent otthagytam Roxmortsban, ami az elmúlt időszakban kényelmes volt. Visszatértem ahhoz az életformához, amit utoljára 1998 őszén kellett élnem.
– Nyugi, nem halok meg. – Kortyoltam bele az italba. Megpróbáltam nem kiszúrni, milyen öreg, viseletes az üveg, amiből készült. Ez a hely egyre lepusztultabbnak tűnt. Nem tehettem szóvá… jelenleg még ebben a formájában is többet ért, amint a magaménak tudhattam. Ha lesz is pénzem a házaktól való megszabadulás után, legfeljebb egy koszos lyukra futja… vagy visszamehetek anyám lakásába, ahol hetekig hevert Nat exének a holtteste.
– Csak… – a pasim, aki auror épp a Mungóban fekszik és hiányzik. Ezt akartam mondani, de nem ezt mondtam. Képtelen voltam felvállalni előtte az igazságot… tudtam, mit reagálna. Vagy legalábbis épp elég fogalmam volt a lehetséges opciókról. – Nincs éppen hol laknom. Be kellett költöznöm A Szirénbe egy pár napra. – Ez sem volt hazugság. Elég szarul aludtam, miközben egy szobával arrébb az egyik csaj orgazmust színlelt, csakhogy megfizessék.
Újabb kortyot vettem magamhoz.
– Téged mióta érdekel a hogylétem? – kérdeztem és megpaskoltam magam mellett a kanapét, hogy üljön már le oda. Persze ennek következtében némi por is felszállt, ami csiklandozni kezdte az orromat, a szemeim meg könnyezni kezdtek.

Elliot



...A megbocsátás varázslat. Fordítva működik.
Először azon segít, aki kínálja....

..a trágár szavak esélyesek...

– Van jussom?
Sértőnek találhatnám a cinikus kérdést, mert mindig elszámolok a társaimmal és ez alól sose volt ő sem kivétel. Nem értem tehát a nagy hűhót, amit a pénz körül csap. Elnézem, ahogy a galleonok súlyát latolgatja, várom, hogy kinyissa, kiöntse, megszámolja, de nem tesz semmi ilyet. Szimplán csak elpakolja, ami immár az övé.
– Hát… oké…
Beleegyezően bólintok és lehajtom az italom. Arcom fintorba rándul össze, mert pocsék egy lötty, de a semmitől ez is jobb. Elfordulok hát hogy újabbat töltsek, magamnak mindenképpen míg a feltett kérdésemre várom a válaszát, mely nem sokat késlekedik.
– Nyugi, nem halok meg.
- Kac-kac.
Dörmögöm az orrom alatt miközben a kupak újra cuppanósan elválik az üveg nyakától.
– Csak…
A kezem megáll a levegőben az üveget döntve, de nem annyira hogy abból nekikezdjek kifolyni a lángnyelv. Kivárok, hogy mit is akar mondani s ahogy közli az infót én emésztve azt lassan tele töltöm a poharat. Bármilyen szar ez a vacak, egy telit le kell tolnom ehhez a beszélgetéshez, most már biztos.
– Nincs éppen hol laknom. Be kellett költöznöm A Szirénbe egy pár napra.
Mellbe vág, hogy ilyen esetekben sosem fordul hozzám. Nem az első eset, hogy kutyaszorítóba kerül, de hogy megint eszébe se jusson a támogatásom kérni annak ellenére se ami kettőnk között történt. A kurva büszkeség.
– Téged mióta érdekel a hogylétem?
Sóhajtva ülök le és dőlök hátra a kanapén felé fordulva félig. Lábamra támasztom le a poharat, ujjammal egy pillanatig eljátszom rajta hozzá érintve majd eltávolítva. A hideg érzete hol élesebben hol tompábban simul a bőrömhöz.
- Mindig is érdekelt a hogyléted Elliot. Csakúgy mint a összes nekem vagy velem dolgozóé. Szóval nem kell előadnod a mártírt. Inkább arra válaszolj…
Közlöm hűvösen egy újabb korty után, hogy sötét haragos pillantást vessek felé.
- Hogy mégis mi a sárkányhimlős ragályjárványért nem üzensz nekem? Anelia valószínű kölcsön adott volna egy kurva baglyot vagy galambot.
Megcsóválom a fejem, mert csak kifogás kifogás hátán fog özönleni, így igyekszem elejét venni a dolognak.
- Minden ellenére ami történt, a barátomnak tartalak, és segítek. Ha persze akarod és hagyod.
Semmi nem kötelező, és mondhatnám hogy ez is egyfajta befektetés. Valahol talán tényleg így is gondolok rá. Minden egy kibaszott üzlet és Elliot sose okozott eddig csalódást. Végtére is csak az életem mentette meg és sodorta párszor veszélybe.

n●thing scares me anymore


Chris
2002. február 17.

outfit

Nem erre számítottam Cartwrighttól. Az egész helyzet rendkívül szürreális volt, hiszen a legutóbbi találkozásunk is rendkívül… különösre sikeredett. Én próbáltam megmenteni a seggét, ő pedig csak morgott mindenre, mintha valamiféle bűnt követtem volna el ellene. Igen. Éppen én, aki lényegében megtalálta az aranyvarázspálcát, amit ő azt a magáénak gondolta, csak segítette ebben az egészben. Megalázó volt a helyzet… de nyilván ez Christophernek nem tűnt fel.
Az elmúlt évünket tekintve, nem volt nehéz rájönni, miért tartottam a találkozástól. Szinte már vártam egy jó adag fejmosást. A kérdések sorát, hogy: Miért csináltam ezt és miért csináltam azt? Miért beszéltem ezzel meg azzal?  Nem lepett volna meg, hogyha tényleg a Szombati Boszorkány miatt esik nekem, mert igen, Chris, egy aurorral szexelek és ezen nem tervezek változtatni.
Figyeltem, ahogy leül a kanapéra, felém fordul. Barna – már-már feketének ható – tekintetemet az ő kékjeibe fúrtam. Nem is tudom, ki akartam olvasni a szándékot a csillogásból. Csakhogy már nem voltunk olyan kapcsolatban, hogy a gondolatai között kiismerjem magamat pusztán azért, mert ránéztem. A barátságunk már talán nem is létezett. Még is kicsit közelebb húzódtam. A térdem az övéhez ért… egy részem mindig is felnézett Cartwrightra, hiába dolgozott azon, hogy ezt elrontsa.
– Mindig is érdekelt a hogyléted Elliot. Csakúgy mint a összes nekem vagy velem dolgozóé. Szóval nem kell előadnod a mártírt. Inkább arra válaszolj… – Kortyolt az italból, én pedig válasz helyett leutánoztam ezt a mozdulatot. Nem a legjobb whisky volt, amit valaha ittam. Kicsit olyan volt, mint az ecet és valami más, kellemetlen ízű lötty keveréke. Mégis az alkohol kellemesen átmelegítette, ez pedig megnyugtatott. Így nem kellett azonnal lehurrognom, hogy: Na persze, Chris!
– Hogy mégis mi a sárkányhimlős ragályjárványért nem üzensz nekem? Anelia valószínű kölcsön adott volna egy kurva baglyot vagy galambot. – Érkezett a folytatás egy fejcsóválás mellett.
Sóhajtottam egyet. Szóval megint magyarázkodnom kellett. Az sem lepett meg, hogy Chris máris mindent tud rólam. Nem jelentettem be neki korábban, hogy bajban vagyok, ahogyan az sem, hogy A Szirénben lakom. Arról fogalmam sem volt, hogy Anelia, milyen kapcsolatban van vele és miket mondott el rólam... mégis olyan érzésem volt, hogy most ezért jöttünk ide. Az én szavaim pedig csupán megerősítették ebben a dologban. De ezek után valóban nem lepett volna meg, ha a Szombati Boszorkányba is beleolvasott volna a kedvemért.
– Chris… – Sóhajtottam és áttúrtam a hajamat s egy pillanatra lehunytam a szememet. Egy kicsit mocorogtam, így térdem még inkább az övéhez simult. Kellett egy pillanat, hogy rá tudjak nézni. Azok után, hogy lefeküdtem vele, nem voltam benne biztos, hogy mondjuk a házában akartam volna csövezni, míg nem oldódik meg a lakhatásom.
– Minden ellenére ami történt, a barátomnak tartalak, és segítek. Ha persze akarod és hagyod.
A bizalmunk már régen megrendült egymásban. Ő bántott engem, én bántottam őt… a barátságunk mondhatni egyre hidegebbé kezdett válni.
– Én nem igazán tudom, hogyan segíthetnél… – válaszoltam csendesen, de őszintén, ahogy a szemeibe néztem.  Ujjaim visszarendezték a korábban feltúrt sötét tincseket. – Csak egy hely kellett, ahol elaludhatok egy pár napig, mielőtt elkezdeném megoldani, hol is lakjak. – Tettem hozzá és lehúztam az italom furcsa ízű alját. Ittam már rosszabbakat is, hogy ennyitől hányingerem legyen, így továbbra sem fordítottam el a tekintetem tőle.
– És tudod, nálad aludni kicsit furcsa lenne… miután… szexeltünk. Vagy szerinted nem?

Elliot



...A megbocsátás varázslat. Fordítva működik.
Először azon segít, aki kínálja....

..a trágár szavak esélyesek...

– Én nem igazán tudom, hogyan segíthetnél…
Mondjuk úgy hogy beszélsz haver – gondolom kényszeredetten magamban, de inkább ez csak az arcomra ül ki, és nem öntöm szavakba. Nem akarok nagy letolást, végtére is joga van a magánéletéhez, meg minden. Talán ezért sem hozom fel hogy tudok Aneliától a dolgairól, sőt kifejezetten Miltonról is hallottam. Nem tudom mennyire szenny az, amit a pletykalapok lenyilatkoznak, rólam is jó pár kétes bizonyosságú cikk jelent meg, de nem valami alapja biztosan van. Ám amíg Elliot nem vall színt én nem kérdezem. Szimplán csak utalni próbálok arra, hogy több vagyok mint valaki, aki néha pénzt csorgat a zsebébe, még ha tapizás ide, térdérintés oda nem is igazán akarom megismételni több okból kifolyólag azt az estét ami egyszer volt közöttünk.
– Csak egy hely kellett, ahol elaludhatok egy pár napig, mielőtt elkezdeném megoldani, hol is lakjak.
- Hmm…
Ezt könnyedén orvosolhatom, de nem vágok hirtelen felindulásból semmit a fejéhez, és olybá tűnik a hallgatásom kifizetődő.
– És tudod, nálad aludni kicsit furcsa lenne… miután… szexeltünk. Vagy szerinted nem?
Belemosolygok a pohárba és nem törődve a zavarával vagy azzal hogy összekoccan a térdünk felállok. Újabb kör ital kell, nekem legalábbis biztosan bármennyire rossz is az.
- Ettől tartasz? Ezért nem szóltál?
A fejem nemet intve sajnálkozón rázom, mert ha valóban ez az oka, hát szomorúan veszem tudomásul. Kurva büszkeség, persze.
- Garden Lodge-ban lenne elég hely, külön szoba. De tény, furcsa lenne mivel Anna is ott lakik.
Öntök egy újabbat a pohárból és felé pillantok jelentőségteljesen kínálva az opálos üveg gyér tartalmát. Ha kér odalépek és töltök neki is.
- Ennek ellenére befogadnálak vagy fizetek neked egy szobát. Azt hiszem… ennyivel tartozom.
Szűröm ki a fogaim közt és noha nem érzi de ez nálam felér egy bocsánatkéréssel. Távolságot ékelve magunk közé állok meg a wiskey-s asztalka mellett és lögybölöm meg a pohár tartalmát hogy elegyedjen a poros ital a még porosabb levegővel.
- De ha jobban érzed magad a kurvák között…
Megrántom a vállam és végül benyúlok a zsembembe. A nemrég vásárolt érmét kis dobozkájával együtt előveszem, megforgatom ujjaim közt majd felé lépve odanyújtom.
- Ha mégis, üzenj ezzel nekem. Sátánszem. Talán ismered a működését, de ha nem elmagyarázom. Nálam is van, így könnyebb lesz kommunikálni.
Most én vagyok zavarban. Nem várok hálát, csak hogy fogadja el, és használja. Szinte várom hogy felizzon az én zsebemben lévő. Sophie és a medál a nyakamban pedig erre az ábrándra csak cinikusan cicceg a fejemben.

n●thing scares me anymore


Chris
2002. február 17.

outfit

Nem zavart, hogy összeért a térdünk. Ez valahol természetes volt Christopherrel, annak ellenére is, hogy most mind a ketten éppen a monogámia maszkja mögé bújunk. Talán egyikünknek sem való igazán ez, én most még is Milton mellett döntöttem, annak reményében, hogy végre tartós marad. Ki akartam tartani, új életet kezdeni. Azt hallgatni, ahogy Királylánynak szólít, hiába gyűlöltem az egész hangzását, az ő orgánumán szerettem.
– Ettől tartasz? Ezért nem szóltál?
Figyeltem, ahogy felkel és újabb adag italt akar szerezni. Könnyű lett volna a válasz a kérdésére, de nem akartam belemenni és újra összeveszni vele. Túl sok kellemetlen érzés dolgozott már így is bennem… nem akartam tetézni. Inkább mocorogtam egy kicsit a poros kanapén, felverve a szemeket, kicsit fulladozva tőle. Nem számított, hogy bekönnyezett a szemem.
– Nem tudom, Chris… nem jutott eszembe. – Egyszerűen válaszoltam, a gyomrom szinte beleremegett az egész helyzetbe. Nem akartam erről beszélni, mi is tönkre mentünk, mint barátok, ahogy annyi minden más az életemben. Túlságosan Natra koncentráltam a házasságunk idején, de amúgy sem engedett ki sokszor a házból, vagy erőszakosan jött utánam. Nem sok esélyem volt a barátaimmal találkozni. Talán egyedül Montregora nem volt féltékeny. Azt valahogy megértette, hogy barátság… persze nem segített sokat a helyzeten, hogy megcsaltam Cartwrighttal és még el is mondtam neki. De egy házasságban hogyan hazudhatnának az emberek egymásnak?
– Garden Lodge-ban lenne elég hely, külön szoba. De tény, furcsa lenne mivel Anna is ott lakik. – Magyarázta, miközben megtöltötte a poharát. Aztán egyszerűen felém fordult és az üveget úgy tartotta, hogy egyértelmű legyen a kínálás. Elhúztam a számat egy mosolyra és megemeltem a poharamat, várva, hogy azt is megtölte azzal a gusztustalan, már-már ecetesnek ható itallal.
– Szóval összejött a csaj. – Emeltem meg a poharamat, mielőtt húztam belőle egy undorító kortyot. – Gratulálok. – Ezúttal nem volt gúny a hangomban. Örültem, hogy összejött neki… bár fogalmam sem volt, hogy a helyzet jó hatással van-e Chrisre vagy sem, ahhoz többet kellett volna a közelében lennem. Hiába volt közöttünk valami, nem voltam féltékeny, sem pedig irigy. Mi sosem illettünk össze igazán, csak egy ágymelegítő voltam, amikor az kellett neki.
– Ennek ellenére befogadnálak vagy fizetek neked egy szobát. Azt hiszem… ennyivel tartozom.
Annyira meglepett a szóhasznált, hogy hirtelen elakadt a lélegzetem. Sosem gondoltam volna, hogy majd elismeri, hogy tartozik nekem… már annyiszor mentettem meg az életét, már annyiszor mondtam le valamiről, amit én szereztem meg. De nem számított. Haraggal nem tekintettem soha Chirsre, inkább csak ellenállással, mert ő is irányítani akart.
– De ha jobban érzed magad a kurvák között… – Figyeltem, ahogy benyúl a zsebébe és kihúz valamit.
– Köszi, de ez nekem tényleg jó most így. A kurvák nyögése jó altató– Őszintén válaszoltam, de gyorsan, nem szakítva meg a mozdulat sorát azzal, hogy esetleg valami túl szélsőséges információt közlök. Jobb, hogyha nem tud Gabrielről. Ezt most még a magam kis titkának akartam, hiába írták meg az újságok.
– Ha mégis, üzenj ezzel nekem. Sátánszem. Talán ismered a működését, de ha nem elmagyarázom. Nálam is van, így könnyebb lesz kommunikálni. – Vettem át az érmét. Ismerős volt, de fogalmam sincs, mi az és hogyan működik.
– Még sosem használtam hasonlót. – Ismertem be, hátha akkor megosztja, mi is. Talán valami olyasmi, mint Gabriel névjegykártyája, amivel olyan könnyen magamhoz hívhatom. Megforgattam az ujjaim között a tárgyat, éreztem a mágiáját, úgy lüktetett… olyan hevesen, mintha csak egy gyorsuló szívverés volna az.
– Biztos, hogy ilyen szoros kapcsolatban akarsz maradni velem?

Elliot



...A megbocsátás varázslat. Fordítva működik.
Először azon segít, aki kínálja....

..a trágár szavak esélyesek...

Még kifogásnak is gyenge, mégis érzem az igazságot a szavai mögött. Nekem is van, hogy alapvető dolgok  nincsenek meg, vagy nem állnak olyan tisztán össze mint utólag vagy más felvetése által. Nem neheztelek emiatt rá egyszerűen csak, zavar hogy a Szirénben időzik. És magam sem tudom pontosan miért. Talán mert alantas, még a mi fajtánknak is. Vagy mert ebbe nőttem fel és nem akarom hogy más, egészen pontosan ő, ugyanezt élje meg. Pláne felnőtt fejjel.
– Szóval összejött a csaj.
- Öhm igen…
Köhintek zavartan. Sose gondoltam Volkovára mint csajra, mint becserkészni való vadra. Ő valahogy több volt mint az olcsón, könnyen vagy furfanggal megkapható nők többsége.
- Gratulálok.
- Kösz…
Nem tudom az ő gratulációja cseng hamisan vagy én köszönömöm. Vagy mindkettő csak eltérő módon. De kiérzem hogy annyira azért nem veti fel a boldogságom hírének tudata. Betudom ezt a nehéz helyzetének, meg a körülményes magánéletének.
– Köszi, de ez nekem tényleg jó most így. A kurvák nyögése jó altató
- Ha te mondod…
Rossz emlékek sora elevenedik meg bennem. A gyerekkorom letűnt árnyfoszlányai, amik azt hittem nem tudnak már a fejemre nőni és most mégis oly közel kerültek ehhez a ponthoz hogy magamban megrettenek azért. Próbálom elnyomni mással, egy széles és durva vállrándítással, az ital keserű, poros, dohos, ecetes löttyének lehajtásával, félrepillantással és a szekrény kopott festésének bámulásával, de valójában semmi se segít igazán.
És hogy túllendüljek az egész elcsépelt érzelemegyüttesen a zsebembe kotorászva előhúzom a saját pénzérmémet, rajta az Ördög fejének szimbólumával.
– Még sosem használtam hasonlót
- Egyszerű és praktikus, rövid üzenetet tudsz küldeni csak vele, vagy kódnyelven azokkal a betűkkel és számokkal, amik rajta vannak. Amint kész vagy megpörgeted háromszor és az enyém átveszi a tiéd formáját. Ugyanakkor a sátánfejbe ha belenézel, láthatod a másikat ha szükséges.
Adom le a nem túl bonyolult használati utasítást.
– Biztos, hogy ilyen szoros kapcsolatban akarsz maradni velem?
- Természetesen. Remélem a mással nem is, ezzel segíthetlek. Ha kell fizetek egy normális hotelt. Vagy visszavásárolom a házad is. Gondolom eladtad…
Ez a logikus lépés, mert máskülönben csak nem Tiebon fészkében tanyázna. Bárki bármit mond, a kurvák nyögése semmilyen téren nem jó altató. Sőt, néha szex közben is kifejezetten idegesítő.

n●thing scares me anymore


Chris
2002. február 17.

outfit

– Kösz… – Hallottam a hangján, hogy nem hiszi el, őszintén gratuláltam neki ehhez a nőcskéhez. Pedig nálam aligha talált volna őszintébb embert abban a pillanatban. Mit sajnáljam tőle? Sosem voltam a pasija, legfeljebb az ágyasa egy-két alkalommal, mikor ahhoz volt kedve és én sem voltam éppen mással. Ez pedig lássuk be, igencsak rövid idő volt. De talán a férfiasságának éppen az imponált, ha elhitte, hogy nekem ez bármiféle belső stresszt okoz. Hát meghagytam ennek a tudtában.
Nyugi, Chris, szétrobbanok a féltékenységtől… – futott át a gondolat az elmémen egy gúnyos kis mosoly kíséretében.
A kezemben lévő érmét bámultam. A rajta lévő betűket és szimbólumokat. Igen. Rengeteg hasonlót láttam már, de sosem használtam, nem is voltam benne teljesen biztos, hogy mégis mi a fenére jó ez. Ezért hát, éppen csak annyira erőltettem meg magamat, hogy Christophertől várjam a választ…
– Egyszerű és praktikus, rövid üzenetet tudsz küldeni csak vele, vagy kódnyelven azokkal a betűkkel és számokkal, amik rajta vannak. Amint kész vagy megpörgeted háromszor és az enyém átveszi a tiéd formáját. Ugyanakkor a sátánfejbe ha belenézel, láthatod a másikat ha szükséges. – Magyarázta el röviden, hogy mire is jó.
– Merlinre… menő… – Dünnyögtem magam elé, majd egy elismerő hümmögéssel forgattam meg a kezemben az érmét. Hasznos darabnak tűnt, bár még mindig nem igazán tudtam elképzelni, miről beszélgethetnék Cartwrighttal. Olyan régen közén álltak már a dolgok… nem, nem az, hogy barátnője lett. Nem. Annak amúgy kifejezetten örültem, hiszen minden embernek kell valami vagy valaki, aki némi fejlődést vált ki belőle. Talán neki éppen ez a csaj lesz. Nekem is ott volt Forest, s bár már nem vagyunk együtt, örökre megváltoztatott és éppen ez volt az, ami még életben tartott ebben a világban. Megerősödtem, más lett a prioritás, ezért kapaszkodtam… pedig fel is adhattam volna, hogy egész egyszerűen visszasétáljak a régi életembe… az erdőkbe, a kalandokba, a tolvajkodásba. Ezek is már éppen csak részei voltak a valóságomnak.
– Természetesen. Remélem a mással nem is, ezzel segíthetlek. Ha kell fizetek egy normális hotelt. Vagy visszavásárolom a házad is. Gondolom eladtad…
Segíteni. Még mindig nem értettem miért akar nekem segíteni bármiben is. Egyszer nekem esik, hogy elárultam őt, aztán meg barátkozni próbál… de még mindig nem beszélgettünk igazán őszintén. Csak elrejtette magát emögé a védelmező főnökstílus mögé.
– Még nem. Csak folyamatban van… de Chris… – Nevettem fel, azért egész bájos volt, hogy próbálkozott megmenteni a lelkemet… vagy az életemet, vagy valami hasonlót. – Figyelj… tök aranyos vagy… – Keltem fel a kanapéról, hogy odaálljak elé és finoman megérintsem a kézfejét. Igen, igen, kell a férfiasságának, hogy többet lásson ebbe, mint ami volt.
– Nem mehetek vissza abba a házba. Túl sokan tudják a címet azok közül, akik éppen meg akarnak ölni. Vagyis az apám és a családja… szóval nem, nagyon nem szabad a közelébe mennem. Ezért is várok most ki. Egyszerűen csak le akarom tudni a házeladást, azt hogy mit hoz most az élet, hogy sokadjára is új életet kezdek. – Magyaráztam és egyenesen a kék szemekbe néztem. Nem értettem, mi ütött belé. Talán tényleg csak segíteni akart, nem tudom… – Miért foglalkozol ezzel ennyit? Tudod, hogy megoldom.

Elliot



...A megbocsátás varázslat. Fordítva működik.
Először azon segít, aki kínálja....

..a trágár szavak esélyesek...

Nem gondoltam volna hogy ez, pont ez nyűgözi le O’Marát. Őt, aki oly sok mindent látott és tapasztalt. Bár tény és való a Sátánszemek ritka kincsek, azért mégse annyira ritka esetek hogy ne lehessen hozzájuk alkalomadtán hozzájutni. Csak ügyes bűbájjal kell összehangolni őket a jó kommunikációs készség érdekében.
– Nem mehetek vissza abba a házba. Túl sokan tudják a címet azok közül, akik éppen meg akarnak ölni. Vagyis az apám és a családja… szóval nem, nagyon nem szabad a közelébe mennem. Ezért is várok most ki. Egyszerűen csak le akarom tudni a házeladást, azt hogy mit hoz most az élet, hogy sokadjára is új életet kezdek.
Nem töröm meg a beálló csöndet. Van néha annak haszna, hol több hol kevesebb. Nem kivárni akarok most, nem is mérlegelek, szimplán csak éreztetni szándékozom vele ezzel is, hogy értem a problémája mivoltát pláne annak súlyát.
– Miért foglalkozol ezzel ennyit? Tudod, hogy megoldom.
Szusszantva teszem le a pultra a poros üveg mellé az opálos poharat és összefonva karom magam előtt meredek rá mielőtt válaszolnék.
- Tudom hogy megoldod. Egyszerűen csak… nem kell egyedül megoldanod ha nem tudod vagy akarod.
Bár úgyis ellenkezésbe torkollik a dolog, azért még egy ötletet bevetek.
- Van több ingatlanom is. Ha szeretnéd az egyiket megkaphatod átmeneti szállásnak. Másért nem tenném meg feltétlen ezt, de te… te te vagy.
Persze nem álltatom magam, tudom hogy elutasítja. Tiebon ezt veheti bóknak is ha úgy tetszik, majd mondom neki.
- Tudod, szeretném ha bíznál bennem. Több vagy mint kolléga vagy barát. Valahol talán a képzeletbeli érem másik fele. – emelem meg a saját aranyló ördögvigyoros pénzérmém felé. - Én pedig cserébe nem kötlek meg. Szóval ezt se úgy vedd.
Tudom, hogy lassan indulnom kell, nem szükséges az órámra pillantani. De azért még lezárásként hozzáteszem.
- Minden csak üzlet Elliot, tekintsd ezt befektetésnek. Remélem kamatozó lesz a kapcsolatunk a jövőben… és… nem törsz be többet az irodámba.
Somolyodom el, majd dugom zsebre a kezem. Kivárok mielőtt indulnék hogy mit mond. Vajon ő hajlandó tiszta lappal indítani? Vagy inkább másnak kamatoztatja a tehetségét innentől?

n●thing scares me anymore


Chris
2002. február 17.

outfit

Tényleg nem értettem. Tényleg nem értettem, miért akar nekem Chirstopher segíteni. Persze ráfoghattuk, hogy mert barátok vagyunk, mert a legjobb embere vagyok, de ismert már annyira, hogy tudja: tökéletesen megoldom a dolgot nélküle is. Mármint nekem nem volt probléma kurvákkal együtt aludni a Szirénben. Számomra az is csak egy átmeneti állapot volt, míg Gabriel a Mungóban raboskodik, aztán megoldjuk ketten. Ha pedig az élet másképp hozza, hát bőven lesz hova mennem. Van családom. Van két házam, amiből az egyikbe nem szívesen mennék, mióta ott találtam Reagan halottestét vagy éppen a másik, ahová annyi fájdalmas emlék kötött. Azonban volt miben gondolkodni s ilyen esélyem már jó ideje nem akadt. Forest mellett vagy közben a legjobb döntésem volt, hogy belefektettem abba a házba. A Suttogóba.
- Tudom hogy megoldod. Egyszerűen csak… nem kell egyedül megoldanod ha nem tudod vagy akarod.
Elmosolyodtam. Chris nem értette, de nem bántam a dolgot, végül is tetszett, hogy ilyen buzgón akar valamit tenni értem. Fordított esetben talán én magam is ilyen lettem volna, vagy csak megfogom a kezét s elhúzom a házamig, hogy gondoskodjak róla. De nem voltunk egyformák. Én több érzelmet tápláltam Cartwright iránt, bár annak nem sok köze volt a romantikus vagy tesi dolgokhoz, amit annyian feltételeznek. Egyszerűen csak ott volt a megismerkedésünk emléke, ami olyan erős kötelék volt, amit nem tudtam volna megszakítani csak úgy, tegyen akármit ellenem. Mert tett. Nagyon is tett s valamilyen módon benyeltem, elvégre, akkor nem ücsörögtem volna vele ott a mocskos, poros kanapén a furcsa ízű alkoholt szürcsölve.
- Van több ingatlanom is. Ha szeretnéd az egyiket megkaphatod átmeneti szállásnak. Másért nem tenném meg feltétlen ezt, de te… te te vagy.
Igen, Chris. Én én vagyok. De neked ki az az én? Visszakérdeztem volna, de nem tettem. Csendesen bólintottam, bár tudtam, nem lesz szükség az ingatlanra. Már csak pár nap... pár nap volt vissza, ha hinni lehetett az öcsém szavainak, hogy visszakapjam az auroromat.
- Tudod, szeretném ha bíznál bennem. Több vagy mint kolléga vagy barát. Valahol talán a képzeletbeli érem másik fele. - Folytatta. Ezúttal a kék szemekbe pillantottam. Emelte fel a nekem adott érme párját. Elvigyorodtam a színpadias kis jelentbe. - Én pedig cserébe nem kötlek meg. Szóval ezt se úgy vedd.
Meglepett, hogy nem vár semmit cserébe. Mindig mindenki vár valamit, még Cartwright is. Az persze jó kérdés, hogy most éppen mi lesz a kérése vagy éppen parancsa. "Nem köt meg." Hinni akartam, de nem hittem igazán ebben. Túlzottan irányító típus volt, csak hogy én is az voltam ez pedig egész egyszerűen nem fért meg hosszú távon egymás mellett.
- Minden csak üzlet Elliot, tekintsd ezt befektetésnek. Remélem kamatozó lesz a kapcsolatunk a jövőben… és… nem törsz be többet az irodámba.
- Hát, Chris, akkor most ki foglak ábrándítani. -keltem fel, odaléptem mellé és a tenyeremet a mellkasára fektettem. Készen álltam távozni, mert ez a beszélgetés megint kezdett olyan irányba elmenni, amibe nem kellett volna. - Amíg a barátságunkra így tekintesz, nem fog működni. Az ugyanis nem üzlet, hanem egy emberi kapcsolat. - Végig simítottam rajta, majd visszahúzva a kezemet a zsebembe sülylesztettem.
- De, hogy legyen időd átgondolni a dolgot, nagylelkű leszek. A bizalmam a tiéd. - Elléptem tőle, hogy meginduljak az ajtó felé. Csak onnan fordultam vissza, mikor a kilincsre simultak már az ujjaim. - Legyen szép napod. - Suttogtam búcsúzóul, majd átsietve az üzlethelyiségen, eltűntem a Zsebpiszok köz sűrűjében.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.