Battersea Pie Shop

Emily Myra Dean pennájából



Mindenki tudja, hogy az angolok odavannak a pitékért. Legyen az édes vagy sós, zöldséges vagy húsos, pudingos vagy gyümölcsös, a lényeg, hogy pite legyen. A Battersea Pie Shop gyorsan meghódította a közönséget, tucatszám viszik innen a pitéket. Nem is csoda - ki ne szeretné a szájában érezni az almás-szedres, vaníliasodóval leöntött, tejszínhabbal díszített pite csodálatos ízét? Mindenki, nem igaz? Egy biztos, hiba nem-kipróbálni. Még a királynő is rajong érte.

[amikor a múlt kísért]

 

amikor a múlt kísért

2002. február 6.
Bea
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Londonba kellett mennem, hogy beszerezzek egy fontos tankönyvet az egyik órámra. Valamiért Hertfordshire minden jegyzetboltjában hiánycikknek tűnt a Bibircsókok eltávolítása és felhelyezése című kötet, ami kötelező volt egyébként a Mandragórán tanuló diákok számára. Igazából nem bántam, hogy tehettem egy sétát a városban… jól esett kicsit egyedül lenni, kikapcsolni, élvezni a téli hideget.
Az elmúlt időszakban ez volt az egyetlen alkalom, hogy teljesen egyedül voltam. Állandóan Cassenéknél lógtam, vagy éppen otthon a szüleim nyakán, ha pedig nem ott, akkor a szobatársammal a kollégiumban. Kellett ez a nap, hogy kiszellőztessem a fejemet. Ezért, mikor már a könyv megvolt és magamhoz ölelve, becsomagolva egy papírzacskóban cipeltem, még nem terveztem visszatérni a kollégiumba.
Így hétköznap délelőtt amúgy sem volt olyan vészesen zsúfolt a város. A tizenegy óra tökéletesen alkalmasnak tűnt egy nagyobb sétára, csak a kirakatokat bámultam, azon agyalva, vajon hiányzom-e Cassennek. Nem voltam náluk a hétvégén, mivel az apja meg Fraser szakítottak és nem… nem voltam rá felkészülve, hogy ezt a drámát végig csináljam. Mondjuk az tény, hogy egyikük sem normális. Fraser végre élvezhette volna, hogy szeretik, Elliot meg nem kellett volna, hogy elengedjen még valakit. Cassentől azért tudtam, mennyire megviselte a válása. Azonban nem ismertem annyira a helyzetet, hogy ítélkezzek felette, mégis megtettem… mert már én is valamilyen szinten a család része voltam. De a karácsony fényében nem értettem hogyan történt ez az egész. Mindenesetre egy időre jobb volt tartani a néhány lépés távolságot, így a hétvégét is otthon töltöttem, a szüleimmel.
Egy pitéző előtt cövekeltem le végül. Nem tudom miért, talán mert azt juttatta eszembe, mikor Cassen tele akart kajáltatni almáspitével. Halovány mosolyra húztam a számat, majd egész egyszerűen belökve az ajtót, beléptem a túlzottan is gejl illatban úszó üzletbe. Nem számított, hogy odabent mekkora tömeg van. Ez máskor persze elborzasztott volna, most viszont lehuppantam az egyetlen üres asztal mellé és kinyitottam az étlapot. Nem terveztem enni semmit, de azért egy kávé jól esett volna a kinti hideg után. Szükségem volt valami melegre, ami egész egyszerűen felolvasztja a nagyjából jégkockára fagyott ujjaimat.
– Szia! Mit hozhatok? – sétált oda egy zavarón mosolygó pincérnő. A kezében már ott volt a toll és a kis jegyzettömb.
– Helló. – Kissé nyersen köszöntem vissza, majd lepillantottam az itallapnál kinyitott részre. – Egy hosszúkávét kérek. Cukor nélkül. – Válaszoltam és be is csuktam azonnal az étlapot. Rá sem akartam nézni az édes ízű süteményekre, ahogy a sós piték sem foglalkoztattak. Nem voltam éhes, egész egyszerűen tényleg csak itt akartam ülni a Cassenre emlékeztető illatok rengetegében. Jó kérdés, mikor találkozunk a történtek után… hogy mikorra nyugodnak le náluk a kedélyek, de nem bántam, hogyha most inkább az apjával akar lenni.
– Egy finom almás-pudingos pitét?
– Csak a kávét… – nyomatékosítottam, mire végre békén hagyott a kérdéseivel. Így volt lehetőségem kinyitni a könyvemet és átlapozni.

Visszatér a remény


outfit

2002. február 6.

Jasper

Az egész napom olyan furcsán telt. Valami volt a levegőben. Reggel még nem tudtam volna megmondani, mi lesz az, de éreztem, hogy most megváltozhat valami. Délelőtt, amikor a szerkesztőségben voltam, valahogy különösen sokat gondoltam Jasperre. Először azt hittem, hogy csak azért, mert baromira unom magam, és a gondolataim újra és újra visszatérnek a sráchoz, de aztán úgy éreztem, hogy egy láthatatlan fonal húz felé.
Nyár óta nem láttam, nyár óta nem kerestem. Nem is mertem volna keresni, annyira csúnyán helyben hagyott ott, Írországban. Annyira kínos volt az egész, hogy a színe elé sem mertem volna kerülni, még ha lehetőségem is lett volna rá.
A délelőtt így rettenetes lassúsággal telt. Kétszer csesztek le, először mert elrontottam a címoldal szerkesztését, utána pedig azért, mert elfelejtettem lebeszélni egy interjút a főszerkesztőnek. De ez sem tudta a kedvemet szegni, éreztem, hogy ma valami megváltozik.
Délután sem tudtam megmondani, mi húz a mugli London felé, mégis elindultam az orrom után. Csak mentem, fogalmam sem volt merre, de jól esett minden gondolkodás nélkül sétálgatni. Egyszer csak a Covent Gardenben találtam magam - hétköznap délután volt, elég nagy volt a forgalom, nekem meg semmi kedvem nem volt a sok bunkó muglihoz. Úgyhogy inkább azt gondoltam, hogy gyorsan átvágok a piacon, és elindulok hazafelé.
Azért nézelődtem jobbta-balra, a muglik leleményessége mindig lenyűgözött. A kirakatokat majdnem olyan kreatívan tudták berendezni, mint az Abszol úton található boltokét.
Aztán, amikor a pités kávézó előtt mentem el, egyszer csak szőke hajú srácot láttam leülni az egyik asztalhoz, ami az ablakhoz közel volt. Megtorpantam... Hányszor volt már ilyen? Mindig, minden egyes szőke hajú srácot megnéztem magamnak. Hányszor láttam már Jaspert megjelenni London különböző részein? Hányszor kellett csalódnom már? De persze, most is megálltam, megnéztem magamnak a fiút, és nem hittem a szememnek. Az üvegre tapadtam, hogy jobban lássam, ez nem lehetett ő. Mégis teljesen úgy nézett ki, minden mozdulata Jasperes volt.
Nem akartam bemenni, nem akartam egy újabb átbőgött éjszakát, de azzal áltattam magam, hogy csak egy húsos pitéért ugrok be. Lassan nyitottam be a kávézóba, lassan lépkedtem, hogy meg tudjam nézni magamnak a srácot. Egy könyv fölé hajolt, belemerült olvasmányába, az én gyomrom pedig összeszorult. Ez csak ő lehet.
Egy pillanatra becsuktam a szemem, majd újra kinyitottam, és még mindig ott ült. Nem akartam odamenni, de az agyam nem tudott parancsolni a testem többi részének, és néhány lépés után már ott is voltam az asztalánál.
-Felvették már a rendelését, uram? Ha jól emlékszem, hosszú kávé, cukor nélkül. - kérdeztem, magam sem tudom miért. Miért nem egy egyszerű hellót köszöntem. Miért kellett ezt is túlcifráznom? Miért akartam másabb lenni az átlagosnál? Talán mert ez voltam én, és Jasper is így ismert meg. Tudnia kellett, hogy én vagyok az, hiszen emlékeztem rá, mit szokott kérni. És most csak ketten voltunk, csak nem pattint most is le.
Akár válaszol, akár nem, leültem vele szembe, és mélyen a szemébe néztem.
-Sajnálom azt az egészet, ami nyáron Plumbridge-ben történt. - mondtam őszintén, és vártam a reakcióját. Reméltem, hogy mond valamit, amíg a pincérlány ideér a kávéjával, mert addigra jó lett volna tudni, hogy maradhatok-e vagy sem.

[amikor a múlt kísért]

amikor a múlt kísért

2002. február 6.
Bea
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Unalmas iskolai tankönyv volt. Minden lapján ugyanazok a dögunalams szakszavak szerepeltek, amiket állandóan belénk próbáltak erőszakolni az előadásokon. Szerettem volna medimágus lenne, de az elmélet elképesztően száraz volt. Csupán az tartotta bennem a lelket, hogy ezért dolgoztam évekig, ezért görnyedtem a tankönyvek felett és a munka egészen más lesz, mint tanulni. A gyakorlatot a Mungóban élveztem, akárcsak az akadémia ispotályában. Talán ezekről néha-néha még áradoztam is Cassennek… sőt a harcisérülésemet, a gyerekharapásokat is megmutattam, amik nagyrészt az ujjaimat érték.
Lapoztam egyet és alig vártam, hogy megjöjjön már a kávém. Egészen átfáztam odakint ebben a februári hidegben… annyira, hogy egyelőre a fekete szövetkabáttól sem válltam meg, sőt finoman érintse a gallért, azt még közelebb húztam az arcomhoz.
– Felvették már a rendelését, uram? Ha jól emlékszem, hosszú kávé, cukor nélkül.
A hangra összerezzentem, meg arra, ahogy szó szerint visszamondta a rendelésem. Megköszörültem a torkom és felnéztem, hogy szembesüljek azzal a zöld szempárra. A barna, hullámos tincsek látványától egyenesen megborzongtam. Mikor utoljára láttam Beát, kishíján elájultam. Végig abban a hitben voltam, hogy halott… kizártnak tartottam, hogy túlélje az Ostromot. Senki sem élte túl és tűnt el nyom nélkül… ugye? Ezt a kérdést újra és újra feltettem magamnak, mintha abban akarnék hinni, hogy ez az egész csak egy átverés volt és akit a faluban láttunk, nem volt több egy látomásnál.
Nem engedhettem meg, hogy megint gyengének lásson. Túlzottan is bosszantott, hogy már mindenki keresztbe akar tenni. Először Vincent próbálja meg felkavarni az egész életemet, most meg… most meg ez a csaj.
– Felcsaptál pincérnőnek? – kérdeztem komolyan és hátradőltem a székben. Csupán a jobb kezem ujjai gyűrögették a könyv lapjának sarkát. – Jó lenne, ha el… – eltűnnél. Egész egyszerűen képtelen voltam kimondani ezt a szót úgy, hogy közben a szemébe néztem. Az emléke annak, aki volt, mindig ott élt bennem, talán egy részem szerette még… hiszen egy beteljesületlen szerelem volt. Ez olyan dolog, ami az emberben örök tüskeként él. Csakhogy már változtak a dolgok, már mást szeretek jobban. Cassennel ezerszer jobban illettünk egymáshoz, mint vele… vele, aki a józan eszét is képes volt elveszíteni és nem maradtam számára más, csak egy rögeszme. Legalábbis a legutóbbi találkozásunk erre utalt.
– Sajnálom azt az egészet, ami nyáron Plumbridge-ben történt. – A hangja őszinte volt. Csakhogy nem hittem neki. Tudtam, hogy amit láttam a faluban az volt ő igazán. Teljesen kifordult magából. Az a kedves Bea, aki egykor volt egyszerűen megszűnt létezni és ez a valaki vette át a helyét.
– Sajnálod? Mégis miért?– érdeklődtem felháborodva és talán választ is reméltem az egésztől, de akkor megjelent a pincérnő a kávémmal. A tekintete Beára vándorolt, mintha azt hinné együtt vagyunk.
– Hozhatok valamit a kisasszonynak?
– Kérsz valamit? Meghívlak. – Közöltem aztán nagyot sóhajtva és intettem neki, hogy üljön le. Nem volt jó érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban… mégsem tudtam bunkólenni vele.

Visszatér a remény


outfit

2002. február 6.

Jasper

Amikor Jasperre pillantottam, tényleg minden reményem elszállt. Egészen addig reménykedtem benne, hogy az a plumbridge-i eset csak egy rossz nap volt, ami mindkettőnknek rosszul alakult. De ugyanakkor láttam rajta, hogy őrlődik, hogy még mindig emlékszik azokra a napokra a Roxfortban... Talán még jobban is, mint én. El kell magyaráznom neki, mi történt. Meg kell értenie, hogy rajtam kívül álló okok vezettek idáig.
Amint szóba hoztam Plumbridge-et, tudtam, hogy rosszul tettem. Érzékenyen érintette Jaspert már csak az is, hogy vissza kell emlékeznie rá. De mielőtt válaszolhattam volna a kérdésére, megjelent a pincérnő. Ekkor újra remény költözött a szívembe, mert Jasper nem küldött el a francba, ahogy múltkor tette. Helyzetemen jelentősen javíthatott, hogy most nem volt itt a kis barátnője, nem kellett előtte úgy tennie, mintha nem akarna magyarázatot hallani.
Végül kértem én is egy kávét, és miután a pincérnő elment, csak akkor válaszoltam a kérdésére.
-Nem kellett volna odamennem. Nem kellett volna csak úgy megjelennem, de egész egyszerűen nem tudtam mit tenni. Utólag már okosabb vagyok, írhattam volna, kereshettelek volna diszkrétebben, de hol lehettem volna diszkrétebb, mint otthon, nálatok? Nem kereshettelek a Roxmortsban vagy nem várhattam arra, hogy összefussunk Londonban. Azt hittem, egyedül leszel otthon. Nem számítottam arra, hogy ott lesz az a lány... Avery, ugye? Kérlek, adj nekem lehetőséget, hogy megmagyarázzam.
A hangom kérlelő volt, megalázkodó. Senki mással nem beszéltem volna így, de Jasper a barátom volt, a szerelmem, ő volt az egyetlen, akit igazán szerettem ezen a világon. És ő volt az egyetlen, aki őszintén, minden feltétel nélkül szeretett. Ez a szeretet nem tűnhetett el csak úgy! Annyi szép napot töltöttünk el együtt a Roxfortban.
Ahogy újra visszaemlékszem arra a napra, amikor elszakadtunk egymástól, feszültséget érzek a mellkasomba. Ne...Nem jöhet most egy pánikroham. Nem akarok arra a napra gondolni. De muszáj, mert az vezetett ide.
Az asztal alatt összekulcsolom szorosan a kezeimet, hogy fékezzem a remegésüket, és a két lábam közé szorítom. Közbe Jasperre pillantok, hogy hogyan reagál. Vajon látja, hogy szenvedek? Szeretne segíteni nekem? És a legfontosabb kérdés: tud-e segíteni?
Miközben a fiú válaszára várok, gyakorlom a légzéstechnikát, amit a Mungóban tanultunk, de nehezen megy a koncentráció. Főleg úgy, hogy nem tudom elfelejteni a Tiltott Rengeteg fáinak a susogását, az unokatestvéreim gonosz pillantását, és a éberen töltött több, mint huszonnégy órát.
Kívülről látom magam: egy csapzott, őrült tekintetű lány, aki még azt sem tudja megmondani, hogy hívják. Szánalmas lehettem, utálom magam azért, hogy ennyire gyöngének láttak. Talán jobb is volt így Jaspernek: tudott gyászolni engem, amíg halottnak hitt. Biztosan sokkal könnyebb volt így tovább lépni, mintha egy őrült lányt kellett volna támogatnia. De vajon nekem így könnyebb volt? Nem!
-Nem volt könnyű az a fél év, amíg magam sem tudtam, ki vagyok. - mondtam ki hangosan, akármit is válaszolt Jasper. - Egyedül voltam, csak a saját emlékeimben tudtam kutatni. Senki nem segített. Fél évig tartott, amíg egyáltalán megtaláltam önmagam! - Muszáj kimondanom. Tudnia kell, hogy mi történt. Mérges vagyok rá, mérges vagyok magamra, és mérges vagyok az egész világra. - Aztán még egy fél évig ki sem mozdulhattam a Mungóból. Mindenhol őrültek vettek körül. Nem volt pálcám, nem írhattam levelet, és senki nem látogatott meg! Érted? Senki! Még az anyám sem! Ő csak néha írt egy levelet arról, hogy apám, hogy van. De ennyi! - Ha eddig nem tartott őrültnek Jasper, most már biztosan annak tart. Fecsegek itt össze-vissza, de több, mint három év után, most mondhattam ki először, mi történt velem. De érdekli őt egyáltalán? Kétségbeesetten néztem rá, és bele sem mertem gondolni, mennyire szánalmas látványt nyújthatok most.
Vártam, mondjon ő is valamit. Az előző monológ után csak néztem rá némán. Nem akartam, hogy azt gondolja, csak ezért kerestem meg. Ez nem igaz. Én szerettem volna visszakapni őt.

[amikor a múlt kísért]

amikor a múlt kísért

2002. február 6.
Bea
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Nagyon nem kellett volna ebbe a pitézőbe tévednem. Tipikusan olyan hely volt, ahova a legtöbb ember csak andalogni járt be a párjával... én viszont szinte folyamatosan egyedül voltam, leszámítva a hétvégéket, amikor Cassenéknél voltam. Az illatról meg persze ösztönösen is ő jutott eszembe, felkavarva az állandó hiányérzetet. Ezen pedig csak az tudott tovább rontani, hogy Bea is felbukkant.
- Nem kellett volna odamennem. Nem kellett volna csak úgy megjelennem, de egész egyszerűen nem tudtam mit tenni. Utólag már okosabb vagyok, írhattam volna, kereshettelek volna diszkrétebben, de hol lehettem volna diszkrétebb, mint otthon, nálatok? Nem kereshettelek a Roxmortsban vagy nem várhattam arra, hogy összefussunk Londonban. Azt hittem, egyedül leszel otthon. Nem számítottam arra, hogy ott lesz az a lány... Avery, ugye? Kérlek, adj nekem lehetőséget, hogy megmagyarázzam. - Nem akartam hallgatni, amit mond. Nem akartam válaszolni. Tudta nagyon jól, hogy mit tett... tudta nagyon jól, hogy ez amit most mutat a közelében sincs a valódi énjének. Beatrix Flint nem volt ilyen, legalábbis az, aki a faluban szinte ránk rontott nem. Félreismertem az iskolában, pontosan olyan volt, mint az összes aranyvérű. Túl magasan hordta az orrát.
A kávéscsészém fülét piszkáltam. Nem pillantottam rá, nehogy megbabonázzanak akár egy pillanatra is a szemei. Talán tudott volna még rám olyan hatással lenni, mint régen. Csakhogy már nem engedtem volna. Nem csak Cassen miatt, hanem azért is, ahogyan viselkedett. Bőven kimutatta a foga fehérjét és most minden negédes szóval csak még tovább szította bennem az ellenszenvet.
- Nem volt könnyű az a fél év, amíg magam sem tudtam, ki vagyok. - Folytatta. Nem tudtam miről beszél, semmit sem értettem az egész helyzetből. Valójában azt sem értettem, hogyan tűnt el az Ostrom idején és hogyan nem bukkant rá senki ennyi ideig. De nem érdekelt, nem akartam tudni a részleteket... valójában csak meg akartam szabadulni Beától.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz... - közöltem, majd hátradőltem a székemben, hogy összefonjam a mellkasom előtt a karjaimat. El akartam menekülni, csakhogy ne halljam tovább, ahogyan beszél. A kedves hang most szinte idegen stílusban formáta a szavakat. Ő nem az én Beám volt.
- Egyedül voltam, csak a saját emlékeimben tudtam kutatni. Senki nem segített. Fél évig tartott, amíg egyáltalán megtaláltam önmagam! - Muszáj kimondanom. Tudnia kell, hogy mi történt. Mérges vagyok rá, mérges vagyok magamra, és mérges vagyok az egész világra. - Aztán még egy fél évig ki sem mozdulhattam a Mungóból. Mindenhol őrültek vettek körül. Nem volt pálcám, nem írhattam levelet, és senki nem látogatott meg! Érted? Senki! Még az anyám sem! Ő csak néha írt egy levelet arról, hogy apám, hogy van. De ennyi!
Haloványan értettem, mire célozgat. Nem mondott semmi konkrétumot, egyszerűen csak egy halom érzést zúdított már.
- Ez aztán kiváló magyarázat mindenre. - Közötlem hidegen. Nem csak ő változott meg, hanem én is. Megkeményítettek az évek. Fel is pattantam az asztaltól, ledobtam némi pénzt rá. - Az a baj Bea, hogy magyarázkodással nem teszed jóvá a dolgokat. - Közöltem aztán, majd egész egyszerűen otthagytam. Már eleve nem kellett volna megengednem neki azt sem, hogy elkezdjen beszélni. Olyan volt mint egy sötét hang, amit nem akartam hallani.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

a kávé legyen meleg, a pite meg forró



2003. február 2.
Daisy

Bárhol szívesebben lettem volna abban a pillanatban, mint a Púder pubban. A hangoskodó diákok, még Miss Szőkeség korábban éles, ünneplő hangját is képesek voltak felülmúlni, ahogy hangos csámcsogás közepette arról vitatkzotak, hogy a vörös könyvtároslánynak milyen rövid szoknyája van. Ilyenek ezek a mai fiúk, csak a szex és az ivás jár a fejükben, ahelyett, hogy tanulnának is valamit.
– Kicsit...igen. Azt sejtettem, hogy nem rodeó bohóc...de csak tippeltem persze. És ját...bejött.
Gondolom van valami stílusom, ami hasonlít a tanárokhoz. Bár ezen az elven igazából azt is eltalálhatta volna, hogy diplomata vagyok. Időnként szoktam nyakkendőt is kötni, ha valami nemzetközi ügyben kérik a tanácsomat. Nem szerettem azt a munkát, száraz volt és sokszor kegyetlenül embertelen, én pedig a felszín kapargatás helyett mindig is a mélyebb dolgokat kerestem. Hogy miért éppen ebben a szőke, kicsattanó színfoltban kerestem most éppen mélységet? Talán azért, mert ha a világ minden színét egybe öntik fekete lesz belőle.
Felajánlottam hát a pitézést. Nem is igazán miatt, inkább magam miatt, hogy kicsit visszatérhessek egy kellemes emlék helyszínére. A Battersea Pie Shop egyszerű mugli hely volt. Nem volt benne semmi különös, igazából tényleg csak az, hogy valamikor Rosie rángatott ide, azt bizonygatva, hogy igenis vannak finom édességek. A kedvéért megkóstoltam és amikor fintorogni tudtam csak, mindketten nevettünk. Az jó volt. Nem sokszor nevetek őszintén.
Bevezettem a pub melletti kis utcába a szőkeséget és kinyújtottam a kezemet.
– Hoppanálhatunk? – kérdeztem és ha az ujjait a tenyerembe simította, már meg is érkeztünk abba a szűkös kis sikátorba, ahova Rosie-t is hoztam akkor. Aztán elengedtem elindultam, bevárva, hogy mellém érjen. Végül is kellemesebbé vált az idő mostanra, mint reggel, így nem is volt olyan nehéz végig sietni az utcán. Már nem húztam össze magamon a kabátot, csak odaléptem az ajtóhoz és belöktem, hogy a színésznőcske beléphessen előttem.
– Ott van egy üres asztal. – Mutattam az üzlet hátsó részében helyet foglaló, kétszemélyes kis ülőalkalmatosság felé. Szerencsére némileg takart volt, így nem is láthattam rá arra a helyre, ahol még Rose-zal ültünk. Tudtam, hogy el kellett volna felejtenem már az egészet.  – De régen voltam itt… – állapítottam, ahogy megpillantottam a sötétzöldszínű, talán frissen nyomtatott étlapot, majd kihúztam a széket neki, mielőtt én is lehuppantam volna.
– Nos, a terep a magácskáé – toltam elé a papírhalmot. – Azt választ, amit csak akar, én meg úgy teszek, mintha jó társaság lennék. – Tettem hozzá és hátra dőltem a székbe, kibújva a kabátomból. Azt elhelyezte ma támlán. Freud meg elfoglalt a helyé az asztal falmelletti részén, ahol nem zavarhatja meg egyikünket sem… főleg nem a szőkeséget. Valójában nem is tudtam, miért jött el velem… bunkó voltam vele, ő pedig idegesítően visított nagy örömében. Olyanok voltunk, mint az ég és a föld. Most még is ott ültünk abban a pitézőben… csak mert éppenséggel nekem is kellemesebb volt társaságban, mint egyedül. Egyedül az emberre szörnyű, sötét gondolatok törnek. Azokat pedig most nem akartam még véletlenül sem megtalálni odahaza, abban a hatalmas, üres lakásban.
– A lány, aki elhozott ide azt mondta, hogy a joghortus-epres pite isteni.

[♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡]

♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡

☾ 2003. 02. 02.. ☽

partner : Arian ♫: m u s i c b o x öltözet: coffee

Hoppanálhatunk. Csendesen bólintok, azon reménykedve, hogy nem lesz semmi gond. Olyan bénának érzem magam, ahogy a kis táskám, és a kabátom szorongatom, mint egy zavart lány, aki nem tudja hogy keveredett egy gyilkossági helyszínre. Hogy miért gyilkosság jut az ezembe? Hát..magam sem tudom. Tétován, de mégis engedem, hogy a kezem megfogja, és elvesszek az éterben. Mire újra szilárd talaj ér a lábamhoz, egy sikátorban vagyunk. Az ismeretlen el is indul, én pedig ismét habozok , majd pár tized másodperc után követem.– Ott van egy üres asztal.
A helyiség hátulsó részében lévő egyik kis aztal felé mutat. Valami olyasmit motyog, hogy milyen régen volt itt. Megint a múlt. Kelletlenül mosolygok, de nem is felé fordulva,inkább, elfordulva, mintha valamit észrevettem volna a hátam mögött, nehogy bármi megjegyzést, vagy kérdést tegyen fel az arckifejezésem miatt. Nem lenne kdvem rá válaszolni. Talán nem is tudnék pontosan, inkább csak hebegnék. Vannak dolgok, mikor ösztönösen jön valami, és nem mindig vannak rá szavak. Vagy csak valami miatt képtelen vagyok az adott szituációban helyes sorrendbe rakni őket. Én értem, és nem is akarom ezt kihányni a külvilágra. Kihúzza a széket, leülünk. Komolyan, még mindig nem értem, minek vagyok itt. Egyik részem hazamenne az üres lakásba, a másik a kiállításra, a harmadik meg...fene tudja. Zavarban vagyok a szituációtól, céltalanul foglalok helyet.
– Nos, a terep a magácskáé. Azt választ, amit csak akar, én meg úgy teszek, mintha jó társaság lennék.
Az étlapra szegezem a tekintetem, majd az idegenre. Mindeközben hátradől. Lehet, hogy mégis valami beépített auror? A diákokat lefizették, és most ki akar kérdezni, szépen lassan, ahogy a sorozatgyilkosokat szokták. A távol eső, apró dolgokon kezdik, hgy elaltasság a másik éberségét. Nem vagyok paranois, csak a helyzet abszurditássa hoz ki belőlem ilyen fura gondolatokat. de most tényleg. Csak nekem furcsa?
– A lány, aki elhozott ide azt mondta, hogy a joghortus-epres pite isteni.
Az a lány valami informátor? Na jó, Daisy kedves, túl sok krimit olvasol egyedül a lakásban gubbasztva. A végén én is úgy kezdek viselkedni, mintha tettem volna valami rosszat.
- Na jó, most tisztázzunk valamit. Én nem tettem semmit, ami törvénybe ütközne, de még csak bűntényt sem láttam a háború óta. Kerülöm a bajt, felesleges vallatnia.
Oké, most lehet bakot lőttem.
-Vagy..nem azért vagyunk itt? Csak mert... Tétova szünetet tartok, ami nekem mégis óráknak tűnik.
- Elnézést, de egészen egyértelmű, hogy nem vagyok szimpatikus Önnek. Mégis idehívott sütizni.
Egyébként meg allergiás vagyok az eperre, de mindegy is. A kiwit szeretem, de nem csak az ízét. Az illatát, a kicsi fekete magokat, ahogy ropogtak a fogaim alatt. Talán..nem szabadna ennyire paranoiásnak lennem. A fejemben már kezdem a menekülő útvonalakat x elni. Most esik le, hogy a nevét sem tudom. Ő se az enyémet.

a kávé legyen meleg, a pite meg forró



2003. február 2.
Daisy

Kicsit megrohantak az érzések, ahogy megérkeztünk a Battersea Pie Shop túlzottan is bájos asztala mellé. Egy időre még a nőcskéről is megfeledkeztem, akit talán kicsit önző okokból rángattam ide. Kellett valaki, aki elkísér. Hülyén éreztem volna magam ezen a helyen egyedül… főleg, hogy édességet sem eszek. Csak arra vártam, hogy Rosie esetleg besétál az ajtón. Szerelmes már nem voltam régen, egyszerűen a melegséget akartam átélni, amit ő hozott az életembe. Erre persze nem sok esélye volt, mert ő is meg én is már más életet éltünk. Azok az érzések nem is jöttek volna újra elő. Szentimentális lettem.
– Na jó, most tisztázzunk valamit. Én nem tettem semmit, ami törvénybe ütközne, de még csak bűntényt sem láttam a háború óta. Kerülöm a bajt, felesleges vallatnia. – Szólalt meg a lány, ahogy közelebb toltam elé az étlapot.
Először azon gondolkodtam, hogy most akkor el kéne röhögnöm magam? Nem voltam az a vihogós fajta, ezért csak megköszörültem a torkoma és megforgattam a szemeimet, azt várva, hogy folytassa… jó szórakozásnak tűnt, hogy mégis mit gondol, miért vagyunk itt. Talán még nem hívta el korábban egyetlen férfi sem enni?
– Vagy..nem azért vagyunk itt? Csak mert... – hirtelen elbizonytalanodott. – Elnézést, de egészen egyértelmű, hogy nem vagyok szimpatikus Önnek. Mégis idehívott sütizni.
Felvontam a szemöldökömet. Biztos voltam benne, hogy már azon gondolkodik, hogy én vagyok-e a darabolós gyilkos, aki fiatal nőket csábít el, mielőtt lecsap. Kedvem lett volna tovább hagyni szenvedni, de végül is inkább megszólaltam, mielőtt túlgondolja és menekülőre fogja a dolgot.
– Kedves Miss… – Kezdtem volna, de ha be is mutatkozott korábban, már régen elfelejtettem azt. – Nem terveztem feldarabolni, kivégezni vagy az Azkabanba zárni. Sem gyilkos, sem auror nem vagyok csak egy egyszerű professzor. Arian Bahri a Griffendél Godrik Akadémiáról. – Tettem hozzá, csakhogy tisztázzuk az ismert tényeket. Aztán kinyitottam előtte az étlapot. Abc rendben sorakoztak az édesebbnél édesebb sütemények és persze az egész legvégén ott voltak a kávék is.
– Nem különösebben szimpatikus, ez is tény. Harsány, hangos, túlpörgött, mint egy kamaszlány… – magyaráztam, aztán megköszörültem a torkomat, mielőtt még felpattan vagy legalábbis felpofoz: – De emlékeztet valakire, akit nagyon szerettem. – Tettem hozzá és kicsit megenyhült arckifejezéssel hátra dőltem a székemben. – Pont akkor nyílt ki ennyire, mikor már tudtuk, hogy nem illünk össze. Azt hiszem. – Megköszörültem a torkomat, mielőtt túlságosan nosztalgikus lenne. Rose nem a kezdetektől volt ilyen. Eleinte zárkózott volt és félénk, de mikor jobban megismertük egymást, az édes energiáját is felém árasztotta. Aztán elváltak az útjaink.
– Vála… – Kezdtem, de mielőtt még befejezhettem volna, megjelent egy pincérnő. Csipkés, giccses kis kötényében, kezében egy jegyzettömbbel mosolygott ránk. – Sajnos a kisasszony még nem választott. – Mondtam és rámosolyogtam a szőkeségre. – Nekem egy citromos limonádé lesz, meg egy eszpresszó.
A pincérnő ezúttal a színésznőcskére pillantott és elmosolyodott.
– A mangós mascarponés a legújabb piténk. Most két szeletet adunk egy áráért. – Magyarázta és még egy képes is megmutatott az étlapon a társaságomnak.

[♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡]

♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡

☾ 2003. 02. 02.. ☽

partner : Arian ♫: m u s i c b o x öltözet: coffee

Ahogy kimondom a hülye kérdést, már közben érzem, hogy valószínű emeletnyi baromságot mondok, de egyszerűen csak jött. Figyelem az arcát, vajon mi lesz a reakció, de végtére is nem is érdekel, hiszen nem ismerem. Ha bolondnak néz, az én életem nem lesz attól rosszabb. Persze, röhögj csak ki, nyugodtan, legalább megnevettettem, ha nem is úgy, ahogy szeretném, hogy az emberek nevessenek a társságomban. Mindjárt egy piros bohócorr is megjelenik rajtam. Hát jelenjen. Lassan felvonja a szemöldökét. Nem erre a válaszra, vagy kérdésre számított. De akkor mégis mire?
-Kedves Miss… - Day. Daisy Day.-
Egészítem ki, és várom, hogy a tudomásomra hozza, mennyire félrelőttem az iménti feltételezésemmel. Hát...legalább óvatos vagyok. A színházon kívül nem szoktam nagyon ismerkedni, barátkozni. Tény, hogy az utóbbi időben kicsit eltávolodtam a külvilágtól. A színházi emberek máshogy ismerkednek. Nem is nagyon kell külön ismerkedni, mert együtt folyunk. Nagyon hamar család leszünk. Allen óta talán kicsit bizalmatlanabb is vagyok az emberekkel szemben. Tudom, hogy butaság.
– Nem terveztem feldarabolni, kivégezni vagy az Azkabanba zárni. Sem gyilkos, sem auror nem vagyok csak egy egyszerű professzor. Arian Bahri a Griffendél Godrik Akadémiáról. –
Mr. Bahrira nézek, majd kissé lesütöm a szemem zavaromban. Hát, jó, sejtettem, hogy mellé lőttem, de így éreztem jónak.
- Hát akkor...örülök Mr. Bahri, hogy ezt tisztáztuk. Tudom, hogy nem számított ilyen kérdésre, csak..ez motoszkált bennem, és ha nem teszem fel a kérdésem, akkor csak gyanakvóan és idegestően mustrálnám.  
Persze, ettől még lehet gyilkos, de inkább az aurorságot feltételezném róla, nem a gyilkosságot. Nem egy Mulciber vagy Travers fajta. Azt hiszem, az olyasfélékben szereztem némi tapasztalatot.
– Nem különösebben szimpatikus, ez is tény. Harsány, hangos, túlpörgött, mint egy kamaszlány… –
Nem gondolom magam túlpörgöttnek, azért, mert látott olyan pillanatomban, mikor ünnepelni szeretnék, abból nem hiszem, hogy pontos következtetést tudna levonni a személyiségemből...már niytnom is a szám, hogy visszavágjak, mikor..
– De emlékeztet valakire, akit nagyon szerettem. Elhallgatok. Nő van a dologban. Ezért ez a cukorszirupos cukrászda. Enyhén nosztalgikus állapotba kerül. Hátradől a székén, és tekintete is mintha máshil járna. Az emlékekben.
– Pont akkor nyílt ki ennyire, mikor már tudtuk, hogy nem illünk össze. Azt hiszem.
Némán figyelem, nem tudom, mit kellene erre válaszolni. Hogy nagyon sajnálom, biztos szép volt az a lány, esetleg megkérdezni, miért nem illettek össze? A lelkem egy része valóban ezeket érzi, de ettől zavarban is vagyok.
 - Hát...sajnálom. Lehet, hogy összeillenek, csak még nem most. - Kis csend, majd csak nem bírom, hogy ne válaszoljak a szerintem téves megállapítására, de ez már csak egy enyhe kis pikírt, megjegyzés, amit félig lehet csak komolyan venni.
- Egyébként meg, ha én túlpörgött vagyok, mint egy kamaszlány, akkor maga meg olyan, mint egy negyvenes, ötvenes morgó professzor.-
Talán még valamiféle kedvesség is hallatszik a hangomon, nem szándékozom megbántani. Ha egy férfinak csak a legkisebb szerelemi baja van, én onnantól képtelen vagyok vele durva lenni. Engem úgy megtaposott az a 3 év totál homály bántalmazó kapcsolat, hogy nem csak a magam szívét féltem, hanem a másét is. A hozzánk érkező pincérnő már a rendelst vennéé fel, de én egésze idáig még azt sem döntötttem el, kérek e egyáltalán bármit is. De már nincs szívem felpattanni, és elmenni. Most már maradok.
– Sajnos a kisasszony még nem választott. Nekem egy citromos limonádé lesz, meg egy eszpresszó.
Mr..Ba...Bahrira pillantok, majd a pincérnőre, aztán a pincérnő biztos látva az arckifejezésem, megszólal.
– A mangós mascarponés a legújabb piténk. Most két szeletet adunk egy áráért.
Két szeletet egy áráért...vajon akkor is, ha egyedül lennék? Páros menü itt, páros menü ott...kicsit belesajdul a szívem, de csak azért is egyszer majd elhozom ide Yoannát. De az is lehet, akkor már hármasban leszünk a kisbabájával. Kedvesen megvonoma  vállam, és bólintok.
- Akkor az italok mellé már süteménye is lesz. Fordulok az új ismerősöm felé, majd vissza a pincérnőhöz, hogy valami kávét is kérjek.
Egy mindenízű ká...egy Cortadot is szeretnék.
Annyiszor kértem majdnem mindenízű kávét, hogy valamelyik Londoni kávézó egyszer megpróbál majd csinálni egy mugli változatot belőle, ami tele van nyomva mindenféle ízaromával, ami persze hatalmas vétek lenne szegény kvéval. És...szegény többi emberrel.

a kávé legyen meleg, a pite meg forró



2003. február 2.
Daisy

A gyomrom még mindig megremegett a helytől. Talán azért, mert annyi kellemes emlék kötött ide. Imádtam, mikor Rosie minden áron arról akart meggyőzni, hogy ha itt eszek, soha többé nem fogom azt mondani, nem szeretem az édességet. Bár nem lett igaza és kirázott a hideg attól a rengeteg cukortól, amit számba erőszakolt… mégis szerettem a lelkesedését. Annyira más volt, mint én. A szőkeség némileg elterelte a figyelmemet róla a hirtelen jött pánikkal, miszerint valami beteges célom lenne az idecsalásával. Nem volt. Csak kellett a társaság.
- Hát akkor...örülök Mr. Bahri, hogy ezt tisztáztuk. Tudom, hogy nem számított ilyen kérdésre, csak..ez motoszkált bennem, és ha nem teszem fel a kérdésem, akkor csak gyanakvóan és idegestően mustrálnám. 
Csak bólintottam.
- Biztosíthatom, Daisy, nem fogom elrabolni. - Villantottam meg egy hozzám cseppet sem illő vigyort. Ez persze csak a helyzetkomikumnak szólt, meg a zavarodottságnak. Tudtam én, hogy majd színt kell vallanom. Nem akartam Rose-t emlegetni, mégis most ki kellett mondanom, miért vagyunk itt. Miért hoztam magammal. Persze nem vártam el, hogy egy villával etessen a sütiből… lényegében vadidegen vagyok neki és ő is nekem. Tényleg csak szükségem volt valaki jelenlétére, mert általában minden alkalommal egyedül csináltam mindent.
- Hát...sajnálom. Lehet, hogy összeillenek, csak még nem most.
Megráztam a fejemet.
- Aligha. Rose csak tizennyolc éves. Többet érdemel. És ez így van rendjén. - Láthatta rajtam, hogy ezek nem csak szavak. Tényleg úgy gondoltam, ahogy mondtam. Mármint, nem akartam küzdeni azért a kapcsolatért. Elmúlt, ő más életet kezdett, külföldön tanult, én pedig itt maradtam, pontosan ugyanúgy, mint előtte. Egyszerűen csak az hiányzott, hogy valakivel legyek néha. A családomat kerültem, barátaim nem igen akadtak.
- Egyébként meg, ha én túlpörgött vagyok, mint egy kamaszlány, akkor maga meg olyan, mint egy negyvenes, ötvenes morgó professzor - mondta. A csipkelődése meglepően kedvesre sikerült, így nem bírtam ki, hát felnevettem. A pillanatot csupán a pincérnő érkezése szakította meg, aki máris páros süteményt akart adni nekünk. Daisy persze el is fogadta, így bizonyára kénytelen voltam legyűrni a túlcukrozott pitét.
- Egy mindenízű ká...egy Cortadot is szeretnék.
A pincérnő felvonta a szemöldökét, majd maga elé mormogta, hogy “cortado,” amint lejegyezte a szót a jegyzettömbre a kezében. Bólintott egyet, majd mosolyogva távozott, az én pillantásom pedig visszavándorolt a szőkeségre.
- Most, hogy együtt sütizünk, tegeződhetnénk is. - Jegyeztem meg és hozzá tettem: - Nyugodtan szólíts Ariannak.
Hirtelen nem tudtam, miről beszélgethetnénk, így újra végig pörgettem az itallapot. Szinte bántam, hogy egy korty alkohol, annyi sem volt a válaszétkon. Imádtam volna most ledönteni egy lángnyelvet. Nem tudtam bánni a nőkkel, mármint mi az, ami már túl kedves és elmenekül, mert azt hiszi, meg akarom erőszakolni. És mi az, ami már túl morcos és azt hiszi, meg akarom erőszakolni. Szép volt, elnézegettem volna, de végül jobbnak láttam a betűket bámulni.
- Gondolom, naponta kapsz meghívást egy sütire… azt hallottam, hogy a színésznőknek sok a férfirajongója. - Jegyeztem meg kicsit hátulról közelítve az érdekesnek tűnő témát. Alig, hogy megszólaltam megérkezett a pincérnő az italokkal. Lepakolta elém a limonádét és az eszpresszót, a lány elé pedig a cortadot, akármi is legyen az.
- Hamarosan érkeznek a piték is. - Mondta nagy mosolyogva, majd tovább sétált. Be akartam csapni az étlapot, de ügyetlen módon felborítottam vele az eszpresszót, ami egyenesen Daisy melleire fröccsent.
- A faszom… - Mordultam fel, majd átnyúlva az asztalon a foltra nyomtam egy szalvétát, fel sem fogva, hogy lényegében összefogdosom, majd felállítottam a felborult csészét.

[♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡]

♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡

☾ 2003. 02. 02.. ☽

partner : Arian ♫: m u s i c b o x öltözet: coffee

Nem is tudom, mit tennék, ha egyszer valóban elrabolnának. Nem hiszem, hogy megijednék. Elsőre inkbb dühöt éreznék, és megpróbálnék támadni. Akárhogyan is, de támadni. Ahrian persze valóban nem egy emberrablónak tűnik, így igyekszem ennyiben is hagyni a témát, és mihamarabb elfeledkezni erről a kis tévedésemről.
- Biztosíthatom, Daisy, nem fogom elrabolni.
Ó, hát ez csodálatos, akkor ejthetjük is ezt a témát, mielőtt a fejem teljesen vörössé válik, és talán még füstölni is kezd. Veszek egy nagyobb levegőt, hogy a feszültség távozhasson belőlem, és a testem is ellazul tőle.
- Értem, ennek igazán örülök. Nem auror, nem sorozatgyilkos, szuper. A fejemben itt visszhangzik a kérdésem, amitől újra érzem hogy a vér felszökik a fejembe, amitől csak újból az itallapba merülök, és várom, hogy a répafejem visszafehéredjen a szokésos sápadt színére. Mintha még vigyorogna is. Hát persze, fordítva én is vigyorognék. Az ex téma is jobb ennél,illetőleg minden téma töéletes, ami eltereli a furcsa felvetésem. Vannak kapcsolatok, amik rossz időben jönnek. Rossz az időzítés, pedig maga az elgondolás jó. Nem mindegy, két ember mikor találkozik, mikor kerülnek szorosabb kapcsolatba. Ha az élethelyzetük éppen teljesen más irányba halad, nagyon nehéz egyben tartani. Az idő igenis fontos tényező. Hiába a tökéletes kémia, ha túl korán, vagy esetleg túl későn találkoznak. Persze Allennél nem az időzítés volt a baj. A nézetei..szóval...ő maga volt a hatalmas baj. De mindezek ellenére bődületes karizmája volt. Észre sem vettem, és egyre jobban belebonyolódtam az érzelmi labirontusába.
- Aligha. Rose csak tizennyolc éves. Többet érdemel. És ez így van rendjén.
18? A fejemben rögtön összeáll a kép. Egy tipikus tanár-diák románc. Ó, mennyit láttam már! Mindig is érdekelt ez a dolog, de sosem bonyolódtam ilyesmibe. A fiatal kis hamvas tinilányok és a morogva, magányos professzorok. Ó, mennyi ilyen ponyvaregény van! Persze, nem mkintha én ezeket olvastam volna...Ezek a kapcsolatok általában nem egyelőek. Az egyik mindig sokkal tapasztaltabb. Az ő szemében a másik egy még naív, kedves kis lány, akitől talán vár valamiféle megváltást, újjászületést...tán fiatalságot? De a lány felnő, tele álmokkal és felfedezni valóval. Az ilyen kapcsolatoknak tlnyleg nem sokszor van jövője, de nem mondom azt, hogy nem szép. Szerintem igens megvan a maga szépsége. Szépsége és fájdalma. Ezért van belőle annyi könyv. Szomorkásan, de azért elmosolyodom.
- Ó, így értem. Ez ilyen nap meg a hold dolog.
Pont ezért is szép és szomorú, de igaz is egyben. Talán még irigylem is az ilyen kapcsolatokat, mivel nekem nem volt részem ilyenben. Allen volt ez egyetlen pasim. Ha összeházasodtunk volna, özvegy lennék. Talán köszönetet kellett volna mondanom azért, hogy annyiszor kínzott. Akkor jöttem rá, hogy ki akarok szabadulni a kapcsolatból, és sosem akarok hozzá menni. Szóval köszi, te féreg, remélem a pokolban vagy. Tisztéban vagyok vele, hogy néha érthetetlenül zagyválok, kiegészítem a mondandóm.
- Szeretik egymst, de mégsem tudnak együtt létezni. Nincs olyan, hogy jó idő. Amikor együttt vannak fent. Csak erre akartam kilyukadni. De nem akarok nagyon lelkizni, és bár mindemellett sajnálom, de nem vagyok pszichomedimágus, sok mindent nem tudnék hozzáfűzni, ami segítene neki. Hát az idő. Az szokott segíteni. És persze igenis, ha én túlpörgött, ő morgó. Szóval szerintem maradjunk is ennyiben. Nem vagyok túlpörgött. Vidám, az igen, vagyis az voltam. Sőt...igenis, okom van rá, hogy ma jó kedvem legyen, hiszen aptam egy jó szerepet, és Londonban fogok lakni. Nincs is joga letörni a kedvem, sőt, még talán a sütit is megérdemlem. Az elmúlt hetekben nagyon keményen dolgoztam.
- Most, hogy együtt sütizünk, tegeződhetnénk is. Nyugodtan szólíts Ariannak.
Nocsak, hirtelen már tegeződünk. Jól van, tartom magam az iménti elhatározásomhoz, hogy nem hagyom elrontani a jó kedvem. Legalább olyasvalakivel vagyok, aki nem színházi, nem ismer. Nem mmidnig ugyanaz. London. Remélem, nem okoz majd csalódást, én én sem Londonnak.
- Rendben...Arian. Talán innentől már kevésbé lesz morgós. De ez a foglalkozási ártalom végülis illik hozzá. Bár kicsit olyan, mintha megcsípte volna egy búdongó. Lehet, kerülnie kellene a mézet. Igyekszem nem feltűnően figyelni, de mivel nem ismerem, muszáj tovább néznem. Egy új embernél mindig megnézem az öltözékét, ahogy beszél, és ahogyan hallgat. A hallgatásból állítólag sokat megtud az ember, sokszor többet, mint az üres fecsegésből. A színházban sokan tartanak rátartinak, és néha kimértnek, pedig szerintem jófej vagyok, és nevetni is sokat szoktam. Talán, mert sokszor cseszegetek mindenkit. De ez csak azért van, mert szeretem, ha minden jól megy. Nem hiszem, hogy ez hiba vagy baj lenne. Semelyik ember sem megfejthetetlen, csupán van, akit sokkal nehezebb. Én sokszor elég rosszul fejtem meg, talán ez az én gyenge pontom. Annyira igyekszem nem feltűnően figyelgetni, hogy észre sem veszem a beálló, talán zavart csendet, amit aztán Arian szakít félbe, amiért talán hálás is vagyok.
- Gondolom, naponta kapsz meghívást egy sütire… azt hallottam, hogy a színésznőknek sok a férfirajongója. - Roppantul örülök, hogy még nincs a kávé a számban, met ebben a pillanatban köpném telibe szerencsétlent, és itt most nem is tudném a pálcámmal megtisztítani. Az arckifejezésem talán azt sugallhatja, hogy mindjárt hangosan felröhögök, de igyekszem felülviselkedni, és csak egy kisebb kuncogás tör fel belőlem.
-Haha, hát igen, ilyenek a sztereotípiák, de azért ez nem ilyen jellemző. Vagyis, mikor még el is hívnak, nem szoktam nézőkkel, rajongókkal szorosabb kapcsolatot kialakítani. Hiszen nem azért vagyok színésznő, hogy bepasizzak.  Talán pont a munka miatt nincs már egy ideje senkim. Nem minden fényes és cukorázas a színházban, vagy ebben a szakmában, bármit is gondolnak a civilek. Tudom, pontosan tudom, hogy akik nem járnak színházba, lenézik az előadói művészetet, de nem muszáj kedvelni, mint ahogy színházba sem muszáj járni. Valahogy ez az egész színház is ilyen se veled, se nélkled kapcsolat. Nekem ez az életem.
-Sőt...néha..szóval néha kicsit talán magányos is. De nem panaszkodom, persze. Azt szokták mondani, hogy ha valaki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha... Itt elhallgatok, valahogy nem akarom befejezni a mondatot, remélem, így is érti, hogy ne csodálkozzon, ha basszák. Bármennyire is szeretnék családot, és gyereket, olyan erős a színház iránti szerelmem, hogy inkább vergődök még, ameddig csak kell. Közben a pincérnú is visszatér a rendelésünkkel és egy ismételt különös tekintet után elém teszi a cirtadot. Biztos a mindenízű miatt néz így rám...
- Hamarosan érkeznek a piték is.
Remek. Mosolyogva tovább áll, én pedig rögtön az ajkamhoz emelném a csészét, amikor is a csésze megindul felém, és teljesen be is terít. Igaz, a számra is jutott, amit lenyalhatok.
- A faszom…
A kávé csak folyik, de nem a szémba, hanem le az asztalról, bele az ölembe, és a felsőmre egy hataémas pacát formázva. A faszom kijelentésre és az egész kávés szituációra csak elnevetem magam, mert hihetetlen, hogy valaki ennyire béna legyen. Nem haragszom rá, de a helyzet annyira abszurd, hogy önkntelenül is egyszerűen csak nevetek. Egy kéz is hamarosan érkezik a folthoz, illetve a foltra és ezzel együtt a melleimre is, amitől egy pillanatra eléggé zavarba jövök, és a nevetést is abbahagyom. Most konkrétan a melleimet tapizza. Tágra nyílt szemmel pislogok, majd a kisebb sokkon túljutva, zavartan vigyorgok.
- Ó, izé, köszi, azt hiszem elég lesz...semmi baj, a fekete alatt van még egy réteg póló.
Nagy elánnal el is kezdem lehúzni magamról, hogy megnézzem, mekkora a kávé átázási arány. Nos, a fehér fölsömön is ott éktelenkedik a folt, de korán sem olyan nagy a baj, bár eléggé a mellemre vonja a figyelmet, szóval sokat nem segített rajtam. 
- Ha nem nagy baj, ezt azért nem veszem le.. Egészen biztos vagyok benne, hogy répavörös az arcom. Eszembe jut, hgy a kabátomat felhúzhatom, és kevésbé látszik a mellemen a folt, így gyorsan magamra kapom.
-Mondd csak, gyakran öntöd le a nőket kávéval, vagy mással?
Nem mondom, fura stratégia...és végül a kabátot is magamra kaptam, szóval nem jött be. De az is lehet, hogy szimplán béna.

a kávé legyen meleg, a pite meg forró



2003. február 2.
Daisy

Soha senkinek nem beszéltem Rose-ról. Ennek a vadidegen nőnek, aki még idegesítő is volt eleinte, olyan könnyen nyíltam meg, mint egy jól betört könyv. Akár lapozgatni a tudott volna a lelkem lapjain. Persze ő talán úgy élte meg, mintha ez valami romantikus színdarab elbeszélése lenne. Valójában nem. Egy fájdalmas emlék volt, amit szívem szerint kitöröltem volna az elmémből.
- Ó, így értem. Ez ilyen nap meg a hold dolog. - Magyarázta. Erre csak megforgattam a szemeimet. Egyáltalán nem olyan volt. - Szeretik egymst, de mégsem tudnak együtt létezni. - Gyönyörű gondolat volt, de mégsem írta le, mindazt, ami volt.
- Ez túl szép, Daisy, ahhoz hogy igaz legyen meg főleg… - Ráztam meg a fejemet. A tény az volt ugyanis, hogy az érzések rég elmúltak. Az emlék más volt, azt lehetett szeretni, de nem. Nem éreztem szerelmet már. Ez pedig ijesztőbb volt mindennél. Sosem voltam romantikus lélek, vagy olyan, aki őszintén tud valakit szeretni.
- Inkább csak fájdalmas emlék, fájdalmas kép… hogy milyen rövid ideig tudtam szeretni valakit. - Ráztam meg a fejem. A harmincasok nagyrészt már átestek az első szerelmen, nekem viszont Rose volt az… senki más iránt nem éreztem korábban úgy. Talán ezért is éltem meg ilyen szenvedősen. Nem hittem, hogy bárki is majd ezeknek az érzéseknek a helyébe léphet. Örök magányra ítéltettem.
A tegeződéssel kicsit a beszélgetés is lazult. Nem kellett, hogy én és Rose legyek a téma. Magányos voltam, valójában végtelenül unalmas is, így érdekesebb volt másról hallani.
- Haha, hát igen, ilyenek a sztereotípiák, de azért ez nem ilyen jellemző. Vagyis, mikor még el is hívnak, nem szoktam nézőkkel, rajongókkal szorosabb kapcsolatot kialakítani. Hiszen nem azért vagyok színésznő, hogy bepasizzak. - figyeltem, ahogy beszél, ahogy formázza a szavakat. Valójában csak itt tűnt fel, mennyire magányos. Egy egészen kicsit olyan volt, mintha a saját tükörképemet látnám a szemeiben. - Sőt...néha..szóval néha kicsit talán magányos is. De nem panaszkodom, persze. Azt szokták mondani, hogy ha valaki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha…
Valamit éppen mondani akartam, de a pincérnő érkezése megzavart. Sőt, annyira elügyetlenkedtem az egészet, hogy hamarosan mindenünk kávés lett. Csak egyszer az életben akartam figyelmes lenni és akkor is mit művelek? Egy színésznő mellét törölgetem szalvétával. A kezemet nem húztam vissza, csak ugyanúgy pislogtam, mint ő.
- Ó, izé, köszi, azt hiszem elég lesz...semmi baj, a fekete alatt van még egy réteg póló. - Visszavonulót fújtam, a kezemet inkább az ölembe rejtettem. Nem is számított már. Az egész asztal csupa kávé volt, még az én nadrágomra is cseppent egy kevés. Közben előkerült a fehér póló is, ugyanolyan éktelen, kissé átlátszóan nedves folttal.
- Egy picit látszik a… - mutattam, de inkább elharaptam a mondandóm végét.
-  Ha nem nagy baj, ezt azért nem veszem le.. - Az arca azonnal kipirult. A kabátot ugyan magára kapta, de még így is zavarban voltam, miért fél percig nem tudtam levenni a szememet a domborulatokról. - Mondd csak, gyakran öntöd le a nőket kávéval, vagy mással?
Megköszörültem a torkomat. Bár zavarban voltam, én legalább nem pironkodtam, mint egy szűzkislány. Az nem volt a stílusom. Szimplán csak régen flörtöltem bárkivel is… ő pedig azt csinálta… vagy nem?
- Igen. Mielőtt ágyba viszem őket, mindig leöntöm kávéval a mellüket. - kacsintottam rá, de mielőtt még bármi mondhattam volna, megjelent a pincérnő egy ronggyal, meg felmosóval.
- Ne aggódjanak, ez bárkivel előfordulhat… - magyarázta, én azonban a tekintetemet Daisyn felejetettem. A reakciót vártam a korábban mondottakra. Aztán persze a pincérnő távozott, én pedig egész egyszerűen elvigyorodtam. Ritkán vigyorogtam.
- A folttisztító bűbájok nem mennek valami jól… de tudok kölcsönadni egy inget.

[♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡]

♡ a kávé legyen meleg, a leves meg forró♡

☾ 2003. 02. 02.. ☽

partner : Arian ♫: m u s i c b o x öltözet: coffee

Bár én úgy értelmeztem és írtam le, mint a nap és hold, a reakciójából leszűrtem, hogy ő egyáltalán nem így gondolja. De az az igazság, hogy nem akarok fájdalmas kapcsolatokba belegondolni.Csak örülök, hogy ne az enyém, hogy most én nem szenvedtem. Úgy. Nem úgy szenvedtem.
- Ez túl szép, Daisy, ahhoz hogy igaz legyen meg főleg… Érzem, ahogy a szemeim nagyra tágulnak, pedig nem csodálkozik, inkább mintha félnék valamitől. Valahol mélyen még mindig veszettül romantikus vagyok, és nehezen hallgatok fájdalmas, és szomorú szerelmi történeteket. Veszettül idegesít, hogy kevés tökéletes szerelem van, és hogy igazából sokkal fájdalmasabb, mint élvezetes. Talán nem is érdemes túlságosan kötődni, és szerelmesnek lenni. Senkibe. Mi van ha igazából hasznos, ha picit megkeményíted a szíved?
- Inkább csak fájdalmas emlék, fájdalmas kép… hogy milyen rövid ideig tudtam szeretni valakit. Hát tessék. Erről beszélek.
- Én...nagyon sajnálom. Mondanék még valami biztatót, hogy napról napra jobb lesz, hogy ő is változik, és évek múlva már jobban érzi majd magát, ha visszaemlékszuk, és hogy megannyi más élménye és tapasztalata lesz majd, de nem mondom, a szém tétován csukva tartom, mert attól tartok, ha ezeket a szavakat hangosan megformálom, akkor lerí majd rólam, hogy igazából csak magamat győzködöm. Azt nem tudom, hogy neki csak a szíve esett áldozatul a kínzásnak, vagy a teste is. Az én testem mai napig emlékszik a pálca okozta fájdalmakra. Szerintem sose fog elmúlni. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Vagy jobb. Az arcom kicsit felderül a téma váltásra, és nem azért, mert a mostani életem annyira rózsaszínű lenne és tökéletes, egyszerűen csak...nyugodtabb.
....ha basszák. Mármint amondatom vége ez, amit elharapok, és lenyelek. Nem szoktam vulgáris lenni, de néha, ha nagyon dühös vagyok, vagy kétségbeesett, vagy simán elragadnak az érzelmek, akkor kicsúszik. És oh, ajaj, már érzem is a kvé firróságát, ami eláztatja a ruhám, de még a bőröm is megégeti egy kicsit. Halkan szisszenek csak fel, inkább a meglepődöttségtől, nem a fájdalomtól. Nem hiszem, hogy máris leolvadna a bőröm tőle, maximum csak bepirosodik. Leveszem a fekete felsőt, bár mivel a bőröm is érezte a meleget, sejtem, hogy a folt ott is vigyorog majd rám. Nem szokott problémám lenni ilyen kis balesetekből, elég jó vagyok a háztartási varázsigékben, de itt biztos nem kapom elő a pálcám.
- Egy picit látszik a… a...mellem? A mellbimbóm? Zavarba ejtő pillanat, de azt hszem, egyben komikus is. Zavart nevetés közben magamra kapom a kabátom, de mivel nem gombolom be, teljesen nem fedi el a foltot és a...a melleim. Persze tudom én, hogy véletlenül volt, nem tűnik creepy zaklatónak, de ez van, ha zavarban vagyok, bénám viccelek.
- Igen. Mielőtt ágyba viszem őket, mindig leöntöm kávéval a mellüket.
Na igen, valami hasonló félkomoly kis válaszra számítottam. Elmosolyodom, egy pillanatra el is feledkezem a kávéfoltról.
- Valóban? És hányszor szokott bejönni ez a taktika?
A pincérnő ismét felbukkan, igyekszik feltörölni az asztalról és a földről a kávét, ami azóta is csöpög lefele, amitől egy kisebb kávétócsa lett a lábaim előtt.
- Ne aggódjanak, ez bárkivel előfordulhat…
Bárkivel, de velem valamiért többször. Ha nem más önt le, akkor én magamat. Nézem, ahogy a pincérnő gyorsan törli fel a kávét, majd elsiet. Ennyit a cortadóról. Pedig egybként szerintem a mugli kávék között ez a legjobb. Szinte sose kérek mást. Felpillantok, és azt látom, hogy Arian vigyorog. Most meg persze vigyorog. Egy pillanatra eszembe jut, hogy én is leöntöm, hogy lássa, ennyire azért nem vicces, de ő szólal meg előbb.
- A folttisztító bűbájok nem mennek valami jól… de tudok kölcsönadni egy inget.
Hehh...hát persze. Azt mindjárt gondoltam. Mégis, arra a gondolatra, hogy az inge a bőrömhöz ér, és viselem, jólesően megborzongok. De neeem. Az lehetetlen hogy egy szikrányit is vonzódjam hozzá. És egyébként is, nem okoz gondot a folt kiszedése.
- Ó, ez igazán gavallér felajánlás, de én magam nagyon is jó vagyok a folteltávolítá
Ismét beugrott a kép, hogy az inge hozzám ér, sőt az ujjait végigsimítja a vállamon..és újra kisebb villámszerű érzés kap el. A kabát alatt most olyan meleg lett hirtelen, mintha fűtenének. Leveszem , majd rájövök, hogy nem jó, és visszarántom magamra. Csak nem feljebb tekerték a fűtést?
- Inkább sétáljunk. Neked nincs meleged? Nekem most...sétálnom kell.
Nem tudom, jön e velem, mindenesetre nagyon kimelegedtem, ha lenne most kint hó, arccal esnék bele a hidegbe, hátha az lehűt...Felállok, és elindulok kifelé, közben a szerencsétlen pincérnő a felmosóval szerencsétlenkedik és a nagy hévvel feldöntöm. nem állok meg, ki kell jutnom a levegőre.  

a kávé legyen meleg, a pite meg forró



2003. február 2.
Daisy

Kár volt a beszélgetésbe keverni Rose-t. Az egész olyan irreálisan távolinak tűnt vele, mintha meg sem történt volna, csak egy álomkép lenne, ami azóta sem hagy nyugodni. Egyszerre volt kellemes arra gondolni, majd pedig fájdalmas és éppen emiatt nem akartam megfertőzni a pillanatot. Semmiféle kapcsolat nem kötött ehhez a nőhöz, mégis volt bennem egy érzés, ami arra ösztökélt, hogy érezzem vele jól magam… vagy ő velem. Jó kérdés, melyik volt erősebb.
– Valóban? És hányszor szokott bejönni ez a taktika? – kérdezte aztán. Szerencsés volt, hogy kiborult a kávé és még a gondolataimat is elterelte a régen itt töltött időkről. Jobb is volt így, kicsit történt valami, kicsit megérinthettem a szalvétával.
– Ha bejött volna, nem veled kávéznék, hanem a barátnőmmel. – A feleltemben semmi sértő nem volt, de ha lenne bárkim, nem egy idegen nőt próbáltam volna meg randira csábítani. Jó, túlzás, hogy ez randi… mert eredetileg tényleg csak a szórakozás kedvéért hívtam őt.
Persze a pincérnő némi magyarázkodással feltakarított körülöttünk. Megfogta a mostanra kiürült bögrét és az eláztatott tányérokat, majd szépen magunkra hagyott megint. Ezen a ponton már képtelen voltam visszafogni a vigyort. Talán azért, mert Daisy arca egészen vicces kifejezést öltött.
– Ó, ez igazán gavallér felajánlás, de én magam nagyon is jó vagyok a folteltávolítá – kezdte, de mintha megakadt volna, ahogy eljutott a tudatáig, hogy tiszta inget ajánlok. Igen, igen, lényegében áthívtam magamhoz, mint valami vén perverz, aki így akar fiatal lányokat az ágyába csalni. De nem. Már megmondtam neki is, hogy nem akarom bántani vagy leteperni.
Míg ezek a gondolatok végig futottak az agyamon, láttam, hogy elpirul. Mármint szószerint olyan vörös volt az arca, mintha a legnagyobb forróságban ülnénk, pedig még bőven tél volt. Nem az a kemény tél már, ami decemberben vagy januárban, de éppen elég hűvös ahhoz, hogy még érezze az ember, várni kell a tavaszra. Egészen bájos volt azzal a pirultsággal, így megköszörülve a torkomat kicsit félre pillantottam. Nem akartam érzelmek jelét mutatni, arról már tudtam: veszélyes.
A pincérnő közben visszatért, hogy ismételten felmosson. Nem sok nyugta volt a művelet végrehajtásához.
– Inkább sétáljunk. Neked nincs meleged? Nekem most...sétálnom kell. – Pattant fel Daisy, majd megindult kifelé. Épp csak annyi időm volt, hogy magamra kapjam a kabátomat, amit korábban a széktámlára hajítottam. Aztán nagy léptekkel megindultam utána, kicsit meg is előzve, hogy ki tárjam előtte az ajtót.
– Gondolom Indiában már megszoktam a forróságot, azért nem érzem… – válaszoltam egy kicsit nevetve, majd kiléptem utána az utcára. Nem volt sokkal hűvösebb, mint korábban, de azért éreztette magát a február. Itt Angliában rendkívül hideg tudott lenni ilyenkor s ha éppen nem a hó esett, akkor erőteljes, hideg erő ömlött az ember nyakába.
Megfogtam a karját végül és mielőtt még elsiethetett volna a pitéző közeléből magam felé fordítottam. Nem akartam kigúnyolni, főleg, hogy egyértelműen miattam rontott ki onnan bentről is.
– Rosszat mondtam?– kérdeztem a szemébe nézve. – Nem akartam a melledet fogdosni, tényleg nem vagyok szatír. Azt hiszem, csak nem vagyok túl jó ezekben a kényes helyzetekben. – Sóhajtottam fel és elengedtem a karját. Az ujjaim még végig simítottak a kabátja anyagát. – Meg kedvességben sem igazán.