Swarovski szaküzlet

Emily Myra Dean pennájából



A világ egyik legismertebb kristályékszereket gyártó cég üzlete. A kirakatban szebbnél-szebb nyakláncok, gyűrűk, karkötők vannak kiállítva, horribilis árakon természetesen. Amikor új kollekció érkezik, a bejárat melletti üvegpolcokra helyezik a divatos, gyönyörűen csillogó ékszereket, táskákat, órákat, csatokat. A bolt mindig óriási fényben úszik, de sebaj - a Swarovski kövekkel díszített napszemüvegek erre is megoldást jelentenek.

Szavakkal harcolni

to miss Greenberry
♫ Kindness never looked good on me ♫

Minden pofon egy lecke, és mind ugyanarról szól. Ne bízz senkiben. Abban se, aki maga se tudja, hogy átver majd. Abban se, aki őszintén jót akar. A vége mindig ugyanaz. Nem mondanám magam keményfejűnek, de az élet újra meg újra ismételteti velem ezt a tananyagot, én pedig újra és újra megtanulom. Nincs ebben semmi. Kicsit fáj, de ez van, menni kell tovább. Küzdeni kell tovább. Mondjuk, most már olyannyira nics veszteni valóm, hogy az eszközök válogatásában legalább nem kell óvatoskodnom.
- Kérem, ne vegyék magukra… Csak semmi személyes - mondom hideg, csendes hangon, aztán elsül a pisztoly. Csak egy egyszerű, varázstalan pisztoly, mert az aurorok a pálcát könnyebben lekövetik, mint egy orosz, csempészett, jelöletlen golyót. Nem mintha Volkova eltitkolná majd előlük, ki áll ennek a hátterében, de mindegy már az is. Hadd tudják csak.
Egy túsz - valami öreg faszi - összeesik, a többi sikongat, egy csaj elhányja magát. Érdekes, pedig azt gondolnám, ő több vért lát, mint mellette a fiatal kissrác, de az csak sápadozik a padlón növekvő vértócsa láttán. Tudatosan nem a gyereket választottam elsőnek, mert így a minisztériumiak talán érzik, hogy érdemes még tárgyalni, vannak még értékes, megmenthető túszok, s így jobban hajlanak majd Volkova kiadására is.
- Mind reménykedjünk benne, hogy ebből majd ért, akinek kell, és kiadják nekem azt az egy személyt, akire szükségem van. Méghozzá hamar.
Az ékszerboltra némaság telepszik, valaki nyüsszög a sarokban, én meg lejjebb engedem a pisztolyt és unottan a falnak dőlök. Van szarabb hely is meghalni. Itt minden csupa csillogás és fényűzés, szép márványpadló, az ember halálában is jól néz ki ahogy kiterül rajta.
A tükörképemre pillantok, a kirakat üvegében. Az utcára most nem lehet kilátni, mert a páncélozott biztonsági redőnyt leeresztettem, de itt bent attól még működik a világítás minden vitrinben. Kristályok, meg nemesfémek szórják szét a spotok sugarait. Fekete öltözékemben úgy állok ebben a fényárban, mint valami árnyék. Engem elkerül a fény. Meg a tagot is, aki a vértócsa közepén fekszik. Ő megbukott az élet leckéi közt, de így jár, aki nem figyel, és nem készül.
- Fél óra alatt sok minden történhet… - dünnyögöm, lezseren körbepörgetve mutatóujjam körül a fegyvert. A hátsó zsebemben persze pálca is van, de mivel ezek varázstalanok, nem veszem elő, míg nincs értelme.
Senki se mozdul a szavaimra. A rendőrség nyilván látta a biztonsági kamerán az első áldozatot. A Minisztérium pedig nyilván már értesült a levelemből arról, mit akarok. Persze lehet, más is megtudja a dolgot - de ha Cartwright is idetolja a képét, az csak a ráadás lesz. Van neki is egy golyóm az ő nevére felcímezve is.
A helyiségen ülő csendet hangos kopogás töri meg. A túszokra tartom a pisztolyt, de egyelőre nem nyitom ki a páncélajtót, hanem csak emelkedett hangon válaszolok:
- Na ugye, megmondtam. Remélem, Volkova vagy! Csakis az emberemmel tárgyalok…

[one can kill with words, not just with acts]

one can kill with words, not just with acts

to; A. A. Zharkov

silver lining

Nagy őrültséget csináltam... Már megint az az idióta megmentő komplexus állhatott a héttérben, amiről Pippens professzor beszélt. Azt gondoltam, hogy két emberen, illetve vérfarkason segíthetek egyszerre. Annán... és Alexejen. Hogy miért akartam olyasvalakin segíteni, aki nagy valószínűséggel egy nárcisztikus pszichopata, azt ugyan ne kérdezzétek. Nem tudok rá racionális választ. Egyszerűen bekapcsolt bennem valami gomb, ami azt mondta, gyerünk, tedd meg! Végül is minden szükséges eszközöm megvolt a dologhoz, igaz, ez a véletlenek folytán alakult így, de akkor is. De ne szaladjunk ennyire előre. Az AVS-ben dolgoztam aznap reggel, amikor váratlanul egy hivatalos rivalló érkezett az irodának kinevezett szerény kis szobába, amit nem is volt időm kinyitni, azonnal cafatokra szaggatta magát, és fülsértő hangon nyivákolni kezdett.

Miss Greenberry? Alan Whitaker vagyok, a Nemzetközi Vérfarkasbefogó Kríziscsoport parancsnoka. Esetleg tudna segíteni abban, hogy Anna Volkovát hol találjuk? Szörnyű vészhelyzet alakult ki egy varázstalan boltban, amit egy ámokfutó orosz származású vérfarkas okozott. Muglik vannak veszélyben, és nos... azonnal szükségünk lenne a segítségére. Kérem, ha tudja, hol találja Volkovát, rögtön irányítsa őt hozzám. A minisztérium negyedik emeletén megtalál. Késlekedésnek nincs helye, itt életek forognak kockán!

Azonnal leesett, hogy ki lehet a szóban forgó ámokfutó. Azt viszont igazság szerint nem tudtam, hol van Anna, egy ideje már nem dolgozott velünk, úgy sejtem, más fontos projektekre kellett az energiáit összpontosítani. Jól is volt ez így, bár hiányzott a csapatunkból az esze és az ereje, amit sugárzott mindig. Szerencsére Zane azonban velem maradt, ami igen nagy megkönnyebbülést okozott. Például most is, amikor utolértem a bájitalszertárnak kinevezett kamrában.
- Zane... figyi...
- Hallottam... mi a terved? - kérdezte szemöldökfelvonva, mire szégyenlősen vállat rántva szólaltam meg.
- Arra gondoltam, elmegyek helyette. Elvégre pont maradt egy pár adag százfűlé-főzetünk, és a hajából is van mintánk...  - osztottam meg a tervem kerek-perec, mire Zane elképedve bámult rám.
- Hát jó... de csak akkor, ha én is jövök. Ja és ezért még számolunk. Nem vagy normális - csóválta a fejét hitetlenkedve, de akkor már hatalmas megkönnyebbüléssel sóhajtottam. Tudtam, hogyha ő velem van, nem érhet gond. Annát meg remélhetőleg most ki tudjuk hagyni az egészből, és ha szerencsénk van, ártatlan varázstalanokat is megmenthetünk. Gyorsan megittam hát a főzetet, ami elég kellemetlen élmény volt, bár az íze nem volt rossz, csak kissé fémes, mintha vért ittam volna. Ám Fenrir harapása végett én sosem undorodtam úgy a vértől, mint az átlag emberek, így ez kibírható volt. Ahogy átváltoztam a mosdóban, és vissza rángattam magamra a ruháimat, csodálkoztam, hogy jók rám. Valahogy Annát mindig magasabbnak és szélesebbnek képzeltem, mert olyan erős. De ezek szerint az erő és az izomzat nem feltétlen voltak összefüggésben. Akárhogy is, jó érzés volt a tükörben azokat az élesen metsző kék szemeket megpillantani. Egy dolog azonban hiányzott, de már erre is volt tervem.
- Huhh... azta... jól nézel ki - szaladt ki Zane száján, mire felnevettem.
- Kösz. Bár a hangszínt még gyakorolnom kell, de azt hiszem, nem esik annyira távol egymástól az övé és az enyém. Na de sietnünk kéne, csak egy apróság még kéne előtte... a bőrdzsekidet elkérhetem? - pislogtam rá kérlelőn, mire most Zane-en volt a sor, hogy felvihogjon.
- Naná. Tény, hogy nem is lennél Anna enélkül - dobta oda nekem a sötétbarna ruhadarabot, amibe belebújva akaratlanul is megcsapott Zane ikonikus illata. Na de erre most nem volt idő, be kellett rohannunk a Minisztériumba. A kandalló segítségével szerencsére ez gyorsan ment, és Alant is hamar megtaláltuk a negyedik emeleten. Reméltem, hogy majd a Vérfarkassegítő Iroda keretein belül működünk együtt, de sajnos már a Vérfarkasbefogó Egységnél járt az ügy. Ez mondjuk várható volt a levele alapján, de a remény hal meg utoljára, ahogy mondani szokás. Alan gyorsan elirányított minket a Covent Gardenben található Swarovski szaküzlethez, amelynek páncéltermébe hopponáltunk Zane-nel, és egy minisztériumi aurorral karöltve. Bár próbáltam őket erről lebeszélni, a minisztériumban ragaszkodtak hozzá. A férfin legalább elővigyázatosságból láthatatlanná tévő köpeny volt, így első blikkre nem fogja kiszúrni őt Zharkov. Már a levélből is majdnem biztosra vettem, hogy ő áll az incidens mögött, és aztán Alan személyesen is megerősítette ezt az információt.
Zane-nek nem adtak láthatatlanná tévő köpenyt, mondjuk sejtem, hogy ezt nem is tudják olyan sűrűn osztogatni, még az is csoda, hogyha egy pár darabbal rendelkezik a minisztérium. A valóban hatásos darabok ugyanis a megfizethetetlen kategóriába tartoznak.
Idegesen húztam meg a bőrdzsekimben lévő flaskát, mielőtt megtettem volna az első lépést az ajtó felé. Nem tudhattam, mikor lesz alkalmam újra inni, hogy meghosszabbítsam a transzfigurációt, és biztosítani akartam, hogy addig Anna alakjában legyek jelen, amíg Alexej szabadon nem engedi a túszokat. Hogy ez mikor következik el, arról persze fogalmam sem volt. De ideje volt tenni valamit. Az ajtóhoz léptem és hangosan kopogtam rajta. A szívem a torkomban dobogott. Bár nem néztem hátra, hallottam, ahogy Zane idegesen toporog mögöttem.
- Alexej... itt Anna... - mondtam hangosan, a tőlem telhető legjobban utánozva Anna hangszínét és hanghordozását. Csak reméltem, hogy Volkova így szokta szólítani, mert a kapcsolatukról semmit sem tudtam. Persze azon kívül, hogy a férfi megszállottan üldözte őt, és bárkit képes lett volna meggyilkolni, hogy megszerezze. Dermedten vártam, hogy történjen valami, közben igyekeztem kihúzni magam, és olyan erőt sugározni, amit Anna sugározna, ha most itt lenne a helyemben.
Anna vagyok. Anna vagyok. Anna vagyok... mantráztam erősen megszakítás nélkül...

Szavakkal harcolni

to miss Greenberry
♫ Kindness never looked good on me ♫

A kopogás visszhangot ver a fényes vitrinek között. De a fülem nem attól cseng, sokkal inkább a hangtól, ami a kérdésemre válaszol.
- Alexej... itt Anna…
A pisztolyt tartó kéz megremeg - mintha nem is az enyém lenne. Csak egy pillanat az egész, aztán visszatérek a testembe egy apró, láthatatlan, de mélyebb lélegzetvétellel.
- Azt majd meglátjuk, szívem…
Halkan morgok, de odalépek az ajtóhoz, közben persze még mindig célra fogom a lőfegyvert. Nem mintha igazából látnám a többi jelen lévőt a teremben. Nem érdekelnek, nem számítanak. Csak az, aki az acél túloldalán van. Nekidőlök a rideg páncélajtónak, és úgy érzem, puszta erővel is áttörném magam rajta. De ahelyett csak futólag finoman megcirógatom egy ujjammal, aztán érintésem a zárra vándorol. Ahogy elfordítom, vagy ezernyi kattanás hallatszik. Aztán nyikordulnak a zsanérok a súlyos tömegek mozdulása alatt. Csak egy keskeny, szűkösen egy embernyi rést nyitok. Végig úgy állok, hogy az ajtó fedezéket nyújtson nekem.
- Kerülj beljebb. De csak Te, egyedül, pálca nélkül - utasítom halkan, hidegen duruzsolva, de a szavak alól minden igyekezetem ellenére kihallatszik valami elemi mohóság. Úgy kapaszkodom a pisztolyba, mint egy utolsó szalmaszálba, ami a valóság felszínén tart. Ez választ most el attól, hogy az esztelenség hullámai összecsapjanak a fejem felett, és meggondolatlanul rávessem magam, mindenki mást pedig halomra lőjek itt.
Ahogy kikémlelek óvatosan a takarásból, igen közel áll hozzám. S ahogy megpillantom a nőt, az ismerős és oly régóta vágyott vonásokat, a fekete hajzuhatagot, a jellegzetes vonásokat, szemei igéző csillogását… Őt látom. Azt a képet, ami hosszú ideje csak a fejemben élt. Hiszen olyan régóta vágytam már erre… Félreteszem a fel-feltörekvő aggályt, nem is értem, honnan támad, és nem is akarok foglalkozni vele. Nem tudom, akar-e bejönni, vagy sem, de én megszorítom a kilincset, hogy amint belép, dörrenve bevágjam mögötte, rá a bosszantó, kekec alak orrára, aki követte.
- Gyere, és segíts, hogyan is higgyem el, hogy tényleg Te vagy az...
Formaság. Ez csak az. A maffiában eltöltött évek alatti rutin által belémnevelt szokás csupán. Most még nem gyanakszom, nem is akarok. Belefelejtkezem az arcvonások íveibe, a fekete tincsek hullámaiba, és a hangjába… Olyan régen hallottam, hogy bár ismerős, de mintha újra meg kéne ismerkednem vele. Mélyet sóhajtok az illatából, és azon gondolkodom, miért is vannak itt még mások is. Bosszantó. Rámtör, hogy akárhogy is, de megszabaduljak tőlük.
- Győzz meg, és ezeket elengedem. Utána pedig beszélgethetünk kettesben… - biccentek a fejemmel a túszok felé. Innentől ők nem is érdekelnek. Én már éppúgy túsz vagyok, mint ők, de az én figyelmem Anna tartja fogva, és az én életem nem egy pisztoly sötét torkán múlik, hanem Anna csinos, vörös ajkain. Olyan rohadtul jól illik hozzá a szikrázó fény, és a drága észerhalmok, amik közé belép… Bizony, ez egy szép hely egy utolsó lélegzetvételhez, bárkinek is.
 

[one can kill with words, not just with acts]

one can kill with words, not just with acts

to; A. A. Zharkov

silver lining

Csak remélni tudtam, hogy ezzel a csellel életeket menthetek. Ahogy hangos kattanással nyílt az ajtó, úgy gyorsított ezerszeresre a szívverésem. Alexejben ugyanis egy porcikám sem bízott, nem csoda, hogy a láttán azonnal felállt a karomon a szőr. A kegyetlen, fekete szemek jobban megrémítettek, mint a fegyver a kezében... de persze az sem hagyott hidegen. Bár rengeteg rosszabb halált el tudtam volna képzelni annál, hogy egy fémes kemény golyó fúródik a szívembe vagy a halántékomba, volt egy olyan érzésem, hogy pisztoly ide vagy oda, Zharkov sokkal válogatottabb és fájdalmasabb halálnemet szánna nekem, ha úgy döntene, ideje velem végezni. Ám idáig szerencsére még nem jutottunk el... noha a légzéseim számát ösztönösen elkezdtem számolni. Ki... és be.... egy... kettő....
Ez valahogy megnyugtatott annyira, hogy tovább tudjam játszani a szerepemet. Kérésére átadtam a juharfa pálcámat Zane-nek, valahol még örültem is, hogy ez így alakult, hiszen a pálcám elárulhatott volna... Igaz, hazudhattam volna arról, hogy új pálcám van, de az csak bonyolította volna a dolgokat. Egy kósza pillantást vetettem a csillogó zöld íriszekre, amelyek elektromosságszerűen töltöttek fel bennem valamit... ha úgy tetszik, bátorságot kaptam, vagy csak reményt, hogy túlélhetem...
Emlékeztem Alexej hideg hangszínére, de az nem rémlett, hogy ilyen izgatottságot hallottam benne. Ez most... megrémített, hiába próbáltam tagadni. Ezt Anna váltotta ki belőle... Amikor 'csak' engem gyilkolhatott volna meg a wychwoodi erdőben négy évvel ezelőtt, az cseppet sem hozta ilyen izgalomba őt. Akaratlanul is egyszerre sajnáltam meg Annát és magamat. Szegény pára, miket állhatott már ki eddig is ettől az idegbeteg pszichopatától... abba belegondolni sem mertem. De ő erős volt, és mindent túlélt... és most, hogy az ő keze az én kezem, az ő szeme az én szemem volt... ebből újra és újra erőt tudtam meríteni. Az idő lelassult és kimerevedett, mintha minden pillanatban belehaltam vona a rettegésbe, majd főnixként újra feltámadtam volna belőle. A bátorság órája eljött, én meg határozott léptekkel előre léptem, hagyva hogy hangos dörrenéssel bezárja mögöttem a páncélajtót.  Nem mutathattam gyengeséget, így a lehető legnagyobb nyugalommal pillantottam végig a márványpadlót vörösre festő ordítóan friss véren és a földön fekvő élettelen testen,... amely illataroma egyszerre taszított és vonzott, ahogy az orromon keresztül az agyamba kúszott. Holott ha Artemis lettem volna, hátra fordulok és ordítva verem a páncélajtót, hogy szabadítsanak ki, ez holtbiztos.

- Gyere, és segíts, hogyan is higgyem el, hogy tényleg Te vagy az...
Agytekervényeim sebes kattogásba kezdtek ... erre nem készültem fel. Nem is lehetett volna. Hagytam inkább, hogy az ösztöneim vezessenek, s amikor újra utasított, közelebb mentem hozzá és vele szemben, mindössze egy lépésnyire álltam meg tőle. A túszokra nem néztem rá, úgy éreztem, akkor nehezebben tudnám fenntartani a látszatot, ha átérezném a rettegésüket...

- Győzz meg, és ezeket elengedem. Utána pedig beszélgethetünk kettesben…
Kezeim maguktól indultak meg, két oldalról, lágy kehelyként érintették, majd lassan végig simítottak Alexej markáns arcélén. A rettegés mellett most valami más érzés is hatalmába kerített... Nem várt módon hatalmat és erőt éreztem... gyanúm bizonyossággá vált... ez az ember az én rabom. Azt tehettem vele, amit csak akartam... persze csak akkor, ha nem fog gyanút, és ő is megkapja végre azt, amire oly régóta vágyott. Engem...
- Itt vagyok... Mi kell még ahhoz, hogy bízz bennem? - kérdeztem metszőn a szemébe pillantva, teljes őszinteséggel. Hisz ebben a pillanatban valóban nem hazudtam. Itt voltam. Az övé voltam. Teljes figyelmemmel és minden egyes kis részecskémmel. Hogy mihez kezdett ezzel, az csak rajta állt. Csak remélni mertem, hogy ez valóban elég lesz neki, és a túszokat elengedi, ahelyett, hogy folytatná az életben maradtak kivégzését.

Szavakkal harcolni

to miss Greenberry
♫ Kindness never looked good on me ♫

- Itt vagyok... Mi kell még ahhoz, hogy bízz bennem?
- Semmi… - horkanok fel nevetősen, de keserűn. Ó bizalom… Kinőttem már abból, sőt, az az énem, az a naiv, gyámoltalan hároméves, már rég semmivé foszlott. Talán sose volt. És Anna, ha egy villanásnyi időre is, visszaadta az emberekbe vetett hitemet, már annak is vége. Egyszerűen csak meg akartam szerezni magamnak. Érte jobb lehettem volna. Azokért az álmodozó, okos szemekért talán más emberré - talán emberré - lettem volna. De… Ahogy végigsimít az arcomon, meg kell keményítenem magam. Örömtelen mosollyal hagyom, s kózben nagyot sóhajtok az illatából. Furcsa aroma lengi körbe, de most még nem foglalkozom vele.
- Egyszer már meg akartál ölni.
Nyugodtan álltam a tekintetét, összefonódva a kékséggel. Fél kezem - amelyik nem a túszokra tartja a pisztolyt, finoman, mint egy gyilkolni készülő kígyó, körbefonja vékony derekát, majd finoman magamhoz húzom. Gondolom, nem fog ellenállni, hiszen nem akar kötözködni velem.
- Képes lennél becserélni magadat ezekért a jelentételen idegenekért?
Kérdezem a nyakára fújva a halk szavakat. A szóban forgó emberekre igazából rá sem nézek, jobb lenne, ha nem lennének itt, de nekem mindegy, hogy távoznak-e, vagy meghalnak, csak hagyjanak kettesben.
- Mondd, mit szólna ehhez a gazdid? Tudod, az, amelyik olyan jól céloz… Itt most nincs lehetősége gyáván, messziről hátbalőni.
Persze tudom, hogy ez a bolt nem lesz megfelelő egy kedélyes beszélgetésre, hiszen kint a páncélozott ablakok túloldalán nyilván csőstül sorakoznak már mugli rendőrök és közéjük vegyült aurorok is.
- Nos…
Hirtelen félrerántom, majd elengedem őt, de csak hogy egy még váratlanabb mozdulattal beverjem a mellettünk álló üvegvitrin oldalát. Az üvegszilánkok csilingelve zuhognak a földre, én pedig az immár üres kereten átnyúlva kiveszek egy szép nyakláncot. Nem egy diónyi gyémánt, de szépen csillogó ezüst és sok-sok szikrázó kő.
- Akkor ha vállalod a feltételeimet, elengedem a túszokat. De ahhoz velem kell jönnöd.
A láncot fél kézzel a nyakába kanyarítom, ha hagyja, aztán annál fogva húzom közelebb.
- A pisztoly egy zsupszkulcs. Csak bólints, és elsütöm. Vagy ne bólints, és… akkor is - teszem hozzá, gonosz vicsorral pillantva futólag a túszok felé. Nem is nézek rájuk igazán. Ők nem számítanak. Csak Anna. 

[one can kill with words, not just with acts]

one can kill with words, not just with acts

to; A. A. Zharkov

silver lining

A gondolat, hogy semmivel sem vehetem rá, hogy megbízzon bennem, megrémített. A köveztkező mondata nem kevésbé... Nem tudtam arról, hogy Anna megpróbálta megölni Alexejt... Nem csoda, hisz annyi mindent nem tudtam róla. Bár nem egyszer töltöttünk együtt hosszabb időt az AVS keretein belül, mégis végig éreztem, milyen keveset tudok róla. Ennek pedig most éreztem meg a böjtjét csak igazán.
- Nem hagytál más lehetőséget - blöfföltem szemrebbenés nélkül válaszként. Ezen a ponton már nem volt lehetőség meghátrálni, addig kellett hazudnom, amíg lélegzem... Csak egy rossz lépés, egy szerencsétlen elszólás, és nekem annyi. De ha nem állok bele a szerepembe teljes mértékben, akkor sem vár rám más, csak a pusztulás. Ebben biztos voltam, akárhányszor csak lelki szemeim előtt megjelentek azok a hideg, fekete szemek.
Ahogy átkarolt és magához húzott, ismét kihagyott egy ütemet a szívverésem. Nem tudtam, hogyan és miért, de lehengerlő hatással volt rám, szinte megbénított. Gondoltam ilyen lehet az is, amikor egy kígyó szemmagasságba emelkedik tőrbe ejtett áldozatával, és egy kósza pillanatra a szemébe néz, mielőtt lecsapna rá és megmarná... Alexej halálos mérge ugyanígy itatott át engem, ahogy aurája kapcsolódott az enyémmel, és a nyakamba susogott.
- Igen... hisz... ismersz... Tudod, hogy könnyen feláldozom magam, ha látom értelmét - megint az az ösztönös hazugságtömeg, amiről fogalmam sem volt, célba talál e, avagy elárul egy másodperc töredéke alatt.
Bár sokat nem tudtam Annáról, azt azért sejtettem, hogy a következő kérdésnél kire is céloz Zharkov. Hogy ki az, aki vigyázni szokott Annára.
- Nem tudom, és nem is érdekel... Nem beszélünk már jó ideje, ő már nem az életem része - kivételesen ez nem volt hazugság.  Legalábbis legjobb tudomásom szerint Cartwright és Volkova már nem voltak együtt, de persze a kocka fordulhatott azóta. Mindazonáltal ezt most tényleg teljes meggyőződéssel feleltem. Nyomatékosításul még a fekete örvénybe is pillantottam, hogy lássa, mennyire igazat mondok. Azt hittem, most sikerült kicsit megnyugtatnom, ehhez képest most pörgött csak be igazán. Akár egy tangóban, úgy rántott tovább és engedett szabadon egy pillanat leforgása alatt... Ez a toxikus tánc, amibe önként sétáltam bele, nos... egyszerre rémített meg és perzselt fel... fogalmam sincs, miért, de a vérem szinte felforrt, talán sosem éreztem még így, hogy ennyire élek. Hiába, az éeltveszély épp ezt éri el az embernél... Megtanulja értékelni azt a mihaszna létezést is, amitől alkalomadtán akár szívesen megvált volna. Az üvegcsörömpölés, a szanaszét repkedő szilánkok, majd a nyakék látványa - nem szégyellem bevallani - megbabonázott.
A hang és fényhatások hideg, éles, mégis különösen gyönyörű egyvelege úgy hatott rám, akár egy szimfonikus koncert. Minden összeállt, minden csak arra várt, hogy a pillanat betetőzzön, és én feláldozzam magam. Elrettentő érzés volt, milyen önként és dalolva tettem meg ezt.
- Veled tartok, bármi legyen is az ára - bólintottam transzállapotban, a lánc hideg érintését észlelve a nyakamon, ami színtiszta szimbóluma volt annak, milyen vékony pengeélen múlt most az életem. Próbáltam ugyan összeszedni magam, próbáltam a tudatom legmélyébe belekapaszkodni, de nem találtam most ott semmit, csak a hideg, fémes csillogást, ami a retinámba égett az előbb.
A következő kérdésre hezitálás nélkül bólintottam hát. Immáron hivatalosan is Alexej fogja voltam... s az egyetlen jó hír ebben, hogyha meghúzta a ravaszt, remélhetőleg már csak én, egyedül maradtam az...

Szavakkal harcolni

to miss Greenberry
♫ Kindness never looked good on me ♫

- Nem hagytál más lehetőséget.
- Hm.
Szavaira mély, morgós hümmögéssel felelek. Az ő szájából milyen logikusan, milyen egyszerűen hangzik ez az egész. Mikor majd én fogom mondani ugyanezt neki, talán nem lesz ilyen. Milyen érdekes, hogy én és ő, hiába tesszük ugyanazt, mégis a moralitás két oldalán állunk, egymással szemben? Az én hangomon e szavak kegyetlennek, gonosznak hangoznak majd.
A további mondandóját hallva csendben hallgatom, de az jár a fejemben, vajon hazudik-e. Ez is olyan dolog, mint a terveeztt gyilkosság, ugyanúgy a fő bűnök közé tartozik, de talán nem csak Anna lelkének tisztábbságán van itt a hangsúly, hanem azon, hogy talán bűnösnek - nekem - hazudni nem bűn. Ettől ő még nem tesz rosszat? Talán nem. De hazuggá lesz, attól még. S én majdhogynem egykedvűen hallgatom. Nagyon jól csinálja egyébként, olyan, mintha ő is elhinné, amit mond. De nekem csak az számít, hogy megszerezzem.
- Veled tartok, bármi legyen is az ára.
Elbabrálok még egy kicsit a lánccal a nyaka körül. Milyen jól áll neki a csillogó, drága fém… Finom mosollyal bólintok, a mohóság csak egy apró szikrája látszik ki a pillantásomból, aztán kattan a pisztoly kakasa, de nem dörren utána lövés. Ahelyett felkap minket a mágikus forgószél, kicsit puskaporosan, kicsit vadul dobálva, s nem is olyan messzire repít.
London belvárosa most alattunk terül el. A Hilton metropol legfelső emeletének luxuslakosztályában találjuk magunkat, s az óriási ablakokon át megcsodálhatjuk a lábaink előtt elheverő, nyüzsgő óriást a házakkal, emberekkel, autókkal, miegymással. Pont úgy érkezünk meg, az üvegfal elé,de a kilátás számomra csak egy szép háttér Anna látványának. A pisztolyt egy laza mozdulattal elhajítom, most már nincs rá szükségem. Szabaddá váló kezemmel a nő derekát fogom át,  de a nyaka körött húzódó láncot sem engedem.
- Üdv nálam. Ma estére igazán különleges helyet szereztem nekünk, nem igaz?
Amikor elterveztem ezt az egészet, kivettem ezt a lakosztályt, hátha itt ér véget a történet, és milyen jól is tettem. Ez is van olyan méltó hely, mint egy ékszerbolt. Ha akar, körbepillanthat, megcsodálhatja a kilátást, a bútorzatot, a fényeket… Én nem veszem róla le a szemem.
Mint a prédára leső ragadozó, úgy figyelem minden rezzenését. Beszívom az illatát. Rá kellene, hogy vessem magam, de valami visszatart. Még nem tudom, pontosan mi, hiszen itt van, minden vonása, minden színe, minden részlete ő… És mégsem. És ez az illat…
Az illat. Az nem az övé. Valami nem stimmel.
- Nos, hogy tetszik?
Ha menekülne, ha nem, nagyot, mélyet sóhajtok újra a nyaka környéki aromából, majd  a derekánál fogva körbeperdítem, hogy jobban ráessen a fejünk felett izzó kristálycsillár fénye. Közben keresem a fejemben ezt az illatot, ami körbelengi őt. Gyógynövényes, és hamarosan bizonyára meg is találom az emlékeimben, melyik gyógynövény ez.
- Itt nyugodtan beszélgethetünk. Miénk most már a világ minden ideje… És Te többé úgysem sietsz sehová… Még akkor sem, ha nem Anna vagy.
Nem is palástolom a csalódottságom, de azért még mindig képtelen derűvel beszélek hozzá, úgy méregetem szenvtelenül.
- Szóval mesélj, hogy csináltad? Hm… disznópázsit illatát érzem rajtad, ugye? Milyen ügyes ötlet! Meg is jegyzem magamnak, szükség esetére - gondolkodom hangosan, s még egyszer, utoljára megszimatolom ezt az illatot, mielőtt ellököm magamtól ezt az illetőt, kirántva a nyakából a láncot is. Aztán hátradőlök, neki az üvegnek, s elgondolkodva pörgetem az ékszert a kezem körül, míg a másikat figyelem, ahogy magára talál.
- Mit gondolsz, mihez kezdek most teveled...?  - kérdezem szórakozottan, s jó mélyen belefúrom a tekintetem az övébe, azt kutatva, vajon milyen fából faragták. Mert eddig egész bátor volt. Szépen átejtett, mi tagadás. S valóban, elcserélte arra a sok jelentéktelen emberre saját magát.

A játék itt folytatódik!