Minden pofon egy lecke, és mind ugyanarról szól. Ne bízz senkiben. Abban se, aki maga se tudja, hogy átver majd. Abban se, aki őszintén jót akar. A vége mindig ugyanaz. Nem mondanám magam keményfejűnek, de az élet újra meg újra ismételteti velem ezt a tananyagot, én pedig újra és újra megtanulom. Nincs ebben semmi. Kicsit fáj, de ez van, menni kell tovább. Küzdeni kell tovább. Mondjuk, most már olyannyira nics veszteni valóm, hogy az eszközök válogatásában legalább nem kell óvatoskodnom.
- Kérem, ne vegyék magukra… Csak semmi személyes - mondom hideg, csendes hangon, aztán elsül a pisztoly. Csak egy egyszerű, varázstalan pisztoly, mert az aurorok a pálcát könnyebben lekövetik, mint egy orosz, csempészett, jelöletlen golyót. Nem mintha Volkova eltitkolná majd előlük, ki áll ennek a hátterében, de mindegy már az is. Hadd tudják csak.
Egy túsz - valami öreg faszi - összeesik, a többi sikongat, egy csaj elhányja magát. Érdekes, pedig azt gondolnám, ő több vért lát, mint mellette a fiatal kissrác, de az csak sápadozik a padlón növekvő vértócsa láttán. Tudatosan nem a gyereket választottam elsőnek, mert így a minisztériumiak talán érzik, hogy érdemes még tárgyalni, vannak még értékes, megmenthető túszok, s így jobban hajlanak majd Volkova kiadására is.
- Mind reménykedjünk benne, hogy ebből majd ért, akinek kell, és kiadják nekem azt az egy személyt, akire szükségem van. Méghozzá hamar.
Az ékszerboltra némaság telepszik, valaki nyüsszög a sarokban, én meg lejjebb engedem a pisztolyt és unottan a falnak dőlök. Van szarabb hely is meghalni. Itt minden csupa csillogás és fényűzés, szép márványpadló, az ember halálában is jól néz ki ahogy kiterül rajta.
A tükörképemre pillantok, a kirakat üvegében. Az utcára most nem lehet kilátni, mert a páncélozott biztonsági redőnyt leeresztettem, de itt bent attól még működik a világítás minden vitrinben. Kristályok, meg nemesfémek szórják szét a spotok sugarait. Fekete öltözékemben úgy állok ebben a fényárban, mint valami árnyék. Engem elkerül a fény. Meg a tagot is, aki a vértócsa közepén fekszik. Ő megbukott az élet leckéi közt, de így jár, aki nem figyel, és nem készül.
- Fél óra alatt sok minden történhet… - dünnyögöm, lezseren körbepörgetve mutatóujjam körül a fegyvert. A hátsó zsebemben persze pálca is van, de mivel ezek varázstalanok, nem veszem elő, míg nincs értelme.
Senki se mozdul a szavaimra. A rendőrség nyilván látta a biztonsági kamerán az első áldozatot. A Minisztérium pedig nyilván már értesült a levelemből arról, mit akarok. Persze lehet, más is megtudja a dolgot - de ha Cartwright is idetolja a képét, az csak a ráadás lesz. Van neki is egy golyóm az ő nevére felcímezve is.
A helyiségen ülő csendet hangos kopogás töri meg. A túszokra tartom a pisztolyt, de egyelőre nem nyitom ki a páncélajtót, hanem csak emelkedett hangon válaszolok:
- Na ugye, megmondtam. Remélem, Volkova vagy! Csakis az emberemmel tárgyalok…

A kopogás visszhangot ver a fényes vitrinek között. De a fülem nem attól cseng, sokkal inkább a hangtól, ami a kérdésemre válaszol.
- Alexej... itt Anna…
A pisztolyt tartó kéz megremeg - mintha nem is az enyém lenne. Csak egy pillanat az egész, aztán visszatérek a testembe egy apró, láthatatlan, de mélyebb lélegzetvétellel.
- Azt majd meglátjuk, szívem…
Halkan morgok, de odalépek az ajtóhoz, közben persze még mindig célra fogom a lőfegyvert. Nem mintha igazából látnám a többi jelen lévőt a teremben. Nem érdekelnek, nem számítanak. Csak az, aki az acél túloldalán van. Nekidőlök a rideg páncélajtónak, és úgy érzem, puszta erővel is áttörném magam rajta. De ahelyett csak futólag finoman megcirógatom egy ujjammal, aztán érintésem a zárra vándorol. Ahogy elfordítom, vagy ezernyi kattanás hallatszik. Aztán nyikordulnak a zsanérok a súlyos tömegek mozdulása alatt. Csak egy keskeny, szűkösen egy embernyi rést nyitok. Végig úgy állok, hogy az ajtó fedezéket nyújtson nekem.
- Kerülj beljebb. De csak Te, egyedül, pálca nélkül - utasítom halkan, hidegen duruzsolva, de a szavak alól minden igyekezetem ellenére kihallatszik valami elemi mohóság. Úgy kapaszkodom a pisztolyba, mint egy utolsó szalmaszálba, ami a valóság felszínén tart. Ez választ most el attól, hogy az esztelenség hullámai összecsapjanak a fejem felett, és meggondolatlanul rávessem magam, mindenki mást pedig halomra lőjek itt.
Ahogy kikémlelek óvatosan a takarásból, igen közel áll hozzám. S ahogy megpillantom a nőt, az ismerős és oly régóta vágyott vonásokat, a fekete hajzuhatagot, a jellegzetes vonásokat, szemei igéző csillogását… Őt látom. Azt a képet, ami hosszú ideje csak a fejemben élt. Hiszen olyan régóta vágytam már erre… Félreteszem a fel-feltörekvő aggályt, nem is értem, honnan támad, és nem is akarok foglalkozni vele. Nem tudom, akar-e bejönni, vagy sem, de én megszorítom a kilincset, hogy amint belép, dörrenve bevágjam mögötte, rá a bosszantó, kekec alak orrára, aki követte.
- Gyere, és segíts, hogyan is higgyem el, hogy tényleg Te vagy az...
Formaság. Ez csak az. A maffiában eltöltött évek alatti rutin által belémnevelt szokás csupán. Most még nem gyanakszom, nem is akarok. Belefelejtkezem az arcvonások íveibe, a fekete tincsek hullámaiba, és a hangjába… Olyan régen hallottam, hogy bár ismerős, de mintha újra meg kéne ismerkednem vele. Mélyet sóhajtok az illatából, és azon gondolkodom, miért is vannak itt még mások is. Bosszantó. Rámtör, hogy akárhogy is, de megszabaduljak tőlük.
- Győzz meg, és ezeket elengedem. Utána pedig beszélgethetünk kettesben… - biccentek a fejemmel a túszok felé. Innentől ők nem is érdekelnek. Én már éppúgy túsz vagyok, mint ők, de az én figyelmem Anna tartja fogva, és az én életem nem egy pisztoly sötét torkán múlik, hanem Anna csinos, vörös ajkain. Olyan rohadtul jól illik hozzá a szikrázó fény, és a drága észerhalmok, amik közé belép… Bizony, ez egy szép hely egy utolsó lélegzetvételhez, bárkinek is.
 

- Itt vagyok... Mi kell még ahhoz, hogy bízz bennem?
- Semmi… - horkanok fel nevetősen, de keserűn. Ó bizalom… Kinőttem már abból, sőt, az az énem, az a naiv, gyámoltalan hároméves, már rég semmivé foszlott. Talán sose volt. És Anna, ha egy villanásnyi időre is, visszaadta az emberekbe vetett hitemet, már annak is vége. Egyszerűen csak meg akartam szerezni magamnak. Érte jobb lehettem volna. Azokért az álmodozó, okos szemekért talán más emberré - talán emberré - lettem volna. De… Ahogy végigsimít az arcomon, meg kell keményítenem magam. Örömtelen mosollyal hagyom, s kózben nagyot sóhajtok az illatából. Furcsa aroma lengi körbe, de most még nem foglalkozom vele.
- Egyszer már meg akartál ölni.
Nyugodtan álltam a tekintetét, összefonódva a kékséggel. Fél kezem - amelyik nem a túszokra tartja a pisztolyt, finoman, mint egy gyilkolni készülő kígyó, körbefonja vékony derekát, majd finoman magamhoz húzom. Gondolom, nem fog ellenállni, hiszen nem akar kötözködni velem.
- Képes lennél becserélni magadat ezekért a jelentételen idegenekért?
Kérdezem a nyakára fújva a halk szavakat. A szóban forgó emberekre igazából rá sem nézek, jobb lenne, ha nem lennének itt, de nekem mindegy, hogy távoznak-e, vagy meghalnak, csak hagyjanak kettesben.
- Mondd, mit szólna ehhez a gazdid? Tudod, az, amelyik olyan jól céloz… Itt most nincs lehetősége gyáván, messziről hátbalőni.
Persze tudom, hogy ez a bolt nem lesz megfelelő egy kedélyes beszélgetésre, hiszen kint a páncélozott ablakok túloldalán nyilván csőstül sorakoznak már mugli rendőrök és közéjük vegyült aurorok is.
- Nos…
Hirtelen félrerántom, majd elengedem őt, de csak hogy egy még váratlanabb mozdulattal beverjem a mellettünk álló üvegvitrin oldalát. Az üvegszilánkok csilingelve zuhognak a földre, én pedig az immár üres kereten átnyúlva kiveszek egy szép nyakláncot. Nem egy diónyi gyémánt, de szépen csillogó ezüst és sok-sok szikrázó kő.
- Akkor ha vállalod a feltételeimet, elengedem a túszokat. De ahhoz velem kell jönnöd.
A láncot fél kézzel a nyakába kanyarítom, ha hagyja, aztán annál fogva húzom közelebb.
- A pisztoly egy zsupszkulcs. Csak bólints, és elsütöm. Vagy ne bólints, és… akkor is - teszem hozzá, gonosz vicsorral pillantva futólag a túszok felé. Nem is nézek rájuk igazán. Ők nem számítanak. Csak Anna. 

- Nem hagytál más lehetőséget.
- Hm.
Szavaira mély, morgós hümmögéssel felelek. Az ő szájából milyen logikusan, milyen egyszerűen hangzik ez az egész. Mikor majd én fogom mondani ugyanezt neki, talán nem lesz ilyen. Milyen érdekes, hogy én és ő, hiába tesszük ugyanazt, mégis a moralitás két oldalán állunk, egymással szemben? Az én hangomon e szavak kegyetlennek, gonosznak hangoznak majd.
A további mondandóját hallva csendben hallgatom, de az jár a fejemben, vajon hazudik-e. Ez is olyan dolog, mint a terveeztt gyilkosság, ugyanúgy a fő bűnök közé tartozik, de talán nem csak Anna lelkének tisztábbságán van itt a hangsúly, hanem azon, hogy talán bűnösnek - nekem - hazudni nem bűn. Ettől ő még nem tesz rosszat? Talán nem. De hazuggá lesz, attól még. S én majdhogynem egykedvűen hallgatom. Nagyon jól csinálja egyébként, olyan, mintha ő is elhinné, amit mond. De nekem csak az számít, hogy megszerezzem.
- Veled tartok, bármi legyen is az ára.
Elbabrálok még egy kicsit a lánccal a nyaka körül. Milyen jól áll neki a csillogó, drága fém… Finom mosollyal bólintok, a mohóság csak egy apró szikrája látszik ki a pillantásomból, aztán kattan a pisztoly kakasa, de nem dörren utána lövés. Ahelyett felkap minket a mágikus forgószél, kicsit puskaporosan, kicsit vadul dobálva, s nem is olyan messzire repít.
London belvárosa most alattunk terül el. A Hilton metropol legfelső emeletének luxuslakosztályában találjuk magunkat, s az óriási ablakokon át megcsodálhatjuk a lábaink előtt elheverő, nyüzsgő óriást a házakkal, emberekkel, autókkal, miegymással. Pont úgy érkezünk meg, az üvegfal elé,de a kilátás számomra csak egy szép háttér Anna látványának. A pisztolyt egy laza mozdulattal elhajítom, most már nincs rá szükségem. Szabaddá váló kezemmel a nő derekát fogom át,  de a nyaka körött húzódó láncot sem engedem.
- Üdv nálam. Ma estére igazán különleges helyet szereztem nekünk, nem igaz?
Amikor elterveztem ezt az egészet, kivettem ezt a lakosztályt, hátha itt ér véget a történet, és milyen jól is tettem. Ez is van olyan méltó hely, mint egy ékszerbolt. Ha akar, körbepillanthat, megcsodálhatja a kilátást, a bútorzatot, a fényeket… Én nem veszem róla le a szemem.
Mint a prédára leső ragadozó, úgy figyelem minden rezzenését. Beszívom az illatát. Rá kellene, hogy vessem magam, de valami visszatart. Még nem tudom, pontosan mi, hiszen itt van, minden vonása, minden színe, minden részlete ő… És mégsem. És ez az illat…
Az illat. Az nem az övé. Valami nem stimmel.
- Nos, hogy tetszik?
Ha menekülne, ha nem, nagyot, mélyet sóhajtok újra a nyaka környéki aromából, majd  a derekánál fogva körbeperdítem, hogy jobban ráessen a fejünk felett izzó kristálycsillár fénye. Közben keresem a fejemben ezt az illatot, ami körbelengi őt. Gyógynövényes, és hamarosan bizonyára meg is találom az emlékeimben, melyik gyógynövény ez.
- Itt nyugodtan beszélgethetünk. Miénk most már a világ minden ideje… És Te többé úgysem sietsz sehová… Még akkor sem, ha nem Anna vagy.
Nem is palástolom a csalódottságom, de azért még mindig képtelen derűvel beszélek hozzá, úgy méregetem szenvtelenül.
- Szóval mesélj, hogy csináltad? Hm… disznópázsit illatát érzem rajtad, ugye? Milyen ügyes ötlet! Meg is jegyzem magamnak, szükség esetére - gondolkodom hangosan, s még egyszer, utoljára megszimatolom ezt az illatot, mielőtt ellököm magamtól ezt az illetőt, kirántva a nyakából a láncot is. Aztán hátradőlök, neki az üvegnek, s elgondolkodva pörgetem az ékszert a kezem körül, míg a másikat figyelem, ahogy magára talál.
- Mit gondolsz, mihez kezdek most teveled...?  - kérdezem szórakozottan, s jó mélyen belefúrom a tekintetem az övébe, azt kutatva, vajon milyen fából faragták. Mert eddig egész bátor volt. Szépen átejtett, mi tagadás. S valóban, elcserélte arra a sok jelentéktelen emberre saját magát.