The French House

A többszintes épületben étterem és pub üzemel. Az éttermi részben ingatag asztalok állnak foltozott székekkel, a pubban poros üvegek sorakoznak a polcokon, a lyukas fotelokon kétes alakok üldögélnek esténként, nem árt vigyázni velük. Az ételek hasonlóak, mint a Foltozott Üstben - előbb esznek meg téged, mint te őket, de ez ne rettentsen el. Az italaik attól még jók. Állítólag.

[előzmények]

előzmények

bitter are the wars
between brothers


2001. november 13.
style

Vajon mikor leszünk egymással újra őszinték? Olyan kérdés ez, amire a válasz a levegőben lóg. Tudom, hogy csak rajtunk áll. Senki máson. De mégis, ahogy dobálgatjuk egymásnak ide-oda a szavakat... nem vagyunk őszinték, és nem is akarunk azok lenni. Visszasodródik majd egyszer közénk a bizalom, vagy már sosem lesz ugyanaz? A válasz itt van a nyelvemen, érzem az ízét. És inkább lenyelem.
- Úgy nézek ki, mint egy auror, hogy nyomozzak utánad? Sokkal érdekesebb dolgok is vannak az életemben, mint hogy a hülyeségeid után kajtassak, tesó. Tök véletlenül bukkantam rá a csajra. Bár inkább ő bukkant rám? Mindegy összeverekedtem néhány faszival az Abszol úton lévő kviddicses söröző előtt, és hát. Hát sejted a végét. Szóval ja nem akartam tudni semmit, de megtudni rólad semmit. Tudtam, hogy valami unalmasat csinálsz.
Az ég felé fordítom a tekintetemet pár pillanatra. Szegény Miss Beckett... azért egy kicsikét sajnálom. Vajon mennyi időbe telt neki rájönni, hogy nem velem beszél? Bízok annyira a kapcsolatunkban és a képességeiben, hogy nem sokba...
- Sokkal érdekesebb dolgok... mint például? - kérdezek vissza szórakozottan. A többit meg inkább nem is kommentálom. Pláne nem az utolsó mondatot. Pedig ha tudná, mennyire nem unalmas jelenleg az életem... talán még ő is meglepődne kicsit.
Rágyújtok egy szál cigire, a dohány aromája keveredik Írország finom levegőjével. Nem reagálok Benjamin családösszehozós megjegyzésére, épp csak az ajkam széle rándul meg egy kissé, de más jelét nem mutatom annak, hogy eljutnak hozzám a szavai. A közénk ülő pillanatnyi kis csend alatt pedig csak mély slukkot szívok, hogy a cigaretta füstje lenyugtassa a bennem háborgó hullámokat.
- Egyébként mondtam hogy behívtak a Minisztériumba? - Halkan mordulok egyet.
- Hallottam róla...
- Azt hittem valami szarságba keveredtél, de csak a Szeszélyről szólt. Gondolom te is voltál bent. Nem mintha bajod esne bármikor bárhol, de vigyázz a seggedre mert ha megátkoznak az nekem is fáj. - Halkan sóhajtok egyet, és eltaposom végül a csikket, kezemet pedig zsebrevágom. Hát igen, ez az ikerdolog egy másik mellékhatása... vajon egyszer ez is ki fog kapcsolni, csak úgy, mint minden más dolog is?
Aztán váratlanul a szemem sarkából megmoccan valami... Mi a Merlin fasza ez? A tóból egy kígyószerű lény emelkedik ki... valami olyasmi, mint amivel találkoztunk nyáron is Elliottal. A pálcámért nyúlnék persze, reflexből, de ekkor Benjamin megragad, a következő pedig, amit érzek, az a hoppanálással járó émelygő kavarodás a gyomromban.
A poharak csattogását már egy pillanattal azelőtt meghallom, hogy kinyitnám a szememet. Kipislogom a kellemetlen kis sajgást a fejemből és lassan felpillantok, miközben ujjaim épp a galagonyára fonódnak zsebemben. Gyorsan körbepillantok, és egy ismeretlen pubszerűséget pillantok meg... legalábbis nem rémlik, hogy sokszor jártam volna itt ezelőtt. A szemem sarkából Benjaminra pillantok, és bosszús fintorra húzom a számat.
- Hova hoztál már megint? - morgom, ekkor pedig valaki nekemjön hátulról. Az ütközés ne nagy, épp csak megtántorodom, a hang viszont mélyen dörmög fel mögöttem.
- Merlin faszára, takarodjatok már az út... te! - Visszanyelve a levegőmet fordulok a fickó felé. Magas, szakállas, lila inget visel és ott a félreismerhetetlen heg a szeme alatt, amitől egyből beugrik. Hopszi... - És te! Belőled kettő van, te kis...?!
Olyan hangosan mordul fel, hogy az egész pub felfigyel, majd abban a pillanatban felénk üt az első dologgal, ami a kezébe akad: egy sörös korsó. Én meg, ahogy megpróbálok kitérni előle, még pont annyi lélekerőt gyűjtök, hogy megragadom Bent és a hátam mögé lököm, véletlen se találja el az ütés.

[13/11/2001● TESÓ ●⭃ csak sétálok ⥷tükörképem]

13/11/2001
● TESÓ ●
⭃ csak sétálok ⥷
tükörképem

Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom
Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ, serceg a bakelit

A csend. Furcsa csend van közöttünk, bedig milyen hangosak voltunk egymás mellett. Hiába beszélgettünk csak az üres szavak helye maradt meg nekünk és a z egyre messzebb sodródó válaszok és hangok, és dolgok, amiket egymás fejéhez vágtunk. Olyan ösztönös volt néhány dolog, ami keserűen nem változott. Idegesítettük a másikat a puszta jelenlétünkkel, idegesítettük a másikat azzal, hogy mennyire máshogy láttuk a világot. És mégis ezek az egykor olyan ösztönösnek hitt, örökké tartó gondolatok és dolgok annyira távoliaknak tűntek. Akár csak az emlékek és a vér maradékává vált családom képei. Nem tudtunk már semmit a másikról, ez pedig tudtam,, hogy el kellett volna fogadnom.
De nem tudtam.
És tudom, hogy hiába akarsz, te is ugyan úgy bele vagy nyakig ragadva méág a múltba.
- Sokkal érdekesebb dolgok... mint például? - kérdezi, és annyira tudtam, hogy az egész témától ideges lett. Csak drámaian széttártam a kezemet, miközben vigyorra húztam a számat.
- Áh, az olyan elitista sznobok, mint amilyen te is vagy nem értheted az egyszerű, holmi földi hanadók egyszerű kis dolgait - pofáztam túl a dolgot már-már szándékosan. meg amúgy is, Benjamin mindig is annyira tudott beszélni. - Tudod, kviddicseztem, gyűjtöttem néhány harci heget, csajoztam, lenyírtam otthon a füvet, meg ilyenek - és még ha kölyök lettem volna egészen biztos ki is nyújtottam volna rá a nyelvemet. De azért igyekeztem annak az érett... Majdnem érett felnőtt, 18 éves Bennek látszani, akinek lennem kellett volna. De csak hazudtam magamnak úgyis. Magamnak midnig tudtam hazudni, pedig másoknak sosem. Furcsa kontraszt volt, holott Aiden önmagát szinte biztos hogy sosem hazudtolta meg.
Akármerre is akart volna kanyarodni a kellemes kis találkozásunk, megköpött minket egy vizilény, mert nem is én lettem volna az, aki felzavarja az állóvizet, el is hopponáltunk, hogy valami zajos, kocsmás furcsán ismerős helyre nem kerültünk. Magam sem tudom melyikünk gondolata hozott pont a French House-ba, talán mert sajtra gondoltam vagy a francia csókra hopponálás közben? Még jó hogy nem rayla szép fenekére, akkor vajon kidobott volna minket a Roxmortsban? Oké, ezt lehet egyszer kipróbálom, ha már kerül, legalább valami ótvaros rossz kukkolónak nézzek ki. Merlinre, miket nem művelnek a férfiakkal a nők...
- Hova hoztál már megint? - hallottam meg magam mellett Aiden bosszús hangját mire széttártam a kezeimet.
- Biztos hirtelen elképzeltelek kis sapkában francia bajusszal, ahogy pantomimezel - forgattam meg a szememet, de aztán valami ipse morgolódását hallottam meg mögülünk, és ahogy megfordultam szinte biztos voltam benne hogy sosem láttam én annak a faszinak a képét.
- Merlin faszára, takarodjatok már az út... te! És te! Belőled kettő van, te kis...?!
- Persze, klónozó varázslat. Ikrekről hallottál már? Tiltott mágia vigyázz vele  - horkantam fel, de aztán Aiden maga mögé tolt én pedig mivel le voltam foglalva a saját szellemességemen, nem is tanusítottam ellenállást így a csapás, ami lehet, hogy engemn ért volna, belehullámhozz Aiden gyomorkörnyékére. Felmordultam, ahogy a halovák lüktetés végigpulzál bennem. Oké, én most nagyon nagyon sok választ akarok követelni, de úgy is tudtam, hogy nem fogom megkapni őket.
- Merlinre, Aiden, az én dolgom volt az ellenségek gyűjtése a rossz oldalon nem neked - dünnyögöm és a fószer felé lépek, és taszítok rajta egyet, hogy nekiesik az egyik üres asztalnak. Zsúfolt helyiség volt nem igazán tűnhetett fel snekinek egy kisebb balhé. - Te meg ki vagy, hogy megütöd a testvéremet? - mordulok a pasasra, aki csak gunyorosan elvigyorodik.
- Ő!... Ő!...- kiabálta erőszakosan, miközben a pálcáját előrántotta.
- remek lista, Aiden, hogy bírtad mind ezt megtenni vele? - vetek felé egy vigyorgó pillantást, de a következő pillanatban, valami kósza, nem túl erős átok csattan a fejem felett a falba.

[bitter are the wars between brothers]

bitter are the wars
between brothers


2001. november 13.
style

Talán mégsem kéne hagynom Benjaminnak, hogy hoppanáljon. Úgy... igazából soha. Valljuk be, nem túl jó ebben. Ráadásul elnézve azt a szerencsétlen varázspálcát... hány éves is már? Talán ez van már vele egészen kölyökkora óta, ami azért valljuk be, nem mostanában volt. Nem lep meg, hogy leharcolta. Ő nem az a típus, aki meg tudja őrizni az értékeit.
Szóval itt állunk valami kocsmában... vagy mi a jó franc ez. Poharak koccannak és füst szagát érzem, de ehhez képest még meglepően kulturáltnak tűnik... fogjuk rá. Legalább meztelen testrészeket ezúttal nem látok, ami azért az ehhez hasonló helyeken ritkaságszámba megy.
Ahogy pedig persze számonkérem Benjamint, hol vagyunk, ő csak vonogatja a vállat... Mert ugyan honnan a faszomból is tudná? Ahhoz meg kéne kicsit erőltetnie magát. Biztos vagyok benne, hogy volt már itt, csak épp nem hajlandó egy kicsit törni a fejét... Tulajdonképpen kit érdekel? Talán a legjobb lenne, ha egyszerűen itthagynám, kisétálnék innen és hazahoppanálnék, ő meg majd visszavergődik valahogy anyánkhoz, ahogy akar.
- Biztos hirtelen elképzeltelek kis sapkában francia bajusszal, ahogy pantomimezel.
Igen, igen, kurva vicces... Egyszerűen csak rá se pillantok, csak a zsebembe csúsztatom a kezemet hogy megérintsem varázspálcámat, ekkor bukkan fel váratlanul egy ismerős arc... legalábbis miután nekemáll, egész könnyen rájövök, hogy ki ez.
- Persze, klónozó varázslat. Ikrekről hallottál már? Tiltott mágia vigyázz vele. - Ő pedig csak beszél, beszél, és beszél. Mégis berántom magam mögé, hogy a lecsapódó söröskorsó a gyomromat találja el. Fájdalmasan morranok fel, ám a fájdalom csak egy pillanatig elég ahhoz, hogy lebénítson, aztán már kapok is a pálcámért, hogy kiegyenesedve a fickót célozzam meg vele. Legalábbis céloznám... Mert aztán Benjamin háta belép a pálca elé.
Hát ezt nem hiszem el...!
Elégedetlenül morranok egyet, ahogy már megint hősködni kezd. Minek üti bele az orrát olyan dolgokba, amikhez nincs köze? Azt sem tudja, ki ez az ember. Hogy mennyire veszélyes vagy épp nem az, hogy mit tettem vele... De ő persze jön, esélyt sem adva arra, hogy elsimítsam a dolgot. Dehát persze... hiszen a Griffendél erre tanít, nem igaz?
- remek lista, Aiden, hogy bírtad mind ezt megtenni vele?
- Aha... - morgok, és inkább előrébb lépek hogy kicsit odébb toljam. Dühös vagyok rá, de ezt persze szokásomhoz mérten nyelem el, csak egy sötét pillantással vetem meg, ez pedig pont elég idő arra, hogy a fickó kihasználja, és egy átokkal célozza meg Benjamint. Persze elég szerencsétlenül... a bűbáj ugyanis a falba csapódik, ahogy viszont felé fordulok, már rám fogja a pálcáját.
- Azt hitted, hogy megúszod, te kis szaros...? - mordul felém én pedig óvatos mozdulatokkal húzódom be Benjamin elé, a pálcámat szintén felemelve.
- Eddig egész könnyen ment... - felelem ártatlan hangon, mire egy újabb átok csattan felém, azt viszont könnyedén kivédem, de egyelőre nem támadok. Nem akarok balhét. Mármint... nagyobbat ennél.

[13/11/2001● TESÓ ●⭃ csak sétálok ⥷tükörképem]

13/11/2001
● TESÓ ●
⭃ csak sétálok ⥷
tükörképem

Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom
Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ, serceg a bakelit

Nem igazán remekeltem a hopponálásban, bár igazából ha megerőltettem magamat tényleg jó voltam benne. Csak hát sokkal inkább nem erőltettem meg magam és nem koncentráltam. Egészen sok mindenre nem koncentráltam, a Roxfortban sem, inkább csak a hülyeségekre, amikben nagyon jó voltam. Talán ha több energiát fektettem volna a tanulásba, lehettem volna valaki más. Lehettem volna valaki. Anya mindig is ezt mondta, lehetnék valaki, akár csak Aiden, aki úgyis bármit is fog választani, ha elballag, tökéletes lesz hozzá. Mert ő érte fognak versenyezni. És én. Én meg csak kviddicsezni akarok, amivel vagy megöletem magam, vagy megnyomorodok, és egyébként is 35 éves korig ad csak megélhetést normális ember esetében.
De persze én sosem hallgattam senkire.
Igazából csak Aidennel akartam versenyezni, hogy legalább ebben legyek jó, és aztán valahogy a részemmé vált a kviddics. Miközben semmi másra nem figyeltem. És a világ lassan szétpattant körülöttem. Körülöttünk.
Vajon van olyan foglalkozás, hogy depressziós? Tökéletes lenne hozzám.
Egyébként Aiden lassan több bajba keveredett, mint én, ez pedig a maga nemében tök vicces kontraszt lett volna közöttünk, ha nem haragudtam volna rá. Vagyis nem is tudom haragudtam-e rá. Az mindig is az ő rezortja volt. Ahogy az enyém az, hogy sosem hallgattam rá.
Vannak dolgok amik sosem fognak változni nem igaz, Aiden? Vajpn ezek kötnek minket össze még... testvérként?
Éreztem ám, hogy mérges volt rám, én pedig csak egy hülye vigyort vetettem felé, m ég ha nem is ült az arcán olyan nagyon tajtékos Aiden kifejezés.
Aztán odébb tolt, én pedig a nem várt nyomástól odébb is tolódtam, kissé felháborodott horkantással.
- Hééé, ne hagyj ki a buliból - nyafogtam drámaian, aztán már kezdtek is csapongani az átkok.
- Azt hitted, hogy megúszod, te kis szaros...? - Hogy nekem ezt hányszor mondták így. Milyen nosztalgikus. Igazából tényleg kimaradhattam volna belőle, de nem tudtam volna karba tett kézzel végignézni, ahogy Aiden párbajozik. Tudtam én, hogy ő volt a faszagyerek, és hogy most már le se tudtam volna győzni párbajban... Egyáltalán mikor párbajoztam utoljára? Amikor megtámadtak azok a fogyatékos Gosdwellék Roxmortsban?
Oké, Benjamin uralkodj magadon, most az egyszer. Összefontam a kezemet magam előtt és durcásan bámulatm Aidenre, de aztán a tekintetem a háta mögé csúszott, és látam, hogy valami másik alak ránttotta elő a lálcáját, mire én is gondolkodás nélkült támadtam.
és Bumm.
A varázslat felrobbant a kezemben, apró lángcsóvákat dobált ki keservesen a pálca magából, mikközben a robbanástól én is meg még ki tudja hányan repültünk összevissza. Ó a francba, kurva pálca. Argh.
- Hopsz - dünnyögtem, amint a pörkölt helyre néztem és összetalálkozott Aidennel a tekintetem. Éreztem, hogy a jobb karom fáj, mintha éppen ott felejtettem volna a tűzben. De nem néztem le a karomra, akkor csak jobban fájt volna. Helyette tettem egy drámai mozdulatot.
- Emlékezz erre  anapra  Aiden! Emlékezz erre a napra, amikor az öcséd beceneve a Piromániás lett, az alvilágban!

[bitter are the wars between brothers]

bitter are the wars
between brothers


2001. november 13.
style

Ahogy rámvigyorog, abba van valami pokolian irritáló. Nem is a mozdulatban magában - inkább annak természetességében. Hogy tökéletesen eszembe juttatja a régi időket, amikre annyira nem akarok emlékezni...
Szar dolog ez. Olyan nagy léptekben akarok előre haladni, átküzdöm magam minden szaron, csak hogy a lehető legkevésbé emlékezzek vissza, hogy minél hátrébb hagyhassam a múltat, erre... Ő folyton az utamban van, csak hogy emlékeztessen rá időről-időre, honnan jövök.
Még mindig ugyanott tartunk, kibaszottul ugyanott. Mintha még mindig ugyanazok a szánalmas kölykök volnánk, semmi változás... ilyenkor egyszerűen csak megcsap, minek is menekülök tovább?
Szerencsére nem vagyok egy könnyen feladós típus.
- Hééé, ne hagyj ki a buliból - panaszkodik a hátam mögött, mire megforgatom a szememet, még ha nem is láthatja. A fazonra fogom a pálcámat, nem mintha legnagyobb vágyam lenne párbajozni valami random kocsma közepén. Azt már legalább tudom, hogy valószínűleg Londonban lehetünk. Máshol valamivel kevesebb eséllyel találnának meg ezek a faszok.
Szinte érzem a hátamnak csapódó gyerekes hisztit, amit Benjamin felől sodor a szél, de nem törődök vele. Oldalra dobok egy újabb csapódó átkot a felbőszült fickótól, és közben tovább tervezgetem a menekülést. Okééé... hát lehet, hogy megloptam, de most komolyan muszáj ezt? Már úgyse tudom visszaszolgáltatni neki a csinos, drágakövekkel kirakott kis mágikus óráját, az ugyanis rögtön egy másik pöcegödörben landolt is egy másik alak zsebében.
A hátam mögül robbanás hallatszik, ez pedig épp eléggé eltereli a figyelmemet, hogy a következő átok egyszerűen vállonkapjon. Az ereje hátrataszít és átbukfencezek egy üres asztalon a székekkel együtt, hogy aztán kellemetlen morranással a padlón végezzem, fájós tagokkal és sörszagúan... Talán mégsem volt üres az asztal? Hát, mostmár mindegy.
- Benjamin... - Ujjaim egyből a pálcám irányába kapnak, miután nem találom egyből jobb kezemben, a vibrálás azonban messziről csap meg, nem az ujjaim közeléből. Felemelem a fejemet, a galagonyát pedig ki is szúrom a padlón, néhány méterrel odébb. Kurvaélet...
- Hopsz.
Ezután fordulok Benjamin felé, aki nem messze tőlem hever a padlón. Hmm... talán nem is a faszi átka talált el? A kérdés furcsa szájízzel fogalmazódik meg bennem, és kicsikét megpróbálom feljebb tornázni magam. Kell a pálcám. Most.
- Emlékezz erre  anapra  Aiden! Emlékezz erre a napra, amikor az öcséd beceneve a Piromániás lett, az alvilágban! - Odébb kúszok, és már éppen nyúlnék a galagonya felé, úgy lesek még egyszer vissza felé, sötét tekintettel.
- Te fasz... - morgok, szavaimba közbevág egy a torkomból kiszakadó köhögés. Megérzem a füst illatát is, de még nem nézek fel, csak tovább kúszok. Kell... a pálcám...
Egy bakancs orra állja az utamat. Persze ez csak azután világosodik meg bennem, hogy az arcomba csapódik.
- Mivan, te kis görény? Valaki már nem olyan nagymenő a pálcája nélkül, hm? - gúnyolódik felettem a hang. Fájdalmas nyögéssel gördülök arrébb a rúgás erejétől, ujjaimat orromhoz szorítom, és egyből meg is érzem a vér fémes ízét a számban. Épp időben kapom fel a kezemet az arcomat védve, hogy a következő csapást az alkarom fogadja be, és ne az állam, ám az agyam egy pillanatra sem áll le; gondolkozz, Fraser, gondolkozz.

[13/11/2001● TESÓ ●⭃ csak sétálok ⥷tükörképem]

13/11/2001
● TESÓ ●
⭃ csak sétálok ⥷
tükörképem

Mekkora métely, mekkora hatalom
Annyira mar meg amennyire akarom
Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ, serceg a bakelit

Vajon meddig fogjuk gyűlölni a közös múltunkat Aiden? Vajon mikor vetünk véget annak, hogy mi háborúzzunk? Eldobált szavak, falra hányt véres szavak landolnak a közzénk, minden egyes alkalommal, akárhányszor csak szóba állunk egymással. Én mégsem hagyom abba. Én mégsem adom fel. Mert nem tudom elfogadni, hogy ez így tönkre menjen. Mindent meg lehet javítani, nem? Amíg élünk mindent rednbe lehet hozni. És én nem akarok úgy meghalni, hogy ne hozzam rendbe ezt, ami köztünk van. Túlságosan is sokat érsz nekem. Még akkor is, ha egy szentimentális idiótának tartasz. Még akkor is, ha te feladod, én nem fogom. Mert szeretném azt hinni mi még lehetünk jó testvérek.
Tudtam, hogy idegesítettem, én pedig mégis tovább folytattam. Mert volt, hogy elengedett és volt hogy még magához képest is tudott lazítani. Ha valamit örököltem anyától, az az elviselhetetlenül kitartó makacskodása volt.
Sistereg körülöttem a kocsma, a levegő, némi hamu és füst száll fel, az emberek egy része pánikolva ki is szalad az utcára, akiknek gondolom van egy cseppnyi túlélő ösztönük, de nem, én még bent vagyok Aidennel és azzal a seggfejjel, aki ki akarja kaparni a szemét.
Éreztem, hogy megrúgta. Éreztem a halovány alig érezhető kis lüktetést a karomon, mire összeszedtem magamat a földről. A kezem megakadt egy pálcán, amit megmarkoltam, és a füsttől könnyes, maró szemekkel, de rávetettem magam a faszira, aki megint bele akart rúgni, és elkenődtünk a padlón. Felékerekedtem, és a térdeimet a mellkasának nyomtam, miközben az öklömmel belevágtam az arcába. A kirebedett szájának a vére a csuklómhoz tapadt, de aztán megálltam. Nem akartam halálra verni, pedig annyira tudtam volna. Egy pillanatra ez a gondolat rémísztett meg, majd leengedtem a kezemet.
- Ha még egyszer a közelébe kerülsz, olyan plasztikai műtétet hajtok rajtad végre, hogy a saját tükörképed se fog felismerni - morogtam, miközben a pálcát a férfi nyakához nyomtam. Csak ekkor tűnt fel, hogy mennyire más, hogy mennyire nem a megszokott vonalak simultak a tenyerembe, hogy mennyire veszélyesen pulzált a kezemben.
MÉg egy fenyegető pillantást vetettem a földön fetrengő férfi felé, hogy aztán Aiden felé forduljak.
- Hé, tudtad, hogy egy időzített bombával harcolsz? Bár téged ismerve meg sem kellene lepődnöm - vontam meg a vállamat, és Aiden felé dobtam a pálcáját. Az enyémnek is itt kellett volna lennie valahol... Az is lehet hogy a robbanástól ketté tört. Fasza, nagyon fasza.

[bitter are the wars between brothers]

bitter are the wars
between brothers


2001. november 13.
style

Az élet különös fintora... már megint. Mármint, alapból rohadt röhejes az egész, hogy Benjaminnak sikerült pont belehoppanálnia abba a fasziba, akinek elloptam a csilivili óráját. Jó, na, hát... mindenkinek ennie kell. Érthető, nem? Akinek telt egy olyan kőkirakásos szarra, telni fog máskor is. Csak annyira jó érzés játszani az áldozatot, hm?
Persze, egy részem megérti. Sok mindent megértek, igazából, olyanokat, amiket mások nem néznének ki belőlem. Na de Benjamin és a pattogása? Nem. Azt képtelen vagyok megérteni.
Az ember általában érzi a pozícióját az adott helyzetben, nem? Hogy mikor kéne közbevágni, kussolni, támadni és védekezni. Kisebb-nagyobb csúszásokkal olykor, de... ez megvan, nem?
Nem. Úgy néz ki, nem mindenkinél, legalább Benjaminnál egészen biztosan nem. Hogy különbözhet ennyire két testvér? Szinte... zavarbaejtő. Már csak a tény is, hogy az arcunk ugyanaz.
Bocs, öcsi.
A bakancs orra az arcomba csapódva aztán elsepri a gondolatokat. Talán a fickó már arra sem akarja venni a fáradtságot, hogy átokkal büntessen, nem... A jól bevett mugli módszerrel támad, és kihasználja, hogy a földön vagyok és védtelen. Próbálom védeni az arcomat a kezemmel persze, utóbbi mégis kevésbé fontos, bár... tényleg az? Mi a franccal fogom meg a varázspálcámat, ha kettétöri a kezemet?
- Takarodj... már... - zihálom, ahogy az újabb rúgással megpróbálom elkapni a lábát, de persze a próbálkozás nem csak sikertelen, felesleges is. Aztán... aztán egyszercsak nem jön a következő becsapódás.
A pillanatnyi kis szusszanásban kicsit feljebb küzdöm magam, és a koszos padlóra köpök egy adag vért, úgy érek aztán az orromhoz és a számhoz. Reszket kicsit a kezem, de nem törött. Szóval nincs nagy baj.
- Ha még egyszer a közelébe kerülsz, olyan plasztikai műtétet hajtok rajtad végre, hogy a saját tükörképed se fog felismerni - csendül Benjamin hangja, de nem nézek fel, a felsőmbe törlöm a vért a kezemről és halkan mormogva még feljebb ülök. Minden porcikám sajog ebben a pillanatban, még olyanok is, amelyekről nem is tudtam eddig.
- Hé, tudtad, hogy egy időzített bombával harcolsz? Bár téged ismerve meg sem kellene lepődnöm. - Benjamin felé fordulok, és elkapom a levegőben felém reppenő pálcámat. Francba... hála Merlinnek! Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mi van, ha megsérült a robbanásban, de úgy tűnik, nincs baja. Csak dühös. Kibaszott dühös... nem is értem, hogy nem robbant fel Benjamin kezében.
Egy részem sajnálná, ha le kéne cserélnem, azt hiszem. Hiába az a bizonyos temperamentuma... de mégis annyit éltünk meg együtt. Azt hiszem, talán kellett is ahhoz, hogy olyan legyek, amilyen most.
- Tűnjünk innen... - mordulok, és reszkető lábakkal, de talpra küzdöm magam, megkapaszkodva egy székben. A helyére dugom a varázspálcát, kiélvezve, hogy biztonságban van és velem, úgy lépek Benjamin felé, hogy megpróbáljam felszedni a földről. - Siess már - morgok oda neki, erősebben markolva bele a pulóverébe hogy rántsam magammal kifelé.