Csendes, szép éjjel ez a mai. Ha nem élem túl, legalább elmondhatom, hogy szép volt a környezet. Még mielőtt kilépnék a sötét kapualjból, felnézek a csillagokra, egy futó pillantás erejéig. Milyen mások itt, mint odahaza… A levegő is más. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzott. De hiányolni bizony fáj, azt vizsont oly sokáig inkább elkerültem, de hiába, csak visszajöttem, és csak hiányzott. És már nem is csak Londonra gondolok, hanem azon belül is Rá, arra az egészre, ami velünk történt, és amiről azt gondoltam, jobb lesz mindkettőnknek, ha magam mögött hagyom.
Nagyot sóhajtok. Most viszont itt vagyok. Ide vezettek a nyomok. Tudom, hogy egy csapda ez, tudom, hogy a farkasok állnak mögötte, és hogy nem lesznek kedvesek, de nincs nagyon más lehetőségem, és elképzelhető, hogy a csapdában olyan kincs, olyan információ van, ami előrébb vezet.
Az emberem is mindjárt itt lesz. Bár nincs hideg, egy cseppet sem, összébb húzom magamon a kabátot, és teszek egy teljesen értelmetlen, de makacs lépést előre. Jólesik. Olyan érzésem van tőle, hogy bármi is jön, elébe megyek.
Jön is. Hatalmas, akkora, hogy varázserő nélkül is egyszerűen kilapíthatna. A kabát alatt a pálcámon nyugtatom fél kezemet, és kihúzom magam. Persze így is fel kell néznem rá, úgyhogy dacosan felszegem az állam, és most nem rebegtem a fekete szempilláimat, helyette szúrósan méregetem közülük.
- Volkova!
Reszelősen vakkantva köszönt és kivicsorítja hézagos fogsorát, amit gondolom valami erőltetett vigyorfélének szán. Nem viszonzom, szigorú biccentéssel letudom a köszönés formalitását.
- Ugyan-ugyan… Nincs félni való. Ha Te betartod szavadat, mi is. Visszakapod Apuska…
Fáj a fülemnek, ahogy töri a nyelvet, hiszen nyilván régebb óta él itt, mint én (nem). Durva volna akkor is, ha ki se nyitná a száját.
- Nem félek. A bizonyítékot akarom. És amit ígértetek.
A válasz öblös, ugatós röhögés, én viszont pókerarccal tűrök. Megígérték, hogy ha hajlandó vagyok találkozni, átadnak egy tárgyat, ami bizonyítja, hogy náluk van az apám, és hogy még él. Sőt, a helyet is megmondják, ahol van. Persze, nem ingyen, a két szép szememért, és tudom, hogy a kutatási anyagaimra fáj a foguk. Nem mintha a kórság ellenszerét megtaláltam volna, de minden balul elsült, torz eredményt, minden véletlenül kikutyult mérget…
- Jó kislány nem akar... Legfeljebb szeretne. Nagyon nagyon szerethetne, például engem…
Megint az a gúnyos, hányingerkeltő vigyor, és most közelebb is lép hozzám. Megcsap a lehellete, s az ujjaim kicsivel erősebben szorítják a pálcám a kabátom alatt. Nem félek, azon már rég túl vagyok, de a szívem zakatol, zavar hogy annyira fölém magasodik, és hiába minden fegyverem, tudom, hogy túlerőben van.
- Megállapodtunk. Idejövök, hogy elmondjad, amit akartok, és amit én tudni akarok. Ennyi.
- Megállpodtunk, hogy idejössz. Nem állapodtunk meg, hogy el is mész… Ne nyúlj a pálcához, vagy nem is élsz…
A hideg futkos a hátamon szavai gunyoros dallamától. Nem értem miért, tudtam, hogy ez egy csapda, tudatosan sétáltam bele. Hát elkezdődik. Ő még közelebb lép, somolyogva, mutatóujját hívogatón hajlítva felém, a másik kezével meg a gatyájába nyúl, és tudom, hogy igaza van a kimondatlan szavakkal, nincs is más lehetőségem, mint vele menni. Biztos, hogy vannak a környéken társai, akik csak az alkalmas pillanatra várnak. Szóval ennyi. Próbálok nem undorodva fintorogni. Már nyúl felém, csak egy hajszálnyira van.
Nem hangos lövés dörren. Talán észre se venné a fülem, ajtócsapódásnak is halk volna. Jobban hallom a koponyacsontok roppanását, aztán ahogy a golyó a kövön pattan, de már erejét vesztve.El is vész valahol.
Nem tátom el a számat, nem sikoltok. Láttam már hullát, de még olyat is, hogy mellettem lőttek le így valakit… Elkerekedett szemekkel lépek hátra, nehogy a test rámboruljon. Hangos az is, ahogy végigdobban a földön, mint valami súlyos zsák. Csak egy pillanat az egész, aztán arra nézek, amerről a lövés érkezett. Most kapok a szívemhez, eközben. Mert ez… Ez már egyszer megtörtént velem. És aki akkor a cső túlsó végén állt… Talán most is az?
Túl sötét van arra. Túl messze van. És közben itt közelebb is fontos dolgok történnek.
- Mit csináltál, bozhe moj… Hát már a Te szavadnak se lehet hinni? Az Alfa nem fog örülni…
Három másik alak hoppanál az utcára, nagyjából körém, bekerítenek, s a középső vékony srác morogja a panaszáradatot, színpadias sértettséggel. Nem mintha nagyon megrázná őket társuk hirtelen eleste, mint inkább élvezik a helyzetet, hogy több akció van, mint amire bármelyikünk számított. Másik két társa is pálcát szegez már rám. Lassan felemelem egy kissé mindkét kezem, jelezve, hogy ártatlan vagyok.
- Ez nem én voltam. Ehhez nekem semmi közöm.
Próbálok higgadtan beszélni, holott ez az egész olyan fordulatot vett, amire én sem számítottam. Fújhatom az informátorom, fújhatom az alkupozíciómat, de nem emiatt vagyok zaklatott, és nem is azért, mert körülvettek. Hanem mert tudni akarom, ki adta le azt a tökéletes lövést.

Magamon érzek egy szúrós pillantást, de nem az előttem álló három alak valamelyiké ez. A szemem sarkából leskelődök körbe. Láthatnák éppen, hogy én pont annyira nem értem ezt az egészet, mint ők, de persze nem akarnak tudomást venni róla.
- Állítsd le!
Felhördül a leghangosabbik, de szavait kissé elnyomja, ahogy egyik társa a földre borul, és többet fel se kell. A másik kettő láthatóan próbál fedezékbe húzódni, elkezdenek menekülni, én meg nem merek megmozdulni, hallván a süvítő golyókat. Csak állok ott a tér közepén, feszült várakozással, és azon gondolkodom, van-e értelme használni a pálcát. Még egy elterül. Nem nézek oda, nem mintha ne láttam volna ilyet, inkább pont, hogy már nem érdekel. Nem is az utolsó tagot figyelem, aki ide oda ugrál, nyilván attól tartva, hogy eltalálja egy golyó. Én ahelyett próbálok épp az ellenkező irányba nézni, amerről a lövéseket érkezni gondolom.
Sötét van ott. Próbálom elcsípni egy lencse csillanását, egy apró fényszikrát, ahogy elsül egy puska, vagy egy ismerős, kék szempárt, de mielőtt ezt megtehetném, hirtelen nagyon közel hallok magamhoz egy lépést.
Az utolsó fickó nagyon közel került, lévén, hogy nem rá figyeltem. Most már muszáj használnom a pálcám, piros átok röppen a támadóm felé, de az készült rá, és láthatóan nem teljesen ostoba. Elkapja a kezem, nyers fizikai erőben jóval felülmúl engem, így már nem tudom megcélozni. Aztán egy durva mozdulattal kicsavarja a kezemből a pálcát, és maga elé penderít, halántékomnak nyomva a saját pálcáját, egyúttal engem élő pajzsként használva.
- Gyere elő, Te gyáva!
A csendes utcán végigzeng a dühös ordítás, ahogy fogvatartóm dühöng. Én mocorgok, próbálok szabadulni, de ő körbe-körbe forog velem, mert ugye nem tudja, honnan fog jönni a következő lövés. Ezzel még akkor is bebiztosítja magát, ha azt feltételezi, hogy a puskacső végén lévő nem bánná, hogy engem is lelő.
Vajon bánja? A civakodás közepette csak újra arra nézek, amerről - inkább érzem, mint gondolom - a lövéseket leadót. Csak egy futó pillanat, de azt hiszem, belenézek a szemébe, akkor is, ha nem látom őt. Aztán az ipse továbbcibál, én meg kihasználom, hogy mozgásba hozott, és hátrarúgok. Jól eltalálom, legalábbis a vinnyogás alapján, és elszabadulok egy pillanatra, de elugrani nem tudok egészen, mert elkapja a hajamat, és annál fogva visszarángat maga elé.
- Mutasd magad, vagy a lánynak annyi!
Ezt ráadásul úgy harsogja, hogy benne van, ha megmutatja magát, is valószínűleg ezt tervezi velem, de még gyűjtöm az erőt egy következő szabadulási kísérlethez.
Nem tudom, vajon talál-e megfelelő szöget a fogvatartóm kiiktatására mellettem, de titkon majdnem neki szurkolok, hogy sikerüljön előcsalnia. Mert ha Cartwright az... Mit is tennék, ha találkoznánk, mit mondanék neki? Nem is tudom. De az arca azóta is előttem van, sármos borostája, megnyerő vonásai, és az a csibészes mosoly... A szívem most még hevesebben ver, mint előtte, ettől inkább nekiered, mint a torkomnak szegeződő pálcától, vagy attól, hogy  szándékosan mozdulatlanul tartott fejem mellett bármikor elsüvíthet egy golyó...

Bevonzza minden ösztönömet, és bár a szemem nem látja, a tudatom valahogy érzi, hogy ott van, és hogy Cartwright az. Biztos a farkas súg, vagy az egyszerű logika.
Egyik ember a másik után zuhan el körülöttem, míg végül csak az marad, aki a nyakamba akaszkodik, és élő pajzsnak használ. Majdnem meg is lep, hát őt hogyhogy nem szedte le? Bizonyára nekem tartogatta.
De most csakazért se azt csinálom, amit várt, és inkább várok.Nem is kell sokat. A farkas gyors érzékelése lelassítja tompa emberi eszemnek a történéseket sorban. Mozdulatlanná dermedek, és úgy figyelem, ahogy valami villan a tetőn, aztán tompa dörrenés, aztán egy süvítő hang. Szinte érzem a hideg fém menetszelét, ahogy hajszálnyira hasítja el mellettem a levegőt, majd szalad át a mögöttem álló koponyáján. Persze valójában ez felfoghatatlanul gyorsan történik, és inkább csak utólag követem le, mikor a tag már összerogyott mögöttem, és elterül az is az utcán, mint előtte a többi is. Odébblépek kicsit, hogy ne rám essen, és rá se nézek.
Körbevesz az immár üres utca lelketlen csendje. Hullák között állok némán, és tudom, hogy már mozdulhatnék, már továbbléphetnék. Talán át kéne lépnem egy kart, vagy egy vértócsát, hogy távozhassak, de én még mindig ugyanarra nézek, amerről a villanást láttam, és a dörrenés forrását véltem hallani. Kell még egy pillanat, hogy az előbbi dermedtséget lerázzam magamról, és feszesen felszegett állam leengedjem kissé, egy sóhaj kíséretében. A szemem még mindig nem tudom levenni arról a pontról. Keresztbe fonom a kezeimet a mellkasom előtt, és úgy rémlik, mintha itt állna előttem a férfi, a kék szemeivel, és a csibészes borostás képével. A gondolataim előbb elém idézik őt, de eltökélem, hogy nem állok meg itt. Teszek egy lépést, és bár a konkrét helyet már elvesztettem, ahová eddig figyeltem, de azért felnézek csak úgy valamerre, és nyugodt, szomorkás hangszínen, de azért jó hangosan beleharsogom az utca csendjébe:
- Még mindig jól célzol, Christopher…
Várok még egy kicsit, az utca hideg kövén, a mozdulatlan testek között, és hallgatom a név visszhangját, ahogy a házak falai között pattog ide-oda. Végülis, a vezetéknevét nem tettem hozzá, nem mintha tartanék attól, hogy lelő. Talán képes lenne rá, de lehet, az sem volna baj egyikünknek sem. De talán inkább csak odébb áll. Azért várok még egy kicsit, mielőtt feladnám, és én is a távozás mezejére lépnék.