Belvárosi utcák

Mr. Bertov
2001. december 27.

Ez a nap valahogy túl hosszúra nyúlik. Érezte már hajnalok-hajnalán, amikor berendelték a Szeszélyügyre megbeszélésre. Miért? Bár nem egyszer találkozik vele a munkája során és kénytelen tudomást venni róla, mint minden magára valamit is adó varázsló, egyáltalán nem profilja a téma, mi több. Hidegen hagyja egészen addig, amíg nem lát valami kézzelfoghatót ő maga, vagy bármely legalább minimálisan megbízható forrása. Az egyetlen dolog, ami érdekli, az a következő háború egy újabb elbaszott csuklyás brigáddal szemben. Hogy ez a brigád régi, vagy új, a hozzáállásán aligha változtat, mert nem sokat nyom latba a rutin, ha valaki, vagy valami módszeresen írja át a mágiafizikai alapszabályokat, miközben egészen más tömegpszichológiai elveken működik, mint eddig bármi más, amit tapasztaltak. A Szeszély, mint olyan ledöntötte a megszokott határokat, törvényességeket, pontról-pontra bizalmatlanságot injektál a legegyszerűbb konyhamalacnyi varázslatba is, eluralja a médiát, a Minisztérium ellen hangolja a varázsnépet és szép lassan beszivárog az emberek életébe, míg mindez... normálisnak tűnik. Mi ez, ha nem totális megszállás?
A megbeszélés felénél szó nélkül felállt és kiment. Hogy nem kedvelik odabent a stílusát, annak oka van. Ahogy annak is, miért nem óhajtja ilyen emberekkel megkedveltetni magát. Hagyja, had játszanak a gyerekek azzal, amivel egy idősek és pánikoljanak ha nem tudják szűrővel kimerni a vizet a süllyedő hajóból.
Dél környékén lekapcsolt egy piti kis tolvajt egy belvárosi mugli múzeumban. Szánalmas alak. Nem ő az, akit keresett, de ha már a hálójába akadt, bevitte az akadémiai gyakornokoknak, had próbálgassák a vallatási technikát rémunalmas perceikben. Meglehet meg is maradt volna végignézni az eseményeket felmérve a leendő generáció hm... reménységeit, ám elhívták egy újabb esethez. És az ezúttal súlyosnak bizonyult.
A cigaretta halkan sercen fel a sötétben mindenféle pálcaintés híján. Az évek és a rutin a magafajtába beleverik a hasonló bűvésztrükköket és ezen a ponton egyszerűen csak nincs szüksége rá, hogy hívóminta-komplexitást nélkülöző varázslatokhoz pálcát rántson. Egyesek azt gondolják, már kiöregedett a szakmából, de az igazság az, hogy a vérében lüktető mágia évről-évre erősebb.
Rögtön tüdőre szívja a dohányt, hűvös zöld pillantása felrebben, ahogy nem is túl messziről hangfoszlányok szakadozott káosza szivárog a fülébe. Futólag megnézi magának a szerencsétlenül ténfergő alakot, aztán gördíti is tovább a gondolatmenetet. Nem az ő problémája.
Ma meghalt néhány mugli. Nem érez semmit az ügy miatt, bár az apró, vérbe fagyott kislány látványa felett a szükségesnél sokkal hosszabban időzött el. Ha mutat is pszichopatikus jegyeket, valójában nincs kőből és nagyon is képes érezni. Mi több. Tökéletesen tisztában van a saját pszichológiájával, a miértekkel és engedi végigpörögni a fájdalmas képeket ott, ahol muszáj. A kín semmi ahhoz képest, amit annakidején átélt és túlságosan realista ahhoz, hogy azt aktiválni legyen képes önmagában. Nem eltemet. Egyszerűen csak tudomásul vesz. Tanul belőle.
Valójában feleslegesen ment ki. Kirendelték, mert az eset rendkívül gyanús volt, a kislányt ugyanis születése óta számon tartják a nyomkövetés miatt. Mugli családból származó kis boszorkány, aki nem élte meg a hároméves kort. Eltöltötte ott a fél délutánt és megállapította, hogy egyszerű varázstalan gyilkosságról van szó. Van ilyen. Muglik és varázslók éppúgy ölik egymást, mintha muszáj volna. A konfliktus a vérükben van.
Újabb slukk, újabb szavak. Ezt már kristálytisztán hallja és felfogja az idegen nyelvezetet, amely csak az első reményben orosz. Érdekes. Miért reménykedik ilyesmiben? Talán meg kellene látogatnia fogadott nagybátyját. Meglehet hiányérzete van. Több értelme lenne, mint visszatérni a gyilkosság helyszínére, hogy biztosra menjen munkaidőn túl.
Felesleges. Tudja, hogy alapos volt.
Lepöcköli a hamut, aztán a cigit a szájában hagyja, kezeit zsebre dugva készül rá, hogy kikerülje a dülöngélő fazont.
Pillantása végigfut rajta lentről felfelé. Nincs jelentősége, mégis engedi, hogy magába igya róla az apró, ordító jelzéseket. Valami nincs rendben.
Az árnyékában járó kutya halkan szusszan, de feleslegesen. Ő is érzi, hogy valami hibádzik az összképpel és nem a kivont pálca, vagy az, hogy valamiért ismerős a férfi arca. Fogalma sincs honnan. Túl sok arccal találkozik egy nap, túl sokat kell magában elraktároznia és idő, amíg a koponyájába rejtett végtelen számú akták közül kiborul az az egy jelentéktelen kis fecni, ami a helyzetben segítségére lehet.
Nincs kedve megvárni.
A fickó nem beleütközik, ő maga konkrétan belesétál. Hogy nincs hozzá semmi köze? Nincs. De sosem sétál el valami mellett, ami adott esetben felkelti a figyelmét, ha csak öt percre is.
A dohány serceg, a lámpafénytől arcára vetülő árnyékot egy pillanatra narancsosan világítja meg a szál fénye, kiismerhetetlen figyelme némán figyeli a mozdulatokat. Túl lassú a reakcióideje. Alkohol ésvagy drogok.
Hagyja megkapaszkodni a kabátjában és arra sem veszi a fáradtságot, hogy pálcát rántson. Ebben az állapotban egyszerűen csak... nem jelent kihívást. Úgy nagyjából senkinek sem.
Talán nem tud bolgárul, de az igen/nem témakör a legtöbb nyelven azért bárkinek megy nagyjából.
- Nyugalom. - Mély, érdes hangja hűvösen józan a férfi rettegésével szemben. - Nem foglak bántani. - Precíz mozdulattal marja el a lehulló pálcát még zuhanás közben és azzal a lendülettel zsebre is dugja. Beszámíthatatlan állapotban senki ne hadonásszon varázseszközökkel, ugye.
Szavaival ellentétben pálcája a férfi álla alá nyúl és a hegyével felfelé tolja azt, rövid pillantást vetve a nyakára, a fehér felsőre. Bármi jelét keresve annak, hogy a fickó támadás áldozata lett, mert a reakciók alapján ennek is megvan az esélye. Ahogy annak is, hogy szimplán csak agresszív részeg.
A Stimula közvetlenül áll alá érkezik. Ahhoz nem elég, hogy kitisztítsa a vérét, de elég löketet ad ahhoz fejben, hogy pár percre, vagy pillanatra legalább elűzze a ködöt a túl tág pupillák mögött.
- Koncentrálj. Mit vettél be?

s z o m j a s  v o l t a m
20011227

to: Milton

16+

o u t f i t

Minden erőm cserben hagyott. Szorítottam volna a pálcámat, de az ujjbegyeim furán zsibbadtak voltak és a szilfa olyan könnyen siklott ki közülük, mintha nem is próbálkoztam volna. Szimplán gyengén belekapaszkodtam a fickó kabátjának, ahogy egészen a testének dőltem. Ujjaim még erősebben martak az anyagba, pontosan úgy, ahogy korábban a pálcámat kellett volna szorongatnom.
Egy pillanat alatt voltam megint. Homályos fények vettek körbe, meg némi sötétség. A lihegés a fülemben, az érzés a testemben, a fájdalmas lüktetés, és ahogy a fejemet belenyomják a párnába. Fulladás, tehetetlenség, remegés. Egyetlen pillanat alatt éltem át ugyanazt a rettegést, amit ott éreztem a Lord Akárki házába. Talán egy ijedt kis hang is kiszökött a számon… hiába éreztem más illatot.
– Nyugalom. – Angolul beszélt. Hideg, komoly hanghordozással, mintha csak Holden lenne. Ő használta ezt a szót talán, amikor megvédett. Nyelnem kellett az emlékek súlyától, miközben még mindig szorongattam a ruha anyagát. Nem szerettem, ha mások hozzám érnek, így én is kerültem, hogy bárkit is érintsek. Egész egyszerűen hányingerem volt tőle… ez alól csak is Holdan volt kivétel… és most ez a fickó. Nem éreztem azt, hogy menten rosszul leszek, csak attól féltem, hogy ő is rám mászik. – Nem foglak bántani.
Éreztem a pálca érintését az állam alatt. Nyeltem egyet, ahol megemelte annyira, hogy lássa az arcomat és a zöld szemeim találkozzanak az övével. Ő nem csak a fejemben létezett, mint a világítószemű kisgyerek. Igazi, emberi szeme volt, csupán az éjszaka fényei csillogtak benne.
– Figyelmeztetelek, egy rossz mozdulat és a protektoraim leperelik rólad a nadrágot… – motyogtam, talán nem is volt egészen érthető, amit mondtam. Lehet, hogy egy-egy szót éppen bolgárul találtam el, de akkor is Mikhail Belot-ot… vagyis Bertovot nem tapizhatja mindenki. Dolna kuchka! Sosem fogom megszokni, hogy most már az igazi nevem van használatban. Mintha eközben a gondolataim némileg tisztulni kezdtek volna. – És az neked különösen drága mulatság lenne – Tettem hozzá a mihez tartás végett. Szerettem volna rá ijeszteni, mielőtt még meg talál erőszakolni ez is. Az összes ugyanolyan mocskos kéjenc, csak azért, mert erősebbek és nagyobbak nálam.
– Koncentrálj. Mit vettél be?
Nem értettem a kérdést. Túlságosan részeg voltam hozzá, hogy felfogjam az angolt. Megpróbáltam szabadulni ugyan, de még ahhoz is túl kevés erőm volt, hogy egyáltalán a mellkasára fektessem a tenyereimet és úgy toljam távolabb magamtól. Ehelyett egy nyomorult simogatásnak tűnt az egész.
– Bocs… túl sok pezsgőt ittam… – magyaráztam szerencsétlenkedve, ahogy ujjaim betévedtek a kabát anyaga alá. Talán nem is annyira véletlenül… ellenőrizni akartam, hogy nem Holden bújik-e megvalami álca mögött, mert utoljára őt érdekelte, hogy mit műveltek velem. Mióta eltűnt, pontosan ugyanannyian tepernek le, mint korábban.
A ruhák alatt izmos felsőtest bújt meg. Nem is kellett olyan erősen simítani végig rajta, hogy valamit érezzek. Nem volt olyan, mint az a löttyedt vénember, nem volt undorító… de közben tudtam, hogy ő még erősebben szorítana le.
– Na jól van, te perverz, én léptem – közöltem bolgárul és megpróbáltam megállni a talpamon, hogy ellépjek. Egy lépés sem kellett, hogy érezzem, megborul velem a világ… meg kellett kapaszkodnom valamiben és az persze őnagysága öve volt… vagy lejjebb?

Mr. Bertov
2001. december 27.
16+

Nem kellene hagynia, hogy a fickó ennyire testközelbe férkőzzön. Érzi rajta a tömény alkoholszagot, ám az hogy ittas állapotban van még nem jelenti, hogy nem lehet önmagában veszélyes. Sokat látott már hosszú élete során és általános igazság, hogy a támadás legtöbbször olyan helyről érkezik, ahol az ember a legkevésbé sem számít rá.
Az egyetlen ok, amiért nem löki el magától az a pillanat, amelyben a zavart elméjű varázsló visszaemlékezik. Mondhatnánk, hogy nem gondolatolvasó, de valójában az. A legilimencia kimondottan erőssége, ám ez esetben nem kell a férfi koponyájának mélyébe másznia ahhoz, hogy értse, amit értenie kell. A másik jelen állapotában egyszerűen csak semmilyen szinten sem uralkodik magán és elég közel van ahhoz is, hogy test a testre kommunikáljon. A félelmének jóformán bűze van, ami szimpla asszociáció a részéről, elvégre nincs animágusi alakjában, hogy valóban ki is szagolja rajta. Szükségtelen. Felfogja a félelmet. És abból a menthetetlen kapaszkodásból felfogja azt is, hogy valójában nem rá irányul akkor sem, ha pálcát ránt.
Túl régen kiölték belőle az empátiát ahhoz, hogy képes legyen sajnálni egyáltalán. Nincsenek pazarolható érzései semmiből előbukkant részeg szerencsétlenek irányában, de annyit megtehet, hogy megelőzi a további bajokat. Az elkobzott pálca példának okáért ezt a kategóriát képviseli.
A férfi szövegelése konkrét katyvasz, bár a "protektor" és "per" szavak a motyogás mögött húzódó szükséges hangsúllyal azért kristálytisztán eljutnak a tudatáig. Komolyan? Felvonja szemöldökeit, a fejét oldalra fordítja és megemeli, ahogy beleszív a dohányba a férfi feje felett, szisszenve ereszti a füstöt a tüdejéből, amíg a másik folytatja a fenyegetőzést. Kibaszott elkényeztetett kis selyemfiú.
Kiköpi oldalra a cigit, az pedig íves narancsfényt húz a levegőben, mielőtt szomorúan tovagurulna a járdán.
- Megértettem. - Közli hűvösen, érdes hangon, a pálca távozik a férfi álla alól esélyesen biztosítva annak elégedettségét. Megfenyegette és komolyan vették, ugye? Kérdéses, ebből mi jut el az alkohol uralta tudat repedéseibe, mert bár a szavak nyilvánvalóan hatástalanok, szó és tett két nagyon különböző kommunikációs forma.
Ugye.
- Komolyan? Fel se tűnt. - Közli felvont szemöldökkel. A mellkasára fekvő mozdulat, egy dolog. Megérti belőle a távolságra törekvő vágyat és mégis... mennyire kell ittasnak lennie ahhoz, hogy ez pontosan az ellenkezőjébe torzuljon? Pillantása lehullik a simogatásra, a kabát alá furakvó, fekete ingen csúszó ujjakra.
Mint valami neveletlen szuka, ami vicsorog bár a hímjére, a seggét magasra tartja, hogy egy óvatlan pillanatban megbasszák szárazon.
Hm. Talán ezért olyan ismerősek azok a vonások. Bár az esetek többségében egyszerűen nincs igénye társaságra, elszórtan előfordul, hogy enged egy-egy névtelen, érzelmektől mentes, nyers próbálkozásnak. Szenvtelen arccal képzeli el a combjai között térdepelve a farkával a szájában... nem. Elég biztos benne, hogy nem innen rémlik, még ha az a tapizás el is vonja a figyelmét annyira, hogy ne kapjon rá a csuklójára leállítva a próbálkozást.
A bolgár továbbra sem tartozik egyébként viszonylag széles repertoárjába, de ami azt illeti, remek nyelvérzékkel áldotta meg a sors. És a "perverz" szó történetesen bolgárul sem hangzik sokkal különbül, sikerül nagyjából értenie a lényeget. Nem keres logikát az alkoholmámorban, egyszerűen csak hagyja elmozdulni a férfit.
3...2...1... borul is, mint a kuglibábu és valószínűleg Milton élete sokkal egyszerűbb lenne a következő percekben, ha úgyamúgy hordana övet. Mentségére szóljon, nem gondolta volna, hogy egyszer problémát okoz a tény, hogy az a fekete nadrág úgy simul a csípőjére, mint valami ragaszkodó szerető, ami eltökélte, hogy más nem érintheti rajta kívül. Kurvanagyot tévedett.
Felmordul, ahogy ezúttal előbb mar a férfi csuklójára, minthogy igazán "A"-ból "B"-be érne néhány magvas gondolat. A bőrkesztyű anyaga halkan csikordul, ahogy ujjai keményen satuba szorítják a végtagot. Figyelmeztető mordulása irritált bár, kifejezetten emberi ellentétben a kutyával, ami ezen a ponton vészes közelségben megjelenik a betérdelt fickó háta mögött. Az állat fejét mélyen tartva, feszült, ugrásra kész pózban morog átvéve a szerepet gazdájától, aki nemes egyszerűséggel felrántja a férfi csuklóját az ágyékáról. Nem sikerül ugyan úgy ráfognia, hogy azzal lényegi fájdalmat okozzon, de épp eléggé felgyűrte az anyagot hozzá, hogy megérezze.
- Minden alkalommal ribancra piálod magad, hm? - A kérdés talán ingerültebb a kelleténél, egy rántással húzza fel a földről a fickót, amíg ezúttal az ő machinációnak hála ütközik a testének. Az Immobilus pontosan abban a pillanatban találja el Bertov oldalát, amikor felkenődik a férfi testén. Rövid füttyentés jelzi a kutyának, hogy mi a dolga és a következő pillanatban már hoppanálnak is.
Lehetetlen védekezni ellene. Még józanul, pálcával a kézben is minimális esély lenne rá a megfelelő előképzettség nélkül, így azonban szimplán csak ki van szolgáltatva neki. Az alig talpalatnyi mugli lakás méltán adhat okot aggodalomra, ha felfogja egyáltalán. Valahol villany kapcsolódik, Aprócska, világos nappali egybenyíló amerikai konyhával és három ajtóval, amelyből egy közvetlenül a bejárati.
Megtehetné, hogy biztosítja arról, mennyire átkozottul nem lesz semmi baja. Hogy nem fog hozzáérni. Vagy nyugodjon meg. Nagyjából bármit megtehetne és nem lenne különösebb jelentősége esélyesen annak fényében, hogy érkezés után gyakorlatilag azonnal megemeli a mozdulatlanná dermesztett testet és feldobja a vállára. Amaz így hátrafele lógva maximum annyit érzékelhet az eseményekből, hogy a nappali gyors tempóban távolodik, a derekát egy erős kéz tartja fogságban, közvetlenül mögötte ajtó nyitódik és végignyalja a sötétség.
A félhomályban nincs elég fogódzó, a gravitációnak hála mégis egyértelmű, ahogy megfordul a világ, ő pedig bezuhan egy kétszemély ágyba hűvös, tiszta illatú párnák és ágynemű közé.
- Na most. - Az ágy benyomódik a csípője mellett a ránehezedő súlytól és ahogy a fejrész melletti asztalkán álló éjjelilámpa a pálca intésétől felvillan, Mikhail szembetalálja magát azzal a hűvös, zöld szempárral.
- Itt maradsz és kialszod magad. Ne stresszelj, senki nem fog hozzád érni. - Szögezi le, bár erősen gyanús, hogy a szavak többsége egyszerűen csak nem jut el az anyanyelvébe kavarodott tudatig.
- Ha beszámítható vagy, visszakapod a pálcád. - Baljával jelzésértékűen felmutatja a lefoglalt szilfát, aztán visszacsúsztatja a zsebébe.
- Most megszűntetem rajta a varázslatot. Ha nem tudsz együttműködni, megkötözve alszol. - Hidegen, tagoltan és lassan beszél, hátha sikerül átjutnia a lényegnek. Valahol reméli, hogy az előbbi elvárható félelem okozta adrenalinroham átmosta annyira a férfi agyát, hogy képes legyen egy minimális befogadásra.
Kivár kicsit, mielőtt megszűntetné a varázslatot a testén.

s z o m j a s  v o l t a m
20011227

to: Milton

16+

o u t f i t

Ez az embertelen hely emberi szörnyetegeket szül. Ez a világ csupa veszélyes alakot teremt erre a világra, olyanokat, akik elveszik, amit csak akarnak. S ehhez mi kellett némi pénz és egy jó név? Még engem, Mikhail Belot-ot… vagyis Bertovot, a híres táncost is úgy vásárolták meg, mint valami olcsó lotyót… elég volt pénzzel kopogtatni be a Szófiai Mágikus Táncművészeti Akadémia portáján. Ezt tette ez a Lord Akárki is, s talán erre készült az ismeretlen férfi is a sötét utcán. Fenyegettem, de minek… semmi értelme nem volt. Minek perelni, ha már megalázták az embert? Ő lenne az első, aligha. Holden óta csak még többen, még többet akartak lehúzni rólam, mintha nem, is élőlény lennék, hanem valami tárgy, amit kikölcsönözhetnek.
– Megértettem. – válaszolta aztán. A pálca visszavonulót fújt az állam alól, én azonban nem léptem el azonnal. Próbáltam megtalálni az egyensúlyomat, ami már valahol a bedrogozott pezsgők egyikénél elveszett. Nem számított. Ujjaim még egy hosszú pillanatig marták a kabát anyagát, mintha azt akarnám, ne lépjen el tőlem. Nem féltem tőle, nem volt meg a természetes tartás azok után sem, hogy megerőszakoltak. Talán már túl sokszor történt meg ahhoz, hogy egyáltalán felvegyem a dolgot… vagy csupán a testem szokta meg annyira a fájdalmat, hogy már bele sem remegtem.
–  Komolyan? Fel se tűnt.
Nem akartam tovább csevegni, el akartam menni. Haza. A hálószobámba. Jó távol ettől az utcától, a pasastól, akinek olyan különös friss illata volt, s mintha a dohány kesernyés aromája is megcirógatta volna az orromat. Még ennyitől is összetört a szívem, mert arra emlékeztetett, amikor pár hónapig elhittem, hogy rendben van az életem.
Menekülnöm kellett, de a lábam nem bírta. Alig egy lépés kellett, hogy kiforduljon a bokám és egyensúlyomat veszítve egész egyszerűen csak boruljak, rászorítva a fickó nadrágjára, remélve, hogy legalább nem esek a mocskos földre és koszolom be a kelleténél jobban a ruhámat. Még is megrogytak a térdeim és ezen a pózon az sem segített, hogy a lábamban a szokásos, kínzó fájdalom futott végig. Nem mutathattam ki, nem volt szabad, pont úgy, ahogyan a színpadon is tettem mindig… összeszorítottam a fogaimat.
A fickó rászorított a csuklómra és olyan könnyen, olyan erőteljesen tudta elhúzni magától, ahogy csak akarta. Éreztem, ahogy a szorítása fájdalmassá válik, de nem sok esélyem volt elhúzni a szorításából a kezemet. 
– Minden alkalommal ribancra piálod magad, hm? – kérdezte, majd felrántott a földről. Sokkal erősebb volt nálam, de ez ahelyett, hogy megijesztett volna, felháborított. Nem csak a ráncigálás, maga a sértő szó használata is, amivel hozzám szólt.
– Hogy merészelsz ribancnak nevezni, te… perverz! – Emeltem fel a hangom, de ahogy a testem neki ütközött és pofán akartam volna vágni, a tagjaim egész egyszerűen nem engedelmeskedtek. – Mi a francot művelsz? – A hangom beleveszett a hoppanálás furcsa érzésébe. Nem volt olyan remegős, forgós, mint máskor.
Valami lakásba érkeztünk, de nem néztem különösebben körbe. Koszosnak, rendetlennek tűnt az én mindig makulátlanra fertőtlenített otthonom mellett. Utáltam mások cuccaihoz érni, nemhogy másokhoz… a legtöbben nem tisztálkodtak elég alaposan és féltem, hogyha bemocskolnak, olyan lesz, amilyennek születtem. Nem akartam többé az a piszkos kölyök lenni, akinek még cipője sem volt.
– Ne, ne, ne! Ezt nem teheted! – próbáltam ellenkezni, ahogy a vállára dobott, de nem mozdult egyetlen porcikám sem. – Egy többszörösen elismert táncművész vagyok… ezt megbánod! – Magyaráztam, de átvitt egy másik helyre… egy sötét helyre.
Valami puhára kerültem, amiről nagyjából azonnal megértettem, hogy az egy ágy. Ő pedig valahogy túl közel volt még mindig. Éreztem az illatát, ahogy mocorog.
– Na most. – A hangját követően szinte azonnal felkapcsolódott az éjjeliszekrényen pihenő lámpa. Nyeltem egyet, ahogy megpillantottam a hidegen csillogó szemeket. Zöldek voltak, de egészen másképp, mint az enyémek.
– Itt maradsz és kialszod magad. Ne stresszelj, senki nem fog hozzád érni.
Persze. Azért nem voltam annyira naiv, hogy bevegyem ezt. Hülye lett volna nem kihasználni a helyzetét… mint a legtöbb hozzáhasonló. Bár más esetben szottyadt, gazdag öregemberek voltak, alig valami izommal, rajta meg éreztem azért, hogy van minden. Nem szóltam semmit, csak összevontam a szemöldökeimet egy pillanatra… majd gúnyosan elhúztam a számat.
– Ha beszámítható vagy, visszakapod a pálcád. – Folytatta… nem, mintha sokra mennék azzal a vacakkal. Csak arcmaszkot aplikálok vele meg a hajamat azzal formázom meg. Semmi másra nem használtam még rendesen. Párbajozni sem párbajoztam az iskolai évek óta. Talán egy-két sötétebb varázslat még menne, de sosem preferáltam az ilyen fajta erőszakot. – Most megszűntetem rajta a varázslatot. Ha nem tudsz együttműködni, megkötözve alszol.
– Da, da, seggfej. – morogtam, immáron félig-meddig eltalálva a megfelelő szót angolul… viszont akármennyire haragudtam, a tekintetem valahogy nem tudtam elszakítani tőle. Perverz létére egész jóképű volt… és biztos voltam benne, hogy a testemben még dolgoznak azok a drogok és gyengévé tettek. Ahogy a varázslat megszűnt, szinte éreztem, ahogy valami furcsa zsibbadtsággal felszabadulnak a tagjaim.
– Miért hoztál ide, ha nem akarsz rám mászni? Nem szorulok pesztrálásra… – morogtam tovább, de a tekintetem az ajkaira vándoroltak. Nem tudtam tisztán gondolkodni. Ahogy méregettem, mintha valahol a válla felett azok a világító szemek villantak volna újra… talán a kisfiú, talán valamelyik másik… nem akartam felfogni vagy megérteni. Inkább visszanéztem a fickó szemeibe és az ujjaimat a tincsei közé fúrtam, hogy közelebb vonjam magamhoz. Ha akarta, ha nem volt annyi lelki erőm, hogy odahúzzam magamhoz egy csókra, kicsit megtépve a haját is hozzá. Csak ne lássam... csak ne lássam a szemeket... Próbáltam koncentrálni, nem odanézni, de a szemem sarkából láttam, ahogyan világítanak.

Mr. Bertov
2001. december 27.
16+

Nemes egyszerűséggel csak nem méltatja válaszra. Eddig sem lehetett különösebben azzal vádolni, hogy az a pillantás az empátia kétes esszenciától fénylene, de jelenleg a sötét árnyékokkal vegyítve egyenesen embertelennek hat.
Az a hoppanálás még abban sem segít, hogy szétszakítsa igazán a képet, a környezet csavarodik meg körülöttük, nem pedig ők tekerednek bele, mintha a világ tudná azt, amit az emberek többsége is képes felfogni általában és nemes egyszerűséggel csak... kitér előle.
Meglehet nem kellene ennyire ingerültnek lennie egy kis tapizás miatt. Felületesen ismerve saját magát, jellegzetes reakcióit, valószínűleg szimplán csak túl rég volt bárkivel is és ez felcsavarta benne a szexuális frusztrációt. Valószínű. Máskülönben szimplán csak hátrahagyja, hogy tegyen vele az élet azt, amit akar, ha már sikerült ilyen helyzetbe hoznia magát. Nos. Neki minden bizonnyal egyszerűbb lenne.
Hogy mit tehet, vagy nem tehet meg, ebben a világban színtisztán erőalapú. Ha valaki, hát Mikhail ezt megtanulta már faltól-falig és ágyról-ágyra. Mégis, úgy fest a mai napig tehetsége, hogy egyszerűen csak tárgyiasíttassa magát. Persze nem egyszer megesik, hogy jó emberekkel szar dolgok történnek, de amikor valaki megállás nélkül egyetlen zárt körben mozog farokról farokra, akkor előbb, vagy utóbb kénytelen ráébredni, hogy az életét egyetlen lefelé tartó spirálra fűzte fel. Ha Milton ismerné a sztorit, sem viseltetne felé nagyobb empátiával, vagy kímélné meg attól a zsáknyi tárgyszereptől, amellyel feldobja a vállára. Mert kevés kivételt leszámítva ebben a világban mindenki pontosan azt kapja, amit kiharcolt magának.
Bertov. Mikhail. Azonnal beugrik a táncművészi státusz említésére az a cikk, ami az O'Mara körül folyó nyomozás közben kerül a kezébe. Az egyetlen ok, amiért megmaradt az az a tény, hogy orosz hangzású neve van és az valahogy mindig zene a füleinek. Talán mert fogadott nagybátyjára emlékezteti, aki még a mai napig apja helyett apjaként viselkedik. Ironikus módon a francia hangzást ezzel szemben már nem jegyezte meg.
Továbbra is tüntető hallgatással jutalmazza a hisztizést, ami egyébként nem mutat túl az elvárhatón, így különösebben nem is éri el az ingerküszöbét.
Nincs benne semmi finomság, ahogy ledobja az ágyra. Mi több. Az éjjelilámpa fényében felvillanó pillantásban sincs semmi, ami ne igazolná a szavait, egyszerűen csak távoliak azok a szemek. Nemhogy férfinak, embernek sem tekintik különösebben jelenleg. Érdektelen. Valószínűleg ez az, ami a legtöbb embert megakasztja annyira, hogy ne tudják igazán levenni róla a pillantásukat. Ősi ösztön a prédáé, amely csak addig van életben, míg a ragadozóval szemez.
Holmi pofavágásra nem reagál, ellenben a seggfejnél már fáradtan sóhajt. A mágia szó nélkül oldja fel a mozdulatlanság béklyójából és láss csodát, még csak meg se pofozzák. Haladás.
- De. Pontosan arra szorulsz. - Tájékoztat ellentmondást nem tűrő hangon és ha kérdeznék, sem biztos hogy meg tudná magyarázni miért engedi egyáltalán, hogy hozzáérjen. Pont ugyanaz történik, mint amikor feltapadt a mellkasára. Bármi is az oka, amiért nem állítja meg a mozdulatot, ezúttal is túl késő gondolkodni rajta.
A csók első szívdobbanásába önkéntelenül belemozdul önmagát is meglepve a viszonzással. Épphogy egy légvételnyi azonban a gesztus, mielőtt felülírná azt egy sokkal tudatosabb igény a passzivitásra.
Ujjai megszorulnak a férfi torkán, ahogy vissza-/mélyebbre nyomja a párnák közé. Nem okoz fájdalmat, sem hagy nyomot rajta, szimplán csak olyan határozottsággal teszi, aminek hirtelensége az erőszak határait súrolja.
- Most jól figyelj arra, amit mondok. - Annyira mozdul el tőle, hogy egy az egyben a szemeibe nézhessen - Nem. Kellesz. Nekem. - A hang lassú, karakteres mélysége megkísérli belesulykolni a szavakat a kábult koponyába. A szoba sarkában a kutya feltolja magát fekvésből, érdeklődve oldalra biccenti a fejét nagy, láthatatlan kérdőjellelel a feje mellett. Gazdája ugyanis ritkán kommunikál egymással ellentétes jelzéseket.
Ereszti a férfi torkát és lefejti az ujjakat a tincseiről. A következő mozdulattal már áll is fel az ágyról, mire az állat is lelkesen felpattan.
- Aludj. - Figyelmezteti immár másodszorra, mielőtt elindulna kifelé a szobából. Sürgősen le kell róla szoknia, hogy minden jöttmentet összeszed az utcán.

s z o m j a s  v o l t a m
20011227

to: Milton

16+

o u t f i t

Rohadtul nem akartam nyugton feküdni holmi idegen ágyakban. Ki tudja, milyen embereket dugott a párnák közé – akármilyen értelemben is. Bár, amilyen merev és érzéketlen volt, majdnem biztos voltam benne, hogy nem mostanában hempergőzött meg. Nem csoda, hogy a csókot azonnal viszonozta, bár ezt csak jóval később fogtam fel igazán. Az elmémet lefoglalta a fickó mögött bujkáló árny, ami nem akart nyugtot hagyni az éjszakára nekem… a nyelvem átszökött az ajkai közé, de a szemem tágra nyílva figyelt minden rezdülést mögötte. S hirtelen, szinte a semmiből vált láthatóvá a kegyetlen gyermeki arc, a világító szemek… én pedig egész egyszerűen összerezzentem, még bele is nyögtem a csókba.
Azonnal lehunytam a szemeimet is, de a seggfej ujjai éppen akkor szorultak a nyakamra. Elsőre azt gondoltam, hogy durván szereti… nem lepett volna meg különösebben az alapján, amit látott. Ráadásul már hozzá szoktam, hogy úgy szorongatnak, ahogy csak akarnak. A mozdulatban ugyan nem volt fájdalom, de kellő erőszakosság, hogy visszanyomjon a párnákra annyira, hogy szinte úgy éreztem közéjük süppedek.
– Most jól figyelj arra, amit mondok – kezdte. Zöld szemei az én zöldjeimbe néztek egyenesen. Csak annyit láttam, hogy furcsa fény ül bennük, de közben a szemem sarkából újra megláttam a gyermeki arcot, talán a kacagása is ott csengett a fülemben. Nem tudtam rendesen koncentrálni, mert a másik zöld szempár tulajdonosának rideg ellenállása valamiféle felháborodás hullámot indított el megint bennem. – Nem. Kellesz. Nekem.
Lassan, tagoltan beszélt, mintha valami idióta lennék. Meglehet észre sem vette, hogy már-már vicsorgok a sértettségtől. Mégis mi a francot gondol magáról? Hogy engem csak úgy lehet nemakarni? Ez aligha volt opció és biztos voltam benne, hogy hazudik. Arra persze nem találtam magyarázatot, hogy mégis miért nem.
Még jobban a hajába martam, így ha el is próbálta húzni a kezemet magától, hát számos apró hajszál maradt az ujjaim között. Ingerülten ültem fel, ahogy felkelt az ágyról. Bosszút akartam állni, amiért azt merészelte mondani, hogy nem kellek. Olyan volt ez, mint a világ legkomolyabb sértése.
– Aludj. – Ezzel indult el kifelé. Na persze! Majd éppen ő dönti el mit csinálok? A francokat, ha valaki megmondja mi lesz, az én vagyok. Az egy dolog, hogy az akaratom ellenére befektetett egy ágyba és eleve elrabolt, de hogy még sértegessen és parancsolgasson, azt biztosan nem fogom eltűrni.
Az éjjeliszekrény felé mozdultam, hogy az ott pihenő közepesen vastag, ám keménykötésű könyvért nyúljak. Alig hogy ujjaim végig simítottak a felületen megszületett a tervem is. Talán sejtette, hogy így lesz, hiszen sosem titkoltam el az érzéseimet mások elől.
– Töketlen hülye… – morogtam a sértést, hátha az elég lesz, de ha nem, hát utána hajítottam a könyvet, ami minden bizonnyal a tarkójának csapódott, ha pedig belefordult, akkor az állának vagy az arca oldalának. Nem érdekelt mekkorát csattant, a lényeg az volt, hogy lássa, nem szórakozhat Mikhail Bertovval.
– Majd alszom, ha olyan kedvem lesz – válaszoltam határozottan. És csak azért is odaböktem neki még egy sértést, mert éppen a gyötrése esett jól: – De te nyugodtan menekülj el, azért mert nem működik a farkad.

Mr. Bertov
2001. december 27.
16+

Nem a szája, még csak nem is a nyelve az, amely elég figyelmeztető ingert jelent az elszakadáshoz, nem. A nyögés teszi és annak a ténye, hogy a férfi csókba oltja egyenesen, szájból-szájba úgy mászva bele a testébe, ahogy azt ő személy szerint nem engedélyezte. Ez az apróság elég ahhoz, hogy belefeszüljön az ágyéka, ám a pillanatnyi ihlet ahhoz már messze nem, hogy valóban kézzelfogható reakciót adjon rá. Már leszámítva a torkon megszoruló ujjakat.
A fickó nyitott könyv. Látja felhorgadni a felháborodás dühödt tengerét, de nem izgatja különösebben, belésulykolja a szavakat pontról-pontra, hátha akkor sikerül felfogni a lényeget. Az ember nem mindig kapja azt, amit akar. Milton nem tart ott, hogy utcáról felszedett részeg táncosfiúkba tegye a farkát, amikor azok két értelmes szót nem tudnak épp kinyögni angolul, annyira nincsenek maguknál. De bagzani azt persze akar. Hát persze.
Ó felfogja azt a vicsorgást. Nagyszerű. Ezek szerint sikerült megértetni a lényeget, hm?
Ujjai durván rászorítanak a csukló csontjaira, eléggé összepréselve ahhoz, hogy fájdalmat okozzon és az kényszerítse rá az eresztésre tépés helyett. Hirtelen mennyi erő lett benne, hogy eléggé felhúzta magát? Már majdnem szórakoztató.
Látja rajta az érzelmi vihart, vak lenne nagyjából nem észrevenni jelenleg. Túl beszédes minden arcizma, pláne úgy, hogy még a pórusaiból is alkohol párolog, viszonylag lehetetlen összeszedettnek maradni.
A sértésre csak int egyet a válla felett búcsúzóul, meglepő módon nem töri össze az ártatlan gyermeki lelkivilágát, az utánahajított könyv viszont telibe találja a tarkóját. Megtorpan.
A kutya a lábánál vicsorogva, fenyegető morgással fordul szembe Bertovval, de egy elharapott oroszul szisszenő "marad" és az állat elnémul.
- Figyelmeztettelek, Bertov. - A névnek különös fűszere van a szájában, lassan fordul meg, de ezúttal már számít bárminemű támadásra. A tarkója még sajog ott, ahol a könyv eltalálta és amihez pofátlan módon még csak oda sem nyúlt jelezve, hogy bármi kárt okozhatott volna neki.
Fel sem tűnik, ahogy a pálcából előszökik a varázslat, csak az nyilvánvaló, ahogy elkezd komótosan alulról felkúszni Mikhail testére. A bűbájnak megvan a maga egyedi érzésvilága, ahogy pontról-pontra elnehezíti a testet, csillapítja a légzések zaját, elnyugtatja a szívet és eléri a koponya háborgó érzelmeit. Ígéretével szemben nem kötözi meg, egész egyszerűen csak mélyalvásba küldi a tudatát, megrabolva az egyetlen dologtól, ami még megmaradt; a parancsmegtagadástól.

Pillantása némán fürkészi az immár valóban magatehetetlen alakot. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha a férfi hajlandó magától behemperegni álomföldére, ahogy egyébként ilyen állapotban illene, ám... törvényszerű, hogy soha nem találkozik egyszerű esetekkel.
Egy pálcaintéssel ráparancsolja a takarót és lekapcsolja a villanyt, de nem távozik a szobából. Fogalma sincs, mi minden dolgozik a férfi szervezetében és nem feltétlen utólag akar rájönni, ha bármi komplikáció lép fel az éjszaka folyamán.
Ráparancsol a kutyára, hogy őrködjön, ő maga pedig az ajtó mellett,ó sarokba állított fotelba ül le. Sokáig ébren van, némán hallgatva a férfi szuszogását, támlára hajtott fejjel figyelve a háló ablakán túli csillagtalan, felhős égboltot. Épp elég hosszú volt ez a nap ahhoz, hogy egy idő után őt is menthetetlenül elnyomja az álom.

s z o m j a s  v o l t a m
20011227

to: Milton

16+

o u t f i t

Őszinte felháborodással bámultam rá, ahogy tarkón vágta a könyv. A gyerekkori kőhajigálások legalább annyit értek, hogy célozni még részegen, betépve is elég jól tudtam. A kutya morgására fel sem figyeltem, míg túl ismerősen csengő szóval rá nem szólt a tulajdonosa.
Azt sem tudtam ki franc ez, és nem bíztam benne, hogy jót akar nekem. A legtöbb ember nem akar jót, főleg akkor nem, ha így rángat. Mit akarhatott? Talán pénzt, talán csak el akart szórakozni egy híres emberrel, mert éppen nem volt jobb dolga erre az éjszakára… én azonban már túlzottan is beleuntam abba, hogy játékszer legyek. Ezért a menetért még csak nem is fizettek meg eléggé. Dühösen bámultam rá, nem rémített meg a mellette feszítő, izmos állat… és amúgy ő sem, hiába nőtt olyan fene nagyra és pumpálta tele magát fehérjével. Erre bárki képes, aki egy jól táplált gorillára akar hasonlítani.
– Figyelmeztettelek, Bertov. – Ahogy kimondta a nevemet, mintha abban semmi angolság nem lenne. Egészen olyan volt, mintha egy bolgár ember szólított volna meg, még bele is borzongtam, nem figyelve a pálcára a kezében. Nem… valamiért az arcát fürkésztem, választ várva arra, ki ez. Azt hittem, lesz esélyem magamtól leolvasni az arcáról, de valójában teljesen átlagos angol férfinek tűnt. A mogorvaság, a hidegség, mintha ennek a nemzetnek saját jellemzője lenne.
– Nem figyelmeztess, hanem mondd meg… mondd meg, ki vagy és mit akarsz!– Ahogy felemeltem a hangomat, éreztem a fáradtságot végig futni a testemen. Lassú, óvatos érzéssel nehezültek el a tagjaim, de az elmém már jóval előbb elhomályosult, mintha valamiféle köd borult volna rá. Nem is fogtam fel, hogy hogyan borultam az oldalamra… csak azt, hogy az egyik kezemmel a fejem alatt ölelek egy párnát, majd jött az a tompa sötétség, amit aztán álmok sokasága vett át.

* * *

Futottam, futottam és futottam. Csak néha pislogtam hátra az engem üldöző, világító szemű árnyékalakok felé. A nevemet kiáltozták, hozzám akartak érni, s minél jobban léptem volna ki az útjukból, annál inkább kaptak értem. Az egyik a bokámra szorított, én pedig egész egyszerűen elhasaltam a mocskos talajon, amitől piszkos lett a ruhám és bőröm.
Aztán jött a teljesen sötétség.
Mélyebben aludtam, mint az elmúlt években bármikor… és amikor felkeltem, csak a sápadt fény volt az, ami magamhoz térített, meg valami furcsa kavargás a gyomromban. Ezt hamarosan őrült öklendezés követte. Épp csak annyi lelki energiám volt, hogy előre húzódjak és ne az ágyra, hanem éppen mellé hányjak ki mindent, ami a fájdalmat okozta. Savas-habos, gusztustalan dolog volt, lényegében pezsgő és a szerek keveréke.
– Bassza meg… – Töröltem végig az ajkaimon.
Ekkor esett le, hogy nem otthon vagyok, hanem egy idegen házban… az idegen faszi házában. Idegesen kászálódtam ki az ágyból. Éreztem, hogy minden ruhadarab meg van gyűrődve a testemen.
Remegő tagokkal, lüktető halántékkal indultam meg kifelé. A kutyára vetettem egy pillantást, meg a pasasra, aki minden bizonnyal még aludt, bár nem néztem meg magamnak annyira. A zsebemben kutattam ugyanis a napszemüvegem után, hogy kitaszítsam a látókörömből azt az irritáló fehér fényt.
– Ide a pálcámmal – közöltem és felcsaptam a szemüveget, mielőtt összekulcsoltam volna magam előtt a karjaimat.

Mr. Bertov
2001. december 27.
16+

Az a felháborodás számára semmit sem jelent. Úgy pattan le a hideg zöld szemekről, az egyenes tartásról, mintha minimum védőpajzs venné körbe, hűvös pillantásán nincs az égvilágon semmi, ami kapaszkodót jelentene. Még csak ki sem lehet hozni a sodrából...
A követelőzéssel szinkronban kúszik elő a mágia, kiismerhetetlen pillantással figyeli, ahogy az lassan maga alá gyűri a férfit megállíthatatlanul és módszeresen.
- Gabriel Milton. Auror. Tőled pedig az égvilágon semmit sem. - Hogy mit hallott, vagy fog fel egyáltalán mindebből a gyorsan tompuló elme, kérdéses. Valószínűleg pontosan annyit, amennyit az auror kíván jelenleg tőle. Álmok ide, vagy oda, fizikailag Bertov valóban biztonságban van tőle az éjszaka folyamán. Egyetlen ujjal sem ér hozzá pontosan úgy, ahogy azt megígérte.

Milton nem álmodik. Erre persze sokan hördülnének, hogy márpedig mindenki megteszi, ám ez messze nem igaz. Azóta nem teszi, hogy hosszú évekkel ezelőtt bezárták egy álomcsapdába és kénytelen volt megtanulni irányítani az irányíthatatlant saját szabadulásának kedvéért. Uralma alá hajtotta azt a mágiából szőtt undok parazitát, ami mai napig a bőrébe vésve tekereg örök nyughatatlanságban és mindig. Mindig, amikor alszik őt eteti mindazzal, amit a tudatalattija felismerhetetlen káoszban összehordani képes.
Talán ezért van, hogy a mai napig felszínesen alszik, de meglehet pusztán az életmódja teszi. A kutya a lábánál most néma tudata kiterjesztése, helyette és nélküle is reagál a mozgásra, felemeli a fejét a földről, mikor a férfi mozdul az ágyban, felcsapott, démonszarvnyi füleit hegyezi az öklendezés hangjára. Nyilván elég jólnevelt ahhoz, hogy ne pattanjon fel és rohanjon felnyalni a gusztustalan, savas kotyvalékot, a káromkodásra kérdőn oldalra biccenti a fejét.
Milton vele szemben... megmarad abban a pózban, amiben elaludt, karjai a karfán, lábai a földön terpeszben, a feje a támla élén, hunyt szemekkel. Ha ébren is van, lehetetlen megmondani az egyenletes légzésről még egy alaposabb pillantásra sem, hát ha még az a figyelem felületes is.
A zöld szemek csak akkor villannak fel a a beszökő napfényben - mert mikor máskor sütne ki a téli nap, ha nem egy izmosabb másnaposság idején - pillantása felrebben az irritált alak elutasító tartására, az arcára.
Nem szól semmit, ellenben meglepő módon engedelmeskedik a követelésnek, mert a zsebébe nyúl és előhúzza a szilfát. Van benne annyi, hogy nem rászegezi, a hegyénél fogja meg mutató- és középsőujj közé csippentve, majd felé nyújtja a legminimálisabban sem akadékoskodva ha kirántja a kezei közül. Részéről maradéktalanul betartotta, amit ígért.
- További jó szórakozást, Mr. Bertov. - Közli végül visszafektetve kezét a karfára. A férfi túlságosan is higgadt, pláne Mikhail kontrasztjában, de ez még nem jelenti, hogy ne lenne képes azonnal reagálni bármiféle támadásra. Vagy épp nem pontosan ezt várná tőle.

 

s z o m j a s  v o l t a m
20011227

to: Milton

16+

o u t f i t

Nem emlékeztem a pasas nevére. Valamit magyarázott, de már csak mormogásnak tűnt az álom sötét örvénylése mögött… akkor ragadott magával. Így amikor reggel lepillantottam az arcára, a zöld szemekbe és a világos barna hajra, nem tudtam hozzá egyetlen nevet sem társítani. Nem, mintha érdekelt volna. El akartam tűnni a pálcámmal a zsebemben egész egyszerűen. Másnapos voltam, fáj mindenem, a fejem, a sérült lábam, a gyomrom pedig kavargott tovább, szinte váratva magára, hogy újabb adag savas trutyit hányjak a világba. Ehhez viszont nem volt szükségem társaságra.
Nem néztem sem a kutyákra, sem a lakás egyéb részére. Csak a fotel érdekelt és a benne ülő ember. Nagy volt, kellően izmos és meglehetősen jóképű. Ez persze nem jelentette azt, hogy az ízlésemnek megfelelt. Én ugyanis azokat szerettem, akik tudják, hol van a helyük és ez az alak látszólag cseppet sem volt tisztában a dologgal.
Csak odanyúltam és elvettem, majd egy lesajnáló pillantással mértem végig. Csak halovány emlékeim voltak arról, hogy végig simítottam a mellkasát és éppen odalent fogtam rá. Igen, tényleg jó teste volt, de túlzás volt azért annyira bomolni. Egy óvatlan pillanat volt mindössze, amit a drog és az alkohol keveréke okozott.  
– További jó szórakozást, Mr. Bertov.
Tudta a nevem. Nem lepett volna meg, ha felismer. Konkrétan állandóan tele voltak velem az újságok, Rita Vitrol kicsit túlzottan is rám cuppant az elmúlt időszakban, hol a ruhatáramat, hol a – vélt – randiparnereimet kritizálta, de ha ez nem volt elég, hát a titokzatos, magas, skótakcentusos pasas téma jött elő. Nem tudta megérteni, hogy annak vége és a kilétéről aztán végképp semmit sem fog megtudni.
– Örülnék, ha diszkréten kezelnéd az este történteket – közöltem, pontosan ugyanabban a laza stílusban, mint este. Nem volt kedvem előkaparni az angol modorosságot valahonnan a másnapos testem mélyéről. Éppen elég küzdelem volt az is, hogy a fényt és az ébrenlétet elviseljem… ráadásul Lord Akárki illatát még mindig éreztem magamon.
– Mert, ha nem, akkor kénytelen leszek bizony ellened fordulni… – biccentettem már-már ártatlanul oldalra a fejemet. Ekkor kezdett derengeni, hogy aurornak nevezte magát este, meg a neve… Milton… valamilyen Milton. Biztos voltam benne, hogy a protektoraim megtalálnák, ha szükséges. – Gondolom nem örülnének a parancsnokságon, hogyha szexuális zaklatással vádolnának… – Tettem hozzá, olyan nyugodt hangon, mintha csak azt mondanám, de szépen süt a nap.
Közben tettem egy lépést hátra. A varázspálcát tartó kezemet a kabátom zsebébe dugtam. Készen álltam a hoppanálásra, bár sejtettem, hogy a gyomrom csak addig a pillanatig bírja, míg
földet nem érek a nappalim kellős közepén.
– Szép napot, Mr. Milton – mondtam, aztán gondolkodás nélkül hoppanáltam. Engedtem, hogy megszédítsen, hogy térdre rogyva landolja, tényleg tele hányva a lakást, a szőnyeget, a kanapét, mindent, amit csak értem, míg el nem jutottam a mosdóig, hogy ott aztán haldokolva adjam meg magam ennek a napnak.

k ö s z ö n ö m !

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap 11 óra



*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

Ha szeretnéd visszakapni az órád, tölts velem egy kis időt! Várlak a Minisztérium bejáratánál, a munkaidő végén (és direkt nem a pontos időt mondom, azt sajnos lehet, nem tudnád…) E.N.

Nem hinném, hogy sokat kell támasztanom a Minisztérium falát a távozási oldalon lévő kandallók mellett. Tudom, hogy Hopkirk milyen stréber típus, ami azt illeti, nekem sem ismeretlen a túlóra fogalma, még egy ilyen napsütéses, tavaszi vasárnapon sem. Bár én az extra munkát nem e falak között töltöm általában, de érte most visszatértem egy rettentő unalmas és hosszúra nyúlt helyszínelést követően.
Kong a hely az ürességtől, a recepción az ügyeletes keresztrejtvényt fejt, amit egyébként én hoztam neki, hálából, hogy adott egy fülest.
A kezemben van az utálatos kis szerkezet, a míves kaszni alatt ütemesen ver az acélkerekekből összeillesztett, hideg fémszív. Úgy fogom, mint egy apró kis túszt, rázárom erős markom, épp csak a körmömet nem vájom bele. Szép darab, meg kell hagyni. Fene a jó ízlését ennek a Mirolnak…
Nagyot sóhajtok, kis híja, hogy nem reped meg az óraüveg a hirtelen szorítástól. Több elsuttogott pletyka kering körülöttem láthatatlanul, mint amennyi minisztériumi üzenet-papírrepülő egy forgalmas munkanapon tenné. Nem is tudom, higgyek-e nekik. De ha van annak a pasasnak ízlése - márpedig sajnos a jelek szerint választani azt jól tud - akkor nyilván élt a lehetőséggel, ha az adódott.
Hát most én is élek vele. Sőt, meg is teremtem. Nem használ más, sem a munka, sem a szokásos lazítás, de még az új házam, a Suttogó körüli kisebb felújítások, munkálatok sem tudták elterelni a figyelmem.
Meghallom kopogni a szokásos határozott, kecsesen lendületes lépteket, és még azelőtt elmosolyodom, hogy felnéznék, mert már tudom, ki közeledik, és látom is szép és izgalmas arcát magam előtt.
- Nahát, tudod, mennyit vártam rád? - csóválom meg a fejemet szemtelen vigyorral, és felmutatom Melanie felé a fél kézzel kipattintott órát, amin láthatja, hogy még délelőtt vagyunk. Biztos valami futó ügye volt ma, alapozásnak megteszi.
- Azt gondoltam, elkísérhetnél ruhát venni. Kezdetnek - lengetem meg előtte az órát, és ha beleegyezik, elhoppanálok vele a belvárosba.

 

edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher
outfit

Utálok hétvégére munkát hagyni, de annyira zsúfolt volt a hét hogy kénytelen voltam még szombaton is bent lenni. És bár egész késő estig kotlottam a papírokon mint egy vemhes sárkány a tojása felett érdemi eredményt nem hozott mert rosszkedvűen vettem tudomásul, még vasárnapra is marad némi munka. Így annak ellenére hogy sokáig aludtam volna Lucifer doromboló társaságában, szégyen szemre hajnalok hajnalán beevett ide a fene hogy legalább a délutánom szabad legyen.
Alapvetően is rosszkedvű hangulatomon a két kávé se segített volna, hát még a kedves kis üzenet…
Ha szeretnéd visszakapni az órád, tölts velem egy kis időt! Várlak a Minisztérium bejáratánál, a munkaidő végén (és direkt nem a pontos időt mondom, azt sajnos lehet, nem tudnád…) E.N.
Ha nem írta volna alá is tudnám kitől jött és csak némán szitkozódva veszem tudomásul hogy lőttek a szabad délutánomnak. Ó de még mennyire, mivel az órát egyszerűen kénytelen vagyok kisajtolni a férfiból. Utálom ha sarokba szorítanak, ha bekerítenek, ha nem hagynak választást. Így hát a dolgok végeztével nem rohanok a kijárat irányába, elpiszmogok még a papírokkal, lepirítok két asszisztenst hogy holnap be se kell jönniük ha ennyire alkalmatlanok a munkakörükre, de igazából talán kicsit túlzok az egésszel. Ez is Edward hibája.
Egy idő után viszont érzem, nem húzhatom tovább az időt, így mély levegővel nézek szembe sorsommal, aki az auror képében várakozik a zöld kandallósor mellett.
- Nahát, tudod, mennyit vártam rád?
- Rohadtul nem eleget.
Közlöm szárazon, és megint elmarad a szia, helló, mizu bármi kérdésköre mint nálunk már szinte mindig. Ez se lep meg. Lefékezek mellette és sötét pillantást vetek jóképű vigyortól díszelgő arcára, pajkosan csillogó szemére a kezében fityegő órám látványa után.
Még van képe…
- Azt gondoltam, elkísérhetnél ruhát venni. Kezdetnek…
- HOGYMI?
Szalad ki a számon önkéntelenül is meglepetten és értetlenül bámulok rá, mint egy hibbant elmekórosra aki a Mungó zárt osztályáról szabadult.
- Miért talán lyukas az összes zoknid? Ellopták a házimanóid? Nem lepne meg...
Vonom fel cinikusan a szemöldököm, aztán összefűzöm a karom magam előtt és sóhajtva dobbantok.
- Ah, mit bánom én, csak ígérd meg, hogy visszaadod utána…
Csak a fejemmel bökök a tulajdonom felé, meg se kísérlem elvenni a kezéből. Úgyse adná, meg nem a tízcentis tűsarkúba billegek hogy kiegyenlítsem a magasságkülönbségünket, mert franc se gondolta volna hogy vasárnap nekem épp vele kell majd a városba bóklásznom valami remek, minden formát kiadó, alsógatyáért vagy társaiért.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap 11 óra



*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

- HOGYMI?
Nem ismétlem el az ötletet, csak somolygok kitartóan, és biccentek egy aprót, hog tudja, jól hallotta, amin csodálkozik.
- Miért talán lyukas az összes zoknid? Ellopták a házimanóid? Nem lepne meg…
- Nincs házimanóm. És ha lenne is… Azok nem lopnak ruhát. Legfeljebb kapnak. Akkor indulhatunk? Kevés a… tudod… az időnk - lengetem meg még egyszer utoljára az órát előtte, aztán szépen zsebre teszem. Látom, hogy a kezével nem kap utána, de a szép szeme azért követi a mozgást.
- Ah, mit bánom én, csak ígérd meg, hogy visszaadod utána…
- Szavamat adom - bököm ki jelentőségteljesen, majd elegánsan felé nyújtom a kezem, aztán az egyik kandallóhoz kísérem.

*

Hamarosan a belvárosi utcák forgatagában találjuk magunkat. Hemzseg a hely az emberektől, kávé és sütemény illat terjeng a szuveníres bódék között, a boltok között nagy bevásárló zacskókkal cikáznak a turisták és a helyiek egyaránt. Egyszóval zajlik az élet. Elégedetten indulok meg arrafelé, amerre a legtöbb ruhaüzletet vélem látni. Szembeakad egy kávés bódé, csillagászati áron mérik a különlegesebbnél különlegesebb fajta fekete italt, de azért megállok, és kíváncsian a nőre pillantok.
- Szeretnél egy kávét? Alapozásnak, ha már ilyen korán keltél… - teszem hozzá, és a válaszától függően egy vagy két poharat kérek elvitelre. Bele is kóstolok a magaméba, és megállapítom, hogy a hirdetésnek eleget tevően jó minőség. Kézzel válogatott, ökogazdálkodásból, Brazil lányok combján pörkölt és a többi. De főleg, finom.
- Szóval, melyik üzlet a legjobb szerinted? Burberry, Chanel, Jimy Choo, Wang… Rád bízom a döntést, ilyen ügyekben te vagy a szakértő - biccentek felé, mikor már benne vagyunk a boltok sűrűjében. HA a mugli részen akarunk maradni, a lehetőségek tárháza igen széles, és ha ez nem felel meg neki, még mindig kereshetünk mágikusabb helyeket. Én is szeretem a jó minőségű anyagokat, és az exkluzivitást, de amellett most nem véletlenül olyan kirakatokra mutogatok, ahol leginkább női ruhák láthatók. Hadd találgasson, vajon miért...

 

edward
március 10
+16
toss a coin to your witcher
outfit

- Nincs házimanóm. És ha lenne is… Azok nem lopnak ruhát. Legfeljebb kapnak. Akkor indulhatunk? Kevés a… tudod… az időnk
Idegesen toporgok, testsúlyom egyik lábamról a másikra helyezem. Jó tudom hogy nem lopnak, de Nott egy közel se színjózan állapotába simán képes odadobálni nekik az összes gatyáját ha úgy tartja kedve. Valahol felháborít hogy aztán velem veteti meg, az órával való zsarolás reményében. Az a baj, hogy működik. Kurvára működik. És még a szívdöglesztő mosolya is rábeszél arra, menjek bele az ostoba játékába. Így hát azért dacos határozottsággal, de mégis megadóan karolok belé a felém nyújtott kézre és indulok el vele. Nem tudom egész pontosan mi a cél, de sejtem milyen közel sem várt fordulatokban lesz részem.
Így meglepően kellemes csalódással figyelem az utca forgalmát ahogy a belvárosba tekergek az oldalán a kandallós utazásunk után. Ő a nagy én a kicsi, de nem aggódom hogy a tömegben ha elveszne ne találnám meg.
- Szeretnél egy kávét? Alapozásnak, ha már ilyen korán keltél…
- Ahh igen! Légysziii!!
Bár nem akarom hogy nyeregbe érezze magát, a felajánlásra és a figyelemre ösztönös lelkesedéssel csapom rá a választ. Így mikor lefékez a kiszemelt tákolmány mellett ahonnan a koffein aromája szűrődik ki máris félig jobbnak érzem a szituációt mint eddig bármikor. Elnézem, ahogy fizet, és kedves de érdektelen mosolyával teljesen elbűvöli a környezetét. Ujjaim közé kapom a poharat, ahogy felkínálja és már rákérdeznék mégis miért ide jöttünk, de beelőz a kérdésével.
- Szóval, melyik üzlet a legjobb szerinted? Burberry, Chanel, Jimy Choo, Wang… Rád bízom a döntést, ilyen ügyekben te vagy a szakértő.
- Hát neked inkább Armani. Nem tudtam hogy ennyire jól fizetnek az auroroknak. Bevallom arra számítottam a kínai negyedbe rángatsz el vagy Camden Town piacnegyedére…
Piszkálgatom egy sort aztán lefékezek az egyik üzlet kirakata előtt. Van egyfajta balsejtelmem milyen hátsó szándékai lehetnek, de inkább hagyom, hagy vezessen rá vagy cáfolja meg ha úgy tetszik neki.
- De ez a mályva kabát nagyon kiemelné a szemed. Kár hogy nem a te széles vállaidra tervezték.
Kuncogok és megpaskolom a karját, majd tovább megyek mintha mi se történt volna. Ugyan csak pár lépéssel marad le mögöttem de azért játékos mosollyal visszapillantva még odaszúrok:
- Na mi van? Nem jössz? Még két sarok Hugo Boss.

to miss Melanie Hopkirk
2002. Március 10., vasárnap 11 óra



*Egy disznó vagyok, disznó módjára viselkedek és beszélek. Csúnya, rossz Eddie… 18+*

Én se tudom, mit is érzek, mikr belém karol. Ez olyan gavallérosan ódivatú dolog, amilyet én nem szoktam, de hazudnék, ha azt mondanám, kényelmetlenséget kelt bennem. Nem, sőt! Kihúzom magam, és úgy mosolygok, mintha valami különösen jó viccet hallottam volna - ami egy kicsit igaz is volt. És igen, hiába színészkedem el a jó szórakozást, egy kicsit tényleg komoly is.
- Ahh igen! Légysziii!!
- Akkor szeretnénk kérni kettőt a hölgy életének legjobb kávéjából - adom le a rendelést az utcai árusnál egy határozott mosollyal.
Hiába van körülöttünk egy tömegnyi csinos, gazdag shopping-liba, hiába van minden ruhabolt kirakata lengén és extrán öltöztetett próbababákkal meg fényképekkel, én még a női fehérnemű bolt modellképeire is csak egy gyors pillantást vetek. Azt is csak azért, mert az üvegen Melanie tükröződik vissza, ahogy kávézik, és hiába üveg a háttér, nem látok át a falatnyi csipkekölteményekig. Bár, nem állna neki rosszul azok közül némelyik, de azt hiszem, jobb, ha ezt az ötletemet inkább nem osztom meg vele.
- Hát neked inkább Armani. Nem tudtam hogy ennyire jól fizetnek az auroroknak. Bevallom arra számítottam a kínai negyedbe rángatsz el vagy Camden Town piacnegyedére…
- A jó auroroknak jól fizet - vigyorodom el szélesen, és inkább nem megyek bele, honnan van a pénzem. Nem mintha nagy bűn volna sarcot venni azokon, akik a rémtetteikért nálam még durvább büntetést is kaphattak volna az élettől, de azért inkább megtartom magamnak. És ha már vettem potyára egy házat, ne ott hagyjam abba a pénzszórást.
- De ez a mályva kabát nagyon kiemelné a szemed. Kár hogy nem a te széles vállaidra tervezték - csipkelődik, és elmerengve akadok le rajta, egyrészt ahogy megbénít, mikr kedvesen megütögeti a felkarom, másrészt hogy neki milyen jól állna az a mályva szín, az a slankított, nőies derékszabás, és a pont combközépig érő hossz, hogy minden lépésnél kicsit kivillanjon a lába többi, fensőbb része is.
- Na mi van? Nem jössz? Még két sarok Hugo Boss.
- Ezt inkább a te karcsú vonalaidra szabták. Ha tetszik, akár be is mehetnénk - intek szélesen és csibészesen a bolt felé.
- Tudod, van a számlámon néhány tönkretett ruha, gondoltam, törleszthetnék - pontosítok, és hacsak nem tiltakozik egyértelműen, lelkesen elkapom a kezét, és bevonom a boltba magammal.