+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  London
| | |-+  London mugli része
| | | |-+  Belvárosi utcák
0 Felhasználó és 3 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 ... 5 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Belvárosi utcák  (Megtekintve 18399 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 11. - 19:24:38 »
0




A belváros forgalmas utcái tele turistákkal és butikokkal és kávézókkal. Számos szuveníreket árusító bódé is található itt a turisták lehúzása végett, ugyanakkor egy-egy hagyományosabbnak mondható, kisebb élelmiszerbolt is fellelhető, ahol a legfinomabb édességeket vásárolhatod meg csillagászati összegekért.
Időnként ünnepségek és más kulturális események is zajlanak itt!
Naplózva

Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 10. 11. - 15:36:54 »
+1

a bálvány


Fernando
2001. október 11.

outfit

Az esőcseppek mély pocsolyákat hagytak maguk után a földön, amikbe belelépve a hideg víz könnyedén áztatta át a zoknimat. Nem zavart, mert nem érdekelt, ahogy megálltam a mellékutcában, ami egyenesen a belvárosi forgatagba vezetett. Csak az számított, hogy Noah éppen békésen aludt a babakocsiba… és itt volt velem. Érezhettem azt a tiszta illatát, amit nem mocskolt be még semmi. Tökéletes volt, ahogy a hosszú sötét pillák a bőrét súrolták, ahogy a finom puha kis ajkai közül kiesett a cumi. Belőlem volt. Még mindig hihetetlen gyönyörűnek láttam.
Az apai ösztönök persze szinte azonnal elnyomták bennem ezt a csodálatot. Óvni akartam… de mégis elhoztam ma, mert el kellett hoznom egy rövid sétára, hogy láthassam. Nem engedhettem meg magamnak ennél többet a hiányából… vagy éppen az én hiányomból. Sosem voltam felelősségteljes, sem pedig mintaszülő, ez már világosan kiderült Ada nevelésénél is. Azt viszont tudtam biztosan, hogy nem akartam, hogy ne emlékezzen rám… hogy a szemében ne legyek más, mint egy idegen, akinek nem köszönhet többet a létezésénél. Ennél többet akartam neki adni és most már voltam annyira erős, hogy ebben a Nat iránt érzett viszonzatlan dolgok se akadályozzanak. Azt egészen kezdtem eltemetni magamban. Nem sírtam már annyit, a könnyek egyre inkább elapadtak, csak egy aprócska szorító érzés maradt a torkomban, ha megpillantottam a képét a Reggeli Prófétában vagy ki kellett mondanom a nevét. Ő volt az én Nagy Őm, nem várhattam, hogy egyik percről a másikra elmúljon… de büszke voltam magamra, amiért már jól kezeltem. Ez persze nem csak rajtam múlott, a környezet gyökeres megváltozása és az a kis gyengédség is, amihez mostanában hozzá jutottam megkoronázta ezt az egészet.
Lesz még jobb is, O’Mara… – bíztatott a hang, ahogy lehajoltam, hogy megigazítsam az apró testen meggyűrődött, meleg takarót. Örültem, hogy már nem esik úgy igazán az eső szem és a szél sem fújdogál olyan erőteljesen. Így egy kicsit én is komfortosabban ácsorogtam esernyő nélkül a szabad ég alatt. Benyúltam a zsebembe, hogy kitapintsam az aprócska aranyszobrot, amit még a dzsungelből szereztünk meg Fernandoval… igen, azt. A megállapodásnak nem tettem eleget, nem adtam oda a szobrot a megrendelőnek, inkább megtartottam, hogy a magam javára fordítva a dolgot, megtudjam annak minden titkát… ehhez pedig szükségem volt a mi Pedronkra is. Egyelőre csak egy ajánlatott akartam tenni és ha már nálam volt Noah, amúgy is jobb volt elvegyülni a belvárosi tömegben, ahol nem találnak rám olyan könnyen apám emberei. Az viszont tény, hogy nem volt túl okos visszatérni Londonba.
Nagyjából negyedórát ácsorogtam a hűvösben, mire előkerült Fernando. Természetesen elsőként a bajszát szúrtam ki, amire ösztönösen is elvigyorodtam… hát nem mondom, imádtam a puszta látványát is. Az arcszőrzetet mindig rendkívül férfiasnak találtam, de rajta valahogy egészen új módon tapasztaltam meg annak a lehengerlő hatását.
Szia. – Közöltem még mindig vigyorogva és balarkoltam a karjába. – Sétálunk egyet, ha nem bánod – Mondtam, majd a fejemmel a babakocsi felé böktem. Csak jelezni akartam, hogy ez a kiscsomag is hozzánk tartozik. Mivel a kis takaróba bele volt hímezve szép, kékes fonállal, hogy „Noah,” nem közöltem, miképpen kell szólítania a kisfiamat.
Te tolod a kocsit – tettem hozzá. Ez így mégis csak biztonságosabb volt. Nézzék csak az ő gyerekének… addig nem akarja senki sem elvenni és olyan dolgokra nevelni, amire én sosem engedném.
Naplózva


Fernando Flores
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 10. 13. - 16:30:11 »
+1

Amanecer de los ídolos



2001.10.11.

Elliot

Az egyik legjobban a rengeteg esőt utáltam Londonban és az ezzel járó nyomott, depressziós, szürke időt. Ilyenkor mindig igyekztem a színes Dél-Amerikára gondolni, ami lehet, hogy nem volt szintén mindig rózsás, de ennél jobb volt. Az eső ott is esett nyilván, de az is más volt, mint itt. Nem hiszem, hogy valaha meg fogom szokni Angliát, pedig már elég öreg vagyok. Azt hiszem ebbe a szegény apámra hasonlítok.
Azonban arra nem számítottam, hogy a nem éppen zökkenőmentes kis kiruccanásunk után az esőerdőben Elliot még keresni fog a közeljövőben. Nem mondom, elég jó kaland volt, de Elliot azért majdnem otthagyta a fogát. Vagyis gondoltam, hogy azért talán nem a kígyómarásba fog belehalni, de okozott pár kellemetlen pillanatot. Ha nem is halt volna meg féltem volna, hogy agykárosodást szenved, mint Santiago. Na de erre nem is akartam most gondolni, a bátyám állapota napról napra rosszabb volt, remélni sem mertem, hogy a helyzete valaha megint jobb lehet.
- Szia. Sétálunk egyet, ha nem bánod. – mondta Elliot. Na igen, arra nem számítottam, hogy gyerek is lesz nála. Nem tudom a családi hátterét, de ez a baba nagyon pici volt. Aludt a kocsiban mint a bunda, de ettől még nem tudtam nem észre venni, hogy mennyire apró. Érdekes, hogy engem sosem foglakoztatott különösebben a család gondolata, nem tudom, hogy miért. Nem hiszem, hogy valaha lesz például egy ilyen apró gyerekem, mint Noah – ha hinni lehet a takaróba gondosan belehímzett névnek.
- Dehogy bánom, nagyon szép gyerek – válaszoltam, bár az időjárás nem volt a legjobb, de ennél rosszabbat is éltünk már át Elliottal együtt.
-  Te tolod a kocsit  – jelentette be aztán Elliot, így nem volt más lehetőségem mint engedelmeskedni és tolni a babakocsit. Furcsa volt, sosem csináltam ezelőtt ilyet, a családban évek óta nincsen kicsit gyerek és az ikreket sem toltam soha babakocsiban. Na nem mintha ezt nagyon el lehetne rontani.
- Térjünk a tárgyra, miért is kellett ma összeakadnunk? – kérdeztem, mert sejtettem, hogy nem véletlenül keresett fel. Elég kevesen keresnek meg véletlenül, az csak egy dolog, hogy Elliot éppenséggel részt vett velem egy kincskeresésen. Mivel ezt általában egyedül intézem és nincsen társam a mi helyzetünk bizonyos szempontból különleges volt. Elliot első ránézésre nem tűnik nagy kalandornak, de azért mégis érzéke van ahhoz, hogy megtaláljon ereklyéket. Ezt onnan tudom, hogy mi történt az esőerdőben és az azért nem volt semmi. Én ehhez képest csak egy szórakozott pasasnak tűnök, aki szeret a koszban kotorászni konkrétan. Szóval kíváncsian vártam, hogy mi is volt a célja ennek a találkozónak.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 10. 14. - 10:11:05 »
+1

a bálvány


Fernando
2001. október 11.

outfit

Furcsán kellemes érzés volt újra Fernando és a bajsza közelében lenni. Nem tudom miért, talán mert az esőerdőben akármennyire is irritáltuk egymást, mellette megvolt az a biztonságérzés, ami kellett. Látott nagyon a padlón, mégis kitartott. Nem hitte azt, hogy csak egy kamukalandor vagyok, akivel nem fog egyről a kettőre jutni… és hát lássuk be, egészen jól meg is oldottuk.
– Dehogy bánom, nagyon szép gyerek – mondta, ahogy a babakocsira pillantott. A benne alvó apróság meg sem moccant mostanra, így egy egészen kicsit megigazítottam rajta a takarót, hogy még jobban fedje és meg ne fázzon ebben az időben. Valóban nagyon szép volt, cseppet sem hasonlított rám, talán csak a negyedrészben ázsiai vére volt az, ami bájosabbá tette, mint az átlagos kisbabákat. Édes kis arca volt, mikor nevetett, a szemei pedig úgy csillogtak, hogy az ember azt gondolta, nála boldogabb lényt még nem is látott ezen a világon. Ez az érzés pedig mindig megmelengette a lelkemet. Hogy lehettem képes éppen én valami ilyesmit létrehozni? Többet voltam szomorú ebben az életben, mint boldog… mégis itt volt ő… belőlem származott, mégis egészen más volt.
A legszebb ezen a világon – értettem egyet és büszkeséggel töltött el, hogy megdicsértek az én kis apróságomat. Ki is húztam magamat, ahogy Pedro szép lassan tolni kezdte a babakocsit. A kezeim közben a zsebemben maradtak, a jobbommal éreztem a bálvány, a benne lüktető kegyetlenséget. Most is képes lett volna magába szívni, azt a képet mutatni, ami a legjobban fájna… akármennyire is magam mögött hagytam Nathaniel Forestet azon az augusztusi napon. Még mindig ő volt az igazim. Ha tetszett, ha nem, tudtam, hogy még egy olyan már nem lesz. Imádtam Aident, de más volt. Ő nem tartozott annyira hozzám, nem tudtam rá hatást gyakorolni, ha ő nem akarta. Ezért ez egy egészen más fajta szerelem volt… talán nem szólt örökre, de most vele voltam boldog.
–  Térjünk a tárgyra, miért is kellett ma összeakadnunk? – kérdezte aztán Fernando. Igazából egészen jól mutatott nála a babakocsi. Biztosan jó apa lenne, bár ki tudja… lehet, hogy az is. Nem nagyon csevegtünk a magánéletéről… hát itt volt az alkalom. Hát persze, O’Mara! Húzd kicsit az agyát… A hang bíztatott, én pedig engedtem neki. Én is ezt akartam, terelni. Valahol a szívem mélyén tudtam, hogy ki fog akadni, amint megtudja mit műveltem. Mármint megkapta a pénzét a küldetésért, de azt nem a megbízónk, hanem én küldtem el neki álnéven. Azt akartam, hogy senki se tudja meg, mit tettem… nem kellett volna megtartanom egy ilyen szörnyű tárgyat.
Fernando… vagy Pedro… erre majd visszatérünk később. Most beszélgessünk egyet – kezdtem és magamra erőltettem egy mosolyt. – Neked van gyereked? – Erősebben karoltam belé, mert egy kicsit fáztam, hiába öltöztem fel viszonylag normálisan… mármint amire magamtól képes vagyok. Nem voltam soha jó az ilyesmiben, régen egy kabátom volt, meg egy pár cipőm, a többiből is éppen csak egy váltásnyi adag, amiket addig hordtam, míg jóformán le nem szakadtak rólam.
Jó hideg van. – Állapítottam meg és ahogy a vállára hajtottam a fejemet, a szemem sarkából körbe néztem, hogy van-e erre bármiféle gyanús alak. Nem láttam semmi ilyesmit, így kiléphettünk a főutcára, ahol rengeteg ember volt. A tömegben egy kicsit könnyebb volt azért elveszni.
Naplózva


Fernando Flores
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 10. 18. - 14:32:42 »
+1

Amanecer de los ídolos


2001.10.11.

Elliot

Ahogy az utcán sétáltunk a sok tudatlan mugli között valahogy az a gondolat férkőzött az agyamba, hogy Elliot megváltozott. A babára pillantottam, aki nyugodtan szuszogott a babakocsiba és úgy éreztem, hogy neki ehhez elég komoly köze lehet. Nem tudom milyen érzés lehet ha az embernek saját gyereke van, de nyilván az ember ilyenkor akaratlanul is megváltozik. Ez a kis élet még annyira ártatlan, semmit sem sejt azokból a borzalmakból, ami amúgy a világban várhat rá. Biztos voltam benne, hogy Elliot egyébként mindentől megvédené ezt a picit, ha úgy adódna és ez teljesen természetes.
De ettől függetlenül tudtam, hogy Elliot nem hülye és akar valamit, máskülönben nem keresett volna fel. Úgy értem, hogy persze volt egy kalandunk, ami elég veszélyes volt, de valahogy túléltük. Ettől függetlenül nem állítanám, hogy világra szóló barátok lettünk volna. Én a természetemnél fogva azért kötődni szoktam az emberekhez, ha valami fontos eseményen vettek részt az életemben, de ettől még nincsen sok barátom. Ahhoz kell egy fajta bizalom, amit nehéz kiépíteni, főleg ha az emberen látszik, hogy nem angol.
-  Fernando… vagy Pedro… erre majd visszatérünk később. Most beszélgessünk egyet – magyarázta Elliot, miközben tovább sétáltunk. Azon, hogy még mindig nem tudja eldönteni hogyan szólítson csak mosolyogtam a bajszom alatt. Fernando-nak hív általában mindenki, apám José-nak hívott amikor még élt, az, hogy Elliot valamiért a Pedro-t találta ki egy kicsit sem zavart. Ha az embernek négy neve van már semmin sem akad fenn azt hiszem. - Neked van gyereked? –kérdezte aztán, ezen pedig már egyenesen nevetnem kellett.
- Olyan alkatnak tűnök, akihez passzol egy gyerek? – kérdeztem, de igyekeztem nem nagy hangzavart kelteni, nehogy felverjem a babát. - Nincsen, ilyen életstílus mellett álmodni sem mernék családról –tettem hozzá.
Hát tény és való, hogy nálunk a nagy család volt a megszokott kép. Négyen voltunk testvérek, őszintén amúgy azt gondoltam, hogy Santiagonak eddigre már lesz is legalább felesége, de sosem próbált ő sem családot alapítani. Most meg már… a körülmények miatt azt hiszem, hogy jobb is, hogy így alakult.   
- Nagy családom van, de nem tudom elképzelni, hogy nekem is lenne valaha mondjuk négy gyerekem –folytattam. - Nem hiszem, hogy bárki el tudná viselni, hogy mindig úton vagyok. A kalandozást pedig nem tudnám csak úgy feladni, én erre születtem, nem arra, hogy apa és férj legyek – megvontam a vállamat. Azt nem tudhattam mit hoz a jövő, de azt igen, hogy a kényelmes családi életet nem nekem találták ki. Nem gondoltam, hogy Elliotnak ez fura lenne vagy elriasztaná, sőt, inkább azt gondoltam, hogy megértheti. Ha minden igaz az életünk eléggé hasonló, de mégis, ő meg merte lépni, hogy emellé bevállaljon egy családot is.
-  Jó hideg van. – állapította meg és a vállamra hajtotta a fejét. Nem tudtam amúgy nem észre venni, hogy egy egészen picit feszült. Nem akartam tolakodó lenni és rákérdezni, hogy mi a baja, elvégre mint már megállapítottam, ennyire nem vagyunk nagy barátok.
- Az biztos, nem fog így megfázni a fiad? Meghívlak egy kávéra, van itt rengeteg mugli kávézó vagy ilyesmi –ajánlottam fel, de úgy éreztem, hogy el fog utasítani. Pont emiatt a feszültség miatt, talán attól tartott, hogy valaki követ minket? Nem mondom, hogy nem lennék benne még egy kalandba, de mivel Elliot gyereke is itt van azért ezt most így inkább kihagynám
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 10. 22. - 07:15:00 »
+1

 
a bálvány


Fernando
2001. október 11.

outfit

Ismételten beleléptem egy pocsolyába, hagytam hogy a víz átáztassa a zoknimat. Nem zavart. A hidegben éreztem, ahogy a testem él. Rég nem élt már annyira ugyanis, mint mostanában. Először is ott volt Aiden, aki megmutatta, hogy lehetek még boldog, érezhetek még örömöt olyan dolgoktól, amiket Nattal együtt elengedtem. Aztán a fájdalom… ami megint intenzív tudott lenni, megint erőt adott, megint adrenalint pumpált végig minden porcikámban. Egészen olyan volt, mintha egy túl régóta tartó álomból tértem volna magamhoz, amiben az érzések tompák és gyengék voltak. Az egyetlen dolog, ami hiányzott, azok a közös, gyengéd pillanataink voltak. Az ugyanis nem volt meg ebben az új kapcsolatban, Aiden túl félénk volt hozzájuk, bár ő ezt nagyrészt ridegséggel próbálta palástolni. Más volt, én pedig ezt nem bántam annak ellenére sem, hogy néha-néha eszembe jutott, ahogy reggelente Nattal együtt készítettük a reggelit és a kávét.
– Olyan alkatnak tűnök, akihez passzol egy gyerek? – kérdezte Pedro. Ahogy belekaroltam a karjába lepillantottam a babakocsiban szuszogó Noah-ra. Határozottan illett volna Fernandohoz egy gyerek. El tudtam volna képzelni, hogy apaként viselkedjen… ő is erős volt, képes lehetett megvédeni akárkit. Az apák dolga pedig pontosan ez. – Nincsen, ilyen életstílus mellett álmodni sem mernék családról – tette hozzá aztán, én pedig rá pillantottam.
Szerintem tökéletesen illene hozzád. – Magyaráztam és a vállamat visszahajtottam a fejemet rá. Valamiért megnyugtatott a tény, hogy együtt vagyunk most… ha Aidenről rá terelődne apám gyanúja, minden könnyebb lenne. Fernando kemény ember volt, le tudta volna győzni a támadókat. Persze Aidenben sem kételkedtem mióta kihozott a diliházból… olyan oldalát mutatta meg, amiről addig csak sejtettem, hogy létezik. Az is olyan lenyűgöző volt.
– Nagy családom van, de nem tudom elképzelni, hogy nekem is lenne valaha mondjuk négy gyerekem – magyarázta tovább. Örültem, hogy kicsit erre terelődött a szó. Éreztem, hogy ki fog akadni, ha elmondom neki a bálvány dolgot. Talán nem volt a legjobb ötlet megtartanom, mégis csak olyan látomást bocsátott elém, amivel nem tudtam azonosulni és gyanítom Fernando is kellően megszívta akkor ott… csak nem kérdeztem rá. – Nem hiszem, hogy bárki el tudná viselni, hogy mindig úton vagyok. A kalandozást pedig nem tudnám csak úgy feladni, én erre születtem, nem arra, hogy apa és férj legyek.
Nyeltem egyet, mert azonnal megéreztem a gombócot a torkomban. Én is ezt mondtam. Pontosan ugyanezt, mikor Nattal először beszéltünk komolyan abban az erdőben. Emlékszem, hogy majdnem rosszul lett a gondolattól is, hogy akár hónapokra eltűnhetek… olyan furcsa volt erre gondolni… olyan furcsa volt elhinni, hogy ugyanaz az ember volt, aki a fejemhez vágta azokat a dolgokat, aki mindent megtett, hogy ellökjön. Talán sosem szeretett igazán csak birtokolni akart, mint egy szép tárgyat. Aztán megunt.
Tudod, igazad van… – mondtam kicsit rekedten. Nem folytattam, de tudtam, hogy amit mond az rám is igaz. Nem arra születettem, hogy apa és férj legyek. Talán ezt érezte meg Nat s ezért nem szeretett már… ezért mondott olyan gusztustalan dolgokat. Inkább a hidegre tereltem a témát.
– Az biztos, nem fog így megfázni a fiad? Meghívlak egy kávéra, van itt rengeteg mugli kávézó vagy ilyesmi – magyarázta. Sóhajtottam egyet. Talán ebben is igaza volt, én viszont még is biztonságosabbnak éreztem a zsúfolt utcát, ahol az emberek között nem keltettünk feltűnést. Ennek ellenére még is csak Noah volt az első. A hidegtől is meg kellett védenem, nem csak az apáméktól.
Oké, az a következő pont jó lesz – böktem a kávébögrével jelzett csoda felé, ahová éppen egy tömeg mugli nyomult be. Az remélhetőleg elég zsúfolt le ahhoz, hogy ne keltsünk feltűnést, meg a gonosz kis szobrocska sem, ami ott lapult a zsebemben s ujjaim újra-újra kitapintották.
Ahogy odaértünk belöktem az ajtót és levágtam magam az egyik asztal mellé. Azonnal belebújtam az étlapba, amin nem csak kávék, teát és forrócsokik sorakoztak, hanem rengeteg sütemény is.
Ó, van ír kávéjuk. Imádom a whiskyt benne. – sóhajtottam fel és elvigyorodtam, majd a tekintetem a babakocsiban sunnyadó Noah-ra vándorolt. Kicsit megigazítottam rajta a takarót, de még az itteni zajra sem mozdult meg. Csak ezután nyúltam a zsebembe, hogy a gonosz kis aranybálványt közénk tegyem az asztalra. Érezhető volt, ahogy rátapad a helyre a jelenléte, mintha a világítás is kicsit veszített volna az erejéből.
Naplózva


Fernando Flores
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 10. 28. - 16:44:22 »
+1

Amanecer de los ídolos


2001.10.11.

Elliot

Nem sok kedvem volt családról meg ilyenekről beszélni. Elliot nem sokat tud az életemről azon kívül, amit talán elmondtam neki a közös kalandunk alatt. Bár nem emlékszem, hogy túl sokat mondtam volna neki, egyszerűen a család – a létező és a nem létező is – olyan téma volt, ami nekem nem volt szívmelengető. Nem akartam mindig anyám dühös tekintetére gondolni vagy Santiago üres tekintetére. Azt meg még annyira sem szerettem volna, hogy sajnáljanak a történtek miatt. Minden családnak megvannak a maga fekete foltjai vagy nehéz pillanatai, amikről lássuk be senki sem beszélt szívesen.
Én sem ismerem Elliot családi hátterét, de enyhén szólva is meglepő, hogy itt van egy gyerekkel. Azért ő sem az a típus akit ilyen családosnak képzelnék el. De lehet, hogy csak én vagyok az, aki így gondolja. Mindegy, nem akarok én turkálni az életében, a gyereke azért aranyos.
Szerencsére belement, hogy beüljünk egy kávézóba. Jól bírom a hideget, de még egy esőzést nem akartam az utcán átvészelni. Angliában pontosan az esőzések voltak azok, amiket nagyon nem szerettem és bármit megtettem volna, hogyha néha valami kellemesebb, melegebb helyen élhettem volna az életemet. Angliát nem éppen az én személyiségemnek találták ki.
- Ó, van ír kávéjuk. Imádom a whiskyt benne. – állapította meg Elliot, majd megint a gyereke felé fordult. Noah nagyon nyugodt gyereknek tűnt, egyetlen zajra sem moccant meg, de az is lehet, hogy csak elfáradt délelőtt és most próbálta bepótolni az egész napos alvást. Nem értek a gyerekekhez, de azt hiszem nekik sokkal több alvásra van szükségük.
- Rendben, akkor igyunk azt – mondtam és intettem a pincérnek, majd megrendeltem az italt mindkettőnknek. A whisky majd biztosan mindkettőnket kicsit felmelegít, közben megint elkezdett esni odakint az eső, szóval éppen a legjobbkor húzódtunk be ide azt hiszem.
- Tényleg nem akarod elmondani, hogy miért is futottunk éppen ma össze? – kérdeztem, miközben vártuk, hogy a pincér kihozza a kávét. Kellemes volt idebent, miközben odakint szakadt az eső. - Van még egy kaland a láthatáron vagy ilyesmi? – kérdeztem, talán túlságosan is reménykedve abban, hogy emiatt keresett fel Elliot.
A fél karomat odaadtam volna, ha kiszabadulhatok a füstös és szürke Angliából. Nem arról van szó, hogy folyamatosan Dél-Amerikába vágytam, hanem egyszerűen zavart, hogy nem vagyok úgy mozgásban, mint régen. Az országon belül is adódtak persze munkák, de az nekem kevés volt. Én menni akartam, világot látni és újabb kalandokba keveredni.
- Ne haragudj, biztosan a fiad miatt most nem éppen a kincsvadászat áll az első helyen – mondtam, miután rájöttem, hogy mekkora hülyeséget mondtam. Hát igen, amíg mások megállapodnak és elkötelezik magukat, addig engem jobban érdekelnek a felfedezetlen fehér foltok a térképeken. Soha nem fogom ezt kinőni azt hiszem.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 10. 30. - 10:04:09 »
+1

a bálvány


Fernando
2001. október 11.

outfit

A kávézó zajában kicsit megnyugodtam. Nem azért, mert szerettem volna a tömeget, vagy mert a muglik között otthonosan mozogtam volna. Egyszerűen csak itt nehezebb volt kiszúrni engem. Tudom, hogy feltűnő vagyok, ami egy tolvajnak nem éppen előny, én mégis tökéletesen alkalmaztam ezt a tulajdonságomat is azokban az időkben, amikor még aktívabban dolgoztam. Most már minden egészen más lett… talán tényleg megváltoztam ebben a két évben, hiszen egyre többször rohantam fejjel a falnak a szószoros értelemben. Ráadásul ezért az édes kölyökért még többre is képes lettem volna. Ezzel a gondolattal pillantottam még egyszer a babakocsi felé, mielőtt kifejeztem volna mennyire boldog is vagyok az ír kávé puszta gondolatától.
Amíg Pedro megrendelte, még egyszer átpörgettem az étlapot. Egyetlen értelmes sütit sem láttam persze, pedig lehet, nem ártott volna ennem… lassan már elfogyok, most ugyanis még kisebb voltam, mint Nat mellett, ez pedig még engem is megijesztett. Mondjuk nem bántam, hogy nem jók rám a ruhák, amiket még ő vett nekem. Elégedett voltam most azokkal, amiket magamnak szereztem. Végül is Aident szerintem nem nagyon érdekelte, hogy miben vagyok… nekem meg jók voltak az olcsóbb ruhák is. Elég volt az a két év egy másik Elliot bőrében.
– Tényleg nem akarod elmondani, hogy miért is futottunk éppen ma össze? – kérdezte Pedro. A tekintetem az arcára vándorolt, ahogy az étlapot visszatettem az asztalra. Éppen csak a vállai mellett vettem észre, hogy odakint még jobban rákezdett az eső. Nem is bántam, hogy bejöttünk. Noah biztos megijedt volna az egyre hangosodó dörgésektől.  – Van még egy kaland a láthatáron vagy ilyesmi? – Faggatott, de én csak megráztam a fejemet. Igazság szerint nem sok izgalom van mostanában. Egy-egy kisebb munka, amit Aidennel közösen csinálunk meg, ha úgy adódik. Ha nem akkor ő egyedül, nélkülem mozgott… én ugyanis apám miatt jobb volt meghúzni magamat.
–  Ne haragudj, biztosan a fiad miatt most nem éppen a kincsvadászat áll az első helyen.
Ő nem velem él – válaszoltam halkan. Mindenkinek jobb volt úgy, hogy Nattal van. Ő nyugis életet él és remélhetőleg összeszed neki egy új apukát is, mire lecseng bennem ez a nagy apai ösztön. Ismertem magam, tudtam, hogy nem fogom vele tartani a kapcsolatot. Ez nem nekem való… nem vagyok jó hétvégi apuka és nem is akartam az lenni. Megérdemelte, hogy Nat új párja, aki remélhetőleg még normális is lesz vagy már az, foglalkozzon vele úgy, ahogyan megérdemli.
Szóval nem igazán akadályoz abban, hogy bármilyen kalandban is részt vegyek… – a zsebembe túrva elővettem a kis bálványt és beállítottam Pedroval szemben az asztallap közepére. Adtam neki pár percet, hogy felismerje a gonoszképű kis teremtményt. Most is lüktetett belőle a kegyetlenség és kicsit mintha meg is töltötte volna a kávézót, hiszen olyan komor lassúság költözött be a falak közé. – Elloptam. – Tettem hozzá, hogy értse a helyzetet.
Persze jó kérdés, hogy ez mennyire számít lopásnak, elvégre alapból nem adtam oda a megrendelőnek, Fernandot meg én fizettem ki a magam pénzéből, hogy ne tudjon semmit a dologról. Nem kellett volna, hogy még ő is rám szálljon.
Jobban mondva megtartottam… mert tetszik – vontam vállat, ahogy kiegészítettem a mondandómat. Olyan büszke voltam magamra, amiért ezt megléptem, hogy még ki is húztam magamat. Szerettem én irányítani és ebben a helyzetben határozottan így történt most.
Tudni akarom milyen titkokat rejt… hogy mire jó… azt hiszem fegyvernek akarták használni – folytattam, majd el is hallgattam, mert megérkeztek a kellemesen likőrillatú kávék is. Noah moccant egyet a babakocsiban közben, majd ugyanúgy szuszogott tovább.
Naplózva


Fernando Flores
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 11. 05. - 10:01:53 »
+1

Amanecer de los ídolos


2001.10.11.

Elliot

A találkozásunk elején is sejtettem már, hogy nem azért hívott ide ma Elliot, hogy megismerjem a gyerekét és igyak vele egy finom ír kávét. Ha jobban belegondolok, nem is kifejezetten vagyunk abban a fázisában a barátságunknak, hogy együtt kávézgassunk. Még abban sem vagyok biztos, hogy nevezhetjük egymást barátnak. Ugyan Elliot nem mondott ki mindent, valahogy úgy éreztem, hogy így is akaratlanul túl sok információt oszt meg a családi életéről velem. Nem zavar, csak én ezekkel nem tudok mit kezdeni, nem érzem át a helyzetét és nem tudok segíteni neki, mert nekem nincsen családom.
Szóval úgy tűnt, hogy a találkozásunk lényege a bálvány volt, ami miatt megjártuk az őserdőt Dél-Amerikában. A bálvány most ott feküdt kettőnk között az asztalon és egyáltalán nem voltak jó energiái. Ugyanezt éreztem a romos templomban is, amikor ráakadtunk erre az apró, de nagyon is gonosz tárgyra.
-  Elloptam – mondta Elliot, aztán ránéztem.
-  Azt látom –válaszoltam, inkább nem kérdeztem rá, hogy mit szólt ehhez a megbízója. Lehet azért viselkedik ennyire furcsán? Mert valaki most is vadászik rá, hogy megkaparinthassa ezt a kis izét. Mi a fenére lehet jó ez egyáltalán? Azon kívül, hogy konkrétan a világ legrosszabb emlékeivel kínozza az embert.
-  Jobban mondva megtartottam… mert tetszik –pontosított Elliot, de inkább nem akartam tudni a részleteket.-  Tudni akarom milyen titkokat rejt… hogy mire jó… azt hiszem fegyvernek akarták használni – tette hozzá.
-  Hát akármilyen titkokat is rejteget, az egyértelmű, hogy ez itt egy nagyon gonosz dolog – válaszoltam és a fejemmel a bálvány felé böktem. -  Te is érzed az energiát körülötte? Semmi jóra nem utal, csak szörnyű dolgokra tudok gondolni, ha ránézek – tettem hozzá. Nem akartam beleszólni Elliot életébe, de szerintem nagyon felelőtlen volt, hogy megtartott egy ilyen gonosz erőkkel bíró tárgyat csak azért, mert „tetszett neki”. Ki a fene gondolkodik így egyébként is? Mármint Ellioton kívül mégis ki?
-  Nem hiszem, hogy jó ötlet volt megtartanod. Az pedig végképp nem jó ötlet, hogy magaddal hordod mindenhova – mondtam végül őszintén. Nem kell rám hallgatnia, de ha már sok kalandban vett részt, akkor azt is tudja, hogy az ilyen tárgyak nem véletlenül szoktak „elveszni”. Ha fegyvernek akarták használni, akkor is talán akinek ez volt a célja nem volt elég erős ahhoz, hogy tényleg használni tudja a bálványt. A nagy varázserőjű tárgyak bárkit képesek megtéveszteni és semmi jóra nem lehet használni őket. Nem hiszem, hogy Elliot ezt ne gondolta volna át, ráadásul itt hozta ezt a cuccot a zsebében, miközben vele van a fia is. Kezdtem úgy érezni, hogy Elliot tényleg nem fél semmitől vagy egyszerűen őrült.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 11. 06. - 11:50:53 »
+1

a bálvány


Fernando
2001. október 11.

outfit

Furcsa kis sötétség ült meg a kávézóban. Kegyetlenül hatolt belém a szobrocska ereje s a komorság egyértelműen elkapott mindenkit, szép lassan, mint valami ragály. Az egyetlen, aki békés volt Noah maradt. A babakocsi nyugalmában szuszogva adta a tudtomra, hogy rá nem hat ez a valami. Talán az én elmém elnyelte a rájutó részt, mert pontosan ez colt a dolgom: megvédeni őt. Mert apa vagyok már. Szánalmas apa – kegyetlenkedett a hang, pontosan úgy, ahogyan megszoktam. Nem borzongtam már bele. Tudtam, mit érdemlek, hiszen én döntöttem úgy, hogy nem harcolok többé a családnak nevezett valamiért... hanem tovább lépek. Megtettem, boldog lettem a magam módján újra, mégha ennek az ára a saját gyerekem részleges elvesztése is volt. Phillip nyomdokaiba léptem, de így legalább mindenki boldog.
Hát akármilyen titkokat is rejteget, az egyértelmű, hogy ez itt egy nagyon gonosz dolog – Fernando nem volt kíváncsi, mint én. Nem úgy tekintett a varázstárgyakra sem, ahogyan én... ezért hát természetes módon tartott a bálványtól. Valahol megértettem... s tudom, felelőtlen vagyok. Ezt már megkaptam jó párszor, de engem mindig is a kíváncsiság hajtott. A veszély pedig csak még inkább felcsigázott. – Te is érzed az energiát körülötte? Semmi jóra nem utal, csak szörnyű dolgokra tudok gondolni, ha ránézek.
Bólintottam válaszként. Én is pontosan így éreztem magam, de valahogy ez nem számított. Mi lehetne szarabb annál, amit nyáron kellett átélnem? Kétlem, hogy sok szörnyűséget tudna még nekem mutatni ez a valami. Egy halott rokon? Újabb magány? Utálnak a gyerekek? Megkaptam már mindent és nem különösebben tud már megrázni.
Nem hiszem, hogy jó ötlet volt megtartanod. Az pedig végképp nem jó ötlet, hogy magaddal hordod mindenhova – mondta Fernando. Nem tudom, hogy szigorú próbált e lenni, én minden esetre annak éreztem. Még talán kicsit meg is borzongtam. Nem volt olyan kemény hangja, mint Natnak, de éreztem benne azt az erőt. Egyszer elmondta, hogy felelőtlen vagyok és nem való nekem a családi lét... Talán igaza volt. Pedro szavai is ezt tükrözték. Sosem tudtam jó döntést hozni.
Az asztalra tettem a kezem, majd egy könnyed mozdulattal elkaptam az aranyszobrocskát és a belsőzsebembe tettem, még meg is paskoltam felette a kabát anyagát, mintha csak azt próbáltam volna jelezni, hogy most már meg lehet nyugodni végre. Engem aztán nem zavart, hogy rám továbbra is hatással van. El tudtam nyomni valamennyire.
Hát annál tuti jobb ötlet, minthogy valami gyökér bűnöző kezébe kerüljön, aki aztán másokat kínoz vele – válaszoltam.
 Mielőtt még folytathattam volna a beszédemet, megjelent a pincér. A tálcáról hamar lekerült a két magas pohárba adagolt ír kávé. Azonnal megéreztem a whiskey isteni illatát, egy pillanatra odahaza éreztem magam Deannél. Amikor rossz kedvem volt, mindig elővette a lapos üveget, egy korty whiskeyt öntött a kellemes feketébe. „Ez meggyógyítja a szívfájdalmat.” Hittem a szavainak. Tudtam, ha valaki ismeri az igazi kínt, az ő.
A pincér távozott, én meg egy kanállal tejszínhabot vettem magamhoz. Utáltam a tejes édességet, most mégis jól esett. Forest nélkül még inkább megromlott az étvágyam. Nem nagyon nyúltam az ételhez... Nagyrészt csak kávéztam. Maximum Aiden kajájába kontárkodtam bele, mert vele még az is egészen kellemes volt.
Ki kell derítenem, miből nyeri az erejét. Aztán elpusztítom. – Folytattam aztán, újabb adag tejszínhabot kanalazva. – Persze nem itt és most... – Nyaltam le a tejszínhabot a kanálról kissé gyerekesen, majd mocorogni kezdtem. Nem is tudom miért, de kicsit nehezemre esett Pedroval közölni, hogy kell a segítsége nekem.
Gondoltam, szívesen részt vennél benne... – tettem aztán hozzá kicsit bénán.
Naplózva


Fernando Flores
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 11. 08. - 15:29:11 »
+1

Amanecer de los ídolos


2001.10.11.

Elliot

Nem akartam megmondani Elliotnak, hogy mit csináljon, talán egy kicsit túl erélyesen közöltem vele, hogy szerintem nem volt jó ötlet, hogy ezzel a bálvánnyal mászkál ide-oda. Őszintén az ilyen gonosz dolgokat megsemmisíteni kellene, nem pedig őrizgetni. De Elliot egy gyerek kíváncsiságával tekintett minden varázserővel bíró tárgyra és ezért foglalkoztatta a hülye bálvány is. Jó, hogy ennyire elhivatott ezekkel a tárgyakkal kapcsolatban, de szerintem néha fel sem fogja, hogy egy-két nagy varázserővel bíró tárgy igenis komoly károkat okozhat benne. A fiára sandítottam egy pillanatra, akire egyáltalán nem volt hatással a bálvány jelenléte, ugyanolyan békésen szuszogott a babakocsiban, mint mikor beléptünk a kávézóba.
- Hát annál tuti jobb ötlet, minthogy valami gyökér bűnöző kezébe kerüljön, aki aztán másokat kínoz vele – mondta Elliot, miután a bálvány ismét eltűnt a kabátja egyik belső zsebében. Nem mondom, hogy nem idegesített, hogy tudtam, hol van a bálvány, de jobb helyen volt ott, mint kint az asztalon.
Időközben visszatért a pincért és amint távozott bele is kortyoltam a kávéba, reménykedve abba, hogy az alkoholos íz egy kicsit jobb kedvre derít majd. Lehet, hogy a bálvány már nem volt az asztal közepén, de attól még tudtam, hogy mire képes és milyen dolgokra gondolok, ha csak ránézek.
-  Igazad van, nem akartalak megbántani. Felnőtt ember vagy, nyilván tudod, hogy mi a helyes döntés és mi nem az –válaszoltam nyugodt hangon, nem állt szándékomban felzaklatni Elliotot. A bálvány az ő dolga végül is, én csak jókor voltam jó helyen és segítettem neki megtalálni.
-  Ki kell derítenem, miből nyeri az erejét. Aztán elpusztítom. Persze nem itt és most... – mondta és megmondom őszintén az megnyugtatott, hogy el akarja pusztítani a bálványt, ha végre megtudja, amit tudni akart. -  Gondoltam, szívesen részt vennél benne... – tette hozzá és egy pillanatig az arcát tanulmányoztam, aztán felnevettem. Olyan béna volt, ahogy ezt mondta, egyáltalán nem a megszokott Elliotnak tűnt, aki pontosan tudja mindig, hogy mit akar és hogy hogyan szerezheti meg azt.
-  Szóval a segítségem kell? Miért nem ezzel kezdted? –kérdeztem vigyorogva és belekortyoltam megint a kávémba. -  Az elpusztításban tudok segíteni. De hogy mire képes az a kis izé… fogalmazzunk úgy, hogy nem tartom biztonságosnak, hogy jobban beleássuk magunkat a témába – tettem hozzá. Nem akartam elutasítani Elliot kérését, láthatóan így is nehezére esett, hogy segítséget kérjen tőlem. Meg tudtam érteni, én is mindent egyedül intézek, amit csak lehet és próbálok nem hagyatkozni másra. De a bálvány nyomára együtt bukkantunk rá, ezért nem értem miért érezte úgy, hogy ne fordulhatnak hozzám a témában.
-  Jól van. Szóval mikor kezdjük a bulit? –kérdeztem és próbáltam úgy nézni rá, hogy megértse, itt vagyok és segítek. Nem szívesen babrálok azzal a cuccal, de segítek neki, főleg azért, mert utána elpusztítjuk majd és remélhetőleg nem fog más idióta kezébe kerülni, aki még rosszabb dolgokra használhatja.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 11. 12. - 09:46:41 »
+1

 
a bálvány


Fernando
2001. október 11.

outfit

Egy pillantással Noah-t ellenőriztem, aki láthatóan semmiféle kárt nem szenvedett el a bálványtól. Esélye sem volt, az én testem ugyanis olyan hevesen reagált a varázstárgyakra, hogy magamba szívtam minden energiáját. Kínozzon engem, mit számít a dolog?
Igazad van, nem akartalak megbántani. Felnőtt ember vagy, nyilván tudod, hogy mi a helyes döntés és mi nem az – válaszolta Pedro. Egy pillanatra meghökkentem, ahogy a hangja elért hozzám. Ő volt talán az első, aki felnőtt embernek titulált és azt mondta, hogy tudom, mi a helyes. Még Nat sem mondta soha ezt… sőt… igazából eléggé durva dolgokat vágott a fejemhez, ahhoz képest, hogy közben állandóan azt hangoztatta, hogy mennyire szeret. Valószínűleg nem is szeretett már addigra. De kit érdekel… most a bálvány volt fontos, annak a legyőzése, annak az elpusztítása.
Szóval a segítségem kell? Miért nem ezzel kezdted?
Na igen, éppen erre a vigyorra vártam, ahogy megjelent az arcán… hát tudtam, hogy máris érdekli a dolog. Talán kettőnk közül én vagyok a varázstárgyszakértő, de akármi is történt odabent a templomromban, Fernando elég szívós volt, hogy kibírja. Ahogy beleivott a kávéba, a bajszán megült egy kis tejszínhab, amitől meglepően bájosan nézett ki.
Az elpusztításban tudok segíteni. De hogy mire képes az a kis izé… fogalmazzunk úgy, hogy nem tartom biztonságosnak, hogy jobban beleássuk magunkat a témába.
Megfogtam a szalvétámat s azt felemelve óvatosan végig simítottam a bajszán. Nem tudom, miért de gyengédség fogott el egy pillanatra, ahogy az jutott eszembe, amint Nat szakálla habos lett a forrócsokitól. Voltak szép perceink… múltidőben. Hiányoztak azok a percek, de nem annyira, hogy sírva rohanjak vissza hozzá. Azok az idők már elmúltak.
Így ni… szép vagy – mondtam mosolyogva, majd visszahúzódtam és a saját kávémmel foglalkozva, én is szürcsöltem egy kortynyit. – Örülök, hogy lelkes vagy. Legutóbb egészen jó csapatot alkottunk. – Még egyet kortyoltam a kávéba, ahogy a barna szemek felé pillantottam. Éppen csak az vonta el a figyelmemet, hogy Noah kicsit nyűglődni kezdett a kocsiban, így magam felé fordítottam annyira, hogy ki tudjam emelni és magamhoz öleljem kicsit. Ez láthatóan elég volt ahhoz, hogy ne kezdjen el bömbölni. Csak megmarkolta a ruhám anyagét és dünnyögve vissza is aludt.
Jól van. Szóval mikor kezdjük a bulit?
Tetszik a hozzáállásod, Fernando – közöltem és rá is kacsintottam, miközben óvatosan Noah-t ringattam. – Mostanában kicsit nehéz az életem… de november felé már szerintem egészen rá fogok érni egy kis kutakodásra a bálványról. – Magyaráztam és lepillantottam a gyerekre. Sejtettem, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó találkozásunk… talán örökre. Nekem ez nem ment így, nem ment így az apa dolog. Én nem voltam Nat… nem voltam olyan tökéletes, hogy hétvégi apuka szerepet a magamévá tegyem. Családot akartam, amit az ő viselkedése elvett tőlem. Ennek így nincs értelme, csak fájdalmat okoz… Noah-nak is, nem csak nekem. Egy rendes család kell neki, valaki aki meg tudja tartani az apját.
Mit szólnál, ha november 20-án, este hatkor találkoznánk a Vakegérben? – kérdeztem és mivel Noah visszaaludt egészen, a figyelmem ismét teljesen az övé volt. A Vakegér persze csak kiindulópont volt, kellett egy nagyobb terület, ahol tudunk kísérletezni a szoborral. A kocsmában meg esetleg elcsíphetünk egy szakértőt, aki valami el tud kotyogni erről a kis aranyosságról nekünk.
Aztán gyanítom majd keresünk egy helyet, ahol kettesben elszórakozhatunk a bálvánnyal.
 
Naplózva


Fernando Flores
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 11. 20. - 18:06:33 »
+1

Amanecer de los ídolos


2001.10.11.

Elliot

Nem tudhattam, hogy Elliot mennyire gondolta tényleg át ezt az egész bálvány dolgot, de természetesen így is segíteni akartam neki. Mármint, engem is az hajtott, hogy megszabaduljunk ettől a gonosz tárgytól, nem szabadott, hogy sokáig húzzuk a dolgot, elvégre mindketten éreztük, hogy milyen hatással van az egyszerű emberekre. Elliot és én eléggé jól ismertük az ilyen tárgyakat szerintem, úgyhogy nem volt kérdéses, hogy a bálvány jó kezekbe került. Nem tudom, hogy az eredeti megbízó egyébként hogyan reagált arra, hogy nem kapta meg, amit akart, de hát ez nem is az én problémám. Nem hiszem, hogy valaha ki fog derülni, hogy mi történt Dél-Amerikában. Ha meg mégis, akkor úgyis mindketten bajban vagyunk, hiszen én is ott voltam és eszembe sem jutott, hogy elvegyem Elliot-tól a bálványt vagy ilyesmi. Akkor mondjuk még nem is gondoltam, hogy Elliot elteszi magának, de nem hiszem, hogy megakadályoztam volna, én csak a kaland kedvéért vettem ebben a dologban részt. De igaza van Elliotnak, elég jól tudunk együtt dolgozni, ami fura, hiszen csak egyetlen alkalommal vettünk részt egy közös kincsvadászaton. Igaz, akkor történt vagy százezer hülyeség és szörnyűség, de hát ettől volt az egész annyira izgalmas.
Elliot azt ígérte, hogy novemberben kicsit kutakodik majd a bálványról és ezt rá is hagytam. Én sosem tudtam túl sokáig ülni egy könyv felett, inkább mozogni szerettem, szóval kettőnk közül Elliot tűnt alkalmasabbnak erre. Meg igazából ő volt az, aki többet akart róla tudni, engem nem érdekelt, én el akartam pusztítani. Leginkább azért, mert úgy éreztem, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, hogyha a bálvány eltűnne a világból. Az ilyen mágikus erővel bíró tárgyak amúgy is mindig csak káoszt okoztak.
– Mit szólnál, ha november 20-án, este hatkor találkoznánk a Vakegérben? – kérdezte aztán Elliot, igazából örültem, hogy viszonylag gyorsan meg tudtuk beszélni, hogy hogyan tovább.
– Rendben, ott leszek– bólintottam és megint beleittam a kávéba, de rögtön meg is töröltem az arcomat. Elég béna lett volna ha másodjára is tiszta hab lett volna a bajszom.
– Aztán gyanítom majd keresünk egy helyet, ahol kettesben elszórakozhatunk a bálvánnyal. – mondta Elliot és bólintottam.
– Ha nem haragszol, nem sokat szeretnék szórakozni vele. De ha valami érdekeset találsz róla a kutatásod során, akkor nyugodtan küldj egy baglyot – válaszoltam. Engem nem igazán érdekelt még most sem, hogy mire képes az a bálvány, mivel csak rosszra tudtam gondolni, ha eszembe jutott. – Aztán minél előbb próbáljuk meg elpusztítani, ki tudja, hogy mire képes pontosan. –tettem hozz, de nem akartam okoskodni, hogy szerintem jobban tenné, hogyha nem tartaná a zsebében vagy a gyereke közelében. Mint már mondtam Elliot felnőtt ember, nyilván tudja, hogy mit csinál és nem az én tanácsomra van szüksége ebben.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 11. 22. - 18:36:25 »
+1

a bálvány


Fernando
2001. október 11.

outfit

Talán tényleg nem volt a legjobb ötlet idehoznom Noah-t ezzel a gonosz tárggyal együtt. Talán Nat megint a fejemhez vághatná, hogy mennyire felelőtlen vagyok, ám szerencsére ez már aligha történhetett meg. Semmi köze nem volt a döntéseimhez és ezért lényegében már hálás voltam a sorsnak. Nem hiányzott az a sok stressz a mindannapjaimból, amit rám pakolt, elég volt a saját hülyeségeimmel megbirkózni. Ha sírtam is egy kicsit Aiden miatt, nála nem éreztem azt, hogy erőltetne dolgokat vagy megpróbálna megváltoztatni.
Mindegy. Elhessegettem a gondolatot, ahogy magamhoz öleltem Noah-t. Az apró ujjak könnyen megtalálták a ruhám anyagát és megkapaszkodtak benne. Imádtam, hogy ennyire szeret s ragaszkodik hozzám, annak ellenére is, hogy nem vagyok éppen mintaszülő. Alig foglalkoztam vele, de ő érezte, mennyire összetartozunk. Tökéletes vagy… – gondoltam, ahogy lepillantottam a csukott szemekre, a hosszú, sötét pillákra.
– Rendben, ott leszek – egyezett bele végül Fernando a Vakegérben való találkozásba. Kellett egy kis idő, hogy kellően szabaddá tegyem magam a nagy kutakodásunkhoz, ráadásul utána is akartam nézni kicsit előtte a szobornak. Voltak kapcsolataim. Egy-két nálam jóval tapasztaltabb varázstárgyszakértő megfordult az STB környékén vagy éppen a Vakegérben, ők pedig jó pénzért inkább nekem nyilatkoztak volna, semmitn az eredeti megbízónak.
– Ha nem haragszol, nem sokat szeretnék szórakozni vele. De ha valami érdekeset találsz róla a kutatásod során, akkor nyugodtan küldj egy baglyot.
Sóhajtottam egyet, mikor Fernando megint elővette ezt az öreges hozzáállását. Kiveszett belőle a spanyol szenvedély vagy mi van? Megforgattam a szemeimet, jelezve, hogy ezt most inkább meg sem hallottam. Ha velem akar játszadozni, akkor rendesen fog, ha máskor nem is, hát november 20-án a Vakegérben.
–  Aztán minél előbb próbáljuk meg elpusztítani, ki tudja, hogy mire képes pontosan.
Megittam a kávém aljátt, remélve, hogy igazi alkohol van benne és majd beüt… de minden bizonnyal csak valamiféle aroma volt, mert ugyanúgy nem tetszett Fernando kapkodási kényszere. Mi baja van? Talán beütött a varázstárgy-pánik nála? Eddig abban a hitben voltam, hogy kalandor, márpedig egy kalandor mindig kíváncsi és minél többet akar megtudni a világ dolgairól… vagy csak Gustaf volt ilyen? Jó, az a viking félisten nagyjából mindenben elég tökéletes volt, s így utólag, nem is tudom miért hagytam futni azt a lehetőséget.
Pedro, Merlin szerelmére, hol van belőled a szenvedély? – kérdeztem színpadiasan, ahogy megszabadultam a pohártól és a tenyerem visszavándorolt Noah kis testére. – Ez egy veszélyes varázstárgy, aminek a közelébe kerültél. Először ki kell elégíteni a kíváncsiságot… bár láthatóan csak az enyémet. Ha ezzel megvagyunk, után beszélhetünk bármiféle elpusztításról. Ne kapokodjunk, cicavirág!
Felkeltem az asztalunktól, hogy Noah-t szépen befektessem a babakocsiba és újra alaposan betakarjam. Mostanra kicsit mocorgott, jobbnak láttam, minél gyorsabban távozni, mielőtt még az üvöltésével elűzné Pedrot. Odaléptem mellé, hogy finom puszit adja az enyhén borostás arcára köszönés képpen.
Pörögj fel egy kicsit november végére – kacsintottam rá, aztán a babakocsit magam előtt tolva elindultam az utca irányába. Akárhogy is állt most ehhez az egészhez, tudtam, hogy határozottan izgalmasabb lesz kettesben nyomozgatni a bálvány után.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.


Naplózva


Mikhail Bertov
Eltávozott karakter
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2020. 12. 27. - 20:52:14 »
+1

s z o m j a s  v o l t a m
20011227

to: Milton

16+

o u t f i t

Remegtek a térdeim, ahogy végig bukdácsoltam az egyik belvárosi utcán, bele-belekapaszkodva a házak téglafalába. Ujjaim bemélyedtek a téglák közé és megfeszült a testem, ahogy lehunytam a szememet. Nem sok minden maradt meg az estéből, pedig csak húsz perce lógtam meg a buliról, amire elküldött az akadémia. Túl sokat ittam, mert az a vén fazon Lord Akárki sorra nyomta a kezembe a pezsgős poharakat… én meg szomjas voltam. Őrültem nyeltem a kortyokat, remélve, hogy a lábszáramba nyilalló fájdalom majd lassan enyhülni kezd. Nem enyhült… aztán éreztem, hogy az italban más is volt… lihegés és hányingerkeltő, tömény parfümszag költözött az orromba, amitől öklendezni kezdtem. Hamarosan pedig nem maradt más, csak a sötét szoba, a ruháim gyűrötten… a mellkasomra dobott egy erszény galleont is, de azt azonnal lesöpörtem magamról a földre. Remegő kézzel rángattam magamra a nadrágomat, majd azt kiabálva bolgárul dülöngéltem kifelé: – Ezt nem ússza meg, Lord… blee– Végül pedig pont a küszöbnél adta meg magát a gyomrom. A vén pasasok, akik összegyűltek, csak röhögtek rajtam, de gond nélkül hagyták, hogy kilépjek az utcára. Talán nem hitték, hogy eljövök tényleg.
– Dai mi, Bozhe, kriltsa sokolovi, Da si forknam otvuhd beli Dunav, Da si forknam otvuhd beli Dunav, Da si naida momche spored mene – énekeltem motyogva, ahogy az ujjaim a hideg falba fúródtak. Éreztem, ahogy némi kosz kerül a körmöm alá… undorító kosz, amit később ki kell vakarnom alóluk. Nem akartam egy ócska parasztfiúnak tűnni.
Kinyitottam a szememet, tovább sétáltam a ház mellett, végig húzva a tenyeremet a mocskos felületen. Csak akkor borongtam fel, mikor a piszkosság tényét felfogva, elpillantottam a sötét utca végébe. Nem azért, mert a tenyeremen megült a mocsok, hanem mert megpillantottam a kisfiút. Szakadt, koszos ruhájában ott állt a legutolsó ház mellett, valamit magyarázott, ahogy a tekintete rám vetült. A szemei pont úgy ragyogtak, mint bármikor máskor… apró, ijesztő kis fénypöttyökként meredtek rám a sötétben.
Tettem hátra egy lépést, beleütközve egy kültéri szemetesbe.
– Dolna kuchka– Morogtam magam elé, ahogy beletenyereltem valamibe, majd elkezdtem a tenyeremet az egyik villanypóznába törölgetni, remélve, hogy a ragacs távozik. Közben persze megint öklendezni kezdtem, éreztem magamon megint azt az undorító parfümszagot is, ami töményen hatolt be az orromba… a saját ruháimból áradt.
Ellöktem magam a póznától, menekülni akartam a világítószemű gyerek, a szag… a mocsok elől. De az nem engedett, minden együtt úgy tapadt rá a testemre, mint valami gusztustalan ölelés… miért nem volt ott Holden, hogy megmentsen? Azt mondta szeret, mégis elment, hagyta, hogy megtegyék velem ugyanazt, amit korábban. Azt ígérte, nem engedi, hogy hozzám érjenek többé… mindegy. El kellett engednem… mert ő úgy döntött, hogy nem akar többé engem. Elfogadtam, csak éreztem, hogy nem tudom megvédeni magam. Egyre többször kerültem olyan helyzetbe, mint a mai, pedig én nem akartam. A főnököm akarta, ha pedig ellenkeztem magából kikelve üvöltött, hogy el tud venni mindent, amit valaha elértem.
Nem. Nem akartam egy ócska, mocskos parasztfiú lenni Bulgária legnyomorúságosabb falvából. Ez a gondolat, meg a lendület vitt előre, ide-oda kacsázva az úton… nem néztem már előre, csak a cipőm orrát bámultam, az ujjaim között szorongattam a szilfapálcát, hogy megvédjem magam a vén perverztől, ha utánam jön… nem, mintha egy hajfixáló bűbájnál több lenne a tarsolyomban.
Neki ütköztem valaminek… valakinek, aki nem a büdös öregember illatát érezte, mégis el fogott a rettegés, hogy ez is leteper. Azonban ellépni nem tudtam, mert nem találtam az egyensúlyom, meg kellett kapaszkodnom a kabátja gallérjában.
– Nem… nem… nem… – böktem oda bolgárul. A pálcámat ügyetlenül emeltem meg, majd ki is esett a kezemből.

Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 ... 5 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 20. - 06:38:17
Az oldal 0.588 másodperc alatt készült el 50 lekéréssel.