Hilton Metropole

Szavakkal harcolni

to miss Greenberry
♫ Kindness never looked good on me ♫

Ilyen érzés lehet, mikor nincs már veszteni valóm? A kezeim között pihegett ez a lélek, aki immár  nyilvánvalóan nem Anna volt. Be is vallotta. Egykedvűen méregettem őt, és azon gondolkodtam, vajon számít-e nekem annyira a csomagolás, mint egy ostoba kisgyereknek a mesefigurás doboz. Vajon érdekel, mi a tartalom, ha tetszik a szemfényvesztő csomagolás? Elgondolkodva tanulmányozom a lánc horzsolása nyomán keletkező sérülést, és a keskeny vércsíkot. Lehet kategorizálni, hogy sár, vagy arany, vagy kék, vagy akármilyen, de a valóságon, hogy sima vörös, semmiféle belemagyarázás nem segít.
De talán ezért hagyom, hogy újabbat kortyoljon a százfűlé főzetből. Most még nem tépem szét a csinos csomagolást. Igazából tetszik az is, amilyen nyugalommal van a másik ebben a számára igencsak szorult helyzetben. A hangja mostmár kicsit más, de eleddig azt is remekül utánozta. Nem hebeg-habog most sem, mint sokan tennék, majdhogynem derűsen magyaráz, én pedig csendben, sötéten somolyogva ismerem el az érdemeit. Majdnem kár érte. De hát átvert csúnyán, és ezt nem hagyhatom válasz nélkül. Mert igaza van, túl könnyű dolga volt idáig.
- Azt hiszem, velem akarod majd megszerezni az igazi Annát…
- Nem tudom, jól hiszed-e. Ahhoz meg kéne mondanod, ki vagy, mert most nem látom. Aztán még eldöntöm, hiszek-e neked újra…
Halkan, dallamosan dünnyögtem, és csak méregettem őt. Nem arról ítélünk, de azért számít, ha szép a könyv borítója. A polcon elfér a többi mellett, olvasatlan is.
- … Hiányosak az ismereteim a százfűlé főzet tekintetében. Mondd, ha ilyen alakban halsz meg, vajon így is maradsz?
Kedélyesen tettem fel a kérdést, a mosolyom még szélesebb lett hozzá, de kevésbé sötét nem. A lánc még mindig sebesen, meg-megvillanva pörgött az ujjam körül. Hallatszott a suhogása. A mozgástól vér már nem maradt rajta.
- És ha csak kapsz egy szép átokbélyeget, az vajon akkor is megmarad, ha a bájital hatása elmúlik?
A lánc megállt, finoman még lengedezett, aztán úgy maradt, mozdulatlan lógva. Elgondolkodva pillantottam rá, aztán a zsebembe nyúltam a pálcám után. Lehet, hogy nem is ölöm meg. A farkas a lelkem mélyén talán dühöng a sértett büszkeségünk felett, ugyanakkor hasznos lehetne ebből a jószágból egy lényegretörő üzenetet bűvölni. Legalábbis Anna fülébe eljut majd az otrombaság, hogy valakit ilyenformán miatta megjelöltem, nem mellesleg talán én is megtudom, ki is került most a kezeim közé. A szó elszáll, de a sebek... azok úgy maradnak meg a bőrön, mint pergamenen az írás.
Elrugaszkodtam hát az üvegablaktól, és utánamentem ennek a… személynek. Vajon hagyja, hogy beérjem? Nem mintha számítana, itt nincs hova menekükljön. A szép környezetben sok helyütt akadt remek lehetőségem sarokba szorítani őt. Ha már a markomba keveredett, nem eresztem akárhogy. Mint a láncot is. Igazi csillogó csecsebecse. Szóval hiába menekült, innen nem juthatott ki. Ráérősen ballagtam a nyomában, pedig a pálcával is leszedhettem volna, de azt is csak úgy fogtam szórakozottan.
- … És vajon ha már átokheg, a nyakad köré szeretnél egyet, vagy a csuklódra, mint egy szép karkötő?
Ki tudja, az igazi alakja milyen. Ezt a mostanit is otromba barbárság volna elcsúfítani, de azt nem tudhatom, ki bújik meg a száfüvek álcája mögé. Férfi-e, vagy nő, fiatal vagy idős? Lehet akár minisztériumi auror, a higgadt profizmusát tekintve valószínűleg. Átfut az agyamon, hogy talán nagyobb is ez a csapda, mint amilyennek eddig tűnt nekem. De ismét elfog az érzés, hogy nekem már mindegy.
- Szóval, mondj szépen egy nevet, és reménykedj, hátha elhiszem Neked… Szépségem…

[one can kill with words, not just with acts]

one can kill with words, not just with acts

to; A. A. Zharkov

silver lining

Hogy kiadjam e a személyazonosságomat, igen fogós kérdés... Egyrészt, ha tudja, kivel fenyegesse Annát, akkor esetleg hamarabb éri el, hogy a karmai közé kaparintsa, mintha csak egy ismeretlen maradok továbbra is. Másrészt lehet, hogyha megtagadom tőle a választ, azzal csak felbosszantom, és hamarabb végez velem, mint egyébként tenné.
Azt hiszem, a harmadik lehetőség a legvalószínűbb mindazonáltal, ha megtudja, hogy én vagyok az, akit egyszer már Anna kiszabadított, akkor talán tényleg életben tart addig, hogy ide csalogassa Annát. De iszonyatosan felbosszantaná a tényt, hogy másodjára jöttem el hozzá Anna helyett. Mert végtére is a wychwoodi erdőben sem rám számított, és csak az mentett meg, hogy Anna időben utánam jött... Erre most nem számítottam, de az időt tovább szerettem volna húzni egy icipicit.... így egyelőre kitérő választ adtam.
- Elmondom majd... de hátha magadtól is rájössz... Annyit segítek, hogy egyszer már találkoztunk, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem öltél meg.
Remélem, ez a megfogalmazás elég tág, kinézem belőle, hogy többekre is igaz lehet, hogy majdnem megölte őket Alexej, de aztán a véletlen szerencse vagy más folytán kicsúsztak a szorításából.
Ezután a százfűlé főzet hatásáról kérdez, ami meglehetősen izgalmas felvetés, meg is lepődtem rajta, hogy a hangomból eredő zaklatottság az izgalomból fakad, semmint a szorongásból.
- Nos... bevallom pontosan nem tudom, de azt gondolom, hogy legkésőbb akkor visszaváltozik a test az eredeti alakjára, ha időben lejárt a főzet hatása. Szóval azt gondolom, hogy egy ideig még lehetséges, hogy az átváltozott alakban marad, de nem örökre.
Hogy igazam volt, vagy sem, arra lehet, hogy Alexej hamarosan rájön, én viszont akkor már nyilvánvalóan nem fogom tudni a megoldást, és egyáltalán nem is fog izgatni. Ahogy semmi más sem... A gondolat, hogy csak a sötétség van, a csend és a magány, nem volt olyan rémisztő számomra. Ez pedig önmagában kifejezetten aggasztó információ. Ha valaha ezt túlélem, újra kell kezdenem a terápiát...
Mintha Alexej is megérezte volna, hogy könnyen adnám magam a halál édes csókjának, mert szinte parancsra közeledett felém. Fekete szemei szinte vörösen izzottak most, ahogy ragadozó módjára bekebelezett. Nem tettem semmit. Nem ellenkeztem. Semmi értelme nem lett volna... de valahogy nem is akartam. Olyan könnyű volt most a préda szerepében tetszelegni. Jól esett... mégha szégyelltem is magam valahol az érzés miatt.
Az "ékszer" kérdésén valóban eltöprengtem, de nem kellett sokáig gondolkodnom. Fenrir miatt mindkét csuklómon volt már heg, ezek alapból nagyon érzékenyek voltak... így ha választhattam, inkább egy új területet kínáltam volna fel. Úgy éreztem, jobb ha nagyobb területen oszlik meg a fájdalom... talán kevésbé lesz úgy intenzív, mint az átokhegek hatványozott formában... De sosem voltam a számok bajnoka, így ez csak belső megérzésen alapult.
- Ha választhatok, inkább a nyakamra kérem - jelentettem ki rezignáltan, üveges tekintettel. Azt hiszem, most esett le igazán, hogy mibe is kevertem magam. Furcsa mód a halál gondolata annyira nem zavart... az eszeveszett fájdalomra viszont cseppet sem vágytam. Most először kezdtem el erősen fohászkodni azért, hogy valaki jöjjön és mentsen meg... Talán emiatt az újból feltámadt élni akarásból fakadt a válasz:
- Artemis Greyback...
Ezer éve nem használtam ezt a nevet ilyen formában. De valamiért úgy éreztem, talán ez még Zharkovnak is jelent valamit. Talán... talán megretten attól, hogy egy még nála is nagyobb fenevad nevét viselem. A sors iróniája, hogy a halál kapujában most éppen abba a névbe kapaszkodom, amit egész életemben messzire próbáltam lökni magamtól.

Szavakkal harcolni

to miss Greenberry
♫ Kindness never looked good on me ♫

Rácsodálkozom, mennyire fel bír bosszantani, és egyszerre lenyűgözni. Nem a színészkedésével, nem azzal, hogy olyan mesterien rászedett, sem azzal, hogy volt képe felvenni a számomra oly fontos arcot… Nem. Hanem a válaszai.
Semelyik kérdésemtől nem esik kétségbe. Elmarad minden reszketés, minden vinnyogás, minden színészies keménykedés, amit máskor megszoktam az áldozataimtól.
- Hm. Ez nem tudom, szűkíti-e kellőképp a kört - dünnyögöm az apró kis célozgatását hallván. Végülis, lehet azért pár ember, akiket főképp szándékosan engedtem el, és egy kevés olyan is, akit pedig rajtam kívülálló ok miatt. És ebből volt egyetlen egy, akit épp Anna mentett meg az orrom elől. Hm.
A százfűléfőzet morbidabb hatásai sem ejtik zavarba, és úgy mondja el a véleményét, mintha csak egy laza sötét varázslatok kivédése órán fejtegetnénk a tananyagot. Én meg közben elismerően hallgatom úgy, hogy maga a válasz vajmi kevéssé érdekel. Ahelyett őt méregetem.
- Lehetnél akár valóban Anna is. Elbűvölő, mikor a tudományos oldalad kilátszik - jegyzem meg úgy, hogy a hangszínemből ne lehessen tudni, szarkazmusba rejtem a valódi véleményem, vagy csak finoman gúnyolódok. Még nem adtam fel, hogy kicsit kihozom a sodrából, hiszen nem szoktam meg, hogy egy helyzetben nem én vagyoka  leghidegebb szereplő, meg akinek minden mindegy. De hát Volkova kapcsán még akkor is érnek váratlan meglepetések, ha ő nincs is jelen. Ez a másik meg ebben egészen hasonlít rám.
- Ahogy szeretnéd - válaszolok színpadias előzékenységgel, aztán ahogy sarokba szorítottam a helyiség szépen kicicomázott, giccstapétás sarkában, nekidőltem teljes testtel, hogy ne tudjon elugrani, és pálcát tartó kezemmel segítve a nyakába húztam megint a láncot. A pálca hegyét hozzáérintettem, de a varázst még nem engedtem útjára. Pont előtte nyitotta szóra csinos ajkait.
- Artemis Greyback...
Megtorpantam egy pillanatra, belenéztem a szemeibe, amik bár nem az övéi voltak, de a csillogásukban ott volt a név gazdája is. Gúnyos félmosolyra húztam a számat, apró félmosollyal, mintha hezitálnék.
- És valóban. Már emlékszem is az igazi arcodra. Nagyon szép kislány voltál, nem szorulsz alakváltásra…
A kitekert bók közben fejembe idéztem egy pillanatra Wychwood erdejét, és a hasonló nevet, egy akkor még fiatalabb és rebbenékenyebb lányét, aki akkor szintén Volkova helyett jelent meg, és aki valóban, egy hajszálon múlva, de menekült meg.
- Mintha legutóbb nem a nagybátyád nevét viselted volna, miss Greenberry. Tudod mit? Ha látod, átadnád az üzenetet, hogy üdvözlöm?
A félmosoly arcomon ekkor szélesebb vigyorba fut át, ajkamat a lányéhoz érintem, majd megcsókolom, magam sem tudom miért, de leginkább talán mert meg akarom tenni és megtehetem. Fél kezemmel közben a láncot is rászorítom, a medál épp középen simul a mellkasára. Közben pedig a pálca hegye felizzik, a mágia teszi a dolgát érzéketlenül, s az izzást átveszi az ékszer. Hiába ugrana el, vagy adna hangot, engem nem tud eltántorítani magától, szorosan fogom, érzem minden rezzenését, most már aztán igazán meglepne, ha olyan nyugodt tudna maradni, mint eddig. Nekem sem megy, pedig engem nem érint a varázs, mégis átforrósodom, a lánchoz hasonlatosan. Ezen a ponton magamtól biztos nem állnék meg, és addig mennék, míg vagy a varázslat fel nem gyújt és el nem éget mindkettőnket, vagy a másikfajta forróság nem kerítene a hatalmába jobban…
De végül egyik sem történik meg, mert ekkor a hotelszobába valaki nagy lendülettel tör be. Meglepetésemre nem az ajtón keresztül, hiszen azt varázslattal megerősítettem és áttörhetetlenné bűvöltem korábban - hanem ahelyett kicsivel amellett. Egyszerűen barbár módra, a kopasz falon át.
- Takarítás! Te mocsok… - dörgi el magát majdnem kedélyesen és dühösen az érkező, egy igen termetes és idegesítő auror, én pedig már el is engedtem a lányt, s futni kezdek a korábban elhajított, földön heverő pisztoly felé. Pálcát tartó kezem protego-t varázsol, amiről valami alattomos, villámszerű ártás pattan le, olyan erővel, hogy engem mindenestül hanyattlök. De a céltárgyra így is rákapnak az ujjaim, azzal együtt lököm tovább magam egy fotel fedezékébe. Fél kézzel pörgetek egyet a táron, és ahogy meghúzom a ravaszt, a zsupszkulcs máris működésbe lép, a pörgés- kavargás hatalmába kerít, s a szobában lévők számára már elérhetetlenné válok. Messziről, gondolatfoszlányként csak, de még hallom, ahogy az auror a lányhoz szól:
- Jól van?
De a választ már nem hallom, messze járok már. A száguldás közepette pedig furcsa mód nem is a megbűvölt fegyverbe fogódzkodom, de inkább főleg az elorzott, és sokat látott nyakékbe, amit mellé fogok. És többé nem eresztek…

[one can kill with words, not just with acts]

one can kill with words, not just with acts

to; A. A. Zharkov

silver lining

Megnyugtatott kissé, hogy nem fedtem fel magam túl korán. Így volt még egy kis időnk ezt a beteges táncot járni, amíg... Ebbe inkább most nem gondoltam bele. Egy pillanatra elöntött a remény és az önmagamba vetett hit, hogy ha irányítani nem is tudom a történéseket, talán tudom úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy élve kikeveredjek innét. A százfűléfőzetre adott válaszomal Zharkov láthatóan elégedett volt, még meg is dicsért érte, mint egy diákot, aki ügyesen magolta be az aktuális leckét.
- Hát...köszönöm - feleltem puszta szórakozásból mostmár, hisz mi más is lehetne abszurdabb, mint megköszönni a halállal fenyegetőnek, hogy egy ponton jó jegyet ítélt meg amúgy halálra ítélt áldozatának. Szórakozásom immár nem tarhatott sokáig, Alexej szó szerint és képletesen is sarokba szorított. A fogságomat jelképező nyakéket visszakanyarintotta a nyakamba, egyszersmind egyértelművé téve, hogy a rabja vagyok... Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy a szemébe nézve mondjak halálos ítéletet saját magamra, de szinte kihívóan közöltem vele a nevet, amitől....sajnos cseppet sem rettent meg, hiába reméltem.
Az a gúnyos félmosoly csontig hatolt bennem, majd felkésüzlve a fájdalomra, ösztönösen összeszorítottam a fogam. Voltam már ilyen helyzetben, tudtam milyen érzés az utolsó feszült pillanat, mielőtt lecsapnának rám... Az ambivalens bókra nem reagáltam, mostanra fogyott el bennem az eddig is érthetetlenül fel-feltörő bátorság. Szégyelltem, de reszketni kezdett a térdem.
Hogy emlékezett a felvett vezetéknevemre, az igen meglepett, ezt a meglepetést láthatta most a rettegéssel vegyesen csillogni Anna kéklő íriszen át a vérfarkas.
- Átadhatom... de azzal nem tudod, mit szabadítasz magadra - mondtam félig fenyegetőzve, félig szánakozva. A hangom azonban túlságosan remegett ahhoz, hogy bármennyire is megrettenjen tőlem.
Tudtam, hogy hiábavaló... mégis, az állatias pillantása mögé próbáltam nézni... és... megláttam valamit. Talán csak egy délibáb volt, talán nélkülözött minden valóság-értéket, én mégis azt éreztem, hogy... van benne egy szemernyi emberség még, hogy... meg lehetne őt menteni. Talán ő is csak egy olyan elcseszett mintákkal rendelkező, az őt ért harapás miatt a társadalom peremére szoruló áldozat, aki megmentésre szorul. Akárcsak az AVS védencei.
Talán ezért viszonoztam azt a csókot. Látni akartam benne a jót. Hatni akartam rá... miközben szétváltak ajkaink, még az övéit puhán érintve suttogtam:
- Nem kéne így élned...Nem kell szörnyetegnek lenned.
A szépség és a szörnyeteg... Anna és Alexej elcseszett kapcsolódása szinte lenyűgözött így félig kívülről nézve. Még akkor is, amikor Alexej már tudta, hogy nem Annával áll szemben, annyira vonzotta magához a lénye, hogy képes volt a hasonmását is megcsókolni. Az ő szempontjából nem tudtam másként értékelni a történteket, hisz engem nem ismert, csak egy értéktelen zsákmány voltam a számára, aki még a múltkor menekült előle... most meg... csak átadtam magam a sorsomnak. És a fájdalomnak. Ahogy a pálca hegyének izzását átvette a medál, hangosan felüvöltöttem.
- Kérlek... Ne tedd!
Iszonyatosan égetett az egyébként finoman művelt medallion, s miközben a dekoltázsomon örök nyomot hagyott, forró vasként égetett billogott a lelkembe is. Egy ponton azt hiszem, eszméletemet veszthettem, távoli morajlásként érzékeltem az elsülő ravaszt is csupán.
A következő, amire felészleltem, az volt, hogy egy ismeretlen férfi térdelt mellettem, és azt kérdezte, jól vagyok-e... Válaszolni nem tudtam, a teljes sokkhatástól egyelőre nem bírtam szavakat kiejteni, mindössze lassan nemet intettem a fejemmel, de most ez is annyira fájt, hogy úgy éreztem, belehalok. Bár a halál csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, a szerencse istenasszonya úgy látszik, mégis megszánt engem... és megmentett. Vajon Alexejnek megadatik valaha ez a kegy? Csak remélni mertem.

Köszönöm a játékot ^^ A helyszín szabad.