Ilyen érzés lehet, mikor nincs már veszteni valóm? A kezeim között pihegett ez a lélek, aki immár  nyilvánvalóan nem Anna volt. Be is vallotta. Egykedvűen méregettem őt, és azon gondolkodtam, vajon számít-e nekem annyira a csomagolás, mint egy ostoba kisgyereknek a mesefigurás doboz. Vajon érdekel, mi a tartalom, ha tetszik a szemfényvesztő csomagolás? Elgondolkodva tanulmányozom a lánc horzsolása nyomán keletkező sérülést, és a keskeny vércsíkot. Lehet kategorizálni, hogy sár, vagy arany, vagy kék, vagy akármilyen, de a valóságon, hogy sima vörös, semmiféle belemagyarázás nem segít.
De talán ezért hagyom, hogy újabbat kortyoljon a százfűlé főzetből. Most még nem tépem szét a csinos csomagolást. Igazából tetszik az is, amilyen nyugalommal van a másik ebben a számára igencsak szorult helyzetben. A hangja mostmár kicsit más, de eleddig azt is remekül utánozta. Nem hebeg-habog most sem, mint sokan tennék, majdhogynem derűsen magyaráz, én pedig csendben, sötéten somolyogva ismerem el az érdemeit. Majdnem kár érte. De hát átvert csúnyán, és ezt nem hagyhatom válasz nélkül. Mert igaza van, túl könnyű dolga volt idáig.
- Azt hiszem, velem akarod majd megszerezni az igazi Annát…
- Nem tudom, jól hiszed-e. Ahhoz meg kéne mondanod, ki vagy, mert most nem látom. Aztán még eldöntöm, hiszek-e neked újra…
Halkan, dallamosan dünnyögtem, és csak méregettem őt. Nem arról ítélünk, de azért számít, ha szép a könyv borítója. A polcon elfér a többi mellett, olvasatlan is.
- … Hiányosak az ismereteim a százfűlé főzet tekintetében. Mondd, ha ilyen alakban halsz meg, vajon így is maradsz?
Kedélyesen tettem fel a kérdést, a mosolyom még szélesebb lett hozzá, de kevésbé sötét nem. A lánc még mindig sebesen, meg-megvillanva pörgött az ujjam körül. Hallatszott a suhogása. A mozgástól vér már nem maradt rajta.
- És ha csak kapsz egy szép átokbélyeget, az vajon akkor is megmarad, ha a bájital hatása elmúlik?
A lánc megállt, finoman még lengedezett, aztán úgy maradt, mozdulatlan lógva. Elgondolkodva pillantottam rá, aztán a zsebembe nyúltam a pálcám után. Lehet, hogy nem is ölöm meg. A farkas a lelkem mélyén talán dühöng a sértett büszkeségünk felett, ugyanakkor hasznos lehetne ebből a jószágból egy lényegretörő üzenetet bűvölni. Legalábbis Anna fülébe eljut majd az otrombaság, hogy valakit ilyenformán miatta megjelöltem, nem mellesleg talán én is megtudom, ki is került most a kezeim közé. A szó elszáll, de a sebek... azok úgy maradnak meg a bőrön, mint pergamenen az írás.
Elrugaszkodtam hát az üvegablaktól, és utánamentem ennek a… személynek. Vajon hagyja, hogy beérjem? Nem mintha számítana, itt nincs hova menekükljön. A szép környezetben sok helyütt akadt remek lehetőségem sarokba szorítani őt. Ha már a markomba keveredett, nem eresztem akárhogy. Mint a láncot is. Igazi csillogó csecsebecse. Szóval hiába menekült, innen nem juthatott ki. Ráérősen ballagtam a nyomában, pedig a pálcával is leszedhettem volna, de azt is csak úgy fogtam szórakozottan.
- … És vajon ha már átokheg, a nyakad köré szeretnél egyet, vagy a csuklódra, mint egy szép karkötő?
Ki tudja, az igazi alakja milyen. Ezt a mostanit is otromba barbárság volna elcsúfítani, de azt nem tudhatom, ki bújik meg a száfüvek álcája mögé. Férfi-e, vagy nő, fiatal vagy idős? Lehet akár minisztériumi auror, a higgadt profizmusát tekintve valószínűleg. Átfut az agyamon, hogy talán nagyobb is ez a csapda, mint amilyennek eddig tűnt nekem. De ismét elfog az érzés, hogy nekem már mindegy.
- Szóval, mondj szépen egy nevet, és reménykedj, hátha elhiszem Neked… Szépségem…

Rácsodálkozom, mennyire fel bír bosszantani, és egyszerre lenyűgözni. Nem a színészkedésével, nem azzal, hogy olyan mesterien rászedett, sem azzal, hogy volt képe felvenni a számomra oly fontos arcot… Nem. Hanem a válaszai.
Semelyik kérdésemtől nem esik kétségbe. Elmarad minden reszketés, minden vinnyogás, minden színészies keménykedés, amit máskor megszoktam az áldozataimtól.
- Hm. Ez nem tudom, szűkíti-e kellőképp a kört - dünnyögöm az apró kis célozgatását hallván. Végülis, lehet azért pár ember, akiket főképp szándékosan engedtem el, és egy kevés olyan is, akit pedig rajtam kívülálló ok miatt. És ebből volt egyetlen egy, akit épp Anna mentett meg az orrom elől. Hm.
A százfűléfőzet morbidabb hatásai sem ejtik zavarba, és úgy mondja el a véleményét, mintha csak egy laza sötét varázslatok kivédése órán fejtegetnénk a tananyagot. Én meg közben elismerően hallgatom úgy, hogy maga a válasz vajmi kevéssé érdekel. Ahelyett őt méregetem.
- Lehetnél akár valóban Anna is. Elbűvölő, mikor a tudományos oldalad kilátszik - jegyzem meg úgy, hogy a hangszínemből ne lehessen tudni, szarkazmusba rejtem a valódi véleményem, vagy csak finoman gúnyolódok. Még nem adtam fel, hogy kicsit kihozom a sodrából, hiszen nem szoktam meg, hogy egy helyzetben nem én vagyoka  leghidegebb szereplő, meg akinek minden mindegy. De hát Volkova kapcsán még akkor is érnek váratlan meglepetések, ha ő nincs is jelen. Ez a másik meg ebben egészen hasonlít rám.
- Ahogy szeretnéd - válaszolok színpadias előzékenységgel, aztán ahogy sarokba szorítottam a helyiség szépen kicicomázott, giccstapétás sarkában, nekidőltem teljes testtel, hogy ne tudjon elugrani, és pálcát tartó kezemmel segítve a nyakába húztam megint a láncot. A pálca hegyét hozzáérintettem, de a varázst még nem engedtem útjára. Pont előtte nyitotta szóra csinos ajkait.
- Artemis Greyback...
Megtorpantam egy pillanatra, belenéztem a szemeibe, amik bár nem az övéi voltak, de a csillogásukban ott volt a név gazdája is. Gúnyos félmosolyra húztam a számat, apró félmosollyal, mintha hezitálnék.
- És valóban. Már emlékszem is az igazi arcodra. Nagyon szép kislány voltál, nem szorulsz alakváltásra…
A kitekert bók közben fejembe idéztem egy pillanatra Wychwood erdejét, és a hasonló nevet, egy akkor még fiatalabb és rebbenékenyebb lányét, aki akkor szintén Volkova helyett jelent meg, és aki valóban, egy hajszálon múlva, de menekült meg.
- Mintha legutóbb nem a nagybátyád nevét viselted volna, miss Greenberry. Tudod mit? Ha látod, átadnád az üzenetet, hogy üdvözlöm?
A félmosoly arcomon ekkor szélesebb vigyorba fut át, ajkamat a lányéhoz érintem, majd megcsókolom, magam sem tudom miért, de leginkább talán mert meg akarom tenni és megtehetem. Fél kezemmel közben a láncot is rászorítom, a medál épp középen simul a mellkasára. Közben pedig a pálca hegye felizzik, a mágia teszi a dolgát érzéketlenül, s az izzást átveszi az ékszer. Hiába ugrana el, vagy adna hangot, engem nem tud eltántorítani magától, szorosan fogom, érzem minden rezzenését, most már aztán igazán meglepne, ha olyan nyugodt tudna maradni, mint eddig. Nekem sem megy, pedig engem nem érint a varázs, mégis átforrósodom, a lánchoz hasonlatosan. Ezen a ponton magamtól biztos nem állnék meg, és addig mennék, míg vagy a varázslat fel nem gyújt és el nem éget mindkettőnket, vagy a másikfajta forróság nem kerítene a hatalmába jobban…
De végül egyik sem történik meg, mert ekkor a hotelszobába valaki nagy lendülettel tör be. Meglepetésemre nem az ajtón keresztül, hiszen azt varázslattal megerősítettem és áttörhetetlenné bűvöltem korábban - hanem ahelyett kicsivel amellett. Egyszerűen barbár módra, a kopasz falon át.
- Takarítás! Te mocsok… - dörgi el magát majdnem kedélyesen és dühösen az érkező, egy igen termetes és idegesítő auror, én pedig már el is engedtem a lányt, s futni kezdek a korábban elhajított, földön heverő pisztoly felé. Pálcát tartó kezem protego-t varázsol, amiről valami alattomos, villámszerű ártás pattan le, olyan erővel, hogy engem mindenestül hanyattlök. De a céltárgyra így is rákapnak az ujjaim, azzal együtt lököm tovább magam egy fotel fedezékébe. Fél kézzel pörgetek egyet a táron, és ahogy meghúzom a ravaszt, a zsupszkulcs máris működésbe lép, a pörgés- kavargás hatalmába kerít, s a szobában lévők számára már elérhetetlenné válok. Messziről, gondolatfoszlányként csak, de még hallom, ahogy az auror a lányhoz szól:
- Jól van?
De a választ már nem hallom, messze járok már. A száguldás közepette pedig furcsa mód nem is a megbűvölt fegyverbe fogódzkodom, de inkább főleg az elorzott, és sokat látott nyakékbe, amit mellé fogok. És többé nem eresztek…