Piccadilly Circus

[eltévedtünk20030713]

eltévedtünk
20030713



Zander
m o o d

Nem szerettem muglik között lenni. Nem azért, amiért mondjuk más normálisabb aranyvérű is utálta, mert fúj muglik meg fúj anti varázs világ, hanem mert az a világ amiben ők éltek rémisztő volt a maga varázstalanságával. Mindent máshogy oldottak meg, és azok a furcsa mindennapos hazsnálati tárgyaik, amit az én világomba nem fértek bele... Hát ijesztőek voltak. Még szerencse, hogy a Roxfort falain belül nem leghetett olyan zenélő cuccokat használni ami rendkívül bizarak voltak. A közelekedésük is furcsa volt, a föld alól hullámzott fel az óriási tömeg, mintha valami groteszk hangyaboly lett volna, és fogalmam sem volt, mik azok a rémisztő zúgó, dübörgő hangok odalentről. A mugli pöfögőkről csak ne is beszéljünk. Hangosak voltak és büdösek, rosszabb volt a zsupsz kulcsnál is már csak a puszta látványuk is, és bennük ülve tuti tengeri beteg lettem volna. Éreztem, hogy talán London legforgalmasabb részén lyukadtam ki, pedig pont az ellenkezőjét szerettem volna elérni. Egy csendes nyugodt utcát nagyjából semmi emberrel. És még természetesen szó szerint belerohantam egy srácba is, aki az évfolyamomba járt.
Mind a ketten hülyén érezhettük magunkat, mintha egy nem kívánt ismerőssel találkoztunk volna, de igazából nekem az emberi kapcsolataim a minimális szint alatt voltak, és tökéletesen megvoltam azzal, hogy Flor a barátom, ha már a legtöbb diák a suliban úgy tekintett rám Rose után - meg előtte is -, mintha valami troll lennék... nem is nagyon igényeltem mások társaságát a közelemben. Szóval nem igazán tudtam mit is mondhatnék. Ahhoz pedig mégis csak túl büszke voltam, hogy bevalljam: kibaszottul eltévedtem.
Végül aztán csak belevetettem magam a szűk utcarész közzé, hogy aztán úgy terelgessen Zander a helyes irányba, mintha valami birkapásztor lett volna, én pedig csak szörnyülködő tekintettel lestem arra a zenedoboz szerűségre ami lapos is volt talán kerek és valami ricsaj szűrődött ki belőle, valami muglieggyüttestől talán. Mintha Flor is panaszkodott volna arról, hogy amikor Smith-nél volt Bájitaltan korrepetáláson - szerencsétlent nagyon utálhatták most a szülei -, nála hagyta és a professzor meg állítása szerint eltört amikor ráült. Mondjuk nem is csodálom, lehet elege lett a látványából is.
Ja, hogy ez!? Ez egy discman, a muglik ilyeneken hallgatnak zenét, ha úton vannak. Nem teljesen szól magától, ha az elem lemerül benne, akkor nem működik. Kipróbálod? - magyarázta Zander, és felém nyújtotta a lejátszót amit sóhajtva elvettem tőle és a fülemhez szorítottam. Valami madzag is lógott róla, bizarr izével a végén. Nem nagyon figyeltem Flor hogyan használta.
- Furcsán tompán szól, és csak zümmög... - dünnyögtem elgondolkodva és próbáltam kitalálni, hogy ez miért jó a mugliknak. Persze biztos voltam benne, hogy amúgy sem használtam jól, de olyan furcsán harmadik típusú találkozásnak tűnik ez nekem. 
Fogalmam sem volt, hogy merre tarthattunk egyébként, az utcák szűkek voltak, és kihaltak, persze talán abban bízhattam, hogy Zander tenyerében ott van egész London térképe. Én a magam részéről annak is örültem, hogy fennakadás nélkül elkeveredtem az állomásra meg onnan haza.
- Az utolsó évünk következik, el sem hiszem! Neked mik a terveid az iskola után? - Zanderre lestem a séta közben és úgy tűnt ő kifejhezetten izgatott volt. Utolsó év. Nem voltam ezzel olyan szentimentális, mint kellett volna. A Roxfortban túl sok rossz élményem volt, hogy visszasírjam. A szüleim majdnem megölték Sierrát az ostrom alatt, a barátaimat betemették a törmelékek, amikor éppen menekülni akartunk, láttam a piromániás anyám gyújtogatni... Aztán Rose... aztán minden más. Menedéket ugyan nyújtott nekem a szüleim befolyása elől, de kételkedtem benne, hogy ez így fog maradni, hogy ha mondjuk kollégiumba megyek. De ezen kívül tényleg nem fog hiányozni, maximum Flor, aki maga se tudta mit fog magával kezdeni.
- Sose hittem volna, hogy egyszer végzősök leszünk - mormogtam azért, mert tényleg olyan távolinak tűnt még idén is. - Én a Godrikra megyek aurornak - hogy elfogjam és/vagy megöljem a szüleim akik nem csak az én életemet tették tönkre, hanem másokét is. - Na és te? - kérdeztem vissza, aztán közben egyik kis szűk utca követte a másikat, mintha sose lehetne ebből a labirintusból kitalálni. Furcsa árusok szatyrokkal kipakolva rikácsoltak felénk.
- Használ bugyikat, alsónadrágokat tessék! Wécécsészét tessék! Halotti leplet tessék! Csak egyszer volt használatban! - hangzottak a kiabálások, és én még csak nézelődni se mertem.
- Ez olyan, mint egy Zsebpiszok-köz utánzat - sóhajtottam. A következő pillanatban elénk ugrott egy foghíjas alak, bűzöd volt és koszos bőrű.
- Micsoda szép hajkoronák! 20 fontot adok értük! - kiáltotta ránk és elővett valami berregő akármit, ami berregett és recés fogazata volt.

03/07/13 - ÚTVESZTŐK - Jayce

Igyekeztem nem túldimenzionálni a dolgokat, de az ennyire lehetetlen helyzeteknél, mint például a Jaycel való találkozás, mindig felmerül bennem, hogy ez nem a véletlen műve. Kell legyen valami oka annak, hogy összesodort bennünket egy felsőbb erő. Jó, a felsőbb erő már túlságosan is misztifikálja az egészet, mindenesetre statisztikailag nagyon kicsi lehet az esélye, hogy pont abban a pillanatban legyünk ugyanazon a helyen, és emiatt van szükségem valamilyen racionális magyarázatra. Jó érzéssel töltött el, ha segíthettem másoknak, ezért szívesen vállaltam magamra a kísérő szerepét, és ha mindeközben lehetőségünk nyílik egy kicsit megismernünk egymást, akkor duplán megéri.
- Furcsán tompán szól, és csak zümmög...
Jayce le sem tagadhatta volna, hogy varázslócsaládban született. Mindig jót nevettem, amikor bemutattam néhány teljesen hétköznapi mugli tárgyat a barátaimnak, annyira szürreális volt a kép, ahogy használni próbálták őket.  Valószínűleg én is egy nettó analfabétának tűnhettem, amikor rácsodálkoztam mágikus tárgyakra, mégis nagyon mókás volt, ahogy London kellős közepén Jayce a fülesemet próbálja használni. Persze nem akartam kinevetni, a hirtelen jött ismeretségünket és bizalmat nem akartam máris próbára tenni.
- Ööö... lehet könnyebb, ha bedugod a füledbe - mutogattam a zsinór végén lógó kis szerkezetre, ami néhány centire lógott Jayce fülétől a levegőben. - Hasonló a telefülhöz, ha azt ismered.
Nem akartam túlságosan nagy kihívások elé állítani Jaycet, ráadásul a zenei ízlésével sem voltam képben, úgyhogy inkább elraktam a lejátszót a táskámba. Örültem, hogy tett egy kísérletet vele, ebből is látszott, hogy legalább nem teljesen bizalmatlan velem szemben. Kényelmesebb választásnak tűnt a kisutcákon haladni, mert egyrészt nem kellett a tömegben szlalomoznunk, másrészt eggyel nyugodtabb körülmények között tudtunk beszélgetni.
- Sose hittem volna, hogy egyszer végzősök leszünk. Én a Godrikra megyek aurornak. Na és te?
Jayce nem kifejezetten tűnt annak a csacsogós típusnak, elég szűkszavúan, de annál lényegre törőbben fogalmazott. Az látszott, hogy számára is hihetetlennek tűnik, hogy hamarosan véget ér egy korszak az életünkben. A Godrikkal és az aurori pályával nagyon meglepett, egyáltalán nem gondoltam volna. Ebből is látszik, hogy nem minden mardekáros egy baromarcú. Pozitívan csalódni emberekben mindig egy jó dolog.
- Az komoly, nem gondoltam volna, hogy az aurori pálya érdekel- feleltem őszintén. Ennek ellenére el tudtam képzelni, végülis nem ejtették a feje tetejére, és az ambíciója is megvan ahhoz a szakmához. - Én a lénygondozói szakot próbálom meg a Mandragórán, de majd meglátjuk. Egyelőre épphogy megvannak a felvételhez szükséges eredményeim - sóhajtottam. Nagyon szerettem volna, ha sikerül, mást nem is nagyon tudtam elképzelni magamnak, de voltak félelmeim azért. Bíztam benne, hogy a félsz majd összekap azért a végére, és minden rendben lesz.
Kissé elmerültem a gondolataimban, néhány percig csak némán baktattunk egymás mellett. Az elágazások végül egy szűk utcában értek össze, ahonnan már csak egy irányba vezetett az út. Egyenesen haladtunk előre, felerősödött újra a forgalom zaja, és egy árus kínálta a portékáit valahol nem messze. Oda sem figyeltem rá, csak vitt a lábam előre, Jayce megjegyzésére ocsúdtam fel újra.
- Ez olyan, mint egy Zsebpiszok-köz utánzat.
Körbenéztem. Egy rögtönzött piacnak tűnt a kisebbecske tér, ahová érkeztünk. Olyannak, ahol illegális vagy veszélyes cuccokat árulnak. Nehéz és bűzös volt a levegő, rosszarcú emberek és mocsok mindenhol. Nem lepődtem volna meg, ha már attól vérhast kap az ember, hogy átsprintel a téren.
- Micsoda szép hajkoronák! 20 fontot adok értük!
A semmiből termett előttünk egy alkoholtól bűzlő, fogatlan, gusztustalan alak, aki egy működő hajnyíróval a kezében jelezte, hogy már készen is áll a kopasztásra. Annyira váratlanul bukkant fel, ráadásul a géppel való hadonászása is megijesztett, ezért hátrálni kezdtem, de nem vettem észre a földre helyezett ócskaságokat. Megtántorodtam, és hogy ne vágódjak hanyatt, megpróbáltam Jaycben megkapaszkodni. Természetesen nem sikerült: csörömpölés, a fogatlan óbégatása és a szitkozódásom hallatszott.

[eltévedtünk20030713]

eltévedtünk
20030713



Zander
m o o d

Fura volt ez a mugli kacat, amiből még mindig szólt a fura mugli zene. Nem is tudom annyira nem is ismertem sok együttest, fpleg nem muglit maximum azokat a dekadens klasszikus darabokat tőlük, abból az időből, amikor még az emberek tudtak nagyjából zenét komponálni. Nem mintha  a mostaniakkal bajom lenne, nem is ítélhetem el őket, hiszen amúgy se ismerem őket. Bár biztos furcsák. Mint a legtöbb mugli cucc, és ez a zenedoboz valami a kezemben. Bizonyára Zander láthatta, hogy nem voltam a helyzet magaslatán vele kapcsolatban így igyekezett a segítségemre sietni. Biztosan úgy festhettem, mint valami debil, aki mondjuk alsógatyát akar a fejére húzni sapka gyanánt.
Furcsa is volt, hiszen Flor is, Rose is olyan családból származtak, ahol a mágia mellett megfértek a hétköznapi mugli dolgok is. Saját maguk mosogattak el, meg csináltak meg olyan dolgokat, ami csak két pálcaintés lett volna.
- Ööö... lehet könnyebb, ha bedugod a füledbe - magyarézta, én meg cseppet sem bizalmasan néztem a két fityegő izét, amiből kijöttek a hangok. - Hasonló a telefülhöz, ha azt ismered.
- Aha - dünnyögtem és beledugtam a fülembe az izét, ami rendszerint kiesett onnan, ezt is biztos tanítják, hogy lehet kiesés nélkül beletenni az ember fülébe. Vagy az én fülem volt túl kicsi hozzá. Így nem sok értelme volt tovább kínlódnom, hogy még jobban beégessem magam a gyerek előtt, így inkább vissza is nyomtam a kezébe.
- Ez csodás élmény volt, azt hiszem - dünnyögtem. A zenéból se sok mindent hallottam, éppen a végére ért vagy valami ilyesmi, úgyhogy továbbra sem értettem, hogy Flor meg Zaner mit szerethetett egy ilyen izén. Mert ez egy izé volt, egy zeneizé. - A ti világotok furcsa - közöltem aztán végszóként, miközben megindultunk valamerre kifelé, vagy valahová befelé, fogalmam sem volt, de valami irányba elindultunk. Nem voltam az az eltévedős fajta, de most az elveszettség érzése kissé kezdett hatalmába keríteni. Reméltem, hogy Zander mondjuk tényleg tájékozottabb, mint én, és valami értelmes helyen kilyukadhatok vele.
- Az komoly, nem gondoltam volna, hogy az aurori pálya érdekel- válaszolta őszintén, én meg csak hümmögtem egyet.
- Igazából én se. Fotózni akartam, de az most már nem játszik. - Végül is tavalyig én se hittem volna, azt hittem majd szépen elmegyek az MMMM-re és fényképészetet fogok tanulni, de... Úgy felesleges lenne odamenni, hogy egy gépre se bírok ránézni. Kösz Rose, tényleg. Még egy utolsót is rúgtál belém ezzel.
- Én a lénygondozói szakot próbálom meg a Mandragórán, de majd meglátjuk. Egyelőre épphogy megvannak a felvételhez szükséges eredményeim - magyarázta tovább Zander, mire rápillantottam. Nem volt ő sem egy hülyegyerek, de nem nagyon tudtam mik az eredményei.
- Még szeptembertől összeszedheted magad - mondtam biztatóan, de közben egy olyan helyre lyukadtunk ki, ami olyan volt, mintha valami sárkányhimlő sulytott övezetbe került volna, megfűszerezve némi Zsebpiszok-köz hangulattal.
A bizarr alak előttünk lóbált már megint valami recés muglis fost, és ettől nem csak én, hanem Zander is alaposan megrémült. Én a magam részéről sosem voltam vakmerő, nem kockáztattam feleslegesen a bőrömet, mint a legtöbb griffendéles. Lehet, Flor már szembe is köpte volna. A következő pillanatban Zander hátraugrott, meg valahogy el is esett, egyenesen rá a fura muglis kacatokra, meg üvegcsékre, amikben természetesen haj volt. Nem sok kellett hozzá, hogy a gyomrom ne forduljon fel teljesen.
- Az áááruuuuum! - visította a fogatlan és támadásba lendült azzal a vinnyogó hangú valamivel. Nem sok kellett, a lehető leggyorsabban lehajoltam Zanderhez, hogy felrángassam onnan, és elszaladjunk megint csak valami ismeretlen irányba. Valami furcsa ki szellőt éreztem ugyan ami megcsap, de nem foglalkoztam vele. Ahogy megmenekültünk, ránéztem a srácra, akinek a feje oldalán egy csíkban le volt szedve a haja.
- Ööö. Fura a fejed - tapintottam rá a lényegre és én is taperolni kezdtem magam, hogy hol tűnhetett el a hajam. - Hogy bírtok ilyen veszélyes világban élni? Azzal ölni is lehetne - mormogtam csendes méltatlankodással.

03/07/13 - ÚTVESZTŐK - Jayce

- Ez csodás élmény volt, azt hiszem.
Minden bizonnyal Jayce is olyan kitűnően hazudhat mint én. A világért sem akartam kínos helyzetbe hozni, bár szórakoztató volt nézni, ahogy a fülessel bajlódik. Nem tudtam milyen zenét hallgat, de valószínűleg Jack és Meg White nem győzték meg arról, hogy jó zenét csinálnak. Kikapcsoltam, majd a táskámba tettem a lejátszót. Közben mindenféle cseppet sem érdekfeszítő kérdéssel bombáztam Jaycet, aki a maga módján, de látszólag mégsem kényszerből válaszolt. Szimpatikus, de zárkózott srác benyomását keltette, arra gondoltam, hogy sok mindenben hasonlítunk egymásra, és nem csak a fotózás iránti szenvedélyünk miatt. Nem hittem volna, hogy pont végzősökként lesz alkalmunk néhány szót váltanunk egymással.
A fényképészet témakörben kissé el is vesztünk, és fel sem tűnt, hogy jó ideje már csak a lábam vezet előre. Amíg Jayce nem hívta fel rá a figyelmemet, nem is foglalkoztam a környezetünkkel, ami a Piccadilly Circus szöges ellentétje volt. Itt csak néhány ember lézengett, a cseppet sem bizalomgerjesztő fajtából, akiknek ráadásul határozottan jól állt a távolság. Hogy a hajnyírós ürge honnan került elő, fogalmam sem volt, de sokkal közelebb került hozzánk, mint szerettem volna. Túlságosan gyorsan történt minden ahhoz, hogy ne kapjak szívbajt, így amikor a fickó ócskaságaira zuhantam, valahol mélyen már tudtam, hogy ebből még nagy baj lesz.
- Az áááruuuuum!
Több se kellett az ipsének, dühtől eltorzult arccal támadásba lendült. Dulakodni kezdtünk, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy jól irányzott ütéssel sikerült helyre tennem. Gusztustalan és förtelmes büdös volt, ahogy fölém hajolva igyekezte elérni a fejemet a hajnyíróval. Kétségbeesetten szorítottam a csuklóját és próbáltam magamtól eltartani, de a földön fetrengve akkora port verhettünk, hogy tüsszentenie kellett. Mondanom sem kell, hogy az egész dzsuvát az arcomba kaptam volna, ha nem fordítom el a fejem. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy nem tudtam tovább tartani, és a fejemhez kapott azzal a nyamvadt géppel. Hallani lehetett, ahogy a beakadó pengék utat vágnak maguknak, de a sok hajamnak hála koponyalékelésig legalább nem jutottunk. Aztán az elmeroggyant a zsákmányától megrészegülve lefordult rólam, hogy összeseperje a hajcsomókat. Jayce felcibált a földről, és maga után húzva rohanni kezdtünk. Utáltam futni, de nem kellett kétszer mondani, hogy szedjem a lábamat.
Úgy két percnyi sprint után lefékeztünk egy szintén kihalt, de lényegesen rendezettebb környéken. Veszettül szúrt az oldalam, alig kaptam levegőt, próbáltam nem elájulni.
- Ööö. Fura a fejed.
- Ne, ne, neee... UGYE NEM!? A legrosszabbra számítva kaptam a fejemhez, ahogy megláttam, amint Jayce is a sajátját tapogatja. Azt hittem frászt kapok, amikor megérintettem a szinte kopasz fejtetőmet. Egy közeli kirakathoz sétáltam, hogy csekkoljam magam. A hajam kellős közepe hiányzott, úgy festettem mint egy egy fordított világból érkezett punk, vagy egy elcseszett bohóc a cirkusziskolában. - Nem ér nevetni! - fordultam nagy komolyan Jayce felé.
- Hogy bírtok ilyen veszélyes világban élni? Azzal ölni is lehetne.
- Maradjunk annyiban, hogy azért ez egy elég extrém helyzet volt, de valószínűleg sikerült megtalálunk London leghígagyúbb mugliját. Legszívesebben visszamennék, hogy kiátkozzam a gatyájából - puffogtam. Persze egy épkézláb átok sem jutott eszembe, nemhogy a tettek emberévé váljak. - Apropó... mondd, hogy tudsz ezzel kezdeni valamit - kérdeztem Jaycet, miközben a fejem tetején lévő pazar kis ösvényre mutogattam.

[eltévedtünk20030713]

eltévedtünk
20030713



Zander
m o o d

Nem volt rossz Zanderrel csevegni, igazából még egészen kellemes társaság is volt, annak ellenére, hogy tele volt látszólag a bizarr muglivilág hülyeségeivel. Ezek valahogy mindig sokkoltak, pedig még csak olyan ellenséges se voltam azzal a világgal, mint a szüleim, akik személyes küldetésüknek tekintették, hogy megkeserítsék a muglik és a sárvérűek életét. Persze kétlem, hogy a furcsa muglizene miatt tették volna, habár egészen biztos vagyok benne, hogy Zander egész jó zenéket hallgat, csak nekem van mondjuk botból a fülem, vagy ilyesmi.
Nem nagyon barátkoztam másokkal, igazából Flor sem volt tervezve, de valahogy a szektás sulis meg leváhott lábujjas kalandunk után nem is bántam, hogy a legjobb barátom lett, és ő volt az egyetlen, akire számíthattam. Nem volt sokszor a helyzet magaslatán Griffendéles is volt, de ő volt az egyetlen, aki mellettem maradt, annak ellenére, hogy nem akartam senkit magam mellé, főleg nem Rose után. De talán itt lett vona az ideje annak, hogy ne csak a jégfalak mögül bámuljak a világra a szüleim szabadon voltak, de már tudtam varázsolni iskolán kívül is,  és erősebbé kellett válnom náluk, hogy egy nap majd... egy nap majd szembenézzek velük és tegyek arról, hogy ne bántsanak többé senkit.
A beszélgetésünk annyira jól sikerült AZnderrel, hogy egy elképesztően lepra helyre kerültünk és még egy őrült is megtámadt minket. Szerencsétlen gyereket még le is teperték, és esküszöm úgy nézett ki, mintha meg akarták volna erőszakolni, a helyzet meg még hülyébben nézett ki azzal a bigyóval a hapsi kezében. Szerencsére időben feleszméltem, mielőtt még döhében lenyeste volta a földön dulakodó Zander fejét, hogy aztán magunk mögött hagyjuk az izzadt, büdsö csatornaszagú, koszos falakkal tarkított helyet, ami talán pont egy elcseszett hajléktalan szállás lehetett, a rosszabbik fajtából.
Ahogy megmenekültünk csak nagyokat pislogva néztem Zander fejét, és próbáltan nem az arcába nevetni, de elég nehéz volt ezt megállnom. Gyanítottam, hogy az én fejemen is volt valami üres folt.
- Ne, ne, neee... UGYE NEM!? Nem ér nevetni! - akadt ki, én meg ebben a pillanatban egy kis horkantással csak elröhögtem magam. Nem hittem el, hogy ilyen szerencsétlenek lettünk, akiket megkopasztanak, mint mások a birkákat.
- Hát, legalább kvittek vagyunk - dünnyögtem magamat nézve az üvegben, mert én sem úsztam meg a csodálatos borélyt.
- Maradjunk annyiban, hogy azért ez egy elég extrém helyzet volt, de valószínűleg sikerült megtalálunk London leghígagyúbb mugliját. Legszívesebben visszamennék, hogy kiátkozzam a gatyájából.
Erre helyeslően bólintottam, de ahhoz vissza kellett volna menni, nekem meg semmi kedvem nem volt még egyszer a berregőjével összefutni. Amúgy sem voltam harcias, inkább csak elengedtem a dolgot.
- Apropó... mondd, hogy tudsz ezzel kezdeni valamit - kérdezte Zander, aki valószínüleg egy kissé túl feldúlt volt ahhoz, hogy bármit is varázsoljon. A farzsebemből elővettem a pálcámat és koncentrálva eldünnyögtem egy haj visszanövesztő bűbájt az ő meg az én fejemre is. Megnyugodtam, hogy nem nőtt tőle az arcunkra szőrzet, és örültem is, hogy végre a saját kedvemre varázsolhattam. Közben leesett, hogy ahol álltunk a kis utcák egyik vége lehetett, odakintről megint jöttek a forgalmas mugli zajok, de most inkább voltam ott, mint ebben a sikátorokkal tűzdelt falak és utcák között, így amikor elégedetten visszatettem a pálcám a helyére ki is léptem a szabadabb járdára.
- Sose hittem vona, hogy így fogok örülni a mugliknak - sóhajtottam.

03/07/13 - ÚTVESZTŐK - Jayce

Hogy a francban van az, hogy ezek az elmeroggyantak mindig betalálnak? Talán a homlokomra van írva, hogy AGYBAJOSOK CÉLPONTJA? Egyáltalán mi a szart kezd azokkal a tincsekkel? Lefűzi egy mappába vagy szagolgatni fogja őket? Ha a Zsebpiszok közben történne mindez, akkor még érteném is a dolgot, de ezt a hajnyíróval powerkodó muglit nem igazán tudom hová tenni... hol élünk, de komolyan!?
Nem tudtam eldönteni, hogy mi zavar jobban valójában: az, hogy úgy szúr az oldalam, mintha a pasas még meg is késelt volna, vagy az, hogy letúrt egy sávot a hajamból. Idiótának éreztem magam, nem csak a frizurámat, de az önuralmamat is szerettem volna visszanyerni, de a cirka kétszázas pulzusom mellett nem tűnt egy könnyen megugorható feladatnak. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy halvány lila gőzöm nem volt, hogy milyen bűbájjal tudnám visszanöveszteni a hajszálaimat annak kockázata nélkül, hogy a maradékot esetleg leégetem. Jobbnak láttam Jayce segítségét kérni, mert úgy tűnt, hogy sikerült kimaxolnom a napi bevállalósági limitemet. Ciki vagy nem, inkább rábíztam a dolgot, ettől kínosabb aligha lehet már a szituáció.
- Hát, legalább kvittek vagyunk.
Hirtelen abbahagytam a fejem tapogatását, és Jaycere pillantottam. Irigyeltem a hidegvérét, ahogy csak állt a kirakat előtt, és felmérte magán a károkat. Lehet, hogy olyannyira eltudott képzelni bármit a muglikról, hogy meg sem lepődött azon, ami velünk történt, mindenesetre olyan higgadtnak tűnt, mintha teljesen normális és mindennapos lenne a hajszál híján skalpolásba fulladó tincslopás. Egy laza mozdulattal hajat fakasztott mindkettőnknek, én pedig elégedetten nyugtáztam, hogy a tükörképem újra normálisan fest.
- Kösz Jayce, máris jobban érzem magam.
A komfortérzetem valóban egy optimális állapotba ugrott, és a dühöm is kezdett elpárologni. Lefogadtam volna, hogy néhány óra múlva már jókat fogok tudni nevetni az egészen, de szükségem volt még egy kis időre, hogy teljesen kisimuljanak az idegeim. Nehéz lett volna megmondanom, hogy hová keveredtünk pontosan, ezért megindultam az utca felé, hogy belőjem a tartózkodási helyünket.
- Sose hittem vona, hogy így fogok örülni a mugliknak.
- Lehet érdemes lenne a következő Mugliismeretet ezen a környéken tartani... - feleltem ironizálva. - Amúgy már közel járunk a Mágus térhez, ha itt átvágunk, akkor pár perc múlva ott is leszünk - mutattam a szökőkút irányába, ami az aprócska teret kettéosztotta.
Az út hátralévő részében még folytattuk a beszélgetést, amit a hajvágó őrült félbeszakított. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kellemes elfoglaltság lesz Jaycet idegenvezetni, mindenesetre nagyon örültem, hogy így alakult. Tényleg nagyon szeretek pozitívan csalódni, és rádöbbeni, hogy nem minden mardekáros ugyanolyan.
- Hát, itt is volnánk - mondtam, miután a Mágus tér bejáratához értünk. Nem akartam sok lenni, és azért az kiderült, hogy Jayce nem az a fajta, akit hosszútávon felügyelni kellene. - Köszi még egyszer... - mutogattam a fejem tetejére. - Ja, és remélem tudod, hogy nem minden mugli ilyen seggfej. Akadnak köztük azért kevésbé para, sőt egészen normális arcok is - mondtam egy mosoly kíséretében.
Egy pillanatra hezitáltam az elköszönést illetően, mivel nem nagyon szerettem kezet rázni, inkább az ölelkezős típus voltam mindig is, de nem akartam Jaycet ezzel zavarba hozni. Intettem, majd előhalásztam a táskámból a discmanemet, és megindultam a foci bolt irányába, miközben felcsendült a I Want To Be The Boy To Warm Your Mother's Heart. Micsoda nap, és még hol a vége!?

Köszönöm a játékot! ♥