Temze-parti sétány

~ set ~

2002. november 9.

          Úgy érzem, most már csak abban reménykedhetek, hogy jól folytatódik majd a napom, mert borzalmasan kezdődött. Ha időben sikerülne helyrerakni a törött csontomat, akkor végül is, még bármi lehetséges. Természetesen a versenynek már lőttek, de legalább nem bőgtem le túlságosan. Meg annak is örülök, hogy annak a lánynak, akit sikerült elgázolnom, nem esett baja. Ilyen az én formám.
          A szervezők igyekeznek elsősegélyben részesíteni, de én ezt nagyon nem akarom. Csak felesleges idegeskedéssel járna, és sok olyan más felesleges dolgokkal, amik most tényleg nem hiányoznának az életemből. Pont ezért nagyon örülök neki, hogy a megvizsgálásom után nem ragaszkodnak a maradáshoz, és megnyugodnak akkor, mikor közlöm, hogy majd én intézem az orvost.
          Attól tartok - és ez be is bizonyosodik -, hogy a mellettem lévő lányt már nehezebb lesz meggyőzni. De hogyan mondhatnék el valamit valakinek úgy, hogy nem mondhatok semmit. Mert még olyan helyzetben nem voltam, hogy lebeszéljek valakit a varázstalanok gyógyító intézetéről, mielőtt még kiderülne, hogy se biztosítás, se létező személy nem vagyok.
          - Megoldom, köszi. Igazán.
          Aztán a következő mondatával már meg is nyugtat. Nem kell tartanom tőle, hogy boszorkány létem lebuktatom. Szerintem látszik is rajtam, hogy mennyire megnyugszom.
          - Jó lenne, ha nem kéne hoppanálnom. Nem merném megkockáztatni.
          És tényleg baromira fáj, de azért annyira nem, hogy ne tudjak tiszta fejjel gondolkodni. Viszont szerintem így ez nem maradhat.
          - Nem lesz gond a busszal. Én még nem nagyon használtam ezt a közlekedési módot.
          Van valamennyi tapasztalatom, de nem túl sok. Igazából tényleg nem túl bonyolult a varázstalanok közlekedése, de csak akkor, ha nem kell átszállni, mert ha már legalább két eszközt kell használni, akkor biztos vagyok benne, hogy eltévednék.
          Kérdőn pislogok a lányra. Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Hogy tudnánk levenni a vállamról a terhet? Aztán pár pillanattal később már meg is kapom a választ a kérdésemre. Így már értem, és tényleg sokkal kényelmesebb.
          - Köszi, ez nagy segítség. De te tényleg nem sérültél meg? Nagyon nagyot estünk mind a ketten.
          Azért aggódok még egy kicsit miatta. Igaz, akkorát nem estünk, hogy belső sérülése legyen, de azért történhetett valami, ami még nem jött elő neki. Talán majd a következő lépésnél.
          - Szia Jo! Esmé Fawcett vagyok.
           A még ép karomat felé nyújtom, hogy valamilyen butus módon akár, de kezet tudjunk rázni a megismerkedésünk örömére. Mielőtt tovább mennénk még leülök a padra. Muszáj innom egy pár kortyot, de ez most nem lesz olyan egyszerű feladat, mint amilyennek tűnik általában. A térdemmel összeszorítom az üveget és az ép kezemmel letekerem a kupakot az üvegről.
          - Kérsz egy kortyot? – kérdezem, mielőtt még beleinnék. – Sima víz van benne.
          Ha kért, akkor megkínálom és átadom az üveget, ha nem akkor beleiszok az italba, ami nagyon jól esik. Azt hiszem, eléggé kimelegedtem még ezen a rövid távon is, és talán a törés miatt is felmehetett kicsit a lázam.
          - Mi járatban vagy erre? Szemmel láthatóan nem a versenyre jöttél.

Shit happens all the time



to: Esmé
language warning!
2002. 11. 09.
outfit

Mindig kacifántos helyzetet szül amikor az ember boszorkánya mugli környezetben fut bee valakibe... Simán lehet, hogy olyasmiről fecseg, amiről nem kéne, csakhogy kiderüljön, hogy az a bizonyos másik is a varázsvilág része, avagy a létezéséről sem tud. A mostani helyzetben nem lacafacázok, és ennek nem az az oka, mert örülnék egy letorkoló rivallónak a minisztérium ügyeletes unatkozó banyáitól, hanem mert a futó csajon látszik, hogy iszonyat fájdalmai vannak. Szóval megkockáztatom, hogy megemlítem neki a Mungót, még akkor is, ha ez nem túl bölcs dolog a részemről. Ilyenkor merül fel bennem, hogy nem ártana valami mugli teszt... az ember mondjuk valami nonverbális varázslattal elordítja magát, és csak az hallja meg, aki varázsló, a muglik számára meg úgy tűnne, mintha ásítoznánk. Ez mondjuk működhetne is akár. Vagy egy napszemüvegnek álcázott varázstárgy, amin át nézve a varázstalanok feje fölött megjelenne egy X. Ötletelgethetnék itt még napestig, na de sürgős dolgom van, azaz dolgunk... Szerencsére a nőről kiderül, hogy boszi, így nem buktatom le titkos világunkat, annak meg végképp örülök, hogy nyitott az ötletemre.
- Szuper! Akkor vegyük az irányt arra! - mutatok látványosan a 80-as busz megállója felé, de mielőtt ténylegesen megindulnánk, még felkötöm a karját. Örülök, hogy újdonsült ismerősöm nem tiltakozik, jól esik a bizalma, amire úgy igyekszem rászolgálni, hogy próbálok nem fájdalmat okozni neki a művelet közben. - Különben igazán nem nagy was ist das a buszozás, ne izgulj! Felszállunk rá, és kb. 5-6 perc alatt ott is leszünk! - magyarázom.
Aranyos tőle, hogy továbbra is az én épségemmel van elfoglalva, de egy kis bosszankodást meg horzsolást leszámítva én megvagyok.
- Merlinnek hála egész szerencsésen estem, szóval tényleg nincs vész! - jegyzem meg lazán, majd kezet rázok a lánnyal.
- Örvendek Esmé! - indulok meg utána, majd lehuppanok mellé a padra. Már épp felajánlanám neki, hogy segítek letekerni a kulacsa kupakját, de elég gyorsan feltalálja magát, így okafogyottá válik a kérdés. Türelmesen várok, amíg iszik, majd a kérdésére elmosolyodom. Láthatóan nagyon gondoskodó típus Esmé.
- Nem kérek, köszi, nem vagyok szomjas - nézek a barna szemekbe, majd ahogy tekintetem az arcára téved, látom, hogy eléggé ki van pirulva.
- A futás miatt pirultál így ki? Nem érzed, hogy felszökött volna a lázad? - kérdezem aggódva, mert fogalmam sincs, hogy hogy kell kezelni a lázat, és tartok tőle hogy az nem jelent jót. Mindenesetre azzal biztos nem árt, ha vizet iszik.
- Igyál minél többet, az jót tesz! - jegyzem meg a banális tényt, ami miatt elég hülyén érzem magam, de hát most tényleg nincs jobb ötletem. Lányos zavaromban még örülök is, hogy rám terelődik a szó, nem akarok még bénább megjegyzéseket tenni.
- Hát igen... a futás az nagyon messze áll tőlem. Igazából csak véletlenül sodort erre az éjszaka. Bulizni voltam, és elég gyorsan elröpült az idő, szóval rám reggeledett. A sétányon van egy tök jó kávézó, arra tartottam, hogy még a reggeli órám előtt igyak egy eszpresszót. A Mandragórára járok - osztom meg vele a nagy sztorit.
- Na és mesélj, te mivel foglalkozol, ha épp nem maratont futsz? - érdeklődöm.

~ set ~

2002. november 9.

          Muszáj lesz eljutnom a Mungóba, mert ha nem teszem, akkor tuti meghalok a fájdalomtól. Nem igazán készültem arra, hogy bármi olyan történhetne velem, ami fájdalommal jár, így még csak becsempészni sem tudtam volna a vizembe. Vagy a táskámba, vagy bármibe, amibe holmit lehet pakolni. De annak azért örülök, hogy egy olyan emberrel kerültem szembe, aki tudja, mi történik, és tudja, hogy nem egy varázstalan kórházba kell menni.
          Egy padra viszont még muszáj leülnöm, egy kortyot inni és talán egy kicsit pihenni is, meg nem is tudom, azért nem érzem túlságosan jól magam. Mármint a csonttörés tuti, hogy kihatott valami másra is. szóval felajánlom az italom Jonak is, aztán iszom és csak iszom.
          - Nem félek a közlekedési busztól, de azért még nem utaztam rajta. Biztos jobban élvezném baleset nélkül.
          Annak viszont örülök, hogy ő nem sérült meg. Én meg már tudom, hogy balszerencsés vagyok, és még a legkisebb dologból is könnyen lehet baj. Nem is tudom, hogy nem törtem el a lábam, mikor síeltünk szerelmemmel még a télen. Még mindig nagyon sokat gondolok rá, és még mindig hiányzik, mikor reggel egyedül ébredek, de szerencsére már nem befolyásolja a hiánya a mindennapi életem. Kivéve talán az ilyen helyzetekben. Ilyenkor mindig hallom a hangját, ahogy figyelmeztet, hogy lehetnék kicsit összeszedettebb vagy figyeljek picit jobban és akkor minden rendben lesz.
          Lassan teljesen kiiszom a vizemet, ezért elteszem az üres üveget, és Jo felé fordulok. Készen állok az utazásra, bár most mintha valami megint nem stimmelne. Már nem csak a közérzetemmel van baj, mint korábban. Nagyon melegem van, mégis fázok.
          - Talán egy kis hőemelkedés, nehezen tudnám megmondani – emelem a kezem a homlokomhoz.
          Egy kicsit terelni akarom a témát, amíg összeszedem magam az induláshoz, ezért kérdezek róla. Hogy ennyire sokat tud a sérülésekről, az nem lehet véletlen. Bár, az is igaz, hogy valószínűleg rám van írva a fájdalom, és hogy az idő múlásával egyidőben a fájdalom is növekszik.
          - Ez jól hangzik. Régen, mikor még jártam buliba én is, akkor soha nem tudtam ennyire elengedni magam. Meg aztán nem bírja a szervezetem az alkoholt szóval elég hamar kiütöm magam.
          Felállok és jelzem, hogy lassan indulhatunk is, de aztán megszédülök, ezért visszahuppanok. Talán túl hirtelen álltam fel, nem tudom, de jobbnak látom, ha maradok még a fenekemen egy picit.
          - Óh, én festek. Van itt Londonban egy galéria, ahol állandó kiállítóként vannak képeim, és illusztrátorként bedolgozok egy pici kiadónál is.
          Mondom, és most először valahogy nem érzem azt, hogy büszkének kéne lenni arra, ami vagyok. Amit egész életemben akartam, de nem tudnám megmagyarázni miért. Szerencsére nem az a karom tört el, amivel dolgozni szoktam, és a Mungóban egyébként is hamar helyre tudnak tenni maradandó sérülés nélkül, szóval nem értem, mire van ez az érzés.
          - Szerintem induljunk, mert… Mert nem akarok majd teljesen rád támaszkodni, ha mégis a törés miatt elkezdtem belázasodni.
          Soha nem szerettem másnak teher lenni, még a hozzám közelállóknak sem. Most is már kezd kellemetlen lenni a szituáció, és még fogalmam sincs, hogy mi lesz, ha majd rosszabbra fordul ez az egész. De most komolyan? Miért kellett eltörnie a karomnak, miért ne ülhettünk volna be abba a kávézóba simán, hogy elnevetgéljünk a bukásomon?
          - Te nem tudnád helyrerakni a karom? Akkor nem is kéne bemenni a Mungóba, és megmutathatnád azt a kávézót.

Shit happens all the time



to: Esmé
language warning!
2002. 11. 09.
outfit

Esmé szavaira sűrűn bólogatok, mert hát valóban nem lesz egy népünnepély törött karral buszozni, de még mindig jobb, mint egy hoppanálást megkockáztatni, az biztos.
Az mindenesetre egyértelmű, hogy igyekeznünk kell, hisz ha már hőemelkedése van, akkor gyorsan eszkalálódhat az állapota. És ahogy elnézem az arcát, simán lehet, hogy már láza van. Nem akarom összetapizni egy idegen arcát, úgyhogy ezért nem nézem meg a hőmérsékletét, csak a szavára hagyatkozok.
- Legjobb lesz, ha mielőbb indulunk! - jegyzem meg, majd elmosolyodom, amikor arról mesél, hogy nem igazán bírta az alkoholt. Na igen, annak idején, roxfortos koromban még én is így voltam ezzel, emlékszem, mikor Leah-val sunyiban megkaparintottunk egy üveg ribizlirumot a Három Seprűben, és annyira rácuppantunk, hogy benyakaltuk az egészet. Az aznap esténk nagyon vicces volt, az tuti, de a másnapos fejfájás már kegyetlen volt, még úgy is, hogy bájitallal igyekeztünk enyhíteni rajta. Hiába, van, amikor inkább előrelátónak kell lenni, nem lehet utólag orvosolni a gondot.
- Hát senki nem úgy kezdi, hogy az asztal alá iszik egy hegyi trollt - felelem kuncogva, majd úgy látom, Esmé nekiveselkedne az indulásnak, de aztán visszaszédül a padra. Elsápadok. Egyértelmű, hogy nagyon nincs jól. A fenébe, miért épp velem történik mindig ilyesmi?! Ha Leah lenne itt, ő biztos jobban tudná, hogy mit kell tenni. Ő mindenből színjeles, én meg csak abból remekelek, ami tényleg érdekel. Nem beszélve arról, hogy Leah jóval ember-barátabb és szívesen segít mindenkinek, akinek csak tud. Rám meg alapból ez sem jellemző... nem csoda, hogy nem akarok gyógyító lenni. Na de ezek után esküszöm, jobban odafigyelek majd az uncsi órákon is, eskü, csak ezt vészelje túl valahogy ez a lány! Ez a szédülés nagyon nem jelent jót.
- Ajjaj... ilyen állapotban lehet jobb lenne, ha inkább már nem állnál fel! - szalad ki a számon, majd hozzáteszem kicsit nyugodtabban, hogy ne stresszeljem nagyon Esmét:
- Hú amúgy nagyon menő, hogy festő vagy. Imádom a művészeteket, de semmi tehetségem hozzá. Milyen képeket szoktál festeni? - kérdezem érdeklődve, kicsit oldva a saját feszültségem is ezzel a könnyedebb témával, mielőtt felvetném az ötletet, ami a szédülése óta felmerült bennem.
- Figyelj... Mi lenne, ha gyorsan odamennék a szervezőhöz, és hoznék segítséget? Te meg megvárnál itt? Biztos van elsősegély sátruk, vagy ilyesmi... - mondom jóval biztatóbbnak szánt hangon, mint ahogy valójában érzem magam. Ha őszinte akarok lenni, akkor rohadtul be vagyok tojva, mert fogalmam sincs, mi lesz, ha ezek nem készültek fel a balesetekre rendesen. És azok alapján, amilyen trehány módon - nem - jelezték a verseny útvonalát a civileknek, nos, sajnos még az is benne van a pakliban, hogy nem hívtak ide medimágust. Ha ez a helyzet, akkor tuti, hogy kiverem a balhét, hogy hoppanáljanak el egyért a Mungóba. Nincs apelláta. Mégiscsak az ő bénaságuk miatt történt ez az egész.
- Az igazság az, hogy bájitalmesternek tanulok, de a gyógyításhoz nem sok érzékem van, szóval nem bíznám magamra a karodat, pláne úgy, hogy festő vagy - teszem hozzá aggódva. Ha Esmé beleegyezik a javaslatomba, akkor készen állok rá, hogy letámadjam a korábban látott szerevezőt.

~ set ~

2002. november 9.

          Ideje lenne eljutni a Mungóba. Szerintem, ha még pár percet ülök itt, akkor a végén még ide kell hívnom majd valakit, hogy lásson el vagy egy gyakorlott medimágus hoppanáljon velem a kórházba. Oké, összeszedem magam, tényleg. Jo is menni akar, szerintem sem kéne itt állni vagyis ülni tovább, szóval indulás… mármint, kell még egy pillanat, amíg összeszedem magam és akkor mehetünk.
          - Kell még egy perc, amíg fel tudok állni, de utána mehetünk. Jól vagyok.
          Végül is, még nem hallucinálok, a fájdalmat meg, ha eddig is bírtam, akkor most egy pár percig még fogom bírni. Addig legalább, amíg odaérünk a Mungóba. Megfogadtam a nyáron, hogy megváltozom, ahhoz ez is hozzátartozik. Erősebbnek kell lennem, nem támaszkodhatok örökké másra. Hol van már az a dögös csaj, aki előbb leátkozta bárkinek a fejét, mielőtt még kérdezett volna?
          - Én soha nem fogok az asztal alá inni egy hegyi trollt.
          Sajnos ez a valóság. A családom annyira nem bírja az alkoholt, hogy egy sör után már visszaemlékezési gondjaim vannak. Megpróbálok megint felállni, majd miután nem sikerül félve nézek Jóra. Nem akarom megijeszteni.
          - Tényleg csak egy pillanat, és mehetünk.
          Menő? Tényleg menőnek tartja, hogy festő vagyok? Ilyennel még nem találkoztam. A festészetet csak nagyon kevesen tudják értékelni. Igazából, ha nem lenne a szenvedélyem, akkor szerintem én se foglalkoznék vele úgy igazán. De már a Roxfortba kerülésem után nem sokkal tudtam, hogy mi szeretnék lenni.
          - Ha magamtól kell festeni, akkor a tájképeket részesítem előnyben. Naplementéket, napfelkelte, valamilyen különleges fényviszony. Bármi lehet, de megrendelésre mást is szoktam készíteni. Az akt az egyedüli, amit nem vállalok. Még nem volt szerencsém hozzá.
          De miért is nem? Volt már felkérésem aktra, de visszautasítottam igazából gondolkodás nélkül. De miért? Nem akarok meztelenséget látni? Az emberi faj mindkét neméből láttam már mindent, újat nem nagyon tudnának mutatni. Persze, Elliot volt az, aki felkért és akkor még megvolt a szerelmem, kicsit furán adta volna ki magát a helyzet. Talán ez lenne a legnagyobb indokom.
          - Nem, nem kérek a szervezőkből. Jól vagyok, menjünk.
          Felállok és megindulok a mögöttünk lévő sikátor felé. Azt hiszem, abba az irányba mutatott korábban Jo.
          - Nem akarok az ő kórházukba kerülni vagy azt, hogy ellássanak. Ahogy mondtad, festő vagyok, nagyon sok időre elesnék a munkától, még akkor is, ha onnan mindjárt megyek a Mungóba. Ráadásul nem is ismerem az orvosi rendszerüket. Szerinted boszorkányként benne vagyok a listájukban?
          Soha nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, pedig lehet, hogy jó lenne. Akkor megtudnám, hogy ilyen esetben ellátnának-e egy kórházban vagy tanuljak meg törött testrészekkel is hoppanálni?
          - Remek bájitalmester lesz belőled - mondom, és remélem a fájdalomtól szenvedő hangomon túl azért kihallatszódik, hogy tényleg így gondolom. - Ki fogom bírni az utat, csak mutasd merre kell menni.
         Igaz, a szédülésem nem múlt el, és szerintem minél jobban erőltetem magam, annál rosszabb állapotba kerülhetek, de ettől függetlenül el kell jutnom a kórházba. Ott pár óra alatt helyretesznek és mehetek újra futni vagy festeni. Csak menjünk, kérlek.
          - Mennyi időd van még vissza a főiskolán?
          Érdeklődöm egy picit, hogy addig is tereljem el a figyelmem.

Shit happens all the time



to: Esmé
language warning!
2002. 11. 09.
outfit

Érdekes személyiség lehet Esmé, ugyan csak nemrég futottam bele, de amiatt, hogy művész, feltétlenül így gondolom.
- Nagyon felszabadító érzés lehet, hogy vászonra tudod vinni, amit szeretnél! Van esetleg valami galéria, ahol meg lehet nézni a képeidet? - érdeklődöm kíváncsian. - Meg tudlak érteni. Biztos elég zavarbaejtő dolog aktot festeni - bólogatok élénken, mondjuk engem nem igazán a szégyenlősség, vagy a gátlások fognának vissza abban, hogy aktot fessek, mert ezek nem jellemzőek rám egyáltalán, hanem azon egyszerű tény állná utam, hogy egyáltalán nem tudok festeni. Mint azt említettem korábban, szóval ebbe most nem megyek bele, nem akarom önmagam ismételni.
Jó lenne, ha tényleg itt és most el tudnám látni a sérüléseit, de még tényleg nem vettük a kartörést, és igazság szerint, ha vettük volna, akkor sem, hiszem, hogy bevállalnám. Egy dolog órán, ellenőrzött körülmények között gyakorolni valamit, és teljesen más itt élesben, a való életben segíteni. Alapból nem tartom magam félősnek vagy gyávának, de most váratlanul szembesülök azért azzal, hogy nem vagyok rettenthetetlen én sem.
Az aggódásom azonban nem ér célt, Esmé elég eltökélten utasítja vissza az ötletet, hogy forduljunk a szervezőkhöz, én meg természetesen elfogadom a döntését. Mégis csak az ő karja, az  ő döntése.
- Fogalmam sincs, hogy működik az ő rendszerük - vallom be őszintén. - Hát jó, ha biztos vagy benne, akkor menjünk - vonom meg a vállam. Igyekszem lazának tettetni magam, de sík ideg vagyok, alig várom, hogy elérjük a buszmegállót. Szerencsére nincs messze, így hamar ott vagyunk.
- Köszi! Elsőéves vagyok, még egy év a mesterképzés. Remélem, hogy meg lesznek a tárgyaim, és nem fogok sokat csúszni - mormolom az orrom alatt, majd meg is érkezik a busz, én meg igyekszem feltámogatni Esmét, ha elfogadja a segítséget. Mindössze három megállót megyünk, úgyhogy nem váltok jegyet, szerintem nem lesz gond.
- Kapaszkodj erősen! Őrülten vezetnek néha ezek a buszsofőrök - mondom szemforgatva, majd szerencsére pár perc alatt odaérünk, és ismét segítek Esmének leszállni. A busz épp a Mungó bejárata előtt tesz le minket, persze a muglik valami teljesen más nevet adtak a megállónak, hiszen ők nem látják az ispotályt.
- Itt is vagyunk - jelentem ki mosolyogva. Egyértelműen megkönnyebbülést érzek, amiért gond nélkül ideértünk.
- Innen menni fog? - kérdezem bátorító pillantással, majd ha válaszol, elbúcsúzom.
- Örülök, hogy összefutottunk! Vigyázz magadra! Remélem hamar rendbe teszik a karod! - még megvárom, amíg bemegy az ispotályba, aztán az órámra pillantok, és sietősen megindulok a kampusz felé, mert nemsokára kezdődik az órám.

Köszönöm a játékot!