Temze-parti sétány

Lehet sétálni a rakparton, kiülni a lépcsősen kialakított kikötőben, elbújni a híd alatt. Némely része le van zárva. Itt kötnek ki a sétahajók... igen, egy útra te is befizethetsz, ha esetleg másfajta kikapcsolódásra vágysz!
Hallottad, hogy egyszer felúszott egy cápa a Temzén?

Elliot
2002. április eleje



~ set ~

          Nagyon sűrű mostanában a programom. Nemsokára kezdődik egy megbeszélés a galériában, és ezzel kapcsolódóan a kiadóban is. Nem tudom, hogyan lehetne ezzel kapcsolatosan a kiadóban bármiféle megbeszélés, de hamarosan úgyis kiderül majd. Csak abban reménykedek, hogy nem tart sokáig, és akkor meg tudom lepni szerelmemet valamivel. Így is csak egy levelet írtam neki, mert teljesen kiment a fejemből, hogy van ez a megbeszélés, ha Coco nem hoz egy levelet Freytől, akkor kihagyom.
          De addig is rajzolgatok egy picit itt a Temze partján, és kihasználom a kivételes jó időt. Már van egy képem egy idős párról, akik tettek egy sétát, és megálltak egy picit galambokat etetni. Aztán van egy képem egy lufival sétáló kislányról. Azt hiszem, ezek a képek aranyosak, de jelenleg nem ilyen jellegű ihletre vágyom. Valami másra, valami nagyobb dologra. Végül elrakom a rajz eszközeimet, és úgy döntök, hogy hajókázom egy rövidet. A felszállók sorára várok éppen, amikor egy ismerős arcot látok meg a sétálók között.
         Elliot az. A testem már indul, hiszen régen láttam, jó lenne beszélni vele, de az eszem megállít. Nem tudom, hogy mennyire örülne nekem, ahogy azt sem, hogy mi lenne a beszélgetésünk vége. Nem tudom mit csináljak. Menni akarok, de nem is. Végül persze a kíváncsiságom kerekedik felül és az, hogy meg akarom köszönni neki, hogy múltkor hazavitt. Azt hiszem, túl korán ütöttem ki magam, de soha nem bírtam a piát, szóval nem lennék meglepődve, ha a buli jó részéről lemaradtam volna.
          Megpróbálom megijeszteni, régen nem tudtam, és kíváncsi vagyok rá, hogy ez megváltozott-e, de hamar rájövök, hogy ez most sem fog összejönni. Az oka pedig nem egyszerűen az, hogy lebuktam. Elliot mellett egy kutya sétál. Egy fehér dobermann ráadásul. Azért ez eléggé meglepő számomra azok után, hogy Felixtől mennyire félt… Oké, egy ideig félt, amíg meg nem ismerték egymást.
          - Hát szia, te cukorbogár – köszönök a kutyának, aki most eléggé szemmel tart.
          Le sem tagadhatná, hogy Elliotra vigyáz, és nem csak úgy lépeget mellette. Leguggolok, és kezemmel közelebb nyúlok hozzá, hogy meg tudjam simogatni. Nem félek tőle, hogy megharapna, ha mégis arra utaló jelet veszek észre, akkor elhúzom majd onnan a kacsóm.
          - Nem akarom bántani a gazdit. Megengeded, hogy beszélgessek vele egy picit?
          Felnézek Elliotra és némán köszönök neki. Közben leellenőriznek, hogy tényleg nem vagyok veszélyes a gazdira, bár Felix illata eléggé lefoglalja a figyelmét. Pár simogatás után felállok és ezúttal közelebb lépek Elliothoz. Megölelem.
          - Rég láttalak.
          Oké, annyira ez nem igaz, hiszen pár hete volt csak a buli a Szükség szobájában, de a rég az mindig nézőpont kérdése. A lényeg, hogy most itt vagyunk mind a ketten és talán tudunk egy pár szót beszélgetni.
          - Sietsz valahova? – kérdem kicsit idegesen, félek, hogy mi lesz, ha elküld, mert látni sem akar. – Csak dumálni szeretnék egy pár szót, ha van időd.
          Toporgok egy kicsit, amíg a válaszára várok, közben a kutyust figyelem, ahogy velem lassan végez, és már Felix illata sem fogja zavarni tovább.
 

l ● ndon


Esmé
2002. április 4.

outfit

Agiellel az oldalamon érkeztem meg Londonba. Volt reggel egy kis munka, aminek köszönhetően némi galleon landolt a zsebemben. Ez már csak ilyen, nem elég, hogy egyedül maradt, megint semmi pénzem sem volt. Phillip tökéletesen elintézte, hogy addig semmiféle része a vagyonnak ne kerüljön hozzám, míg meg nem házasodok - lehetőleg egy aranyvérűvel, lehetőleg egy nővel. Mindez idáig nem adtam meg neki az örömöt, hogy beleegyezzek a Nellie Nott-tal való házasságba, bár minden bizonnyal már nem is számított kivel, hogyan s mint vagyok. Aidennel lefeküdtem, ha azt akarta... akadtak mások is egy kis szexre, ha arról volt szó.
Egy üveg bort vettem az újdonsült galleonmennyiségből és így sétáltam ki a Temze partjára, hogy kicsit élvezzem a tavaszi napsütés kellemes langyosságát. A fehér doberman lelkesen kocogott mellettem, nem kellett megkötni sem, hiszen nem futott el. Úgy érezte most az ő dolga megvédeni engem, ha már egyszer a gazdája... nincs többé. Nem akartam belegondolni min ment át élete utolsó perceiben Gabriel, hogy gondolt-e rám. Lenéztem az ujjamon csillogó gyűrűre, amit adott és próbáltam már nem könnyeket hullatni, csak felidézni, milyen jó volt ez a kis idő közösen. Nem is akartam már újra érezni ezt bárkivel is. Ezért is volt mindegy, hogy elveszem-e Nellie Nottot vagy sem.
Ezen agyalva bámultam a csillogó víz felé, majd álltam meg végül egy festményeket árusító kocsi mellett. Ezek nem azok a giccses vackok voltak, amiket a turistáknak árultak. Valószínűleg éppen maga a művész döntött úgy, hogy itt próbálja meg értékesíteni a munkáit. Egy sötétzöld színben pompázó alkotáson akadt meg a szemem, ami erdőt ábrázolt. Csak a zöld árnyalataival festették meg.
- Hát szia, te cukorbogár - az ismerős hang csendülésével vettem észre, hogy Agiel közvetlenül mögém lépett. Megint védeni akartam, ám nem kezdett el ugatni, így fel sem tűnt. Csak ahogy megfordultam láttam, hogy kicsit feszült a testtartása, ahogy az ismerős alakot szemléli és szaglássza. Esmé. Jó régen láttam, legalábbis józan állapotomban... és még nem tudtam bánom-e. Sok minden változott közöttünk, nem is tudtam barátnak számítunk-e még.
- Nem akarom bántani a gazdit. Megengeded, hogy beszélgessek vele egy picit? - A lány guggolva beszélt a kutyához, miközben finoman simogatni kezdte. Agiel, talán érezve, hogy nem vagyok rémült vagy ideges, belebújt az érintésbe.
- Engedd ide szépen Esmét, Agiel... - Paskoltam meg picit a kutya oldalát és kiléptem mögüle. Erre finoman megnyalt a lány kezét és elkezdett tovább szaglászni. És már jött si a szokásos ölelés. Óvatosan lapogattam meg a lány hátát, majd elmosolyodva a szemébe néztem.
- Rég láttalak.
Valóban régen. Régen beszéltünk, régen voltunk kettesben. Vajon tudunk még egymásnak bármit mondani? Ezen agyaltam.
- Sietsz valahova? - kérdezte aztán. Na igen, régen tényleg mindig siettem, de az már a múlt. Nem úgy vagyok már tolvaj, mint akkoriban. Kialakult a kényelmes saját tempóm, ha pedig nem dolgoztam csak odahaza ücsörögtem Észak-Írországban, újra felfedeztem a gyerekkoromból ismert részeit a kis falunak. Már semmi sem volt ugyanolyan. - Csak dumálni szeretnék egy pár szót, ha van időd.
- Piálni terveztem a parton. Csatlakozol? - kérdeztem és felemeltem az üveget a lány felé, hogy lássa, vörösborom van. Nem egy drága fajta, valami olcsó lötty, de ahhoz éppen elég, hogy kellemesen berúgjak tőle.
Füttyentettem egyet Agielnek, hogy kövessen a padhoz, amiről pontosan rá lehetett látni a folyó hömpölygő hullámaira. Ha kért Esmé, ha nem, hát elővettem a bicskámat, hogy azzal ügyeskedjem ki a dugót az üvegből. Nem sikerült, így végül, elrejtve a varázspálcámat a lábam és Agiel teste mellett, kiugrasztottam a parafát.
- Szóval, miről akarsz beszélgetni? - Nyújtottam az üveget Esmé felé.

Elliot
2002. április eleje



~ set ~

          Bevallom, továbbra sem várom annyira a ma esti megbeszélést. Úgy gondolom sok dolog fog megváltozni az elkövetkezendő időben, és azzal, hogy Freyé lett a galéria majd minden alkalommal ostromol is, hogy menjek a kiadójába is dolgozni. De megígértem szerelmemnek, hogy ezt nem fogom megtenni, és nem is teszem, nem érdekel mennyiszer kapok akár kiemelkedő ajánlatot, olyat, amin már azért érdemes elgondolkodni.
          Erről az egészről azonban egy pillanat alatt elfeledkezek, mikor meglátom Elliotot. Úgyis akartam már beszélni vele, de legutóbb mikor futtában összefutottunk, akkor nem volt rá alkalom. Most viszont – bár tartok azért egy kicsit tőle -, ha már így összehozott a sors, akkor megejtem ezt a beszélgetést vele. Kiállok a sétahajóra várakozók sorából, majd a nyomába eredek, amíg meg nem látom a mellette lépkedő kutyát.
          A kutya hamar észrevesz, ezért próbálom megnyugtatni, hogy nem fogom megenni a gazdit, de attól még fura, hogy Elliotnak kutyája van. Persze, lehet csak nekem és azóta változott annyit, hogy kiderüljön valójában nagyon is rajong értük. Ha nem felejtem el, akkor ezt is megkérdezem majd tőle. Miután alaposan megismertetem magam a kutyussal, rádöbbenek, hogy mekkora ostobaságot csináltam, és ezért lényegében megint mekkora fejmosást kaphatnék szerelmemtől, teljesen jogosan.
          - Agiel? – kérdem meglepődve. – Nagyon szép neved van – simogatom meg még egyszer a kutyát, majd Elliothoz lépek.
          Ideje vele is beszélgetni egy picit, ha már miatta jöttem utánuk. Annak azért örülök, hogy sikerült egy ilyen csodálatos állattal is megismerkednem, és ráadásul még csak nem is marcangolt szét.
          - Piálni? – hirtelen benn akad a levegőm, de nem kerítek neki különösebb figyelmet. – Persze, csatlakozok hozzád, de nem úgy… - mutatok az üvegre.
          Tudja, hogy nem bírom az alkoholt, nagyjából egy-két kortytól simán elvesztem az eszem. Nem szó szerint, de mivel egy megbeszélésre megyek éppen, nem lenne tanácsos alkohol hatása alatt döntést hozni. Na nem azért, mert hoztam már így is jó döntéseket, de azért nem olyat, ami megváltoztathatja az életem is akár.
          - Csak meg akartam köszönni, hogy múltkor hazavittél a Roxfortból. Tudod mennyire nem bírom a piát, és azt hiszem a harmadik pohár után már eltűnt minden. De lehet az még csak a második volt, már erre sem emlékszem.
          Valójában abban sem vagyok biztos, hogy a másodikig eljutottam. Nagyon kiesik az az este. Arra még emlékszem, hogy bejutottam a Szükség szobájába, és ott összefutottam pár ismerőssel, meg arra a játékra is mintha rémlene valami, de utána képszakadás.
          - Honnan van ez az aranyos kutyusod?
 

l ● ndon


Esmé
2002. április 4.

outfit

Élveztem a kellemes, tavaszias hangulatú Londont Agiellel az oldalamon.  A fehér doberman látszólag tökéletesen magáévá tette a várost, úgy járt s kelt benne, mintha világ életében itt élt volna... igen, talán kezdtem elrontani Gabriel kutyáit. Kimaradt a kiképzés, a gyakorlatozás, sok gumicukorral tömtem őket és állandóan csak játszottunk. Az életetett, hogy ők boldogok, hogy nem szenvednek hiányt s így könnyebb volt elviselni mindazt, amit együtt kellett viselnünk. A veszteséget.
A borosüvegre pillantva persze tudtam, hogy ez majd kicsit méginkább javít a hangulatomon. Alig vártam, hogy az alkohol kellemesen, mámorosan járjon át belülről és szép lassan visszanyerjem az igazi énemet. A kíváncsi, állandóan gúnyos, kicsit sem aranyos és kedves Elliotot. Hiányzott a keménysége, az, amit egész egyszerűen senki sem tudott megtörni. Csakhogy Gabriel után nem könnyek maradtak, hanem űr és ezt néha napján nehéz volt megemészteni. Nem volt szívem levenni a tőle kapott gyűrűt, sem visszamenni a lakásába és kidobni az imádott kék kabátját, ami mindig olyan jól állt neki.
- Nagyon szép neved van - mondta Esmé, miközben Agiel a bókra csak még jobban bújt az őt simiző tenyér alá. Ilyen volt ez a kutya, figyelt, éber volt, de egy kis kényeztetésnek nem tudott ellenállni. Imádtam, hogy benne még felfedezek valami egy kutyából.
- Elkényezteted... - Nevettem el magam.
Régen beszéltem normálisan Esmével. Azon a legutóbbi iszogatós bulin is, talán ha két mondatot váltottunk. Én berúgtam, mert előtte volt a szülinapom... ő meg ki tudja miért. Mindenesetre, bizonyára mindkettőnk megvolt az indoka a dologra. Szórakozni mentünk oda elvégre. Akkor még nem is bántam, hogy Metzger is felbukkant és hazavitt engem is, meg Esmét is az ivászatból.
- Piálni?- kérdezett vissza Esmé, ahogy megmutattam neki a boros üveget. Nem tudom, miért volt olyan különleges, hogy ezen a kellemes tavaszi napon, ki akartam ülni a partra és iszogatni. Kétlem, hogy én tennék egyedül ilyet. -  Persze, csatlakozok hozzád, de nem úgy…
- Ennél bulisabbnak hittelek, kislány. - Közöltem, aztán röviden füttyentve Agielnek megindultam kicsit tovább, hogy keressek egy padot. Tökéletes volt az, amelyikre lehuppantam. Rá lehetett látni a folyó hatalmas hullámaira, amin néha-néha feltűnt egy-egy hajó, ha pedig nem, akkor hát a napfényt verte vissza a cseppet sem tiszta felület.
Így nyitottam ki a borosüveget és nagyot kortyoltam belőle, mielőtt megbeszéltük volna, mit is szeretne Esmé. Talán csak csevegni volt kedve, ezt a hangsúlyából aligha tudtam megállapítani. Mindenesetre örültem, hogy csatlakozott hozzám. Agiel szorosan a lábam mellett foglalt helyet, éreztem a teste melegét, ahogy katonás büszkeséggel vigyázott rám.
- Csak meg akartam köszönni, hogy múltkor hazavittél a Roxfortból. Tudod mennyire nem bírom a piát, és azt hiszem a harmadik pohár után már eltűnt minden. De lehet az még csak a második volt, már erre sem emlékszem.
Halkan szusszantam egyet, s lágy vigyorra húzódott a száma.
- Azt hiszem, nem fogsz túl férfiasnak találni, ha bevallom, hogy az nem én voltam. - Mondtam és még egyet húztam a boros üvegből, hagyva, hogy az alkohol kicsit bizsergősen járja át a testemet. - Csúnyán kiütöttem magam. Metz a vállán vitt haza és ő kísért haza téged, miután engem leadott. A magas, németnevű fickó. - Tettem hozzá és mivel egyelőre nem ittam többet, a másik lábam mellé tettem a borosüveget pihenni. Metzgerről nem volt nehéz jó leírást adni, elvégre ő volt ott az egyetlen hasonló alak. Furcsa is volt felidézni azt a napot, akkor még egyikünk sem sejtette, hogy mi fog történni. Akkor Gabriel még ott volt és nem is merült fel bennünk, hogy egyszercsak enm lesz. Nem találkoztam azóta Johann-nal sem. Egész egyszerűen nem ment, pedig ő segíteni akart.
- Honnan van ez az aranyos kutyusod?
- Az élettársamé volt... mielőtt meghalt. - Simogattam végig Agiel fején, aki lihegve bámult előre. A füleit hagyezve figyelt minden redzülést. - Azóta vigyázok rá, meg a három testvérére. - Folytattam. Nem akartam igazán Gabrielről beszélni. A könnyek már nem jöttek, és fájdalmat sem éreztem, egész egyszerűen üres voltam és féltem. Mindentől féltem. Főleg az elköteleződéstől, holot gyűlöltem a magányt.
- Mi a helyzet veled? - Tereltem inkább tovább a szót.

Elliot
2002. április eleje



~ set ~

          Most fordul velem egy olyat a világ, amire korábban nem is gondoltam. Egész pontosan elég sok mindenre gondoltam azzal kapcsolatban hogyan jutottam haza, de arra, ami végül következett, arra pont nem.  Ami a másik dolgot illeti, nem hiszem, hogy lehet egy kutyát pusztán a szép szavakkal kényeztetni, de ahogy látom, ez a kutyus teljesen másként van nevelve, ezért valószínűleg a simogatás is szokatlan neki.
          - Ha nem egy megbeszélésre mennék innen a Galériába, akkor lehet, hogy innék veled, de tudod mennyire nem bírom, nem akarom megkockáztatni.
          Elsétálunk egy közelebbi padig, ahol leülök Elliot mellé. Nem győzök gyönyörködni a kutyában, egyszerűen csodálatos, de egy kis hallgatás után inkább a tárgyra térek. Erre az eshetőségre nem számítok, de valahogy nem lep meg.
          - Óh… - mondom röviden és kicsit halkabban, de azért elég hallhatóan, aztán pedig el is nevetem magam. – Tudod, ez annyira várható volt. Úgy értem, ennyi idő után végre találkoztunk, és mielőtt még legalább meg tudtuk volna kérdezni egymástól, hogy vagy, én kiütöm magam. Ráadásul úgy éreztem magam, mintha a világ legszexibb férfiját akarnám leszólítani, semmi bátorságom nem volt.
          Annyira zavarba ejtő ez az egész így utólag visszagondolva. Olyan idiótán viselkedtem egészen eddig, mintha nem is tudom... valamitől féltem volna. Talán attól, hogy leharapja a fejem? A leírása alapján rémlik az alak, akiről beszélhet. Azért nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ugyanaz a férfi fog mind a kettőnket hazavinni, akár ugyanoda, akár máshova.
          Próbálom terelni egy kicsit a témát, ezért ismét a kutya felé fordulok, aki nagyon okosan ül a pad mellett és mindenre figyel. Látszik rajta, hogy megfeszülnek az izmai, mindig ugrásra kész. Arra persze nem gondolok, hogy talán érzékeny témára tapintok. De honnan is tudnám, hiszen a Nattal való szakítása óta semmit sem tudok róla. Azt az időt is csak azért, mert tele volt velük a Próféta vagy a Szombati boszorkány.
          - Részvétem – mondom, de azért nem hagy nyugodni valami. - Nem nagy falat neked négy kutya?
          Látom, hogy jól neveltek, de tudom, hogy mennyi figyelmet kell rájuk fordítani. Felix sokkal kisebb és egyedül van, de ha nincs elég idő foglalkozva vele, akkor kibírhatatlan tud lenni. Nem bolygatom tovább a kérdést, biztos nem könnyű beszélni róla. Még elég friss lehet az élmény, ezért sem akarom felszakítani azt a lelki sérülést.
          - Óh, nos – igyekszem vidám arcot vágni. – Az eljegyzésről tudsz, azóta nem sok minden. Időpontot még nem tűztünk ki, de nem is akarjuk elsietni. Elég megrázkódtatás ért minket tavaly, óvatosabbak vagyunk már.
          Nem akarom a párkapcsolatom részleteivel nyaggatni, főleg úgy, hogy nem most eléggé nincs rendben a magánélete, ezért gyorsan keresek valami témát, ami talán a számára is érdekes lehet.
          - Említettem korábban, hogy a galériába megyek. Mióta eladtad már a második tulajdonosát fogyasztja, és ezzel kapcsolatban is lesz a megbeszélés. Az új tulaj szeretne néhány szabályt lefektetni vagy mi. Nem is tudom igazán, és tudod, az üzlet része soha nem is érdekelt. Nem értek hozzá. Nem hallottál az új tulajról valamit? Frey Henricksennek hívják.
          Nem árulom el neki, hogy korábbról már ismerem személyesen egy munka miatt, talán így is mond neki valamit a név.
 

l ● ndon


Esmé
2002. április 4.

outfit

A Temze partján sétálni egy csepp nyugalom volt az elmúlt napok furcsa sűrűségéhez képest. Talán nem is volt baj, hogy lefoglaltam magam, így legalább nem jutott eszembe, hogy Gabriel mit tett... hogy szószerint fejjel rohant a falnak és ez szépen véget is vett a kapcsolatunknak, az életének, az életünknek, a jövőnek, amit megálmodtunk magunknak. Nem számít. Talán jobb is így, nincsenek kötöttségek, nem kell megkomolyodnom. Végül is, Natnak igaza volt, hogy nem nekem való a család s ezt az élet is bizonyította. Én ezen már nem bánkódom. Így alakult, így a jó.
- Tudod, ez annyira várható volt. Úgy értem, ennyi idő után végre találkoztunk, és mielőtt még legalább meg tudtuk volna kérdezni egymástól, hogy vagy, én kiütöm magam. Ráadásul úgy éreztem magam, mintha a világ legszexibb férfiját akarnám leszólítani, semmi bátorságom nem volt.
Ezen felröhögtem. Nem sokant titulálnak a világ legszexibb pasijának, bár minden okuk meglenne rá. Ha nem is vagyok edzett, az arcom szép volt mindig is, ezzel pedig kitűntem a tömegből... habár nővel egy ideje nem voltam. Meglehet nem is vágytam már rá, éppen elég időt szántam a szoknyák hajkurászásra az életemből.
- Nem gondoltam magam ennyire megközelhetetlennek... - köszörültem meg a torkomat, visszafogva a nevetésemet. Persze a következő téma tett is róla, hogy tovább lépjek a jókedven. Nem igazán akartam Gabe-ről beszélni. Ha nem beszéltem olyan volt, mintha nem is létezne, így jó ideje már a sírás sem kerülgetett, ez pedig kifejezetten élvezetesnek minősült. Szexeltem, mert szexelni akartam, mindenféle alakokkal. Nem gondolkodtam olyasmin, hogy vele mi van. Nem érdemeltem meg azt, amit megálmodtam, így hát elengedtem s azt az életet élveztem, ami megadatott.
- Révszétem. - mondta. Hát ennek sem örültem kifejezetten, de inkább csak vállat vontam. - Nem nagy falat neked négy kutya?
A folytatásra csak felsóhajtottam és a képemre erőltettem egy mosolyt. Így pillantottam Agielre, aki úgy őrzött, mint egy igazi auror.
- Talán. De nem hagyhattam őket magukra. - A válaszom őszinte volt, de kellően rövid ahhoz, hogy Esmé érzékelhesse, nem akarok erről beszélni. Túl korai lenne azokat a sebeket kiadni magamból. Nem akartam sírni, fájdalmat érezni.
- Óh, nos. Az eljegyzésről tudsz, azóta nem sok minden. Időpontot még nem tűztünk ki, de nem is akarjuk elsietni. Elég megrázkódtatás ért minket tavaly, óvatosabbak vagyunk már.
A témaváltásnak némileg örültem. Jó hallani, hogy másnak rendben van az élete. Esmé nem olyan volt, mint én voltam, neki egészen más fajta élet illet a stílusához. Én magamban voltam le, ahol azt csinálhattam, amit akartam, elcseszhettem némán magamban mindent és senkit sem zavartam vele, legfeljebb belehaltam. Szóval nem, nem különösebben irigyeltem ezt Esmétől, mert talán éppen a tőlem való elszakadása volt a kulcs ahhoz, hogy idejutott. Örültem neki, hogy boldog és az élete sínen van. Megérdemelte.
Az ujjaim finoman simítottak végig Agiel hátán. Így hallgattam tovább Esmét.
- Említettem korábban, hogy a galériába megyek. Mióta eladtad már a második tulajdonosát fogyasztja, és ezzel kapcsolatban is lesz a megbeszélés. Az új tulaj szeretne néhány szabályt lefektetni vagy mi. Nem is tudom igazán, és tudod, az üzlet része soha nem is érdekelt. Nem értek hozzá. Nem hallottál az új tulajról valamit? Frey Henricksennek hívják.
Már régen nem gondoltam a galériára. Nem akartam bevallani Esmének, hogy a szívem mélyén megkönnyebbültem, hogy megszabadultam tőle. Nem volt nekem való és a pénzzel sem bántam elég ügyesen, hogy a befektetésből jól jöjjek ki. Valójában rengeteget buktam rajta, ami lényegében a mostani anyagi helyzetemet is eredményezte. Fogalmam sincs hogyan tovább, hiszen a házamat eladtam és a régi gyerekszobámban éltem.
- Nem igazán. - Vontam vállat, kicsit ízlelgetve az északias nevet. Talán hallottam már, de hogy hol és milyen célból, hát fogalmam sem volt. Kétlem, hogy loptam volna tőle valaha is bármit. Hátradőltem a padon és Esmére néztem. - A külföldi aranyvérű családokkal nem vagyok olyan mértékben tisztában, mint ahogy az illő lenne, ha az ember tolvajkodik. - Vigyorodtam el. - Bár mostanában annak sem vagyok olyan nagy szám...
Mélyet szippantottam a levegőből, aztán kicsit elhelyezkedtem még kényelmesebben.
- Talán tartasz tőle egy kicsit? Ha nálam jobban ért a pénzügyekhez, csak jobb lehet...

Elliot
2002. április eleje



~ set ~

          Elmosolyodom, amikor eszembe jut az első találkozásunk. nem tudom, hol járt azelőtt, de mikor betévedt a Kakaóbirodalomba, akkor igen is, megközelíthetetlennek tűnt. Nem akarta, hogy bárki is a közelébe menjen, ennek ellenére fogtam magam, összepakoltam a holmim és átcuccoltam az ő asztalához. Azt hiszem, azóta se csináltam ehhez hasonlót, bár vakmerőbbet igen.
          - Tudod, volt idő, amikor még időpontra se tudtalak volna megközelíteni, de most nem erre gondoltam. Visszagondolva, hogy milyen volt, mikor megismertelek, akkor nem okozott gondot, hogy leszólítsalak. Ennyi idő eltelte után meg már nincs bátorságom hozzá.
          Azt hiszem, ha nincs az az este a Roxfortban, akkor most simán hagytam volna elmenni, és még napokkal később is azon gondolkodtam volna, hogy jó ötlet volt-e, és Ave-t bombáztam volna a kérdéseimmel, hogy mi van Elliottal. Mióta nem dolgozok a kiadónál és ő sincs együtt Nattal, azóta nehezebb biztonságban tudni. Azt gondolni, hogy utánam jóra fordult a sorsa. Persze, nem lehet minden fenékig tejfel, de azért elveszteni valakit végleg, úgy hogy ne is tudj róla többé, hogy nem ölelheted többé, hogy nem érezheted az illatát, az teljesen más, mint egy szakítás. A halál végleges. Nem is akarom terhelni vele, csak próbálom elterelni erről a gondolatait, legalább annyi időre, amíg velem van.
          - Ha van kedved akkor egyszer összefuthatnánk, és játszhatnának Felixszel. Amilyen pici olyan tökös, szóval nem akadály a méret különbség.
          Persze csak akkor, ha tényleg nem gond neki. Az időbeosztása is engedi, meg minden összejön. Addig is mesélek kicsit magamról. Van néhány dolog, amiről nem biztos, hogy tud, de a babáról nem akarok beszélni. Nem azért, mert nem tudnék, inkább azért, mert szeretném magam mögött hagyni, a tavalyi év elég kellemetlen volt sok szempontból, nem szeretném az ideire is áthúzni magammal ezt a kellemetlenséget. Eddig minden jól alakul, bízom benne, hogy továbbra is így marad.
          De a galériával kapcsolatban azért rákérdezek. Tudom, hogy ezt már akkor kellett volna megtenni, mikor Freyt először láttam, de akkor még csak egy egyszerű munkának tűnt, arról nem volt szó, hogy megveszi a galériát, ahol a festményeim vannak, és legfőképp arról sem volt szó, hogy létrehoz egy kiadót, ahova azóta is próbál csábítani, de a galéria nekem most bőven elég. Egyébként is, idén vizsgázom, szóval azért sem akarok belevágni valami bizonytalan munkába. Majd utána, ha meglátjuk, hogyan sikerül teljesítenie a galériában.
          - Biztos vagyok benne, hogyha kijutnál a hullámvölgyből, amiben most vagy, akkor ismét remek tolvaj válna belőled. A tudásod és a tapasztalatod meg van hozzá, mi kell még más?
          Nem tudom a lába mennyire befolyásolja, nyilván menekülésnél azért nem válik előnyére, de az esze meg van ahhoz, hogy a lábát ellensúlyozza. És ha nem tettem volna le azt a nyavalyás esküt Freynek, akkor valószínűleg egy nagyon jó tippet is tudnék adni neki, hogy hova kéne mennie, ha igazán jó kincset akar látni. Nem tudom mennyire büntet meg az, ha megszegem az eskümet, de nem is szeretném kipróbálni.
          - Nem tartok tőle, tudja már, hogy hol a helye – mosolyodom el. – A galériával szerintem elbánik, nem kell neki segítség.
          Ha meg mégsem bánna el, akkor a legrosszabb esetben megszűnik. Bánnám, de ez a kis idő, ami megadatott is ajándék. Nagyon hálás vagyok Elliotnak, hogy összehozta, nagyon sokat segített, még akkor is, ha ő most ezt nem tudja.
          Azonban van még egy dolog, ami miatt nem kerültem el ezt a beszélgetést. Nem hiszem, hogy fontos lenne, de tudnom kell. Eléggé lazítottunk mostanában a ház védelmén és nem akarok meglepetést. De ha kell, akkor megerősíttetem a védelmét újra. Megsiettetem az esküvőt, ami valószínűleg nálunk lesz, ahogy az eljegyzés is, és utána ismét eltűnünk a térképről.
          - Apád még mindig ármánykodik ellened?
 

l ● ndon


Esmé
2002. április 4.

outfit

Kicsit meglepett, hogy Esmének most alig van bátorsága ahhoz, hogy hozzám szóljon. Most már kevesebb volt a kockázat, jóval kevesebb… neki ott volt Ginevra – bár továbbra sem értem miért éppen ebbe az irányba haladt az életével –, ráadásul ismert annyira, hogy tudja, nem vagyok többé veszélyes rá. Mégis mit tehetnék vele? Tudta, hogy nem bántok embereket, legalábbis nem ok nélkül.
– Ha van kedved akkor egyszer összefuthatnánk, és játszhatnának Felixszel. Amilyen pici olyan tökös, szóval nem akadály a méret különbség. – Az ajánlatra elmosolyodtam. Nem tudtam, hogy Gabriel mit szólna, ha a kutyáit más állatok közelébe engedném. Talán az is a kiképzés része volt, hogy nem játszhattak csak úgy önfeledten, mint más házi kedvencek. Mióta meghalt is, nagyrészt a közelemben voltak és vigyáztak rám. Hol az egyik, hol a másik állt őrt, míg a többiek izgatottan várták, mikor bukkan fel a gazdájuk.
Inkább kortyoltam egyet a borból, csakhogy ne kelljen elmélkednem. Gondolkodni fájdalmas és keserű volt még, mert akárhányszor eszembe jutott zöldszeme, vele együtt jött az emléke a lelkesedésemnek is, ami egész egyszerűen megszűnt létezni. Alám rúgott. Ezt kár lenne tagadni. Ugyanakkor valahogy nyugodtabb is lettem.
– Biztos vagyok benne, hogyha kijutnál a hullámvölgyből, amiben most vagy, akkor ismét remek tolvaj válna belőled. A tudásod és a tapasztalatod meg van hozzá, mi kell még más?
– Nem erről van szó. Egyszerűen csak megváltoztam. Már nem vagyok ugyanolyan, mint régen… már nem leszek olyan jó és szenvedélyes tolvaj többé… – Magyaráztam el neki. Nyilván ő is változott az elmúlt három évben, tudta, miről beszélek. Már sosem leszünk azok az emberek a Kakaóbirodalomban ücsörögtek egymással szemben… együtt indítottuk el ezt a változást, aztán külön-külön folytattuk. Talán sokkal több dolognak voltunk mi ketten együtt az indikátorai, mint most hinnénk. – Nem vagyok mélyponton. Meglepő módon egész jól viselem ezt az új élethelyzetet.
Csendesen szusszantam egyet, ahogy újabb adag bort vettem magamhoz. Egész kellemesen édes volt. Sajnáltam Esmét, hogy nem kortyolt bele, pedig egy megbeszéléshez kell a lelkierő, az alkohol pedig olyan könnyen, olyan finoman tudta megadni ezt.
– Nem tartok tőle, tudja már, hogy hol a helye – mosolyodott el. Ezek szerint megregulázta a pasast már. – A galériával szerintem elbánik, nem kell neki segítség.
Sejtettem, hogy a helyzet szerencsésebbé vált, mint velem. Semmi üzleti tapasztalatom nem volt és nagyrészt Nat pénzét fektettem bele. Megint kortyoltam a borból. Ma már nem akarok józanul hazamenni. Csak biccentettem neki, hogy örülök a sikereinek.
– Apád még mindig ármánykodik ellened?
– Ó hát, nem olvastad a nagy híreket? Nem sokára elveszek valami Nellie Nottot… – rántottam meg a vállamat, jelezve, hogy nem különösebben érdekelnek az öreg próbálkozásai. Azért Esmé felé fordultam, hogy a szemébe nézzek, eddig ugyanis a folyó hatalmas, hömpölygő hullámait bámultam meg magamnak. – Még Vitrol is megírta, hogy mekkora szenzáció, hogy kiderült, Rowle vagyok. Bár Nat után kicsit furcsa, hogy most az esküvőmre, meg a férfi szeretőimre van rácuppanva. Mitől vagyok ilyen népszerű? – Nevettem fel kissé keserűen. Már elfogadtam a tényt, hogy az arcom miatt egyre nehezebb lesz munkát találnom. Persze apám miatt nem meglepő ez sem… tisztára akar mosni a sajtóban is. Nem, mintha Nat tehetne róla, hogy megítélnek. Magamnak köszönhettem, hiszen nem nagyon akartam alkalmazkodni ahhoz az élethez… akkor is a polgárpukkasztásnak éltem. Nem volt helyes döntés, mert Vitrol azóta is mindennek elhordott.
– Egy újabb salátás tál jól jönne nászajándéknak. – Kacsintottam rá és megsimogattam újra Agiel buksiját.

Elliot
2002. április eleje



~ set ~

          Nem hangzik jól, ahogy Elliot arról mesél milyen élethelyzetbe került. Oda kellett volna figyelnem rá. Jobban, mint eddig, és akkor ez az egész talán nem történt volna meg. De mégis meddig mehettem volna el ebben a figyelésben. Egy ponton túl már elérhetetlennek éreztem, és ezért is kértem Avery segítségét. Néha nem is Willow miatt mentem a Roxfortba, csak kihasználtam az ott létét, hogy könnyebb legyen beszélnem a lánnyal.
          A múlton ez már nem fog változtatni, de remélem egyszer majd eljön az az idő, amikor gond nélkül odamehetek hozzá, hogy beszélgessünk. Mikor neki és nekem sem lesz mélyponton az életünk. Mondjuk, nekem most minden rendben van az életemmel, ezért nem is igazán akarok dicsekedni mindennel. Nem akarom, hogy esetleg az én örömöm őt a veszteségeire emlékeztesse.
          Szerencsére viszonylag hamar egy nagyjából semleges téma felé terelődik a téma. A galéria és az új tulajdonosa. Mivel korábban volt már hozzá szerencsém, nem tartok tőle, hogy bármilyen meglepetést tudna okozni, de persze az élet kiszámíthatatlan. Talán pont azért fogok szenvedni, mert ismer már és komolyabb elvárásai lesznek felém.
          -Tudod mit, adj mégis egy kicsit abból a borból.
          Ha megkapom az üveget, akkor kortyolok belőle egyet, és vissza is adom a tulajdonosának. Megköszönöm, majd hagyom, hogy átjárjon az érzés, amit a bor mámora okoz. Nem véletlenül voltak oda érte a görögök és a rómaiak is annyira. Annyit azért muszáj megtudnom, hogy mi van Phillippel.
          - Hogy mi??? – csúszik ki a megdöbbenésem kicsit hangosabban, mint akarnám. – Bocsi, mióta Ginevra nem dolgozik a Prófétánál a saját nyugalmunk érdekében lemondtuk az előfizetést. Meg a Szombati Boszorkányét is.
          Korábban is csak párom miatt járattuk a lapot, de engem már akkor sem érdekelt. Túl sok olyan dolog keringett a levegőben és az újság hasábjain, amik nem fedezték a valóságot. Az ilyen ál hírek pedig nagyon nem hiányoztak.
          - De hogy… én ezt nem értem. Azt hittem… mármint igazán soha nem érdekelt ez a vér kérdés, de annyit azért tudok, hogy ez sehogy sem jöhet össze. Ugye nem azt akarod mondani, hogy apád intézte el ezt is? De hogyan?
          Nem hiszem, hogy csak úgy ezzel tudna szórakozni. A Rowle egy olyan család, ami mindig is büszke volt aranyvérűségére, legalábbis amennyire tudom. Elliot sehogy sem fér bele ebbe a képbe. Mi a fenét művelt Phillip? Nem is az érdekel, hogy mit, hanem az, hogyan? Hogyan tudta elintézni ezt az egészet?
          - Ritát mindig is a dráma érdekelte. – Legyintek egyet a kezemmel. – Addig, amíg az apád vagy te adod alá a lovat, addig mindenkivel össze fog hozni, és kitálalja az életed. Ha ennyire követ még azon se lennék meglepődve, ha a következő lap címlapján az lenne, ahogy itt ülünk a padon.
          Nem tartok tőle komolyabban, de azért lehet nem ártana körbenézni. A végén még tényleg készül egy kép, ha Vitrol ennyire rá van cuppanva Elliotra. Tudja, hogy Ginevra párja vagyok, és tudom azt is, hogy nagyon megutált, mikor miattam felmondott, de ezt talán nem tenné meg velünk, igaz? Tisztára pánikba esek, ideges leszek.
          - Adj még egy kortyot abból a borból! – nyújtom a kezem az üveg felé, ha megkapom, akkor meghúzom és megköszönöm.
          Le kell higgadnom. Muszáj lesz picit lenyugodnom, mert ha továbbra is pánikban maradok, akkor lőttek a mai megbeszélésnek. Túl ideges vagyok most ehhez.
 

l ● ndon


Esmé
2002. április 4.

outfit

Esmé felé nyújtottam a borosüveget. Nem tudom miért, de nem akartam, hogy ideges legyen. Talán nem is kellett volna annyira belemenni ebbe az új főnök dologba. Fogalmam sem volt, ki ez a pasi. Még nem mozogtam olyan kényelmesen az aranyvérű nevek között… ráadásul nem is követtem annyira nyomon a társasági eseményeket. Mindenesetre, nem hittem, hogy Esmének oka lenne izgulnia a fickó miatt, ha szemét, legfeljebb leátkozom a fejét.
– Bocsi, mióta Ginevra nem dolgozik a Prófétánál a saját nyugalmunk érdekében lemondtuk az előfizetést. Meg a Szombati Boszorkányét is. – Magyarázta rövid ledöbbenése utána. Hát igen, aki nem olvassa ezeket a pletykákat, nem sokat tudhat rólam… pedig mennyire szeret az a drága Vitrol! Egyenesen imád. Már az összes kapcsolatomat kiforgatta, átnyálazta, sőt át is fogalmazta. A világ összes férfijával voltam már talán kapcsolatban miatta.
–  De hogy… én ezt nem értem. Azt hittem… mármint igazán soha nem érdekelt ez a vér kérdés, de annyit azért tudok, hogy ez sehogy sem jöhet össze. Ugye nem azt akarod mondani, hogy apád intézte el ezt is? De hogyan?
Vállat vontam és a víz felé néztem. Én magam sem tudtam, hogyan intézte el pontosan. Ő akarta, én pedig annyira magam alatt voltam, hogy mindenbe képes voltam beleegyezni. Elváltam Nattól, a gyerekemet elveszítettem, minden átfordult egy olyan helyzetbe, amit nem szerettem, nem élveztem és mindennél jobban fájt.
– Tudod… volt egy időszak, a válás után, amikor nagyon ki voltam készülve. Phillip könnyen rávehetett erre. – Motyogtam magam elé, nem igazán akartam Esmének bevallani, mennyire átadtam magam akkor a depressziónak. Az üvegemért nyúltam, hogy most én igyak egy nagy kortyot belőle. Jól esett az alkohol melegsége, ahogy végig cirógatott bennem a gyomromig. 
–  Ritát mindig is a dráma érdekelte. Addig, amíg az apád vagy te adod alá a lovat, addig mindenkivel össze fog hozni, és kitálalja az életed. Ha ennyire követ még azon se lennék meglepődve, ha a következő lap címlapján az lenne, ahogy itt ülünk a padon.
– Nem kizárt, hogy így lesz. – Rántottam meg a vállamat, majd elvigyorodtam. Nem érdekelt különösebben, már sok mindent írt rólam, rosszabb aligha lehet… hacsak Esmé csaját nem zavarná, hogy együtt láttak minket. Esmén láttam viszont a változást… mi van? Talán nem bízik meg benne Ginevra? Hirtelen az az érzésem támadt, hogy jobb lenne felpattanni és itt hagyni, mielőtt egy kisebb pánikrohamot kapni.
Felé nyújtottam a két üveget.
– Nem akarlak bajba sodorni a csajodnál… – Sóhajtottam egyet, majd nagy nehezen felkeltem a padról. – Talán tényleg figyel most minket Vitrol… – Tettem hozzá. Elegem volt, hogy bekavarok emberek életébe, Esméjében viszont már rég nem volt részem, ezért még inkább jobbnak láttam távol maradni. Ha ilyen félelmei vannak, valami biztosan nincsen rendben azzal a kapcsolattal.
Végig néztem, ahogy remegve ül még mindig a padon, aztán Agielre pillantottam. Csak intettem neki, hogy kövessen, ő pedig farok csóválva mellém is lépett, a fejét kicsit a combomhoz nyomva.
– Tartsd meg a bort! Valami drága cucc. – Kacsintottam rá, majd kicsit összetört szívvel, de elsétáltam.

Köszönöm a játékot!

~ set ~

2002. november 9.

          A Shamhain után azt hittem, hogy minden rendben lesz. Végre el tudtam úgy menni valahova, hogy ott nem fogok sírógörcsöt kapni vagy rettegni. Aztán persze jöttek a baglyok a Minisztériumból egy aurortól, és aztán valószínűleg meg is jelent nálam, de nem akarok velük beszélni. Egyelőre még nem vagyok felkészülve arra, ami ott várhat rám. Nem akarom úgy tönkretenni az életem, hogy valamilyen okból kifolyólag a Minisztériumba kell járkálnom. És biztos nem a képeim miatt. Meg aztán, sikerült elvesztenem a behívót is, és csak úgy nem akartam odamenni. Eleget láttam az aurorokat.
          De tudom, hogy ez nem maradhat így. Nem bujkálhatok örökké a lakásomban, és nem kerülhetem örökké az embereket. Mondjuk még az a szerencse, hogy a kiadóba nem jöttek el értem. A lényeg, hogy nem szeretnék azzal az aurorral találkozni, amelyik annyira figyelt. Bár, Felix eléggé odavolt, hogy játszhasson az auror kutyájával, de nem akartam, hogy kimenjen.
          Visszatérve a jelenhez. Muszáj kicsit javítanom a kondíciómon, ezért úgy döntök, hogy futni kezdek. Eleinte nem nagy távokon, és néha megállva, mert nagyon nem állok jól ezügyben. Nem kérdéses, hogy elhanyagoltam magam, talán túlságosan is, ezért most szenvedés minden méter, amit megteszek. Másrészről viszont vagyok elég hülye, hogy mindezek tudatában benevezzek egy maratonra. Tudom, hogy esélytelen vagyok arra, hogy megnyerjem, és igazából nem is ezért csinálom, de ettől még óriási őrültség felkészületlenül belevágni.
          A futás nem is biztos, hogy az én műfajom, de aztán lehet, hogy pont ezen a napon fog kiderülni, hogy mégis. Akármi is lesz, azt tudom, hogy addig nem adom majd fel, amíg össze nem esek a fáradtságtól. Igazából egyetlen célt tűztem ki magam elé. Az pedig az, hogy ne az első méter után kelljen megállnom lihegve. Persze, tudom ez nem valós félelem és eléggé könnyen is teljesíthető, hiszen futva az első lépésemmel is szinte megteszem ezt a távot, de még ekkor is megtörténhet bármi. Akár meg is botolhatok, például.
          Felállok a rajtvonalhoz, majd várom az indulást jelző dudaszót. Még soha nem voltam ilyen eseményen, csak azokból tudok bármit is kihámozni, amit a körülöttem beszélgetők mondanak. Talán jobb lesz egy kicsit elvegyülni a tömegben, hogy legalább az elején ne nézzek ki úgy, mint aki azt sem tudja, hogy hol van és ha már ott van, akkor miért nem megy el onnan.
          Az indulási jel után azonnal megindulok a tömeggel. A táj nagyon szép most, csak egy picivel szebb, mint mikor Elliottal találkoztam ezen a sétányon a nyáron. Lehet, hogy nem is futnom kéne, hanem csak nézelődnöm? Nem, nem. Ezt most meg kell csinálnom, kerül amibe kerül. Egy kicsit elgondolkodok ezen, így csak későn veszem észre, ahogy a tömeg kettéválik előttem, és váratlanul kibukkan belőle egy lány. Nő. Nem tudom, nincs is időm igazán megnézni magamnak, mert bár az eszem tudja, hogy ki kéne kerülnöm, de a lábam valahogy nem engedelmeskedik neki.
          - Vigyázz!!
          Gyakorlatilag rákiáltok a nőre, de valószínűleg ő is úgy járt, mint én, megdermedt a lába, ezért nekimegyek. Hatalmas lendülettel, ezért sikerül felborítanom, és bár nem esek rá annyira, azért biztos vagyok benne, hogy megütötte magát, ahogy sikerül nekem is egy kisebb sérülést összeszednem. Abból ítélve, hogy azonnal belilul a karom, talán el is töröm, de egyelőre a fájdalmon túl nem igazán tudok másra koncentrálni. Talán mégsem nekem való ez a futás dolog.

Shit happens all the time



to: Esmé
language warning!
2002. 11. 09.
outfit

Fura egy nap ez... kicseszett fura. De ami még furább, nos, az a tegnap éjszaka volt. Egyszerűen még mindig nem fogom fel, hogy Kira miért hívott át magához, ha egyszer végül nem akart semmit. Én meg képes voltam vesztegetni a drága időmet és energiámat valakire, aki valójában egyáltalán nem tudja, hogy mit akar. Arra persze jó voltam, hogy meghallgassam, megvigasztaljam, felépítsem az önbizalmát. De amikor eljött a pillanat, hogy ennél tovább lépjünk... nos, egyszerűen behúzta a féket. Utána nyilván megvoltak a kötelező körök, elnézést kért, meg minden, de ilyet csak éretlen emberek csinálnak... aki érett, tudatos és tisztában van magával, az nem játssza el ezt a másikkal. Na ezen a ponton ki is ábrándultam ám a lányból, aki sokkal magabiztosabbnak mutatta magát, mint valójában volt. Ott hagytam az éjszaka közepén, majd meg sem álltam a kedvenc pubomig. Ott aztán egész éjszaka ittam és táncoltam, szerencsére elég jó rockos buli volt, az a fajta zene, amin tökéletesen ki lehet ereszteni a gőzt. Ezt meg is tettem, és összekavarodtam egy elég helyes sráccal, aki könnyen feledtette velem a kínos perceket Kirával... rendesen összegabalyodtunk, aztán mire észbe kaptam, leesett, hogy már reggel van. Mivel az első órámig még volt pár órám, ezért gondoltam, hogy hazaugrok lezuhanyozni meg átöltözni, mégsem illik úgy megjelenni, mint valami homeless fazon. Az anatómia prof amúgy sem nagyon csíp, nem akartam még jobban kihúzni a gyufát nála. Nem voltam sosem a tanárok kedvence, általában nem annyira kedveltek, fogalmam sincs miért, szóval oda kellett figyelnem arra, hogy mit csinálok, ha be akartam fejezni az egyetemet időben. Már pedig én beakartam. Mindennél jobban vágytam rá, hogy profi bájitalmesterként bizonyítsak. Én tényleg sikeres akartam lenni, nem akartam beáldozni az életemet senki kedvéért, ahogy anyám tette... Ez lebegett a szemem előtt, ahogy a Temze partján sétáltam a pubtól a kedvenc kávézóm felé, hisz ha már ilyen közel voltam a város egyik legjobb eszpresszójához, ki nem hagytam volna. Koffeinbeöntés helyett viszont valami egészen más ébreszt fel, nevezetesen egy galambraj susogó szárnycsapása zökkent vissza a valóságba.
- Anyátokat! Rohadjatok meg! Minek repültök ilyen alacsonyan?! - kiáltok fel, majd gyorsan arrébb húzódok, nehogy leszarjanak, vagy ami még rosszabb, összekarmoljanak. Ezt nem hiszem el, Most, hogy ilyen civil helyen vagyok, eszem ágában sincs a pálcámat használni, nem vagyok olyan idióta, hogy megkockáztassam, hogy észre vegyen egy mugli és esetleg emiatt megcsesszen a minisztérium, és elveszítsem náluk a gyakornoki helyem, vagy kirúgjanak a Mandragóráról. Nem... Most észnél kell lennem. És ezen is vagyok, egy pillanatra megkönnyebbülök, úgy tűnik, mintha túléltem volna a közelgő szarhalmot, de... ezt szokás szerint benézem. Mert amint megfordulok, hogy a megfelelő irányba haladjak, nos... ezt nehéz szebben mondani, egyszerűen eltarol egy csapat futó. Vagyis pontosabban egy. Mire eljut az agyamig, hogy vigyázzt kiáltott, már rég késő, én a földön találom magam. A karommal igyekszem tompítani az esést, ami sikerül is, cserébe totál bevágom a könyököm, és van egy érzésem, hogy a kedvenc kabátom is kilyukadt.
- Fasza... - szólalok meg morcosan, majd igyekszem arrébb gurulni, és feltápászkodni, még mielőtt újra letarolna valaki. Csak most látom, hogy kettőnk közül valószínűleg a sportlady húzta a rövidebbet, legalábbis a liluló karja erre enged következtetni.
- Hé... Minden oké? A karod elég szarul néz ki... - jegyzem meg, készen arra, hogy segítsek, ha kell. Elvégre mégiscsak gyógyítónak készülök valahol.

~ set ~

2002. november 9.

          Futás! Futás! Próbálom ösztönözni magam, mert kell egy kis kitartás és kondi ahhoz, hogy ezt a maratont meg tudjam csinálni. Ha most Reginald itt lenne, akkor biztos egy rakás bátorságot öntene belém, és tartaná is bennem a lelket, de nincs itt. Talán még szerencse is, mert neki olyan könnyen menne, míg én itt szenvedek vele. Mert biztos, hogy valamennyire szenvedés lesz. De addig is szeretném a legjobb formámat hozni.
          A rajt úgy érzem, hogy nagyon jól sikerül, a tömeggel haladok, és bár azt gondoltam, hogy majd hamar elfáradok azért közel sem érzem annyira megterhelőnek. A jó légzéstechnika megtanulása után persze kicsit könnyebb és jobban is megy. Csak jó lenne tudni, meddig tudok elmenni a csapattal. Persze, nem gondolom komolyan a kérdést, legalábbis nem annyira, hogy azonnali választ kapjak rá egy betoppanó gyalogos képében.
          Mivel arra figyelek, hogy ne essek el, tehát a lábam elé közvetlenül és nem magam elé csak későn veszem észre a szétnyíló tömeget és azt, hogy valaki áll ott. Rákiáltok abban reménykedve, hogy ő időben kapcsol és félre tud ugrani előlem, de túl későn kiáltok és sikerül eltrafálnom. Hatalmasat esünk mind a ketten, ráadásul olyan szerencsétlenül esek, hogy még a karom is sikerül eltörnöm. Szerencsére a mögöttem jövők már kapcsoltak, így megúszom ép bőrrel, többen már nem esnek el bennünk, és mire sikerül ülő helyzetbe keverednem a futók többsége el is hagy minket.
          - Hmmm…?
          Bevallom a fájdalom egy hulláma úgy csap át a fejem felett, hogy hirtelen nem fogom fel mit is kérdezett valójában, de aztán eljut a tudatomig. Basszus, nem szabad hagynom, hogy bevigyen egy kórházba, de itt sem gyógyíthatom meg magam.
          - Persze, szerintem csak megzúzódott picit, ahogy ráestem. Veled minden oké?
          Igyekszem úgy felállni, hogy ne látszódjon valójában mennyire fáj, ezért magamhoz húzom a karom. Minél előbb rendbe kell tennem, vagy el kell jutnom a Mungóba, mert ha sokáig marad így akkor akár napokra el is búcsúzhatok a festéstől. Remegő kézzel nem tudok ecsetet megfogni vagy ceruzát vagy bármi más eszközt.
          - Szerintem menjünk még egy kicsit félre, hogyha esetleg valaki erre tévedne a szervezők közül, akkor ne legyen nagyobb gond.
          Persze, erre végszóra meg is jelenik a szervezőbizottság vagy a bírák vagy nem tudom kik közül néhány személy, hogy utánam érdeklődjenek. A fenébe, már csak ez hiányzott annak ellenére, hogy persze megértem, ez valahol az ő felelősségük és kötelességük, hiszen nem biztosították megfelelően a helyszínt.
          - Köszönöm, majd elrendezem – hátrálok picit az emberek felől, így próbálva menekülni az idegen elől is, hogy egy biztonságos helyen hopp… Nem így nem merek hoppanálni sem. Nos, akkor valahogy odajuthassak a Mungóba.

Shit happens all the time



to: Esmé
language warning!
2002. 11. 09.
outfit

Vannak napok, amikről zsigerben érzed, hogy csak túl kell lenni rajtuk. Csak túl kell élni őket. A mai így indult, de a kedvenc kávém reményében már láttam a fényt az alagút végén, és meg is indultam felé. Messzire viszont nem jutottam, mert egyszer csak eltaroltak. Viszonylag hamar összeszedtem magam, és megúsztam a dolgot egy kis könyökfájással, na meg - és ez már mélyebben érint, bár tudom, hogy varázslattal majd helyre lehet hozni - a kabátom leamortizálásával. A futó nő viszont nem tűnik ilyen szerencsésnek, hiába próbálja előadni, hogy nem fáj veszettül a karja, a mimikája és a testbeszéde mást sugall. Nem vagyok egy nagy legilimentor vagy ilyesmi, de azt hiszem, ebben az esetben nem is kell annak lennem, hogy lássam: komoly lehet a gond. Egyelőre nem reagálok arra, amit mond, csak bólintok, és a javaslatának megfelelően arrébb botorkálok vele együtt. Engem mondjuk kevésbé a szervezők érdekelnek, sokkal inkább az, hogy ne váljak esetlegesen újabb mozgó embertömeg álló célpontjává. Alig telik el egy perc azután, hogy a nő a szervezőket emlegette, már meg is jelenik közülük egy, és a gázolóm sérülése felől érdeklődnek. Igaz, nem lett komoly bajom, de azért nem esett volna rosszul, ha legalább felém is odavetnek egy "csá, megmaradsz?" kérdést, ám nem szokásom feleslegesen hisztizni, úgyhogy csak furcsán savanyú arckifejezéssel nézem, ahogy bénáznak. Más esetben talán kikérném magamnak, hogy mi a Merlin valagáért nem jelezték az erre kószálóknak a kamikaze veszélyt, de most valahogy nem vagyok tombolós hangulatomban. Mint említettem, csak szeretném túlélni a napot, ami alig kelt fel... A nőt viszont hivatásomból fakadóan nem hagyom magára, ha a szervező ilyen gyökér is, hogy láthatóan beveszi, amit mond, vagy csak nem akar foglalkozni érdemlegesen vele, mert ezer más dolga van, én nem követem a példáját. Mikor magunkra hagy minket, újra megpróbálkozok a felvetéssel:
- Ne viccelj, látszik, hogy rohadtul fáj... - nézek rá komolyan. - Figyelj, szívesen elkísérlek a Mungóba, nem vagyunk messze. Ismerem a környéket, van egy mugli busz, amivel seperc alatt ott leszünk - rántom meg a vállam lazán. Hát igen, ha az ember lánya túltolja az éjszakát, akkor előfordul, hogy hoppanálás nélkül kell elvonszolnia valahogy magát az ispotályig. Aranyvérűként nem vagyok a mugli megoldások híve általában, de van az a helyzet, amikor nincs más megoldás. Elvégre mégis csak nekünk kell alkalmazkodnunk a varázstalanokhoz az esetek nagy többségében, nem fordítva. Remélem a nő rábólint a dologra, mert őszintén szólva a sétát nem tartom jó ötletnek. Úgy tényleg messze lenne.
- Na de addig is, jobb lenne, ha levennénk a válladról a terhet, és a karod helyett valami más tartaná a sérült karodat - nyúlok a sálam után beszéd közben, készen arra, hogy a fekete kiegészítővel biztosítsam a karját. A Mandragórán a kartörés ellátását még nem vettük részletesen, de annyit magamtól is tudok, hogy hogy kell megfelelően felkötni a karját. Ezzel biztosan nem ártunk neki, ellenben a fájdalmát kicsit enyhíthetjük... a Mungóban meg majd rendesen ellátják.
- Ja amúgy Josephine Fairfax vagyok. Röviden Jo - mutatkozok be kisvártatva. Hátha így könnyebben bizalmat szavaz majd nekem.