Trinity Árvaház

Merel Everfen pennájából





Varázstalan állami árvaház London belvárosában, a Kind Streeten. Az árvaháznak két szárnya van, az egyikben csak fiúk a másikban csak lányok vannak, de az udvaron és ebédnél általában találkoznak. Az árvaházat jelenleg Ms. Sarah Grelod vezeti. Sok nevelő vigyáz a gyerekekre, de közülük név szerint csak Ms. Nora Saltonstall és Mr. Ernest Naras ismert. Ez utóbbi portás pozíciót tölt itt be, és ő van megbízva azzal, hogy az árvaházba kerülő varázsló és boszorkány gyerekeket elindítsa a Roxfortba vezető úton mikor betöltik a 11. életévüket.

FALAT FESTEGETŐS

◆ zene ◆

outfit

Nem a megszokott külsejében parádézik. Nincsenek érdekes, színes ruhák, komolyember szerelések. Nincsenek kattogó fényképezőgépek se. És nincsen egy nagy lelkes tömeg körülötte, akik követnék minden mozgását. Kivételesen gyerekek sincsenek. Nem rohangál a lába körül egy három éves vagy kúszik oda, egy még kisebb. És nem kell minden közben arra figyelni Ada épp milyen érdekes olvasmánnyal bővítette tudását. Ezek a mindennapjai. Amiket nagyon szeret. De általában véve nem engedheti el magát túl könnyen. Valamire mindig figyelnie kell. Ha nem épp egy új íróval a megbeszélésre, akkor valamelyik alkalmazott munkájára… Otthon pedig rendszerint kezdődik a második műszak, sikító, síró gyerekek, háromfelé figyelés és vacsi készítés egyszerre, némi játékkal egybekötve, hogy elmondhassa, ma is igyekezett jó apa lenni.

Most azonban csönd van. Odalentről felhallatszik a zajos készülődés hangja. Bútorokat hoznak-visznek, üvegek csörömpölnek, emberek kiabálnak. Bejön minden a nyitott ablakon keresztül. Nat mégis úgy érzi, csend van körülötte. Nem kell gondolkoznia, nem kell teljesítenie, nem kell döntéseket meghoznia, sem vitákat eldöntenie. Nem kell sem írónak, sem főnöknek, sem apának lennie. Csak valakinek, aki fogja ezt a festőhengert és méreteinek okán képes kipingálni az egész szobát mennyezetestül létra nélkül.
Boldogan szívja be az émelyítő festékszagot, ami mintha az utolsó gondolatot is kipréselni az agyából. Nem létezik más most csak az a szép rózsaszínes szín, amit épp felken egy rozoga, kopottas és koszos falrészre. Ez pedig hihetetlenül üdítően hat a számára.

Annyira belemerül a munkába, hogy az idő múlását sem veszi észre. Néha ki-besétál, hogy friss szemmel lássa milyen lesz a végeredmény. iszik egy kortyot a számára kikészített innivalók egyikéből. Szürke azért itt is elkényezteti és valahol nagyember is odakint várakozik ugrásra készen. De ezeket már észre sem veszi. Jobban izgatja most az a kérdés, nem kéne-e egy művészcsapatot is iderángatnia… Nagyon jól mutatna ezen a színen valami virágos mező. Feldobná ezt az egész helyet, ha sokkal vidámabb és színesebb lenne… Fejben már fel is írta a tennivalók listájára, aztán csak visszalépett a festékes vödörhöz és folytatta, amit elkezdett.

Általában nem verte nagy dobra ezeket az árvaházas, családsegítős körútjait. Mármint tulajdonképpen pár közvetlen munkatárson és az árvaházak dolgozóin kívül senki sem tudott róluk. Ez utóbbiakat titoktartás kötelezi, az alapítványok mindent elrendeznek pénzügyekről, papírmunkákról. A gyerekeket pedig két-három napos kirándulásokra viszik valami érdekes helyre. Így rendszerint az egész abszolút felhajtásmentesen alakul és csendesen. Különösebb zűrök és zavaró tényezők nélkül.

Nat annyira tudatában és hitében van annak, hogy ez most sem lesz másképp, hogy egészen olyan, mint aki számára megszűnt a külvilág. Elfelejtkezik a lelkes önkéntes csapatról is. És annak tagjairól is. Nincs más csak ő és a teljesítendő falfelületmennyiség. Nem veszi hát észre, mikor valaki besétál a szobába. Egyszerűen elvan a csudálatos, gondolatnélkül, festékszagos csendben.

[Közérdekű munka]

Közérdekű munka


outfit

To: Nathaniel Forest

Serena nem tudta, mire vállalkozik, amikor jelentkezett erre a szociális munkás, mugliismeretes feladatra. Jó bulinak tűnt, egészen addig, amíg mindenki ki nem hátrált mögüle, és már csak egyedül maradt erre a festegetős feladatra. Nem igazán volt kedve a dologhoz, lett volna kellemesebb elfoglaltsága is, mint mugli és varázsló gyerekek árvaházában falat festegetni, de a kredit kellett, a plusz pont mindig jól jött és az önkénteskedés is jól mutatott az önéletrajzban.
Így hát egy kellemes szombati napon elindult a Trinity árvaházba, ahol nem is sejtette, milyen nagy emberrel fog találkozni.
Amikor odaért, és felvette a munkát, már hallotta a suttogást: az író, az a Forest itt van, és ő is besegít a munkába. Serena rögtön izgatottá vált: vajon lehet olyan szerencsés, hogy a híres íróval kerül egy szobába? Vagy el tudja érni, hogy találkozzon vele?
A Noldar világai kisebb korában a kedvencei közé tartozott. Mindig úgy képzelte, hogy egyszer megtalálja a Noldar Galaxist és majd a sok különös, kitalált dologgal odautazik és megismeri a különleges bolygókat. Ez a történet egy asztronómusnak igazi nyalánkság volt.
De sajnos első körben nem Mr. Forestet kapta társául, hanem valami unott fickót, aki még a színekben sem tudott rendesen választani, és egy csúnya szürkével festette a falat.
Serena hamar elunta a dolgot, és úgy döntött, megkeresi a WC-t, de közben azért nyitott szemmel jár, hátha belebotlik az íróba, vagy hall valamit, hol lehet. Mindenképpen szüksége volt egy autogramra tőle. Vagy legalább csak egy pillanatra, hogy találkozhasson kiskora kedvenc írójával.
A legtöbb szoba ajtaja nyitva volt, és Serena úgy nézett be mindegyikbe, mintha valakit keresne. Természetesen keresett is valakit, de sejtette, hogy ez nem teljesen szabályos, és nem is biztos, hogy menni fog. Lehet, hogy millió testőr veszi körbe, hiszen annyi őrült rajongója lehet. Ekkor szöget ütött a fejében, hogy ő is pont úgy viselkedik, mint bármelyik őrült rajongó. Lehet, hogy vissza kellene vennie a tempóból? De ha most nem találkozik vele, akkor lehet, hogy soha...
Végül mellé szegődött a szerencse, benyitott egy ajtón, és a szobában ott festegetett maga, Nathaniel Forest, teljesen magába mélyülve. Serena belépett a szobába, becsukta az ajtót - mert szeretett volna legalább pár percet kettesben tölteni Foresttel -, de úgy tűnt a férfi teljesen magába mélyedt.
-Khm... - köszörülte meg a torkát a lány. Amikor Mr. Forest felé fordult, érezte, hogy elbaltázta ezt a dolgot, mégsem kellett volna így rátörni a férfira.
-Elnézést, azt hiszem, benéztem a szobát. Nem akartam zavarni.
Dehogynem akart! Mennyire udvariatlan volt. A férfi bizonyára azért jött ide, és azért festett egyedül, mert egyedül akart lenni. Serena rögtön bele is pirult bunkóságába. Elszállt minden bátorsága, fordult volna ki a teremből, de ahogy próbálta nyitni az ajtót, az nem nyílt.
-A fenébe... -motyogta, és zavartan nézett Nathanielre. - Nem nyílik.

FALAT FESTEGETŐS

◆ zene ◆

outfit

Tényleg olyan kicsit, mint aki számára megszűnt az odakinti élet. Csak ő van és a fal és egyszerűen tudatában van annak, hogy itt és most semmi sem zavarhatja. A családjáról anyja gondoskodik, róla Szürke, a falról pedig ő. Ez ennyire egyszerű. Egyszerűbb, mint bármi más az életében mióta belefogott a kiadó létrehozásába. Nem bánta meg, egy cseppet sem. De tény, ami tény, hogy általában véve szinte lehetetlenség számára agyban pihenni. Valamit mindig meg kell tervezni. Valamit mindig el kell intézni. Valamit mindig el kell dönteni. Ha ezek valami miatt mégsincsenek, akkor jöhetnek az egyéb fontos kérdések, mint az otthoni pelenka mennyisége, az ételek, az édességek, a különórák, a tisztaság vagy épp a családi logisztika, ki mikor hova… Szóval az agya tényleg mindig százon zakatol. Ritkán adatik meg neki az, hogy csend lehessen benne. Hogy elmerülhessen valamiben, ami szinte semmi. És ez a fal most éppen ilyen. Talán ezért is szereti titkon annyira ezeket az alkalmakat. Mert jelentéktelenségükben hihetetlenül jelentősek. És ezt élvezi. Miközben szerencséjére ez egy sohavégetnemérő munka.

Tényleg szinte teljes mélységében éli meg a csendet és semmiséget. Annyira, hogy egy ideig valóban észre sem veszi az önkéntes leányzót, aki a szobájába tévedt. De aztán persze kizökkenti őt a motoszkálás, a beszéd. És végül mégiscsak a lány felé emeli tekintetét. Arca és ruhája is festékfoltos. Így még valószínűleg soha senki sem fényképezte le, szóval egészen ritka látvány. El van terjedve róla egy bizonyos köztudat, amiben egyedinek és stílusosan merésznek tartják. ezt pedig szereti magáról el is hinni. Most viszont meglepően átlagos és emberi, ahogy pólójának rövid ujját is feltűrte a válláig, ahogy izmos karján rózsaszín festékkel keveredett izzadtság csillog. Haját egy ideje nem vágatta le, most hanyagul a füle mögé betűrve viseli. Mégsem veszített talán semmit abból a jelentőségteljes kisugárzásból, ami egy ideje sajátja.

Csak kicsit megrántja a vállát, miközben jobban a lány felé fordul.
- Nem zavartál. – Jelenti ki az egyszerűség teljes köntösével. És már épp nyitná a száját egy rövid köszönésre is, miközben érzékeli, hogy a lány bizony inkább menekülőre fogja. Se a társasága, se a menekülése nem zavarná különösebben. Tényleg őt jelenleg nem sok dolog tudja kihoznia  sodrából, ha valamit türelmet amúgy is sokat tanult az elmúlt pár évben, mióta több gyerekes apuka lett. Megint megrántja kicsit a vállát. Tűr egyet ismét a válláról lecsúszott pólóján, aztán már emeli is az ecsetet egy újabb vonásra.

Egy pici késéssel tűnik csak fel neki, hogy a lány még nem távozott. Mintha mondott is volna valamit, de addigra már a festékszagba merült. Próbálja felidézni mi lehetett, miközben hanyagul megfordulva az ismeretlen és az ajtó felé néz.
- Hm? – Kérdezi most hatalmas szókinccsel, de persze látja a lány arcán az enyhe rémületet. Ezt most ő okozta? Fogalmazódik meg benne a kérdés azonnal. Tudja, hogy elég nagy és magas és híres, de többségében nem szoktak tőle félni még a legalacsonyabb beosztású munkásai sem. – Mi az? – Kérdezi újra, ezúttal kicsit több szót kiengedve a festékszag közé. – Minden rendben? – kérdezi újra, de ezúttal meg is indul a lány felé, mert mintha rémlene neki pár szó az ajtóról.

A kilincsez nyúl. Megpróbálja kinyitni az ajtót. De nem nyílik. Második próbálkozásképp már nekifeszíti izmait, hátha a kilincs meggondolja magát, de nem. Nem nyílik. Nos. Berúgni még mindig be tudja… Bár egyelőre nem készül semmi ilyesmire. Csak leül kicsit a földre, kinyit két kólát a terembe behozott nasik közül kikotorva. Az egyiket a lány felé nyújtja. – Nos. A szeszély azért szeszély, mert szeszélyes. Azt hiszem. Ha pár perc múlva sem enged ki minket még nekiállhatunk kisikítani az ablakon, vagy kimászni. Majd eldöntjük akkor. Addig is pihenek legalább egyet.

[Közérdekű munka]

Közérdekű munka


outfit

To: Nathaniel Forest

A helyzet nem is lehetne kínosabb. Serena bepofátlankodott a híres író privát szférájába, oda, ahova valószínűleg azért menekül el, hogy békén hagyják, és most pedig összezárva kell tölteni néhány percet, vagy esetleg órát egy ismeretlen lánnyal, aki egyelőre még eléggé izgul ahhoz, hogy bármi értelmeset tudjon mondani.
Mert hát nem mindennap találkozik az ember egy híres íróval, akitől annyit mindent olvasott. Serena szerette Forest könyveit, kicsit elvitte egy másik világba, egy olyan világba, ahova mindig is vágyott. Belemerült a történetbe, néha egész napokat a szobájában töltött, és csak olvasott.
Mostanában ez a luxus már nem adatott meg neki, inkább a iskolai dolgait kell olvasnia, mint regényeket, mégis az érzés, hogy egyik kedvenc írójában lehet összezárva egy szobában, izgatottá tette.
Forest nem izgatja magát ennyire. Amikor a lány becsöppen a szobába, mintha gondolatban ott sem lenne. Ez nem meglepő, hiszen biztosan ezer gondolat jár a fejében. Vajon az új könyvén gondolkodik? Vagy inkább a családi életén mereng - amiről néha többet is írnak a kelleténél az újságok?
Ahogy Serena ezen mereng, eszébe jut Elliot, akivel már régen találkozott. Mintha neki is lett volna valami kapcsolata Mr. Foresttel. De ezt a gondolatot most elhessegeti Serena, és inkább menekülni próbál, nem sok sikerrel.
Nat is megpróbál kiszabadulni a szobából, de ő sem jár sok sikerrel:
- Nos. A szeszély azért szeszély, mert szeszélyes. Azt hiszem. Ha pár perc múlva sem enged ki minket még nekiállhatunk kisikítani az ablakon, vagy kimászni. Majd eldöntjük akkor. Addig is pihenek legalább egyet. - mondja, Serena pedig követi a tekintetével, hogy mit csinál. Valójában semmit, ő pedig még mindig kínosan az ajtó mellett áll. Még egyszer megpróbálja kinyitni az ajtót, de nem megy, úgyhogy jobb ötlet híjján beljebb megy a teremben, a ablak felé, és a falfestést nézi.
-Úgy látom, ez egy lányszoba lesz. - mutat a rózsaszín falra. Próbál beszélgetést kezdeményezni, mégsem ülhetnek-állhat itt addig, amíg az ajtó kiengedi őket. - Én egy hálószobában festek, úgyhogy az egyik falon csillagképek lesznek.
Nem volt jobb ötlete. Nem túl eredeti egy asztronómustól, de ez van. Ő ehhez ért, ezt tudja szépen megcsinálni, így ezt rajzolja. Ameddig haladt, egészen jól nézett ki, de most, hogy ide beragadtak, nem volt biztos benne, hogy be fogja tudni fejezni az egész falat. Arra meg gondolni sem mert, hogy valaki belekontárkodik a munkájába.
Amikor Nat figyelme újra a lányra terelődik, ő elpirul.
-Elnézést, talán illene bemutatkoznom, most, hogy így bezáródtunk ide. Serena Fawley vagyok.
Azért elereszt egy barátságos mosolyt, végül is eddig nem nyelte le keresztbe a híres író, talán még egy jó beszélgetés is kisülhet az egészből.