Hyde Park

Hatásos szavak
2003. október 15.


 


fireworks

A helyemen álltam, a pódium mellett, Miltonnal és a többi kollégával, és elgondolkodva figyeltem a hőbörgő tömeget. Nem hibáztattam őket. Kemény időket élünk. Nora Potts arca úgy hatott rám arról a tábláról, mint egy jóféle gyomros, s ha az arcom nem is mutatta, felzaklatott. Pedig tudtam, hogy ez lesz, felkészültünk alaposan a mai rendezvényre. Az ő halála elképesztő tragédia, és amellett örökre szégyenfolt marad a parancsnokság történetén. Nem let volna szabad megtörténnie. És nem fog megtörténni többször.
Hallgattam a skandálást, ami olyan volt, mint egy óriási, időzített bomba furcsán szövegezett ketyegése, de nem féltem. Inkább… Megfogadtam magamban. Védelemnek kell lennem. Bár szemben álltam velük, de én is éreztem azt a dühöt. Fűtött ugyanaz a tenni akarás. Szemben ugyan, de akkor is egy oldalon álltunk, hiszen mind a békét akarjuk. Ahogy azt Shacklebolt nemsokára ki is fejtette.
A bekiabálót sem tudtam hibáztatni. Hiszen igaza volt. De a múlton nem lehet változtatni, csak tanulni belőle. Kingsley ugyan eltért a beszédétől miatta, ám nem hibáztattam érte. Sőt. Szerintem jó, hogy azt közvetíti, van párbeszéd a civilek és a minisztérium között. Aprót bólintottam a mondandója végén, egyetértésem jeléül.
Ahogy az emberek figyelme elterelődött, és egyre több tekintet nem a miniszterünket nézte, felkaptam a fejem abba az irányba én is.
„A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.”
- Picsába… - morogtam az orrom alatt a felhőgraffiti láttán. Csak szöveg volt ugyan. Egyszerű betűk, üresek is, hiszen ha támadni akarnának, akkor előtte nem riogatnák itt az embereket. Mégis, a sötét jegy jutott eszembe róla, ahogy megjelent az égbolton, mégis úgy éreztem, egy gonosz kígyónyelvtől származnak e szavak. Ez provokáció, és hatalomdemonstráció, hogy ők még ilyet is megtehetnek. És sajnos sikeres is.
Meghallottam azt a hangot. A pánik első pillanatait, az elkattanó lélegzeteket, a száj elé kapott kezeket, a furcsa, feszült elcsendesedést.
– Nyugodjanak meg.
Kingsley-nek nem is kellett intenie, tudtam, mi lesz a dolgom. Próbálta csitítani az embereket, de ahogy az várható volt, ez részükről nem egy teljesíthető kérés. Sőt, általában felhívás keringőre, hiszen ki ne kezdene aggódni, ha ezt hallja, mert ebben benne van az is, hogy lenne ok elveszteni a nyugalmat. Ezt viszont ennyi embernél nem hagyhatjuk, már így is hallom, hogy van aki kiabál, van aki ész nélkül menekülni kezd, bunkóskodik a többiekkel s van, aki varázsol valamit. Jó lenne eltüntetni a feliratot, de ha itt van a Rend, nem vagyok benne biztos, hogy ez sikerülhet-e vagy sem. Ám már nem nézek az ég felé, mert dolog itt a földön van.
Elhagytam a helyemet, és nekiindultam a tömegnek. Látom, Milton az elkövetők után megy, én akkor maradok, s itt segítek. Valami kislány harsogja túl az egyre nagyobb alapzajt, én nem tudom, hogy sonorusszal, vagy simán csak ekkora szusz van benne, de azért elismerésre méltó. Csakhogy közben valaki már bunkó parasztozással menekül, elkezdenek rémült csürhe módjára egymásra taposni is az emberek. Úgyhogy azért ránk, aurorokra is szükség van.
- Kerüljék a lökdösődést! Biztosítjuk a helyszín elhagyását! Gyalog húzódjanak biztonságos távolságba, majd távozzanak! Itt ne próbáljanak hoppanálni, ne varázsoljanak!  - harsogtam túl a környezetem, de még ehhez sem használtam varázslatot, mert ki tudja, nincs kedvem életem hátralévő részében például kappanhangon sipítani. A kollégák - meg egy-két lelkes civil is - hasonlókra bíztatták embertársainkat. A védett helyszín hasznos is, de most gond is. Szerencsére nyílt tér, így csak ezen a szakaszon kell túllennünk, míg az összetömörült, pánikoló tömeg fellazul, aztán már mindenki mehet, amerre lát.
- Figyeljenek egymásra! - zengem nyugodtan mély, de hangos és határozott hangon, és menet közben felrántok a földről valakit, akire már így is ráléptek néhányan. Olyan ez, mint egy erős sodrású folyóban felvenni egy sziklát, de keményen megvetem a lábam, és sorra kapkodom fel a földről az oda kerülőket. Az én jelenlétemben ugyan nem taposnak meg senkit! De ha feltűnnek a Rend emberei, akkor a pisztolyom után fogok nyúlni, nem a pálcám után. És nem figyelmeztető lövéseket fogok leadni.

[ღ A szavak hatalmával ღ]

ღ A szavak hatalmával ღ

mindenki

(2003. október 15.)

Ruci

Csak az ég tudja, hogy jutunk haza
s ott majd ki vár

- Szerintem maradjunk itt szélen - dönnyögöm Jaspernek, ahogy a megérkezünk a parkba, ahol már jelentősen nagy mennyiségű tömeg gyűkt össze. Bizalmatlanul pislogok a gócpont felé, ahol még egyelőre üresen áll a pódium, vagy mi a fene. Sok-sok naaagoyn sok rossz élményem van már az ilyen tömeges eseményektől, a Kastélyos eseményekkel kezdődően. Összeszorul a torkom, ha rágondolok, a heg már alig látstzik ugyan, de néha még mindig olyan élesen látom, mintha teljesen friss lenne. Az iskola az ostrom után se fukarkodott azzal, hogy a diákokat traumatizálja, bár nem is hibáztatok senkit. Se a minisztériumot, se a sulit. Van, hogy a dolgok egyszerűen csak megtörténnek, akárhogy is küzdünk ellene, az a bizonyos rossz csak azért is... rossz lesz. Tudom, hiszen anyára is hiába próbáltam vigyázni, egyszerűen kicsúszott az életből, és szinte megsemmisülten úszott el mellőlem, egy olyan helyre, ahol remélem kimosódott belőle a tébolya.
A kezemmel erősen markolászom Japserét, mintha el se akarnám engedni, azért remélem nem tépem ki, vagy valami. Még egy kicsit mindig furcsa, hogy a felesége vagyok, olyan jólesően furcsa, persze... Jesszus, még ha rosszesően lenne az, te jó ég. Egyáltalán van olyan szó, hogy rosszeső? Mindegy, Sophie, igazából, az a lényeg, hogy szélen vagytok és közel a kijárathoz. Nem is mernék beljebb menni.
Az őszi szél mozgatja a fejünk felett a felhőpamacsokat, és olyan szépen és kellemesen simulnak bele  atájba a lehulló, arany és vörös színű falevelek, hogy még sétálgatni is teljesen jó lenne. Ha nem lenne itt éppen egy tömeg, és ne mondta volna Murphy azokat az ijesztő szavakat, amitől én egyenesen frászt kaptam, amint elolvastam. Olyan volt, mintha csak a halálfalók próbáltak újra bekúszni az életünkbe. Sok-sok rossz emlékkel. Balt és engem olyan sokszor piszkáltak, hiszen mugli származásúak voltunk. És valahogy ez kísértetiesen ahhoz áll közel. A távolban látszanak a tüntető tömegek is, Nora Potts pedig szellemként lebeg a fejünk felett. Az a Halloween életem legrosszabb Halloweenje közzé tartozik. Talán még most is ott pihennek a virágok a hollóhátas lány fényképével a hollósok ajtaja mellett, örök emlékként, és ez valahogy olyan szomorú.
A gondolataim anyni felé cikáznak a múlt és a jelen eseményei között, hogy először fel sem tűnik, hogy Kingsley megjelenik, miközben elkezdi a beszédet. Sűrűn pislogva figyelem, amit mond, miközben a szél néha az arcomba fújja a vörös tincseimet.
- Vajon az mikor lesz? - dünnyögöm az orrom alá, amikor a Rend megbuktatásáról van szó. Szinte minden eseményen ott voltam, és a legutolsón még kaptam egy adag Crutiatust is, hogy teljes legyen az életem. Soha nem akarok még egyszer olyan fájdalmat, még ha rágondolok is rosszul leszek tőle. Szeretném élni az életemet Jasper mellett, úgy hogy ne kelljen tartani attól, hogy ki mikor ront az emberre lila csuklyásan.
A következő pillanatban az égre pillantok, és ahogy a szavakat bámulom, meghúzgálom Jasper ruhaujját és mutatom neki, hogy nézze ő is. A felirat szinte félelmetes erővel bontakozik ki az égen, mintha maga a Sötét Jegy lenne. „A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.”
Hirtelen úgy megrémülök, és leblokkolok, hogy meg sem tudok mozdulni, de ahogy a tömeg felbolydul, és hallom, ahogy valakik távoli hangon de próbálják irányítás alá vonni a gyűrűző káoszt, is észbe kapok, ráveszem magam, hogy én is meginduljak.
- Jasper, menjünk haza, és nem is tudom, a takaró alatt minden olyan biztonságos, nem?

~ set ~

2003. október 15.

          Bedobom az ecsetet a helyére miután kitisztítottam, majd egy gyors öltözködés után hoppanálok is Londonba. Alig néhány perce döntöttem el, hogy elmegyek erre a beszédre. Sokáig nem voltam meggyőzve róla, hogy ott kell lennem. A korábbi kihallgatásra még mindig nem mentem el, és nem tudom mi történt, mert azóta nem is igazán kerestek, mióta az a nagy alak idejött.
          Aztán persze rájöttem, hogy akármi is fog ott történni ma, nem én leszek a középpontban. Szóval, ha össze is futok néhány aurorral, azok semmit sem fognak velem kezdeni. A beszédre pedig igen is kíváncsi voltam. Talán lesz valami normális bejelenteni való nem csak az a sok pletyka, amit a Prófétában jelentetnek meg. Ki tudja azok valóban igazak-e vagy csak valamilyen módon meg akarnak félemlíteni?
          A parkban már rengetegen állnak, de én inkább el akarok vegyülni. Elmegyek Sophie mellett, akit köszöntök is, meg a mellette álló Jaspert, majd megyek még beljebb. Egy kicsivel a színpad előtt állok meg, de azért tisztes távolságra minden hivatalosnak tűnő szervtől. Még a nagy óriás is mögöttem van, szerencsére.
          Aztán elkezdődik a beszéd, ami szinte azonnal kudarcba is fullad a mellettem álló nő bekiabálása miatt. Látom rajta, hogy mennyire szenved, talán történt valami a gyerekével. Talán pont ő Nora édesanyja. Kicsit átkarolom a vállát, amíg a Miniszterelnök beszél. Próbálom vigasztalni, de nem tudom mennyire sikerül. Valószínűleg ezt soha nem lehet elfelejteni és a fájdalom csökken, de nem múlik. Tudom, néha eszembe jut az a baba, ami még meg sem született. Már akkor szerettem.
          De a sors másként rendelkezett, és talán most van itt az ideje annak, hogy megtudjam miért. A beszéd viszont hamarosan kudarcba fullad, mikor is megjelentek azok a szavak az égen. Körülöttem hirtelen tapintani lehet a feszültséget. Hát, akármi is volt a terve annak, aki ezt csinálta, azt biztos elérte, hogy itt és most tömeghisztériát okozzon. A nő is kirántja magát az ölelésemből, majd mindent és mindenkit hátrahagyva tolongani kezd kifelé. Még azelőtt, hogy a legtöbb ember, így én is felfognám komolyabb következményeit az eseményeknek.
          Egy pillanat. Csak ennyi kell ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol, és mindenki löködve, tolongva próbáljon meg kijutni a helyről. Mondhatnám, hogy hallgatnom kellett volna a megérzésemre, és inkább otthon maradni, de mégsem. Szóval, most egy pillanat alatt kell eldöntenem, hogy haladok az árral szemben, mint a lazacok vándorláskor, vagy megpróbálok árral úszni. Azt hiszem, egyelőre megvetem a lábam. Talán egy rövid időre az is megoldás lehet, míg a hozzám legközelebb állók eltűnnek. Ugyan néha megbotlok, ahogy megpróbálnak átgázolni rajtam, de végül kezdenek elfogyni, és akkor megindulok a megüresedett helyek felé. Kifelé a színpad mellett.

[2003. október 15.outfit >><< ironHa el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.]

2003. október 15.
outfit >><< iron

Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.

Rohadtul zavart  a Rend mozgolódása. Ott voltak,. valahol az árnyékban olyan sötétben, ahová mág én sem láttam el, pedig a saját sötétségemmel egybeolvadtam, onnan néztem kifelé, onnan vigyáztam azokra, akik fontosak voltak a számomra. Nem akartam még valakit elveszíteni a családomból, nem akartam újra átélni azokat a gyötrelmes napokat, hónapokat, éveket, amelyeket eddig átléltem.
Elliotra néztem, a szemem sarkából, miközben lassan megérkeztünk a parkba. Már nagy volt a tömeg, és nagyon reméltem, hogy az öcsém nem furakodott be teljesen a közepébe, mert akkor biztosan seggbe fogom rúgni. Tudtam, hogy el fog jönni, itt is volt, szinte biztos voltam benne. Nem kellett ezekről beszélnünk, egyszerűen csak éreztük, hogy hol volt a másik. Ezért is volt szar bújócskázni, mert nem volt benne semmi kihívás. Az idő kellemes volt, szinte nem is látszott meg rajta, hogy itt ilyen világmegváltó dolgok folytak, az ősz csak ősz maradt, tette a dolgát, kegyetlenül az ember arcába dörgölte, hogy elmúlik lassan megint egy év, és köszönte szépen a világ, de most rohadtul aludni akart. Közben persze a legszebb köpenybe burkolta az egész világot.
- Érzed, hogy milyen feszültség van? - kérdeztem tőle, miközben nem is olyan messze tőlünk már megjelentek a tüntetők, egy halott diák képével, aki azon a fényképen rohadtul nem sejtette, hogy meg fog halni a Roxfortban. És akkor még az öcsém is odajárt. Ez a gondolat egy kissé kiidegelt, de legalább nem esett baja. És reméltem, hogy nem is fog, ahogy Elliotnak sem, meg senkinek sem. Nem akartam még egy háborút átélni, elég volt egyszer elveszíteni mindent.
Kingsley lassan felbukkant a színpadon, én pedig a számba dugtam egy szál cigit és meggyújtottam, miközben az egyik kezemmel ELliotét fogtam meg. A füst lazán szállni kezdett a cigarettaszál végéből, ahogyan erőteljes hangon megszólalt Shacklebolt.
– Nehéz időket élünk s tudom, hogy sokak kétségbeejtőnek érzik mindazt, ami történik, hiszen Mr. Murphy, sajnálatos módon túl korán napvilágra került szavai, felzaklatnak mindannyiunkat. De ahogy Önök is láthatják, Mr. Macmillan erős kézzel tartja kézben a nyomozást, hogy megbuktassuk a Rendet.
felhorkantottam, és csak megcsóváltam a fejemet. Értem én, hogy nem lehetett egy ilyen szervezetet csak úgy kiásni a földből, de azért egy kicsit ciki is volt valamilyen szinten az, hogy így kicsúszott a kezükből az irányítás. Talán ezzel is tisztában voltak, hogy ez gázul ment. Talán egy diák halála elég ahhoz, hogy észhez térjenek odabent. Talán nem kell másnak is eltűnnie innen majdnem olyan fiatalon, mint amilyen a húgom is volt. Tököm kivolt az aranyvérűek szánalmas elméletével. Nem mintha én nem hittem volna ezt. és még csak nem is a szüleim neveltetése miatt. Egyszerűen én is többnek hittem magam. És mire mentem vele? Megöltem az apám és a húgomat. Ezek pedig ugyan úgy dobálóztak az ilyen súlyos, elvakult szavakkal, mintha csak maga Voldemort beszélt volna. talán az összes ex-halálfalót be kellett volna zárni velem együtt, és akkor nem lett volna ez.
- Hogy egy ilyen mérgező eszme fent tudjon maradni, az mocskosul gáz - jegyeztem meg ELliotnak, miközben tovább hallgattam a bezsédet, amit megzavart valami a levegőben. Elsőre azt hittem, hogy maga a Sötét Jegy lett megint a felhők és a föld közzé szorítva, de csak szavak voltak. Szavak, és amióta beszélni tudott az ember, azóta a szavaknak erejük is volt. Még akkor is, hogy ha felvésték őket a fejünk felé,  hiszen attól kivirágzott körlülöttünk a pánik.
- Tököm. ne engedd el a kezemet, Elliot - momrogtam, miközben a tömeg őrült módon kezdett el oszladozni, de én megőriztem a hidegvéremet, nem érdekelt semmi, csak hogy eltűnjünk innen, a lehető leggyorsabban.

[2003. október 15.⭃ felhőkre karcolt mondatok ⥷ősz]

2003. október 15.
⭃ felhőkre karcolt mondatok ⥷
ősz

Mondd vége van, vagy képzelem,
hogy túl vagyok már mindezen?
De biztosan tudom, hogy már elég.

A vakszerencsének és néha asszem Aidennek is köszönhettem, hogy a legtöbb Rendes dologból kimaradtam. Valahogy sosem voltam az események központjába, úgy mint Aiden. Annak ellenére, hogy én inkább szerettem mindnehol ott lenni, ahol éppen történtek dolgok, mégis a tesó keveredett ezekbe bele, aki amúgy rohadtul nem akart mindig nyakig ülni a szarban. A sors vicces iróniája volt ez velünk. De benne volt a dologban az is, hogy megváltoztam. Egy kicsit.. valamennyire. Egy részem ugyan az a hülye volt, aki baromságokat csinált, gyerekesen eljátszott a saját lányával, vagy éppen őrültségeket csinált a részeg haverjával együtt a meccsek után. De voltak dolgok, amik lassan változtak bennem is. Egy részem már nem az a kölyök volt, aki elkezdte a Roxfortot. Nem, egy részem a kriptában maradt, elhalva, a márványpadlón, és odatemettem az apám és a húgom mellé, azon a napon, amikor összeomlott a világunk. Utáltam magam érte. Utáltam, hogy nem tudtam tenni semmit. Hogy nem töröltem képen a bátyám, hogy elhittem tényleg ezt akarta tenni. Utáltam, hogy nem vigyáztam rá, és saját magát tette tönkre azzal, hogy beállt halálfalónak. Utáltam, hogy büszke voltam, és hátat fordítottam neki. Most pedig itt álltunk az újraépülő világunkon, miközben az élet lassan újraindult körülöttünk.
Aiden is megtalálta a saját útját, az embert, akihez tartozni akart, és én is, meg anyám is, akármennyire is volt utóbbit elfogadnom. Felsóhajtottam, ahogy beletúrtam a hajamba és besétáltam a parkba. Nem is láttam hirtelen ismerőst, de biztos voltam benne, hogy úgyis belebotlok valakibe. Elvégre Benjamin Fraser voltam, akit mindenki kiszúrt általában. Tudtam, hogy Aiden is itt volt, valahol beleveszve a tömegbe, és éreztem a benne lappangó szorongást és a félelmet. Nem szerette kimutatni, hogy félt, de egymás előtt semmit se tudtunk titkolni. Tudtam, hogy aggódott mindenkiért, aki fontos volt neki.
A Prófétában lévő szavek inkább csak feldühítettek. Nehéz volt elhinni, hogy még mjindig itt tartottunk, ennél a szaros vérelméletnél, amikor már a legtöbb aranyvérű család már képes volt elengedni azt, hogy megtartsuk a vérünk tisztaságát. Egy név akkor is számíthatott nagynak, nem? Tudtam, hogy Aident is irritálta ez, tudtam,. hogy elege volt neki is ebből, mint a legtöbb normális embernek. Egyszer már átmentünk a poklon is, egy idióta elvakult eszme miatt, ami csak romokat és halált hagyott maga után, tarumákkal és tönkrement, félig egész családokkal. Nem akartam újra ilyemsibe keveredni, nem akartam újra elveszíteni senkit, aki fontos számomra. Aiden is biztos voltam benne, hogy ezt gondolta.
A tömeg gyűlt, ahogy a tüntetők is. Nora Pottsot még ismertem is, Esther háztársa volt, és őrültem, hogy ő inkább most otthon maradt Oliviára vigyázni. Mindig minden egy áldozattal kezdődik, nem? Kegytelen dolog volt ez, hogy valakinek mindig meg kellett halnia, felkavarva a vihar előtti csendet, vagy éppen lenyugtatni azt. Shacklebolt felment a színpadra, és elkezdte a beszédet, kicsit még fel is idézte bennem azokat a szavakat, amiket a régi miniszter mondott az ostrom előtt. Végigjárt bennem a jeges borzongás.
- Tudom, hogy félnek. Mind félünk, de éppen ez kell, hogy erőt adjon ebben a helyzetben. Nem ismétlődhet meg mégy egyszer, hogy valaki az életét veszítse ilyen elvek miatt. Nora eset szomorú és megrendítő, éppen ezért a többi gyereket, a családot, magunkat meg kell óvnunk. Ezt csak úgy tehetjük meg, ha mindannyian összefogunk.
Hatásos szavak voltak, amit talán értek is volna valamit. Talán. De nem ma. Ahogy elpillantottam a pasas feje felett megláttam az égre írt szavakat, amik úgy kígyóztak, mintha egy beintés lett volna számunkra a múltból, hogy igen. eljuthatunk megint ide. Eljuthatunk ide, amikor kitör egy újabb háború.  „A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.” Kapják be. Főleg, mert sikerült ezzel az elérniük, hogy pánikot keltettek. Az emberek egyenként bolydultak fel, és uralkodott el körülöttem is a rémület, miközben ösztönösen a pálcám felé nyúltam. Át akartam verekedni rajtuk, hogy megkeressem a Rend tagjait és jól a fenekükbe dobáljak egy-néhány átkot is. Rohadtul felhúztak. De most nem lett volna ez jó ötlet. Felsóhajtottam, majd emikor elvágódott előttem egy idősebb varázsló, mérgesen sóhajtottam
- Na jól van, emberek. Mindenki vegyen egy mély levegőt, és próbáljunk meg összedolgozni, nem pedig egymást halálra taposni - mormogtam annak a kis tömegnek, aki körülöttem volt, és felsegítettem az öreg fickót. - Jobbnak kell lennünk náluk, és ha elveszítjük a kontrollt, csak az lesz, amit ők akarnak elérni. Mi még emberek vagyunk, viselkedjünk is úgy - magyaráztam, és reméltem legalább ezzel észhez térítettem őket.
Én is megindultam elfelé, és ha kellett segítettem is a menekülésben, miközben reméltem, hogy Aiden is elhúzta innen a seggét.

Rendetlenkedés

always casual<--->we're scared, right?

Mit keresek itt? Folyton felteszem magamnak ezt a kérdést, mióta elindultam, persze változtatva az időhatározókat a mondatban. Mit fogok ott keresni? Most meg már itt. Persze, ahogy növekszik az emberek száma, úgy leszek egyre biz-tos abban, hogy egyre közeledek. Eljutottak hozzám a lánynak a papírjai. Emlékszem, édesapám látogatott el hozzám és nyomta a kezembe őket. Egy fiatal kislánnyal ilyesmit tenni, még most is beleborzongok, ahogy a jelentést és a jegyzőkönyvet lapozgattam, a képekről nem is beszélve. A képek persze nem sokkoltak, nem is az a sok vér és az áldozat halálának valószínűsíthető körülményei, maga a tudat. Egy kislány, aki gondtalanul ment be az iskolába vacsorá-zni a barátaival egyik pillanatban még talán azon elmélkedett melyik finomságból szedjen, bátorságot merítsen-e elmondani egy általa választott fiúnak, hogy tetszik, vagy hogy mennyit kell majd készülődnie a tanórákra a hétvégén. Azonban egy nyomorultnak köszönhetően mindezen választási lehetőségek közül nem tudott választani. Vesznie kellett. Egy újonnan felbukkant önkényuralkodni vágyó barom miatt. Egy olyan magasztos céllal, amiben a muglik ismét akadályt jelentenek a varázslótársadalom számára. Miért csak én látom bennük a potenciált? Miért csak én látom a le-hetőséget egy közös összefogásban? Érthetetlen.
Mikor odaértünk az emberek már magasban lóbált táblákkal skandálták a védelem kifejezést, mire én mosollyal az arcomon megráztam a fejem. Elővettem egy bagót a cigitárcámból majd olyan halkan gyújtottam meg, ahogy csak tudtam. Nem szeretek tömegben dohányozni, de egyszerűen stresszes vagyok. Igen, a mindig nyugodt, mosolygós, csibész, közkedvelt doki most be van rezelve. A füst kifújásakor még a szám is beleremegett az elfolytott sóhajba. Talán valami történni fog, vagy már történt, de nem tudunk róla? Nem tudom hova tenni ezt az érzés, de nem leszek vészjosló, rémesen rossz voltam jóslástanból.
– Üdvözlöm Önöket! – Szólalt meg végre, bár nem vártam sokáig, mégis idegörlő volt egyedül álldogálni a tömegben.  – Nehéz időket élünk s tudom, hogy sokak kétségbeejtőnek érzik mindazt, ami történik, hiszen Mr. Murphy, sajnálatos módon túl korán napvilágra került szavai, felzaklatnak mindannyiunkat. De ahogy Önök is láthatják, Mr. Macmillan erős kézzel tartja kézben a nyomozást, hogy megbuktassuk a Rendet.- Begyakorolt, előre megírt szöveg. Mit is gondoltam, tényleg, miért is vagyok itt? Én csak egy medimágus vagyok, egy utazgató orvos, egy kutató doki, se nem politikus, sem pedig háborús hős. Na, ha ezek itt elvéreznének a Rend elleni harcban, hozzátok hozzám őket, de többet itt nem tehetek.
– A kastélyt folyamatosan ellenőrizzük. Aurorokat rendeltünk az épületbe már a tanév kezdete előtt és a teljes tanári kar átvizsgálásra került. – mondja tovább, de már igen figyelek, eldöntöttem, hogy végig szívom a bagómat és lelépek, tekintetemmel ismerősöket keresek, hátha egy jó kis társalgás mellett kibeszélhetjük a helyzetet, de nem tudok sokáig bámészkodni, mert már jön is a folytatás.
– Tudom, hogy félnek. Mind félünk, de éppen ez kell, hogy erőt adjon ebben a helyzetben. Nem ismétlődhet meg mégy egyszer, hogy valaki az életét veszítse ilyen elvek miatt. Nora eset szomorú és megrendítő, éppen ezért a többi gyereket, a családot, magunkat meg kell óvnunk. Ezt csak úgy tehetjük meg, ha mindannyian összefogunk. – Hát hogyne. Már megyek és ön mögé állok a csatasorba Miniszterelnök úr. Rázom a fejem eszetlenl, mikor el kezdett a nyüzsgés felerősödni körülöttem. Mindenki tekintete felfelé igyekszik, én magam is követem a remegő kezeket.
„A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.”
Mutatja a szöveg, melyet eddig meglepő módon magam sem szúrtam ki, csak már miután mások aggályoskodni kezdtek miatta. Persze a tömeg egyből menekülni kezdett, de valamiért én kényszert éreztem elindulni abba az irányba, habár nem tudnám megválaszolni az okát. Bosszú? Vagy csak a macsó ugrott elő belőlem, vagy esetleg még mindig a kislány aktáinak borzalmai pörögnek emlékeimben? Nem igen értem gondolatmenetem végére, de már arra lettem figyelmes, hogy a belsőzsebemben lévő pálcám szorongatom, de nem ám erős marokkal, remegő, izzadságtól tocsogó kézzel. Vettem egy mély levegőt és elmosolyodtam. Mit csinálok én? Nem vagyok háborús hős, csak egy medimágus.
Arrafelé vettem az irányt, amerről jöttem, nem próbáltam meg terelni az embereket, nekem a sérülések kezelése és nem a megelőzése a mesterségem. Ha valaki elesik a közelemben azt természetesen felsegítem, nem vagyok bunkó, de nem is vagyok hős. Nem is értem mit keresek én itt.

to; népek
a graveyard
of stars


2003. 07. 20.
outfit

- Basszus, basszus, basszus - dünnyögöm az orrom elé, miközben szinte önkéntelenül is belekarolok Sage biztonságot jelentő erős karjába. Körbenézek, hétha vannak még a környékemen tanár kollégák, és ha igen oda is integetek. Nem nagyon szeretem én az ilyet, főleg hogy az arcomba nyomják szinte Nora Potts képét, akiről nem is hallottam addig, amíg nem kezdtem el tanítani. Egy kicsit leszakadtam a varázslótársadalom eseményeiről, muglik közt éltem, varázslás meg hókuszpókusz nélkül, semmit se követtem, amit kellett volna. De hát sokkolt. Egy diák meghalt, és ez valahogy szörnyű. A háború emlékét idézi fel bennem, pedig már akkor is inkább főiskolára jártam. Amikor tanárnak jöttem ide, nem hittem volna, hogy ilyen nagy felelősség, mert néha úgy éreztem tényleg a diákok életét is nekünk kell óvni, és kellemetlenül rossz érzéssel tölt el az, hogy csak úgy besétálhattak azok az elfuserált alakok az iskolába.
Hogy? Hogy a fenébe történhetett ez egyáltalán meg?
Amúgy is elég szerencsétlenül érzem magam, itt a vezsély a nyakunkon és én még csak normálisan varázsolni se tudok, mert abból mindig valami baleset történik. Legutóbb Magnum archaját változtattam rózsaszínné, persze tök jól nézett ki, mint egy kigyúrt chippendale, vagy mi, de kétlem, hogy ezzel képes lennék megakadályozni bárkit is abban, hogy bántsa a diákokat.
- Szerinted.. szerinted újra be akarnak menni majd a gyerekek közzé? - pillantok fel rá, és őrölten aggódom. Általában elég laza vagyok, a leghülybb dolgokat se stresszeltem túl, meg minden, de ez azért már egy sokkal komolyabb téma, mint amit csak úgy el lehetne bagatellizálni. - Szereznünk kéne egy... fénykardot. Sok fénykardot - teszem hozzá, bár kétlem, hogy Sage ebből értene bármit is. Közben lassan felbukkan a filkó is a pódiumon, akinek az a röhejes és vicesen kimondhatatlan neve van, majd elkezdi a szónoklást. Olvastam a cikket a Prófétában és nem örültem neki. Sok olyan nyomi volt, mint én, akinek a családjának semmi köze nem volt a mágiához. Nem akartam megint ugyan azt, mint a háborúban.
– Nehéz időket élünk s tudom, hogy sokak kétségbeejtőnek érzik mindazt, ami történik, hiszen Mr. Murphy, sajnálatos módon túl korán napvilágra került szavai, felzaklatnak mindannyiunkat. De ahogy Önök is láthatják, Mr. Macmillan erős kézzel tartja kézben a nyomozást, hogy megbuktassuk a Rendet.
- Ó milyen ünnepi, szerinted hányan írták neki meg a szöveget? - dünnyögtem Sage felé. Egy kicist bukhatna gyorsabban a rend, hogy a gyerekek ne legyenek veszélyben.
– A kastélyt folyamatosan ellenőrizzük. Aurorokat rendeltünk az épületbe már a tanév kezdete előtt és a teljes tanári kar átvizsgálásra került.
Felsóhajtok. Olyan érzésem volt, mintha abugyim alá is benéztek volna, pedig ott csak Sage szokott lenni. És sose magyaráztam még senkinek olyan hosszan el azt, hogy az asztronauta nem egy titkos rang vagy mit tudom én mit hittek, hanem tök ártalmatlan mugli foglalkozás. Komolyan, ezeknek ki volt a tanáruk? Ennyi bandzsa embert.
- Kellemetlen, de már szinte úgy beleolvadtak a környezetbe, hogy fel se tűnne, ha az egyik auror már nem is auror lenne... - Talán nem volt jó ötlet, hogy eljöttünk onnan? - Sage, menjünk vissza a... - kezdem húzni, de aztán már hirtelen mindenki felbolydul, a kezek ész az arcok az ég felé fordulnak, mintha csak hullócsillagot, vagy esetleg teljes napfogyatkozást kezdenének el bámulni. Én is odanézek, és meglátom a szöveget. „A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.”
- Vissza kell mennünk a gyerekekhez, most - jelentem ki, és elkezdem kifelé húzni a pánikoló tömegből, hogy a lehető leghamarabb el tudjunk innen hoppanálni a sulihoz.

[well... shit]

well... shit
2003. október 15.



zene: andromeda ● oufit: mindig ugyan abban

Megint szarság volt. És még csak magunkhoz sem tért a családom abból, hogy a háború alatt az anymmal együtt meghalt négy testvérem. Az apám és a bátyám még mindig mugli börtönben rohadt a fantasztikus igazságszolgfáltatás és a korrupt szegénynegyedi rendőrök miatt. Nem akartam újra átélni, de egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből azokat a szavakat, amiket a próféta közölt. Itt tartottunk, megint, hogy a vér került előtérbe, mintha számított volna. Voltam olyan jó, varázstalan családdal a hátam mögött, mint bárki más. Voltunk jobbak, mint a pénzen dőzsölő elit, amit mindig is megvetettem, mert többnek képzelték magukat nálunk. Annyira vártam már, hogy bemutassak nekik, hogy mután elvégzem az utolsó évemet, az arcukba dörgölhessem igen, megcsináltam. A csóri idióta segg a hugrabugból, megcsinálta. Nem akartam elveszteni megint a szeretteimet. Armin először nem vette észre hogy baj közeldetett, mert ő Armin volt, a kis világávan volt, és én nem akartam rányomni magam még jobban. Így is ketten tartottuk el a testvéreinket, és még Noráért is aggódhattunk, aki iránt ugyan úgy felelősséget vállaltam, mint Armin.
– Ugye nem lehet baj…? – kérdezte Armin aggodalmaskodva, mire csak megvontam a vállamat.
- Kérdezd meg egy pár hét múlva. De az biztos, hogy bármi is lesz, úgyis beleásom magam - dünnyögtem. Felderítő nekromágus voltam, szinte az egyik a legjobb az évfolyamomból, számtalanszor vittekl már ki terepre is a gyakorlat során, bár a leghúzósabb esetekből kimaradtam eddig. De ismertem magam, beleütöttem volna a rendes dolgokba is az orromat, most már pláne. Nem akartam, hogy Nora, Barb vagy Alx és persze Armin azért kerüljenek bajba, mert én csak sárvérű voltam. Armin még kérdezi akart valamit, én pedig nem is hallottam, hogy mit kezdett el mondani, a tüntetők elég hangosan skandáltak. Nora Potts esete megrázó volt, és most hogy ott volt Armin Norája is a suliban... nem éreztem őt biztonságban. A húgom és a nővéremet meg pláne nem.
Szar lehetett most kiállni a tömeg elé, felvállalva a hibákat, amiket vétett a Minisztérium. Mert az az volt,. Egy orbitális hiba. Nem lehetett megnyugtatni a tömeget egy hivatalos érzelemmentes előre megírt szöveggel, ezt ők se gondolhatták komolyan, nem? De a kérdésre való válasza őszinte volt. Legalább. A következő pillanatban valami megtörte az eget, színes csillogás, amik aztán szavakká váltak odafenn. „A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.”
- Baszki - dünnyögtem, és úgy éreztem most rohadtul gyorsan le kellene innen lépni. Armin is erre gondolhatott, én meg jobban megszorítottam a kezét. A tömeg tolakodni kezdett, szerencsére nem voltunk azok a szélfútta alakok, akiket el lehetett sodorni, de így is nehéz volt talpon maradni.
– Ez nem jó… itt vannak… Tűnjünk el… – magyarázta, miközben bólintottam, és megindultam vele kifelé a nagy sodrásból. Nem akartam itt lenni, amikor felbukkannak, nem akartam látni, hogy mit tesznek azokkal, akik itt voltak. Persze akadtak oylanok, akik erőt akartak venni a káoszon, de ezen már nem volt mit kordában tartani. MAx segíteni annak, aki elesett. Szerencsére mostanában jobban gyúrtam, hogy erős legyek és tetszek Arminnak, meg a lányokat is meg tudjam védeni. Bár legalább Alex elől nem kellett elzavarni a drogos pasikat, akik bónusz kört akartak maguknak a nővéremtől. Már nem kellett magát árulnia, és nem is akartam, hogy újra megtegye.
– Megvagy? – kérdezte, miközben lassan kiljebb sodródtunk a park szélére, és végre nem éreztem úgy, hogy etaposnak.
- Meg. Remélem te is... Most menjünk haza, és nézzük meg megvannak-e otthon a többiek - mondtam és még nem engedtem el a kezét. Az szememből pedig kiolvashatta az a fene nagy aggodalmat is.

talán nincsn minden rendben


2003. október 015.

Smith professzor úgy érezte, hogy mint igazgatóhelyettes, muszáj jelen lennie ezen a bezsédet. De persze nem csak iskolai kötelezettsége miatt érzett felelősséget a felől, hogy itt jelen legyen. Még élénken éltek benne azok a levelek, amiket a szülők mostanában is küldtek, féltve a gyermeküket egy újabb halálos eset miatt. Nora Potts sajnos kegyetlen emlékeztető volt a tantestület és a minisztérium felé is. Smith professzor, bár nem mutatta ki, de erősen felzaklatták az akkori események, még akkor is, hogy ha ő éppenséggel még nem volt tanár az iskolában. Megcsóválta a fejét, miközben Florian mellett ácsorgott egy kissé félreeső részen. Nem szívesen hagyta bent az iskolában, mert baljós árnyak gyülekeztek a fejük felett. Aranyvérű volt, nem kellett magát veszélyben éreznie, de mégis, jobbnak látta, ha Mr. le Fay a közelében van. Aggódó és atyáskodó természete bizony erőt is vett magán, miközben a tüntteő tömeget figyelte a lehulló levelek árnyékában, és szeme az üres emelvény felé lesett.
- Nos, remélem, hogy az aurorok már nagyobb erőt fektetnek az ártatlan gyermekek és a polgárok életének a megvédésébe - mormolta az orra alá, hogy csak a fiú hallja és felsóhajtott. - Senki sem érdemel olyan sorsot, mint Nora Potts - tette még hozzá, és lepillantott a mellette álló fiú szemébe. Talán abból ő ki tudta olvasni, hogy mennyire bántják az események, és hogy nagyon is aggódott. Az iskolába járt még Florian, az ő öccse és húga is, meg az a sok gyerek, akik még a világ nehezebb dolgait is alig tudták kezelni, vagy esetleg kamaszos daccal hitték azt, hogy ők aztán legyőzhettelenek. És hány gyermek hunyt el a háborúban is. Az ostoba elmélet és a kamaszos dac miatt. Kicist közelebb is húzta magához Florian, a fák és az árnyékok takarásában, hogy jobban maga mellett érezhesse.
– Nehéz időket élünk s tudom, hogy sokak kétségbeejtőnek érzik mindazt, ami történik, hiszen Mr. Murphy, sajnálatos módon túl korán napvilágra került szavai, felzaklatnak mindannyiunkat. De ahogy Önök is láthatják, Mr. Macmillan erős kézzel tartja kézben a nyomozást, hogy megbuktassuk a Rendet - törte meg a csendet a beszéd, Smith pedig felhorkant. Egy elégedetlenkedő női hang, egy megtört hang kiabált bele a bézsedbe, és Smith-nek az jutott eszébe, talán ő az elhunyt lány édesanyja.
- Az aurorokat is át kellene valakiknek vizsgálni, akik az iskolában jelen vannak - tette hozzá halkan a professzor, ezt is csak ús Floriannak intézve, és ismét megcsóválta a fejét. Aztán a tekintetével felfelé pillantott, és hirtelen meglátta a szavakat az égen. A veszélyes, nehéz szavakat. A szavaknak ereje volt, ezzel ő volt a legjobban tisztában. Hiszen tanár volt, mindig a szavaikkal fegyelmezett, és most a szavak felkorbácsolták a tengert. „A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.” Erősen és határozottan ragdta meg Florian, mert amilyen hebehurgya volt képes volt magát hagyni elsodorni a tömegben.
- Ne engedjen el, la Fay - jelentette ki, és igyekezett minél távolabb kerülni a parktól és a tömegtől. Annyi volt a szerencséjük, hogy szélen álltak így csak a menekülő hullám elől kellett biztonságos távolba jutni.
- Jól van? - nézett végül hátra.

Minden résztvevő


~ set ~

2003. október 15.

Nem hiszem el, hogy nem én közvetíthetek erről az eseményről. Pedig biztos megmondanám a cikkben a véleményem is, de csak az igazat. Megfogadtam, hogy mindig azt fogom megírni, ami az igazság, ami valójában történt. Nem véletlen az, hogy jelenleg csak szabadúszóként dolgozom. A nyelvtudásomnak köszönhetően viszont nem csak itthon, hanem a nagyiéknál is megfordulok rendszeresen, mint újságíró. Szóval havonta két-három alkalommal ott töltök egy kevés időt.
Miután hazatértem onnan viszonylag hamar sikerült megoldani a lakhatásom, főleg miután kiderült, hogy mégsem fogok jelentkezni a főiskolára. A fényképezés és az újságírás az életem. Mellesleg a képekkel is kaptam már szép összegeket, szóval bár, szerényen, de egy egész jó helyen sikerült letelepednem. Fynn-nel is eddig minden tökéletes. Hihetetlen, hogy majd egy év ismertség után most elmondhatom, hogy ez életem legboldogabb időszaka.
Ugyanakkor ez a kapcsolat teljesen felborította a korábbi terveim. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy nem fogom megbánni a döntésem. Nem is ez a lényeg, mert ha leültem volna megbeszélni szerelmemmel, akkor tudtunk volna közös dőlőre jutni, de nekem így jó. Több is mint jó.
A park felé haladok, és örülnék neki, ha itt lenne, de nem beszéltük meg, hogy eljövünk. Igazából egy órával ezelőttig én az ország másik felében voltam, és nem tudtam megmondani hazaérek-e egyáltalán, de szerencsésen ideértem. A maradék idő pedig kevés volt már ahhoz, hogy bagoly üzenetet váltsunk. Azt meg megtanultam már, hogy nem éri meg csak úgy beesni valahova hivatlanul. Talán nincs otthon az illető. Fynn ráadásul, ha elmerül a munkában, akkor nagyon el tud szakadni ettől a világtól.
A tömeg nagy része már megérkezett, ezért a szélénél megállok. Nincs kedvem beljebb furakodni, és innen is tökéletesen látom és hallom a lényeget. A Miniszter úr megérkezése után persze elszabadulnak az indulatok, ami nem is annyira meglepő. Mindenki személyesen tőle akarja hallani azt, ami a Próféta hasábjain napvilágot látott már. Persze, az élelmesebbek tudják, hogy az ott leírtak talán nem teljesen igazak.
Mégis, engem valahogy nem nyugtatnak meg a szavai. Tudom miket vitt véghez a Főnix Rendjének tagjaként, nem véletlenül lett ő a Mágiaügyi Miniszter. Ennek ellenére kicsit úgy érzem, mióta nem auror, mintha kicsúsztak volna a dolgok a kezei közül. Nem mintha fel lehetne ezt róni neki. Ahelyett, hogy az újraépítésen dolgozna csak, megkapta mellé még a következő varázslóháború kirobbantó szervezetet is, akik ráadásul nagyon jól rejtegetik magukat.
Ez a kis idő elég volt ahhoz, hogy elgondolkodjak, és mire újra felveszem a fonalat, már meg is jelentek a szavak az égen. Ez érdekesnek ígérkezik, de nem akarom megvárni, amíg kiderül egyszerű fenyegetésről van-e szó. És mégis, újságíró énem inkább kivárna, ami egy pillanatnyi megtorpanásomnak köszönhetően annyit jelent, hogy a kitörő pánik következtében, ahogy megindulnak az emberek simán felborítanak. Egy pillanat alatt a földön kötök ki, és miután másodszor sem sikerül felállnom, akárhogy is próbálkozok, annyit tudok tenni, hogy Merlinhez imádkozás közben megpróbálok négykézláb eljutni egy közeli fához, aminek takarásában talán lesz lehetőségem felállni.

◂a nagy beszéd▸

2003. október 15.

◃aiden & mindenki▹

i could tear you
apart
if i wanted

style: killer party ║ zene: abyss

Talán most mindenki a Hyde Parkban volt. Engem nem érdekelt a politika, sem a nyilvános beszédek, de Lulu mégis csak a Roxfortban volt, ahol egy-két éve meghalt egy lány. Nem akartam, hogy neki is baja essen, de ami a legfontosabb volt, hogy mire Rosie a Roxfortba megy, ennek a mocskos rendnek nyoma sem legyen. Az aurorok persze sosem hallgatnak senkire, ahogyan azt már Miltonnal annyiszor megtapasztaltam. Hányszor említettem meg Murphyt gyanúsnak azután a különös eset után Lindisfarne mellett... és egy ilyen embert engedtek be a gyerekek közé az iskolába.
Valahol a tűntetőkkel is együtt éreztem, habár a szánalmas táblalóbálás és skandálás sok mindent úgysem ér el. Ha az ember győzni akar, akkor cselekedni kell, nem beszélni róla. A hatalom annak a kezében volt, aki mert lépni, én pedig nagyon is mertem, sőt egyenesen akartam.
-  Érzed, hogy milyen feszültség van? - kérdezte Aiden, ahogy az ő tekintete is megakadt a tűntetésen. A táblákon, fényképeken ott diszelget Nora Pots arcképe és persze olyan jelmondatok, miszerint a minisztérium dolga megvédeni minket. Talán. De én továbbra sem azt vártam, hogy valaki odaálljon elém és a rend közé. Ha azt mondják, háború van, gondolkodás nélkül álltam volna az első sorba, megvédeni mindazt, ami nekem fontos.
- Hát... - vontam vállat.
A miniszter beszéde alatt erősen kapaszkodtam Aiden kezébe. Valamiféle lényegi információt vártam, hogy azt mondják ez és ez lesz, így fognak fellépni a Renddel szemben. Erre azonban nem került sor. Csak duma volt az egész, ahogyan az várható volt, ráadásul az egész helyzet szinte támadásért kiáltott. Miért is ne ragadta volna meg a lehetőséget egy ilyen társulás, hogy éppen most csapjanak le?
- Hogy egy ilyen mérgező eszme fent tudjon maradni, az mocskosul gáz - jegyezte meg Aiden. A szavai azonban elhalkultak, ahogy a miniszter feje fölött, apró csillogó pontokként kirajzolódott a felirat. Éreztem, ahogy a torkom összeszorul, majd dühösen markoltam rá a lucfenyőpálcára, hogy előhúzzam a zsebemből.
- Ezek komolyan a Szeszélyt... ők okozzák? Ők irányítják...?-  szűrtem a fogam között a szavakat. Nem tudtam, mit tegyek, bár szívem szerint odarontottam volna a miniszter mögé, ám a tömeg sodorni kezdett Aidennel együtt.
- Tököm. ne engedd el a kezemet, Elliot - magyarázta Aiden, ahogy az emberek egyre előbbre és előbbre toltak. Nehezen maradtam talpon. Túl alacsony voltam, túl törékeny, ezért odasimultam a férjem oldalához, nehogy elveszítve az egyensúlyom a lábak alá kerüljek.
- Ben... Ben is itt van? És Daniel? - kérdeztem Aident, de csak az unokatestvéremet láttam meg a közelünkben. Vinnie-t. Úgy tűnt, hogy a menekülés megy neki, közelebb menni pedig képtelenség volt. Mindenki magát mentette, akár más testi épsége árán is.

egy nap Londonban
▪ 2003. október 15. ▪

Smith professzor

Valójában nem is tudtam pontosan miért hozott magával Smith Londonba. Azt mondta, hogy ez az új büntetésem, én pedig nem kérdeztem meg. Minden vele töltött idő jó volt és szükségem volt rá, mert csak távol az iskolától vagy a szobájába menekülve viselkedhettünk egyetlen párként. Minden porcikám arra vágyott, hogy vele éljek és bár egy fedél alatt voltunk, az az érzés nem volt meg. Az ilyen közös pillanatok számítottak igazán.
- Nos, remélem, hogy az aurorok már nagyobb erőt fektetnek az ártatlan gyermekek és a polgárok életének a megvédésébe - jegyezte meg Smith, ahogy megláttuk a tűntetőket a Hyde Parkban. Ők nyilván nem hallani akarták a miniszter beszédét, hanem jelezni, mennyire elégedetlenek a helyzettel. Nem értettem a politikához és a híreket sem követtem túlzottan, de Nora Pots akkor halt meg, mikor ötödéves voltam.
- Nekem az is elég, ha maga megvéd.
Jól esett, ahogy közelebb vont magához. Kicsit oda is hajtottam a fejemet hozzá, hogy érezzem a közelségét. Valójában nem sokat értettem a beszédből. Nem is figyeltem, mert a magam világába voltam belefeledkezve. Boldog voltam Smith-szel, egészen addig, míg meg nem jelent az a felirat. Még nekem is fenyegető volt, mert a hatalom veszélyes szó. Aztán már jött is a tolakodás, elveszítettem az egyensúlyom és már estem volna el, mikor Smith erős karja átölelt. Magához vont, én pedig a ruhájába kapaszkodtam.
- Ne engedjen el, la Fay - mondta határozottan, de azért félre löktem egy embert, aki majdnem eltaszított Smith-től ismét. Kicsit odabújtam hozzá megint, hogy kiveredjünk végre a tömegből.
- Jól van? - pillantott rám Smith, ahogy a kezébe kapaszkodva követtem, most már kicsit nyugodtabban. De egyelőre csak bólintani tudtam.
- Kaphatok valahol egy forrócsokit...? - kérdeztem kissé kétségbeesett hangon.

[Amikor futnunk kellett]

Amikor futnunk kellett

2003. október 15.
Sophie

outfit
 
Egy napig él a kérész és a
Száz éves holló károg a fán,
S az ember szól: "Enyém itt minden!
S lesz ezredek folyamatán.”

Túl nagy tömeg gyűlt össze, én pedig nem akartam Sophie-t még véletlenül sem az elől összegyűlt Nora Pots-tűntetők közé vonni. Annyira kicsi volt, még a végén összenyomták volna, így amikor megszólalt, hogy maradjunk a szélén, csak bólintottam. Most, hogy Mrs. Flynn lett, csak még fontosabb volt, hogy biztonságban tartsam magam mellett, habár különösebben bátor sem voltam, a harcben is igencsak gyenge... nem véletlenül választottam a gyógyítást hivatásomként.
- Nagyon dühösnek tűnnek azok a tűntetők. Ne engedd el a kezem - mondtam csendesen és az egyik fa alá húztam be, hátha eleredne még az eső is, amilyen borult idő volt. Szerencsére ezt követően már nem kellett sokat várni a mágiaügyi miniszter felbukkanására. A pódiumon azonnal elfoglalta a helyét és az aurorok védelmében megkezdte a beszédét. Védelemről beszélt, amit csak a bekiabálás tudott félbeszakítani. Sophie szavaival értettem egyet... vajon mikor védik meg azokat, akiknek szükséges. Én nem akarok újabb háborút egy ismeretlen szervezettel. Azt tudtuk legalább, hogy a halálfalók mit akarnak, de róluk nem tudunk semmit. Semmit. Mondhatott bármit a minisztérium, az egyetlen kapaszkodó Murphy kiszivárgott vallomása volt. Az pedig önmagában kevés volt.
Hirtelen többen felhördültek, ahogy elgondolkodtam az elhangzottakon. Azt éreztem meg, hogy Sophie is megváltozott mellettem, mintha megrettent volna. Felemeltem hát a tekintetem a felhőkre, amerre néhányan mutogattak. A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom. Ennyit kaptam el, mielőtt a tolakodás megkezdődött.
Sophie kezdett el húzni engem, én meg hagytam. Minél előbb el kellett tűnnünk, a Rend tagjai nyilván a közelben voltak és a pánik sem segített abban, hogy talpon maradjunk.
- Jasper, menjünk haza, és nem is tudom, a takaró alatt minden olyan biztonságos, nem? - átkaroltam védelmezően. Tudtam, mire gondolt. Halálra volt rémülve és csak biztonságban akart lenni. Érte voltam egyedül képes bátor lenni, így még jobban öleltem, hogy előttem menjen és ne tudják fellökni. Oldalról pedig a másik karommal védtem, nehogy meglökjék.
- Nyugi. Mindjárt bebújhatunk a takaró alá az állatkáinkkal - Mondtam és félrelöktem egy tolakodó idiótát. Aurorok és nem aurorok próbálták irányítani a helyzetet. Nem érdekeltek. Csak és kizárólag az, hogy minél előbb kimeneküljük onnan a tömegből.

[London, 2003. október 15.]

London, 2003. október 15.

Mikhailtól hallottam, hogy lesz valami gyűlés a Hyde parkban, de nem igazán érdekelt. Igaz, hogy már több, mint egy éve Londonban élek, de valahogy mégsem tudtam az itteni varázslótársadalom részévé válni. Talán azért, mert minden időmet a kislányomnak, és a munkámnak szenteltem. Mégis, ahogy kivettem a bátyám szavaiból, ez valami olyan összejövetelnek ígérkezett, ahol mindenkinek meg kellett jelennie. Vagy legalább is ajánlatos volt. Mert a Mágiaügyi Miniszter jelentett be valamit.
Bevallom őszintén, nem érdekelt. Engem az az egy dolog érdekelt, hogy Alina és én rendben legyünk. És ha ez meg volt, akkor pedig az, hogy Mikék rendben legyenek. A többiek nem érdekeltek. Senkit nem érdekelt az sem, hogy velünk mi van, amikor a nyomorban éltünk, így most, hogy nekünk egy kicsit jobb lett, nem voltam hajlandó foglalkozni másokkal. Éppen elég volt ennek a gyönyörű kislánynak a felnevelése.
Így az tűnt az egyetlen jó ötletnek, hogy jövök is, meg nem is. Eljöttünk Alinával sétálni, mert a Hyde Park csodálatos ősszel. Mivel a babakocsi Londonban nem volt túl praktikus, ezért a féléves kisbabát magamra kötöttem. Szerettem így sétálni vele, érezni a közelségét.
Nagyjából tudtam, hova kell menni, és nem mentem be a tömegbe. A lehető legnyugodtabb helyet választottam, hogy semmi ne zavarja Alina nyugodt álmát. Én pedig meghallgattam a Minisztert.
Számomra teljesen érthetetlen dolgokról beszélt. Valami Mr. Murphyről, meg az itteni varázslóiskola diákjairól. Semmit nem értettem belőle, mivel nem voltam benn a helyi politikában, de még a helyi hírekkel sem voltam teljesen tisztában.
A feliratot viszont én is tisztán láttam, ami megjelent az égen:

„A Szeszély nem ellenség. A Szeszély hatalom. A Rend maga a hatalom.”

Rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel. Az emberek elkezdtek nyüzsögni, egyre többen indultak a beszéd helyszínétől ellenkező irányba, és mindenkinek az arcán rémületet láttam. Alina is felriadt, elkezdett sírni, én meg azon gondolkodtam, amíg a menekülő emberek között próbáltam minél gyorsabban elsurranni, hogy mi ez az egész és hogyan nyugtassam meg a pici lányt.
Mérges voltam magamra, hogy ide kellett jönnöm, és mérges voltam a világra, hogy ilyen helyzetbe kell hozni az embereket. Iszkoltam el, minél gyorsabban, és megfogadtam, hogy nem foglalkozom többet a politikával.

Meg kell védenünk a gyerekeinket. és a jövőt. Nekem ez járt a fejemben, bár nem készültem sem táblával, sem hangoskodással erre a mai alkalomra. A feszültséget látva, ami körülvett itt, el is szomorodtam kissé, mert végső soron itt mi nem vagyunk egymás ellenségei. Az emberek pont azokon töltik ki a haragjukat és félelmüket, akik segíteni akarnak. Ezt mondjuk ismerem...
Kingsley szavai megnyugtatóak voltak ugyan, de csak szavak. Én tényleg őszintén, szívből kívántam, hogy igaza legyen, de jobban tetszett a konkrétum, amiről utána beszélt. Aurorok a kastélyban, igen, ez már nem üres szó, hanem konkrét tett, és nem csak azért tetszett, mert olyan izgalmas embereket is megismerhettünk általa, mint például Brown professzor... A tanári kar átvizsgálása kellemetlen volt ugyan, de máskülönben hogyan is végeznék a munkájukat? Nem történhet meg újra Murphy esete... És  a Potts lányé. Nagyot sóhajtottam, s amíg a miniszterelnök beszélt, és szép dolgokat mondott, észrevettem én is, amit egyre többen. Az égen a betűk... Igen, szép dolog az összefogás, de nekünk nem szavak kellenek, hanem cselekvés. És ugyanitt a Rend szavait is, később - talán nem ma, de tettek követik. A tömegben futótűzként terjedt el a pánik, én pedig igyekeztem, hogy visszakeveredjek a kollégák mellé, s közben megpróbáltama  tömegben szembekerülő néhány diákunkat is magammal támogatni. Ha elég biztos távolságra kerülünk, majd beindítom a zsupszkulcsot, ami visszavisz az iskolába.