Hyde Park

Szavak közt, de csendben
2003. október 15.

    


Take me down to the river bend
Take me down to the fighting end

Egy, a rendezvénytől félreesőbb fa göcsörtös, őszillatú törzsének dőlve, félig amögé rejtőzve hallgattam a beszédet, keresztbe font karokkal. Innen még éppen hallottam Kingsley-t, kicsit hegyeznem kellett ugyan a  fülem, de inkább nem mentem bele a tömegbe. Nem mintha féltem volna, nem ijesztett meg a hangos, táblás gyülekezet, sem a sok marcona auror. Csak már szokásommá vált, hogy az ilyen tömegrendezvényeken szélen maradok.
Nem a miniszterelnök beszéde, és nem is a tüntetők heve hozott ide. Csakis a lehetőség. Az utóbbi időben elég elszánt lettem, ahogy már nem éreztem annyira  a múlt kötelékeinek szorítását. Nem volt Roxfort, Cartwright ki tudja, miben volt éppen nyakig, eltávolodtak kicsit a korábbi kapcsolatok, főleg a legszorosabb… De ennek a kellemetlen állapotnak azért volt előnye is. Nem kellett senki miatt sem aggódnom. És végre senki sem akart megvédeni. Főleg önmagamtól nem.
Azért sosem voltam egyedül. És ma, ahogy Kingsley zengő hangját hallgattam, különösen érdekes vendéget hoztam magammal. A választott fától pár lépésre ott fodrozódott a Serpentin tó vize. És nem ok nélkül fodrozódott. Ha valaki átlátott a kiábrándító bűbájomon, egy lovat láthatott ott, a sekély vízben némán és rezzenéstelen várakozni. A patás tetőtől talpig bársonyos ébenfekete volt, megbicsaklott volna rajta a napfény, ha nincs varázslat alatt, de két szeme olyan világoskéken izzott, mint a napsütötte víz. Egyetlen lószerszámként a nyakában egy hosszú, vékony szattyánszíjat viselt, amin egy dühös, lófej alakúra faragott fekete kő kapott helyet. Ez az a kő volt, amit anno gyáva voltam hozzá vágni a családom gyilkosaihoz. Egy darabig én hordtam a nyakamban… De így, hogy megelevenedett mása kísért nyomomban, inkább átruháztam rá. A súlyát azért ugyanúgy éreztem én is.
Nora Potts említésére nem változott az arcom, de a tekintetem elmélyült, s kicsit sötétebb lett az árnyék, amit a fejemre húzott kapucni az arcomra vetett. Sok víz lefolyt azóta az eset óta a Temzén… Az biztos, hogy többé nem bújok se Rend-tagok, se halálfalók elől az asztal alá, mint akkor éjjel. De nem is fogok már olyan hangosan dühöngeni, ahogy tettem nem is olyan rég.
Feltűntek az égen a betűk, és a szám sarkában csendes, halvány fémosoly jelent meg. Kingsley bizonyára jól beszélt, de én nem amiatt jöttem. Még vártam egy kicsit, Eltűrtem a kapucni alól az arcomba kandikáló néhány zabolátlan, vörös tincset, s úgy figyeltem Merelt, meg az aurorokat, ahogy akcióba lendülnek. Eljátszottam a gondolattal, mit tennék, ha én is azt az utat választottam volna, amiket ők. A célpont ugyanaz… De hogy odaérek-e emerről is, azt ki tudja.
A ló most először mozdult meg, a tűz engem is megborzongatott, de elfordultam, hogy odalépjek hozzá, és finoman megfogjam rajta a medált. Majd annál fogva közelebb húztam, és végig simítottam selymes orrán.
- Csak nyugi - súgtam, bár együtt éreztem vele, a lángoló betűk engem is felkavartak. Ráadásul az emberek egyre zajosabban pánikoltak. Láttam, ideje menni. Csak épp nem arra, amerre ők mentek.
- Körbe nézel? - kérdeztem a patástól kedvesen és tiszteletteljesen, s az ő kék írisze az én köznapibb, de hasonló árnylatú kék tekintetembe fúródott. Ugyanaz a mohóság csillant vajon rajta, vagy a sajátomat láttam csak visszatükröződni?
Hagytam, hogy ahogy a ló kecsesen elugrik előlem, a medál szíja kifusson az ujjaim közül. Paták lendültek, de nem dobbantak. A víztükör csillogva fröcskölt szét, de csobogás nem volt, s  a ló már ott se volt. Én még vártam egy kicsit, visszadőlve a fa törzséhez, és minden elszántságomat latba vetve újra felnéztem az égre. Pár műsodpercig bírtam csak a távoli lángnyelvek lobogását, aztán inkább elfordultam, és bosszús sóhajjal én is a távozás mezejére léptem.

A BESZÉD

2003. október 15.

Maris

Éreztem, hogy Maris belém karol. Éppen csak elértük a Hyde Park kijelölt részét, máris a tűntetők nyüzsgését hallottam. Nora Potsért tűntettek, a lányért, aki meghalt a Roxfortban a Rend tevékenységeinek köszönhetően. Bár sokkal többet én sem tudtam arról, miféle ténykedést folytatnak, de az a sok vér... csakis vérmágia állhatott emögött. Mi másért volna ilyesmire szükségük? Ha kiirtani akarnák a nem aranyvérű varázslókat és boszorkányokat, már régen megtehették volna.
- Szerinted.. szerinted újra be akarnak menni majd a gyerekek közzé?
Csak megvontam a vállamat. Fogalmam sem volt, mi történhet még. A Rend inkább volt kiszámíthatatlan, mint könnyen megérthető. A cikk, amit Vitrol írt, persze Tuddjukki nézeteit idézet. Vér, hatalom és mágia, mintha minden a régi lett volna... mégis olyan más. Nem folytam persze bele a találgatásokba, jobban lefoglalt az ivás és a szórakozás, na meg a tanítás, amit egyre inkább élveztem.
- Nem tudom, mi lesz... - mondtam végül rendkívül halkan, szinte bele is vesztek a szavaim a miniszter hangjába. Megnyugtatni akarta az összegyűlő tömeget, ehelyett valahol a közepén inkább tűnt az egész valamiféle színvallásnak. Össze kell fognunk. Ezt érezte mindenki és azok a szavak, ott a felhőkön csillogva csak még inkább ezt erősítették meg.
- Sage, menjünk vissza a... - kezdte Maris, mintha már az előtt ráeszmélt volna, hogy inkább a Roxfortban lett volna a helyünk, hogy elolvasta a szavakat. Aztán ő is megpillantotta. A feszültsége egyértelműen érződött, én pedig elhúzva tőle a karomat, inkább átkaroltam. Nem voltam nagy harcos, de felkészültem rá, hogy meg kell mentenem.
- Nyugi - dünnyögtem, gyerekesen, görccsel a gyomromban.
- Vissza kell mennünk a gyerekekhez, most  - jelentette ki. Még mielőtt bármit is tehettem volna, ő vette kezébe az irányítást. Maris ezerszer bátrabb volt, mint én valaha is. Törte előre az utat, én meg csak szorongattam a kezemben a pálcámat, abban reménykedve, hogy nem kell használnom. Sőt. Az aurorokat figyeltem, mit mondanak, merre meneküljünk.
- Hamar odaérünk... - Próbáltam valami értelmeset mondani, de túlságosan féltem. Még Maris is érezhette, ahogy meg-megremeg a kezem.

[A BESZÉD]

A BESZÉD


2003. október 15.

A pánik határozottan elszabadult, ahogy azok a bizonyos szavak fenncsillantak a felhők előtt az őszies, borult égbolton. Nora Pots esete és az azóta történtek határozottan felborzolták a kedélyeket, ez egyesek reakcióján is erősen érzősödött, ám a miniszter alig hallhatta. Őt ugyanis, Macmillan aurorai szinte azonnal megpróbálták kimenteni a helyszínről. Az aurorok főparancsnoka azonban a helyszínen maradt és részt vett az evakuálásban.
A rendfenntartók minden erejükkel azon voltak, hogy a nagy tolongást csökkentsék és mindenki épségbe kijusson. A tömegben összegyűlt, bátor, nyugodt civilek is segítségükre voltak ebben, hiszen nélkülük bizonyára csak még nagyobb lett volna a káosz. Mindenesetre Everfen kisasszony hangja és Mr. Nott helytállása sokat hozzá tett a menekülés viszonylagos rendezettségéhez. A káoszt ráadásul az is tompította, hogy Mr. Milton is megpróbált a civilek segítségére lenni. Így, aki el is esett, némi horzsolással megúszta… ráadásul úgy tűnt, hogy a rend sem készül lecsapni.
Bár a mágiával levédett területről kiszabadulok nagyrésze azonnal elhoppanált, a többieknek lehetősége volt igénybe venni a medimágusi szolgálatot. Három-négy fehértaláros alak várta a tömeget odakint, hogy bekössék, beforrasszák a sérüléseket, esetleg egy kis beszélgetéssel nyugtassak meg azokat, akiket különösen felzaklattak a történtek. Az aurorok persze közben átvizsgálták a területet, Mr. Nott vezetésével, sőt ha Mr. Miltonnak kedve volt – Mr. Macmillan engedélyével – ő is csatlakozhatott a többeikhez, azonban senki gyanúsat nem találtak a helyszínen, így hát csak a jegyzőkönyvet tudták felvenni.
A felvillanó betűk talán csak amolyan nyomásgyakorlásként jelenhettek meg az égen. Mindenes esetre a jelenlévők egy dologban biztosak lehettek: ez egy üzenet volt. Olyan üzenet, mely arra hívta fel a figyelmet, hogy a megszokott, nyugodt világ változóban van. Újabb háború lesz? Aligha, de a veszély visszaszivárgott a mindennapokba és talán igazak voltak Shacklebolt szavai: „…a családot, magunkat meg kell óvnunk. Ezt csak úgy tehetjük meg, ha mindannyian összefogunk.” Hogy ez pontosan mit jelentett? Azt senki sem tudhatta még, ám annál bizonyosabb volt, hogy a nyomás ott tornyosult felettük.

KÖSZÖNJÜK A RÉSZVÉTELT!
A helyszín szabad.

Kedves Mindenki!

A résztvevők a profiljukon található dicsőség táblára megkapták a

plecsnit.

Ezen kívül a pontok is hamarosan rögzítésre kerültek!

Eloise

#újotthon
#holvannakamókusok

Kislányom, foglald el magad, nekünk dolgoznunk kell – mondta Anya egyik nap, amikor már a hazaérkezésem után voltunk egy héttel és Nagyi fogta magát, majd elutazott a barátaival tudom is én hová, a szüleim meg mentek vissza a mókuskerékbe.
Ez az első nyaram nem otthon. Pontosabban már illene ezt a helyet is otthonnak neveznem, de nagyon nem tudom. Valaha menni fog vajon? Nehéz úgy élni, hogy néha úgy néznek rám, mintha ufó lennék, mert nem értik, mit beszélek, pedig biztos vagyok benne, hogy az indiai lány a sarki boltban fényévekkel érthetetlenebbül beszél, mint én. Nem Shakespeare-en nőttem fel, nem tehetek róla.
De hogy javítsak a helyzetemen, úgy döntöttem, hogy nyakamba veszem a várost és megismerkedem vele. Jártam már néhány országban, de itt még nem, így előtte szétnéztem a neten, hogy mit érdemes megnézni. Persze, tele van a város mindenféle múzeumokkal meg a királyi családdal kapcsolatos ezerféle kiállítással meg rendezvényekkel, boltokkal. Nagyon furák, hogy ennyire istenítik őket, sosem láttam még ilyet eddig. Ezeket lehet, hogy kihagyom, de a parkok biztosan nagyon szépek és jókat lehet sétálni ott.
Induláskor magamhoz vettem a hátizsákom, amibe néhány hasznos tárgyat is beledobtam: például a hatodikos és hetedikes átváltoztatástan könyveket meg ugyanezekre az évfolyamokra szánt bájitaltan könyveket. Valamit csak találok bennük, ami a bájitalomhoz kell majd, ha végre eljutok odáig… A pálcámat hoznám, de minek, úgysem használhatom, pedig jó lenne. Már csak egy év, és enyém a világ. Még a szüleimnek sem mutattam, hogy mit tudok, alig várom már, hogy lássák. Remélem, hogy addigra az animágia is menni fog.
Csodával határos módon sikerült felszállnom egy olyan double-deckerre, ami a Buckingham-hez hozott, mondván ha már itt „élek”, akkor lássam is. Persze az őrségváltásról lemaradtam, mert dugó volt. De mindegy is, valószínűleg Amberrel is eljövök majd ide, ha meglátogat és kicsit alaposabban megtervezem akkor a programot, nem így, mint magamnak most.
Mivel eléggé meleg van, jobbnak látom inkább a Hyde parkba menni, ami arról híres, hogy rengeteg mókus lakik ott és még akár meg is lehet fogni őket. Állítólag etetni is lehet őket, de én nem akarom, mert semmi olyat nem hoztam magammal, annak is örülök, ha néhányat látni fogok. Ennek reményében indulok meg a palotától egyenesen a park irányába. Ha esetleg találok valami árnyékos helyet egy padon vagy fa alatt, majd leülök kicsit olvasni, ha már hoztam magammal a könyveket. A buszon nem igazán mertem előszedni, nem hiányzott, hogy hangyásnak nézzenek a muglik – ők az ilyen könyveket inkább vitrinbe pakolják és múzeumban kiállítják.
A park valóban tele van állatkákkal, össze-vissza rohangáló kacsák igyekeznek előttem a járdán a tó irányába. Kár, hogy nem hoztam magammal a gépemet, biztos, hogy rengeteg szuper képet lehetne itt lőni. Majd legközelebb, most úgyis mást terveztem.
Találok egy szimpatikus fát, ami kellőképp nagy ahhoz, hogy jól neki lehessen dőlni, ha leülök a fűbe, árnyéka is van és még a kilátás is szép onnan. Lepakolok, leülök a fűbe megtámasztva a hátamat a fának dőlve, és előszedem a könyveket a táskából, majd nagyot sóhajtva kinyitom az egyiket.

Eloise

#újotthon
#holvannakamókusok

Igazán elszánt vagyok és tényleg olvasnom kellene, de túl sok dolog van itt, ami eltereli a figyelmem. Hoznom kellett volna, fülhallgatót, bár a körülöttem sündörgő kisállatoktól az sem mentett volna meg. Talán majd egy könyvtár jobb hely lesz a tanulásra, vagy otthon. Szerencse, hogy a bűbájom működik a mugli világban is, és nem nehéz a táskám annak ellenére sem, hogy belepakoltam ezt a nagy halom könyvet. Jobbnak látom inkább eltenni őket, egész nyáron lesz még időm tanulni. Nem vagyok túl optimista az animágiával kapcsolatban, örülök, ha évek múlva lesz belőle valami, addig meg csak megtanulok ezekből mindent. Persze holnap már nem így fogom gondolni, de mindegy is, a szünet alatt úgyis átrágom magam ezeken a könyveken, van még rá néhány hetem.
Ehelyett a tóban úszkáló kacsákat figyelem, ahogy cukin tollászkodnak és egymással játszanak. Az egyiknek elege lesz a játékból és sértődötten kivonul a partra. Vizes lábával kitotyog a járdára, maga mögött hagyva a többieket.
Egyszer csak a várva-várt mókus is felbukkan egészen, de egészen közel hozzám. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy apró mancsába fog egy óriási makkot, amit szerintem azonnal be is lakmározna, ha nem zavarná az, hogy bámulom. Eszembe jut a mese, amit Anya olvasott kicsi koromban a pimasz Bikkmakk mókusról, aki csúnyán viselkedett Öregbagollyal és a farkincája bánta, mivel eltörött a nagy rosszalkodásban. Ez a mókus is pontosan úgy néz ki, mint a mesében.
- Szia Bikkmakk! – köszöntöm a kismókust mosolyogva. Felé nyúlok, hogy megsimogassam, de ő inkább úgy dönt, hogy most nem kér simit, arrébb ugrándozik, majd csúnyán faképnél hagy. Csüggedten dőlök hátra ismét és sóhajtok egy nagyot. Nem adom fel, biztosan akad még mókus rajta kívül is a parkban, de azért a fára nem fogok felmászni, hogy lássak egyet – bár egészen ügyesen tudok fára mászni, szó mi szó. Az biztos, hogy innen haza nem megyek addig, amíg meg nem simizek egy mókust.
Valami hangot hallok és nem is olyan messze megpillantok egy lányt, aki a fényképezőgépével babrál valamit. Annyira hasonlít…
- Eloise?! – mondom először magamnak igazából, mivel ő szerintem nem hallja meg ezzel a hangerővel, legfeljebb látja, hogy mozog a szám. Hű, nem is tudtam, hogy ő felbukkanhat ilyesmi helyen, mint a mugli világ.
Széles mosolyra húzódik a szám és integetek neki, hátha megismer. Tökre nem számítottam arra, hogy bárki ismerőssel találkozhatok a nyáron, főleg ilyen helyen.
- Szia! Hű de kicsi a világ! – kiáltom oda neki. - Mókusra vadászom, csatlakozol? - és ezzel a nagy hangoskodással szerintem az összes körülöttem sündörgő kis szőrmókot elüldözöm. Annyiszor megfogadtam már, hogy előbb gondolkoznom kellene és csak utána kinyitni a számat.

Eloise

#újotthon
#holvannakamókusok

Könyvbeillő pillanat lenne, ha sikerülne az egyik mókust megfogni és megsimizni, de nem vagyok én olyan szerencsés, hogy mindkettő összejöjjön. A simivel is beérem. Állatkertben láttam eddig csak, úgyhogy attól igazából bármi jobb. Ambernek biztos sikerülni fog becserkészni egyet, ha eljövünk ide, ő nem olyan ügyetlen, mint én.
Az, hogy Eloise itt van, igazán meglepő számomra, hiszen akkora hatalmas város ez, ráadásul azt gondolnám, hogy a diáktársaim varázsvilágban élnek nagyrészt. De persze már az első alkalommal belefutok valakibe egy (számomra) vadidegen városban. Ha lenne valami spéci, jövőt látó képességem, akkor nem kellett volna a pályaudvaron szenvednem azzal a majdnem süket nénivel, hogy segítsen az Oyster kártyát használni, hanem elgyalogoltam volna idáig és Eloise-t megkérdeztem volna. Rettenetesen udvariatlanok az emberek velem, ha kinyitom a számat, pedig igazán nagyon igyekszem rendesen beszélni.
Egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy vajon idejön-e. Még sosem beszéltem vele úgy igazán. Persze, láttam a suliban a folyosókon, az órákon, tudom, hogy mennyire jól tanul és a többiektől is hallottam már róla eléggé sok dolgot, arról nem is beszélve, hogy mivel ő a suliújság fotósa, nagyjából minden rendezvényen ott van.
Hangjából ítélve nem túl biztos a dolgában – igen, ezt is mesélték, nem baj. Tulajdonképpen, én sem vagyok, mivel itt vagyok egy nagyvárosban, és még csak egy térképet sem hoztam magammal, tehát el vagyok veszve kicsit, de majd csak hazakecmergek valahogyan.
- Jaj, imádnivalóak! – válaszolom lelkesen, mosolyogva. – Komolyaaan? Sikerült elcsípned? – csodálkozom és elveszem a felém nyújtott gépet. – Wow! - Eddig sem fért kétség hozzá, hogy érti a dolgát, de látva, hogy milyen szuper képet készített arról a fél pillanatról, igazán figyelemre méltó.
- Huh, irtó jó géped van – jegyzem meg elismerően, miközben visszaadom neki, hogy még véletlen se tegyek kárt benne, mivel ezek igen értékes darabok. – Nekem is van egy hasonló digitális, még otthon vettem, de nem vagyok igazán nagy fotós, inkább csak néha gondolok egyet és kattintgatok random. Sajnos, nincs jó érzékem hozzá – zárom le kissé fásultan. Lehetséges, hogy sokat csacsogok, néha elkap a gépszíj. Próbálok érthetően beszélni, otthon már megkaptam párszor, hogy hadarva beszélek és a felét sem értik, pedig ők a szüleim…
- És amúgy, errefelé laksz te is? – kérdezem, és remélem, nem fog tolakodónak tartani miatta. – A közlekedés egy rémálom, vagy csak én nem értem, mit hogyan kell – folytatom aggodalmas fejjel. Remélem, azért sikerül hazajutnom innen… - A double-decker-ek egyébként murisak – jegyzem meg mosolyogva.