Antikvárius Antikváriuma

Nathaniel Forest pennájából

A London belvárosában találhatő mágikus kis üzlet, bár kívülről kicsinek tűnik, belépve némi meglepetéssel kecsegtet. Odabent mint egy kisebb labirintus, szinte elveszthetünk a szűk könyvekkel keretezett folyosók közt, és így bár belül sem rendelkezik hatalmas terekkel, nagyobbnak tűnik, mint kívülről gondolnánk.
A bohókásnak tűnő, nagyszemüveges eladó valóban imádja a könyveket. Szívesen kutat fel érdekesebb, különlegesebb darabokat is és restaurálást is vállal. Csak aztán legyen annyi erő a karodban, hogy a kifizetett példányt, kitépd ragaszkodó ujjai közül.

volt egyszer egy
PROPAGANDA

◆ zene ◆

Mélyen magába szívta a poros illatot és hagyta, hogy egészen kitöltse tüdejét. Maga sem gondolta volna, hogy ez manapság még örömöt okozhat neki, de tévedett. Valójában nagyon is nagyot tévedett. Mostanában főképp új könyvek illata lengte körbe. Nyomda, frissen nyomott papír és tinta szag áradt még a ruháiból is, hiába legújabb asszisztensének megannyi próbálkozása különböző illóolajokkal vagy illatosítókkal. Amiket Nat amúgy utált és sorra ki is dobált. Bár az a próbálkozó kedvét nem igazán szegte…
De ez más volt. Nagyon más. Régi. Olyan igazán… olyan igazán jó. Valahogy furcsamód frissítő, mintha az ember valahogy úgy érezné magát, mintha hazaérkezne. Még egy picike mosoly is megjelent a szája szélén, amit aztán gyorsan elrejtett. Még nehogy bolondnak nézzék…

…a könyvek.
Mert itt, a hátsó sorok között más jelenleg nem igazán láthatja. Szerencsére a tulaj is csak egy rövid kérdés erejéig foglalkozott vele, aztán visszafordult hatalmas dioptriájával valami renoválásra váró könyv fölé. De ez is az egyike volt azon okoknak, amiért Nat szerette ezt a helyet. A tulaj készséges volt, de nem kotnyeles és jobban érdekelték a könyvek, mint az emberek. Nat nem volt itt más, mint egy jött-ment. Ez pedig meglehetős könnyebbség a főnök- és apaszerepek után, amiben igazán semmi sem könnyű.

Visszatette a polcra a Némó kapitány egyik régi, de az övéhez nem hasonlítható példányát. Aztán tovább lépett a következő sor felé, miközben rápillantott az órájára. Ötöt beszéltek meg és lassan annyi is van. Nem sokra emlékszik Mr. Quintonból, de annyira igen, hogy a férfi némileg fura és szabályos. A neve olykor-olykor előkerül az aláírandó papírjai között, de tény, ami tény, hogy nem igazán követte a munkásságát. Ami azt jelenti, hogy elég szép eladásokat produkált mindenféle botrányoktól mentesen. Így nem kellett vele komolyabban foglalkoznia sosem. Mármint egészen eddig a pontig természetesen. Amikor is egy rövidebb levelezés és némi kutatómunka után itt kötött ki. Az egyik kedvenc antikváriumának hátsó soraiban készülve még mélyebbre ásni szinte szó szerint a sorok között.

Bár a cseppet sem vidám múltbéli történet ellenére némileg mulattatta a tudat, hogy még egy ilyen ember életének is vannak szégyenfoltjai. Vajon mit szólna az ő életének szégyenfoltjaihoz… Abban némileg kevesebb a háborús propaganda és több az össze-vissza kavirnyászós szexuális élet megfűszerezve néhány zabigyerekkel, akiket mondjuk cserébe imád.

Megint levesz egy könyvet a polcról. Ezúttal keresve a gerincén azokat a jeleket, amikről a minisztériumi úgymond fülest kapta. Elvileg a tulajdonos tudta nélkül ezen a helyen jó pár sötét mágiával foglalkozó könyvet elrejtettek a halálfalók vagy követőik. És bár a lelkiismeretes kis nő imád minden egyes példányt, ami a boltjában van, de ebben a több százezres gyűjteményben, azzal a dioptriával sem csoda, ha olykor-olykor valamit nem vesz észre. De nem baj. Így legalább kimozdulhatott az íróasztala vagy a kiságy mellől és maga kezdhetett bele a nyomozásba. Okés… nem mintha kimondott indok kellene neki arra, hogy könyvek közé menjen. De néha egy kis motiváció csak hab a tortán.

Felnéz. Mert a boltajtó kis csengettyűje megszólalt. Pont, mikor az óra ötöt ütött.

— let us think for you —

- Nathanien Forest -

Régen volt már, hogy a Minisztériumban a Sötét Nagyúr és követői kényszerére propagandaanyagokat kellett gyártanom. Átfutottak kezeim alatt röpiratok, és javítottam más szerzők kiadványait, hogy elrejtsem a logikai hibákat. Írtam hazugságokat, és hamisítottam történelmet, melyhez nevem és arcom adtam. Veszélyesebben és aljasabban, ahogyan azt mások tették, mert ami az én fejemből pattant ki, az generációk múlva is fertőzheti az elmét, mikor már rég nem leszek több egy marék hamunál.
Azt tettem csak, amit tennem kellett a túlélésért.
A háborút követően a Minisztérium megtett mindent azért, hogy a forgalomban lévő köteteket megsemmisítsék. Mégis ott lapul még pár kötet máshol. Talán épp egy antikváriumban, vagy egy magángyűjtő könyvtárában. A családi ház padlásán, vagy elfeledve, egy mugli telefonfülke mellett. Tisztában vagyok vele, hogy a múltat törölni nem tudom. De el fog jönni az a nap, amikor el kell magyaráznom X-nek, hogy mi is ez pontosan, és olyankor rossz dolgokat kell művelnünk. Ahogyan eljött az a nap is, amikor meg kellett tanulnia, hogy vannak olyan emberek, akik káros sztereotípiákat erősítenek, és mindig is előítéletesek lesznek vele.
Kritikusaim életem végéig kísérnek majd. Nem számít majd az se, ha egyenként édesanyám sírjához és kerekesszékbe került, depressziós apámhoz vezetem őket, hogy lássák, ezt vette el tőlem a háború, és ezt fizettem azért, hogy néhány muglit a pincénkben rejtegethessek.
Hosszú ideje már, hogy találkoztam a kiadó igazgatójával. Nem volt rá szükség, hiszen egyszerűen elküldtem az újabb kéziratokat a titkárának, ha arra épp szükség volt. Elküldtem neki a keresett címeket, és még azt is, hogy hány darab kering belőlük a világon. Mióta ismét a Minisztériumban dolgozom, bár jelentősen más pozícióban, sikerült megszereznem a jegyzőkönyvet az anyagok megsemmisítéséről. Ebből pedig egyszerű volt kiszámolni azt, hogy mennyi is hiányzott belőlük.
A megbeszélt találkozó helyszínére pontosan érkezem. Mint egy óramű, nyitok be az antikvárium ajtaján, ahogyan az ötöt üt. A válaszlevele biztató volt – talán talált pár példányt ezekből a nyomtatott anyagokból.
- Mr Forrest… rég találkoztunk. – biccentek neki, amikor meglátom őt. Elszámolok magamban ötig, amíg a szemkontaktust tartom, és megpróbálkozom egy mosollyal is hozzá. Eddig úgy számoltam, hogy körülbelül ez az az idő, amíg nem válik túlságosan kényelmetlen egy beszélgetőpartnernek, ha bámulom. De ha meg nem nézek a szemükbe, akkor pedig az a baj. Bosszantóak néha ezek a társadalmi konvenciók, amikhez igazodnom kell. Sokat persze amúgy se láthat a szememből, hiszen a szokásosan csípős, londoni időjárásnak köszönhetően szemüvegem amúgy is bepárásodott.
- Mondja, kérem, talált valamit? – szegezem neki a kérdést, mialatt leveszem a szemüvegem, hogy megtisztíthassam azt egy, a talárzsebembe rejtett, erre a célra fenntartott kendővel.

volt egyszer egy
PROPAGANDA

◆ zene ◆

Ahogy nyílik, majd csukódik az ajtó az utcáról besüvít a friss levegő. Hideget és frissességet hoz magával még ide a hátsó sorokba is. Pedig kicsit a port is felkavarja leheletével. Igen… Érződik, hogy ezen a helyen se takarítani, se szellőztetni nem szoktak sokat. Ha a tulaj tehetné, bizonyára minden könyvet légmentes burában tartana, hogy biztos, ami tuti ne sérüljön egy példány sem. Még jó, hogy nem tudja mire is készülnek az újdonsült vásárlói…

Kicsit kihúzza magát, miközben próbálja megállni, hogy ne egy tüsszentéssel kezdje a régen látott, nagyon távoli ismerősének üdvözlését. Gyorsan becsukja a könyvet, amit a kezében tartott és visszahelyezte a polcra. Határozottan nem ez volt az, amit kerestek.

- Üdv. – Mondja kurtán, mert hirtelen ennél több nem nagyon jut az eszébe. Már az idejét sem tudja, mikor találkoztak utoljára, azóta pedig rengeteg víz lefolyt a Temzén. És hát gyanítja, hogy ez a férfi, azóta sem lett kevésbé különc. Látszódik a férfi szemein, ahogy nézi az írót. Éles a tekintete, bár talán ezt ő maga sem tudja. De mintha egyenesen Nat agyából szeretné kiolvasni a köszönés utáni illedelmes szavakat, vagy épp a válaszokat magára az agy működésére. Nat még nem döntött a felől, hogy épp melyik is történhetett. – A rég az nem kifejezés. – Vonja végül meg a vállát és ismét a polcok felé fordul. Ő sem akarja túlzottan megbámulni a másikat, bár az neki is feltűnt, hogy azért megváltozott. De hát ő is. Ki nem változik az évek elteltével?

Egy pillanatra elgondolkozik rajta, hogy visszafordul hozzá és megkérdezi tőle, hogy hogy van. De aztán meggondolja magát. Talán sem az idő, sem pedig a személy nem alkalmas bájcsevej indítására. Ami jobb is, mert azt valójában Nat maga is mindig utálta. Jobb nélküle. Az emberek csak mondják el, mit is akarnak. Azzal mindenki időt és fejfájást spórol meg a másiknak.

- Igen! – Válaszol némileg lelkesebben Mr. Quinton kérdésére, mint szeretett volna, de abban a pillanatban vette észre a fekete kis jelet a könyv gerincén, amit a halálfalók hagyhattak. – Pont ezt kerestük. Ezt a jelet. – Tartja kicsit közelebb a könyvet a férfi felé, miközben óvatosan belelapoz. – Egy-két igazán agyafúrt ötlettel is előrukkoltak azért… - Mondja továbbra is lelkesebben magyarázva, mint kellene, de csak az elért eredménynek, nem a rejtélynek örül ennyire. – Végigvezetik ezeket az apró jeleket a könyvökön. A sötét mágiával mintegy átfűzve azokat. Gyanútlan emberek észre sem veszik. Ez például egy egyszerű szerelmes regény. – Mutatja a borítón díszelgő címet Mr. Quinton felé. - Amit talán valaki megvesz egyszer. De ahogy olvassa, nem a történet bontakozik ki előtte. Hanem mindazon ideák, amiket a háború alatt az emberekbe akartak plántálni. Így bizony a te munkáid is! De fogalmam sincs, hány ilyen lehet szétszórva a királyságban.