Antikvárius Antikváriuma

Nathaniel Forest pennájából

A London belvárosában találhatő mágikus kis üzlet, bár kívülről kicsinek tűnik, belépve némi meglepetéssel kecsegtet. Odabent mint egy kisebb labirintus, szinte elveszthetünk a szűk könyvekkel keretezett folyosók közt, és így bár belül sem rendelkezik hatalmas terekkel, nagyobbnak tűnik, mint kívülről gondolnánk.
A bohókásnak tűnő, nagyszemüveges eladó valóban imádja a könyveket. Szívesen kutat fel érdekesebb, különlegesebb darabokat is és restaurálást is vállal. Csak aztán legyen annyi erő a karodban, hogy a kifizetett példányt, kitépd ragaszkodó ujjai közül.

volt egyszer egy
PROPAGANDA

◆ zene ◆

Mélyen magába szívta a poros illatot és hagyta, hogy egészen kitöltse tüdejét. Maga sem gondolta volna, hogy ez manapság még örömöt okozhat neki, de tévedett. Valójában nagyon is nagyot tévedett. Mostanában főképp új könyvek illata lengte körbe. Nyomda, frissen nyomott papír és tinta szag áradt még a ruháiból is, hiába legújabb asszisztensének megannyi próbálkozása különböző illóolajokkal vagy illatosítókkal. Amiket Nat amúgy utált és sorra ki is dobált. Bár az a próbálkozó kedvét nem igazán szegte…
De ez más volt. Nagyon más. Régi. Olyan igazán… olyan igazán jó. Valahogy furcsamód frissítő, mintha az ember valahogy úgy érezné magát, mintha hazaérkezne. Még egy picike mosoly is megjelent a szája szélén, amit aztán gyorsan elrejtett. Még nehogy bolondnak nézzék…

…a könyvek.
Mert itt, a hátsó sorok között más jelenleg nem igazán láthatja. Szerencsére a tulaj is csak egy rövid kérdés erejéig foglalkozott vele, aztán visszafordult hatalmas dioptriájával valami renoválásra váró könyv fölé. De ez is az egyike volt azon okoknak, amiért Nat szerette ezt a helyet. A tulaj készséges volt, de nem kotnyeles és jobban érdekelték a könyvek, mint az emberek. Nat nem volt itt más, mint egy jött-ment. Ez pedig meglehetős könnyebbség a főnök- és apaszerepek után, amiben igazán semmi sem könnyű.

Visszatette a polcra a Némó kapitány egyik régi, de az övéhez nem hasonlítható példányát. Aztán tovább lépett a következő sor felé, miközben rápillantott az órájára. Ötöt beszéltek meg és lassan annyi is van. Nem sokra emlékszik Mr. Quintonból, de annyira igen, hogy a férfi némileg fura és szabályos. A neve olykor-olykor előkerül az aláírandó papírjai között, de tény, ami tény, hogy nem igazán követte a munkásságát. Ami azt jelenti, hogy elég szép eladásokat produkált mindenféle botrányoktól mentesen. Így nem kellett vele komolyabban foglalkoznia sosem. Mármint egészen eddig a pontig természetesen. Amikor is egy rövidebb levelezés és némi kutatómunka után itt kötött ki. Az egyik kedvenc antikváriumának hátsó soraiban készülve még mélyebbre ásni szinte szó szerint a sorok között.

Bár a cseppet sem vidám múltbéli történet ellenére némileg mulattatta a tudat, hogy még egy ilyen ember életének is vannak szégyenfoltjai. Vajon mit szólna az ő életének szégyenfoltjaihoz… Abban némileg kevesebb a háborús propaganda és több az össze-vissza kavirnyászós szexuális élet megfűszerezve néhány zabigyerekkel, akiket mondjuk cserébe imád.

Megint levesz egy könyvet a polcról. Ezúttal keresve a gerincén azokat a jeleket, amikről a minisztériumi úgymond fülest kapta. Elvileg a tulajdonos tudta nélkül ezen a helyen jó pár sötét mágiával foglalkozó könyvet elrejtettek a halálfalók vagy követőik. És bár a lelkiismeretes kis nő imád minden egyes példányt, ami a boltjában van, de ebben a több százezres gyűjteményben, azzal a dioptriával sem csoda, ha olykor-olykor valamit nem vesz észre. De nem baj. Így legalább kimozdulhatott az íróasztala vagy a kiságy mellől és maga kezdhetett bele a nyomozásba. Okés… nem mintha kimondott indok kellene neki arra, hogy könyvek közé menjen. De néha egy kis motiváció csak hab a tortán.

Felnéz. Mert a boltajtó kis csengettyűje megszólalt. Pont, mikor az óra ötöt ütött.

— let us think for you —

- Nathanien Forest -

Régen volt már, hogy a Minisztériumban a Sötét Nagyúr és követői kényszerére propagandaanyagokat kellett gyártanom. Átfutottak kezeim alatt röpiratok, és javítottam más szerzők kiadványait, hogy elrejtsem a logikai hibákat. Írtam hazugságokat, és hamisítottam történelmet, melyhez nevem és arcom adtam. Veszélyesebben és aljasabban, ahogyan azt mások tették, mert ami az én fejemből pattant ki, az generációk múlva is fertőzheti az elmét, mikor már rég nem leszek több egy marék hamunál.
Azt tettem csak, amit tennem kellett a túlélésért.
A háborút követően a Minisztérium megtett mindent azért, hogy a forgalomban lévő köteteket megsemmisítsék. Mégis ott lapul még pár kötet máshol. Talán épp egy antikváriumban, vagy egy magángyűjtő könyvtárában. A családi ház padlásán, vagy elfeledve, egy mugli telefonfülke mellett. Tisztában vagyok vele, hogy a múltat törölni nem tudom. De el fog jönni az a nap, amikor el kell magyaráznom X-nek, hogy mi is ez pontosan, és olyankor rossz dolgokat kell művelnünk. Ahogyan eljött az a nap is, amikor meg kellett tanulnia, hogy vannak olyan emberek, akik káros sztereotípiákat erősítenek, és mindig is előítéletesek lesznek vele.
Kritikusaim életem végéig kísérnek majd. Nem számít majd az se, ha egyenként édesanyám sírjához és kerekesszékbe került, depressziós apámhoz vezetem őket, hogy lássák, ezt vette el tőlem a háború, és ezt fizettem azért, hogy néhány muglit a pincénkben rejtegethessek.
Hosszú ideje már, hogy találkoztam a kiadó igazgatójával. Nem volt rá szükség, hiszen egyszerűen elküldtem az újabb kéziratokat a titkárának, ha arra épp szükség volt. Elküldtem neki a keresett címeket, és még azt is, hogy hány darab kering belőlük a világon. Mióta ismét a Minisztériumban dolgozom, bár jelentősen más pozícióban, sikerült megszereznem a jegyzőkönyvet az anyagok megsemmisítéséről. Ebből pedig egyszerű volt kiszámolni azt, hogy mennyi is hiányzott belőlük.
A megbeszélt találkozó helyszínére pontosan érkezem. Mint egy óramű, nyitok be az antikvárium ajtaján, ahogyan az ötöt üt. A válaszlevele biztató volt – talán talált pár példányt ezekből a nyomtatott anyagokból.
- Mr Forrest… rég találkoztunk. – biccentek neki, amikor meglátom őt. Elszámolok magamban ötig, amíg a szemkontaktust tartom, és megpróbálkozom egy mosollyal is hozzá. Eddig úgy számoltam, hogy körülbelül ez az az idő, amíg nem válik túlságosan kényelmetlen egy beszélgetőpartnernek, ha bámulom. De ha meg nem nézek a szemükbe, akkor pedig az a baj. Bosszantóak néha ezek a társadalmi konvenciók, amikhez igazodnom kell. Sokat persze amúgy se láthat a szememből, hiszen a szokásosan csípős, londoni időjárásnak köszönhetően szemüvegem amúgy is bepárásodott.
- Mondja, kérem, talált valamit? – szegezem neki a kérdést, mialatt leveszem a szemüvegem, hogy megtisztíthassam azt egy, a talárzsebembe rejtett, erre a célra fenntartott kendővel.

volt egyszer egy
PROPAGANDA

◆ zene ◆

Ahogy nyílik, majd csukódik az ajtó az utcáról besüvít a friss levegő. Hideget és frissességet hoz magával még ide a hátsó sorokba is. Pedig kicsit a port is felkavarja leheletével. Igen… Érződik, hogy ezen a helyen se takarítani, se szellőztetni nem szoktak sokat. Ha a tulaj tehetné, bizonyára minden könyvet légmentes burában tartana, hogy biztos, ami tuti ne sérüljön egy példány sem. Még jó, hogy nem tudja mire is készülnek az újdonsült vásárlói…

Kicsit kihúzza magát, miközben próbálja megállni, hogy ne egy tüsszentéssel kezdje a régen látott, nagyon távoli ismerősének üdvözlését. Gyorsan becsukja a könyvet, amit a kezében tartott és visszahelyezte a polcra. Határozottan nem ez volt az, amit kerestek.

- Üdv. – Mondja kurtán, mert hirtelen ennél több nem nagyon jut az eszébe. Már az idejét sem tudja, mikor találkoztak utoljára, azóta pedig rengeteg víz lefolyt a Temzén. És hát gyanítja, hogy ez a férfi, azóta sem lett kevésbé különc. Látszódik a férfi szemein, ahogy nézi az írót. Éles a tekintete, bár talán ezt ő maga sem tudja. De mintha egyenesen Nat agyából szeretné kiolvasni a köszönés utáni illedelmes szavakat, vagy épp a válaszokat magára az agy működésére. Nat még nem döntött a felől, hogy épp melyik is történhetett. – A rég az nem kifejezés. – Vonja végül meg a vállát és ismét a polcok felé fordul. Ő sem akarja túlzottan megbámulni a másikat, bár az neki is feltűnt, hogy azért megváltozott. De hát ő is. Ki nem változik az évek elteltével?

Egy pillanatra elgondolkozik rajta, hogy visszafordul hozzá és megkérdezi tőle, hogy hogy van. De aztán meggondolja magát. Talán sem az idő, sem pedig a személy nem alkalmas bájcsevej indítására. Ami jobb is, mert azt valójában Nat maga is mindig utálta. Jobb nélküle. Az emberek csak mondják el, mit is akarnak. Azzal mindenki időt és fejfájást spórol meg a másiknak.

- Igen! – Válaszol némileg lelkesebben Mr. Quinton kérdésére, mint szeretett volna, de abban a pillanatban vette észre a fekete kis jelet a könyv gerincén, amit a halálfalók hagyhattak. – Pont ezt kerestük. Ezt a jelet. – Tartja kicsit közelebb a könyvet a férfi felé, miközben óvatosan belelapoz. – Egy-két igazán agyafúrt ötlettel is előrukkoltak azért… - Mondja továbbra is lelkesebben magyarázva, mint kellene, de csak az elért eredménynek, nem a rejtélynek örül ennyire. – Végigvezetik ezeket az apró jeleket a könyvökön. A sötét mágiával mintegy átfűzve azokat. Gyanútlan emberek észre sem veszik. Ez például egy egyszerű szerelmes regény. – Mutatja a borítón díszelgő címet Mr. Quinton felé. - Amit talán valaki megvesz egyszer. De ahogy olvassa, nem a történet bontakozik ki előtte. Hanem mindazon ideák, amiket a háború alatt az emberekbe akartak plántálni. Így bizony a te munkáid is! De fogalmam sincs, hány ilyen lehet szétszórva a királyságban.

[LIES]

— let us think for you —

- Nathanien Forest -

Azonnal összerándul a gyomrom, amikor az író megmutatja nekem a könyvet, rajta a jellel. Talán egy kósza pillanatra, de elfelejtem magamon az összeszedettség és az emberség maszkját, a fájdalom jele azonban éppen csak annyira jelenik meg arcomon, ahogy a villámcsapás is beragyogja az alatta elterülő tájat. Ahogy a villámcsapás, így a fájdalom is gyorsan elmúlik, és öltöm magamra újfent a szenvtelen arckifejezést. Nem marad más hátra, csak egy emlék.
- Igen, nagyon agyafúrtak voltak. – persze, hogy azok voltak, mert mindet én találtam ki. Azoknak a halálfalóknak önmaguktól soha nem jutott volna ez az eszükbe. Forrest megjegyzése még akár dicséretként is elmehetne a munkásságom iránt, ami bármelyik más munkám esetében legalább némi elégedettséggel töltene el. De nem most. Persze csak azt tettem, amit tennem kellett, a túlélésért, mint bárki másnak. Mégis, egész életemben végig fog kísérni a szégyen. Együtt kell élnem vele, és el kell viselnem, ha valaki így emlékezik meg rólam.
A Forrest által kiemelt regény éppenséggel nem az én munkám, de a módszer és a mögöttes jelzések igen. Van azonban más titok is benne, amit elrejtettem, még akkor, amikor át kellett néznem a kötetet logikai hibák után.
- De ezt is nézze. A könyv legelejében, az ajánlónál néhány betű mintha nyomdahibás lenne. Ha pedig az olvasó összeolvassa, akkor… – mellé lepve átveszem tőle a könyvet, és kinyitom a legelején. Az ajánlónál pár betű valóban mintha hibás lenne. A festék elfolyt, elmosódott, picit vastagabb, vagy épp árnyékot vet saját magára a betű. Ha valaki veszi a fáradtságot és összeolvassa a félrenyomtatott betűket, akkor pedig egyetlen szót fog kiadni az összes kötet minden anyaga esetében: LIES. Azok a halálfalók kellően ostobák voltak hozzá, hogy ne vegyék észre a mögöttes szándékomat. A folyamatos, sorozatos tartalomgyártás miatt pedig nem foglalkoztak olyan apróságokkal, mint egy-egy nyomtatási hiba. Reméltem, legalább az olvasók közül lesz, akinek ez majd feltűnik. Elég, ha csak páran észreveszik, és figyelmeztetnek másokat, ha kell.
- Pontosan tudom, hogy mely címekből mennyi van még valahol a világban. Ami azt illeti, hoztam listát. A Minisztérium csak azt tudta megsemmisíteni, amit találtak, vagy épp készleten volt. – visszaadom neki a könyvet, belső zsebemből pedig egy apróra hajtott pergamen darabot veszek elő.
- Azt lehetett tudni, hogy pontosan hány példányt tudtunk megsemmisíteni a Minisztériumban. És azt is, hogy mi volt a legutolsó nyomtatás egyedi sorszáma. A többi magától értetődik. – egyszerű matematika, ami még a varázslóvilág számára sem okoz nagy fejtörést. A kis pergamen darabkát kibontom enyhén remegő kézzel. Nem érint amúgy annyira sok kötetet, pár tucat lehet szétszórva itt-ott a világban. De mégis ott van.

volt egyszer egy
PROPAGANDA

◆ zene ◆

Valójában az ő nyomdáján is keresztülment olykor néhány halálfaló akarata. Persze, ez pontosan az, amit nagyon nagy erőkkel titkolni akar a világ elől. Ahogy, látszólag a kiadónál és a nyomdai részlegnél még a mai napig ott dolgozók közül mindenki. Nem egy szép szelete a történelmüknek és az életüknek. De nem tehettek mást. Natnak meg volt kötve a keze. Egy nagy, nyilvános kiadónak volt a tulajdonosa és az egyik vezetője. Szerencséjére ennél több jelentőséget nem tulajdonítottak sem a személyének, sem a kiadójának. De ezt a részét, ő rajta keresztül is ki akarták használni. Neki pedig biztonságban kellett tudnia az embereit. Hát olykor-olykor rendelkezésükre bocsájtotta a nyomdát. Szóval… Ezért is vágott bele ebbe a keresésbe ekkora lelkesedéssel. Mert nem kizárt, hogy ezek a könyvek nála készültek. Vagy ehhez hasonlók… Nem kérdezett sosem túl sokat. Úgy érezte, jobb, ha nem tudja. De most felnyitották a szemét ezzel az egésszel kapcsolatban. Neki is kutakodnia kellene kicsit. Nem is kicsit talán. És összegyűjtenie, jegyzetbe, majd könyvbe szednie ezeket a dolgokat. Lehet, ha egy nap kiadná, mindenki megértené a tetteit. És tanulna belőle.

- Szóval… - Néz már-már megint majdnem pajkos lelkesedéssel Mr.Quintonta és a könyvre. – Szóval azt mondod, hogy az elrejtett titkos propaganda üzenetbe, te elrejtettél még egy titkos üzenetet, ami figyelmeztet rá, hogy hazugságok a benne olvasható tényekként közölt valamik? – Szinte épphogy nem nevet fel csodálkozása közepette. – Hát nem véletlen te vagy a zseni kettőnk közül. – Kicsit meg is érinti az ujjával a férfi vállát, valami elismerés jeleként. Nyilván teljesen megfeledkezve, vagy nem is törődve a ténnyel, hogy a másik nem rajong a fizikai kontaktusért.
Még mindig némileg a zsenialitáson hitetlenkedik, miközben Mr.Quinton visszaadja neki a könyvet, majd elővesz a zsebéből egy apróra hajtott pergamendarabot.
- Szóval egészen pontos darabszámot keresünk. Akár nyomdai sorszámozással együtt meg tudjuk állapítani, mennyit találtunk meg, és miket keresünk még. Jól értem? – Kérdezi, miközben a férfi papírja fölé hajol, hogy kiolvassa a számokat. – Ha ennyire konkrétak tudunk lenni, akkor még rá tudok állítani pár embert a kutatómunkára, hogy gyorsabban végezzünk. De ebben az üzletben tudom, hogy nem ez az egyetlen egy példány van. Meg kell keresnünk a többit is. Csak a tulaj nem hisz a cím, író vagy kategória szerinti rendszerezésben… -

- Izgulsz? - Kérdezi, miközben a remegő kezekre mutat. – Ugye tudod, hogy ezért senki se vetne téged az oroszlánok elé? – Néz komolyan Mr. Quinton szemeibe, miközben érdekes, hanyag mozdulattal kicsit nekidől az egyik nagyon masszívnak tűnő könyvespolcnak. – Mind túlélésre játszottunk. Te is. Én is. És rengetegen mások, akik megtettek sokkal többet, vagy rosszabbat.

— let us think for you —

- Nathanien Forest -

- Kérem, ne… – szinte cincogom, mialatt önkéntelenül összerándulok a kéretlen érintés nyomán. Vállamat elhúzom az írótól, hogy megerősítsem: nem szeretném, ne érjen hozzám. Az arany karikagyűrű az ujjamon is csak képletes, egy szerződés szimbóluma, amelyből mind mi, mind pedig a tudomány profitál majd valamikor, amikor már mindannyian porrá lettünk, és nem többek, mint emlékek a vaskos, tudományos könyvekben. Ráadásul kevesebbet kérdezősködnek.
Láthatóan kényelmetlenül érzem magam a dicséretek miatt. Fiatalabb koromban imádták az ifjú zseni mítoszát, és még arra is rákényszerítettek, hogy az a borzalmasan sikerült fotó szerepeljen első, önálló kötetem hátoldalán. Fura kettősség, hiszen közben el is várom, hogy a világ ismerje el zsenialitásom. Mégis van az a fajta szembesítés, amitől egyszerűen nem érzem jól magam a bőrömben.
- Pontosan. – biccentek. Megfelelően készültem erre, hiszen pontosan ismerem, mely kötetekből hány darab cselleng valahol a világban. Nyilván az ésszerűtlen, hogy mindegyiket megtaláljuk, de ha csak párat sikerül kivonni a forgalomból, máris előrébb vagyunk. Alapjába véve nem gondolom, hogy bármilyen kultúrát purgálni kell, de mindig vannak kivételek.
- Az nagyon jó lenne! Remélem, számíthatok az emberei diszkréciójára. És hogy érti, hogy… – gondolkozom azon, amit mond, tekintetem pedig most először igazán, de végigfut az esztétikus, de nem épp praktikus kialakítású könyvesboltban. A polcok rendezetlenek, a szépirodalmi címek mellett elvegyülve megtalálom a gazdasági szakkönyveket és a szótárakat is, és minden olyan… rendezetlen. Zonky, a családi házimanó nélkül félő, hogy én is hasonlóan pakolnám vissza a könyveinket, mindig épp oda, ahol helyet találok. De szerencsére van segítségünk.
Több ezer könyv lehet itt. Iszonyatos munka ezeket egyenként átnézni. Kell legyen valamilyen alternatív megoldás.
- Tudja, mások inkább meghaltak volna. – észre sem vettem, hogy a kezeim remegnek. A hangom azonban tiszta és éles. Abban a háborúban rengetegen vesztették el szeretteiket. Rengetegen maradtak árvák, vagy temethették gyermeküket. – És látjuk, mire mentek a halálukkal. – a józan ész azonban mindig győzedelmeskedik, ha érveket kell keresni. A halálom nem segített volna senkin. Leszek inkább gyáva.
Pálcám bal kezembe veszem, és megcélzom vele a polcok sokaságát. Még mindig remeg egy kicsit a kezem, ettől függetlenül gond nélkül alkalmazom a begyűjtő bűbájt az első címre a listán. Az egyik távoli könyvkupac pedig elkezd önmagától mocorogni.

volt egyszer egy
PROPAGANDA

◆ zene ◆

- Bocsánat. - Mondja szabadkozva, mikor észreveszi, hogy a másik számára kellemetlen volt, még ez az apró érintés is. Tudja magáról, hogy olykor túl fesztelen, és nem igazán figyel más emberekre maga körül. Hozzá van szokva, hogy általában ő van a középpontban, hogy pont, hogy őt kell megvédenie Nagyembernek a kéretlen érintésektől. Korábban teljesen jól boldogult testőr nélkül, de valahogy az utóbbi években a nyilvános szerepléseire egyszerűen kell valaki, aki plusz védelmet ad. Mintha valahogy nagyobb lenne az őrület a híres emberek körül, nem csak az ő, de más hírességek életét is egyre nehezebbé téve. Persze a világ változik. Egyre gyorsabban. Ezt Nat bőven jól látja. De még nem tudja, hogy képes lesz-e lépést tartani vele.

- Tudod, néha nekem is szükségem van bizalmasokra. - Kacsint egyet, huncut mosollyal a szája szélén, aztán picit közelebb hajol Mr.Quintonhoz, pont csak annyira, hogy tudja, a tulajdonos boszorkány semmit sem hallhat, a fiatal varázslónak viszont még pont nem lehet kényelmetlen a közelsége. - Ha van egy lista, amit ki mersz adni a kezedből, megvannak rá a megfelelő embereim, hogy egyenként felkutassák és megsemmisítsék a darabokat. De, ez azért egy kicsit üzlet is, szóval kell valami cserébe. Segítek, de teljesen ingyen, nem dolgozom. - Igaziból sem Nat hanglejtéséből, sem a szája szélén meghúzódó mosolyból nem lehet tudni, hogy viccel, vagy teljesen komolyan gondolja, amit mondott. De aztán egy vállrándítással újra felegyenesedik, eltávolodva a tudóstól.

- Hahh… - Nevet fel, miközben megint nekidől az egyik könyvespolcnak, ami az író súlyát és méretét tekintve, megint hangos nyöszörgésnek kezd. - Én azt hittem felgyújtjuk az egész helyet. - És persze megint nem lehet tudni, hogy komolyan gondolja-e. De tény, ami tény, hogy az író köztudottan rossz a varázslatok terén. Többek közt ezért is kell neki mágus testőr. Szóval nem csoda, hogy a begyűjtő bűbáj nem az első volt a gondolatai közt. - Viccelek. - Teszi azért még hozzá, immáron komolyabb arccal. - Én nyilván végigböngésztem volna a polcokat. Szeretem ezt a helyet, sose bántanék ártatlan könyveket.

Aztán megint a picit meg-megremegő kézre néz. Keresné a tudós tekintetét, de persze, ismeri annyira, hogy nem vár sokat. - Pontosan. - Suttogja szinte alig hallhatóan. - Ostorozhatod magad egy életen keresztül ezért a döntésért. De vajon tényleg az életben maradásod volt-e rossz döntés… Ugyan már. Ez néhány könyv. Amit meg fogunk semmisíteni. De gondoskodtál magadról, a családodról… Eddig mindig csak felújítottam az árvaházakat. Pár éve viszont építenem kellett egy külön mágusárvaházat… Olykor hősnek kell lenni. Máskor ahhoz elég bátornak, hogy ne legyünk hősök.