Arany Kvaff söröző és klubbház

Benjamin R. Fraser pennájából



Szereted a sört? Szereted a sportot? Szereted a kviddicset? Akkor ez a te helyed!
A jó lelkiismeretes angol (és nem angol) varázslók... no meg boszorkányok szurkolói és sörrajongói gyűjtőhelye. Itt mindenki megtalálja a magának való és tetsző sört és szurkolói sarkot, ahogy a saját csapatának szoríthat, ha nem tudott elmenni az áhított meccsre. Közben iszogathatja a különféle egzotikus és kevésbé egzotikus tájak jóízű söreit. Ez az a hely, ahol büszkén magán viselheti a Chudley Csúzlik, a Pride of Prtree vagy a Falmouth Falcons színeit. Tök mindegy, úgy is megverik őket is! Egy kis szurkolós csetepaté adja meg ennek a kocsmának a legjobb hangulatát!
A hely egyébként tökéletesen hangszigetelt, az utca meg sem fogja hallani, hogy odabent ölik egymást, miközben mágikus - nem muglis (amúgy de) - szerkezeteken keresztük követhetik akár élőben is a meccseket.

[8/11/2001● DELIAH●⭃ Mit tudsz róla? ⥷tükörképem]

8/11/2001
● DELIAH●
⭃ Mit tudsz róla? ⥷
tükörképem

Tüdőre szívod a szmogot,
hogy kiélvezhesd a gyári naplementét.
Egyedül várod a buszod.
Bírod a magányt, mégis azt szeretnéd,
hogy minden este széles mosollyal
öleljen majd át a család.
Ezt melegíted fel magadnak
s a mikróban a fagyasztott kaját.

Nem hittem el magamról, hogy képes voltam anyát egyedül hagyni. De miben is volt más, mint amikor a Roxfortban voltam ő meg otthon gubbasztott a halott színű házunk éjfekete vérszagú emlkei között? Maximum a tudat volt más, hogy Aiden életben volt. De ezen kívül semmi sem változott, minden ugyan olyan kínkeservesen silény volt és szar. Mert még mingig azt a kört futottam, amit lassan négy éve futok. Azt a kört, ami nem halad semerre, csak lökte felém a hullaszínű emlékeket, a szőke göndör hajszálakat, a pipa keserédes füstjét, a konyhának elveszett melegét, és a családom árnyékát. Meg a bűntudatot. Azt a bűntudatot, ami ide juttatott minket, mert aznap, amikor Aiden megjelent nem vettem észre rajta semmit. És aztán csak végignéztem ahogyan megöli őket. Az a Benjamin aki elhitte magáról, hogy a világ megmentője, hogy aki minden bajbajutottat kiment, az képtelen volt megvédeni az apját és a húgát.
Nem voltam gyáva, hogy ne nézzek szembe azzal, amit tettem - vagy amit nem -. De ez túlságosan nagy teher volt még annyi év távlatából is, és most nem volt senki a közelemben aki miatt erősnek kellett volna lennem. Se Aiden. Se Rayla. Se anya. Csak az esti félhomájba burkolózott macskaköves, lehangoló utca, a város ébredező esti arca. Csak ezek voltak én pedig már megint mocsok egyedül éreztem magam.
Azt meg tegyük hozzá, hogy aznap este baromi mérges voltam. Aidenre. Magamra. Mindenre. És amikor Bejnamin Fraser mérges, mindig hülyeséget csinál. Főleg, hogy a legutóbbi beszélgetés Aidennel nem sült el valami jól, és akkor kezdett bennem megint forrni az az érzés, hogy legszívesebben magam mögött hagytam volna mindent. Mert Raylát sem értettem miért nem írt vissza, és bár tudtam, ez a bele estem a legjobb barátomba dolog nagyon fura volt, idiótaként reménykedtem. Nem is tudom miben. talán, hogy lesz értelme az életemnek, talán hogy Rayla miatt erősebb lehetek, és egy kicsit úgy is éreztem visszakaptam valamit a régi Benből, aki képes volt mosolyogni. De a nyár óta minden egyre csak szarabb volt. Aiden meg tett rá még egy lapáttal, hogy eltűnt megint. És anya gondolatai már megint ő kötötte le. Mint ahogy mindig is.
Magam sem tudtam merre mentem... Csak mentem, egészen addig míg valami verekedés hangjaira nem lettem figyelmes. Odakapva a fejemet valami dülekedést láttam, és gondoltam, hogy az Abszol úton lehettem, mert a muglik Londonában csak nem virít olyan felirat az ember arcába, ordenáré betűkkel, hogy Arany Kvaff. A kocsma előtt kisebb tömegjelenet volt, ami mellett nem tudtam úgy elhúzni, hogy figyelmen kívül hagyom.
- Az a csapat egy aranybánya volt, és most mi lett belőle? Idétlenül röpködő szaros galambok összesége - rikácsolt az egyikk faszi a sörösüvegét rázva, miközben neki tolakodott egy másik.
- Márpedig a Csúzlik igen is helyt áll a többi flancos csapat között. Főleg hogy mindegyik más tele van dobálnva olyan sznob aranyvérű, tehetségtelen kölykökkel, mint amilyen a Magpies is.
Igazából egészen eddig a pontik még szórakoztató volt a dolog, de amint meghallottam a csapatom nevét, természetesen szokásomhoz híven megint a hirtelen indulataim vezettek, és beleszálltam a vitába.
- Nemcsodálom, hogy a Csúzlik ott tart, ahol, ha ilyen inteligens emberek a szurkolóik - dünnyögtem, majd a következő pillanatban a részeg indulatos, foghíjas varázsló, aki az előbb beszélt belehúzott a hasamba, és mire feleszméltem már az egész Csúzli tábora körbeállt, én pedig nem hagytam persze magam és a csapatomat ócsárolni, így kissé elvetve a súlykot összeverekedtem velük.
Mert Benjamin Fraser sosem tanulja meg, hogy csak akkor verekedjen, ha jól is jön ki belőle.

[The Other Mr. Fraser]

The Other Mr. Fraser

2001. november 8.
style

Soha nem voltam a csapatsportok nagy rajongója.
Lehet ennek köze volt ahhoz, hogy bármilyen csoportba vagy csapatba tartoztam, abba vagy belekényszerítettek vagy éppen hogy kiközösítettek belőle a többiek. Kezdődött ez a családdal, ami soha nem vallott sajátjának, aztán folytatódott a Halálfalókkal, akik közé gyermekként avattak be és csak fájdalmat, kényszert és szenvedést kaptam a tagságért cserébe, végül pedig a Drumstrang, ahol naponta kellett megküzdenem a társaimmal, csak mert jobb voltam náluk és ezt nem átallottam a tudtukra adni.
Talán pont ezek a korai élmények okozták, hogy meggyőződésem volt, hogy akkor működik minden a legjobban, ha nem számítok másokra, csak csinálom a saját dolgom. Persze Lotte sokat segített a boltban és amikor igazán gáz volt a helyzet, akkor átengedtem neki a kontrollt az üzlet felett; utána Olaszországban is megtaláltam Enzoban a támaszt több, mint egy értelemben, de ezek a kapcsolatok hosszú idő alatt, szükségből alakultak ki…

Valószínűleg ugyanezen okból voltam olyan elfuserált párkapcsolati szinten is. Nem tudtam megbízni egy friss arcban sem, nem tudtam megnyílni, önmagam lenni, mindig csak felöltöttem az aktuális femme fatale vagy elesett kislány perszónám és egy éjszakára eljátszottam a szerepet, amit a partnerem kívánt. Egyszerűbb volt így kezelni a vágyaim és megvédeni a szívem egy újabb csalódástól.
Dorian viszont mintha átugrotta volna ezeket a sáncokat, mintha tinikoromban beférkőzött és elbújt volna a szívemben mielőtt az felhúzta volna a falakat és most könyebben tudott utat vágni magának a lelkem mélyére, ami egyszerre megijesztett és… elkábított. Vele nem akartam tudomást venni a veszélyekről, a kockázatról, a lehetőségről, hogy nem fog működni. Rég akartam bármit annyira, mint hogy őt magam mellett tartsam.

De a mai napon kivételesen nem miatta érkeztem az Abszol útra, hanem egy másik férfi, Mik miatt, akivel szokás szerint megittam egy kupica gint a pult mellett a kviddics-rajongók Mekkájában, az Arany Kvaffban, mielőtt az üzletre terelődött volna a szó.
Miket még a háború előtt ismertem meg, akkor is sokszor hívtam őt segítségül, ha aranyvérű családok könyvtárairainak katalógusaira volt szükségem és ő egy csinos kis summáért odacsúsztatta nekem a másolatokat a Kvaff fényesre törölgetett pultján. Ma is ezért jöttem, úgy hallottam nemrég volt valamelyik Bolton családnál felmérni a vagyonukat, mert éppen próbálnak pár családi ereklyét pénzzé tenni. Ezek a hírek számomra olyanok voltak, mint a vér egy cápának: gyorsan beszereztem a katalógusuk és ha találtam valami érdekeset benne, megjelentem a családnál egy visszautasíthatatlan ajánlattal. Mindenki nyert, még ha volt is egy kis simli a dologban…

Már éppen elbúcsúztam és a kabátomat kanyarítottam a vállamra, amikor véget ért valami meccs, így az ivót elhagyó tömeggel együtt sodródtam ki a sötét utcára, akik még mindig a bent megszokott hangerővel kezdték kitárgyalni a játékosok inkompetenciáját és a végeredményt. Nem igazán figyeltem oda rájuk, inkább előkaptam a táskámból a cigarettatartómat, hogy gyorsan rágyújthassak a bejárat mellett a falnak támaszkodva. Jobbnak láttam megvárni, míg oszlik a tömeg - semmi kedvem nem volt az izzadt, alkoholtól bűzlő drukkerek között átpasszírozódni a legközelebbi hopponálópontig.
Ahogy a cigi kezdett a körmömre égni, a zaj azonban nem csökkent, sőt, inkább kisebb dulakodás alakult ki a különböző táborok között és ahogy feléjük pillantottam pont láthattam, ahogy egy fiatal srác bekap egy erősebb gyomrost. Egy fiatal srác… aki profilból nagyon hasonlított valakire, akit ismertem…
Tettem néhány gyanakvó lépést az őt körbeállók közé férkőzve, hogy közelebbről is szemügyre vegyem és meggyőződhessek, hogy valóban… úgy tűnik Mr. Fraser áll a feldühödött tömeg gyűrűjében.
- Hé, hagyják békén - csusszanok át a hangomat megemelve két tagbaszakadt varázsló között, míg előhúzom a pálcám az alkaromra csatolt tokjából és megragadom a srác karját. Pálcámmal körbeintek, jelezve, hogy nem félek használni és egy-két Fraser után kapkodó kezet is hárítok, de mielőtt elfajulna a helyzet, pár járőröző auror érkezik, hogy elsimítsa a kedélyeket, én pedig magammal húzom a fiút a kocsma melletti kis sikátorba.

- Mr. Fraser… - szólítom meg szokás szerint üdvözlésképpen, míg figyelem a gyorsan feloszló tömeget a sarkon kinézve. - Egy újabb félreértés vagy csak elfajult valami vita a meccsről? - utalok vissza az első találkozásunkra, ahogy vetek egy pillantást rá a hátam mögött. Talán most először látom bármi színt viselni a feketén kívül, így azonnal a piros kockás ing kapja el a tekintetem, mielőtt teljes testemmel felé fordulnék, hogy kicsit jobban szemügyre vegyem, esett-e komolyabb baja.

[8/11/2001● DELIAH●⭃ Mit tudsz róla? ⥷tükörképem]

8/11/2001
● DELIAH●
⭃ Mit tudsz róla? ⥷
tükörképem

Tüdőre szívod a szmogot,
hogy kiélvezhesd a gyári naplementét.
Egyedül várod a buszod.
Bírod a magányt, mégis azt szeretnéd,
hogy minden este széles mosollyal
öleljen majd át a család.
Ezt melegíted fel magadnak
s a mikróban a fagyasztott kaját.

Mindennél jobban gyűlöltem az igazságtalanságot, a hazudozást és azt ha valakinek nem volt valamiben igaza. Talán emiatt is romlott meg a kapcsolatom Aidennel. Nem, nem gyűlöltem, nem tudtam volna sosem gyűlölni. És őszintén magamban nézve nem is haragudtam rá, mert sosem voltam haragtartó. Egyszerűen a pillanatokban dühített fel folyton, azokban a pillanatokban,a mikor végre méltóztatott otthon lenni. De megint csak én voltam a gyerekesen naív és ostoba, hogy elhittem, valami jobb felé változhat. De nem, nem változott semmi, minden marad ugyan olyan... Semmilyen. Egyfolytában ezen lovagoltam, és egyre jobban éreztem, hogy be fogok sokallani és akkor meg megint azt csinálom, amit mindig is. Elhúzok, hogy aztán valaki megkeressen. De akkor azt éreztem, nincsen semmim és senkim, akire támaszkodhattam volna. Rayla nem akart velem szóba állni, Aidennel nem akartunk egymással szóba állni, anyámat ennél jobban nem akartam kikészíteni. Kegyetlenül fájt az érzés, hogy egyedül voltam. Már megint.
Ki akartam engedni a gőzt, valahogyan, de a kviddicsezés közben sem tehettem meg, mert ott tökéletesen kellett játszani, és nem volt szabad hibáznom, főleg nem hajtóként. Fájdalmas volt azzal szembesülni, hogy bármennyire is klisésnek hangzott, akkor ott a lagmagányosabb embernek éreztem magam, úgy hogy minden egyes porcikámban ott bizsergett valahol messze a másik énem.
csak egy kis szikra volt az a beszélgetés, ami megütötte  afülemet, de az én heves természetemnek az én nagy igazságérzetemnek aztán felért egy robbanással, amint meghallottam a szóváltást. Még élveztem is volna, ha nem az én csapatomat kezdték volna el szidni, és mindig is hűséges voltam ahhoz, amihez éppen tartoztam. Talán ezért is vettem túl komolyan, Aidennel együtt a házunk közötti összefeszüléseket. Szóval igen verekedni kezdtem és belül valamiért reménykedtem, hogy legalább a bekapott ütéseimnek a felét Aiden is érezte. és igazából tök fasza voltam a bunyóban - mert hát körülbelül azóta verekedtem mindenféle dolog miatt, mióta  aRoxfortba kerültem -, és még az edzések miatt elég erős is voltam, de hát 13 ember ellen egyedül mégis csak a Ben féle öngyilkosság volt, ahogy Aiden is mondta volna. De az volt az igazság, hogy nem is bántam volna ha összevernek.
És akkor jött valami random nő, és tömegeloszlatott, miután éppen kellemes öklöst kaptam a gyomromra, amitől a hideg is kirázott. Sosem bírtam a fájdalmat, ennek ellenére nem kerültem el. Abban is biztos voltam, hogy ha valamimet eltörtékl volna, tuti bepánikoltam volna. Mint tavasszal, amikor Godswel kitörte a dobó karom.
Ahogy a tömeg szertefoszlott, csak megtöröltem a csuklómmal a vérző orromat, és végigmértem a nőt, a sikátorban.
- Mr. Fraser… Egy újabb félreértés vagy csak elfajult valami vita a meccsről? - A sötétben értetlenül összevontam a szemöldökömet, és amíg kipillantott a faszik felé, én realizáltam, hogy valami női ismerőse lehet Aidennek. Valahogy ő volt az aki ilyen idétlenül ragaszkodott a formalitásokhoz. De végül is teljesen úgy nézek ki, mint Aiden, nem? Persze már megint beférkőzött a kis tündérmanó a fejembe. Kihúztam magam, ahogy Aiden is szokta, majd hümmöhgtem egyet, ahogy Aiden is szokta. Kis száraz mosollyal üdvözlten, és közben a lehető legaidenesebb fejet próbáltam vágni.
- Hmm. Hát igen, csupa izgalom az életn, nem? - vontam fel a szemöldökömet, miközben teljesen Benjaminosan törölgettem magamba a vért. Mindig is vicces volt eljátszani Aident, attól függetlenül, hogy mennyire ellehetetlenedett a kapcsolatunk. - Unalmas lenne ostobák nélkül - tettem hozzá, de persze tudtam, hogy nem díjnyertes az alakításom, és ha legalább felszínesen is simeri őt, akkor biztos leeshet neki, hogy nem az az Aiden vagyok. - Mi járatban erre, Miss? - adtam tovább az Aident, és ujjaimmal óvatosan megérintettem az orromat. Simán meg tudtam volna gyógyítani, de a pálcám mág pont úgy ki volt égve, mint én. Ron celluxszal megragasztott varázspálcája többet ért, mint most az enyém.

[The Other Mr. Fraser]

The Other Mr. Fraser

2001. november 8.
style

Elsőre a helyzet hirtelenségében nem vettem észre, hogy hiányzik vagy nem stimmel valami - csak az inget szúrtam ki, mint bika a vörös posztót, de a törött orrból csordogáló vér hamar elvonta arról is a figyelmem.
Kelletlen fintorra húzódott a szám, ahogy a tekintetemet elkapja a mélyvörös folyadék, ami lustán kezd alvadni a fehér bőrön és mintha még a fémes, nedves szaga is megcsapná az orrom, amitől felfordul a gyomrom. Túl sok rossz emlék bugyog fel egyszerre bennem ahhoz, hogy bármelyiket is élesen meg tudjam fogalmazni, de ahhoz pont elég ez is, hogy élesen szívjam be a levegőt, miután feltettem neki a kérdést.

- Hmm. Hát igen, csupa izgalom az élet, nem? - törölte meg a vérző orrát hanyagul, kizökkentve a bámulásból. Ezen a ponton kezdett kicsit gyanús lenni, volt valami a mozdulatban, ami nem klappolt. - Unalmas lenne ostobák nélkül - kommentálta tovább, mire én előhúztam a pálcám a kabátom karjából. Valahogy kicsit túljátszott volt ez a néhány szó, ami nem igazán volt jellemző a kedvenc tolvaj-tanoncomra. A szarkazmus passzolt, a harsány él viszont egyáltalán nem és ezt csak tetézte az elhnagzó kérdés. - Mi járatban erre, Miss?
- Beckett - egészítem ki önkéntelenül, hiszem Mr. Fraser mindig a “teljes” nevemen szólít. - Egy régi ismerőssel találkoztam - intek a kocsma ajtaja felé. - És Ön? Talán kviddicsrajongó? - kérdeztem csevegve, csak hogy beszéltessem.

Ha bárki rákérdezett volna, biztos nem mondtam volna ki, de Mr. Fraser kezdett kicsit hozzám nőni és olyanná válni számomra, mint egy pimasz unokaöccs vagy hasonló - valaki, aki elég talpraesett, de talán még nincsen meg a kellő tapasztalata ahhoz, hogy minden helyzetben a legjobb döntést hozza és ezért néha egy kis segítségre szorul. Na nem mintha annyira mélyrehatóan ismertem volna őt vagy pesztrálni akartam volna bárkit, főleg nem egy szintén ex-halálfaló tizenévest, de valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy ne rángassam ki egy utcai verekedés közepéből, ha már megláttam és most némi csalódottságot éreztem, hogy valószínűleg egy idegent sikerült “megmentenem”. Ez az érzés pedig egy hullám aggodalmat is elindított bennem, hogy talán nem kellene ennyire barátian, már-már anyáskodóan viselkednem Mr. Fraserrel, valakivel, akinek a közreműködéséért szép pénzt fizetek.

A kivont pálcámat óvatosan a srác orra felé emeltem és ha nem tiltakozott, egy mozdulattal a helyére tettem, elállítva a vérzést, majd egy újabb nonverbális varázslattal eltűntettem a sérülés hátramaradt nyomait. Furcsa volt, hogy mennyire sokat számított az ember viselkedése, apró gesztusai és milyen könnyű volt minden eltelt másodperccel és kimondott szóval egyre tisztábban látni, Hogy Fraser nem volt teljesen önmaga, még ha kiköpött úgy is nézett ki. Ennyire már sikerült akaratlanul is megismernem; így nem sokat hezitáltam, pálcámat továbbra is éberen tartva feltettem a millió knútos kérdést:
- Százfűléfőzet vagy ikertestvér?

[8/11/2001● DELIAH●⭃ Mit tudsz róla? ⥷tükörképem]

8/11/2001
● DELIAH●
⭃ Mit tudsz róla? ⥷
tükörképem

Tüdőre szívod a szmogot,
hogy kiélvezhesd a gyári naplementét.
Egyedül várod a buszod.
Bírod a magányt, mégis azt szeretnéd,
hogy minden este széles mosollyal
öleljen majd át a család.
Ezt melegíted fel magadnak
s a mikróban a fagyasztott kaját.

Aident mindig is vicces volt utánozni. Igazából meg voltam róla győződve, hogy én jobban alakítom őt, mint ő engem. Még másod évesek voltunk, amikor megcseréltük egymást és én Mardekáros voltam egy napig ő meg Griffendéles. Utána eldöntöttük, hogy soha többet, mert bár annyira még nem voltunk különbözőek, és még akkor talán jobb is volt a viszonyunk. Egyszerűen a házaink zaja, vagy zöldes csöndje volt az amire inkább nem voltunk a továbbiakban kívácsiak. A mardekárosok olyan kibaszottul karót nyelt pofátlan barmok voltak, Melfoyal az élen, hogy már csak a testvérem becsülete miatt nem estem nekik. Egyébkén is, hogy voltak képesek abban a veremben lenni? Imádtam a Griffendéles tornyot, a kilátást az ablakból, és a vörösen pörgő, ordító közösséget. Aiden meg mindezt utálta mert ő a csendet és a kimért peckes eleganciát szerette. Milyen baromi unalmas lehetett neki az élete azokban a hálókban, de komolyan. A Mardekárosokat még a Hollóhátasoknál is unalmasabbnak gondoltam, ahol maximum Esther volt különleges.
És már ő is csak múlt. Egy olyan múlt, ami többet nem térhetett vissza. Mert ami egyszer eltűnt az életemből nem jött vissza. Aiden sem tért vissza, pedig hazajött, ő már máshol volt még otthon is. Gondolataiban olyan helyeken járt, olyan sötét folyosókon ahol nem érhettem el. És tudtam, hogy valahol én is ilyen voltam. Mert nem tudtam azoktól az árnyaktól a szellemektől megszabadulni. Nem ment. és tudtam, hogy Aidennek se ment. Mert ha egy Fraser megszeretett valakit azt mindenhogyan nehéz volt elengednie. Főleg a saját családtagjainkat.
Ahogy a nőre néztem elsőre nem tudtam elkppzelni róla, hogy miért ismeri Aident. De Aiden kiismerhetetlen volt és egyre távolabbi. Hogy a saját gondolataimat inkább eltereltem, eljátszottam őt, persze szarul, de hát csak az olyan részeg gyökereknek nem esett le a különbség, mint Godswell és a csürhéje.
- Beckett. Egy régi ismerőssel találkoztam. És Ön? Talán kviddicsrajongó? - szinte tudtam, hogy sejtett valamit, és a gondolatra, hogy Aiden és a kviddics, szinte felhorkantva elröhögtem magam. Egyszer ült fel a seprűre, hogy körbeversenyezzük a Roxfortot, de csak mert addig cukkoltam, míg utánam nem jött. Mégis még most is imádtam azt az emléket.
- Hogyne, minden meccsen ott ülök, egy élszurkoló vagyok - horkantam aztán fel Aidenesen. - És ön Miss Beckett? - kérdeztem vissza.
- Bvah - csúszott ki a számból, amint a helyére billent az orrom. ha a saját pálcámat használtam volna valószínüleg nem lett volna már fejem se a helyén. Kiégett, mint én, egy olyan élet maradékának az emlékeit őrizte, amihez lehetetlen volt visszatérni. És túl sokat hazudtam magamnak ahhoz, hogy hűségesen szolgáljon. Szánalmas voltam. Én aki a saját őszinteségére és nagyszerűségáre olyan büszke volt. Mostanra nem voltam senki sem. - Hát köszönöm - motyogtam majd az orromat ráncolgatva teszteltem, hogy mennyire működőképes.
- Százfűléfőzet vagy ikertestvér? - kérdezte végül a nő, mire zsebre dugtam a kezemet és lazán nekidőltem a falnak. Ejj Ben, lebuktál, hát milyen imposztor az ilyen?
- Ki nem próbálom azt a szart mégegyszer, fúj - mondtam, és végigszaladt a hátamon a hideg. Egyszer ittam Százfűlé főzetet, még a negyedév elején. Rosszab mint egy másnaposság. - Benjamin Ray Fraser, szolgálatára jelentkezik, hölgyem - mutatkoztam be színpadiasan, egy kis vigyor kíséretében. - Gondolom a bátyám nem mesélt róla,, előszeretettel tagadja meg a létezésemet - sóhajtok drámaian. - Meglepő, hogy normális barátai vannak.