Botanikus szoba

Run with Anne-Rose

Összevont szemöldökkel figyeltem Anne mondandóját, miközben bólogattam és próbáltam értelmezni a beszéde mögötti érzéseket. Mert bizony, biztos voltam benne, hogy most zavarba hoztam, nem is igazából a válasza volt most lényeges, hanem a reakció, az arcán lévő bőrpír, a gesztikulálása, a testbeszéde. Egyre nyilvánvalóbb lett számomra, hogy célt ért a mondandóm és sikerült visszavágnom, zavarba hoztam őt, de közben nem igen értettem, miért repkednem pillangók a gyomromban. Persze, nyilván én is kipirosodtam, kellemetlenül éreztem magam, sosem voltam valami nagy nőcsábász, mindig is csak egy hülyegyerek voltam, akit sosem vettek komolyan, a barátaim ilyennek fogadtak el, de sosem törekedtem arra, hogy meghódítsam valaki szívét. Ott van Poppy, sokáig tetszett, de gyenge voltam, nem volt bennem mersz, hogy elhívjam, ő pedig sosem adta jelét annak, hogy bejönnék neki, Zafira a barátom, olyan, mintha a húgom lenne, nem is tudnék arra gondolni, hogy ezt tönkre tegyem holmi randimeghívással, de még sorolhatnám a szebbnél szebb lányokat akikkel jóban vagyok, de a lényeg, hogy nem vagyok ebben jó. Most adott egy ilyen eset, hogy egy hozzám hasonló lány szóba hozta a randi szót és nem nekem kellett előhozakodnom vele, arról meg még sosem elmélkedtem, hogy most Anne mit jelent nekem, mert ő is hozzám hasonlóan vicces volt és semmit sem vett komolyan.
Hát miért ne randizhatnánk, gondoltam én, persze viccnek is jó volt, de sose gondoltam bele ebbe mélyebben, mint amennyire sültkrumpli szívem ezt meg tudná érteni, elfogadni és az, hogy most üzenetet küldött a gyomromnak, jelentheti azt, hogy gyerünk Robert, próbáld meg.
-   De honnan tudod, hogy tetszik, ha nem hívod el randira? Most az, hogy nap, mint nap találkoztok és beszéltek a suliról vagy egyéb dolgokról, szerintem nem ugyanaz, minthogy célzottan szeretnéd megismerni a másikat. – vakarom meg a fejem és rá kell döbbennem, nem mondtam hülyeséget, függetlenül attól, hogy nem igen értek ezekhez és csak figyelemelterelésként hozakodtam elő ezzel a válasszal.
Az utána történtek pedig teljes káoszt okoztak számunkra, tényleg azt hittem, meg akar csókolni, de lehet ez is csak egy próba lett volna arra, hogy visszavágjon a  randirahívásomra, olyan játékot kezdtünk el játszani, ami egyrészt roppant mód szórakoztartó volt, de veszélyes is. Ha nem jól sülnek el a dolgok, sérülhet bármelyik fél, arról nem is beszélve, hogy még mindig fennállhat a gyanúja annak, hogy nyakon csípnek minket. Azonban úgy tűnt mindketten élvezzük ezt a kis játékot és a másik fölé akarunk nőni, hogy azt mondja a másik, hogy - oké, elég volt, nyertél, ez már sok - de még bírjuk, úgy tűnik elég makacsok vagyunk, ahhoz, hogy kitegyük az érzelmeinket egy ilyen szintű “romantikus megpróbáltatásnak”.
-   Azt hittem, hogy megakarsz csókolni. – fordítottam el egy pillanatra a fejemet, hogy ne lássa a zavaromat, de nem akartam feladni, élveztem ezt a kis játékot és ki tudja mi lesz a vége, de azt nem akartam, hogy kinevessen, mint ahogy most is tette. Nem is tudom, olyan, mintha nyert helyzetben érezné magát, ez ellen tenni kell. – Tőlem kérded? Te akartál rám mászni, miután azt mondtad, hogy nem akarsz velem randira jönni. – panaszkodtam neki, próbálván kicsalogatni az oroszlánt a barlang mélyéről, bár nehéz volt játszani a sértett, értetlen, laza srácot, miközben vörös a fejem és gőzölög a fülem. – Várj csak, azt hiszem a nevetéstől…a szemed sarkában. – mondtam zavartan, lassan kimondva a szavakat, majd óvatosan az arcához értem és a hüvelykujjammal letöröltem egy lecsorduló könnyet, kínzóan lassan. – Így már jobb. – mosolyogtam rá, de persze a zavartól még a sárga peremű talárom is griffendélesre váltott, azonban biztos vagyok benne, hogy ezzel nyert helyzetbe kerülök és vissza tudok vágni azért, amiért kinevetett. 
 

Hiding with Robert

A fejemet csóválom. Reménytelen eset ez a fiú. Pedig hatalmas szíve van és ha jobban megértené a dolgokat, jobban átlátná a helyzetet, mennyivel másabb lenne! Akkor biztosan sorban állnának érte a lányok.

-Rob, figyelj rám. Nézz a szemembe és figyelj nagyon. Megpróbálom úgy elmagyarázni, hogy megértsd - mutogatok is pluszban neki, hogy figyeljen rám. - Hívj el nyugodtan bárit randira, sőt! Vegyél magadon erőt, kezdeményezz, elvégre azért klasszikusan ez mégis csak a férfi dolga. Csak olyan formában tedd ezt, hogy ne azt érezze a másik fél, hogy amolyan miért is ne alapon mondod, mert akkor könnyedén pofára eshetsz. világos? - kérdem. Egy pillanatig figyelem, majd mosolyogva megpaskolom a karját. - Menni fog ez, csak ne robbants rájuk trágyagránátot, azt nem hiszem, hogy túl sok lány értékelné - nevetek fel a végére.
Ez a magyarázat félig szól neki, és félig nekem. Néha emlékeztetnem kell magamat arra, hogy nekem nem való a való életben románc, maradjak inkább a könyveknél. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy más értelemben kezdek kedvelni valakit, már csak annyitól, hogy egy kicsit kedvesebb vagy közvetlenebb velem, mint az átlaggal. Eddig szerencsére nem volt pofára esés a végére, mert felismertem ezeket, és tudatosan minden nap meditáltam rá valamennyit a "13 macska" kántálással felerősítve. Közben pedig azért ott van bennem az is, hogy nem feltétlenül akarok én ilyen dolgokba bonyolódni más emberekkel, valahogy ha arra kerül a sor, sosem érzem magam komfortosan. Ezért viccelek el szinte mindent, ezért igyekszem mindenkivel a 'havercsaj' módjára viselkedni. Az meg nem is zavar, ha úgy érzem nincs alapja a spekulációknak.

"-Azt hittem, hogy meg akarsz csókolni."

Ez az egy mondat visszhangzik a gondolataimban. Első reakcióm az lenne, hogy: "Ééén?! Én, akinek 17 éves létére még a kezét sem fogta meg egy ellenkező nemű, nem hogy az első csókja elcsattant volna! Ne butáskodj már Robert..." és utána nevetve megcsapkodnám haverian a karját. Erre ez jön ki a számon, máig nem értem hogyan és miért:

-Miért, szeretnéd, ha megcsókolnálak?

Nem is értem, hogy nem vörösödöm el azonnal. A szívem ennek ellenére hevesen kalapál a mellkasomban és a válaszára várva az izgalomtól a gyomrom is görcsbe rándul. Vajon mit válaszol erre? Vajon nekem most mit kellene mondanom? Elég szépen belezúgtam ebbe a mély gödörbe, és fogalmam sincs, hogy kecmeregjek ki belőle. Vágjam rá azonnal, hogy csak vicc volt? Pattanjak fel rögvest és rohanjak el? Neeem. Anne-Rose Tuffin nem hátrál meg, még akkor sem, ha a lelke legmélyén úgy eltűnne a föld színéről, hogy soha senki ne találhassa meg.

-Ácsi-ácsi-ácsi! - teszem fel a kezemet. - Nem várhatod el, hogy igent mondjak a meghívásodra, ha nem érezteted velem, hogy milyen különleges vagyok, és én vagyok számodra az egyetlen! - Várjunk csak, miért ezt mondtam? Rosie, miért teszed ezt magaddal? Néha elképedek azon, hogy milyen őrültségekre vagyok képes... A saját hülyeségem egyenesen rémisztő. Nagyon reménykedem abban, hogy Robert véget vet ennek az egész badarságnak, és egy jót nevetünk a végén ezen.

A saját gondolataim lefoglalnak annyira, hogy csak akkor tűnik fel, mit tesz ez a kis napsugár mellettem, amikor a bőröm szó szerint izzani kezd érintésének nyomán. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Úgy érzem ezt a játszmát elveszítettem. Nem is inkább azt, amit most itt hangtalanul játszunk, amivel teszteljük a másikat: mégis ki fog előbb megtörni. Neem, nem ezt a gyerekes játszmát (azaz még nem ezt a játszmát). Hanem azt, ahol elhatároztam magamban, hogy nem kezdek el gyengédebb érzéseket táplálni más iránt. Lehet csak a helyzet hozza most ezt ki belőlem, az a legnagyobb gond velem, hogy ezt sosem tudom objektíven megítélni. Olyan ember sincs, akivel erről mernék beszélni. Így hát maradni fognak az álmatlan éjszakák, a nappali ábrándozások hónapokon át, míg nem sikerül ezt kivernem a fejemből.

Amikor az ember már azt hinné, hogy ennél nagyobb őrültségre nem képes, mindig akkor esik a legnagyobbat pofára.

-Mondták már neked, hogy gyönyörűek a szemeid? - kérdezem, miközben nem szakítom el a pillantásomat az övétől. De miért? Miért kellett ezt mondanom? Még ha így is gondolom, a francba is Rosie, ilyet nem szabadott volna kiejteni a szádon. Legalábbis nem most! Szent varázslósüveg, valaki mentsen ki ebből a szituációból. Mindkettőnket!

Run with Anne-Rose

//Minimális romantikát és túlfűtöttséget tartalmaz.//

Nem is tudom, lehet már csak játszom az értetlent, a főzetek hatása, hogy a fókusz és a koncentrációm is tompább, sajnos, főleg, amikor frissen kapom, az utána következő hetekben nagyon élesen érzem a hatását. Legutóbb a kviddics mérkőzés után kellett Madam Pompreynak adnia egy adagot és úgy tűnik még mindig hevesen tombol bennem, ami mellé hozzátársult az Anne felé érzett folyamatos zavarom.
-   Értem. Azt hiszem. – bólintottam végül, mert már amolyan whatever érzés kerülgetett, ennek a témának már nem sok értelme volt, valószínűleg a lány is már csak azért erőltette, hogy zavarát és a helyzet komikumát valahogy lenyomja.
A tervem egyre jobban bevállt, vagyis így gondoltam, de közben én is küzdöttem a zavarral és a kétségbeeséssel. A csókos mondatom ismét megakasztotta, diadalittas mosoly szaladt végig az arcomon, ami kicsit feledtette a tudatot, hogy én is legszívesebben elszaladnék, de egy részem pedig izgalmasnak találja ezt a kis játékot és ki tudja mi lesz ennek a vége, nem biztos, hogy elrontana bármit is. Lehet, nincs is mit elrontani, hiszen tinédzserek vagyunk, most próbálgatjuk a világot, felfedezzük a testünket, magunkat és legtöbbünk már rég túl van azon a nevetséges, szentimentális gondolaton, hogy csak egy igaz szerelem létezik vagy egyáltalán nem is akarjuk megtalálni azt. Nem tudom, mi járhat Anne fejében, de szívesen a végére járnék annak az útnak, amire most a Botanika szoba most ráterelgetett.
-   Igen…egyre jobban. – suttogtam zavartan és már nem tudtam eldönteni, hogy csak szerepet játszok és győztesként akarok kikerülni ebből a játékból, amit a lány kezdeményezett vagy tényleg a testem remegése és a szívem kalapálása igaz vágyat hordoz magában.
Anne válasza kicsit visszaterel a józan élők világába, felszaladnak a rózsaszín felhők és magam elé meredek egy pillanatra, gondolkodván egy olyan válaszon, ami talán megállja a helyét, önmagam maradok, de nem rontja el a játékot. Egyáltalán nem tudom, hogy játék-e ez még vagy már csak élő, megszemélyesedett vágy.
-   Különleges vagy Anne. Ez eddig is tény volt. -mosolyogtam, majd folytattam. Nem akartam álszent lenni. - Az talán túlzás, hogy az egyetlen, hiszen ahhoz több randi kellene, hogy bármelyikünk is ezt mondhassa. – mutattam rá a kész tényekre és egy kacsintással jeleztem, hogy bent maradtam a játékban és a legmeglepőbb az egészben, hogy hosszú hónapokat után nem érzem a feszültséget, nem érzem a mentális problémám okozta mellékhatások kényszerét. Fel sem tűnt eddig. Egy ideje nem éreztem kényszert arra, hogy tikkeljen a szemem vagy megránduljon a nyakam, pedig majd kiszaladok a kviddicses zoknimból és a plafonig meg nem állnék, annyira zavarban vagyok. Talán a vágy okozza ezt, vagy az izgalmas kíváncsiság, aminek eredménye lehet ez a kis játék?
Bármi is legyen, jó érzés, jó érzés normálisnak lenni és teljesen megfeledkezek a játékról, teljesen megfeledkezek a hollóhátasokról, kit érdekel ki nyer, most teljesen más érzek. Nem is veszem el a kezem az arcáról, mondata mágnest képzett a tenyeremen, ami vonzotta az arcát, akaratlanul is az állára csúszott kezem és pont annyira húztam közelebb magamhoz, hogy befejezzem a szócséplést és a tettek mezejére lépjek.
-   Nem sokan, de úgy érzem, hogy ezért jutalmat érdemelsz. – válaszoltam mosolyogva, ahogy közelebb hajoltam hozzá. – Olyannyira barna, és olyan szép, mint a tiéd. Tetszik, hogy magamat látom benne. – suttogtam mostmár az ajkaira és ha nem húzódik el, befejezem a macska-egér játékot. Hosszan megcsókolom, arcát persze nem engedem el, nem szorítom, de nem is pihentetem, helyette végigsimítok a fürtjein. Megadom neki az egér utat, ha el akarna távolodni, nem erőszakoskodok, bár lassan már nem jut eszembe semmi, csak maga a csók élvezete. A hála, amiért eszembe juttatta, milyen, amikor normális vagyok, amikor nem küzdök a mentális nyavalyáimmal.
Ha nem akasztja meg a pillanatot, vagy nem reagál másképpen, lassan elhúzódok és kedvesen mosolyogva nézek rá. Utoljára végigsimítom az arcát és úgy szólalok meg, tartva a közelséget. – Nagyon különleges.      
 

Hiding with Robert

Nem éppen... erre a válaszra számítottam. Nem tudom eldönteni, hogy szórakozik-e velem, vagy valóban így gondolja. Elkezd forogni a világ körülöttem, szédülök és... félek. A most elhangzottakra más nem találok szavakat. Azután pedig minden egyszerre történik gyorsan, hogy nem tudok rá reagálni, de közben kínzóan lassan is. Tekintete mágnesként vonz, érintése kellemesen perzseli a bőrömet. Az agyam teljesen leblokkol, egy épkézláb gondolat nem tud születni.
A keze lecsúszik az államra, és nagyon finoman közelebb húz magához. Tényleg megtörténik? Vagy az utolsó pillanatra az arcomba nevet, és kijelenti: csak egy vicc volt? Melyiknek örülnék jobban? Melyik fájna kevésbé?
Már olyan közel van, hogy nem tudok rendesen ráfókuszálni, meleg leheletétől az ajkaimon jóleső bizsergés fut végig az egész testemen. Felforrósodik körülöttünk a levegő. Szólásra nyitnám a számat, de egy hang sem jön ki száraz torkomon, utána meg... Robert egyszerűen bezárja a köztünk lévő távolságot.
Fogalmam sincs róla, hogy mit kellene tennem, így csak hagyom, hogy vezessen.

Egyáltalán nem olyan, mint a könyveimben. Nem olyan szenvedélyes, nem olyan érzéki, nem olyan fullasztó, nem olyan vágykeltő, nem olyan heves, egyáltalán nem... olyan.
Helyette kellemesen meleg, biztonságot nyújtó, kedves. Imádom minden részletét: ahogy végig simít a hajamon, amilyen gyengéden bánik velem, az illatát, a gyomromban lévő pillangókat. Az idő mintha megállna számomra, de mégis olyan hamar vége lesz, és egy kicsit elhúzódik, de nem túl messzire.
Csillogó szemekkel nézek vissza rá, és egyből elmosolyodom ahogy újra megsimítja az arcomat. Mikor megismétli, hogy különleges vagyok, ösztönösen lesütöm a szemeimet. Megint zavarba hoz. Hamar erőt veszek magamon és újra felveszem a szemkontaktust. Beharapom gyengéden az alsó ajkamat, de ez nem dögös, vagy szexi, de a zavaromat jól érezteti. Picit félre döntöm a fejemet, úgy fixírozom tovább az arcát, hátha ki tudok olvasni belőle valamit.

- Tudod, hogy ez volt az első csókom? - szólalok meg kissé rekedtes hangon. Kicsit tartok attól, hogyan alakulnak innentől kezdve a dolgok. Remélem, nem veszítem el emiatt.
Viszont örülök.
Habár távolról sem volt olyan izgalmas, vérpezsdítő, mint amiket olvasni szoktam, habár közel sem biztos, hogy életem szerelmével állok szemben, de örülök. Örülök, mert tudom, hogy Robert sosem bántana, hogy nála az érzéseim biztonságban vannak, nem élne vissza az itt történtekkel. Elképzelhető, hogy fog még fájni, de biztos vagyok benne, hogy nem töri darabokra a szívem, és miatta nem fogom elveszíteni a bizalmamat az emberek iránt.

Bár ezeket a gondolatokat szerintem sosem leszek képes kimondani, de: köszönöm, hogy Te voltál az első!

Run with Anne-Rose

//Minimális romantikát és túlfűtöttséget tartalmaz.//

Ha tudom, hogy egy trágyagránátos csínyt követően menekülni fogok a Hollóhátasok elől és Anne karjaiban kötök ki, többször megtettem volna ezt. Bár nem tudom, elég bátorítást adott az, hogy kaptam tőle egy karkötőt és próbált zavarba hozni. Sikerült neki, jól gondolom, így, hogy fogadta a csókomat, talán vesztettem, esetleg mindketten nyertünk. Ha mást nem, egy kellemes kis flörtölést, ami csak a miénk, ha nem akarja, nem kell másnak tudnia, ha pedig szeretne ismétlést, szépen fogom elhívni randizni, ahogy azt nemrég tanította.
Liftezik a gyomrom, kicsit az idegességtől, vagy az érzelmektől, a vad, kiforratlan vágytól, hívjuk ezt bárminek, jó érzés. Ijesztő és csalóka, de kíváncsi természet vagyok, a jóért pedig bizony küzdeni kell.
-   Az első? – kérdeztem még mindig érezve a helyzet izgalmát, s bár ezzel egy kicsit megakasztott, de egyúttal bizonyítási vágyat is kaptam tőle. Meglepődtem, mert nagyon szép csaj és elég huncut, bevállalósnak gondoltam eddig. Őszinteségét egy mosollyal jutalmaztam és valamiért megint azt éreztem, hogy végig kell simítanom az arcát. – Köszönöm, hogy nekem adtad. – válaszoltam megkésve, majd hirtelen ötlettől vezérelve hozzátettem. – Szeretnéd tőlem kapni a másodikat is? – kérdeztem pajkosan az ajkaira suttogva, de most nem léptem a tettek mezejére. Ráhagytam, a döntést, hiszen nem akarom leteperni, nem akarom ráerőltetni magam, lehet ígyis csalódást okoztam neki ezzel, az, hogy egy csókot kapott egy baráttól, nem biztos, hogy olyan, mint amiről a lányok álmodoznak az ágyukon fekve, olyan furcsa nevezetű regényeket olvasva, mint amiről Anne regélt korábban.
Áldom az eszem, hogy nem használtam a nyelvem és nem voltam ennél is lehengerlőbb, néha jól működnek a megérzéseim és most azt súgta, hogy legyek gyengéd. Miközben vártam a válaszát vagy  esetleges tetteit, mélyen belenéztem a szemtükrébe és próbáltam kiolvasni hogyan érez, mert engem teljesen megrészegített a helyzet és a pillanat.
Függetlenül attól, hogy less-e második felvonása a csóknak, megfogtam a kezét és úgy néztem a szemébe. – Anne, boldoggá tennél, ha eljönnél velem randizni. – suttogtam megtartva a megfelelő közelséget, mert talán szükséges ahhoz, magával ragadja a pillanat, amiről korábban regélt. Ha nem, az se baj, ez, ami itt történt a botanika szobába, felőlem itt is maradhat, hiszen ezt már nem veszi el tőlünk senki.
 

Hiding with Robert

Az elmém ködös, a szívem úgy kalapál, hogy nemcsak majd kiugrik a helyéről, hanem a fülemben is a vér zubogását hallom. Minden tesztrészem több vérrel van ellátva, mint amire szüksége lenne, különösen az arcom, ami egyenesen ég emiatt: magyarul szólva úgy elpirultam, hogy egy érett paradicsom is megirigyelhetné. olyan érzésem van, mintha egy álomban lennék. Ehhez valószínűleg elég erősen hozzájárul a nehéz, párás levegő, a sejtelmes félhomály, illetve a növények tömény, édeskés illata is. Mikor visszakérdez, csak lassan bólogatok, közben végig a reakcióját figyelem. Látom rajta, hogy meglepődik, de ahogy sejtettem (azaz inkább nagyon reméltem) nagyon aranyos ezzel kapcsolatban, sőt mi több, inkább Ő köszöni meg, pedig szerintem nekem kellene. Már éppen szólásra nyitnám a szám, de a torkom kiszáradt, amúgy sem tudnék beszélni, vagy csak nehezen, de a következő kérdése is megakaszt. Bár szívem szerint rávágnám, hogy: Igen!, de mégsem ez jön ki.

- Ezt nem az első előtt kellett volna inkább megkérdezni? - kérdezek vissza játékosan, egy huncut mosollyal. Végre megtalálom a hangomat is. A válaszommal is meg vagyok elégedve: noha ebben magában sem megerősítés, sem elutasítás nem volt, a non-verbális kommunikációm, azaz ahogy beledőlök az érintésébe, nem húzódom távolabb tőle, és nem szakítom meg egyetlen pillanatra sem a szemkontaktust elég egyértelmű. Viszont ha ezt nem ismeri fel, az sem feltétlenül baj.

A lélegzetem elakad egy szempillantásnyira, mikor megfogja a kezem. Öntudatlanul először oda irányul a tekintetem, majd a mondandójára vissza rá. Kissé esetlen a kérés, de ellenben felettébb édes. Kicsit fel is kuncogok, de egyáltalán nem azért, mert nevetséges lenne, hanem egy adag feszültség így tör a felszínre az öröm mellett. Hirtelen ötlettől vezérelve odahajolok, és adok az arcára egy gyors de gyengéd puszit, majd egy kicsit távolabb húzódom.

-Hát erre hogyan is tudhatnék nemet mondani?